Hétfőn jöttem ki a kórházból, és ma (csütörtökön) mentem vissza, hogy beszámoljak róla, hogy vagyok. Hazudtam. Folyamatosan hazudtam, de ha nem teszem, valószínűleg megint nem engednek ki, mert még mindig nem szedtem össze magam se fizikailag, sem mentálisan, pedig Sebastian mindkét oldalról támogat(ott).
Egyrészről, naponta felhívott, és bármennyire tiltottam neki, naponta hozott nekem ennivalót, még arra is szánt időt, hogy beüljön velem szembe a konyhába, és megnézze, ahogy eszek. Mert nem mentem el. Hiába akartam, nem tudtam rászánni magam, inkább csak feküdtem (a vendégszobában), zenét hallgattam, vagy csak a rádiót, főleg, amikor Sebastian mondta a híreket. Délután 5-kor pedig vártam a hívását, és hallgattam, hogy telt a napja. Mert többnyire ő beszélt, én csak rövid válaszokat adtam: igen, nem oké, lehet... És ő mégsem hagyott békén.
A fordulatot rég nem látott unokatesóm hozta, aki átgördített az önsajnálat egy göröngyén, éppen a lakással kapcsolatban, amit még mindig nem voltam képes elhagyni, pedig szenvedtem benne. Megbeszéltük Reevennel, hogy megnézi a lakást, és ha tetszik neki, be is költözik (bár hogy ez jó ötlet, a szüleit még meg kell győzni). Időt kértem tőle, hogy rendet rakjak és kipakoljak, mert eszembe jutott, hogy három hete nem is takarítottam...
Hazaérve tehát pörgős zenét tettem be, és pakolnászni kezdtem, messzire kerülve a hálót (éppen csak az ott lévő ruháimat hoztam ki), és közben énekeltem, mint egy hülye. Aztán felporszívóztam, port töröltem, kisuvickoltam a fürdőszobát és a konyhát, és éppen az ablakot pucoltam, amikor megszólalt a telefon.
- Halló!- kurjantottam bele, mert nem is vettem észre, hogy eltelt az idő.

Így, hogy elfoglaltam magam, gyorsabban telt az idő, mint eddig bármikor. Már el is felejtettem, mennyire fel tudok pörögni, ha van valami cél, ami jhajt, és most találtam... Reevennek csinosítoma lakást, hogy amikor belép, ne tudjon nemet mondani. Bár meglehet, akkor is elfogadná, ha minden porcicákkal lenne tele, ha tudná, ez az övé, és nem kell osztozkodnia senkivel.
De a takarítás sokkal jobb orvosság, mint a Prozac vagy egyéb kedélyjavító szerek... Már az alaphangulat jó, amikor U2-t teszek be, és együtt "üvöltöm" Bonoval a számokat. Nem baj, hogy némelyik keserédes, mélabús, érzelmektől csöpög... Csak a ritmus hajt, a zene és a vágy, hogy csináljak végre valami hasznosat.
Annyira lefoglal a meló, hogy minden háttérbe szorul, még inni is elfelejtek. És az idő múlik... A szokott időben pedig csörög a telefon (csörög, ha!), én pedig felkapom, és vidámabban halózok bele, mint az elmúlt napokban.
- Ó, szia! Már öt óra?- mosolygok Sebastian hangja hallatán, és lezuttyanok a kanapéra. - Szuper, oké, addig én is végzek. Várlak!
Nem szép tőlem, de bontom a vonalat, aztán visszahívom.
- Nyugi, jól vagyok! Siess!- és megint lerakom. Kuncogok.
Magam is meglepődöm, hogy élettel telinek érzem magam, noha egész délután dolgoztam, de ahogy szétnézek, máris jó érzés tölt el. Jó a lakás illata és jól is néz ki, mintha világosabb lenne, és a hangulata sem olyan zord, mint eddig.
Felugrom, és befejezem még az ablaktisztítást, és mire végzek, kész a mosás is, a függönyöket tettem bele, amiket leszedtem. Az órára lesek, még arra is van idő, hogy felaggassam őket. Megpördülök a szobában és a levegőbe boxolok:
- Ez az!
Aztán a fürdőbe vonulok, lemosni magamról a nap porát. És aztán hajat is szárítok, nem úgy, mint néhány napja. Aztán nadrágot és szép, színes blúzt veszek fel, vidámat, apró mintásat. És örömködve várom Sebastiant.

Felpörgök, ahogy a munkahelyen szoktam, és szinte repül az idő. Ez még hagyján, az energiám nemhogy fogyna, egyre több van, energikus leszek, pedig reggel még meg akartam halni. Eszembe jut, hogy Reeven csempészett titokban valamit az italomba, de aztán elvetem az ötletet, azt mondta, tiszta. Miért mérgezne engem? Annyira nem voltam lehangolt. (Vagy mégis? Bőgtem egy kicsit, de aztán nevettünk is, hát ... nem tudom) Na nem, talán mégsem.
Nagytakarítást csinálok, csak a hálószobaajtót csukom be, miután kipakolom onnan a ruháim. Eleinte kerülgetem az ajtót, aztán már tudomást sem veszek róla, csak csinálom a dolgom, és jól esik. Hangosan énekelek, a zene úgyis túlharsog, nem vagyok zavarban, bárki is hallana.
Aztán bejelentkezik Sebastian... Hallom a hangján, hogy meglepi a hangom és örül neki, de nem hagyok időt, hogy kérdezősködjön, még sok a dolgom, és ki akarom használni az energiám. De aztán visszahívom, nem tudom, mennyit tud a depresszióról, nehogy azt higgye, rossz értelemben vagyok jól. Én nem lerázni akarom, sőt! Vele lenni...
Gyorsan befejezem, amit terveztem, aztán magamat is ráncba szedem, emberies külsőt adva magamnak, bár sminket nem teszek fel. Nem nőcis vagyok, csupán tiszta és friss.
Perdülve nyitok ajtót, és betessékelem Sebastiant, aki szinte eltátja a száját.
- Hű, aha! Kiadom! - bólogatok mosolyogva, és minden megjegyzését a lakásra értem. Valóban szép, és jó hangulatot áraszt, nem úgy mint az elmúlt napokban...
Elveszem tőle a dobozokat, amiket felém nyújt, de észreveszem, hogy rejteget valamit. Nem szólok róla, de elmosolyodom.
- Szuper vagy, farkas éhes vagyok! Ugye, eszel velem?
Lépegetek a konyha felé, de nem fordulok el tőle, inkább hátrafelé megyek, úgy ismerem a lakásomat, mint a tenyeremet.
- Csíny? - kuncogok, mert hát valóban röviden beszéltünk, tény- Elfoglalt voltál, és nekem is akadt még tennivalóm... Hát haragszol?
Lerakom a dobozokat az asztalra, és tányérokat meg evőeszközöket teszek mellé. És poharat, noha nincs más itthon, csak ásványvíz. Bevásárolni még nem volt időm.
- Adhatok egy puszit? - megyek hozzá közelebb, és csintalankodva állok meg előtte.

// Hű, igaz, javítom. Mindjárt. //

- Képzeld, ma hírt kaptam az unokatestvéremtől. Kómában volt, közel másfél éve láttam utoljára, és ma ... találkoztunk!- kántálom boldogan, és megint elönt a bizonyosság, hogy nem csak álmodtam, és Reeven (egészen) jól van. Mintha egy felsőbb hatalom akarna rajtam valahogy segíteni, kárpótolni valamiért, ami elveszett. Mert ugye, nincsenek véletlenek?!
- Majd mindjárt mindent elmesélek, csak gyere beljebb, gyere már!- mintha lecövekelt volna.
A kezembe nyomja a kaját, és átmenetileg el is hagyom a témát, úgyis tudom, hogy nem felejti el, viszont vacsora közben lenne rá időnk kibeszélni. Úgyis szeretném vele megosztani.
- Ó, te buta, és az mikor volt? - nézek rá, kicsit szigorúbban, mert hát nem szép tőle, ha éhezik. Akkor sem, ha ez amiatt van, hogy velem ehessen.
Egyébként tudom, hogy jobban megy, ha együtt csináljuk, és nem csak az utóbbi napokban, de miattam nem kéne sanyargatnia magát. Az energiára neki éppen úgy szüksége van, mint nekem, ha nem jobban. Hiszen tanít, dolgozik, sportol... Én csak... vagyok...
Szóvá teszi, hogy rövid volt a telefonbeszélgetésünk délután, és kuncogok. Nem haragszik, de mutat egyfajta nemtetszést... azt is rosszul. Elneveti.
Én meg kárpótolni akarom, hogy olyan undok és elviselhetetlen voltam az elmúlt napokban, és szófukar, meg negatív, meg bőgőmasina. Ráadásul a vonalat is bontottam ma, kétszer. Szörnyű.
- Arról nem volt szó, hogy válogathatsz- és úgy teszek, mint aki elgondolkodik.- Lásd, kivel van dolgod, jó kislány leszek...
Mindeddig huncutkodtam, de egy puszi nem játék, akárhogy is adják, és én nagyon kedvelem őt. Sokkal jobban, mint hinné. Sokkal jobban, ahogy magamnak be merem vallani.
- Köszönöm, hogy türelmes vagy velem...- és gyengéd puszit adok a jobb arcfelére- hogy gondot viselsz rám- adok egyet balra is- és elviseled a hangulatváltozásaimat, mert tartok tőle, lesznek még rossz napjaim,... , de a mai jót használjuk ki, jó? - Elkomolyodik a szemem, bár a szám még mosolyra görbül. Jaj, nem lehet, hogy eddig tartott, akarok belőle még!

Utóbb már nem is emlékszem, hogy jön szóba Reeven először, de ahogy dióhéjban elmondom Sebastiannak az örömhírt, az ő arcán is mosoly szalad át.
- Még nem volt rá idő, de ha ideköltözik, mindenképpen bepótoljuk!- mondom vigyorogva, és úgy hiszem, tényleg csinálunk egy görbe estét, mert néhány sör nem árt, viszont jót tesz a hangulatunknak.
Beljebb csábítom, nem kell noszogatni, hamarosan a konyhában kötünk ki, és villámgyorsan terítek (elfelejtettem korábban megtenni), de nem érzem, hogy emiatt neheztelne. (Mint kiderül, nem is evett olyan régen. Ettől megenyhülök.) Inkább a telefonhívás miatt dorgál, ami ma kurtára sikeredett.
Annyi minden szorít belül, és olyan sokminden akar kitörni, ráadásul az elmúlt napok-hetek hangulata billogként ég bennem, mégis rá zúdítom, amit nem tudtam kimondani neki az elmúlt napokban. Kihasználom, hogy jó hangulatban vagyok, és megköszönök neki mindent, mert még magamat elviselni is nehéz, nemhogy neki... Mégsem fordított nekem hátat.
- Ah, ne szédíts, borzalmas vagyok, ha nyűglődök!- ismerem be, és most még nem is fogalmaztam durván. Aztán felemelem a fejem, hogy emlékszik rá, hogy én jobban csináltam valamit.
- Hidd el, te is jó vagy, én nem vagyok elég ... rugalmas... - komolyodok egy pillanatra el, de aztán elhessegetem a (negatív) gondolataim.
Készülünk azstalhoz ülni, már az is kicsúszik a száján, hogy meséljek, de aztán ismét felém fordul, és kissé zavartan ad a kezembe egy zacskót. (Éppen nem ütközünk, talán vizet töltöttem a poharakba. )
- Ajándék!?- felcsillan megint a szemem, mint gyerekkoromban, ha jött a Mikulás. - És nem csoki? - nevetek, pedig azt mondják, depresszió ellen az a legjobb orvosság. Nekem nem jött be. Nem is kívánom, forog tőle a gyomrom. Szavaira ráncolom a homlokom... Mi lehet az, amit így konferál fel? Beleszagolok a zacskóba, aztán belekukucskálok, és összecsordul a nyál a számban:
- Gyümölcs! - Perdülök egy tálért, kiszedegetem a gyümölcsöket, szépen belerakosgatom őket.- Ezt majd szépen mindet megesszük... Ilyet még úgysem... - megszagolom a maracuját, és bevallom, hogy olyat még nem ettem. Egyedül a fügét nem szeretem, de erről hallgatok.
Aztán valóban asztalhoz ülünk , és miközben ketté osztom az ételt, amit hozott, mesélni kezdek neki a napomról. Reeven a legfőbb téma. Mintha nem is lettem volna kontrollon.

- Kitalálok valamit, ő pedig biztos benne lesz, klssz srác, majd megismered!- biztos vagyok benne, hogy fognak még találkozni, elvégre ... Miért ne?
Még tart a pörgés, jó a kedvem, Sebastiant is szinte körbetáncolom. Csak akkor komolyodom el egy kicsit, amikor megpuszilgatom, de ez már kijárt neki (és nekem is), elvégre igencsak visszafogottak voltunk, amióta... Azóta.
Próbálja elodázni a dolgot, hogy nem vagyok szörnyű, de nekem ne mondhja, ismerem magam, ritkán vagyok ilyen, de akkor magamat is nehéz elviselni. Másnak még szörnyűbb lehet. Szóval, tudom, hogy csak udvariaskodik.
- Igen, az- állok meg egy pillanatra, nem tudom, miért nem érti.- Te azonnal alkalmazkodtál ahhoz, ahogy én a lazulást elképzeltem..., én pedig nem tudtam alkalmazkodni tehozzád... az elmúlt napokban- mondom szaggatottan. Nem tudom ezt másképp kifejezni, csak úgy, hogy rugalmatlan vagyok.
Már asztalhoz ülnénk, amikor újabb meglepetéssel áll elő (nekem az is az, hogy itt van, és elvisel, és mosolyog!), és egy zacskónyi gyümölcsöt ad. Szeretném majd vele megenni, de kiderül, a legtöbbet nem is szereti. (Vagy nem eheti)
- Marad az édes M - mint maracuja, mangó, és észre sem veszem, hogy ez másképp hangzott.
- Ah, te kitoltál velem...- nézek rá, de neheztelni sem tudok rá, pláne nem haragudni.
Asztalhoz ülünk, szedek, és mesélni kezdek, kihagyva a nap első "fénypontját", amikor még szürke volt az ég.
- ... képzelheted, hogy meglepődtem, amikor kaptam azt az sms-t! - Elképesztő, hogyan hozta Reeven a tudomásomra, hogy jól van és itt van Los Angelesben. - Azonnal látni akartam! Idejét sem tudom, mikor fogtam a kezét utoljára, és nem tudtam, milyen állapotban lesz...- magyarázom tovább Sebastiannak.- A szülei fogadtak, akik nagyon nyersek voltak, és állandóan ott vibráltak Reeven fölött. Szinte a szájába adták, mit akarnak tőle hallani, és olyan... groteszk volt az egész helyzet. Kimenekültünk kicsit a hátsó kertbe, ott beszélgettünk, és jutott eszembe, lakhatna itt...
Kicsit elszorul a torkom, pedig nem akartam már sírni. Most még sikerül visszafojtani.
- Én... elköltözöm innen. Vissza apához, vagy egy másik albérletbe, még nem tudom. Csak el...

Meg sem fordul a fejemben, hogy a bemutatás miatt fenakad. Ismernie kéne Reevent, és tudná, ők egy húron pendülnek, azt gondolom, bírnák egymást. És a kollegáim előtt sem szégyenlem, bárkinek szívesen bemutatom... (Csak volt ott egy gát, ami már nincs, és minden megváltozott.)
Magyarázza nekem, hogy miért nem vagyok rugalmatlan, de nem megy vele sokra. Ahhoz, hogy eredményt érjek el, nem elég az én akaratom, kell a másik segítőkészsége is. Ezt az orvoslásban úgy hívják, compliance, együttműködés. Minden két emberen múlik. S míg Sebastian velem tartott, és csökönyösen a magányomba zárkóztam. Próbálom ezt neki elmondani, de mintha a falnak beszélnék. Most ő rugalmatlan.
A gyümölcsökig hosszú az út, két puszi és némi bánatosság is vegyül már a nevetések közé, de a hangulat még jó, és amikor az ehető gyümölcsöket sorra veszem (már amiből Sebastian is ehet), cska a maracuja, mangó marad.
- Hm?- Kérdezek vissza, mert nem értem. - A két édes "em"- hangsúlyozom ki jobban, és a szám elé kapom a kezem, ahogy nevetek:- Mint maracuja, és mint mangó, a két édes... - Megcsillan a szemem, látva, hogyan értette félre, amit mondtam, és hogy nem tiltakozott volna ellene, ha úgy szólítanám. Vagy mégis? Már nem tudok kiigazodni magamon sem. Visszajátszani az eseményeket mégúgysem tudom.
Döbbenetemre elmondja, hogy nem kíván osztozni velem, amúgy is majdnem mindtől van valami baja, és ezt mindet nekem kell megennem.
- De nem egyszerre, ugye? Kipukkadnék!- Méghogy egy-egy kiló! Ha felezgetünk, akkor is elnyammogunk rajta órákig... Ah...
Aztán vacsora közben Reevenről mesélek, hogyan került hozzánk és néhány hónap múlva kómába, illetve a mostani visszatéréséről.
- Fura volt, de éreztem, hogy nem az- mármint, hogy senki nem viccel, és komoly az ügy, azért is mentem oda nyomban.
- Lelekes volt! Azonnal indult volna, csak aztán eszembe jutott, milyen lehangolt a lakás... Szóval... neki köszönhető, hogy most így néz ki. Hétvégén majd megnézi, és akkor a szüleivel is megbeszéljük, hogy engedik-e, külön lakjon.
Nehezen mondom el, hogy nem tudnék itt maradni, mert ez olyan... gyenge dolognak tűnik. Anélkül, hogy megkérezné, mi az oka (valószínűleg megvan a maga teóriája, de nem kérdez rá), felajánlja, hogy lakjam nála egy pár napig, amíg nem találok alkalmasabbat, vagy segít keresni... Még azt is beveti indoknak, hogy ha nála laknék, az étellel sem kellene szaladgálnia.
- Nem, azt nem lehet, te is tudod...
Nem számít már, mit mondanának mások. Töltöttem már nála éjszakát, nem is egyet, nem félek, hogy szájára venne a szomszédság. Attól tartok, nem lenne helyes, ha nála vígasztalódnék. Nem lehet szerelmi bánatomban egy másik férfi a támaszom. Túl sok veszélyt rejt magában, és ezt tisztán látom úgy is, ha bízok benne. Még Reevennel sem költöznék össze, pedig ő a rokonom. Azon kívül... Lioval sem beszéltem még. Bárhogy is van, illene lezárni, így vagy úgy, legyen kimondva, hogy aztán soha többé ne okolhassam magam, ha megint csak hetekre-hónapokra tűnt el az életemből...

Nem minden gyümölcsöt ettem még abból, amit hozott, a fügét mondjuk sosem kóstoltam, de a sok mag miatt ráfogtam, hogy "nem szeretem", viszont a mangóról határozottan az volt az elképzelésem, hogy édes gyümölcs. Már nem is az "édes M" a téma, inkább a gyümölcs, mert a meglepődésem a kijelentésén őszintébb, mint amennyire ő akadt fent az enyémen.
- Miért, nem az?
Hogy mennyi gyümölcsöt hozott, és mennyi időre, nem tudhatom, nem látok a fejébe. Ha ketten ennénk, ez az adag egy este elfogyna, főleg, ha összedobnék belőle egy salátát... De Sebastian nagy részét nem is eheti, és rám taksálná mindet.
- Kicsit igazságtalan így, nem gondolod?- Nem szeretek úgy enni, ha a másik nem. Szóvá is teszem, ez nem fair.
Pironkodva nézek rá, hogyna büntetne, ha rossz lennék. Maracuját éppen nem, szóval a magjai most olyanok lettek előttem, mint valami büntetés. Hallgatásba merülök, mindaddig, míg a vacsoránál Reeven témája elő nem kerül...
- Nem is tudnék senkit, aki ilyesmivel szórakozna... - gondolkodom utóbb, vajon miért volt egyértelmű, hogy az üzenet nem kamu.
- Ú, nem ismered őket...- húzom el a szám- Félelmetes, mennyire rátelepszenek arra a srácra. Szinte kikényszerítettek belőle ... dolgokat. Én éreztem megalázva magam, pedig nem velem csinálták...- igyekszem lefesteni, milyen rossz a helyzet Reeven meg a szülei között, de még szavakat sem találok rá. - Félek, az sem lesz egyszerű menet...- mármint, hogy elkérjem, vagy kifejtsem, miért lenne jó, ha Reeven közel lakna az egyetemhez, a kórházhoz, de főként egyedül. Utóbbi indok nem is tetszene nekik, gyanítom.
Ahogy azt sem tartom jó ötletnek, hogy én nála lakjak, és amikor visszautasítom, megkér, fejtsem ki az indokaim.
- Hát...- pirulok el, mert fejben ugyan eldöntöttem, de megindokolni sokkal nehezebb- Egyrészt... nem akarok rajtad élősködni. Tudom, hogy te nem így gondolod, de a nap 24 órájában együtt lenni, amikor semmire sem vagyok jó, az más, mint amikor szórakozunk... - húzom a szám; nyűgösen senki sem szeret- Amúgy is, most még... nyűgös vagyok és előfordul, hogy... sírok; előtted nem akarnék, akkor meg haragudni fogok..., megérted ezt? - Beharapom az ajkam. Tudom, hogy helytelen az önsajnálat, de én nem tudom magam túltenni egy dolgon egyik napról a másikra. Ezt az elmúlt napok (hetek) is bebizonyították.- Harmadsorban... Te... te nagyon jó vagy hozzám, gyöngéd és figyelmes, meg minden... - elharapom megint a szót, lefelé nézek, aztán megint rá, és arra gondolok, legyek-e teljesen őszinte vele. Lehetek-e?- Már így is szememre vetették, hogy szeretlek... És... Még nem beszéltem Lioval. - szinte menedék most Lio neve, attól, amit előtte mondtam ki.

Felnevetek halkan hogy visszakérdez a mangó kapcsán, mert olyan ártatlanul teszi.
-Nem ettél még? Édes, csak nem annyira mint a jól megérett narancs vagy eper, vagy az édesebb almák. Ez olyan kellemesen édes szerintem, nekem az egyik kedvencem, de másnak meg nem elég édes, szóval... - Vállat vonok, hogy nem tudhatom, kóstolja meg és akkor elválik mennyire vagyunk egyformán édesszájúak.
-Egyáltalán nem. És tudod miért? Mert kettőnk közül te feküdtél két hetet kórházban és neked jobban kell a változatos, vitamindús kaja, hmm? - Mosolygok rá kedvesen. - Szeretném ha mihamarabb felgyógyulnál és erőre kapnál újra. Már ha ízleni fognak persze, ha nem jó ne edd meg! - Nevetek, nehogy azt higgye ez kötelező program a hétre.
-Addig jó, ez nagyon ízléstelen és erkölcstelen poén lenne... - Húzom el a szám, mert én nagyon annak érezném, de szerintem ő is.
A szülők mesélésére megint elhúzom a szám, mert van valamennyi sejtésem milyen lehet a szituáció.
-Ismerős... Akkor nincs mit tenni erős észérvek kellenek és egy vagy több ütős indok ez Nekik miért lenne jó... - Csóválom a fejem, ezt nagyon nem szeretem... Igazságtalan és nehéz dolog. Én véletlenül sem szereznék ilyen lenni.
Aztán kérem meg, hogy fejtse ki miért nem tartja jó ötletnek hogy egy kis időre nálam húzza meg magát, de mást válaszol, mint amire számítottam. Egészen meglep, de a sírásra elszomorodom. Sajnos megértem, de nem tudom mennyire jó is ez így.
-Amelia, az együtt élés nem azt jelenti hogy minden perc valami húúú de különleges és interaktív és elképesztő és na így tovább. A nap nagy részében otthon sem vagyunk mert dolgozunk, vagy egyelőre én dolgoznék, vagy fordítok és ülök a gép előtt... én csak felajánlottam hogy közel vagyok a munkahelyedhez, van hely, ha mégis beszélgetünk nem lenne gond szerintem... ilyenek. Amúgy meg nem sokkal másabb mint mikor szórakozunk. De megértem, ha egyedül lennél, volt nekem is ilyen. - Mondom megértőbben, mert tényleg megértem. Aztán folytatja, kellemes dolgokat mond, már majdnem el is mosolyodnék, de hamar elmúlik az érzés, mert megint jön Lioval. Értem, szóval mivel Lio lehet berágna, inkább őt választja, ő a fontosabb, hát megértem. De csak a szám préselem össze egy pillanatra, mert értem mi a fő gondja, legalábbis érteni vélem.
-Értem, az más. Akkor hagyjuk, csak egy ötlet volt. De ha kell segíteni dobozolni, szólsz. - Igaz is, hát velem hosszútávon lenni nem olyan csábító mint mondjuk Lióval, értem én...
Inkább kiszedem a dobozból a kaját és mondom együnk, mert teljesen elhűl és lehet megmelegíteni, igazából lezártnak tekintem a témát. Legalábbis a rám eső részét.
-És akkor egész nap takarítottál? - Kérdezek valami mást, valami semlegeset. Egyszerűbb. Az üres udvariaskodást, minthogy milyen kedves vagyok inkább hanyagolnám.

- Konzervben, más gyümölcsökkel. Úgy édesnek tűnt...- vonok vállat. Van egy csomó minden, amit még nem próbáltam ki, a gyümölcsök között is van ilyen. Ahogy beszél róla, máris kedvem lenne kipróbálni, és nem csak azért, mert azt mondja, ez az egyik kedvence.
Igazságtalannak találom, hogy az összes gyümölcsöt nekem kell megennem. Szeretnék osztozni vele, vagy inkább vele enni, nem csak főételt, hanem a gyümölcsöket is. Háttérbe kerül, hogy ez ajándék, nekem szánta, és ez csak akkor tudatosul, amikor meg is magyarázza.
- Ez igaz, de én szeretnék osztoszkodni veled...- fordítom oldalra a fejem, kedvesen, hátha meggondolja magát. - A vitaminbomba senkinek sem árt, hm? - kuncogok egy kicsit. Nem ér azzal jönni, hogy beteg voltam..., gyógyulni akarok!
Reevenről beszélgetni aztán könnyedebb és megint vidámságot csal az arcomra.
- Ebben segíthetnél...- kérem tőle. Okosabb és műveltebb nálam, biztosan lenne néhány okos ötlete, ami nekem eszembe sem jutna, hogyan győzzem meg Reev szüleit, hogy engedjék a fiukat külön lakásba.
Aztán egy másik költözés kerül szóba. Az enyém. Meglep, milyen nehéz erről beszélni, mintha a fájdalmam szégyellnem kellene előtte. Egyszerűen nem akarom, hogy lássa, hogy így lásson, hogy aggódjon, és azt sem akarom, hogy őt másnak lássam, mint eddig, hogy túlzottan kötődni kezdjek hozzá... Ah, már így is nagyon bonyolult.
Az érveimet hallva kicsit elkomorodik, és tudom, valamit megért, valami elszomorítja, és valami bántja még.
- Szeretném a lehető legjobbat kihozni magamból, amikor veled lehetek...- húzom fel a vállam; ezzel mindenki így van, nem? Egy depis ember senkinek sem kell. Azért kedves, ahogy érvel, úgy állítja be, mintha ez egyáltalán nem lenne teher.- Igen, valóban, ez is benne van, úgy hiszem, meg kell ezzel bírkózni, tudod, ha egyedül vagyok, nem befolyásolhat más, és egyszerűbb...- És aztán az utolsó érv, Lio.
Talán igaza volt, amikor azt mondta, beszélnem kellene vele, megtudni, ez a harag végleges-e, vagy csak a pillanatnyi helyzetnek szólt. Lehetnék én is haragos, most csak azt érzem, hogy valami űrt hagyott bennem, és ez fáj, épp ezért a hiánya is éget. Hosszú volt az idő, amíg csak álmodoztam róla, és nem tudom ilyen egyszerűen elereszteni. Aztán meglehet, ő már egyáltalán nem is kíváncsi rám, fel se fogja nekem venni a telefont, vagy leráz, mint valami rongyot... Legalább tudni fogom. Biztos lenni benne, hogy eljátszottam az esélyemet, még akkor is, ha a feltételezése..., nos helytelen. Felerészben biztosan. Én pedig... Van magyarázat arra, ami történt? Értheti? Érdekli egyáltalán? Tudnom kell, mennyire vagyok fontos neki.
Lio említésére azonban Sebastian merevebbé válik, mintha én adtam volna pofont neki. Megérzem, hogy változott a hangulata, de nem akarom tovább sebezni, gondolom, Lioról nem változott meg a véleménye néhány perc vagy nap alatt, és most sem örül, hogy én vele vagyok (lennék?); a vagyok túlzottan optimista kijelentés, és nem is igazán hiszek benne.
- Köszönöm. Nem felejtem el- ha csak egy ötlet is volt, számomra sokat jelent, hogy felajánlotta. De nem élhetek vele vissza. Pedig a társasága sokat jelent, mint ahogy eddig is, ez Liotól független.
Aztán terel, mintha azzal, hogy Liot említettük, megint egy kis hasadás lenne közöttünk, vagy a barátságunk szövetén, és nem akarná, hogy az elmélyüljön, vagy tovább hasadjon. Nem kérdez vissza, hogyan és miképpen tervezek vele beszélni, mintha el is zárkózna a téma elől.
- Nos, igen.... Takarítottam...- elmosolyodom, ahogy eszembe jut, mekkora energiák robbantak bennem, és forgattam fel percek alatt szinte az egész lakást. A becsukott ajtóról említést sem teszek, mintha nem is létezne az a szoba... Így nagyon büszke vagyok magamra. Amúgy pedig csak... egy szárnyatörött, sebzett madár...
- Arra gondoltam, ha volna kedved...sétálhatnánk egyet, jót tenne a friss levegő..., a kinti...- mondom neki vacsora közben, már az utolsó falatoknál. Ugyan elfáradtam, de nem akarok még egyedül lenni, és a kimozdulás valóban segítene, azt hiszem.

- Gyors kaja, tudod, nővéreknek való- épp a cukor miatt. Bár egészségtelen, mégis átsegít a nehéz időszakon. És könnyű megenni. Gyors, nem maszatol, melegíteni sem kell.
- Oké- vigyorgok, mert úgy tűnik, meggyőztem. //Ebéd? Inkább vacsora, ha már elmúlt 6 óra!//- Kezdjük akkor a mangóval!
Reevenről esik szó, és a szüleiről, meg arról a tervről, hogy Reev majd oda költözik (azaz ide), de a szülei meggyőzése kapcsán Sebastian felnyitja a szemem, így segítséget is kérek tőle.
- Oké, de róluk később, jó? Eszméletlen lehangolóak!- odázom kicsit a témát, remélem, nem felejtjük majd el.
Abban biztos vagyok, hogy Sebastiannak is lehet jó ötlete. Főleg, hogy konoknak és sznoboknak minősíti saját szüleit. Őket mondjuk nem ismerem, de Reev szüleiben ezek a tulajdonságok éppen úgy felfedezhetők.
Aztán az én költözésemről beszélgetünk, és arról, miért nem szeretnék hozzá költözni. Vannak érvek, amiket rögtön megtámad, és van, amire bezárkózik. Jól esik viszont, hogy nem csak a vidám oldalamra kíváncsi.
- Ah, ilyenkor magamat sem könnyű elviselni...- mondom megint; nehéz a természetem, ha depis vagyok. Azt meg kétlem, hogy őt megunnám, úgyhogy csak rázom a fejem:- Nem, dehogy!
Kifejtem jobban a döntésemet, látom, hogy érti, talán már ő is volt hasonló helyzetben. A hangulata azonban megváltozik, és bántani nem akarom, a témát ezért nem feszegetem. Szerintem tudja, hogy hogyan érzek, és tisztában van vele, hogy tudom, számíthatok rá. Köröket futunk, mindketten udvariasan, mégis néha megbántjuk egymást.
- Reggel úgy éreztem még, ma sem lesz másképp, mint eddig... - vallom be félszegen- és odabent azt mondtam, mennék már dolgozni is, de szerintük még nem lehet... Aztán arra gondoltam, nincs is kedvem az egészhez, hazajönni se...- (élni se)- aztán jött az az sms. Tudod, mintha ez adott volna kapaszkodót...
És így igaz. Amikor nem magamra gondolok, erősebbnek érzem magam. Ha tehetek valakiért valamit, erőt ad. Sebastian talán ezért nem járt nálameddig sikerrel... Ahelyett, hogy felrázott, felpofozott volna, védelemből pátyolgatott. De a törődése így is jól esik.
Talán innen jön az ötlet, hogy ne maradjak mégsem magamra, ne engedjem menni,  hanem mozduljunk ki együtt... Mielőtt meggondolhatnám magam, már ki is mondom...
//Kicsit megkavartuk a sztorit, de nem baj, ugye? //
- Oké..., de csak a mangó után!- emlékeztetem rá, hogy megígérte, eszik velem.
Nekifogok felvágni a gyümölcsöt, de megakadok a magjánál, és csak nyiszatolom, egyre ragacsosabb vagyok, és nem igazán boldogulok.
- Cseréljünk...- kérem tőle, kicsit nyafogósan, mert bebénáztam ezzel a gyümölcsfelezéssel, a mosogatásban viszont jó vagyok!
Ha bevállalja, én elmosom a tányérokat és evőeszközöket, műanyag tálakat (hacsak nem eldobósak), aztán visszaülök hozzá gyümölcsöt enni.
- Az már mindegy... Csak innen lépjünk le!- uticél? Nem mindegy?

//Igen, de azt javítottam, vissazmenőleg. Nem láttad?! o.O Szóval vacsi!!! Különben mikor takarítottam volna?//

Konzervet enni a legegyszerűbb odabent, főleg, ha nem akarok naponta péksütit. És nem. Néha pizzát rendelünk, vagy pitét, de Daryl kedvezményeivel sem akarok visszaélni. Olyan kedves, de így tönkreteszem!
Evés közben pedig Reevenről beszélünk, meg a szüleiről, és azt mondja, szívesen segít a meggyőzésükben, csak tudjon meg többet a szülőkről. Hozzájuk viszont nincs most kedvem. Nagyon lehangolók! Itt van még a holnap, és gyanítom, Sebastian akkor is bekukkant majd hozzám, talán lesz arra időnk, hogy ezt megbeszéljük...
- Igen, ez igaz, más is mondta már... Mintha csak fehér lenne vagy fekete, és folyton sarkosítok....- De akkor sem akarom, hogy más is megtapasztalja, milyen vagyok, ha kifordulok magamból. Eszembe sem jut, hogy ő már látott úgy, riadtnak, védtelennek, hisztisnek... Jaj, szörnyű vagyok!
Beszélgetünk. Nem mindig könnyű, és nem feltétlenül mondunk ki mindent, de nem is lenne helyes; mindkettőnknek megvannak a maga titkai és sebei. Nem is lenne olyan egyszerű. A szép mégis az, hogy önkéntelenül a másikat próbáljuk védeni, óvni... És valahol magunkat is, bár nem ez a legfontosabb, úgy hiszem.
//Kavarás: mosogatás, Lia tervei, hangulatváltozások... De nem gáz, jó ez így!//
Megígérte, hogy eszik velem gyümölcsöt, és most számon is kérem, azaz szaván fogom, viszont amit a gyümölccsel csinálok, az... botrányos. Nem számítok arra, miféle mag van benne, és hogy a gyümölcs így ragaszkodik hozzá.
- Ah, csak széttrancsírozom!- kesergek, amikor meghallom, hogy "nevetgél" rajtam, aztán cserélünk. Ő ügyesen felvágja a gyümölcsöt, én pedig gyorsan elmosogatok. (Nem törölgetek.)
Aztán visszaülök vele szemben, és enni kezdjük a gyümölcsöt, aminek így önmagában van egyfajta fanyar íze, amit nem is tudok hova tenni. Egészében véve jó, de tényleg nem olyan édes, mint az eper vagy a barack.
- Ízlik- és szopogatom az ujjaim, mert folyik le róla a gyümölcs leve. Minden mangó ennyire lédús? Fura, keményebbnek nézett ki.
És közben gondolkodom, merre is kéne menni; de lényegében mindegy. Már most felvillanyoz, hogy kimozdulunk. Így csak bólogatok.
- Aha..., elindulunk... , aztán majd kikötünk valahol!- de ha nem állunk meg, az sem baj; nem is foglalkozom vele, a friss levegő, meg a társaság a lényeg. (És hogy nem maradok itt, jegyzem meg halkan, csak magamban, csak legbelül, át sem gondolva teljesen.)
Ha elfalatoztuk a gyümölcsöket, gyorsan még elöblítem a tányért, aztán kezet mosok, s keresek egy pulcsit vagy kabátot, merthogy Sebastian a lelkemre kötötte, hogy vegyek fel még valamit.
- Hideg van? Te sem hoztál kabátot...- azaz, mit, melyiket vegyem fel? Tanácstalan vagyok.

Az biztos, hogy kritikus vagyok magammal szemben, és másokkal sokkal inkább elnézőbb, de hogy sokkal rosszabbnak állítom be magam, mint amilyen vagyok, azt kétlem. Hát ki ismer legjobban engem? Ráhagyom, biztos szerencséje volt, hogy nem látta meg még bennem a negatív oldalamat. Pedig van, mindenkinek van, én sem vagyok kivétel.
Kedvesen kritizál, ahogy a mangót kezelem, de nem boldogulok vele, a mag olyan módon kapaszkodik a gyümölcsbe, hogy képtelen vagyok onnan leválasztani. Attól tartok, a gyümölcs kárára megy, ahogy próbálkozom. Aztán cserélek Sebastiannal, ő darabol, én mosogatok, mindketten jobban járunk így.
- Mondhattad volna, hogy nem olyan egyszerű...- dohogok, persze nem komolyan, de most nagyon bénának érzem magam.
A gyümölcs azonban kárpótol a hiányosságaimért. Különös íze van, nagyon egzotikus, és sajnálom az utolsó cseppjét is elveszíteni, így igyekszem mindet elkapni, mégha malac módon nyalogatom is az ujjaim miatta. Elfogy mind. (Azaz megesszük.) Kellemesen teli a gyomrom.
- Köszönöm szépen, minden nagyon finom volt, minden nagyon jó volt!- köszönöm meg neki. Jól is esett, régóta először.
Megbeszéljük, hogy sétálunk egyet; belátom, hogy nekem se ártana a friss levegő. Több mint két hete alig voltam szabad levegőn. Indulás előtt figyelmeztet, hogy fel kéne vennem még valamit, nehogy megfázzak, és -ahogy ő- egy dzsekit választok.
A Nap már lemenőben, és most is enyhe szél mozgatja a felhőket. Hűvös van, de nem hideg, a kabátot azonban összehúzom magamon. Nem a kórház felé indulunk el, hanem az ellenkező irányba, de hamarosan így is egy kisebb játszótérre akadunk, ahol vannak fák, padok, és még néhány gyerek, akik nevetgélve kergetőznek, hintáznak, játszanak. Sebastian azt javasolja, üljünk le ott egy kicsit.
- Oké, nem bánom- és valóban nem. Bár eddig úgy éreztem, kicsattanok az energiától, valószínűleg sok vért von el a keringésemtől az emésztés, mert mintha meggyengültek volna a lábaim, és ólomsúlyokat kötöttek volna rájuk.
A gyerekeket nézve saját gyerekkorom jut eszembe. Milyen jó is volt felelőtlenül játszani kint a szabad ég alatt! Mennyit fogócskáztunk, bújócskáztunk, számháborúztunk az utcabéli srácokkal! Hétvégenként pedig összegyűltünk valahol, és komoly kártyacsatákat vívtunk, játszottunk stratégiai játékokat vagy activityztünk. Mókás volt.
- Ezer éve nem hintáztam...- nézek a hinták felé (van néhány üresen)- régen nagyon szerettem...- mondom merengve, aztán Sebastianra pillogok, mennyire gondolta komolyan.
- Gondolod, hogy... nem utálnának ki minket, ha beleülnénk? - játszok a gondolattal, hogy kipróbáljam megint, elárul a hangom. De a hinta a gyerekeknek való, nem az olyan nagy szamaraknak, mint amilyenek mi vagyunk.

- Na köszi. Már tudom, miért látsz elviselhetőnek... A hibáimból is erényt kovácsolsz!- szívem szerint hozzá vágnék valamit. Finoman. Szeretetből. Olyan lökött!
Végül aztán jót eszünk, jól eszünk és eleget, legalábbis én durranásig, de jóízűen. Az ételnek is csudamód megvolt a maga íze, bár eleinte kevésbé éreztem, aztán egyre inkább... Jól esett. Igazán. És a mangó tökéletes zárása volt a vacsorának.
Sétára indulunk, és nem térít el a hüvösödő idő. A lemenő Nap narancsosra festi az eget és lilásra a felhőket. Még a betonok között is ritka látvány, vagy főleg amiatt... A házak fala is narancsos fényt ver vissza, és ettől olyan, mintha nem is tél lenne, hanem ősz. Mindenesetre szép.
Mindaddig úgy sétálunk egymás mellett, mint két idétlen kamasz, egymáshoz hozzá sem érve, vagy alig, míg el nem érünk egy térig, ahol játszótér is van. Pad vagy hinta, jön a kérdés, és vonz az utóbbi; bár a gyerekkorból régen kinőttem már. Sebastian azonban komolyan gondolja, elárulja tekintete, és elnevetem magam. Mit számít, ha megbámulnak minket? Ő pedig átkarol, és a hintához vezet, éppen olyan figyelmesen, mint amikor táncolunk.
- Nem tudom... , nem volt kivel... - egyedül mégsem járhatok játszóterezni, rám hívnák a mentőket, hogy biztos elment az eszem. -Tényleg? Szoktatok játszóterezni? - nevetek.
Aztán beülök a hintába, kissé tartva attól, hogy majd nevetség tárgya leszek, de Sebastian meggyőző mosolyának lehetetlen ellenállni. Hagyom, hogy lökjön, noha nem felejtettem el, hogyan kell hintázni.  
A gyerekek, akiktől tartottam, hogy netán majd kinevetnek vagy gúnyolódnak, inkább érdeklődve pislognak felénk. Egy vörös, göndör hajú kisfiú a mellettem lévő hintába ül le, onnan néz ránk. Elbújik a lánc mögött, aztán kikandikál:
- Kukucs!- és mosolyog. Nem lehet több 5-6 évesnél. Tiszta szeplő. A vörös haja ebben a fényben lángoló színezetet kap. Egyszerűen gyönyörű.
- Szia!- ahogy a láncot fogom, elbújok én is a karom mögé- Kukucs- kandikálok ki.