-Naná! A másik emberben nem az erényeket, hanem a hibákat kell elfogadni. Ha az megtörténik, semmi probléma és akadály nem lehet egy igazi kapcsolatban, nem de bár? - Nevetek, de tény, nekem Amelia úgy jó ahogy van.
Kellemes a séta, hagyom a tájban és a fényekben úszni, kikapcsolódni, feltöltődni, de aztán csak terelgetem a játszótér fele, mert ott vannak padok is, de végül a hintát célzom meg vele, mert érzem a csábítást, ami odahúzza a szívét.
-Ehhez kell társaság? Én van hogy szimplán beleültem este futás után, mert jól esett. - Nevetek, hogy miért kell indok, hogy valaki használja a hintát.
-Néha, vele a parkban sétafikáltam és le akartunk pihenni kicsit, de én rögtön mászókáztam, mert buli jött ő is, jól elvoltunk, dumálgattunk. Simán mennék vele megint, ha úgy alakul. - Vigyorgok, Joshban az az igazán király, hogy mindenben benne van, ami nem totál eszement, de talán lassan már abba is belekóstolna - miattam.
Ahogy finoman lököm Amelia hintáját csatlakozik a mókához egy kisfiú, jaj szegény, vörös is és szeplős is, de rettentő zabálni való, szó se róla, főleg hogy bújócskázik, na meg hogy Amelia is belemegy a játékba.
-Hmm, mintha az előbb lett volna itt egy kisfiú, de jééé hova lett? Te látod? Épp akartam neki mondani, hogy meglököm, de elbújt! - Közlöm, ahogy visszabújt a lánc mögé.
Egy másik kisgyerkőc, egy kislány is felbátorodik, szinte ámulva szemléli szőke rövidebb hajával Ameliát, de bátorságot gyűjt és odamegy mellém, meghúzkodja a pólóm, hangosan "suttog".
-A nyényi egy kijályjány? Olyany szép... - Én meg csak vigyorgok, mert jó ízlése van a kislánynak.
-Igen, Meseszépország királynője, Amelia, na és te hercegnőm? Hogy hívnak? Bizonyára ilyen szép arcocskához gyönyörű név párosul! - Vigyorgok, hát megzabálom őt is, de Ameliára is vigyorgok hogy lett egy rajongója. Aztán még félt idejönni, mikor a gyerekek annyira édesek.

- Azért számolj csak vele, hány hibám van?! Még egy mangót sem tudok feldarabolni!- nevetem el, egyébként igazat adva neki. Szebb és békésebb lenne a világ, ha mindenki így gondolkodna.
Aztán séta közben egy játszótérre bukkanunk, és a hinta csábítóbb, minthogy ellent tudnék állni neki, főként azért, mert az ötlet sem tőlem ered.
- Nem járok játszóterek környékén... Tudod, csak pár perc az út hazafelé... - Az meg csupa beton. Másfelé meg nem nagyon mozdulok ki. Pláne egyedül.
- Oké, de gondolom te sem akkor hintázol, amikor a többi gyerek!- kacsintok rá, hogy értse a szót, ő is csak gyerek, ha hintázik... Bár akkor meg mindegy, nem?
Felvidít, hogy ilyen könnyed és laza tud lenni. Mikor lettem én ennyire megkeseredett, vénség, satrafa?
- Akkor jól egymásra találtatok! Régóta ismered? - ahogy beszél a barátjáról, gyermeki mosoly terül szét az arcán. Még a szavain túl is átjön, mennyire jól kijönnek egymással.
A hintához kísér, és óvatosan lököget, amikor csatlakozik egy kisfiú, és játszani kezd. Nem állom meg, hogy ne válaszoljak erre, nem csak a kisfiú szépsége miatt, hanem mert olyan aranyos. És aztán beszáll a játékba Sebastian is. Felnézek rá, elmosolyodom.
- Igazi rejtőzködő!- kacsintok rá, és halkan kuncogok.
A játékunk más gyerek(ek) figyelmét is felkelti. Vagy Sebastian lesz szimpatikus a kislánynak, aki megkörnyékezi, kabátja alól kikandikáló pólójába csimpaszkodva. Bár kislány, elpirulok, ahogy a szavait hallom. A pír akkor mélyül el, amikor Sebastian válaszol. Csudamód kedves, ahogy a kislánnyal beszél.
- Lolának hí'nak, de nem vajok hejcegnő!- kuncog. Aztán rám néz- Téjneg kijálynő vagy? - és elkerekednek a szemei.
- Pszt, ez titok!- teszem a szám elé az ujjam- Bújkálok a mostohám elől!- rögtönzök gyorsan valamit, és remélem, semmi ijesztőt nem ejtek ki a számon.

Mintha szó szerint venné, hogy számolja a hibáimat, sorolni kezdi, a mangónál kezdve, de aztán elnevetem magam.
- Cöcöcö...- mondom én is- ezeket te róvod fel nekem hibáimul... Ha ennyit látsz, nem látsz tovább az orrodnál, viselj szemüveget!- nem felejtem el, hogy valóban szemüveges, ebből is érezheti, cukkolom. - A szíved viszont tényleg hatalmas...- mosolygok rá, és őszintén gondolom dícsérni őt.
...
- Igen, tudom, más is javasolta már, de én nem szeretek egyedül mászkálni!- Volt az Elm utcás eset, amikor komolyan féltem, hogy bajom eshet, olyan vészjósló volt az a környék..., és amikor Lídiáékkal volt találkozóm egy sörözőben, aztán a rendőrségen kötöttem ki, nos... Nem hagytak bennem pozitív nyomot. Inkább nem megyek sehová egyedül. Megelégszem azzal, ami van, illetve nyitott füllel járok, ha valaki szerevezkedik...
Meglátja a hintákat, és javasolja, hogy próbáljuk ki, én pedig nem is nagyon tiltakozom, mert lényem egy része még ragaszkodna a gyermekkoromhoz. (Ez csodálkozik rá, mennyire elvénültem egyébként.) Újabb löketet kapok, hogy nem csak én vagyok "bolond", hanem egy barátja is, akivel még mászókázni is szokott. Nevetem érte, pedig elhiszem, hogy komolyan beszél.
- - Ő is szerencsés, én is dünnyögöm, szinte csak az orrom elé. El tudom képzelni, hogy Josh is így érezheti magát. Sebastian nem mindennapi barát.
Ahogy ringatni kezd a hinta, megkörnyékeznek bennünket a gyerekek. Egyik édesebb a másiknál. Csuda jópofák, barátságosak. Az egyik azt irigyli meg, hogy lökve vagyok, és magának is szeretne a jóból. Nevetését elrejti, ahogy Sebastian incselkedik vele, aztán arra kéri, őt is lökje meg. A szuperhős velem repül...
- Kapaszkodj!- figyelmeztetem, mert nagyon izgága, félek, nehogy kiessen, bár Sebastian nem lökte meg erősen, ő most egy kislányra figyel.
- Én már nagy vagyok, nem esek ki!- nyugtat meg, de azért erősebben kapaszkodik.
A kislány meg, akiről kiderül, hogy Lolának hívják, kis cserfes, bár nem vállaja be, hogy hercegnő. Az én gyerekkoromban minden kislány hercegnő vagy királykisasszony akart lenni... Vajon a mai gyerekeknek kik vagy mik a példaképei?
Sebastian remekül kezeli a helyzetet, és az én elszólásomat is gyorsan orvosolja, rögtön meg is értem, miért. Látom, hogy Lola kicsit elgondolkodik, talán mégis más elképzelése volt a mostohákról, de bátorítóan mosolygok rá, és ő is elmosolyodik.
- És hová bújt el? Megkejessük?
Sebastian közben újabb feladot kap, a vörös hajú tündérkét hintáztatja, én pedig megállítom az enyémet, hogy a kislánynak tudjak válaszolni.
- Az én mostohám igazi tündér, és ha akarja, szellővé változik...- mesélem neki, halkan, mintha titkot osztanék meg vele. - Igazából ő talál meg téged, engem, Sebastian királyfit, amikor megcsiklandozza a bőrünket...- kicsit magamhoz húzom, és gyengéden az arcára adok egy puszit. Felkacag, miközben beszívom jellegzetes baba illatát.
Szemem sarkában feltűnik egy fiatal nő, cigaretta lóg az ujjai között.
- Lola, David, hagyjátok a nénit meg a bácsit, nyomás haza!- szól rekedten, ellentmondást nem tűrően, és mereven bámul rám, mintha gyermekrabló lennék, vagy más gaztevő.

- Cseréltesd le, mondom, hogy rosszul látsz vele!- rötyögök.
Megdícsérem a nagy szívéért, nem azért, mert elnézi a hibáimat, hanem úgy... egyébként. Tudom, hogy a javam akarja, és akkor is támogatna, ha éppen nem ért egyet velem.
- Ó, szóval a reggeli tea a gyöngéd... - kuncogok a tenyerem mögött. Azzal nem lesz hiba. Majd főzünk eleget!
...
- Kutya? És mit csinálna szegény a tizenkét óra alatt, míg dolgozom? - Nem lenne kifogásom kutya, macska, egyéb állat ellen, ha lenne kertem, vagy lenne, aki felügyel rá, amikor én nem érek rá. Az állat amúgy is felelősség, nem csak ő van értem, hanem én is őérte.
A parkban aztán egy barátja kerül szóba, akivel jó barátságot ápol, és akivel ugyanúgy hülyül, mint most velem.
- Én... nem tudtam!- csodálkozom rá- Hintáztatod? -És aztán elkerekedik a szemem- Micsoda???- nevetek. Olyan viccesen hangzik, Sebastian is hangosan nevet, biztosan ez is egy játék, csak én nem ismerem. Bár Sebastiantól nem ritka a kézcsók, azt nehezen tudom elképzelni, hogy a srácokkal is ezt csinálja. Josh egy fiú, ugye? Teljesen összezavar! Kuncogok.
Aztán jönnek a kissrácok, a kis vörös hajú fiúcska, aki hintázva bújócskázik, és Lola, a kislány, aki nem hercegnő... Pedig nagyon szép pofija van, bármely mesekönyvben megállná a helyét! Hamarosan velük beszélgetünk, játszunk, nevetgélünk. Csuda mód édes a két gyermek, és könnyen megtaláljuk velük a közös hangot. Sebastiannal egymásra hangolódunk, összemosolygunk az élmény kapcsán. Csak az lep meg, hogy bolondnak adja ki magát a királyfi helyett. Megvédeném, a gyerekek előtt, hogy ő valóban királyfi, csak álcázza magát, de erre már nincs idő, mert egy fiatal nő a gyerekekre szól, és rájuk parancsol, indulni kell. A két gyerek szinte egyszerre kiált fel:
- Ne, anya, ne! Hagy játsszunk még!
- Amit mondtam megmondtam, nincs vita!- mondja erőteljesebben és a két gyerek megszeppenve fogja meg egymás kezét.
Bár érzem, hogy az nem tetszik neki, hogy mi játszunk a gyerekekkel, nem szól hozzám egy szót sem. Csak az a nézés... Nem érzem jól magam tőle, pedig bennem aztán rossz szándék nincsen. Talán igaza van, nem kellett volna megpuszilnom azt a kislányt...
Sebastian azonban megint ura a helyzetnek, gyorsan feltalálja magát, és olyan diplomatikusan szereli le a nőt, hogy csak pislogok. A gyerekek valóban bájosak, de a nő.... Valószínűleg a tartós dohányzás torzítja a vonásait (és remélem, csak az), mert egyébként az öltözéke rendezett. És a gyerekek is tiszták, ápoltak.
Sebastian integet nekik, és én is köszönök, nem csak nekik, az édesanyjuknak is.
- Viszlát, sziasztok!
A srácok pedig integetnek, aztán már ismét szaladgálnak az anyjuk körül.
Sebastian közben a hinta mögé kerül, és a következő pillanatban már be is ül mögém. Felnevetek, ahogy megérzem magam mögött, és neki dőlök a mellkasának, ahogy elrugaszkodva felfelé-előre lendülünk.
- Udvari bolond, mi? - kérdezem tőle csendesebben, mert böki a csőrömet, miért nem vállata be, hogy ő a királyfi. Oldalvást nézek rá.

- Juj, akkor már nem is csodálkozom!- fogom a fejem, fehér bot, Istenem, egy vakkal hozott össze a sors!
- Megoldjuk...- biztatom, holott világos, nem a teára háklis. Jó érzés, hogy megint együtt nevetünk.
...
- Jaj, te sem képzeled, hogy 12 órát egyfolytában képes aludni!? - a cipőim hagyján, el lehetne őket zárni, és vennék neki olyan játékot, amit kedvére rágcsálhatna.- No de a szükségletei, Sebastian... Te vissza tudnád tartani 12 órán keresztül? - igyekszem felhívni a figyelmét a kis- és nagydolgokra, csak finomabban fejezem ki magam... El ne vegyem a kedvét, ha egyszer ő háziállatot akar!
A játszótér kapcsán az egyik barátjáról kezd beszélni, és azon felül, mennyire látszik, kedveli őt, sokkal többet elárul magukról, mint képzelem.
- Hülyítesz!- csapok egy kicsit a karjára, ez nem jó vicc, főleg azután, hogy Lio és közötte is volt valami vita d'Abo végett. Ettől egy pillanatra elszontyolodom. De aztán meglátom a mosolyát, és elfelejtem, hogy mi is jutott eszembe. (Vagy ki.)
Hintázni viszont elmegyünk, és "barátságot" kötünk két kisgyerekkel, aminek az édesanyjuk felbukkanása vet véget. A srácok maradnának, de az anyjuk szigorú, és igazán nem tudom, tényleg menni készült, vagy csak azt nem akarta, a gyerekek velünk töltsék az időt.
Érzékenyen veszünk búcsút, és egy perc múlva már (lehet), el is vagyunk felejtve, mert nevetés hangja száll vissza a tér felé... Mi pedig hintázunk. Együtt.
A legelső, amit szóvá teszek, hogy miért nem király(fi), ha engem királynőnek nevezett. Valószínű ez is egy finom jelzés, még játékból sem társam, csak barátom, valaki, akivel játszani lehet. Elképzelhető, hogy minden ennyire tudatos, vagy csak tudat alatt ódzkodik közösködni velem? De a válasza más irányba mutat.
- Hol van az megírva, hogy egy királyfi nem lehet vicces és jókedvű, olykor bolond? Az egész országod jobb kedvű lehetne, nekem tetszene!- Máris szeretnék egy ilyen mesét: Sebastian, a legviccesebb királyfi!
Nevetős válasza mögött azoban rejlik némi fájdalom. Nem tudom, kinek szól: az öccsének-e, vagy az elveszített méltóságának, az utalásait csak ő maga érti, engem nem avatott be.
- Ne nevezz így, nem akarom, hogy szolgaként érezd magad- hajtom le a fejem, és eszembe jut, milyen indokkal utasítottam el, amikor túlzott mértékben akarta az életem megkönnyíteni.
A gyerekek említésére visszaköltözik arcomra a mosoly.
- Csuda helyesek voltak. Figyelted, milyen szeplős volt a fiúcska? Hogy égett a haja ebben a fényben? Olyan huncut volt, amikor rejtette a nevetését! És Lola? Ahogy beléd kapaszkodott?! Esküszöm, szerelmes lett beléd első látásra! - és ahogy felé fordítom az arcom...
- Na és te?! Olyan édes voltál! Mintha gyakorló apuka lennél, esküszöm! Hol tanultál meg így beszélni velük? - rajongva nézek rá, mert tetszik, amit láttam, amit látok. - Meg se kérdeztem, Josh hány éves? - kuncogok. Lehet, hogy végig egy kissrácról beszélt, és onnan a gyakorlat! (Bár a jegyesség ennek ellentmond.)

Próbál arról meggyőzni, legyen kutyám, hogy legyen kivel sétálnom, de az érveimre folyton elakad. Annak a kutyának játszótárs is kell, és szükségletei is akadhatnak, míg dolgozom. Tizenét óra viszont még emberi számítás szerint is soknak tűnik, nemhogy a kutyánál..., bezárva...
Később az ő barátjáról beszélünk, Joshról, aki a "jegyese", jelentsen ez bármit. Nevetek, egyre jobban, ahogy bizonygatja, hogyan kívánta eljegyezni. Nagyon szeretheti, erre lyukadok ki, merthogy hintáztatja és mászókázik vele, meg ilyesmi. Bolondos srác lehet, hasonló Sebastianhoz. Talán éppen ezért annyira jó barátok.
- Csak ez az oka, hogy nem vagytok még házasok...- adom alá a lovat. Naná, Josh szereti a függönyöket! Kérdem én: az ablakon?
Hintázás közben két kisgyerek lesz a cinkosunk, aztán, ahogy az anyjuk elvonja tőlünk, kettesben maradva beszélgetünk.
Míg én vidám királyfiként azonosítanám, ő Hamlethez hasonlítja magát. Kissé cinikusnak tűnik, ahogy jelemzi magát, én pedig csak rázom a fejem.
- Nem kell a dráma, inkább nevessünk!- kérem tőle, és közelebb bújva jelzem, nincs egyedül. Legalább egy alattvalója már van.
- Barátom vagy, nem akarom, hogy bárhogyan is engem szolgálj- felelem komolyan. Belezavarodom, hogy Úrnőnek hív, önmagát alacsonyítja le, noha azt állítja, nem érzi magát lealacsonyítva. Bármennyire is játék ez: királynők, hercegnők, királyfiak, és udvari bolondok kerülnek szóba, valahogy az az érzésem, nem csak a játékról beszél, hanem kettőnkről.
Jó téma a gyerek, a mosolyt is visza lopja közénk, az arcunkra, és lelkendezve mesélünk egymásnak, mintha nem is lettünk volna itt mind a ketten.
- Az ekkora gyermekek nem tudnak hazudni, hidd el, vonzódnak a jóhoz!- és én is meg vagyok győződve róla, hogy Sebastian jó. Miért nem hisz nekem?
- Lehet, hogy az ő apja ír, a kislányé meg nem az...- az anya inkább szőkének tűnt, akár a kislány. De a fiúcska vörös haja, szeplős arca egyikőjükre sem hasonlított.
Áradozunk a gyerekekről, és nem tudom szó nélkül hagyni, hogy ő milyen könnyedén beszélgetett velük. Arra fogja, hogy a testvérét szinte ő nevelte, de már ő is 24 éves, nem most volt az már... Szerintem nem csak ennyiről van szó. És ahogy sejtem, nem is tagadja, szereti a gyerekeket. Látszik is... Engem is noszogat, de nem igazán tudom, pontosan mire is kíváncsi.
- Időnként voltam bébicsősz, és a gyerekeket én is szeretem, főként ha egészségesek...- egy pillanatra eszembe jut a gyermekonkológia, meg mindaz, amit Usuival beszéltünk ezzel kapcsolatban. -És majd nekem is lesz... "csak az odébb van, ugye"- használom az ő szavait, aztán elkapom róla a szemem. Éppen egy szakítás miatt emésztem magam, gondolkodhatok egyáltalán gyerekről? Az egész nagyon távolinak tűnik. És mit ne mondjak, egy jó "apa" nélkül a gyerek sem sokat ér. Ha nem úgy volna, mindjárt örökbe fogadnék néhányat, és élnék, mint Marci Hevesen.

-Hát igen, hát igen... Csak ez az oka, Josh él hal a függönyömért, ennyire... Oh lehet még nálam is jobban szeretné? - Nézek ijedten, majd röhögök egy sort.
Mikor a téren magunkra maradunk, beszélgetni kezdünk.
-Jól van ez könnyen megoldható hölgyem, látod, bolondnak sokkal jobb vagyok, majd ha egy királylány elvesz herceg leszek! - Nevetek, mert amúgy nem tartom továbbra sem annak magam.
-Hmmm a barátok önként szolgálják egymást, és nem is annak fogják fel szóval ne izgulj ezen! - Mosolygok rá kedvesen.
A gyerekek kapcsán aztán nevetek, főleg hogy tetszettem Amelia szerint a kislánynak.
-Lehet a nagy bátyót látta bennem, aki mindenre kapható. - Mosolygok vidáman, ki tudja.
-Vagy csak most ütköztek ki a felmenők génjei. - Vigyorgok, az én gyerekemnek is lehet kék szeme, hordozom a gént.
Kérdezgetem a gyerekekről ahogy ő is engem, meglep, bár nem nagyon.
-Nem is mondtad hogy gyerekekre is szoktál vigyázni!
Aztán kicsit elkomorodunk, mert a beteg gyerekek is szóba jönnek.
-Fiatal vagy még, ráérsz, meg ezt jó betervezni, a gyereknek is jobb. Én is várni akarom, úgy jobb.
Hajtom meg kicsit a hintát mosolyogva, szerintem annyira nincs messze neki, mert ő igazán elbűvölő valaki. Én meg... Én meg folyton elcseszem a kapcsolataim de ráérek végül is... Nem?
-És hány gyereket szeretnél? Lányokat, fiúkat?
Érdeklődöm mosolyogva, míg lassan hajtom a hintát.

//ajándék xD//

Ülünk a hintában, és annak ellenére, hogy a mostohám felerősödött, és merészebben csiklandoz bennünket körbe (Hé, hát én is itt vagyok, hol marad a játék?), nem fázom, mert Sebastian mellkasának dőlve az ő melegét érzem. Lábai körbe fonják az enyéimet, szinte kabátként borul rám, védelmez a széltől. Lágyan ringunk, mintha csak hintaszékben ülnénk.
- Vagy hasonló bolondot kell találnod magadnak társadul!- válaszolom, és annak ellenére, hogy a dolgot valóban kétféleképpen lehet megközelíteni, egészen szimpatikus a hozzáállása. Mert hogy is van ez? Az ember mindig saját magához keres társat, talán, mert azt gondolja, így az egyszerűbb. De a házasság nem arról szól, hogy megtaláljuk a megfelelő személyt, inkább azt jelenti, hogy a megfelelő személlyé válunk.
Bolondozunk, de ebbe valahogy a jelen helyzet is belekomponálódik, és megint tudtára adom, nem szeretném, ha alám rendelné magát. Annyira kedves és figyelmes, szolgálatkészsége már-már túllép azon, amit józan ésszel és lelkiismerettel, jó szívvel el tudnék viselni, mert -annak ellenére, hogy tudom, őszintén teszi- ez mégiscsak sok energiát szív ki belőle.
- Értelek én, csak... - hogyan is mondjam el röviden?- Nem akarlak kihasználni, te meg tálcán nyújtod magad!
Sebastiannal nincs olyan, hogy nem. Attól tartok, bármit kérhetnék tőle, megtenné, és ez nagyon veszélyes játék. Gyarló vagyok, mint a legtöbb ember, önző. Mi van, ha elkap a szíj, elragad, és egyre többet kérek tőle? Olyat is, amit már nem szívesen tenne magától, csak az én kedvemért? Sose tenné szóvá, én pedig nem jönnék rá... Ahogy Lio esetében sem ébredtem rá idejében, mit is akar tőlem. Nem akarok újra hibázni! Nem akarom őt is elveszíteni!
A gyerekekről beszélgetve ismét nevetgélünk egy kicsit. Nem rejtem véka alá a véleményemet, nem csak a kislány rajongását fedem fel, hanem a sajátomat is. Tetszett, ahogy Sebastian a gyerekekkel beszélt, ahogy foglalkozott velük, még az is, ahogy az anyjukat szerelte le. Egy igazi pedagógus veszett el benne; örülök, hogy ezt a képességét a suliban is kamatoztatja.
- Lehet... A genetika izgalmas tudomány- Aztán ránézek Sebastianra, bele a szemeibe, és elképzelem őt kék szemekkel. Nem nagyon sikerül. - Talán kék szemű gyermeket szeretnél?
Komolyabban beszélünk erről aztán visszakérdez, és látom, meglepődik.
- Bébicsőszködtem. Múlt idő. Még otthon, Szegeden, amikor iskolába jártam...- magyarázom kedvesen, türelmesen. Most nem lenne rá időm.
Nem arról van szó, hogy a beteg gyerekeket ne szeretném, de azt hiszem, ezt nem kell magyaráznom Sebastiannak. Nem tudok elvonatkoztatni a veszteségtől. Felnőtteknél is nehéz, de talán könnyebb elfogadni a halál tényét, mint egy olyan kisgyereknél, akinek még éppen csak elkezdődött az élete. Az a hely... attól félek, engem is megbetegítene, bármennyire is szeretnék azoknak a gyerekeknek segíteni. Ehhez a feladathoz még nem nőttem fel, nem vagyok rá készen. A gyerekvállalás pedig... még odébb van, ugye...
- Igen, talán igazad van. De az élet nem lehet mindig tervszerű. Néha csak jönnek a dolgok, megtörténnek, és aztán kiderül, így kellett lennie, így volt helyes. Te meg tudod mondani előre, mikor a legideálisabb a helyzet házasodni, gyereket vállalni? - kérdezem tőle komolyan, mert én elképzelhetetlennek tartom a tervezett családalapítást. Hiába akarok valamit, ha a dolgok nem úgy alakulnak. És hiába nem akarom, ha ... megtörténnek.
Aztán megkérdezi, én hány gyereket szeretnék, és ezen elgondolkodom.
- Nem tudom. Sokat! Nagy családot szeretnék! Tudod, olyat, hogy mindig lehessen valakit szeretgetni, ölelni... - és folyton bolondozni, nevetni. Boldog családot szeretnék, ez a lényeg, Mindegy, hogy hárman vagyunk, öten vagy tizen... Na jó, nyolc gyereket bevállalni nem kéne. Elnevetem magam a gondolatomon, észrevétlenül.
A Nap közben elbújt a házak mögé, megváltoztak a fényviszonyok, és érezhetően hűvösebb lett. Bármennyire kellemes ringatózni a hintában, nem ülhetünk ott egész este és éjszaka, ezért mocorogni kezdek. Amúgy is eltunyultam, fáradtnak érzem magam. úgy érzem, most el tudnék aludni.
- Mennünk kéne, egyre hűvösebb van, fáradt is vagyok- nyüglődöm a magam módján.

//KÖSZÖNÖM!//

//Kisakkoztam, mi lehet. Tudod, az emberi agy... Szabad ilyenről beszélni, ha rólam van szó??? :X//

Egy buta kis játékból lesz komolyabb beszélgetés, térünk át olyan vizekre, ami akár fontosnak is minősülhetne, ha elég komolyan vennénk. Kezdetben talán nem. Mindketten hülyülünk egy kicsit, bár féligazságokat is mondunk ki közben. Talán éppen ezért fordul át komolyabba... Ki érti azt, mi miért van? Miből lesz játék és hülyülés, mi lesz komoly téma?
Nem veti el az ötletet, hogy léteznek hozzá hasonló "bolondok", de ellenérvként azt a mondást veti fel, hogy az ellentétek egészítik ki (jól) egymást.
- Hol az igazság? - vonom fel a vállaim, én nem tudom. Én eddig nem jöttem rá a helyes válaszra. És rögtön egy dal gyúl bennem, egy dal emléke, melyet valaha sokszor hallottam: "Hol az igazság, hol az érvelés? Hol az álmodás, hol az ébredés? Mind el kell menjünk, nincsen magyarázat. Jó volna tudni, hogy a túloldalon várnak." (Bonanza Banzai) És eszembe jutnak a "pasik" az életemből. Egyik sem olyan hülye, mint én, és valószínűleg egyiknek sem lettem volna megfelelő kiegészítője.
- Ez a szerencséd, nem foglak!- Rátalált a kulcsszavakra. De ez rajtam múlik, nem rajta, hát nem veszi észre, milyen sokat tesz így is értem? Oké, olyat sem kérnék, amit ne tennék meg fordított helyzetben. És ez nagyon eseti. Valószínűleg én is törném magam, hogy jobban érezze magát. Remélem, tényleg határok között tudja tartani a hülyeségeimet. Én nem mindig veszem magam észre, ezért is hárítok lehetőleg mindent. Mindenkinek.
A gyerekek emlegetése vidámságot hoz vissza közénk (nem mintha nagyon elkedvtelenedtünk volna), de mintha újra látnám a vörös fürtöket, a bájos arcocskákat, ahogy róluk beszélgetünk. A téma azonban megint új irányt vesz, saját (leendő) gyerekeinkről és a családtervezésről kezdünk beszélgetni.
- El tudom képzelni...- bököm kicsit oldalba, amikor a genetika és a szaporodás kerül szóba.
A szemeit fürkészem, mert azt mondja, bújkál benne a "kék szemű gén".
- Pocsolyabarna? - forgatom a szemeim. Ki mondhatott ekkora baromságot neki?- Nem az számít, milyen színű valakinek a szeme- mondom homlokráncolva... aztán komolytalanabbul folytatom, bekancsalítva- hanem, hogy hogy áll! -(Utalva a mondásra, a szeme sem áll jól.) Amúgy a világon semmi bajom a barna színű szemmel. (Az ő szemeivel.)
Elárulom, hogy voltam bébicsősz, bár először félreérti, és azt gondolja, mostanában is. Picit nevetek a feltételezésen, de aztán rájövök, honnan is tudhatta volna? Soha nem beszéltem róla.
- Neeeem...- húzom el a szót, nem is tudom, miből feltételezte- csak a kórháznak dolgozom. - 180 óra fő-, és 88 a mellékállásom. Havi 6-8 napom szabad, de ezek többnyire, alvónapok, azaz éjszaka utáni "szabadnapok". Emellé nem tudnék még mást bevállalni.
- Mindig ismerősök gyerekeire vigyáztam. Néhányan az utcából, néhányan pedig a szüleim kollegái közül kértek meg, hogy segítsek...- vonom meg a vállam. Nem éreztem különösebb kihívásnak, szerettem a gyerekeket. Szerettem velük foglalkozni, játszani.
Konkrétabb kérdéseket is megbeszélünk, adja magát a téma.
Figyelem, milyen szempontokat sorol fel Sebastian, amikor arról beszélünk, mikor ideális házasodni. Úgy látom, sokkal komolyabb képe van erről, mint jómagamnak. Bár sosem szenvedtem hiányt semmiben, én az anyagiakat nem tartom ennyire fontosnak. Eszembe jut, képes lettem volna mindent itthagyni Lio miatt, és újra kezdeni az egészet előlről, a nulláról. Hittem abban, hogy van közöttünk olyan erős kötelék, hogy túljussunk a nehézségeken, mert a romantikus énem azt dúdolta, "a szerelem mindent legyőz". (Mindez még az Elm utcai kaland után volt. Aztán az élet bebizonyította, ő sem gondolta azt olyan komolyan.) Szavait újra megerősíti, mintha tántoríthatatlan véleménye lenne a dologról. De nekem vannak kérdéseim, és nem félek feltenni őket.
- Létezik egyáltalán ilyen állapot? Sosem tudhatod, mikor üt be egy krach. Elveszítheted a munkád, az anyagi javaid, az egészséged...- sorolom neki, milyen tényezők azok, amikre az ember nem szívesen gondol, de bármikor bekövetkezhet. Hol van akkor az anyagi biztonság? És az emberi tényezőkről ne is beszéljünk... Mi van... ha jön egy... harmadik?
- Ezt nem értem. Hogy érted, hogy illemből fogan egy gyerek? Mert a házasság intézménye megköveteli?- nézek rá, próbálom megérteni, mire is gondolt. Úgy hiszem, elemi tényező, ha valaki kapcsolatot létesít egy másikkal, tájékoztatja, ha nem akar gyereket. Ez így fair. Ha a másik akar, lehet bármekkora minden másban az egyetértés, ez önmagában hatalmas ellentét. Én például nem tudom, be voltam-e tervezve. Sose került szóba közöttünk...
Visszakérdez, én hogyan gondolom, mi számomra a "legjobb" helyzet.
- Ennyire tudatosan nem gondoltam át... Azt hiszem, a szívemre hallgatnék- keserédesen elmosolyodom. Még mindig hiszek a "csodákban"- Nem tudnám ennyire tervszerűen csinálni, mint te... Legyen lakás, pénz... Mennyi? Csak ezen agyalni... Ilyen szempontból Reevennek van igaza, néha ezer fokon kell égni, hagyni, hogy történjenek dolgok, mert egy gyermekáldás jó dolog, ha szerető emberek között történik, és nem feltétlenül kell a pénz, hogy boldogan éljenek, neveljék fel a gyereket...- kap el a hév, ahogy beszélek. Nem akarom elveszíteni a hitem a szeretet erejében. Sokkal erősebb kapocs, mint a pénz.
Ha soha életemben semmit nem tettem volna kockára, nem lehetnék itt. Nem ismerném Sebastiant sem. Talán Liot sem. Hát nem Nagy Fehér miatt indult el a lavina? Beismerem, szalmalángnyi érzelmeknek nem szabad bedőlni. De az idő mindent igazol. Vagy ha nem is az idő... Inkább a tettek, mintsem a szavak... Ah, nem tudom. Megborzongok.
A kérdés, hogy ki hány gyereket szeretne, már csak hab a tortán. A nagy család gondolata régóta kísért. El tudom képzelni, hogy gyerekzsivajtól hangos jövőm legyen. Sőt, azt szeretném, ha mindig a kacagásukkal legyen tele a ház/lakás...
Sebastiannak is tetszik a lefestett kép, Henryt és a leendő nejeiket, azok testvéreit, gyerekeiket és a nagyszülőket is belevonja a mesébe. Ilyenben sosem volt részem, felcsillan az én szemem is.
- Ez biztosan jó!- mondom nyomatékkal, és elképzelve a helyzetet, hogy egymás hegyén hátán bukdácsolnak kicsik és nagyok, ahogy összejön az egész család. Mosolyognom kell. Behúzom a nyakam, befelé nézek, tetszik a kép, amit látok. (Már nem a játszótér az)
Az idő közben felpörgött körülöttünk és a hűvös idő kiugraszt bennünket a hintából. Biztosan a fáradtságtól, de érezni vélem, ahogy hűl a testem, dideregni kezdek az összehúzott kabátom ellenére (és alatt). Egyenlőre még nincs nyoma, kívülről nem venni észre, de ha nem lépünk ki, hamarosan fázni fogok...
- Oké, köszi- együtt indulunk visszafelé, hozzám.

- Mulder ügynök, hagyjuk már! Még mindig hisz az UFO-kban?- kérdezem, beszippantva a pofazacskóimat, hogy ne vegyen túlzottan komolyan.
Elgondolkodva nézek rá. Kicst talán meg is áll az idő körülöttünk, a hinta lassabban mozdul, a szemet llágyabban sodorja a szél (talán egy neylonzacskó az, nem nézek tudatosan arra, csak a szemem szögletéből látom). Ha jól sejtem, most azt mondta, bízik bennem annyira, hogy nem használnám ki. Vagy inkább ismer? Ha úgy nézzük, tudhatja, hogy úgysem használnám ki. Elmosolyodom. Hihetetlen ez a pasas.
- Ennek is van előnye...- biztatom kedvesen- Legközelebb, ha pocsolyába lépek, te jutsz majd először eszembe...- Sosem hasonlítottam volna a szemét a sárhoz. De ha ő mondja?! És közösen nevetünk, amikor bebandzsítok neki. Abban nehezebb lenne metalálni a szépet...
- Eszembe jutott, hogy csökkentsem..., kimerítő hosszú távon a havi 268 óra- és Usuinak is igaza volt már sokkal korábban, ez nem csak fizikailag meríti ki az embert. Nem beszélek róla, de most sem engednék, hogy ennyit bevállaljak, most még a teljes havit sem...
- Nem csak nyáron, év közben is, főként pénteken vagy szombaton, ha az ősök kimozdultak valahova...- mondom Sebastiannak, hiszen tekintettel voltak rá, hogy suliba járok, és nekem is ki kell aludnom magam. Ettől csak nagyon ritkán tértünk el, ha anya is beleegyezett... - Általában nem volt gondom velük. Ha este kellett vigyáznom rájuk, többnyire már aludtak, ha meg napközben, játszottunk. Ne felejtsd el, akkor még én magam is gyerek voltam!- csak kicsivel nagyobb, mint ők.
Gyerekek és utódok kapcsán aztán kiderül, mik azok a dolgok, amikben hasonlítunk, és mik azok, amikben nem. Úgy tűnik, mindent arra alapoz, hogy anyagilag bebiztosítsa magát. Ellenérvként azt hozom fel, jöhetnek olyan események, amire nem lehet felkészülni, de ő nem gondolkodik olyan végletekben, mint én. Én is csak azért vagyok ilyen sötét, mert rossz dolgokon mentem át... Most minek hoznám fel, hogy akár súlyos baleset is érheti, lehet komolyabb beteg, egyéb?
A szülei említésére összerándulok. Furcsa érzés róluk hallani, mert Sebastian ilyenkor mindig megváltozik egy kicsit. (A mosolya merevebb lesz, a hangja tompább. Elfojtott érzésekről árulkodik.)
- Ne gondold, hogy ők nem változhattak meg az évek során. Szoktatok beszélni az ilyen dolgokról?- házasságra és gyerekre gondolok. Néha anyám kérdez ilyen zöldségeket, kilátásban van-e, hogy férjhez megyek, lesz-e unoka, de ezzel csak kiakaszt. Annyira nem idegenedtem el tőle, hogy ne számolnék be neki, ha udvarlóm akad. Nincs lekésve semmiről...
Jobban megértem, miért vékedik így a szüleiről, amikor az egyik kérdésemre felel. Kiderül, hogy "elvárás" volt gyermeket szülni, mert az ő köreikben így szokás. Bár ennyire nem tudatosan, de az én fejemben is megfordult hasonló: a korombéli lányok nagy része már házas, vagy komoly(abb) egzisztenciát teremtett maga körül. És én? Mit tudok felmutatni? Jobbára semmit.
Én nem tudok olyan tervszerűen gondolkodni, mit Sebastian, és a szülei gondolkodásmódja is inkább szégyenérzetet szül bennem. Leginkább azt az énem engedem felszínre, hogy az érzéseimre hagyatkozva döntenék dolgokban, abban a hitben, hogy nem fogom megbánni, ha elég erős az érzelem, ami a döntést szüli. Most éppen Sebastian az, aki rávilágít ennek a nézetnek a hiányosságaira.
Barátságosan nézek rá. Biztos vagyok benne, hogy reek férj és odaadó apuka lesz.
- Elhiszem. De ez mit sem számít, ha éveket rabolsz el azoktól, akiket közben szerethetnél...- Mi a fontosabb? Az anyagiak (a biztonság) felhalmozása, vagy egy-két személy, akit naponta szeretgetni lehet? Én utóbbit választanám. Nem számít, hogy be kell osztani a pénzt, vagy éjszakai műszakot vállalni, hogy több legyen a fizetés. Nappal a családommal lehetnék. Én így adnám az időmet nekik.
Sóhajtva bólintok, jelezve, hogy megértettem, mik a nézetei. Nem vagyunk egyformák, nem is egyformán nőttünk fel. És hirtelen azt sem tudom, miért szomorodtam el. Az egész csak egy pillanatig tart, mert a nagy család lehetséges képe mindkettőnket magával ragad.
Bólintok, mosolyogva, egyetértve, hogy a közeli család is lehet elég nagy... De nem is ez a leglényegesebb. A saját családunk a mi felelősségünk. Rajtam múlik, a gyerekeim hogyan nőnek fel, milyen szerepet kap majd életükben a család, az összetartás. Szeretném jól csinálni.
És igazából meglepnek Sebastian szavai. Azt mondja, vágyik már gyerekre. De ha nincs hozzá megfelelő társa, hogyan akar sajátot? Erre milyen terve van? Furcsa, de nem érzem, hogy titkolna valamit, mint Lio. Ettől függetlenül szorongóbb leszek egy kicsit.
Javaslom, hogy induljunk el, mert lement a Nap, és a levegő érezhetően lehűlt a levegő.
- Hosszú ideje nem voltam már ilyen fáradt, mint ahogy most érzem magam- mosolygok rá halványan, mert olyan hirtelen támad rám az érzés. Feltehetően, ahogy párnára teszem a fejem, elnyom majd az álom, és nem csak forgolódni fogok, mint eddig... Nem válaszolok neki konkrétan. Mintha magam sem tudnám, akarok-e valamit. Csak azt tudom, hogy mit nem: kihasználni.

- Hoppá, most buktattalak le? - ha titkos ügynök is, eddig jól csinálta. Nem jöttem volna rá. Nevetgélek.
A bizalmának más jelét is adja, és ahogy erről beszél, elgondolkodom, hogyan lehetséges, hogy ez ilyen könnyedén megy közöttünk. De nem tudok rá választ találni. A mi kapcsolatunk jól kezdődött, és nem valami félreértésen alapult.
A szeme színével kapcsolatban a sarat említi, de amikor ezt is pozitívan igyekeznék megközelíteni, ő elneveti. Lehajtom a fejem. nem is szabad tudnia, mennyi mindenről jut eszembe. Félreértené. Inkább csak finoman hunyorgok neki, hogy jelezzem, ez így nem teljesen igaz.
Meglepődik, amikor számszakilag megmondom neki, mennyit dolgozom, pedig nem két napja ismer, tudhatná már. Azokat a péntekeket sem tudtuk mindig maradéktalanul megoldani, néhány alkalom kiesett, de aztán szabadra kértem azokat az estéket.
- Nővérből sosem elég, én pedig szeretem a munkám. Amikor vége lett a sulinak, túl sok lett a szabadidőm, és bevállaltam egy kis mellékest. Aztán megszoktam...- mondom (az igazság egy részét). Ez kevésbé gáz, mint hogy így védekeztem a magány ellen. Az a fajta társasági élet, amit a régebbi barátaim biztosítottak, nekem nem igazán jött be, és a pasik sem, akik akkoriban akartak ismerkedni velem.
A gyerekekkel való könnyed kommunikációmat arra vezetem vissza, hogy fiatalként (diákéveimben) gyakran vállaltam gyerekfelügyeletet. Nem tudom, miket feltételez rólam, én is csintalan gyerek voltam, bár volt némi sütnivalóm, és megfogadtam néhány tanácsot. Talán addig nmem is kerültem bajba, míg azokat megfogadtam...
- Tíz évesen vigyáztam először kisebbekre. Szerinted mennyire lehettem felelősségteljes? Egész végig a kicsik szobájában ültem a földön, és arra figyeltem, vesznek-e levegőt... - forgatom a szemem. Az első alkalom alatt nagyon féltem.
Aztán a gyerekvállalás miatt a szüleiről is beszél. Nem túl szívderítő, hogy ő csak azért lett, mert "ideje volt, hogy legyen". Szeretném hinni, hgy az emberek változnak; nem csak azért, mert én akarok, hanem mert hiszem, hogy a külsőségek mellett a valódi érzéseknek is teret lehet adni, főleg, ha az ember már nem olyan görcsös... Legalábbis ezt feltételezem Sebastian szüleiről. A sznoboknak talán nem lehetnek őszinte érzelmei?
- Szóval megtervezték a te életedet is...- bólintok, bár úgy hiszem, Sebastian nem az a fajta ember, akit ilyen módon be lehetne korlátozni. Már csak dacból sem keres brit lányt...
A családalapítás kapcsán azonban kiderül, más elveket vallunk. Ő megfontolt, én az érzelmeimre hallgatok. Ő tervezi a jövőt, én sodortatom magam (?). Bár van, amiben egyezünk, a jövőképünk sok dologban tér el.
Megértem, hogy miért ilyen nyitott, tart párhuzamos kapcsolatokat. Bár eddig azt hittem, ebben semmi terveszerű nincsen, sé lényegében a szórakozás ill. a testi vágy kielégítése a cél, a dolog sokkal több dologból tevődik össze.
- Aha... Akkor te most is az igazit keresed?- cukkolom kicsit, de azért sejtem, hogy van némi igazságtartalma a kérdésemnek.
Egyébként nem javítom ki, hogy esetleg félreértett: én sem csak úgy próbálkozom, vagy sikerül vagy sem, akkor nem csak két férfi lett volna az életemben. Fontos, hogy ismerjem, akivel "járni" kezdek, de nem tartom kedvezőnek, hogy egyszerre több vasat tartok a tűzbe. Az egyetlen kivétel ő volt, de éppen azért, mert mi... Mert a miénk nyitott kapcsolat. Tart, amíg valamelyikőnknek nem lesz tartós kapcsolata.
- De azt miből tudod, hogy komoly lesz, hogy az marad? - Kiváncsian nézek rá. Ha ismeri a titkot, ugyan, nekem is árulja el, én is meg akarom ismerni! Hány csalódást kerülhetnék el? Ah, rosszul állok hozzá. Miért hiszem, hogy csalódnék? (Mert eddig sem gondoltam, mégis megtörtént.)
A saját gyerekekről is beszélünk (a családról), és közben érdekes kijelentést tesz. Azt mondja, vágyik a gyerekre. Számomra ez azért furcsa, mert még nő sincs, akivel szívesen össze kötné az életét. Nem arra kéne vágynia előbb?
- Nem, nem hiszem...- mondom, kis megfontolás után. Sebastian számít nekem annyira, hogy ne rázzam le a kérdését könnyedén, hanem komolyan válaszoljak neki- Nem a korod számít, hanem az, ha te magad is felkészültnek érzed magad rá. Elvégre az egy életre szóló elkötelezettség...- fordítom finoman oldalra a fejem.
Biztos vagyok benne, hogy ezt ő is tudja. Abban is, hogy másképp akarja csinálni, mint a szülei. De az, ahogy a biztos háttérről beszélt, egy olyan érzést kelt bennem, hogy a családját áldozná fel inkább a karrier oltárán (vagy finomabban: inkább dolgozna az anyagi biztonság megteremtése érdekében).
Hűvös van, hirtelen tör rám a fáradtság. Sebastian átkarol, úgy indulunk haza.
- Az elmúlt időszakban túl sokat feküdtem... De a mai nap jó volt, csak... Elfáradtam- mosolygok rá. - Nem a sok munkáról van szó, inkább, hogy elszoktam tőle. - Aztán sóhajtok egyet- Ma voltam kontroll vizsgálaton. Még nem engednek dolgozni...- Ennek nem igazán örülök. Ha nem foglalom le magam hasznosan, bele fogok őrülni...

- Oh, valóban... Wow!- kapok a fejemhez, és nevetek, ahogy a 007-est utánozza a maga sajátos módján.
Kellemes, ahogy beszélgetünk. Sajnálnám, ha tudnám, azt hiszi, gúnyolódok; nem szokásom másokkal, csak magamon élezem a nyelvem.
- Eddig nem éreztem, hogy kellene. Szerinted kell?- nézek rá, kicsit bátortalanul, mert a jelenlegi helyzet oké, de általánosságban mondva már nem szorulok segítségre (szeretném ezt hinni). Amire én vágyom, nem az, hogy támogasson valaki. Legyen társam, barátom, ilyesmi.
- Nem tudom, mi lett volna, ha történik valami. Megadtak néhány telefonszámot, de... Így utólag, most komolyan, mit csinálok, ha az egyik gyerkőc fuldokolni kezd? Újraéleszteni akkor még nem tudtam!- Igazából akkor nem féltem ilyesmitől, mert nem hittem, hogy megtörténhet. Gondolom, Sebastiannak nem kell ecsetelni a dolgokat, neki sokkal komolyabb tapasztalata van ebben, mint nekem.
- Értem. Szóval akkor le is vették a kezüket rólatok? - Némely szülő nehezen viseli, ha a gyermekük nem azt teszi, amit eleve elterveztek neki. Anyám sem örült, hogy otthagytam Szegedet, és annak sem, hogy nem az orvosira jelentkeztem, de én nem akartam olyan életet élni mint ő.
A gyerekekkel kapcsolatban a társalgásban egy olyan pontra jutunk el, ami újdonság számomra. Emlékeimben az él, hogy arról beszél, számára kényelmes az élete, a nyitott kapcsolatok, a sok randi, az ismerkedés lehetősége. Most olyan mélységekről beszél, amiről azt gondoltam (most még) nem vállalná be (egyszer, valamikor igen... valamikor, a jövőben...)
- Dehogy!- meglep, hogy hűvösebben reagál, mintha megbántottam volna. - Az volt az érzésem, számodra ennek még nem jött el az ideje...- mondom csendesebben, komolyabban, megfontoltabban. Legalábbis így értelmeztem mindazt, amit korábban mondott nekem.
Elgondolkodva nézem, és próbálom értelmezni, mi játszódhat le benne. Olyan sok dologról beszéltünk már, olyan sokat tudunk egymásról, és mégis nagyon keveset. Tudom, hogy a szülei nem adtak tökéletes példát arra, hogyan kell társat keresni és családot alapítani (erre a saját családom sem tökéletes példa), de az elképzelései és a tapasztalatai furcsa kontrasztot alkotnak.
- Bár tudnám...- hogyan lehetünk biztosak abban, hogy működik egy kapcsolat. Hozzá bújok- Ha így nézzük, nekem is te vagy a legnormálisabb kapcsolatom. A leghosszabb is...
Azt már nem teszem hozzá, hiszen tudja, hogy megtévesztett már a kapcsolatunk minősége. És hogy most Callie újra feltűnt az életében, jelentheti azt is, együtt szeretnének élni a közeljövőben. 10 év mondjuk hosszú idő, de ha belé egykor szerelmes volt, és azóta nem, talán ő az ideális lány a számára. A félrecsapott feje is hasonló üzenettel bír: jól megvagyunk mi egymással, de ez csak időleges. Megértem. Én is változtattam volna Lio miatt.
A gyerek téma ugyancsak terítékre kerül, és a kérdések is bevonzódnak, amire egyikőnk sem zárkózik be.
- Nem tudom, az öcséddel mennyire szoros a kapcsolatod, de biztos vagyok benne, hogy jó apa leszel. - Bólogatok és melegen mosolygok rá. Ha kérdést látnék még a szemében, hozzáteszem- Mondjuk úgy, női megérzés...
Nem azért, mert nem jó üldögélni vele a hintában, vagy mert elszaladt az idő, de mégis elindulunk haza. Talán a hűvös szél elől, ami bekúszott a kabát alá, és borzongat, vagy mert a Nap nélkül már a játszótér kietlen látványa sem lenne épp szívderítő. Fáradt vagyok, ez is hozzátartozik, pedig Sebastian társasága pozitívan hat rám.
- Igenis, főnök!- mondom engedelmesen, aztán mentegetem magam- Elhagytam magam..., nem lett volna szabad. Ma jó dolgok történtek velem, feltöltődtem, és kihasználtam..., ne róvd fel nekem- kérem szelíden. Én nem bánom, hogy így történt. Órákig dolgoztam, és azalatt egy könnycseppet sem ejtettem... Ez nagyon nagy szó! Még jó, hogy nem tudja...
- Oké, az lesz...- mondom kicsit szomorúbban, mert éppen úgy hangzott, mintha most vonta volna ki magát a következő napjaimból. De nem baj. Megoldom. Meg kell oldanom. Különben sem akartam ráerőszakolni magam. Csak vele lenni... kicsit.
Gondolkodom, kit kereshetnék fel. Reeven és apám jutnak eszembe, meg a régi sulitársaim. Utóbbiakat el is vetem gyorsan, olyan régen találkoztunk, féle, nem lenne közös mondanivalónk. Aztán eszembe jut Daryl, és hogy őtőle tudakozódhatnék Lio felől... Annyi merszem nincs, hogy egyenesen őt keressem, és az Elm utca felé sem mennék szívesen. Talán..., valamelyik nap..., majd meglátogatom.
Ahogy hazafelé sétálunk, ismét lehangolódom egy kicsit, de foghatjuk ezt arra is, hogy elfáradtam. Hazaérve beengedem magunkat, és gyorsan leveszem a kabátomat.
- Nem vagy szomjas? - én egészen kiszáradtam, úgyhogy az első utam a konyhába vezet.

- Igen, ebben van némi igazság- hajtom le megint a fejem, mintha megszidott volna. Kicsit elidegenedtem az ismerőseimtől abban való félelmemben, hogy magamra maradok. Hát ezt jól megcsináltam... -Oké, oké, igazad van!
Tudom, hogy mindig az első lépéseket megtenni a legnehezebb. És mindig jól jön, ha valaki hátulról taszigál. Néha utóbbi van előbb, mint amikor Nagy Fehér miatt léptem le Szegedről. Nem volt kérdés, hogy ha már elhagyom az otthonom, a komfortzónámat, messzire fogok menni. Így jöttem ide.
Most a munkahelyem a konfortzónám, de ebból is ki kéne lépni. Igaza van Usuinak, és igaza van Sebastiannak, túl sok időm és energiám emészti fel, ha így folytatom. És persze, magamra sem marad időm. Másra hogy jutna?
Beszélünk kicsit a múltbéli eseményekről, ki hogyan "nevelt" gyereket. Én leginkább sehogy, csak vigyáztam némelyikre, Sebastiannak sokkal nagyobb szerep jutott. Később kiderül, talán soha nem is hagyott fel az apa szereppel, de az összefüggéseket még nem látom.
Igazából jobban megfog a téma, amikor önmagáról beszél. A vágyairól, terveiről. Úgy nyílik ki nekem, olyan természetességgel, hogy fel sem merül bennem, nehéz dolog erről beszélnie. Csak amikor sóhaj és félrenéz érzem úgy, van olyan dolog (neki is), amiről nem szívesen beszél. A korábbiak, meg a burkolt célzások alapján azonban azt hiszem, értem, miről van szó. Át tudom érezni, milyen helyzetben érzi magát.
-Hát mióta ismerjük egymást?- számolgatom- Június végén voltam otthon, és júliusban kezdtem az óráidra járni... - Hihetetlen, milyen gyorsan telik az idő. Több, mint fél év telt el...
Nem feltételezem, hogy mit gondol rólam, a kapcsolataimról. Sosem beszéltem neki a múltamról. Lényegében a második nemi aktusom is hozzá kötődik, ahogy megannyi élmény (nem csak szexuális értelemben). Néha azt kívánom, bárcsak hamarabb vagy más körülmények között találkoztunk volna...
Kedvesebb a téma, hogy milyen apaként. Már most el tudom képzelni, elég volt az a néhány perc, amikor  a gyerekekkel láttam. Ha nem szeretné a kölyköket, nem tudná megjátszani magát. Előttem miért is tenné, mi célja lenne vele?
- Ah, ne kívánj tőlem ilyet, sosem voltam jó alvó... Délig???- forgatom a szemem. Esélytelen- Legalább engedd, hogy én főzzek. Valamit, amit te szeretnél szívesen enni... Hálám jeléül?!- szépen nézek rá. Napokig ő látott el kajával, most már vagyok annyira jól, hogy én is összedobjak valamit. Én csak örülök, ha átjön, és nem eszek (nem leszek) egyedül. - Kééérlek...
...
-Nem, ez most eszembe sem jutott...- ráncolom a homlokom, méghogy pohárpiszkítás.De aztán rájövök, hogy ugrat, én vagyok csak lassabb a kelleténél- Harapsz? Azt hittem, jobb menüt találtál ki, nem én leszek a hamika!- döntögetem jobbra-balra a mutaóujjamat, hogy a-a...
- Sebastian, ne vigyél kísértésbe, éppen így is eleget segítettél...- milyen házimunkát akar? Késő van már, le kell feküdni. Ő is korán kel, ha megy rádiózni...
- Neked is pihenned kell...- aggódva nézek rá. Nem látszik fáradtnak, de ő mindig jól néz ki. Eszméletlen jó a genetikája. (És továbbra sem sárszínű a szeme...)
Aztán elkerekedik a szemem, hogy még egy meglepivel előáll.
- Csoki....- Nem tudom, felragyog a szemem, mint egy ovisnak- De csak akkor fogadom el, ha te is eszel velem...
Nem tudom, jó ötlet-e csokit enni este, de ... megkívántam.
- Egész végig nálad volt?- vigyorgok, és várom, hogy vegye le a kabátját. Hát nem azt mondta, bármit kérhetek tőle? Hát nem az előszobában fogunk csokit zabálni!

- Bagoly mondja verébnek- dünnyögöm, pedig igazat adok neki, hát beláttam, mit akar még?
Ahogy a kapcsolatokról beszélünk, kiderül, mennyire mást képzeltem róla, mint amit most mond magáról. A félreértés alapja az lehet, hogy más okot kerestem az életmódjára (talán Lioból indultam ki?). Mindegy, lényegében semmit sem változtat a kettőnk közötti kapcsolatban.
- Igen, én is erre gondoltam éppen- hangosan gondolkodtam volna? Meglehet. //Nem mondtam ki, de nem baj. Akár úgy is lehetett volna//
Egy pillanatra rá emelem megint a szemem. Ez most egy olyan pillanat, amikor beszélhetnék neki magamról, hiszen tudom, hogy tévedésben van, azt hiszi, sok barátom volt, vagy volt hosszabb kapcsolatom. Nem tudom, valaha elő kerül-e a téma, és nem tudom, valóban fel akarom-e fedni magam, de nem akarom ugyanazokat a hibákat elkövetni, mint Lioval.
- Nem, nem igazán- mondok csak ennyit, és tudom, hogy most lehetne, de képtelen vagyok beszélni. Részben riadtnak érzem most magam, részben sebzettnek. Nagy Fehér és Lio most egyszerre szaggatják a szívemet. Képtelen vagyok megnyílni. Ebben a pillanatban még képtelen...
- Azóta dolgozom sokat, hogy itt élek és befejeződött nyár elején az iskola- mondom, kissé gépiesen, mert fejben még egy kicsit messze járok.
Jó, hogy a családról, és a gyerekekről beszélünk. A jövőbe vetett hitem még nem veszett el, és elképzelem, hogy nagy családom lesz, ahogy el tudom képzelni azt is, hogy Sebastianból jó apa.
...
Arra kér, másnap aludjam ki magam, de lehetetlent kér, én sosem alszom sokat. Inkább hasznosabbá tenném magam, mert úgy érzem, az segít. Jobb, mintha magamat sajnálnám, biztosan.
- Valami húst. Értettem- nevetek. Ez aztán konkrét kívánság!
Hazajutunk. Mindjárt azzal kezdem, hogy kiiszom a csapot, de Sebastian nem kér. Azzal fenyeget, hogy megharap, ha nem vigyázok magamra. Emlékeztet ez egy kicsit a régi évődéseinkre. És valóban, úgy tűnik, mintha hónapok teltek volna el...
Olyan érzés fog el, hogy maradna még, de menne is, hisz rajta még a kabát. Ajánlgatja magát, mit csináljon még. Kicsit kókadt vagyok, és úgy hiszem, ő is fáradt lehet. A kísértést fel sem fogom, pedig én emlegettem..., de csak olyan értelemben, megint tálcán kínálja magát (NEM olyan értelemben)... //Ah, remélem, te érted!?//
Az alvást csak elneveti, vissza fricskázza rám, én vagyok, aki nem szokott... Most én vagyok a bagoly... De igazából nem gondoltam semmi konkrétra, csakhogy ... maradhatna még...
Ő oldja meg, az éltmentő csokival, ez lesz az ok és az eszköz, ami miatt még lefoglalom a társaságát, és ha levette azt a kabátot, betessékelem a nappali felé, a konyha már szűkös, és nem is túl kényelmes...
Összetöri a csokit, én addig a kabátjával kiviharzok az előszobába, majd vissza.
Nem biztos, hogy mindet meg fogjuk enni, (kár, hogy nincsenek itt azok a gyerekek a térről), de ahogy leül, én mellé ülök, és egyértelmű, hogy az első kocka csokit az ő szájába nyomom.
- Hát persze, a mangó... Hozzam be a maracuját is?- Nem igazán értem, hogy jön össze a gyümölcs, meg a csoki, de ezen már nem töröm a fejem. Mindent megfelezek vele.
Magam alá húzom a lábam, aztán csak nyammogok az első csokiszeletemen.
- Hmmmm....
Teli a szám, a csoli máris szétolvadt benne, rá is tapad mindenhova, fogamra nyelvemre, torkomra... Beszélni lehetetlen, de valahogy meg szeretném köszönni ezt is; hát hozzákoccolom a fejem Sebastian fejéhez. "Köszi"...