Az oldal teljes tartalmát csak regisztrált és elfogadott karakterlappal rendelkező felhasználók tekinthetik meg!
 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
KARAKTERES HÍREK
2015/2016-os tanév II. félév
Üzenődoboz
USERES JÓSÁGOK
STATISZTIKA
ÖSSZESEN
81 fő - 46 férfi / 35 nő
VIZUÁLIS KOMM.
11 fő - 6 férfi / 5 nő
KLASSZIKUS KOMM.
12 fő - 7 férfi / 5 nő
MŰSORGYÁRTÁS
9 fő - 4 férfi / 5 nő
MARKETING KOMM.
7 fő - 2 férfi / 5 nő
FILMMŰVÉSZET
13 fő - 8 férfi / 5 nő
OKTATÓ
5 fő - 3 férfi / 2 nő
VÁROSLAKÓ
24 fő - 16 férfi / 8 nő
Latest topics
» Kapj le! - Louis és Reeven
Yesterday at 23:04 by Reeven Callagher

» Mit szólnál ha... ~ Julian&Usui
Kedd. Nov. 29 2016, 22:52 by Usui Kazuki

» Christopher & Kouji - it's your bad luck that you crossed my way
Hétf. Nov. 28 2016, 01:11 by Kouji Oohara

» Please, play with me!
Szer. Nov. 23 2016, 17:19 by Lana Evens

» Stanley Collins
Kedd. Nov. 22 2016, 20:33 by Stanley Collins

» Gyilkos szándékok Usui-Kenny
Szer. Nov. 09 2016, 17:45 by Kensington L. Lockwood

» Kaland haladóknak ~ Reeven&Seby
Hétf. Okt. 31 2016, 20:51 by Sebastian McBridge

» Aki indul: odábbáll; aki vitéz: helytáll. ~ Josh & Suzy
Vas. Okt. 09 2016, 15:43 by Suzanna Crystal

» Sarah és Daryl - második randi
Kedd. Okt. 04 2016, 15:11 by Daryl Brooke

» "Pörgés" Reev és Felix
Vas. Okt. 02 2016, 17:06 by Reeven Callagher

Top posting users this month
Samuel T. Collins
 
Eric A. Blake
 
Leopold K. Lindhardt
 
Reeven Callagher
 
Felix Kaleolani
 
Suzanna Crystal
 
Quentin Collins
 
Dominic Tveit
 
Louis Tagliavini
 
Design: Izzie & Bree

A jobb megjelenítés érdekében használj Google Chrome böngészőt!

Share | 
 

 Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
SzerzőÜzenet
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3205

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Hétf. Márc. 02 2015, 19:44

-Naná! A másik emberben nem az erényeket, hanem a hibákat kell elfogadni. Ha az megtörténik, semmi probléma és akadály nem lehet egy igazi kapcsolatban, nem de bár? - Nevetek, de tény, nekem Amelia úgy jó ahogy van.
Kellemes a séta, hagyom a tájban és a fényekben úszni, kikapcsolódni, feltöltődni, de aztán csak terelgetem a játszótér fele, mert ott vannak padok is, de végül a hintát célzom meg vele, mert érzem a csábítást, ami odahúzza a szívét.
-Ehhez kell társaság? Én van hogy szimplán beleültem este futás után, mert jól esett. - Nevetek, hogy miért kell indok, hogy valaki használja a hintát.
-Néha, vele a parkban sétafikáltam és le akartunk pihenni kicsit, de én rögtön mászókáztam, mert buli jött ő is, jól elvoltunk, dumálgattunk. Simán mennék vele megint, ha úgy alakul. - Vigyorgok, Joshban az az igazán király, hogy mindenben benne van, ami nem totál eszement, de talán lassan már abba is belekóstolna - miattam.
Ahogy finoman lököm Amelia hintáját csatlakozik a mókához egy kisfiú, jaj szegény, vörös is és szeplős is, de rettentő zabálni való, szó se róla, főleg hogy bújócskázik, na meg hogy Amelia is belemegy a játékba.
-Hmm, mintha az előbb lett volna itt egy kisfiú, de jééé hova lett? Te látod? Épp akartam neki mondani, hogy meglököm, de elbújt! - Közlöm, ahogy visszabújt a lánc mögé.
Egy másik kisgyerkőc, egy kislány is felbátorodik, szinte ámulva szemléli szőke rövidebb hajával Ameliát, de bátorságot gyűjt és odamegy mellém, meghúzkodja a pólóm, hangosan "suttog".
-A nyényi egy kijályjány? Olyany szép... - Én meg csak vigyorgok, mert jó ízlése van a kislánynak.
-Igen, Meseszépország királynője, Amelia, na és te hercegnőm? Hogy hívnak? Bizonyára ilyen szép arcocskához gyönyörű név párosul! - Vigyorgok, hát megzabálom őt is, de Ameliára is vigyorgok hogy lett egy rajongója. Aztán még félt idejönni, mikor a gyerekek annyira édesek.

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Hétf. Márc. 02 2015, 20:46

- Azért számolj csak vele, hány hibám van?! Még egy mangót sem tudok feldarabolni!- nevetem el, egyébként igazat adva neki. Szebb és békésebb lenne a világ, ha mindenki így gondolkodna.
Aztán séta közben egy játszótérre bukkanunk, és a hinta csábítóbb, minthogy ellent tudnék állni neki, főként azért, mert az ötlet sem tőlem ered.
- Nem járok játszóterek környékén... Tudod, csak pár perc az út hazafelé... - Az meg csupa beton. Másfelé meg nem nagyon mozdulok ki. Pláne egyedül.
- Oké, de gondolom te sem akkor hintázol, amikor a többi gyerek!- kacsintok rá, hogy értse a szót, ő is csak gyerek, ha hintázik... Bár akkor meg mindegy, nem?
Felvidít, hogy ilyen könnyed és laza tud lenni. Mikor lettem én ennyire megkeseredett, vénség, satrafa?
- Akkor jól egymásra találtatok! Régóta ismered? - ahogy beszél a barátjáról, gyermeki mosoly terül szét az arcán. Még a szavain túl is átjön, mennyire jól kijönnek egymással.
A hintához kísér, és óvatosan lököget, amikor csatlakozik egy kisfiú, és játszani kezd. Nem állom meg, hogy ne válaszoljak erre, nem csak a kisfiú szépsége miatt, hanem mert olyan aranyos. És aztán beszáll a játékba Sebastian is. Felnézek rá, elmosolyodom.
- Igazi rejtőzködő!- kacsintok rá, és halkan kuncogok.
A játékunk más gyerek(ek) figyelmét is felkelti. Vagy Sebastian lesz szimpatikus a kislánynak, aki megkörnyékezi, kabátja alól kikandikáló pólójába csimpaszkodva. Bár kislány, elpirulok, ahogy a szavait hallom. A pír akkor mélyül el, amikor Sebastian válaszol. Csudamód kedves, ahogy a kislánnyal beszél.
- Lolának hí'nak, de nem vajok hejcegnő!- kuncog. Aztán rám néz- Téjneg kijálynő vagy? - és elkerekednek a szemei.
- Pszt, ez titok!- teszem a szám elé az ujjam- Bújkálok a mostohám elől!- rögtönzök gyorsan valamit, és remélem, semmi ijesztőt nem ejtek ki a számon.
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3205

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Hétf. Márc. 02 2015, 21:05

-Hátőőő... lássuk. Van ez a mangó dolog, ami súlyos hiba, mert a mangó az egyik kedvencem. Ccc... Aztááán, jah igen, nem tartod magad elég szépségesnek, holott kevés szebb nőt ismerek nálad, igen igen, aztán van méééég hogy imádod a masszázst, hát mit lehet azon szeretni? Vagy a szaunán? Súlyos hibák, belátom, de lásd mekkora szívem van, elnézem neked ezeket! - Nevetek, mer hát hirtelen komoly hibát nem látok benne, csak azt hogy képes volt egy tuskóba beleszeretni, de ezt elvileg nem lehet irányítani, szóval még csak ezért sem szidhatom meg.
-Na jó, de sétálni bármikor elmehetsz, egyéb programra, mint a munka, hiszen nem csak munka az élet... - Rajtam nem fog ki! Bele is ültetem a hintába, legalább velem engedje el magát.
-Az sem zavarna, miért zavarjon? Amúgy valóban üres, mert van hogy kilenckor megyek el futni. - Adok igazat, mert hát akkor már gyerek nincs arra, csak az este és a csend.
-Lassan egy éve, de olyan mintha mindig is ismertem volna valahogy. Jó ember és kedves barát, nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy belebotlottam. - Eszembe jut a kínai, ritka rossz napom volt, ahhoz képest már teljesen máshogy gondolok rá.
Ahogy játszunk a hintánál a szavainkra a kisfiú mindkét kezét a szájára tapasztja, hogy ne nevessen hangosan, mert lebukik és felfedi kilétét a tökéletes álcából, de előkukucskál belőle azért.
-Lökj meeeeg! - Na igen, a csábító szavak, én is szerettem ha hajtanak, ki ne szeretné? Meg is lököm finoman őt is.
-Naháát, előkerült és milyen jó a hallása! Igazi kis szuperhős! - Vigyorgok, aztán jön oda a kislány.
-Óóóó nem vaaagy? Pedig legalább annyira szépséges vagy! A neved is hercegnős, Lola hercegnő! - Vigyorgok, édes a kislány. Főleg ahogy Ameliára néz.
-Na nem azért bujkál mert gonosz lenne, igazán édes és kedves mostohája van, csak hát bújocskázunk! Szerettek bújócskázni? - Kérdezem, de csak azért korrigáltam Ameliát mert manapság nem ritka egy-egy mostohaszülő, aztán ne az maradjon meg a gyerekben, hogy minden mostoha gonosz.
-Lökj méééég! - Hallom a "parancsot" a kissráctól, hát nevetve hajolok oda, hogy őt is meglökjem újra, húha, érezni fogom a derekam...
-Amelia úrnőm, lökhetem még szépséged? - Vigyorgok, láttam ám hogy elpirult, legalább szokja a megszólítást.

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Hétf. Márc. 02 2015, 22:08

Mintha szó szerint venné, hogy számolja a hibáimat, sorolni kezdi, a mangónál kezdve, de aztán elnevetem magam.
- Cöcöcö...- mondom én is- ezeket te róvod fel nekem hibáimul... Ha ennyit látsz, nem látsz tovább az orrodnál, viselj szemüveget!- nem felejtem el, hogy valóban szemüveges, ebből is érezheti, cukkolom. - A szíved viszont tényleg hatalmas...- mosolygok rá, és őszintén gondolom dícsérni őt.
...
- Igen, tudom, más is javasolta már, de én nem szeretek egyedül mászkálni!- Volt az Elm utcás eset, amikor komolyan féltem, hogy bajom eshet, olyan vészjósló volt az a környék..., és amikor Lídiáékkal volt találkozóm egy sörözőben, aztán a rendőrségen kötöttem ki, nos... Nem hagytak bennem pozitív nyomot. Inkább nem megyek sehová egyedül. Megelégszem azzal, ami van, illetve nyitott füllel járok, ha valaki szerevezkedik...
Meglátja a hintákat, és javasolja, hogy próbáljuk ki, én pedig nem is nagyon tiltakozom, mert lényem egy része még ragaszkodna a gyermekkoromhoz. (Ez csodálkozik rá, mennyire elvénültem egyébként.) Újabb löketet kapok, hogy nem csak én vagyok "bolond", hanem egy barátja is, akivel még mászókázni is szokott. Nevetem érte, pedig elhiszem, hogy komolyan beszél.
- - Ő is szerencsés, én is dünnyögöm, szinte csak az orrom elé. El tudom képzelni, hogy Josh is így érezheti magát. Sebastian nem mindennapi barát.
Ahogy ringatni kezd a hinta, megkörnyékeznek bennünket a gyerekek. Egyik édesebb a másiknál. Csuda jópofák, barátságosak. Az egyik azt irigyli meg, hogy lökve vagyok, és magának is szeretne a jóból. Nevetését elrejti, ahogy Sebastian incselkedik vele, aztán arra kéri, őt is lökje meg. A szuperhős velem repül...
- Kapaszkodj!- figyelmeztetem, mert nagyon izgága, félek, nehogy kiessen, bár Sebastian nem lökte meg erősen, ő most egy kislányra figyel.
- Én már nagy vagyok, nem esek ki!- nyugtat meg, de azért erősebben kapaszkodik.
A kislány meg, akiről kiderül, hogy Lolának hívják, kis cserfes, bár nem vállaja be, hogy hercegnő. Az én gyerekkoromban minden kislány hercegnő vagy királykisasszony akart lenni... Vajon a mai gyerekeknek kik vagy mik a példaképei?
Sebastian remekül kezeli a helyzetet, és az én elszólásomat is gyorsan orvosolja, rögtön meg is értem, miért. Látom, hogy Lola kicsit elgondolkodik, talán mégis más elképzelése volt a mostohákról, de bátorítóan mosolygok rá, és ő is elmosolyodik.
- És hová bújt el? Megkejessük?
Sebastian közben újabb feladot kap, a vörös hajú tündérkét hintáztatja, én pedig megállítom az enyémet, hogy a kislánynak tudjak válaszolni.
- Az én mostohám igazi tündér, és ha akarja, szellővé változik...- mesélem neki, halkan, mintha titkot osztanék meg vele. - Igazából ő talál meg téged, engem, Sebastian királyfit, amikor megcsiklandozza a bőrünket...- kicsit magamhoz húzom, és gyengéden az arcára adok egy puszit. Felkacag, miközben beszívom jellegzetes baba illatát.
Szemem sarkában feltűnik egy fiatal nő, cigaretta lóg az ujjai között.
- Lola, David, hagyjátok a nénit meg a bácsit, nyomás haza!- szól rekedten, ellentmondást nem tűrően, és mereven bámul rám, mintha gyermekrabló lennék, vagy más gaztevő.



Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3205

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Hétf. Márc. 02 2015, 22:25

-Viselek csak a szemgolyóóóómon! - Húzom le az alsó szemhéjam és nevetek tovább, elvégre tényleg vaksi vagyok, de ha nincs mit meglátni a szemüveg is felesleges.
-Igen? Hát igen... - Nevetek zavartan, mert kiérzem, hogy nem cukkolva hanem kedvesen mondja. - Na majd gondold ezt amikor önző mód nem adok a... hmmm, a reggeli teámból! - Vágok rá valami hülyeséget, mert odaadnám azt is. Én ilyenekre nem vagyok háklis, adom amim van, igazából. Ellenben ha sáros cipővel trappolna végig a lakáson, nos... azért morgolódnék.

-Áhh, kéne neked egy kutya! - Nevetek, mert hát akkor nem lenne egyedül de kéne vinnie sétálni, abszurd ötlet és válasz mi?
-Haaaah, honnan tudtad hogy őt is meghintáztatom? És akkor még nem is tudsz arról, hogy az ő kezét is csókolgatom! - Röhögöm el, mert habár motyog, figyeltem rá, eleget kihallottam, de kétlem hogy jól jártak velem. Általában ők segítenek nekem, én meg próbálok... hát valamiben is használható lenni.
Persze akkor lesz igazán jó kedvem mikor a gyerekek is beszállnak a buliba, a kis srácot lököm finoman, (bólogat és kapaszkodik Amelia intésére) a kislánynak meg válaszolgatok, irtó aranyos.
Míg lököm a vöröskét Amelia elvan, mosolyogva nézem milyen jól érzi magát. Azt hiszem ez kellett neki, egy kis feltöltődés és hát hol máshol lehetne a legjobban magunkra találni, ha nem gyerekek közelében? Erre is csak most jövök rá, ha magam alatt vagyok játszótérre kell mennem.
-Királyfi? Inkább udvari bolond! - Nevetek, mert hát én meg a királyfiság...
De jön az anyuka, gondolom ő, huh. Elég fáradt lehet, sosem ítéltem senkit első megszólalásra elvégre semmit sem tudok róla.
-Üdvözlet asszonyom! Bájosak a gyerekei, igazán büszke lehet rájuk! Pont olyan elbűvölőek és szépek, mint az édesanyjuk! - Mosolygok rá kedvesen, remélem megenyhül, meg hogy nem csak egy dada. Nem bírom a dadákat... - Nagyon örültünk, legyen szép napjuk! Sziasztok! - Integetek a gyerekeknek, remélve nem leszek megszólva, beállok Amelia hintája mögé és megkapaszkodom a láncokban, majd beleülök a hintába, a mosoly levakarhatatlan állapot nálam.

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Hétf. Márc. 02 2015, 23:12

- Cseréltesd le, mondom, hogy rosszul látsz vele!- rötyögök.
Megdícsérem a nagy szívéért, nem azért, mert elnézi a hibáimat, hanem úgy... egyébként. Tudom, hogy a javam akarja, és akkor is támogatna, ha éppen nem ért egyet velem.
- Ó, szóval a reggeli tea a gyöngéd... - kuncogok a tenyerem mögött. Azzal nem lesz hiba. Majd főzünk eleget!
...
- Kutya? És mit csinálna szegény a tizenkét óra alatt, míg dolgozom? - Nem lenne kifogásom kutya, macska, egyéb állat ellen, ha lenne kertem, vagy lenne, aki felügyel rá, amikor én nem érek rá. Az állat amúgy is felelősség, nem csak ő van értem, hanem én is őérte.
A parkban aztán egy barátja kerül szóba, akivel jó barátságot ápol, és akivel ugyanúgy hülyül, mint most velem.
- Én... nem tudtam!- csodálkozom rá- Hintáztatod? -És aztán elkerekedik a szemem- Micsoda???- nevetek. Olyan viccesen hangzik, Sebastian is hangosan nevet, biztosan ez is egy játék, csak én nem ismerem. Bár Sebastiantól nem ritka a kézcsók, azt nehezen tudom elképzelni, hogy a srácokkal is ezt csinálja. Josh egy fiú, ugye? Teljesen összezavar! Kuncogok.
Aztán jönnek a kissrácok, a kis vörös hajú fiúcska, aki hintázva bújócskázik, és Lola, a kislány, aki nem hercegnő... Pedig nagyon szép pofija van, bármely mesekönyvben megállná a helyét! Hamarosan velük beszélgetünk, játszunk, nevetgélünk. Csuda mód édes a két gyermek, és könnyen megtaláljuk velük a közös hangot. Sebastiannal egymásra hangolódunk, összemosolygunk az élmény kapcsán. Csak az lep meg, hogy bolondnak adja ki magát a királyfi helyett. Megvédeném, a gyerekek előtt, hogy ő valóban királyfi, csak álcázza magát, de erre már nincs idő, mert egy fiatal nő a gyerekekre szól, és rájuk parancsol, indulni kell. A két gyerek szinte egyszerre kiált fel:
- Ne, anya, ne! Hagy játsszunk még!
- Amit mondtam megmondtam, nincs vita!- mondja erőteljesebben és a két gyerek megszeppenve fogja meg egymás kezét.
Bár érzem, hogy az nem tetszik neki, hogy mi játszunk a gyerekekkel, nem szól hozzám egy szót sem. Csak az a nézés... Nem érzem jól magam tőle, pedig bennem aztán rossz szándék nincsen. Talán igaza van, nem kellett volna megpuszilnom azt a kislányt...
Sebastian azonban megint ura a helyzetnek, gyorsan feltalálja magát, és olyan diplomatikusan szereli le a nőt, hogy csak pislogok. A gyerekek valóban bájosak, de a nő.... Valószínűleg a tartós dohányzás torzítja a vonásait (és remélem, csak az), mert egyébként az öltözéke rendezett. És a gyerekek is tiszták, ápoltak.
Sebastian integet nekik, és én is köszönök, nem csak nekik, az édesanyjuknak is.
- Viszlát, sziasztok!
A srácok pedig integetnek, aztán már ismét szaladgálnak az anyjuk körül.
Sebastian közben a hinta mögé kerül, és a következő pillanatban már be is ül mögém. Felnevetek, ahogy megérzem magam mögött, és neki dőlök a mellkasának, ahogy elrugaszkodva felfelé-előre lendülünk.
- Udvari bolond, mi? - kérdezem tőle csendesebben, mert böki a csőrömet, miért nem vállata be, hogy ő a királyfi. Oldalvást nézek rá.
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3205

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Hétf. Márc. 02 2015, 23:33

-Áh, ha ennél is rosszabb lett a szemem akkor kérek egy fehér botot... - Legyintek hogy ugyan, így is alig látok nélküle. Műteni kéne de hát én meg a műtét... aham.
-Oopsz, elárultam! - Harapok az ajkamra, majd nevetek, mert hát nem egészen, a hűtőre háklisabb vagyok. De szerintem tudja.

-Aludna és megrágná a cipőid! - Nevetek, úh, durva lenne.
-Háhááá, mondtam újat, tele vagyok meglepetésekkel! Hitted volna? Ó, jah, hintáztatom, naná! - Aztán csak jobban röhögök. - Ő a jegyesem, ne szóóójááá be! - Röhögök, de már az arcom fogom, csak a vigyorom és a fehér colgates fogsorom villan ki. És még csak nem is hazudok mon Dieu!
A gyerekkel is legalább annyira jól elvagyunk, mint egymással lököttség terén, de hát minden jónak vége szakad, ahogy most is, hogy megjött az édesanya és rájuk szól, menni kéne.
-Fogadjatok szót anyának, azzal boldoggá teszitek. A szél is megcirógat, tudjátok! Legyetek jók! - Mondom kedvesen a gyerekeknek, nem kell megijedni egy kis szigortól, bár én nagyon is tudom milyen ez.
A gyerekek elmennek, integetünk, a nő szerencsére nem szól ránk, de hát anya mellett tudom hogy a női hiúságnak hízelegni nem egy rossz taktika. Meg aztán lehet olyan tünemény a nő, mint Amelia, csak rossz passzban van mostanság.
Be is ülök Amelia mögé, érzem, hogy nekem dől, jól esik. Hintázni is.
-Hát de most nem? Inkább mint valami herceg, amúgy sem a legkisebb vagyok a családban. Mindig azoknak jön be minden, bár Henrytől nem sajnálnám ez tény! - Nevetek. - Na meg folyton hülyét csinálok magamból, oda lenne minden méltóságom trónörökösként. - Mosolygok, vállat vonok. Nem szeretem az örökös szót se, apa jut róla eszembe, meg miért nem lettem bankár mint ő... fúj.
-Inkább szolgállak úrnőm, abban jobb vagyok! - Vigyorgok rá.
-Ilyen két édes gyereket én is elfogadnék, tiszta legálisan bohóckodhatnék, nem? - Nevetek de amúgy komolyan gondolom.

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Kedd. Márc. 03 2015, 00:21

- Juj, akkor már nem is csodálkozom!- fogom a fejem, fehér bot, Istenem, egy vakkal hozott össze a sors!
- Megoldjuk...- biztatom, holott világos, nem a teára háklis. Jó érzés, hogy megint együtt nevetünk.
...
- Jaj, te sem képzeled, hogy 12 órát egyfolytában képes aludni!? - a cipőim hagyján, el lehetne őket zárni, és vennék neki olyan játékot, amit kedvére rágcsálhatna.- No de a szükségletei, Sebastian... Te vissza tudnád tartani 12 órán keresztül? - igyekszem felhívni a figyelmét a kis- és nagydolgokra, csak finomabban fejezem ki magam... El ne vegyem a kedvét, ha egyszer ő háziállatot akar!
A játszótér kapcsán az egyik barátjáról kezd beszélni, és azon felül, mennyire látszik, kedveli őt, sokkal többet elárul magukról, mint képzelem.
- Hülyítesz!- csapok egy kicsit a karjára, ez nem jó vicc, főleg azután, hogy Lio és közötte is volt valami vita d'Abo végett. Ettől egy pillanatra elszontyolodom. De aztán meglátom a mosolyát, és elfelejtem, hogy mi is jutott eszembe. (Vagy ki.)
Hintázni viszont elmegyünk, és "barátságot" kötünk két kisgyerekkel, aminek az édesanyjuk felbukkanása vet véget. A srácok maradnának, de az anyjuk szigorú, és igazán nem tudom, tényleg menni készült, vagy csak azt nem akarta, a gyerekek velünk töltsék az időt.
Érzékenyen veszünk búcsút, és egy perc múlva már (lehet), el is vagyunk felejtve, mert nevetés hangja száll vissza a tér felé... Mi pedig hintázunk. Együtt.
A legelső, amit szóvá teszek, hogy miért nem király(fi), ha engem királynőnek nevezett. Valószínű ez is egy finom jelzés, még játékból sem társam, csak barátom, valaki, akivel játszani lehet. Elképzelhető, hogy minden ennyire tudatos, vagy csak tudat alatt ódzkodik közösködni velem? De a válasza más irányba mutat.
- Hol van az megírva, hogy egy királyfi nem lehet vicces és jókedvű, olykor bolond? Az egész országod jobb kedvű lehetne, nekem tetszene!- Máris szeretnék egy ilyen mesét: Sebastian, a legviccesebb királyfi!
Nevetős válasza mögött azoban rejlik némi fájdalom. Nem tudom, kinek szól: az öccsének-e, vagy az elveszített méltóságának, az utalásait csak ő maga érti, engem nem avatott be.
- Ne nevezz így, nem akarom, hogy szolgaként érezd magad- hajtom le a fejem, és eszembe jut, milyen indokkal utasítottam el, amikor túlzott mértékben akarta az életem megkönnyíteni.
A gyerekek említésére visszaköltözik arcomra a mosoly.
- Csuda helyesek voltak. Figyelted, milyen szeplős volt a fiúcska? Hogy égett a haja ebben a fényben? Olyan huncut volt, amikor rejtette a nevetését! És Lola? Ahogy beléd kapaszkodott?! Esküszöm, szerelmes lett beléd első látásra! - és ahogy felé fordítom az arcom...
- Na és te?! Olyan édes voltál! Mintha gyakorló apuka lennél, esküszöm! Hol tanultál meg így beszélni velük? - rajongva nézek rá, mert tetszik, amit láttam, amit látok. - Meg se kérdeztem, Josh hány éves? - kuncogok. Lehet, hogy végig egy kissrácról beszélt, és onnan a gyakorlat! (Bár a jegyesség ennek ellentmond.)
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3205

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Kedd. Márc. 03 2015, 00:38

-Ne is! Tudod, a szemüveg az első reggel! - Kivéve mikor épp egy kis entyem-pentyemre hajtottam, akkor ráért.

-Tök lusták, hidd el! - Nevetek, mert hát ha idősebbet fogadna be mondjuk... - Hááát ha nagyon akarom... de akkor jó, legyen macska, bár azzal nem kell sétálni hmm nem jó. De amúgy szerintem kibírja, bár... igaz, nem valami humánus... - Vágok egy íííí fejet, hogy okés, okés, mond valamit.
-Neeeem, mondtam a függönyöm is leszakítom a karnisért meg a kerek cuccokért és akkor gyűrű! Bár nem repesett, szereti a függönyöm! - Röhögök, de érezni ha van is ebben igazság, hülyülök. Imádom Josht, de női élettársat keresek, maradjunk ennyiben.
Elvagyunk a két kisgyerekkel de egész hamar magunkra maradunk, hintázunk, ez is éppolyan jó.
-Jah, azt enyém lenne a Hamleti tragédia... - Nevetek kicsit. - Nem vagyok jó tanácsadó és vezető mert bölcs sem vagyok, szegény népem, enyém lenne bolondfalva! - Nevetek, nem, nem, nem kell ekkora felelősség, játékból sem.
-Nem érzem annak magam. Miért, szolgaként kezelsz Úrnőm? - Somolygok rá, nem értem miért hajtja le a fejét.
-Szegény kislány, csak nem... lehetne jobb ízlése is. - Nevetek. - De a kisfiú nagyon édes volt, bár ez a vörös, komolyan, ír fiúcska is lehetne! - Nevetek, mert hát olyan vörös haja volt!
-Gyakorló apukaaaa? Hidd el, nincs gyermekem! - Nevetek, hogy ugyan már. Én aki mindig ellenőrzöm az óvszert... esélytelen. - Ha-ha, Joshomnak vissza ne mond ezt a poént, amúgy most... 24 asszem, annyi körül van mint Henry. Amúgy javarészt én neveltem az öcsém, meg szeretem a gyerekeket, én is akarok majd, legalább kettőt, mert jó dolog ha van testvér. Csak hát ez odébb van ugye. De miért mondod, te is ugyan olyan jól elvoltál velük, nem hiszem hogy csak a hivatásod miatt. - Mosolygok, kicsit jobban nekidőlök, mint egy nyomásként, hogy nah, meséljen szépen.

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Kedd. Márc. 03 2015, 01:47

Próbál arról meggyőzni, legyen kutyám, hogy legyen kivel sétálnom, de az érveimre folyton elakad. Annak a kutyának játszótárs is kell, és szükségletei is akadhatnak, míg dolgozom. Tizenét óra viszont még emberi számítás szerint is soknak tűnik, nemhogy a kutyánál..., bezárva...
Később az ő barátjáról beszélünk, Joshról, aki a "jegyese", jelentsen ez bármit. Nevetek, egyre jobban, ahogy bizonygatja, hogyan kívánta eljegyezni. Nagyon szeretheti, erre lyukadok ki, merthogy hintáztatja és mászókázik vele, meg ilyesmi. Bolondos srác lehet, hasonló Sebastianhoz. Talán éppen ezért annyira jó barátok.
- Csak ez az oka, hogy nem vagytok még házasok...- adom alá a lovat. Naná, Josh szereti a függönyöket! Kérdem én: az ablakon?
Hintázás közben két kisgyerek lesz a cinkosunk, aztán, ahogy az anyjuk elvonja tőlünk, kettesben maradva beszélgetünk.
Míg én vidám királyfiként azonosítanám, ő Hamlethez hasonlítja magát. Kissé cinikusnak tűnik, ahogy jelemzi magát, én pedig csak rázom a fejem.
- Nem kell a dráma, inkább nevessünk!- kérem tőle, és közelebb bújva jelzem, nincs egyedül. Legalább egy alattvalója már van.
- Barátom vagy, nem akarom, hogy bárhogyan is engem szolgálj- felelem komolyan. Belezavarodom, hogy Úrnőnek hív, önmagát alacsonyítja le, noha azt állítja, nem érzi magát lealacsonyítva. Bármennyire is játék ez: királynők, hercegnők, királyfiak, és udvari bolondok kerülnek szóba, valahogy az az érzésem, nem csak a játékról beszél, hanem kettőnkről.
Jó téma a gyerek, a mosolyt is visza lopja közénk, az arcunkra, és lelkendezve mesélünk egymásnak, mintha nem is lettünk volna itt mind a ketten.
- Az ekkora gyermekek nem tudnak hazudni, hidd el, vonzódnak a jóhoz!- és én is meg vagyok győződve róla, hogy Sebastian jó. Miért nem hisz nekem?
- Lehet, hogy az ő apja ír, a kislányé meg nem az...- az anya inkább szőkének tűnt, akár a kislány. De a fiúcska vörös haja, szeplős arca egyikőjükre sem hasonlított.
Áradozunk a gyerekekről, és nem tudom szó nélkül hagyni, hogy ő milyen könnyedén beszélgetett velük. Arra fogja, hogy a testvérét szinte ő nevelte, de már ő is 24 éves, nem most volt az már... Szerintem nem csak ennyiről van szó. És ahogy sejtem, nem is tagadja, szereti a gyerekeket. Látszik is... Engem is noszogat, de nem igazán tudom, pontosan mire is kíváncsi.
- Időnként voltam bébicsősz, és a gyerekeket én is szeretem, főként ha egészségesek...- egy pillanatra eszembe jut a gyermekonkológia, meg mindaz, amit Usuival beszéltünk ezzel kapcsolatban. -És majd nekem is lesz... "csak az odébb van, ugye"- használom az ő szavait, aztán elkapom róla a szemem. Éppen egy szakítás miatt emésztem magam, gondolkodhatok egyáltalán gyerekről? Az egész nagyon távolinak tűnik. És mit ne mondjak, egy jó "apa" nélkül a gyerek sem sokat ér. Ha nem úgy volna, mindjárt örökbe fogadnék néhányat, és élnék, mint Marci Hevesen.
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3205

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Kedd. Márc. 03 2015, 07:41

-Hát igen, hát igen... Csak ez az oka, Josh él hal a függönyömért, ennyire... Oh lehet még nálam is jobban szeretné? - Nézek ijedten, majd röhögök egy sort.
Mikor a téren magunkra maradunk, beszélgetni kezdünk.
-Jól van ez könnyen megoldható hölgyem, látod, bolondnak sokkal jobb vagyok, majd ha egy királylány elvesz herceg leszek! - Nevetek, mert amúgy nem tartom továbbra sem annak magam.
-Hmmm a barátok önként szolgálják egymást, és nem is annak fogják fel szóval ne izgulj ezen! - Mosolygok rá kedvesen.
A gyerekek kapcsán aztán nevetek, főleg hogy tetszettem Amelia szerint a kislánynak.
-Lehet a nagy bátyót látta bennem, aki mindenre kapható. - Mosolygok vidáman, ki tudja.
-Vagy csak most ütköztek ki a felmenők génjei. - Vigyorgok, az én gyerekemnek is lehet kék szeme, hordozom a gént.
Kérdezgetem a gyerekekről ahogy ő is engem, meglep, bár nem nagyon.
-Nem is mondtad hogy gyerekekre is szoktál vigyázni!
Aztán kicsit elkomorodunk, mert a beteg gyerekek is szóba jönnek.
-Fiatal vagy még, ráérsz, meg ezt jó betervezni, a gyereknek is jobb. Én is várni akarom, úgy jobb.
Hajtom meg kicsit a hintát mosolyogva, szerintem annyira nincs messze neki, mert ő igazán elbűvölő valaki. Én meg... Én meg folyton elcseszem a kapcsolataim de ráérek végül is... Nem?
-És hány gyereket szeretnél? Lányokat, fiúkat?
Érdeklődöm mosolyogva, míg lassan hajtom a hintát.

//ajándék xD//

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"


A hozzászólást Sebastian Drayton összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd. Márc. 03 2015, 19:15-kor.
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Kedd. Márc. 03 2015, 11:21

Ülünk a hintában, és annak ellenére, hogy a mostohám felerősödött, és merészebben csiklandoz bennünket körbe (Hé, hát én is itt vagyok, hol marad a játék?), nem fázom, mert Sebastian mellkasának dőlve az ő melegét érzem. Lábai körbe fonják az enyéimet, szinte kabátként borul rám, védelmez a széltől. Lágyan ringunk, mintha csak hintaszékben ülnénk.
- Vagy hasonló bolondot kell találnod magadnak társadul!- válaszolom, és annak ellenére, hogy a dolgot valóban kétféleképpen lehet megközelíteni, egészen szimpatikus a hozzáállása. Mert hogy is van ez? Az ember mindig saját magához keres társat, talán, mert azt gondolja, így az egyszerűbb. De a házasság nem arról szól, hogy megtaláljuk a megfelelő személyt, inkább azt jelenti, hogy a megfelelő személlyé válunk.
Bolondozunk, de ebbe valahogy a jelen helyzet is belekomponálódik, és megint tudtára adom, nem szeretném, ha alám rendelné magát. Annyira kedves és figyelmes, szolgálatkészsége már-már túllép azon, amit józan ésszel és lelkiismerettel, jó szívvel el tudnék viselni, mert -annak ellenére, hogy tudom, őszintén teszi- ez mégiscsak sok energiát szív ki belőle.
- Értelek én, csak... - hogyan is mondjam el röviden?- Nem akarlak kihasználni, te meg tálcán nyújtod magad!
Sebastiannal nincs olyan, hogy nem. Attól tartok, bármit kérhetnék tőle, megtenné, és ez nagyon veszélyes játék. Gyarló vagyok, mint a legtöbb ember, önző. Mi van, ha elkap a szíj, elragad, és egyre többet kérek tőle? Olyat is, amit már nem szívesen tenne magától, csak az én kedvemért? Sose tenné szóvá, én pedig nem jönnék rá... Ahogy Lio esetében sem ébredtem rá idejében, mit is akar tőlem. Nem akarok újra hibázni! Nem akarom őt is elveszíteni!
A gyerekekről beszélgetve ismét nevetgélünk egy kicsit. Nem rejtem véka alá a véleményemet, nem csak a kislány rajongását fedem fel, hanem a sajátomat is. Tetszett, ahogy Sebastian a gyerekekkel beszélt, ahogy foglalkozott velük, még az is, ahogy az anyjukat szerelte le. Egy igazi pedagógus veszett el benne; örülök, hogy ezt a képességét a suliban is kamatoztatja.
- Lehet... A genetika izgalmas tudomány- Aztán ránézek Sebastianra, bele a szemeibe, és elképzelem őt kék szemekkel. Nem nagyon sikerül. - Talán kék szemű gyermeket szeretnél?
Komolyabban beszélünk erről aztán visszakérdez, és látom, meglepődik.
- Bébicsőszködtem. Múlt idő. Még otthon, Szegeden, amikor iskolába jártam...- magyarázom kedvesen, türelmesen. Most nem lenne rá időm.
Nem arról van szó, hogy a beteg gyerekeket ne szeretném, de azt hiszem, ezt nem kell magyaráznom Sebastiannak. Nem tudok elvonatkoztatni a veszteségtől. Felnőtteknél is nehéz, de talán könnyebb elfogadni a halál tényét, mint egy olyan kisgyereknél, akinek még éppen csak elkezdődött az élete. Az a hely... attól félek, engem is megbetegítene, bármennyire is szeretnék azoknak a gyerekeknek segíteni. Ehhez a feladathoz még nem nőttem fel, nem vagyok rá készen. A gyerekvállalás pedig... még odébb van, ugye...
- Igen, talán igazad van. De az élet nem lehet mindig tervszerű. Néha csak jönnek a dolgok, megtörténnek, és aztán kiderül, így kellett lennie, így volt helyes. Te meg tudod mondani előre, mikor a legideálisabb a helyzet házasodni, gyereket vállalni? - kérdezem tőle komolyan, mert én elképzelhetetlennek tartom a tervezett családalapítást. Hiába akarok valamit, ha a dolgok nem úgy alakulnak. És hiába nem akarom, ha ... megtörténnek.
Aztán megkérdezi, én hány gyereket szeretnék, és ezen elgondolkodom.
- Nem tudom. Sokat! Nagy családot szeretnék! Tudod, olyat, hogy mindig lehessen valakit szeretgetni, ölelni... - és folyton bolondozni, nevetni. Boldog családot szeretnék, ez a lényeg, Mindegy, hogy hárman vagyunk, öten vagy tizen... Na jó, nyolc gyereket bevállalni nem kéne. Elnevetem magam a gondolatomon, észrevétlenül.
A Nap közben elbújt a házak mögé, megváltoztak a fényviszonyok, és érezhetően hűvösebb lett. Bármennyire kellemes ringatózni a hintában, nem ülhetünk ott egész este és éjszaka, ezért mocorogni kezdek. Amúgy is eltunyultam, fáradtnak érzem magam. úgy érzem, most el tudnék aludni.
- Mennünk kéne, egyre hűvösebb van, fáradt is vagyok- nyüglődöm a magam módján.

//KÖSZÖNÖM!//



Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3205

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Kedd. Márc. 03 2015, 19:40

-Na igen, menet közben rájöttem, hogy vannak hozzám hasonló bolondok, nem lehetetlen a küldetés! - Nevetek, mert eszembe jut Elee, hát vele nagyon egy húron pendülünk. - Bár kérdés jó-e az, ha tök egyformák vagytok... nem tom. Akkor hogy egészítitek ki egymást? - Költői kérdés, de ha megválaszolja sem zavar.
-Ki tudnál, ha akarnál, de nem fogsz, szóval hidd el, egészen nyugodt vagyok, mikor "kínálgatom" magam. - Vigyorgok, mert hát eddig tényleg amit csak gondolt, kevés dologra mondtam volna nemet. Most picit bővült a nem lista, de úgy vagyok vele, ha jól körít, lehet még arra is igent mondok. Mondjuk egy csókra, vagy hogy beszéljek Lioval mert neki fontos.
A gyerekek kapcsán már vidámabbak vagyunk, elvégre szeretjük mindketten őket, feldobta a napunkat ez a kis játék azt hiszem.
-Jah, az az egy érdekelt suliban a szaporodáson kívül. - Vigyorgok, hát igen, igen, mit tagadjam, érdekelt hogy lesz a gyerek, de mentségemre legyen mondva, az egész érdekelt a téma kapcsán. Látom hogy nagyon nézi a szemem, a kérdésére bólogatok. - Anyámnak és az Öcsémnek nagyon szép kék szeme van, nekem ilyen pocsolya barna sikeredett. A gyerekem jobban járna ha a nagyanyjától örökölne, ha mást talán nem is fog tőle... - Mosolygok, de érezni tényleg szépnek tartom az ő szemszínük, az enyém meg ilyen... hát ilyennek.
-Jaaa, azt hittem itt is vállalsz. Elvégre csomót túlórázol. - Ez is lehetett volna az egyik végül is. - És barátok, ismerősök gyerekeire vigyáztál, vagy idegenekéire?
-Számomra akkor ha fix és stabil partnert találok, akivel meg tudom beszélni a dolgokat és kijövünk ahol ki kell, anyagilag biztos a háttér és megfelelő lakás esetén a gyerek is jöhet. Én magam bárhogy felnevelném a sajátom, akár az anyja nélkül is, de... sokkal egészségesebb azt mondani a gyereknek, hogy várták, be volt tervezni és azért mert tényleg akarták, nem holmi illem miatt fogant meg... - Ráncolom a szemöldököm, nálam ez némileg kényes téma, de annyira nem éreztetem. - Számomra ez fontos. - Teszem azért hozzá és lehet túl idealista a kép, de ha sorban haladok, vigyázok, akkor szerintem kivitelezhető abszolút.
-Miért, te nem gondolkoztál ezen, hogyan lenne a legjobb? - Meglepő lenne számomra, elvégre Amelia az óvatosabb és megfontoltabb "skatulyát" kapta eddig a szememben.
-Ahh, na igen. Megértelek. Ezért is remélem hogy az Öcsém is talál egy jóravaló leányt és nekik is lesz legalább két gyerekük és akkor nagy lesz a család, főleg ha a lányok felől jönnek még testvérek, vagy legalább a nagyszülők! Az jó lehet. - Mosolygok, de kiérezni, rettentően élvezném a helyzetet.
-Oh, persze, gyere, visszakísérlek. - Mosolygok és kimászok mögüle, majd elindulok vele visszafele, elvégre a cuccaim még nála vannak, amúgy is mennék.

//Juj de jó képe lett valakinek Very Happy Amúgy az előző hsz első mondatát a mobil jócskán átalakította... szóval javítottam, mert én sem értettem mit írt már át a rohadék xD Bocs érte xD//

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Szer. Márc. 04 2015, 16:06

//Kisakkoztam, mi lehet. Tudod, az emberi agy... Very Happy Szabad ilyenről beszélni, ha rólam van szó??? :X//

Egy buta kis játékból lesz komolyabb beszélgetés, térünk át olyan vizekre, ami akár fontosnak is minősülhetne, ha elég komolyan vennénk. Kezdetben talán nem. Mindketten hülyülünk egy kicsit, bár féligazságokat is mondunk ki közben. Talán éppen ezért fordul át komolyabba... Ki érti azt, mi miért van? Miből lesz játék és hülyülés, mi lesz komoly téma?
Nem veti el az ötletet, hogy léteznek hozzá hasonló "bolondok", de ellenérvként azt a mondást veti fel, hogy az ellentétek egészítik ki (jól) egymást.
- Hol az igazság? - vonom fel a vállaim, én nem tudom. Én eddig nem jöttem rá a helyes válaszra. És rögtön egy dal gyúl bennem, egy dal emléke, melyet valaha sokszor hallottam: "Hol az igazság, hol az érvelés? Hol az álmodás, hol az ébredés? Mind el kell menjünk, nincsen magyarázat. Jó volna tudni, hogy a túloldalon várnak." (Bonanza Banzai) És eszembe jutnak a "pasik" az életemből. Egyik sem olyan hülye, mint én, és valószínűleg egyiknek sem lettem volna megfelelő kiegészítője.
- Ez a szerencséd, nem foglak!- Rátalált a kulcsszavakra. De ez rajtam múlik, nem rajta, hát nem veszi észre, milyen sokat tesz így is értem? Oké, olyat sem kérnék, amit ne tennék meg fordított helyzetben. És ez nagyon eseti. Valószínűleg én is törném magam, hogy jobban érezze magát. Remélem, tényleg határok között tudja tartani a hülyeségeimet. Én nem mindig veszem magam észre, ezért is hárítok lehetőleg mindent. Mindenkinek.
A gyerekek emlegetése vidámságot hoz vissza közénk (nem mintha nagyon elkedvtelenedtünk volna), de mintha újra látnám a vörös fürtöket, a bájos arcocskákat, ahogy róluk beszélgetünk. A téma azonban megint új irányt vesz, saját (leendő) gyerekeinkről és a családtervezésről kezdünk beszélgetni.
- El tudom képzelni...- bököm kicsit oldalba, amikor a genetika és a szaporodás kerül szóba.
A szemeit fürkészem, mert azt mondja, bújkál benne a "kék szemű gén".
- Pocsolyabarna? - forgatom a szemeim. Ki mondhatott ekkora baromságot neki?- Nem az számít, milyen színű valakinek a szeme- mondom homlokráncolva... aztán komolytalanabbul folytatom, bekancsalítva- hanem, hogy hogy áll! -(Utalva a mondásra, a szeme sem áll jól.) Amúgy a világon semmi bajom a barna színű szemmel. (Az ő szemeivel.)
Elárulom, hogy voltam bébicsősz, bár először félreérti, és azt gondolja, mostanában is. Picit nevetek a feltételezésen, de aztán rájövök, honnan is tudhatta volna? Soha nem beszéltem róla.
- Neeeem...- húzom el a szót, nem is tudom, miből feltételezte- csak a kórháznak dolgozom. - 180 óra fő-, és 88 a mellékállásom. Havi 6-8 napom szabad, de ezek többnyire, alvónapok, azaz éjszaka utáni "szabadnapok". Emellé nem tudnék még mást bevállalni.
- Mindig ismerősök gyerekeire vigyáztam. Néhányan az utcából, néhányan pedig a szüleim kollegái közül kértek meg, hogy segítsek...- vonom meg a vállam. Nem éreztem különösebb kihívásnak, szerettem a gyerekeket. Szerettem velük foglalkozni, játszani.
Konkrétabb kérdéseket is megbeszélünk, adja magát a téma.
Figyelem, milyen szempontokat sorol fel Sebastian, amikor arról beszélünk, mikor ideális házasodni. Úgy látom, sokkal komolyabb képe van erről, mint jómagamnak. Bár sosem szenvedtem hiányt semmiben, én az anyagiakat nem tartom ennyire fontosnak. Eszembe jut, képes lettem volna mindent itthagyni Lio miatt, és újra kezdeni az egészet előlről, a nulláról. Hittem abban, hogy van közöttünk olyan erős kötelék, hogy túljussunk a nehézségeken, mert a romantikus énem azt dúdolta, "a szerelem mindent legyőz". (Mindez még az Elm utcai kaland után volt. Aztán az élet bebizonyította, ő sem gondolta azt olyan komolyan.) Szavait újra megerősíti, mintha tántoríthatatlan véleménye lenne a dologról. De nekem vannak kérdéseim, és nem félek feltenni őket.
- Létezik egyáltalán ilyen állapot? Sosem tudhatod, mikor üt be egy krach. Elveszítheted a munkád, az anyagi javaid, az egészséged...- sorolom neki, milyen tényezők azok, amikre az ember nem szívesen gondol, de bármikor bekövetkezhet. Hol van akkor az anyagi biztonság? És az emberi tényezőkről ne is beszéljünk... Mi van... ha jön egy... harmadik?
- Ezt nem értem. Hogy érted, hogy illemből fogan egy gyerek? Mert a házasság intézménye megköveteli?- nézek rá, próbálom megérteni, mire is gondolt. Úgy hiszem, elemi tényező, ha valaki kapcsolatot létesít egy másikkal, tájékoztatja, ha nem akar gyereket. Ez így fair. Ha a másik akar, lehet bármekkora minden másban az egyetértés, ez önmagában hatalmas ellentét. Én például nem tudom, be voltam-e tervezve. Sose került szóba közöttünk...
Visszakérdez, én hogyan gondolom, mi számomra a "legjobb" helyzet.
- Ennyire tudatosan nem gondoltam át... Azt hiszem, a szívemre hallgatnék- keserédesen elmosolyodom. Még mindig hiszek a "csodákban"- Nem tudnám ennyire tervszerűen csinálni, mint te... Legyen lakás, pénz... Mennyi? Csak ezen agyalni... Ilyen szempontból Reevennek van igaza, néha ezer fokon kell égni, hagyni, hogy történjenek dolgok, mert egy gyermekáldás jó dolog, ha szerető emberek között történik, és nem feltétlenül kell a pénz, hogy boldogan éljenek, neveljék fel a gyereket...- kap el a hév, ahogy beszélek. Nem akarom elveszíteni a hitem a szeretet erejében. Sokkal erősebb kapocs, mint a pénz.
Ha soha életemben semmit nem tettem volna kockára, nem lehetnék itt. Nem ismerném Sebastiant sem. Talán Liot sem. Hát nem Nagy Fehér miatt indult el a lavina? Beismerem, szalmalángnyi érzelmeknek nem szabad bedőlni. De az idő mindent igazol. Vagy ha nem is az idő... Inkább a tettek, mintsem a szavak... Ah, nem tudom. Megborzongok.
A kérdés, hogy ki hány gyereket szeretne, már csak hab a tortán. A nagy család gondolata régóta kísért. El tudom képzelni, hogy gyerekzsivajtól hangos jövőm legyen. Sőt, azt szeretném, ha mindig a kacagásukkal legyen tele a ház/lakás...
Sebastiannak is tetszik a lefestett kép, Henryt és a leendő nejeiket, azok testvéreit, gyerekeiket és a nagyszülőket is belevonja a mesébe. Ilyenben sosem volt részem, felcsillan az én szemem is.
- Ez biztosan jó!- mondom nyomatékkal, és elképzelve a helyzetet, hogy egymás hegyén hátán bukdácsolnak kicsik és nagyok, ahogy összejön az egész család. Mosolyognom kell. Behúzom a nyakam, befelé nézek, tetszik a kép, amit látok. (Már nem a játszótér az)
Az idő közben felpörgött körülöttünk és a hűvös idő kiugraszt bennünket a hintából. Biztosan a fáradtságtól, de érezni vélem, ahogy hűl a testem, dideregni kezdek az összehúzott kabátom ellenére (és alatt). Egyenlőre még nincs nyoma, kívülről nem venni észre, de ha nem lépünk ki, hamarosan fázni fogok...
- Oké, köszi- együtt indulunk visszafelé, hozzám.
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3205

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Szer. Márc. 04 2015, 19:13

//Mááá miééé ne lehetne XD Lökött xD//

-Odaát.... - Röhögök, mert hát ez kihagyhatatlan annak, aki akár egy X-akták részt is látott.
-Na látod, hát na pont ezért mondom, rendelkezz velem! - Mosolygok, mert ennyi. Vannak emberek, akiknek rögtön cselekszem, csak egy telefon, bármi és csinálom.
Nem kell sok és újra a gyerekekről dumálgatunk, csak most a "sajátjainkról".
-Te kis pajzán... - Vigyorgok mikor megbök, mert ha el bírja képzelni lassan ugyanott vagyunk, nem?
-Jah, mint a sár.... olyan semmilyen barna, nem csokibarna, de nem is borostyán, olyan... sárszínű. - Nevetek fel, szerintem olyan, nem vagyok oda érte, de ha ez jutott... Kontaktlencsével variálhatnék de minek? Elég nekem a sima is.
Vágok egy "tudom-tudom" fejet a szemszínre, de hát na... mondjuk mikor bebandzsít már nevetek.
-Ebben van valami! - Szerencsére ezzel nincs gondunk.
-Elég az is... - Mosolygok, egész más mint az én állásaim, maradjunk annyiban.
-Azt hittem ez ilyen nyári munka volt vagy hasonló. Biztos imádtak a kölkök. - Vigyorgok, lehet én sem utáltam volna a dadusokat, ha olyasmit kapok, mint Lia. Gondolom.
-Utóbbi a legesélyesebb. - Közlöm egyszerűen a befuccsolásokat illetően. - Azzal valóban nem lehet mit csinálni, bár tanítani valószínű akkor is tudnék, ha nem fertőző és nem kell ágyban feküdnöm. Ha látok és nincs baja a kezemnek, fordítani is tudok. Na de annyi munkám van, annyiféle, hogyha el is vesztek egyet, nem történik katasztrófa. A tolmácskodással keresek a legjobban, az kínos lenne ha elveszteném, de még akkor is megoldom. Az anyagi javak... hát. Ha leég a ház, kirabolnak, lenullázzák a bankszámlám... az kínos, de némi idő és több munka, helyreállok. Nem vagyok kétségbeesős fajta. Szóval létezik ilyen állapot. A szüleimnek minden megvolt, csupán a vágy nem. De nem is való nekik gyerek, nem örülnék ha kitalálnák, nevelni akarják az unokájuk... - Csóválom finoman a fejem, jelezve, nem kérek belőlük túlzottan.
Harmadik félben meg nem gondolkodom, mert azt elvileg kizártam a biztos párkapcsolatnál.
-Olyasmi... a szüleim sznobok, mikor anyám 24 lett, körülötte sok nőnek lett gyereke, így úgy gondolta, illene már neki is szülni, később nehezebb lesz meg mittom én. Hát jöttem én. Nem igen foglalkoztak velem gyerekként. - Mesélem neki, nincs harag a hangomban, csak egyfajta nem tetszés, hogy én így nem akarok gyereket.
-Nem, valóban. De én szeretnék mindent megadni a feleségemnek és a gyerekemnek, szeretnék időt is tölteni velük. Ha folyton dolgozom, nem lehetséges és a gyereknek apa kell. Anya is, persze. Ez a feleségemre is vonatkozna. Engem néha túlzottan elragadnak az érzelmeim, muszáj reálisan átgondolnom, nekem ez biztonságérzetet ad. - Vallom meg neki, mert ez így van, na meg naiv is vagyok, tegyük hozzá. Ha nem lennék ilyen következetes... ki tudja.
-Ugye? Szerintem is! Nem szerettem hogy azt sem tudom mi van a rokonokkal, de hát a közeli család is lehet nagy, remélem olyan lesz. Bár én egy gyereknek is örülnék, a nevelés maga a lényeg, a család. Várom már... - Szalad ki, de valószínű érezni, hogy én már akarok gyereket. Régóta ami azt illeti, mert szeretek gondoskodó lenni, tanítani, szeretgetni, egy gyereknek meg pont ez kell. De hát ez nem ilyen egyszerű mint mondottam volt.
-Nálad segítsek majd még valamit? Vagy inkább lepihennél? Sokat takarítottál, meg kell hagyni. - Mosolygok rá, hogy mit szeretne, igazodom.

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Szer. Márc. 04 2015, 21:19

- Mulder ügynök, hagyjuk már! Még mindig hisz az UFO-kban?- kérdezem, beszippantva a pofazacskóimat, hogy ne vegyen túlzottan komolyan.
Elgondolkodva nézek rá. Kicst talán meg is áll az idő körülöttünk, a hinta lassabban mozdul, a szemet llágyabban sodorja a szél (talán egy neylonzacskó az, nem nézek tudatosan arra, csak a szemem szögletéből látom). Ha jól sejtem, most azt mondta, bízik bennem annyira, hogy nem használnám ki. Vagy inkább ismer? Ha úgy nézzük, tudhatja, hogy úgysem használnám ki. Elmosolyodom. Hihetetlen ez a pasas.
- Ennek is van előnye...- biztatom kedvesen- Legközelebb, ha pocsolyába lépek, te jutsz majd először eszembe...- Sosem hasonlítottam volna a szemét a sárhoz. De ha ő mondja?! És közösen nevetünk, amikor bebandzsítok neki. Abban nehezebb lenne metalálni a szépet...
- Eszembe jutott, hogy csökkentsem..., kimerítő hosszú távon a havi 268 óra- és Usuinak is igaza volt már sokkal korábban, ez nem csak fizikailag meríti ki az embert. Nem beszélek róla, de most sem engednék, hogy ennyit bevállaljak, most még a teljes havit sem...
- Nem csak nyáron, év közben is, főként pénteken vagy szombaton, ha az ősök kimozdultak valahova...- mondom Sebastiannak, hiszen tekintettel voltak rá, hogy suliba járok, és nekem is ki kell aludnom magam. Ettől csak nagyon ritkán tértünk el, ha anya is beleegyezett... - Általában nem volt gondom velük. Ha este kellett vigyáznom rájuk, többnyire már aludtak, ha meg napközben, játszottunk. Ne felejtsd el, akkor még én magam is gyerek voltam!- csak kicsivel nagyobb, mint ők.
Gyerekek és utódok kapcsán aztán kiderül, mik azok a dolgok, amikben hasonlítunk, és mik azok, amikben nem. Úgy tűnik, mindent arra alapoz, hogy anyagilag bebiztosítsa magát. Ellenérvként azt hozom fel, jöhetnek olyan események, amire nem lehet felkészülni, de ő nem gondolkodik olyan végletekben, mint én. Én is csak azért vagyok ilyen sötét, mert rossz dolgokon mentem át... Most minek hoznám fel, hogy akár súlyos baleset is érheti, lehet komolyabb beteg, egyéb?
A szülei említésére összerándulok. Furcsa érzés róluk hallani, mert Sebastian ilyenkor mindig megváltozik egy kicsit. (A mosolya merevebb lesz, a hangja tompább. Elfojtott érzésekről árulkodik.)
- Ne gondold, hogy ők nem változhattak meg az évek során. Szoktatok beszélni az ilyen dolgokról?- házasságra és gyerekre gondolok. Néha anyám kérdez ilyen zöldségeket, kilátásban van-e, hogy férjhez megyek, lesz-e unoka, de ezzel csak kiakaszt. Annyira nem idegenedtem el tőle, hogy ne számolnék be neki, ha udvarlóm akad. Nincs lekésve semmiről...
Jobban megértem, miért vékedik így a szüleiről, amikor az egyik kérdésemre felel. Kiderül, hogy "elvárás" volt gyermeket szülni, mert az ő köreikben így szokás. Bár ennyire nem tudatosan, de az én fejemben is megfordult hasonló: a korombéli lányok nagy része már házas, vagy komoly(abb) egzisztenciát teremtett maga körül. És én? Mit tudok felmutatni? Jobbára semmit.
Én nem tudok olyan tervszerűen gondolkodni, mit Sebastian, és a szülei gondolkodásmódja is inkább szégyenérzetet szül bennem. Leginkább azt az énem engedem felszínre, hogy az érzéseimre hagyatkozva döntenék dolgokban, abban a hitben, hogy nem fogom megbánni, ha elég erős az érzelem, ami a döntést szüli. Most éppen Sebastian az, aki rávilágít ennek a nézetnek a hiányosságaira.
Barátságosan nézek rá. Biztos vagyok benne, hogy reek férj és odaadó apuka lesz.
- Elhiszem. De ez mit sem számít, ha éveket rabolsz el azoktól, akiket közben szerethetnél...- Mi a fontosabb? Az anyagiak (a biztonság) felhalmozása, vagy egy-két személy, akit naponta szeretgetni lehet? Én utóbbit választanám. Nem számít, hogy be kell osztani a pénzt, vagy éjszakai műszakot vállalni, hogy több legyen a fizetés. Nappal a családommal lehetnék. Én így adnám az időmet nekik.
Sóhajtva bólintok, jelezve, hogy megértettem, mik a nézetei. Nem vagyunk egyformák, nem is egyformán nőttünk fel. És hirtelen azt sem tudom, miért szomorodtam el. Az egész csak egy pillanatig tart, mert a nagy család lehetséges képe mindkettőnket magával ragad.
Bólintok, mosolyogva, egyetértve, hogy a közeli család is lehet elég nagy... De nem is ez a leglényegesebb. A saját családunk a mi felelősségünk. Rajtam múlik, a gyerekeim hogyan nőnek fel, milyen szerepet kap majd életükben a család, az összetartás. Szeretném jól csinálni.
És igazából meglepnek Sebastian szavai. Azt mondja, vágyik már gyerekre. De ha nincs hozzá megfelelő társa, hogyan akar sajátot? Erre milyen terve van? Furcsa, de nem érzem, hogy titkolna valamit, mint Lio. Ettől függetlenül szorongóbb leszek egy kicsit.
Javaslom, hogy induljunk el, mert lement a Nap, és a levegő érezhetően lehűlt a levegő.
- Hosszú ideje nem voltam már ilyen fáradt, mint ahogy most érzem magam- mosolygok rá halványan, mert olyan hirtelen támad rám az érzés. Feltehetően, ahogy párnára teszem a fejem, elnyom majd az álom, és nem csak forgolódni fogok, mint eddig... Nem válaszolok neki konkrétan. Mintha magam sem tudnám, akarok-e valamit. Csak azt tudom, hogy mit nem: kihasználni.
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3205

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Csüt. Márc. 05 2015, 18:54

Felnevetek hogy Mulder ügynöknek hív, jé tényleg, a pasit így hívták.
-Igen kérem alássan, szakmai ártalom hölgyem! - Vigyorgok rá ezerrel, mintha a húgát az ufók vitték volna el vagy mi... ki emlékszik?
Látom hogy elgondolkodva szemlél engem, én tudom hogy nem használna ki engem, de bízom is benne annyira, hogy ennek ellenére, hogy felajánlom nem fogja tenni. Bár mit is jelent a szó? Nyilván ha csupa olyat dolgot teszek ami nekem már szín tisztán teher, mert amúgy egyáltalán nem érzem annak. De vele kapcsolatban kevés dolgot gondolok kihasználásnak, még Callienél sem érzem, pedig van hogy csak kocsival elviszem valahova, hogy könnyebb legyen neki.
-Áh... hát legalább erről ha másról nem is! - Nevetek, hogy ezentúl hozzám köthető az esős idő. Mondjuk én az esőt nem szeretem, ellenben az előtte lévő hűvös, szeles, kitisztult levegőt, borongós éggel... Na azt igen.
-Hogy mennyi? Úristen... ez túl sok.... minek dolgozol ennyit?! - Nézek rá, csodálkozom ha sosem ér rá? El is képedek, hát ez rengeteg.
-Ugyan, nem voltál te annyira gyerek még, elvégre felelősséggel voltál a másik gyerekre. De már az is jó, hogy játszottál velük, nem mindenki fordít erre figyelmet. - Mosolygok rá, tuti nagyon szeretik a gyerekek.
A szüleim kapcsán felhorkanok, aham, megváltozni? Kizárt...
-Mr és Mrs Draytonról beszélünk... Nem, nem szoktunk beszélgetni... ha mégis valamiért felhívnak, hát.. Semmi túl informatív. Azt sem tudják jelenleg pontosan hol lakom... Biztosra vették, hogy hamarosan visszatérek Londonba, elveszek egy gazdag angol lányt és ennyi. Akárhol ismerkedtem mindig kikötötték, hogy mi mindig is britek voltunk, brit lányt keressek magamnak, max éljem ki a fiatalságom a többi helyen. Ch... - Fintorgok egy kicsit, emlékszem Callie kapcsán is megkaptam anno. Henryt csak azért nem nyaggatták ezzel mert félig kitagadták. Fantasztikus. Amúgy is... miért pont onnan kéne nekem feleséget keresni? A világ nagy...
Témát váltunk és a családalapítást boncolgatjuk mélyebben, eltérnek a nézeteink.
-Szeretem azokat akik engedik. De én nem megyek bele könnyen egy komoly kapcsolatba, mert... nekem kell a biztonság, hogy az valóban komoly marad. Én nem szeretek üresben próbálkozni, hogy lehet jó lesz... nem hiába randizom ennyit, megvan az oka, nem csak azért mert ez így szexuálisan kielégít. - Most lehet félreértettem, de mintha arra utalna, azért nincs senkim, mert az anyagiakat gyűjtöm. Az már rég megvan, mondhatni az nem akadály, nekem partnert találni nehéz, így senkitől nem veszek el éveket, maximum magamtól, hogy nincs mindig ideiglenes komoly kapcsolatom... meg én könnyen beleszokom egy kapcsolatba, nem biztos előnyös lenne nekem. Továbbá ha azt mondom komoly, nem akarok szakítani... de ha nem is illünk össze? Áh, nekem ez bonyolult.
Látom meglepődik, hogy éreztetem szeretnék gyereket már, de nem értem miért teszi.
-Mi az? Úgy gondolod korai lenne ha lenne gyerekem? - Nézek rá kérdőn, de őszintén kérdezem. Én úgy érzem készen állnék rá, de lehet szerinte túl komolytalan lennék, ki tudja.
-Hát ennyi munkaidővel... nem csodálom, szerintem most még két hetet kéne pihenned... - Csóválom a fejem kicsit, átkarolom, látom eléggé bágyadt, össze ne essen nekem, vagy ájuljon el megint, az kéne még... Kísérem haza, ott majd ágyba fogom rendelni, de majd szétnézek kell-e valamit csinálni (mosást bedobni, teregetni, akármi, mert azt megcsinálom neki, ennyivel is beljebb legyen.)

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Csüt. Márc. 05 2015, 20:09

- Hoppá, most buktattalak le? - ha titkos ügynök is, eddig jól csinálta. Nem jöttem volna rá. Nevetgélek.
A bizalmának más jelét is adja, és ahogy erről beszél, elgondolkodom, hogyan lehetséges, hogy ez ilyen könnyedén megy közöttünk. De nem tudok rá választ találni. A mi kapcsolatunk jól kezdődött, és nem valami félreértésen alapult.
A szeme színével kapcsolatban a sarat említi, de amikor ezt is pozitívan igyekeznék megközelíteni, ő elneveti. Lehajtom a fejem. nem is szabad tudnia, mennyi mindenről jut eszembe. Félreértené. Inkább csak finoman hunyorgok neki, hogy jelezzem, ez így nem teljesen igaz.
Meglepődik, amikor számszakilag megmondom neki, mennyit dolgozom, pedig nem két napja ismer, tudhatná már. Azokat a péntekeket sem tudtuk mindig maradéktalanul megoldani, néhány alkalom kiesett, de aztán szabadra kértem azokat az estéket.
- Nővérből sosem elég, én pedig szeretem a munkám. Amikor vége lett a sulinak, túl sok lett a szabadidőm, és bevállaltam egy kis mellékest. Aztán megszoktam...- mondom (az igazság egy részét). Ez kevésbé gáz, mint hogy így védekeztem a magány ellen. Az a fajta társasági élet, amit a régebbi barátaim biztosítottak, nekem nem igazán jött be, és a pasik sem, akik akkoriban akartak ismerkedni velem.
A gyerekekkel való könnyed kommunikációmat arra vezetem vissza, hogy fiatalként (diákéveimben) gyakran vállaltam gyerekfelügyeletet. Nem tudom, miket feltételez rólam, én is csintalan gyerek voltam, bár volt némi sütnivalóm, és megfogadtam néhány tanácsot. Talán addig nmem is kerültem bajba, míg azokat megfogadtam...
- Tíz évesen vigyáztam először kisebbekre. Szerinted mennyire lehettem felelősségteljes? Egész végig a kicsik szobájában ültem a földön, és arra figyeltem, vesznek-e levegőt... - forgatom a szemem. Az első alkalom alatt nagyon féltem.
Aztán a gyerekvállalás miatt a szüleiről is beszél. Nem túl szívderítő, hogy ő csak azért lett, mert "ideje volt, hogy legyen". Szeretném hinni, hgy az emberek változnak; nem csak azért, mert én akarok, hanem mert hiszem, hogy a külsőségek mellett a valódi érzéseknek is teret lehet adni, főleg, ha az ember már nem olyan görcsös... Legalábbis ezt feltételezem Sebastian szüleiről. A sznoboknak talán nem lehetnek őszinte érzelmei?
- Szóval megtervezték a te életedet is...- bólintok, bár úgy hiszem, Sebastian nem az a fajta ember, akit ilyen módon be lehetne korlátozni. Már csak dacból sem keres brit lányt...
A családalapítás kapcsán azonban kiderül, más elveket vallunk. Ő megfontolt, én az érzelmeimre hallgatok. Ő tervezi a jövőt, én sodortatom magam (?). Bár van, amiben egyezünk, a jövőképünk sok dologban tér el.
Megértem, hogy miért ilyen nyitott, tart párhuzamos kapcsolatokat. Bár eddig azt hittem, ebben semmi terveszerű nincsen, sé lényegében a szórakozás ill. a testi vágy kielégítése a cél, a dolog sokkal több dologból tevődik össze.
- Aha... Akkor te most is az igazit keresed?- cukkolom kicsit, de azért sejtem, hogy van némi igazságtartalma a kérdésemnek.
Egyébként nem javítom ki, hogy esetleg félreértett: én sem csak úgy próbálkozom, vagy sikerül vagy sem, akkor nem csak két férfi lett volna az életemben. Fontos, hogy ismerjem, akivel "járni" kezdek, de nem tartom kedvezőnek, hogy egyszerre több vasat tartok a tűzbe. Az egyetlen kivétel ő volt, de éppen azért, mert mi... Mert a miénk nyitott kapcsolat. Tart, amíg valamelyikőnknek nem lesz tartós kapcsolata.
- De azt miből tudod, hogy komoly lesz, hogy az marad? - Kiváncsian nézek rá. Ha ismeri a titkot, ugyan, nekem is árulja el, én is meg akarom ismerni! Hány csalódást kerülhetnék el? Ah, rosszul állok hozzá. Miért hiszem, hogy csalódnék? (Mert eddig sem gondoltam, mégis megtörtént.)
A saját gyerekekről is beszélünk (a családról), és közben érdekes kijelentést tesz. Azt mondja, vágyik a gyerekre. Számomra ez azért furcsa, mert még nő sincs, akivel szívesen össze kötné az életét. Nem arra kéne vágynia előbb?
- Nem, nem hiszem...- mondom, kis megfontolás után. Sebastian számít nekem annyira, hogy ne rázzam le a kérdését könnyedén, hanem komolyan válaszoljak neki- Nem a korod számít, hanem az, ha te magad is felkészültnek érzed magad rá. Elvégre az egy életre szóló elkötelezettség...- fordítom finoman oldalra a fejem.
Biztos vagyok benne, hogy ezt ő is tudja. Abban is, hogy másképp akarja csinálni, mint a szülei. De az, ahogy a biztos háttérről beszélt, egy olyan érzést kelt bennem, hogy a családját áldozná fel inkább a karrier oltárán (vagy finomabban: inkább dolgozna az anyagi biztonság megteremtése érdekében).
Hűvös van, hirtelen tör rám a fáradtság. Sebastian átkarol, úgy indulunk haza.
- Az elmúlt időszakban túl sokat feküdtem... De a mai nap jó volt, csak... Elfáradtam- mosolygok rá. - Nem a sok munkáról van szó, inkább, hogy elszoktam tőle. - Aztán sóhajtok egyet- Ma voltam kontroll vizsgálaton. Még nem engednek dolgozni...- Ennek nem igazán örülök. Ha nem foglalom le magam hasznosan, bele fogok őrülni...
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3205

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Csüt. Márc. 05 2015, 21:06

-Háááát... Brit vagyok... és Drayton. Sebastian... Drayton. - Mondom amolyan 007-es style-ban, de nevetek.
Nevetek, mikor hunyorogva gúnyolódik, hogy nem csak így jutok eszébe, reméltem hogy azért más dolgok kapcsán is gondol néha rám.
-Ez akkor sem jó így, alig élsz, csak dolgozol... értem én hogy hajt a segíteni akarás, de rajtad ki fog segíteni? - Értse ahogy jól esik, de tényleg túl sokat vállal.
-Jó de az az első alkalom volt. Ilyet én is csináltam, csak én öt éves koromtól folyamatosan, elvégre folyton az Öcsémmel voltam. Igenis felelősségteljes a dolog, nekem el lett magyarázva, hogy bármi is történik az én felelősségem, úgy vigyázzak Henryre. - Vonok vállat mosolyogva, azért pár dolgot megtanítottak a szüleim, amiért hálás vagyok nekik, talán ezért sem tudok teljes valómmal haragudni. Bár mikor szóba jönnek általában, akkor inkább a nem tetszésem érezni, ha sokkal finomabban is, mint mondjuk ha az Öcsém kérdeznék ugyanerről.
-Próbálják. De amikor első ízben ellentmondtam, számukra az utolsó alkalom is volt. Élik az életüket együtt, én is élem az öcsémmel. Ha újra választanom kéne, ugyan így tennék. - Vonok vállat. Noha sokat mondják, hogy legalább valami nagykövetségen lennék tolmács vagy valami, akkor az már érne valamit, de beletörődtek, hogy én amolyan szabadúszó vagyok és kész.
- Miért... tilos? - Nem esik jól most a cukkolása, hogy az igazit keresem, mert olyasmi. A szerelmet meg egy társat keresek. Sokan nem is sejtik, talán Henry sem, mennyire vágyom egy fix kapcsolatra, de egyszerűen képtelen vagyok megteremteni azt. Valamit mindig rosszul csinálok, rosszul hiszem, azt hiszem. Mindegy is, majd lesz valahogy.
-Nem tudom. Nem volt még komoly kapcsolatom. - Nézek rá, nyíltan és komolyan, hogy erre mit reagál. Sosem hangoztatom, de már annyira mélyen benne vagyunk, hogy kár lenne titkolni. - Az utolsó komolynak mondható kapcsolatom Callie volt, Görögországban, három hónapig, mikor 17 voltam. Azóta veled voltam a leghosszabb ideig, nyílt kapcsolatban. Fogalmam sincs mitől lesz tartós. - Már ebbe is többet gondoltam mint kellett volna, pofára estem ezzel is. Eddig azt hittem, ha sokáig megtartok egy nyílt kapcsolatot, ha rendesen megismerem a másikat és esetleg lesz valami, ebből lesz. Mármint ilyen úton. De tévedtem, szóval ott tartok, hogy semmit sem tudok. Vagy nem megy nekem, vagy úgy járok majd mint tiniként... járok valakivel és három hónap után szakítok vagy nem, vagy nem tom... de mi alapján mondjam komolynak a randim? Mert tetszik a másik? Mert sok a közös bennünk? Ennyi erővel akárkivel összejöhetek és majd meglátom... de nekem a szakítás dolog nem menne... ahh, félre is fordítom a fejem míg veszek egy mélyebb levegőt. Lehet egyelőre hanyagolom a témát, senki sem kell, max egy-egy éjszakára áthívok valakit vagy felszedek valakit és ennyi. Azzal még annyi gond sincs mint egy fix nyitott kapcsolattal. Úgy is sok dolgom van, munka terén, a barátaimmal... mindkettő fontos.
Megkérdezem, úgy hiszi-e hogy nem állok még készen egy gyerekre, elgondolkodik a válaszon.
-Igen. De ez engem sosem zavart. Ha azt vesszük... félig amolyan apaszerepben voltam Henrynek. Rengeteget tanultam belőle. - Ez így van, vele nőttem fel, tudom mit rontottam el, mit csinálhattam volna jobban...
-Fokozatosan sétálj mindig picit többet. Ma nagyon hirtelen csináltál sok dolgot. - Magyarázom neki, hogy vigyen bele némi fokozatosságot mert bajban lesz.
-Nagyon helyes. Pihenned kell, nem örültem volna ha már mész. Próbálj meg kikapcsolódni, olvassál, vagy nézz meg olyan filmeket amikre eddig nem volt időd. Beszélgess és találkozz olyanokkal, akikkel ritkán tudsz. Ráérsz, használd ki. - Adok neki pár tippet, hogy pihenve érezze jól magát, fontos lenne, hamarabb felépülne.

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Csüt. Márc. 05 2015, 22:10

- Oh, valóban... Wow!- kapok a fejemhez, és nevetek, ahogy a 007-est utánozza a maga sajátos módján.
Kellemes, ahogy beszélgetünk. Sajnálnám, ha tudnám, azt hiszi, gúnyolódok; nem szokásom másokkal, csak magamon élezem a nyelvem.
- Eddig nem éreztem, hogy kellene. Szerinted kell?- nézek rá, kicsit bátortalanul, mert a jelenlegi helyzet oké, de általánosságban mondva már nem szorulok segítségre (szeretném ezt hinni). Amire én vágyom, nem az, hogy támogasson valaki. Legyen társam, barátom, ilyesmi.
- Nem tudom, mi lett volna, ha történik valami. Megadtak néhány telefonszámot, de... Így utólag, most komolyan, mit csinálok, ha az egyik gyerkőc fuldokolni kezd? Újraéleszteni akkor még nem tudtam!- Igazából akkor nem féltem ilyesmitől, mert nem hittem, hogy megtörténhet. Gondolom, Sebastiannak nem kell ecsetelni a dolgokat, neki sokkal komolyabb tapasztalata van ebben, mint nekem.
- Értem. Szóval akkor le is vették a kezüket rólatok? - Némely szülő nehezen viseli, ha a gyermekük nem azt teszi, amit eleve elterveztek neki. Anyám sem örült, hogy otthagytam Szegedet, és annak sem, hogy nem az orvosira jelentkeztem, de én nem akartam olyan életet élni mint ő.
A gyerekekkel kapcsolatban a társalgásban egy olyan pontra jutunk el, ami újdonság számomra. Emlékeimben az él, hogy arról beszél, számára kényelmes az élete, a nyitott kapcsolatok, a sok randi, az ismerkedés lehetősége. Most olyan mélységekről beszél, amiről azt gondoltam (most még) nem vállalná be (egyszer, valamikor igen... valamikor, a jövőben...)
- Dehogy!- meglep, hogy hűvösebben reagál, mintha megbántottam volna. - Az volt az érzésem, számodra ennek még nem jött el az ideje...- mondom csendesebben, komolyabban, megfontoltabban. Legalábbis így értelmeztem mindazt, amit korábban mondott nekem.
Elgondolkodva nézem, és próbálom értelmezni, mi játszódhat le benne. Olyan sok dologról beszéltünk már, olyan sokat tudunk egymásról, és mégis nagyon keveset. Tudom, hogy a szülei nem adtak tökéletes példát arra, hogyan kell társat keresni és családot alapítani (erre a saját családom sem tökéletes példa), de az elképzelései és a tapasztalatai furcsa kontrasztot alkotnak.
- Bár tudnám...- hogyan lehetünk biztosak abban, hogy működik egy kapcsolat. Hozzá bújok- Ha így nézzük, nekem is te vagy a legnormálisabb kapcsolatom. A leghosszabb is...
Azt már nem teszem hozzá, hiszen tudja, hogy megtévesztett már a kapcsolatunk minősége. És hogy most Callie újra feltűnt az életében, jelentheti azt is, együtt szeretnének élni a közeljövőben. 10 év mondjuk hosszú idő, de ha belé egykor szerelmes volt, és azóta nem, talán ő az ideális lány a számára. A félrecsapott feje is hasonló üzenettel bír: jól megvagyunk mi egymással, de ez csak időleges. Megértem. Én is változtattam volna Lio miatt.
A gyerek téma ugyancsak terítékre kerül, és a kérdések is bevonzódnak, amire egyikőnk sem zárkózik be.
- Nem tudom, az öcséddel mennyire szoros a kapcsolatod, de biztos vagyok benne, hogy jó apa leszel. - Bólogatok és melegen mosolygok rá. Ha kérdést látnék még a szemében, hozzáteszem- Mondjuk úgy, női megérzés...
Nem azért, mert nem jó üldögélni vele a hintában, vagy mert elszaladt az idő, de mégis elindulunk haza. Talán a hűvös szél elől, ami bekúszott a kabát alá, és borzongat, vagy mert a Nap nélkül már a játszótér kietlen látványa sem lenne épp szívderítő. Fáradt vagyok, ez is hozzátartozik, pedig Sebastian társasága pozitívan hat rám.
- Igenis, főnök!- mondom engedelmesen, aztán mentegetem magam- Elhagytam magam..., nem lett volna szabad. Ma jó dolgok történtek velem, feltöltődtem, és kihasználtam..., ne róvd fel nekem- kérem szelíden. Én nem bánom, hogy így történt. Órákig dolgoztam, és azalatt egy könnycseppet sem ejtettem... Ez nagyon nagy szó! Még jó, hogy nem tudja...
- Oké, az lesz...- mondom kicsit szomorúbban, mert éppen úgy hangzott, mintha most vonta volna ki magát a következő napjaimból. De nem baj. Megoldom. Meg kell oldanom. Különben sem akartam ráerőszakolni magam. Csak vele lenni... kicsit.
Gondolkodom, kit kereshetnék fel. Reeven és apám jutnak eszembe, meg a régi sulitársaim. Utóbbiakat el is vetem gyorsan, olyan régen találkoztunk, féle, nem lenne közös mondanivalónk. Aztán eszembe jut Daryl, és hogy őtőle tudakozódhatnék Lio felől... Annyi merszem nincs, hogy egyenesen őt keressem, és az Elm utca felé sem mennék szívesen. Talán..., valamelyik nap..., majd meglátogatom.
Ahogy hazafelé sétálunk, ismét lehangolódom egy kicsit, de foghatjuk ezt arra is, hogy elfáradtam. Hazaérve beengedem magunkat, és gyorsan leveszem a kabátomat.
- Nem vagy szomjas? - én egészen kiszáradtam, úgyhogy az első utam a konyhába vezet.
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3205

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Csüt. Márc. 05 2015, 22:30

-Nem, de... akkor értsd úgy, élned kell az életed, kapcsolatokat ápolni, pihenni, a vágyaidnak eleget tenni, ilyesmi... de ezt csak te tudod elintézni, ha nem hagyod... - Vállat vonok, hogy akkor nincs mit tenni.
-Hát figyeltél a gyerekre, nem volt esélye se fulladozni. Meg szomszédok is mindig vannak, közel is vannak, ilyesmi. - Szerintem megoldotta volna, talpraesett nő.
-Azt nem mondtam. Ki volt kötve jó pár dolog, de... én vigyáztam Henryre, bárhova mentünk. Ők csak tehernek érezték folyton velünk foglalkozni, elvégre utazgatni akartak, partikra járni, tárgyalásokra... de egy gyereknek ezek fárasztó dolgok. - Magyarázom, mert hát valóban az volt, ha volt móka is a dologban.
-Láthatóan nem megy. - Mondok csak ennyit csendesen, mert hát... Amelia is meg Callie is... hagyjuk. Mással meg nem vagyok olyan viszonyban, ha nem számolom Eleet, aki a barátom.
Kicsit többet mondok, mint terveztem, de ahelyett hogy furcsán méregetne közelebb bújik, ami megnyugtat.
-Igen? Én? - Nézek rá megdöbbenve, mert... valahogy ezt nem hittem volna, nekem teljesen olyannak tűnt, akinek ha nem is sok, de volt már komoly kapcsolata és nem csak pár hónapos szárnypróbálgatás.
-Áh, értem. Akkor jó... - Mosolyodom el, hogy szerinte nem leszek csapni való apa, ez tényleg megnyugtat. Addig is majd vigyázok Josh kölykeire, valamiért úgy hiszem neki lesz leghamarabb. Nem tudom miért...
-Igyekszem, de akkor is olyan hamari vagy... Túlterheled magad. Szóval holnap délig ki se kelj az ágyból, ha végeztem a rádióban jövök is át, hmm? - Mosolygok rá, hátha.
Mikor magyarázom neki hogy kapcsolódjon ki nem arra értem hogy nem jövök, hanem másképp foglalja le magát amíg nem vagyok, ne munkával. De nem baj, majd rájön, bennem fel sem merül, hogy ez másképp is érthető.
-Kösz nem. Valld be, csak poharat akarsz piszkolni hogy megint takaríthass, ejj ejj... - ugratom, de kedvesen mondom neki. - Tényleg ne hajszold magad jó? Ha holnap átjövök és hulla leszel, megharaplak. Vedd ígéretnek... - Mert ez nem fenyegetés, az is biztos, még mosolygok is, noha komolyan gondolom.
-Ne segítsek még valamit? Bár ahogy elnézem, minden házimunkát megcsináltál, ahhoz már nem kellek... - Egyébben nem tudom mi hasznom leli. Főztem, át is hoztam, az lég holnap is.... amúgy?
-Jah, ezt is odaadom. Féltem nem jönnek be a gyümölcsök, meg ez boldogít, ilyesmi... - Veszek ki a dzsekim belső zsebéből egy tábla csokit, igen, igen, hát nem tudtam hogy azt pont nem annyira kívánja. Sima tejcsoki, nem tudtam milyet szeret. Bár az epreset úgy saccolom szeretné... ugyebár... Azzal oda is adom neki mosolyogva. Egyelőre nem vettem le a dzsekit, mert nem tudom, kellek-e még neki, zavarni sem akarom.

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Csüt. Márc. 05 2015, 23:35

- Igen, ebben van némi igazság- hajtom le megint a fejem, mintha megszidott volna. Kicsit elidegenedtem az ismerőseimtől abban való félelmemben, hogy magamra maradok. Hát ezt jól megcsináltam... -Oké, oké, igazad van!
Tudom, hogy mindig az első lépéseket megtenni a legnehezebb. És mindig jól jön, ha valaki hátulról taszigál. Néha utóbbi van előbb, mint amikor Nagy Fehér miatt léptem le Szegedről. Nem volt kérdés, hogy ha már elhagyom az otthonom, a komfortzónámat, messzire fogok menni. Így jöttem ide.
Most a munkahelyem a konfortzónám, de ebból is ki kéne lépni. Igaza van Usuinak, és igaza van Sebastiannak, túl sok időm és energiám emészti fel, ha így folytatom. És persze, magamra sem marad időm. Másra hogy jutna?
Beszélünk kicsit a múltbéli eseményekről, ki hogyan "nevelt" gyereket. Én leginkább sehogy, csak vigyáztam némelyikre, Sebastiannak sokkal nagyobb szerep jutott. Később kiderül, talán soha nem is hagyott fel az apa szereppel, de az összefüggéseket még nem látom.
Igazából jobban megfog a téma, amikor önmagáról beszél. A vágyairól, terveiről. Úgy nyílik ki nekem, olyan természetességgel, hogy fel sem merül bennem, nehéz dolog erről beszélnie. Csak amikor sóhaj és félrenéz érzem úgy, van olyan dolog (neki is), amiről nem szívesen beszél. A korábbiak, meg a burkolt célzások alapján azonban azt hiszem, értem, miről van szó. Át tudom érezni, milyen helyzetben érzi magát.
-Hát mióta ismerjük egymást?- számolgatom- Június végén voltam otthon, és júliusban kezdtem az óráidra járni... - Hihetetlen, milyen gyorsan telik az idő. Több, mint fél év telt el...
Nem feltételezem, hogy mit gondol rólam, a kapcsolataimról. Sosem beszéltem neki a múltamról. Lényegében a második nemi aktusom is hozzá kötődik, ahogy megannyi élmény (nem csak szexuális értelemben). Néha azt kívánom, bárcsak hamarabb vagy más körülmények között találkoztunk volna...
Kedvesebb a téma, hogy milyen apaként. Már most el tudom képzelni, elég volt az a néhány perc, amikor  a gyerekekkel láttam. Ha nem szeretné a kölyköket, nem tudná megjátszani magát. Előttem miért is tenné, mi célja lenne vele?
- Ah, ne kívánj tőlem ilyet, sosem voltam jó alvó... Délig???- forgatom a szemem. Esélytelen- Legalább engedd, hogy én főzzek. Valamit, amit te szeretnél szívesen enni... Hálám jeléül?!- szépen nézek rá. Napokig ő látott el kajával, most már vagyok annyira jól, hogy én is összedobjak valamit. Én csak örülök, ha átjön, és nem eszek (nem leszek) egyedül. - Kééérlek...
...
-Nem, ez most eszembe sem jutott...- ráncolom a homlokom, méghogy pohárpiszkítás.De aztán rájövök, hogy ugrat, én vagyok csak lassabb a kelleténél- Harapsz? Azt hittem, jobb menüt találtál ki, nem én leszek a hamika!- döntögetem jobbra-balra a mutaóujjamat, hogy a-a...
- Sebastian, ne vigyél kísértésbe, éppen így is eleget segítettél...- milyen házimunkát akar? Késő van már, le kell feküdni. Ő is korán kel, ha megy rádiózni...
- Neked is pihenned kell...- aggódva nézek rá. Nem látszik fáradtnak, de ő mindig jól néz ki. Eszméletlen jó a genetikája. (És továbbra sem sárszínű a szeme...)
Aztán elkerekedik a szemem, hogy még egy meglepivel előáll.
- Csoki....- Nem tudom, felragyog a szemem, mint egy ovisnak- De csak akkor fogadom el, ha te is eszel velem...
Nem tudom, jó ötlet-e csokit enni este, de ... megkívántam.
- Egész végig nálad volt?- vigyorgok, és várom, hogy vegye le a kabátját. Hát nem azt mondta, bármit kérhetek tőle? Hát nem az előszobában fogunk csokit zabálni!
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3205

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Csüt. Márc. 05 2015, 23:52

-Na ugye! Ezekre is ügyelni kell, fő az egyensúly. - Mosolygok rá.
-Na ez az... - Mondom később arra neki, hogy már több mint fél éve ismerjük egymást és lassan fél éve randizgatunk, vagy mi. - Talán túl gyorsan is, nincs mit tenni, de... ez már valami nem? - Nekem legalábbis az, Josh lassan egy éve a barátom, ami nálam igen igen nagy szó, valljuk be, de az hogy Ameliáva fél éve vagyok intimebb kapcsolatban, szintén az.
Nem válaszol, hogy én lennék valóban a pozitív kivétel nála, de úgy érzem nem ugrat... fura.
-Bocs, csak azt hittem... szóval... hogy sok fiúd volt, vagy ha nem is sok de sokáig voltak veled, ilyesmi... - Vallom meg neki, mert bennem erősen ez a benyomás volt de ezek szerint tévedtem. - Túl sokat dolgoztál már régen is? - Mi más oka lenne amúgy, hogy így alakult?
-Simán, legalább feküdj az ágyban! - Nevetek, hogy itt nyafog. - Ahh, na jó... valami húst? - Nekem több se kell igazából, hát imádom a húst... ha húsos kaja lesz rossz nem lehet.

-Nem egyszer mondtam hogy édes vagy, élvezettel nassollak el, de ettől még jobban tennéd ha óvatos lennél... - Mosolygok rá, kicsit megintem az ujjammal én is.
-Kísértésbe? Ohoho, akkor van valami... - Vigyorgok, nincs még olyan késő, közel lakom. Amúgy is csak 11 körül fekszem, mennyi lehet az idő, 8?
-Tudod én szoktam egyesekkel ellentétben... - Csipkelődöm kicsit, de mosolygok rá, hogy higgye el, nem teher, mondja csak.
-Ahh, te... na jó. Eszem veled csokit. - Hunyom le az egyik szemem és somolygok rá, bűnbe visz. Bár én pár kockánál sosem eszem többet, mert nagyon édes. Na meg ezt is neki hoztam, ugye.
Mivel még nassolunk levetkőzöm, megyek amerre mondja, bár eddig a konyhában voltunk, automatikusan oda megyek, hacsak nem mond mást.
-Jah, tartalék terv volt, ha nem jönne be a gyümölcs. De így akkor duplán jól jártál, csak kiment a fejemből, hogy ízlett a mangó is. - Nevetek kicsit, feltördelem kockákra és kibontom a csomagból, hogy vegyen, ahova tudom leteszem hogy elérjük.

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Pént. Márc. 06 2015, 01:24

- Bagoly mondja verébnek- dünnyögöm, pedig igazat adok neki, hát beláttam, mit akar még?
Ahogy a kapcsolatokról beszélünk, kiderül, mennyire mást képzeltem róla, mint amit most mond magáról. A félreértés alapja az lehet, hogy más okot kerestem az életmódjára (talán Lioból indultam ki?). Mindegy, lényegében semmit sem változtat a kettőnk közötti kapcsolatban.
- Igen, én is erre gondoltam éppen- hangosan gondolkodtam volna? Meglehet. //Nem mondtam ki, de nem baj. Akár úgy is lehetett volna//
Egy pillanatra rá emelem megint a szemem. Ez most egy olyan pillanat, amikor beszélhetnék neki magamról, hiszen tudom, hogy tévedésben van, azt hiszi, sok barátom volt, vagy volt hosszabb kapcsolatom. Nem tudom, valaha elő kerül-e a téma, és nem tudom, valóban fel akarom-e fedni magam, de nem akarom ugyanazokat a hibákat elkövetni, mint Lioval.
- Nem, nem igazán- mondok csak ennyit, és tudom, hogy most lehetne, de képtelen vagyok beszélni. Részben riadtnak érzem most magam, részben sebzettnek. Nagy Fehér és Lio most egyszerre szaggatják a szívemet. Képtelen vagyok megnyílni. Ebben a pillanatban még képtelen...
- Azóta dolgozom sokat, hogy itt élek és befejeződött nyár elején az iskola- mondom, kissé gépiesen, mert fejben még egy kicsit messze járok.
Jó, hogy a családról, és a gyerekekről beszélünk. A jövőbe vetett hitem még nem veszett el, és elképzelem, hogy nagy családom lesz, ahogy el tudom képzelni azt is, hogy Sebastianból jó apa.
...
Arra kér, másnap aludjam ki magam, de lehetetlent kér, én sosem alszom sokat. Inkább hasznosabbá tenném magam, mert úgy érzem, az segít. Jobb, mintha magamat sajnálnám, biztosan.
- Valami húst. Értettem- nevetek. Ez aztán konkrét kívánság!
Hazajutunk. Mindjárt azzal kezdem, hogy kiiszom a csapot, de Sebastian nem kér. Azzal fenyeget, hogy megharap, ha nem vigyázok magamra. Emlékeztet ez egy kicsit a régi évődéseinkre. És valóban, úgy tűnik, mintha hónapok teltek volna el...
Olyan érzés fog el, hogy maradna még, de menne is, hisz rajta még a kabát. Ajánlgatja magát, mit csináljon még. Kicsit kókadt vagyok, és úgy hiszem, ő is fáradt lehet. A kísértést fel sem fogom, pedig én emlegettem..., de csak olyan értelemben, megint tálcán kínálja magát (NEM olyan értelemben)... //Ah, remélem, te érted!?//
Az alvást csak elneveti, vissza fricskázza rám, én vagyok, aki nem szokott... Most én vagyok a bagoly... De igazából nem gondoltam semmi konkrétra, csakhogy ... maradhatna még...
Ő oldja meg, az éltmentő csokival, ez lesz az ok és az eszköz, ami miatt még lefoglalom a társaságát, és ha levette azt a kabátot, betessékelem a nappali felé, a konyha már szűkös, és nem is túl kényelmes...
Összetöri a csokit, én addig a kabátjával kiviharzok az előszobába, majd vissza.
Nem biztos, hogy mindet meg fogjuk enni, (kár, hogy nincsenek itt azok a gyerekek a térről), de ahogy leül, én mellé ülök, és egyértelmű, hogy az első kocka csokit az ő szájába nyomom.
- Hát persze, a mangó... Hozzam be a maracuját is?- Nem igazán értem, hogy jön össze a gyümölcs, meg a csoki, de ezen már nem töröm a fejem. Mindent megfelezek vele.
Magam alá húzom a lábam, aztán csak nyammogok az első csokiszeletemen.
- Hmmmm....
Teli a szám, a csoli máris szétolvadt benne, rá is tapad mindenhova, fogamra nyelvemre, torkomra... Beszélni lehetetlen, de valahogy meg szeretném köszönni ezt is; hát hozzákoccolom a fejem Sebastian fejéhez. "Köszi"...
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3205

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Pént. Márc. 06 2015, 19:34

-Héj én tök harmonikusan csinálom, vili? - Vigyorgok, hát mindenre szakítok időt, legalábbis próbálok, szóval nem érzem hogy el lennék úszva.
//De hát én a színes szövegre reagálom ezt xD Mit nem mondtál ki? XD//
-Oh... sebaj, nem ez a lényeg. - Mondom, én nem várom el hogy akkor most mesélje el az életét (persze meghallgatnám, érdekelne is) de nekem ennyi is elég.
-De minek? Oka is van vagy csak nem bírsz nemet mondani? - Nézek rá, mert ha kell neki a pénz vagy a presztízs, az más.

-Aham, mi van? Hát tudod hogy imádom a húst... nekem ennyi elég a boldogsághoz! - Nevetek, kaja szempontjából amúgy tényleg.
//Én értem, de jól esik félreérteni xDDDD Amúgy is mindenki hímringyózza Sebet, beleférne a másik is xDDD//
Odaadom neki a csokit, ami majdnem nálam maradt, a vészterv hogy valami kellemessel is feldobjam a napját, nagyobb kedvvel egyen valamit. A kanapé felé húz, nem igen voltunk itt, kicsit talán szokatlan is. //Mindig a konyhádban voltunk szinte ezért írom XD//
-Nem kell, csak ha kívánod. Azért hoztam ennyi mindent, hogy legalább egy valami legyen amit örömmel eszel. - Látom nem érti az összefüggést, pedig csak ennyi a titok.
A szájamba nyom egy darab csokit, szemforgatva veszem el, hogy akkor is neki hoztam, de oké, eszek elsőnek, míg elveszem a számmal reflexből adok egy könnyed csókot az ujjaira.
Én megrágom a csokit, nem szopogatom, de hát nekem édes is maradjunk annyiban. Ő persze így csinálja, nem is akar beszélni még csak a fejét az enyémnek dönti egy pillanatra, fura melegség jár át, hogy ilyen közel van. Inkább csak biccentek, veszek még egy kockát, hogy csináljak valamit. A csokit végül az ölemben fogom a kezemben, mert így kényelmesebb ülni a kanapén, nem kell hajolgatni érte.
-A csokit vagy a sütit szereted jobban? - Tudjam minek örül jobban, elvégre nekem mindegy mit hozok.

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Sponsored content

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Today at 07:49

Vissza az elejére Go down
 

Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 8 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

 Similar topics

-
» Nem láttál semmit! ~ Christian és Sebastian
» Ma éjjel bízd rám magad!- Lia és Sebastian
» Daniel & Sebastian & Marcus Treadaway
» Ragyogás (Sebastian és Joshua)
» hiszem, hogy két paralell történet a végtelenben összeérhet ~ Sebastian

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Frances University :: A világ legvégén :: This is Hollywood! :: Archívum-