Az oldal teljes tartalmát csak regisztrált és elfogadott karakterlappal rendelkező felhasználók tekinthetik meg!
 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
KARAKTERES HÍREK
2015/2016-os tanév II. félév
Üzenődoboz
USERES JÓSÁGOK
STATISZTIKA
ÖSSZESEN
81 fő - 46 férfi / 35 nő
VIZUÁLIS KOMM.
11 fő - 6 férfi / 5 nő
KLASSZIKUS KOMM.
12 fő - 7 férfi / 5 nő
MŰSORGYÁRTÁS
9 fő - 4 férfi / 5 nő
MARKETING KOMM.
7 fő - 2 férfi / 5 nő
FILMMŰVÉSZET
13 fő - 8 férfi / 5 nő
OKTATÓ
5 fő - 3 férfi / 2 nő
VÁROSLAKÓ
24 fő - 16 férfi / 8 nő
Latest topics
» Kapj le! - Louis és Reeven
Pént. Dec. 02 2016, 23:04 by Reeven Callagher

» Mit szólnál ha... ~ Julian&Usui
Kedd. Nov. 29 2016, 22:52 by Usui Kazuki

» Christopher & Kouji - it's your bad luck that you crossed my way
Hétf. Nov. 28 2016, 01:11 by Kouji Oohara

» Please, play with me!
Szer. Nov. 23 2016, 17:19 by Lana Evens

» Gyilkos szándékok Usui-Kenny
Szer. Nov. 09 2016, 17:45 by Kensington L. Lockwood

» Kaland haladóknak ~ Reeven&Seby
Hétf. Okt. 31 2016, 20:51 by Sebastian McBridge

» Aki indul: odábbáll; aki vitéz: helytáll. ~ Josh & Suzy
Vas. Okt. 09 2016, 15:43 by Suzanna Crystal

» Sarah és Daryl - második randi
Kedd. Okt. 04 2016, 15:11 by Daryl Brooke

» "Pörgés" Reev és Felix
Vas. Okt. 02 2016, 17:06 by Reeven Callagher

» Rangsorolások (Noel és Tami)
Vas. Okt. 02 2016, 14:41 by Kőrösi Noel

Top posting users this month
Eric A. Blake
 
Leopold K. Lindhardt
 
Reeven Callagher
 
Samuel T. Collins
 
Quentin Collins
 
Felix Kaleolani
 
Suzanna Crystal
 
Kensington L. Lockwood
 
Kelly Evans
 
Sebastian McBridge
 
Design: Izzie & Bree

A jobb megjelenítés érdekében használj Google Chrome böngészőt!

Share | 
 

 Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next
SzerzőÜzenet
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Pént. Márc. 06 2015, 23:18

- A manóba... nem is így gondoltam- sóhajtok, de tudom, hogy hiábavaló lenne magyarázkodnom. (Arra gondoltam ugyanis, hogy mennyi mindent tanultunk az egészséges életről, az egyensúlyról, meg hasonlók, mégis Sebastian az, aki erre újfent figyelmeztet. Pedig Usuitól is kaptam egy leckét!)
//Azt nem mondtam ki, hogy: "hihetetlen, milyen gyorsan telik az idő." Very Happy De mondom, nem baj!//
Arra céloz, hogy biztos sok barátom volt már életemben, vagy legalábbis tartósabb kapcsolataim voltak. Kitérek a válasz elől, de megint suta módon, és valami azt súgja, ugyanúgy elbénázom a bizalmát, mint Lioval, ha nem leszek egyszer teljesen őszinte vele. De mihez kezdene ő a múltammal? Miért fontos, hogy megismerje? Számít, miféle okok vezettek a mai nap történéseihez? Örülök, hogy ennyiben hagyja a dolgot, legalább most nem kell szembenéznem azzal, hogy majd (ő is) körbenevet.
- Mondjuk úgy... Először szívesen vállaltam be mindent, később pedig már nehezebben is tudtam volna nemet mondani. És... valóban szerettem bent lenni... - húzom kicsit fel a vállam, mert néha igenis fárasztó bemenni, és végigcsinálni, mintha minden jól és tökéletesen működne, közben pedig az egész... Hiábavaló. Kilátástalan. Esélytelen... Nem szabadna így gondolkodni!

- Jól van, hús lesz!- nevetgélek tovább, már jócskán benne vagyunk a témában, mi is legyen a holnappal.
Örülök, hogy nem erősködik, feküdjek egész nap, az elmúlt három hét másról sem szólt, csak fekvésről meg sírásról. Szóval ideje volna már értelmesebbet csinálni, de azt nem lehet fekve. (A számítógép TV-kártyáját még mindig nem tudom használni, ugye, hiába ajánljgatja, hogy nézzek filmeket...)
A nappaliba irányítom, miután megszabadulunk a kabátjától. Ha csokival akar etetni, ő is kap belőle; éppúgy, mint a vacsorán vagy a gyümölcsön, osztozkodni szeretnék vele.
//Ezt nem így képzeltem... Csak a hálószoba volt tabu, tanulhattunk a nappaliban, de elfogadom, amit írtál.//
- Oh, biztosra akartál menni, hogy eszek valamit!- esik le, és fogom a fejem, hogy csak most. Nem tudom, mi a nagyobb: Sebastian figyelmessége, vagy hogy én mekkora hülye vagyok!
Leülünk a kanapén, viszonylag közel egymáshoz, és megetetem a csokival, mert ő nem nem kínálja meg magát, aztán én is bekapok egy kockát, és nyammogok rajta. Azzal, hogy megpuszilta az ujjaim, megint egy kicsivel közelebb engedett magához, mintha a feszesség, ami most elhatárolna tőle, engedni látszana.
Csak jön az a jó érzés, és kényszerít, hogy valahogy megköszönjem... A szám teli az olvadt csokival, ha kinyitnám, barna nyál folyna ki belőle. Így csak neki koccantom a fejem az övének, remélve, hogy ezt is érti.
Nehezebben nyomom el a nevetésemet, amikor magához ragadja a táblát, és újabb csokit nyom a szájába. Méghogy nem szereti az édességet! Aztán hatalmasat nyelek.
- Eszedbe ne jusson folyton édességgel etetni!- kérem ki magamnak, és máris arról fantáziálok, milyen édességeket tudnék most megenni. Wow..., el sem tudja képzelni, mennyiféle édességet és süteményt szeretek! És szokatlan módon most még kívánom is.
- Ezt viszont most elpusztítjuk...- mutatok az ölében heverő csokira. - Addig is... csinálhatnánk valamit...
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3207

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Pént. Márc. 06 2015, 23:40

-Precízen fogalmazz ! - Mondom hivataloskodó, üresebb hangon, de vigyorgok, ám ha nem értené miért csinálom hozzáteszem. - Áh, nem láttad az emlékek őrét, abban volt ez, nem fontos. - Legyintek, hogy valóban nem az.
//Jaaaa, oopsz, bocs, kicsit emberfelettiztem xD Vagy csak egyre gondoltunk, mennyivel szebb XD ki sem kellett mondanod! xD//
-Értem, de hosszútávon ennek nincs sok értelme... nem fogsz mást csinálni csak dolgozni. Hogy akartál így többet találkozni? Vagy úgy rámondtad? - Felmerül bennem a gyanú, hogy a szándéka meglett volna, de kivitelezni már nem tudta volna, mert inkább nekem mondott volna nemet, mint a munkának...

//Csak neked mondom, ugye tudod hogy az alapból benne van és tudsz filmet nézni? Pl neten xD //
//Áhh annyi cuccom volt, ha épp hoztam könnyebb volt írni asztalnál, sztem Seby is ezt javasolta, hacsak nincs ott valami íróasztal. //
-Abban biztos voltam, elvégre beléd tömöm, így vagy úgy, én abban akartam biztosra menni, hogy olyat is hozok, amit valóban örömmel eszel meg. - Mosolygok, hogy túlbonyolítja, majd leegyszerűsíti. Az aranyközépúúúút.
-Mié'? - Kérdezem rágva a csokit, ami még mindig túl édes. - Ez csak egy kérdés volt. - Nevetek, eltakarom a szám, hát úgy általánosságban kérdeztem, bár tény, hoztam volna ilyen-olyan meglepiket majd' mindennap, hogy jobb kedve legyen.
-Uncsi a csokievés? - Vigyorgok gonoszan, majd kuncogok, aztán megvonom a vállat. - Mihez lenne kedved? Filmezni, játszani valamit? Sakkban könnyen legyőzhetsz, ha gondolod és kell a sikerélmény! - Nevetek, mert nem tudom mire gondolt, de nekem bármi jó szinte. Jó mondjuk ha leállna körmöt festegetni, hogy tegyem én is, nos... szerintem mindenki tudja a választ... (Muszáj? XD)

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Szomb. Márc. 07 2015, 00:20

Először meglep, hogy olyan szigorúan szól rám, de aztán felvilágosít, ez is csak egy filmből nyert idézet. Ezt nem ismerem, fel is húzom a vállam kérdőn, fogalmam sincs, miből van ez... Lehet, tényleg filmeket kéne néznem, azt sem tudom, mi megy mostanában a tévében.
//Na, hát én is éppen erről beszéltem... Smile//
Először nem értem, hogy mire gondol, aztán leesik, hogy amikor utoljára voltam nála, megbeszéltük, hogy többet találkozunk (randizunk). Megrázom a fejem:
- Nem... Én azt komolyan gondoltam. Mint már mondtam, gondolkoztam rajta, hogy kevesebbet fogok túlórázni. Vagy egyáltalán nem... És most egy darabig biztosan nem, szóval... Ha meg nem gondoltad magad, mehetünk gyakrabban táncolni, vagy moziba, vagy játszóterezni, mint ma... Ez tetszett!- elmosolyodom. Nem kell különösebb program, csak hogy ismerkedjünk. Hát nem ez a randizás célja? Ezt ő mondta, nem én... És én éppen olyan kíváncsi vagyok rá, mint eddig. Örömmel veszem, hogy engedi magát megismerni.

// Csak neked mondom, user tudja. Wink De Liát ezek a dolgok sosem érdekelték.// A nappalis dolgot értem, ok.//

Amikor előáll a sokadik meglepivel (most éppen egy tábla csokit varázsol elő a "cilinderéből"), nem értem, hogyan képzelte, hogy ennyi mindent fogok majd fel- és megemészteni. Szerencsére, a vacsorában társam volt, és a gyümölcsök között is akadt olyan, amit hajlandó volt megosztani velem. De hogy csokit is hozott? Már-már túlzottan ügyel, hogy mihamarabb visszaszedjem elvesztett kilóim. Ah, javíthatatlan Sebastian!
- Képes lettél volna megtömni?- akad fenn a szemem, de a törekvése, hogy a kedvemben járjon, enyhíti az ellenérveim. Meg sem nyikkanok.
- A túlzott édességfogyasztás egészségtelen! Mindegy, hogy süti vagy csoki!- pirítok rá, hát engem nem ver át; méghogy csak egy kérdés! Mondanám ki: kókuszos tekercs, holnap egy rakománnyit hozna belőle. Na, még csak azt kéne! Inkább megtartom magamnak az információt (és megint bekapok egy kocka csokit.)
- Nem, nem uncsi... Csak ahogy elnézlek, hosszú időt vesz majd igénybe. Szóval.. rajtad múlik, mikor szabadulsz... - cukkolom egy kicsit.
- Nem tudok sakkozni- rázom a fejem. - Játszani? Mit tudnánk játszani? Vagy nézzünk valamit? Azon elaludnék, azt hiszem... - Vagy mesélj valamit...-kérem tőle, mert tudom, hogy tudja, szeretem a hangját, és ha el is altat... Legalább észrevétlenül leléphet.

Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3207

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Szomb. Márc. 07 2015, 00:36

-Hmm, hát jó. - Elhiszem neki, ha azt mondja, valóban szakított volna rám időt a munka ellenében is. - Nem szokásom meggondolni magam. Ha valahogy döntöttem, oka van. - Mosolygok, bár tény, változtak a dolgok némiképp, de nem egészében. - Mozi, színház, dizsi, amit akarsz. - Teszem hozzá, mert nekem valóban mindegy, bármi lehet élvezetes ha beszélgetünk közben (vagy előtte vagy utána).

//Akkor jó xD Lia meg kis édes xD Majd kiokosítom XD Usuival kéne erről beszélned, annyit tud mint Lia xDDDD//
-Jaja, a repülős módszerem verhetetlen! Josh és Henry is ettek így. És utóbbi nem csak hat évesen! - Nevetek, de még csak nem is füllentek, nem is olyan régen etettem így őket, sőt... még Calliet is. Úgy valóban ettek, a kedvemért.
-Ki mondta hogy sok lenne? Egy-egy szelet süti vagy egy kis csoki, jaj ugyan már! A csoki amúgy is egészséges, majd hozok feketébbet! Nincs kifogás! - Vigyorgok, hogy nem bújik ki a kérdés alól. - Nos? Vagy megtagadod a választ? - Tettetek felháborodást és elámult szájeltátásom egy kocka csokival mulasztom el, csak hogy lássa: eszem, eszem.
-Hátööö... mint tudod nem vagyok épp édesszájú. Nekem ez édes. - Mosolygok, de belátom, milyen legyen a tejcsoki ha nem édes? Én a keserű csokoládét jobban szeretem mondjuk, de abból is ritkán eszem, mert mire elfogy... Max ha belesütöm a sütibe.
-Áh értem, szóval ha csak fél év múlva érek a végére átmegyek rabszolgába? - Vigyorgok, most én cukkolom kicsit a szóval, mert vendég vagyok itt, tudom jól.
-Ketten vagyunk... - Nevetek kicsit, tudom a szabályokat és ennyi. - Mesélni? Mit meséljek? Vagy miről meséljek? Fecsegek én bármiről csak adj egy témát vagy kérdezz mert így totál üresbe még nekem sem megy. - Mosolygok rá, ennyi löket kell nekem is, hogy mi legyen a téma, mert... kb körülnézek és mondom ami eszembe jut, már ha eszembe jut. Az meg szerintem nem túl ideális.

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Vas. Márc. 08 2015, 17:27

Hűha, de komoly valaki! Az előbb talán még a bizonytalanságáról árulkodott, hogy hogyan fogom megvalósítani, amit ígértem, ha mindig dolgozom, most pedig céltudatosabbnak, hogy a randikkal kapcsolatban nem gondolta meg magát. Nem akarom mondani, és nem is mondhatom, hogy egyedüli oka ő lett volna, amikor kevesebb túlórát vállalok. Ez nem is lett volna igaz, bár a döntésben közrejátszott (még ha egyenesen nem is jutottam oda, hogy ezt a munkáltatóimmal közöljem). De az esetet megoldotta helyettem az élet, bár a kórházat (mint beteg) szívesen kihagytam volna. Most, nemcsak túlórát, még a saját műszakomat sem tudom még felvenni. Még legalább egy hét, de lehet, hogy kettő. Green doktor szerint kell még a pihenés.
- Csak dizsibe ne...- mosolyom kényszeredett. Nem igazán maradtak jó emlékeim a diszkókról, bárokról. Amúgy mennék vele bárhova... Ő is behódolt nekem, amikor elcipeltem a wellnessbe.

Meglep, hogy még azután is képes meglepetéssel előállni, hogy hazaértünk. Most éppen egy tábla csokival rukkol elő.
- Repülős? - első pillanatban nem esik le, miről beszél, aztán elnevetm magam. -Ez a brrrrr... módszer?- Berregek, a repülő hangját utánozva, és közben a kezemmel körözök a levegőben, mintha a száját akarnám "megámadni". Tartok tőle, a módszer nálam is bejönne. Képtelen lennék ellenállni neki.
- Az az érzésem, hogy csupán jóindulatból - simítok végig a karján- nem tudnád, hol az elég.-A világért meg nem bántanám, de kajából is mindig túl sokat hoz. Nem csak nekem lenne sok, kettőnknek is bőven elég. És itt van a gyümölcsök példája is. Meg hogy hozott mellé csokit... Szóval...- A kevesebb is elég, nem a mennyiség szabja meg, örülök-e neki.
- Jól van, oké...- hajtom meg ismét a fejem előtte, mert a kérdését tekintve hajthatatlannak (és felettébb szigorúnak) mutatkozik- Mindenevő vagyok. Tényleg. Akár Gombóc Artúr is lehetnék, ha híznék tőle, de az édességet minden formájában szeretem és megeszem! Kivéve a diósakat...- Nem tudom, ismeri-e Gombóc Atrúrt, ha nem, elmondom, hogy kicsoda. Meglehet, még mesekönyvem is akad valamelyik polcon Pom-Pomról...
Közben bekap egy csokit, én meg kuncogok, milyen arcot vágott közben. Oké, legalább igyekszik.
- Ne egyél többet, ha nem kívánod- váltok "engedékenyebbre". Nem akarom, hogy rabszolgaként tengesse nálam az életét. - Fél évet amúgy sem bír ki ez a csoki...- én biztosan rájárok majd. Valószínűleg, mert már régen ettem, most kívánom is. Jól is esik.
A javaslatomat amúgy csokievés nélkül is könnyedén veszi, bár sakkozni nem tudok.
- Miért, csak sakkozni lehet kettesben? - kérdezek vissza, de igaza van, a legtöbb társasjáték akkor izgalmas, ha többen űzik. Inkább kérem, hogy meséljen.
- Jaj, dehogynem..., neked jó a beszélőkéd- mondok neki ellent, mert még sosem vettem észre, hogy kukáskodott volna. Ellentétben velem- Beszélj nekem... a suliról... , mondjuk. Hogy tetszik az új meló?
Közelebb ülök, mintha éppen titkokat készülnénk megbeszélni. A mozdulat ösztönös, nem akaratlagos, és a régebbi időkre emlékeztet, amikor szokásunk volt ílyen módon társalogni.
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3207

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Vas. Márc. 08 2015, 17:49

//Green doktor xD A vészhelyzet jut róla eszembe Very Happy//

-Miért? Az is egyfajta tánc! Vagy a koktélokat nem szereted? - Vigyorgok, én ott is elvagyok, ami azt illeti, de érezni nem erőltetem, csak érdekel, miért nem jó.

-Ahaaaam, nézd, így működik! - Veszek el egy kocka csokit és űrhajósdit játszom vele, közben repülő hangokat hallatva. - Vétel, csoki Ameliának, vétel, leszállási engedélyem van, szájat kinyitni! - Vigyorgok és "lebegtetem a hajót" a szája előtt, ha kinyitja akkor a nyelvére teszem a csokit nevetne, hogy no lám, csak nem működött?
Jól esik hogy megsimít, el is mosolyodom.
-De, hidd el igen, tudnám, de még messze járunk attól, hogy olyan legyél fizikailag, mint pár hete, hmm? - Nem erőszak, de még pár kilóz hízhatna, visszaizmosodhatna, ilyenek.
-Nem, a minősége is! Meg a milyensége, szóval csak ne vitatkozott, fogadd el! - Vigyorgok, hogy ugyan már, ez semmiség.
A gombóc gyerek nem mondd semmit, de értem mit akar a mindeggyel.
-Értem, dió kilőve. Egész sok marad így is, hmhmhm... Kapsz a csokis sütimből, mit szólsz? - Kacsintok rá, azt sokan szeretik, Elee kifejezetten, mert csokis süti csokival, édesszájúak előnyben!
-Szerintem nem jár le... - Mondom meglepve és nézegetem a szavatosságát, nem esik le hogy azért nem bír annyit a csoki, mert Amelia rájárna.
-Nem, csak úgy mondtam egy példát, kártyázni is lehet, meg mindenfélét. - Vonok vállat, hogy felőlem bármit játszhatunk. Akár szóláncot is.
Azt kéri míg közelebb araszol, hogy a suliról meséljek, mondjuk arról pont tudok.
-Óh, az tök jó. Imádom a kis diákjaim, vannak olyanok is akiket amúgy is tanítottam már, de lettek így most újak is. Tetszik az óra is, meg a kollégák, az egyikükkel meg is beszéltem, hogy majd közösen ebédelünk amikor mindketten benn vagyunk. Callievel még nem futottam össze, de lehet hogy inkább egyedül van ilyenkor, nem tudom. De élvezem hogy tanár vagyok szóval.... köszönöm. - Mosolygok rá, mert ő bátorított anno, hogy próbáljam meg.

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Hétf. Márc. 09 2015, 05:04

//Hehe, nekem is. A kedvencem volt! Smile //

- Nem ittam sok koktélt életemben...- vonok vállat. Annyit tudok róluk, hogy általában alkoholos alapú kevert löttyök. Jól néznek ki, édesek, itatják magukat. - Nem a tánccal lenne probléma- rázom a fejem.
Sebastiannal amúgy is szeretek táncolni, és kíváncsi vagyok rá, milyen lehet, amikor modern táncra ring a teste, de a diszkókban nem a klasszikus értelemben vett összesimulás a divat, hanem... valami más. Az a fajta közeledés, "tapi" és az alkoholbűzös ismerkedni akarás nem az én világom. Sem az erőszak, dulakodás, verekedés...
Mintha csak a fejemben olvasna, hogy próbát tegyen velem, nem elégszik meg az elmélettel, hanem gyakorlatban is bemutatja, milyen a repülős módszer, amit ő alkalmazni szokott. Sejtettem, hogy ellenállhatatlan, ki is nyitom neki a szám. Kapok egy szelet csokit.
Faggat, hogy mit szeretek jobban, a csokit-e vagy a süteményt, és kiderül, az a szándéka, hogy ismét a régi formám hozzam. Nem mintha problémáim lennének a kilókkal, de ne örülök neki, hogy észrevette, hogy fogytam.
- Ezt sem jó túlzásba vinni... Rászoktatsz és bálna leszek!- viccelni akarok, de a szó (bálna) egy pillanatra Liot idézi. Mintha árnyék suhanna át a szobán. Igyekszem most nem foglalkozni vele.
- Jól van, ígérem, rád bízom magam, látom, hogy profi vagy!
De ha csokival és egyéb édességekkel töm, mindegy a minőség, Gombóc Artúr leszek. Vagy Gertrúd. Valóban szeretem az édességet, és többnyire mindenevő vagyok, bár van néhány kivétel, és a kivételek között is akad kivétel. A diós dolgokat például nem szeretem, de az anyám zserbója verhetetlen (és az is diós)... Szóval... Megenném azt is, ha nincs más, mint ahogy a spenótot is megeszem, ha nagyon-nagyon éhes vagyok. (Bár azzal ki lehet kergetni a világból.)
- Mákod, hogy ilyen ellenállhatatlan vagy, különben ...- mosolyogva ingatom a fejem, mert miattam eszik ő is. Ez a legkevesebb, amivel viszonozhatom, főleg, hogy miattam teszi.
Nevetgélek, hogy félreért, de ne javítom ki... Ha rájön, most egy ültő helyemben meg tudnék enni egy táblával, holnap is legalább egyel állítana be. Vagy kettővel (mert a felét neki kellene megennie.)
Igazából ne akarom, hogy elmenjen. Megnyugtat, hogy beszél hozzám és zöldségekről (édességekről) beszélünk, vagy bármi másról. Kitalálok mindenfélét, hogy húzzam az időt, és közben emiatt meg bánt a lelkiismeret; nem hagyom dolgozni, fordítani, pihenni, aludni... Az vigasztal, hogy még mindig nincs túl későn.
A sakk engem nem hoz lázba, a többi -úgy tűnik- nem elég izgalmas kettesben, ezért inkább újabb témát dobunk fel, amiről beszélgethetünk (vagy inkább beszélhet nekem). Mindig szeretem, amikor hallom a lelkesedését, most is felpendül, ahogy a tanításról beszél. Valahogy sejtettem, hogy így lesz...
- Nem értem, micsodát? - nem tudhatom, hogy ő is éppen erre gondol.
Ismét elbizonytalanodom. Meddig tartja majd fontosnak a barátságunk, ha ő ilyen gyorsan ismerkedik?
Felhúzom a térdeim, átölelem őket, és rájuk hajtom a fejem. Ringok, mint a hintában, előre-hátra. Most visszavágyom oda.
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3207

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Hétf. Márc. 09 2015, 18:18

-Nem? Én fiatalon sokat.. már tinikén, nah! - Nevetek, nem vagyok én öreg! - Majd mutatok pár finomat, elmehetnénk. - Mosolygok, szerintem az sem rossz egy programnak. Na meg kicsit táncolunk, persze. - Na látod, akkor jó lesz! - Vigyorgok, ha csak nem mond konkrét nemet, szerintem elviszem.
Annak is örülök, hogy a repülős módszerem ellenállhatatlan, már bátran kijelentem, mert négyből négyszer bevált. Elégedetten mosolygok rá, hogy ügyes volt, megette a csokit, ahogy illik.
Felnevetek, hogy közli túl sok nasit hozok majd neki és elhízik, de hisz pont ő mondta, hogy ehet amennyit akar, nem hízik!
-Dehogy leszel bálna, vagy ha mégis a legszebb és a legkecsesebb fajta, ugyan már! Főleg hogy nem sütök én annyit, megszoktam hogy kis tepsivel sütök, ne féljél már, annyi belefér! - Nevetek, de komolyan gondolom.
-Nagyon helyes, jó kezekben vagy, elég ha mértékkel aggódsz! - Vigyorgok, de vigyázok én rá, nem kell félni.
-Óh, én ellenállhatatlan IS vagyok kérlek alássan, szóval extra jó dolgod van, és nincs mákom, nem vagyok oda érte, mondtam hogy csokis lesz! - Vigyorgok, csak hülyülök, de tényleg hozok majd neki. Nem olyan vészes összedobni ezt csak legyen otthon minden alapanyag. Mondjuk mostanában szokott.
-Hát hogy bátorítottál, hogy vágjak bele! Ha anno nem mondod, eszembe sem jut decemberben, hogy tegyek valamit azért hogy összeszedjem magam ilyen formán, szóval... igazából neked köszönhetik a diákok, hogy lett egy ilyen hülye tanárjuk mint én! A Te hibád! - Dugom ki a nyelvem pimaszkodva, majd nevetek, tényleg hálás vagyok.
-Fázol? - Megyek közelebb, automatikusan a tenyerem a homlokára simítom, de nem érzem hogy láza lenne, csak úgy begubózott, én erre következtetek, hogy jobb lenne neki a takaró alatt.

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Hétf. Márc. 09 2015, 19:16

- Már meg akartam vétózni, hogy öregíted magad- még hogy fiatalon! Most is fiatal. Azt gondoltam... azt "nevelték belém", hogy a koktél tipikusan női ital, Sebastian mégis azt mondja, sokat koktélozott tiniként- Hát jó...- látva, hogy neki jó élményei vannak a dolgokkal kapcsolatban, rá merem bízni magam. Biztos csak én voltam rosszkor, rossz helyen.
Berregve megetet csokival, kedves kis kísérő szöveget nyomva le mellé, meg is mosolyogtat, főleg, hogy ő is eszeget, nem hanyagolja el (nagyon) a csokievést. Rajtakap; rögtön vágom, hogy emlékszik rá, mondtam neki, engem nem fog meg az édesség, ehetek akármennyit, és máris hárítja a kifogásaimat.
- Kis tepsivel, így mindjárt más!- kuncogok. Jesszus!
Na persze, még kéretem magam egy kicsit, de legbelül nagyon jól esik, hogy így az oltalmába vett. Lényegében kezdettől fogva ilyen volt, és ez az érzés mindig csak terebélyesedett, bővült, "vastagodott", mint egy finom puha takaró, melybe burkolózni lehet szeles, téli éjszakán.
A bókomat elbohóckodja, és szinte a fejébe látok, hogy lelki szemei előtt már ott sorakoznak a csokis sütik. (Jaj, nagyon cuki.)
Kósza ötletként száll el a szélben, hogy játsszunk valamit, és beszélgetünk inkább tovább. Az új állás, az iskola, a tanítás teljesen felpörgette, és nagy élvezettel mesél róla. Ahogy sejtettem,  gyorsan közkedvelt lett, és a középpontba került, mert ez az érzés nem lehet egyoldalú, és ő ragyog, ahogy a diákokról és a kollegákról beszél.
- Add meg a munkahelyem címét, ha panasszal akarnak élni, beutaltatom őket a pszichiátriára!- mind hülye, aki nem kedveli Sebastiant.
Egyrészről nagyon örülök, hogy jól érzi ott magát és könnyen beilleszkedett, talált barátokat, másrészről saját kisebbségi érzésem mélyül el (hogy én egyre kisebb és kevesebb vagyok). Hangulatom zuhanásában az is közre játszik, hogy akaratlan jut eszembe megint Lio (és még mindig eszembe jut valamiről), ami folytán aztán szomorúbb leszek és megint szorongó. Pedig egészen jól alakult idáig ez a nap. Összébb húzom magam, ringok, amitől Sebastian aggódni kezd kicsit.
- Nem, nem fázok!- tagadom, pedig érezhetően kihűltem kicsit. Az még sem lenne helyénvaló, hogy az ő örömében is magamat sajnáltatom. Nem is értem, miért vagyok ilyen hülye és depi... Na ja, depi vagyok. Az meg már csak ilyen. Még sem kérhetem percenként, hogy ölelgessen.
- Ne haragudj..., talán csak elfáradtam...- mondom szusszantva, és megvonom  a vállam. Én magam sem tudom, mi lenne jó, valahogy semmi sem... A csoki is lázadozni kezd a gyomromban és kőként forog bennem. Piroskából a farkas sem érezhette magát teltebbnek a nagy beavatkozás után.
- Nem haragszol, ha mégis inkább lefekszem? - szánalmas lehetek, hogy nem tudom eldönteni, mit akarok, de ha egyszer magam sem tudom...! Elhúzom a szám. Kéne egy gumikalapács. Vagy lapát. Háromszor egy nagy ütés, máris jobban érezném magam...
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3207

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Hétf. Márc. 09 2015, 20:43

-Helyes, jó lesz! - A vétózáson csak vigyorgok, igaza lett volna. Túl sokat voltam Phoenix-szel hogy leöregeztem magam...
-Hát igen, régen mindig Henrynek sütöttem, hogy jobb kedve legyen, mert én alig eszem belőle, most gondolj bele, nagy tepsivel, kettőnknek? Az életbe nem esszük meg... Vagy Henry gyomorrontást kap. - Vigyorgok. - Amikor legutóbb közös ebéd volt, akkor csináltam nagyobbal egyedül, amúgy nem szoktam. - Magyarázom, lássa, nem olyan húú de sok az.
Kicsit ódzkodva húzom a szám, hogy a kórházat említi, de még vigyorgok.
-Áh, hidd el, csak te vagy olyan lelkes, hogy mindig minden házit megcsinálsz, nekik ez kötelező, úgy már eléggé idegesítő, hogy minden órán számon kérek. De hát egy nyelvvizsgához kell, azt mondom. - Vonok vállat, ez a tapasztalom, jobban megmarad nekik.
-Biztos? - Ülök kicsit közelebb, hátha mégis, akkor meg jön majd a testmelegemre mint molylepke a fényre.
-Lehet... Nem dehogy, feküdj csak, bekísérlek, gyere. - Teszem az ölemből a csokit egyelőre a dohányzóasztalra (ha van, ha nincs a kanapéra, óvatosan, úgy is elpakolom a konyhába visszafele bárhova teszem) és bekísérem a hálóba, betakarom. Mintha látni akarnám hogy nem csak rosszalkodik, valóban lefekszik.
-Holnap hozzak valamit, amit kívánsz? Akármi? Üdítő? Fagyi? Vagy kell valami a boltból? - Kérdezgetem még, aztán hagyom majd aludni, csak elmosogatok meg elpakolom a kaját a hűtőbe, ilyenek.

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Kedd. Márc. 10 2015, 19:23

Furcsa számomra, hogy szokott (és szeret) sütni, noha nem vagy alig szokott belőle enni. Miért nem süt olyasmit, amit ő is szívesebben megeszik?
- A magad kedvére mit szoktál csinálni?- mindig csak ezt hallom: Henry kedvéért, Josh-nak, Callie-nek... De mikor és mit készít magának, ha kényeztetni akarja magát?
A törődése már-már zavarba ejtő, saját anyám nem tett értem ennyit, amikor magam alatt voltam, az apámnak meg más módszeri voltak, hogy felejteni tudjak. Az egész mégsem tűnik különösnek; valahogy egész idő alatt ilyen volt, nagyon figyelmes és előzékeny. Talán csak azért tűnik fel most, mert magamon is érzem, milyen nyűgös és lehangolt vagyok. (Talán a mai nap kivétel, de az elmúlt napokban sem éreztette soha, hogy ez fárasztaná.)
Később a suliról beszélünk. Ambivalens érzéseim támadnak, nehezen magyarázom meg magamnak, miért rossz az, hogy ő könnyen talál barátokat magának. A veszteségtől való félelem mellett az is eszembe jut, én nem vagyok elég jó, hiszen nekem alig vannak barátaim. És erről csak én tehetek. Bezárkóztam, mint egy csiga.
- A leckéid nem nehezek. És megcsinálni, felkészülni olyan, mintha...- más jár a fejemben, mint amit ténylegesen kimondok- megköszönném, hogy te rám szánod az időd.- Nem csak a lelkiismeretem miatt készülök fel minden alkalommal. Tudom, hogy magamnak tanulok, és neki aztán "mindegy", lesz-e nyelvvizsgám, vagy boldogulok-e valóban, ha meg kell szólalnom franciául. Szeretek neki örömöt okozni, és örülök a mosolyának, amikor látja, hogy egyre kevesebb hibával dolgozom. Nem mellesleg, amikor a házi feladataim csinálom, olyan, mintha velem lenne; szinte hallom a hangját, ahogy egy-egy nyelvtani szabályt magyaráz, vagy látom, amint eljátssza, amiről beszél...
Elrévedésemet (hangulatesésemet) félre érti, azt hiszi, fázok, azért húztam fel a térdeim. Rohadt ügy a hangulatingadozás, én is gyakran megküzdök vele, ha krónikus betegekkel foglalkozom, de magamon tapasztalni ezeket a tüneteket sokkal nehezebb elviselni. Még ha tudom is, hogy mi a bajom, úgy érzem, ebből nincs kiút. Egy részem legalábbis nem találja (vagy nem akarja megtalálni).
Nagy kísértés, amikor közelebb ül. Szívesen dőlnék neki, borulnék a vállára, de attól tartok, ezzel eltörne a mécses is. És most (még) nem akarok sírni. Előtte nem. Akkor biztosan nem hagyna magamra, nem tudná végezni a dolgát, átkoznám érte magam, haragudnék rá is... Ah, ez így borzasztó.
Már a csoki sem olyan kívánatos, most megannyi kőként ül a gyomromban, amit eddig megettem, és félek, ha még egy falatot eszek, visszajön az egész. Inkább lennék egyedül, megmosom a fogam és lefekszem, ha nem is alszok... Úgy veszem észre, biztos akar lenni benne, hogy lefekszem, de nem szeretnék bemenni a hálóba, ezért lerázom.
- Meg kell mosni a fogam..., azért annyira még nem vagyok kiütve!- mosolygok rá, és azt hiszem, ahhoz nem kell kíséret és felügyelet. Megcélzom a fürdőszobát.
Ha addig ingere van rá, elpakolhat, bár sok csetres nem maradt a mosogatóban (rendet tettünk, mielőtt elindultunk sétálni). Bár gyanítom, hogy megvár, biztos akar majd lenni benne, hogy be tudom takarni magam... De nem bukhatok le előtte, így nem engedem, hogy bemenjünk a hálóba. (Minden úgy áll, ahogy ő megcsinálta. Azóta sem feküdtem abban az ágyban.)
- Kedves vagy és túlzottan jó hozzám, Sebastian, de megegyeztünk, hogy nem kell délig aludnom, és én főzök holnap; had legyen a bevásárlás is az enyém!- kérem tőle, és ha engedi, rövid, forró puszit nyomok az ajkaira, hogy megelőzzem az ellenvetéseit.
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3207

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Kedd. Márc. 10 2015, 20:03

-Húst. - Röhögök, mert hát ez az igazság. Mindenféle módon sütögetett húsok, azok nekem valók. Azokat még magába is elnassolom, ha olyanom van. Biztos a sok futás teszi, vagy tudom is én.
A suliról beszélgetünk, meg a franciaórákról, de hát Lia az egyik legszorgalmasabb diákom, tegyük hozzá.
-Mintha? - Érdekel mivel fejezi be a mondatot. - Ugyan már... meg tegyük hozzá, ebből élek meg, nem de? - Mosolygok, alap hogy segítek neki, igazából magának tanul, csak másodsorban nekem. De persze nekem is sikerélmény, ha látom, hogy egyre jobban magának tudhatja a nyelvet.
Azt hiszem fázik, közelebb ülök, de nem úgy fest, arra jutok talán fáradt, de ő is ezt mondja, így fel sem merül bennem a kétség.
-Jól van, persze. - Hagyom rá a fogmosást, helyette pakolni kezdek míg elvan. Persze jól érzi, gondoltam megvárom míg elalszik, de... félreértem hogy még véletlen sem engedne be a hálóba. Kicsit össze is zavarodom, mert... mit hisz? Hogy azért akarok bemenni, mert akarok valamit? Ennyire ferdének gondol? Vagy csak még véletlenül sem akar abban a szobában tudni, mert mi van ha Lio beállít? Fura gondolataim lesznek ettől.
Ebből csak az zökkent ki, hogy szájon csókol, mint egy apelláta nem tűrve, hogy ne menjek a boltba. Az ajkamba harapok, csak úgy éget a csókja. Lesütöm a szemem, főleg az előző gondolatok miatt.
-Ezt ne. Kérlek. - Nem akarok ránézni, most nem megy. Egyrészt mert nehéz lenne nem megcsókolnom, másrészt fáj... hogy az egómnak vagy másnak nem tudom, de valahogy csak az van a fejemben, hogy neki Lio kell, ő rá gondol folyton, nem akarok vésztartalék lenni vagy amolyan B terv, ha már Lio nincs jelenleg itt.
-Rendben, de ne vegyél sok mindent, nehogy megerőltesd magad... Akkor... holnap. Majd jövök... - Nézek rá futólag, de most hirtelen mehetnékem támad, szóval el is kezdek felöltözni, elvégre aludni akar, betalál, nem kellek én ahhoz, ilyesmi...

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Kedd. Márc. 10 2015, 20:40

- Kitalálhattam volna- sóhajtok. - Nem vagy te véletlenül ragadozó? - húzom.
Az iskola kapcsán kiemel engem, mint mintadiákot. Amikor megakadok, visszakérdez, és a valóságnak megfelelő választ adok, de nem azt, ami elsőként megfordul a fejemben. Ő pedig erre reagál. Csóválom a fejem.
- Némelyik tanárt rohadtul nem érdekli, mi jut el az anyagból a diákig. Elvégre ugyanannyi fizetést kap, ha minden diákja bukdácsol, és ugyanannyit, ha mindegyik jelesre vizsgázik. Ez rajtad múlik, te vagy másmilyen... Mindig úgy éreztem, élvezed, amit csinálsz, azért is gondoltam, jó pedagógus vagy... - Sokkal szívesebben tanulok egy jó tanár kedvéért. Elsősorban persze, magam miatt, de voltak már olyan tantárgyak, amik nem álltak hozzám közel, mégis megtanultam, amit kellett, mert lelkes volt a tanár.
Sebastiannal kapcsolatban fel sem merül bennem, hogy lehetne bárki, aki unná az óráit, vagy ne szeretne megfelelni neki. Olyan kedves és vidám, ráadásul a stílusa, ahogy tanít sem mondható unalmasnak; ha az ember csak odafigyel, már sokat tanul.
Mindaddig nincs gond, amíg el nem jön a "lefektetés" ideje. Úgy tűnik, a háló felé terelne, de én oda nem akarok benyitni. Nem ő zavarna ott. Avagy... Ezen nem is gondolkodtam még. Most csak az jár a fejemben, hogy ne lássa meg, hogy nem feküdtem még abban az ágyban, mióta ő áthúzta. Magamat tiltottam ki onnan...
Közben azt kérdi, hozzon-e valamit, és hogy ne vitázzon velem, apró puszit nyomok az ajkára, meggyőzve, hogy képes vagyok bevásárolni, főzni is... Leforráz. Elszégyellem magam. Mintha felajánlottam volna magam neki... Ettől zavarba is jövök. Hát ennyire kétségbeesettnek néz? Kiráz a hideg, átkarolom gyorsan magam, ütögetve a felkaromat. Aztán bedugom a kézfejem a hónom alá, jól odaszorítva, és nagyot nyelek.
- Oké. Rendben. - nyögöm ki röviden, és a plafont bámulom, hogy késleltessem a könnyeim. Basszus, most meg MIATTA sírok. Hülye vagyok én? Toporgok, míg öltözik, félek, nem lesz elég gyors, így pördülök egyet a tengelyem körül, hogy "észrevétlenül" megtörölhessem a szemem. Ha nem vette észre, gyorsan kiengedem.
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3207

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Kedd. Márc. 10 2015, 21:07

-Csak szex terén... - Somolygok, mert minden vagyok csak ragadozó nem. Az is kétséges ha nekem kéne levágnom a csirkét vagy a marhát mi lenne.... mondjuk a szükség törvényt bont, de... hm.
-Persze hogy élvezem. Amúgy ha nagyon rossz értékelést kap egy tanár az egyetemen, akkor elbocsájthatják, tudtommal. - Mosolygok, hogy nem olyan durva a helyzet, hogy édes mindegy lehessen. De én nekem mások sikere is siker, átérzem és doppingol, tehát örülök, ha másnak sikerélménye van. Főleg ha nekem is közöm van a dologhoz.
Azonban a következő fordulatok kicsit más irányt vesznek, nem értem őt, lehet ő sem engem, csak annyit tudok, hogy nem tudom jelenleg kezelni a csókját, még ha ártatlan és rövid is. Nem érzem helyénvalónak. Tény, a barátaimmal lazán kezelem ezt általában, de Lia nem tudja lazán kezelni szerintem, meg most én sem valahogy, szóval inkább nekiállok öltözni. Kerülöm a tekintetét, de mikor mégis ránézek látom hogy vörös a szeme. Basszus.
-Bocs... nem megy... nekem ez most... nem. - Nyelek egyet, lesütöm a szemem, erre mit mondjak? Ritkán utasítok vissza bárkit is, legalábbis ha tetszik vagy ha kedvelem, de most... mintha csak ott dobolna a fülemben, hogy Lio így Lio úgy... Liot szereti, ez nem jó így. Ha tudtam volna minden más lenne talán. Más lenne? Tudja a fene, de rákényszerítem magam, hogy a szemébe nézzek, a karját is finoman megfogom, hogy forduljon felém. Tudnia kell, nem haragszom vagy nem is tudom csak... egyszerűen nem megy ez most nekem és kész.

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Kedd. Márc. 10 2015, 21:39

- Ahhh- erre éppen nem akartam gondolni, de mindegy. Megpróbálom nem komolyan venni, amit mondott, mert hát ez ... mire is, kire is emlékeztet? Inkább terelek.
- Oké, megint szélsőséges volt, ahogy fogalmaztam, de azt szemléltettem, nem mindenki olyan lelkes, mint te!- bakker. Én sem vagyok érthető feltétlenül.
Lényegében nem lenne közöttünk komolyabb probléma, a hangulatingadozásaimat is rugalmasan kezeli, pedig a fater már beküldött volna a szobámba, hogy nyafogjam végre ki magam, és megnyugodva folytassuk, normálisan.
A csókom, -ami nem is nőcis, nem is nedves, csak egy baráti, köszönöm puszi, ezer ilyet váltottunk korábban (sokkal komolyabbakat is)- most mégis ellenérzést vált ki belőle, és nem csak a testbeszéde árulja el, mennyire viszolyog. Tőlem.
Eszembe sem jutott az ágyamba csalogatni, most mégis úgy érzem, nőként utasított el. Mindjárt leforrázva érzem magam, az jut eszembe, amit korábban mondott a nyitott kapcsolatokról, és hogy menniyre nehéz visszafognia magát, ha kedvel valakit, és hogy ez most akkor... mit is jelent? Tartok tőle, a barátságunk is elvékonyodott, mint a jég, ha rásüt a Nap. (De akkor miből ered a gondoskodása?). Mennyire fájna, ha őt is elveszíteném!
- Ne... inkább ne mondj semmit- kérem tőle, és most már meg sem próbálom elrejteni, hogy sírok. Megérinti a karom, mintha vígasztalni akarna. Összeakad a tekintetünk, de gyorsan elcsapom a fejem, még egy veszteséggel nem tudnék most megbírkózni. Az ő szeme is szomorú. Megindulok az ajtó felé, és a padlót nézem, amíg kimegy. Képtelen vagyok megszólalni. Bunkónak tűnök, de annyi sem megy, hogy szia.

//Ha lezárnád a reagoddal a játékot, akkor köszönöm! Smile //
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3207

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Kedd. Márc. 10 2015, 21:55

-Értem, értem... hát élvezem amit csinálok, ez igaz. - Értek vele egyet, amúgy is úgy vagyok vele, aki valódi hivatást választ, az nem véletlen.
Minden jó lenne, ha nem adna egy röpke csókot, egyszerűt, mondhatni barátit, de mégis közel jön, a számat érinti az övé, nem tudom félvállról venni kivételesen. Amikor anno a konyhában azt mondtam, attól függ hova adja a puszit, nem vicceltem. Ezzel nem tudok mit kezdeni, de azzal sem hogy látom, hogy sír. Összepréselem az ajkaim, hogy most mi a fene legyen? Miért sír? Azért mert nem vagyok holmi szexuális játékszer, aki akkor áll rendelkezésére mikor akarja? Ő maga mondta még régen, hogy neki a csók is komoly dolog, ellenben nekem nem lenne. Akkor most cseréltünk? Mi a fene. Megérintem de nem is néz rám. Komolyan csak erre vagyok jó? Vagy mi...
-Nem lenne megoldás... jelen esetben hallgatni nem arany... - Mondom szájelhúzva, mert hát sír. Nem hagyom az ajtó felé menni, megszorítom finoman a kezét, hogy álljon meg, én bizony megálltam. Mennék, nagyon is mennék, de hagyjam itt sírva? Mikor egész héten azért küzdök legyen jobb kedve? Fura lenne nem? Ahh...
-Ez így nem helyes... és... mint mondtam, nekem úgy nem megy, ha tudom máson jár az eszed. Ez áll. Barátok vagyunk és elismerem lazán vagyok a barátaimmal, de... ez most kicsit más szitu. Nekem más... de talán te is érzed, hogy ez így... - Veszek egy nehezebb mély levegőt. Nem tudom mit mondjak.
-Miért sírsz? - Ez a könnyebb kérdés. Amúgy nem tudom igazából, nem jövök rá.

//Nem úszol még meg xD//

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Kedd. Márc. 10 2015, 23:02

Szerencsére, nem veszi észre, hogy kicsit megállt bennem az ütő a szex említésére, a következő téma pedig mondhatni, kellemes is, hiszen rengeteg pozitív élményem van róla, mint tanárról. Csak akkor hangolódom le, amikor a közös kajálásokat említi az egyik kollegájával. Úgy érzem, már ebben sem vagyok egyedi. (Miért is feltételeztem ilyesmit? És miért ne ebédelhetne másokkal?)
Mielőtt minden oldalról betámadna a negativizmusom, inkább arra hivatkozva, hogy elfáradtam, magamra maradnék, hogy gondolkodjak, vagy nyalogassam a sebeimet, kinek hogy tetszik..., de akkor megint olyan dolog történik, amivel elszúrom az estét.
Könnyed kompromisszumokat kötöttünk egész nap, hogy mit tegyünk és mit ne, nekem mit kéne tennem szerinte és szerintem, és hogy azzal ne vitázzon, hogy holnap a vásárlást is bízza rám, apró puszival kívánom "befogni" a száját. Eddig úgy is sokat tett éretm, többet is, mint elvárható; hiszen amellett, hogy ellátott minden földi jóval, az ideje jó részét nekem szentelte, elviselte a hangulatingadozásaimat is.
A gesztus azonban meglepi, megdöbbenti (ha finoman akarok fogalmazni). Inkább kitér előle, belőle, pedig nem állt szándékomban folytatni. És ahogy erre utalást tesz, máris úgy érzem, nem csak női mivoltomban, hanem barátjaként utasított el. Még próbálom tartani magam, úgyis menni készült, de ahogy újra megismétli, hogy neki ez nem menne, csak rosszabbul érzem magam. Ah, Lio azért hagyott el, mert lefeküdtem Sebastiannal, ő pedig... Miért édesgetett magához akkor ilyen közel?
Megfogja a karom, ezzel meg is állít, de alig tudok rá nézni. Kavarognak az érzéseim, a gondolataim, a szavak a fejemben, amiket ő mondott, és amiket Lio.
- Ó, bakker, fenébe az egésszel, a szex csak elront mindent, az első pasim durva volt, és valószínűleg Lioval sem fekszem le soha, ha te nem szelidítesz meg, és most eszembe sem jutott, csak... nem akartam, hogy vitát nyiss arról is, hogy vásároljak holnap,...és... - kitörnek belőlem a szavak, összefüggéstelenül; már a hintában ülve majdnem beszéltem neki a "pasikról", akik az életemben voltak. Tudnia kellene, menniyre nem számít ez nekem, mennyire nem ez számít. Nem a szex. Nem a pótlás. Maga a kapcsolat, amely közöttünk volt, Lio előtt (és közben?) Ha így nézem, őt csaltam meg Lioval, milyen vicces! Horkantok, mert egyszerre nevetek és bőgök.

//Ezért vastagítottam ki a HA szót. Reménykedtem... Razz//
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3207

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Kedd. Márc. 10 2015, 23:24

Nem értjük egymást és az a fal, ami felhúzódott Lio távozása óta nem tud leomlani, bár kerülgettük, átugrottuk, de még attól ott van. Most is kiütközik, nem értjük egymást, nem tudunk továbblépni olyan könnyen a dolog felett. De min is? Talán Lion magán? Vagy hogy én becsapottnak érzem magam? Vagy ő megbántottnak? Egyáltalán ő hogy vélekedik? Állítólag nem haragszik rám amiért átjöttem, ahogy viselkedtem, de mégsem érzem azt, minden normális lenne.
Próbálom magyarázni neki, hogy nekem ez a nyitott kapcsolat már nem megy, mert ha szerelmes olyan mintha... mintha ő zárt kapcsolatban lenne, nekem mindig ez az érzésem és semmi keresnivalóm egy ilyenben, feszélyez a dolog és zavar, de ezt nem bírom elmondani. Inkább megkérdezem miért sír, hátha okosabb leszek. A válaszára azonban összeszalad a szemöldököm aggódva. Nem csak a szexre gondoltam, az egész... kapcsolat minőségére, hát a csók, az ölelés, az intimebb flört, ez mind mind nem szex mégis beletartozik.
-Nem vagy holmi állat, hogy szelídíteni kellett volna... és igen, mondtad, hogy miattam feküdtél le Lioval is, de ezért kivételesen nem vagyok büszke magamra... és engem nem a szex része érdekel... én csak azt mondom ha volt több egy szimpla csók is lehet sok... én nem akarok olyannal csókolózni, aki más iránt érez komoly érzelmeket, érted? Főleg hogy egyre inkább jönne vissza mindenféle és lehet újra lefeküdnénk de nem tudnék másra sem gondolni utána, mint most is, mint arra hogy te Liora gondolsz. Nekem ez nem megy. Kerülöm ezt veled de sosem lennék durva hozzád. És sosem fordulnék el tőled. Nem ismerem egyik pasid sem. Még Lionelt sem, mert az semmi volt. Nem értem ezt miért mondtad el most... tudom, hogy azt hiszed, nekem máson sem jár az eszem, a hálótól is azért vonsz el, de képzeld, nem a tested miatt vagyok itt... én csak azt mondtam, nekem nem megy hogy úgy tegyünk mintha mi sem történt volna két hete. - Szögezem le és előkotrok egy zsebkendőt a zsebemből, odaadom, de ez az egy amivel nem tudok mit kezdeni... a sírás. Főleg most. Félek ha hozzáérek félreérti... ha nem, azt is. Mit kéne tennem?

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Szer. Márc. 11 2015, 00:11

Annyira bíztam benne, hogy működik majd a barátságunk... Bár amikor erről beszéltünk, akkor még azt hittem, Lio mellett. Most, hogy Lio lelépett, már mintha Sebastiannak sem lennék fontos. Vagy... Már magam sem tudom, mit hiszek.
Nem akarom, hogy mint férfi közeledjen hozzám, de a barátsága kell. Kell, ahogy az ölelés is (és ezek szerint a csók is), mert hozzám nőtt, hozzánk nőtt, észrevétlenül. Egy rossz helyre adott puszi (mégcsak nem is csók, könyörgöm!), és máris mentegetőzve hátrál, mintha nem ő lenne az, aki annyira szereti az ölelést, a csókot.
Összezavarodok. Mit akartam én? Mit feltételez ő? Az jut eszembe, talán azt hiszi, lefeküdni akarok vele. Sosem menekülnék egyetlen férfi karjaiba se, nem ilyen módon, még ha ölelésre vágyom, akkor se.
- Nem miattad, jaj, nem úgy... - beharapom az ajkam, félreért. De nem ez a része lényeges. Folynak a könnyeim, miért volt más, amikor csak a lehetőségéről beszéltünk, hogy "jöhet valaki". Akkor nem zavarta a csók. Az sem, hogy ...
- Mi mindenféle? - Kapom fel a fejem. Mi jönne vissza? Lemaradtam. De azt értem, hogy bántaná, ha Liora gondolnék, és igazat adok neki. Én is ezért nem akarom. Félő, hogy Liora gondolnék.
Aztán kínomban elnevetem magam.
- Nem számít, mi volt két hete- volt az már három is, de ki számolja? - Az számít, olyan barátod vagyok-e, aki voltam, vagy mert volt Lio, te is csalódtál bennem? Megcsalatva érzed magad? - elveszem a zsebkendőt, és belefújom az orrom, ne legyen olyan galuskás a hangom- Köszi a zsepit
- Nem..., nem állítom, hogy nem gondolok Liora, mert mindenről ő jut eszembe, és a hálóba is azért nem engedlek be, mert ... Én se megyek be oda, ez kész röhej!- kivágom az ajtaját, úgyis ott állunk előtte. Mint egy kripta, halott szerelem illatát árasztja. - De én miattad voltam veled, és most is miattad adtam puszit, és nem Lio helyett bújtam hozzád...
Miért hiszi, hogy ő csak pótlék nekem? A barátom lett, a nyitott kapcsolatom, de amiről ő beszél... - Nem vagyok sem pillangó, sem lelketlen tipus, bár a látszat ezt mutatja...
Lehajtom a fejem. Hát persze, hogy csalódott. Hát persze, hogy azt hiszi, csak pótlék volt nekem, ha azok után, hogy szeretkeztünk, képes voltam Lioval is lefeküdni. Engem is bántana, ha más lánytól jönne hozzám, vagy tőlem menne máshová. Pedig még csak nem is szeret...
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3207

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Csüt. Márc. 12 2015, 23:08

Igen, igen, kétszer volt szíves közölni, hogy hála nekem Lioval is lefeküdt... Lioval aki csak kihasználta, értem én... Elrontottam? Megrontottam? Mi a szöszért mondja nekem ezt folyton? Ahh..
-Hát... - Erre most mit mondjak, mit nem ért? - Flört, enyelgés, belsőséges ölelés, csók, több... akármi. - Hadarom, mert soroljak fel mindent ami nem a szex konkrétan, de intim?
-De igen számít, 'nekem számít... - Lehet neki nem, nekem igen. - Nem az zavar hogy Lio volt... az sem hogy volt valaki... az zavar hogy míg belé vagy szerelmes velem háltál, az zavar. Az fog is... nekem ez megalázó... - Mondom ki a szót, bár nem szeretem. Kimondani is megalázó, látszik szenvedtem a kimondásával is.
A zsepire biccentek, de a megcsalásra nem tudok mit reagálni.
-Ha érezném is jogtalan érezném, nem vagyunk egy pár. - Nézek félre, mert igazából nem tudom mit érzek, miért fáj. - A barátságom meg nem holmi léggömb, hogy kipukkadjon egyik pillanatról a másikra.... - Arról nem akarok vitát nyitni, ha nem lenne a barátom itt lennék? Ápolnám? Aggódnék? Meglehet. De nem ennyire.
-Hol a fenébe alszol akkor? Ha megtudom hogy a földön vagy a kanapén... - Fenyegetem meg, de inkább aggódás csöpög a hangomból, mint harag. Ezt mégis hogy gondolta?
De aztán csak összepréselem a szám... olyan nehéz elhinném, elvégre... ő nincs itt de őt akarná, de csak én vagyok...Át is karolom magam.
-Én ilyet nem mondtam. Ellenben eddig a kapcsolatunk jellege miatt semmi furcsa nem lett volna benne, ha most is többet akartál volna, akármennyit is jelentsen ez... Nem a szomszéd Jackről beszélünk hanem rólam... - Forgatom a szemem, hogy nem azt mondtam az első jöttmentnek odaadja magát. Köztünk azért több volt mint szemezés, maradjunk annyiban.
-És alapjáraton nem kéne zavarjon engem a dolog, de... ez az egy kivétel van, hiába nem vagy -elvileg- párkapcsolatban... csak... hiába akarom elhinni neked, amit mondasz, érezni nem tudom. Az az érzésem, hogy őt akarod, nem engem és... ezzel nem tudok mit csinálni. Én nem tudok másképp érezni amikor hozzád érek, bennem semmi nem változott csupán a hang motoszkál a fejemben, hogy te másvalakire vágysz. Magamat szívatom hacsak hozzád is érek. - Sütöm le a szemem szomorúan, mert annyira vágyok és sóvárgok egyetlen érintéséért is, de... közben ott a megalázottság érzése is. De annyira könnyű elcsábulni, tudom hogy gyenge vagyok, így próbálom magamnak mondogatni, hogy ő tabu. Ennyi... el se hinné milyen nehéz.

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Pént. Márc. 13 2015, 01:06

Összezavar...
Mintha kavarodna múlt és jelen, mintha nem ugyanaz a magabiztos és fáradhatatlan Sebastian állna előttem. Ő, akinek az érintés, az ölelés, (még a csók is) úgy tartozik a természetéhez, mint másnak a szimpla lélegzés, ő állítja, hogy én mentem most messzire.
- Úgy tűnik, ha akarnám se lenne elég...- mondom keserűen. Jól emlékszem a szavaira, amikor nála beszélgettünk, azon az utolsó pénteken, akkor is leforrázott valamivel. Az volt az értelme, nem rajtam múlik, hogy ilyen kapcsolatban vagyunk. Most még inkább érzem ennek a súlyát, és úgy nehezedik rám,, alig kapok tőle levegőt. Minden, ami arról szólt, hogy a barátom akar maradni, egyre kevésbé tűnik kivitelezhetőnek.
- Ah, szólj, hogy ilyen utálatos vagyok, eddig nem vettem észre!- mondom durcásan, és törölgetem a szemem.
Nem értem, miért fontos, ami azon a szombaton történt. Lehetséges, csak én közelítem meg rosszul a kérdést, mert nem értem. Ha a mondata többi része az okokat fejti ki, csak tovább füstölgök. Olyan, mintha a szememre vetné, hogy mások iránt érzek valamit. Ó, egy pillanatra ugyanolyannak látom, mint a pasasokat általában: egy nő legyen csak övék, de persze, nekik mindent szabad. Mit sem számít az igazság, hogy Lio sosem ígérte magát nekem, és én sem ringattam magam ebben a hitben; hogy az érzelmeim plátóinak voltak minősítve, és akár olyan esélyeim voltak, hogy beteljesedjenek, mint Bonoval enni pattogatott kukoricát egy 30STM koncerten... (Hát hány gyenge pontja volt?!) És nem az a megalázó, hogy "így" háltam vele; sokkal inkább az, hogy őt is félreismertem, az ő jelzéseit is félreértettem. Hogyan is képzelhettem (és így Lio is), hogy ez a srác szeret engem?
- Hát...- húzom magam kissé a fal felé, mert félek, már nem tartana meg a lábam, úgy remeg- sajnálom, ha megalázva érzed magad. - Távol áll tőlem, hogy ilyet tegyek vele, ilyet bárkivel. Kínlódik. Kínlódok én is. Nagy levegőt készülök venni, hogy mondjak valamit; kedvesebbet, mint ahogy az imént szóltam neki, de beelőz és tovább beszél. Olyasmit mond ki, ami megfordult az én fejemben is. Nem vagyunk egy pár. Ő engem már így ismert meg. Liot már ismertem, és valahol a szívem mélyén lapult, de akkor nyáron éppen megsebzett, és nem is akartam rá gondolni. (Nem mondom, hogy sikerrel jártam, de lagalább nem voltam olyan elvakult)
- Igen, tudom... Különben nem is lennél itt...- a barátság egy másik szintjére léptünk, visszábbra, mint ahol korábban jártunk, jó lesz ehhez is hozzászoktatnom magam, mint ahogy ahhoz is, nekem senkit nem szabad szeretnem. Se őt, se Liot. Mint villámcsapás ismerem fel a tényt.
Megmutatom neki, miért tabu a hálószoba. Nem kicsit égő, de nem akarom, hogy félreértsen megint.
- A vendégszobában, itt...- húzom fel a vállam, és mutatok a másik szobába. Kisebb egy kicsivel, mint a háló, ahogy az ágy is kisebb, bár véleményem szerint azon is el lehet férni ketten. Igazság szerint nem sokat aludtam az elmúlt napokban, de az időm nagy részét itt töltöttem. Néztem a plafont, zenét hallgattam, sírtam... Ugye, milyen remek? Ezért kell innen elmennem, de gyorsan!
A testbeszéde megint árulkodó. Bezár, mint a bazár egy forgalmas este után. És azt taglalja, nem lett volna furcsa, ha most is "többet akarok" ... Továbbra sem tudok eligazodni rajta. Néha úgy érzem, a vesémig lát, a legtitkosabb vágyaimat is érzi, érti, máskor pedig olyan dolgokat vág a fejemhez, ami alapjában kérdőjelezi meg, hogy ismer. Hogyan lehetséges ez? Ennyire szélsőséges lennék? Én zavarom őt össze? Miért most szembesülünk ezzel?
Az egész kapcsolatunk lassan épült fel. Bár nehéz most erre gondolni, hogyan is "cserkészett" be, nem véletlenül, és nem más (Lio) miatt kezdtem vele viszonyt. Nem lett volna nehéz Sebastianba szeretni. És időnként talán meg is esett, hogy "másként" gondoltam rá. De még íg yis jó volt vele lenni, és nehezemre esett volna elszakadni, elválni tőle. Még azzal a qrva péntekkel kapcsolatban is lelkiismeretfurdalásom volt, hogy lemondom...
Miközben sebesen követik egymást a gondolataim, ő is lnyeges dolgokat mond ki. Elmosolyodom, bár a mosolyom megint keserű. A gondolat, amit kifejez, akár a sajátom is lehetne. Szomorúan nézek rá.
- Így éreztél csütörtökön este is vagy ma a hintában? - az öleléseire gondolok, ahogy átfont a karjaival. Az elsőt én kértem tőle, a másik csak úgy jött, de számomra mindkettő megnyugató volt, és egy pillanatra sem volt bennük ott Lio. Azért, mert "szerelmes vagyok", nem kívánhatom egy barátom ölelését hátsó szándék nélkül?
- Magamat szívatom, ha látlak, de nem érinthetlek meg- válaszolom neki, és megint gyengülök, fojtogatnak azok az átkozott könnyek. Zavar és bánt, hogy nem tud hinni nekem, hogy ennyire rossz hatással volt rá az egész, és volt rossz hatással rám- nem csak Lio miatt.
Eszembe jut, hogy el kéne búcsúznunk, nem csak ma estére, hanem örökre, de képtelen vagyok. Drámaiság ide vagy oda, sírhatnék duplán, triplán, megamód..., aztán mehetnék fának, vagy lőhetném be magam, vagy csinálhatnék megannyi hülyeséget. Nem ez a módja. Ezt meg kell oldani. Tisztázni kell a dolgokat, ahogy a halottait is eltemeti az ember. Elvégre nem gyerekek vagyunk az oviban, akik a homokozólapáton kaptak össze.
- És még azt mondtad, költözzek hozzád... - szorítom össze a szemem. Vajon hány esetben bántottuk volna egymást akaratlanul? Nem merek semmit mondani. Úgysem hinné el. - Most akkor menj, huss!, és holnap délben várlak. Ígérem, jó kislány leszek!- tennék az i-re pontot, most amúgy is zaklatottak vagyunk, kár lenne tépni egymást, vagy felégetni magunk mögött a hidakat. Lesz épp elég, amivel le kell számolnom. Vidámabb a hangom, de már nem sokáig bírom magam tartani. Totál hülye vagyok.
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3207

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Pént. Márc. 13 2015, 19:46

-Mi nem lenne elég? - Most nem értem mire mondja. Vagy arra érti hogy ha nem marad meg a régi viszony köztünk annyi volt? Vagy mi?
-Ahh... - Hördülök fel némileg mérgesebben, mert nem értem mit nem ért ezen... durcázik, olyat én is tudok.
-Nem számít, megesett már, túlélem. - Mondom hidegebben, mert nem érzem azt,hogy értené mit mondok vagy érdekelné. Szerintem még őt sérti hogy ilyet érzek...hát bocs. Elutasítónak érzem őt, emiatt én is kissé azzá válok.
Azt is közlöm, nem voltunk egy pár, hogy jogom legyen bármire is féltékenynek vagy bosszúsnak lenni igazából. De azért nem fogom minden érzelmem lenyelni.
-De, lehet itt lennék... állítólag kva idegesítő vagyok, mert mindenbe beleütöm az orrom. - Közlöm, csak úgy, de irónia nélkül. Megkaptam már párszor, hogy nem kéne ezt csinálnom. - De ettől függetlenül a barátod vagyok, ne értsd félre. - Teszem hozzá, mert képes rá.
-Hmpf.... amíg ágy nem szólok bele. - Jegyzek meg ennyit, kell az ágy hogy kipihenje magát.
Elmagyarázom, hogy bennem nem változott semmi, ugyan azt érzem ha hozzáérek, ha közel van hozzám...
-Igen. - Nem fogom tagadni, vállat is vonok. - Majd hozzászokom. - Már ahhoz hogy nem kéne ilyet éreznem. Ő tabu és kész.
-Mmmm.. - Sóhajtok, mert ez a megérint dolog elég tág. - Nem azt mondtam ne érj hozzám, csak megkértelek, ne csókolj szájon, ennyi. Szerintem megoldható. Úgy se tudnák úgy veled lenni hogy sosem érek hozzád. - Hahó, rólam beszélünk...
-Persze hogy azt mondtam. Felnőtt férfi vagyok, tudom kezelni a helyzetet. Ha most nem sírsz és kezdünk beszélgetni nem mondom el. Ennyi. Ettől függetlenül nyugodtan jöhettél volna. De nem számít, úgy se jössz, nem mindegy? - Ráncolom a homlokom, mert ezen kár izélnie, tudom, tudom, Lio meg ne tudja. Vagy bárki hogy bármi "olyan" köze van hozzám...
-Aha. Na persze... feküdj le aludni. Megvárom. Tessék, a vendégszoba. Szóval nem hussolok, max kussolok... - Mutatom a karommal, hogy erre, erre tessék, nem sétálok ki csak úgy, nem szokásom. Meg már tök mindegy. Azon gondolkodom, miért van az, ha egyszer megromlik valami, onnantól már buktam az egészet? Mint Aubreynál. Jó példa. De lenne több is. Például a szüleim. Egyszerűen onnantól csinálhatok amit akarok, olyan mint halottnak a csók. Bele kéne törődnöm, hogy Amelia is amint jobban lesz, nem fog keresni és kész. Ettől nekem is majdnem bekönnyesedik a szemem, de én elnyomom. Megtanultam, hogy el kell nyomni, majd futok egy órát és jobban leszek...

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Szomb. Márc. 14 2015, 00:26

Most ő nem ért. Nehéz, de kimondom:
- Ha én akarnám mindezeket, egyiket..., az nem lenne elég. Az én akaratom, kívánságom önmagában...-. Hát hogy hiheti, hogy rákényszeríteném magam? Hogy hiheti azok után, amin ketten átmentünk?
Most mintha teljesen másképp gondolkodnánk. Minha elvesztettük volna a fonalat, és fogalmam sincs hol. Egyre zavarosabb az egész; lényegében már abban sem vagyok biztos, mi volt közöttünk három hete. A szombat reggel előtt... Létezett egyáltalán? Ismertük egymást?
- A dolgok nem számítanak, Sebastian, azokat nem lehet visszacsinálni. Ami számít, maga az ember: te, én... Lio....- megértem, hogy ő is érintett az ügyben, de mintha ez lenne a legfontosabb. Sosem láttam még ilyennek, és ez megriaszt. Semmit nem vesztett, a barátja maradtam, legalábbis eddig erről beszéltünk, így viselkedtünk, éppen csak a testiséget zártuk ki (azt sem teljesen, ugye, hisz érintettük, öleltük meg egymást), most mégis valami baja van. - Az undok nőknél vannak rosszabb dolgok is...- Lehetek még undok. Lehetek rosszabb is, sajnálom. Én is utálom magam, ha undok vagyok, és nekem is túl kell élni. Talán éppen ezért vagyok undok. Hogy túléljem. Stephen King ezt úgy fejezte ki, hogy szipirtyóskodás.
- Ha úgy lennél itt...- nézek rá csodálkozva...- miért? - Most akkor itt lenne akkor is, ha utálna? Csupán kíváncsiságból? Hogy "mindenbe beleüthesse az orrát"?
És amikor már ott tartok, hogy valami elveszett, valami véget ért, hogy nem csak "pasim" nincs már (sosem gondoltam így Liora), hanem barátom se, éppen ő mondja ki, hogy még a barátomnak érzi magát.
- Barátok között nem normális az ilyen vita!- duzzogok, de már kevésbé látványosan. Nem is az bánt, hogy meg akarja beszélni, hanem hogy most, amikor amúgy is zavarodott vagyok, és gyenge. Mindenen bőgök, mint egy csecsemő.
Fogalmam sincs, mit gondol a hálószobáról, miért is nem engedem be oda. Én vagyok az, aki nem akarok bemenni. És korábban azért nem... mert volt egy álmom, és olvastam valaha egy bibliai idézetet. Az ágy is az álom része volt. Éppen olyan esztelenség, mint olyan férfiak után vágyakozni, akik nem képesek szeretni.
Megkérdi, akkor hol alszom, és már nyugodtabban vagyok képes válaszolni. Felhorkantok a válaszára, megint a sírás és nevetés egyvelegeként.
- Mazohista lettem, kérlek, üss meg te is!- hol máshol aludhatnék? A földön, a kádban? Bár az alvással van itt a fő gond, nem is a hellyel, ahol azt lehetne csinálni.
Aztán olyan ütős gondolatokat oszt meg velem, hogy remegni kezd a lábam, a falnak hátrálok, hogy megtartson. Azt feltételezi, hogy miközben vele voltam, Liora gondoltam. És nem csak a múltban, hanem azóta is, hogy kijöttem a kórházból. Aközben is, hogy hintáztunk, vagy amikor TŐLE kértem, hogy öleljen magához.
- A, szóval hozzászoksz. Elkönyvelted, hogy az én fejemben három betű ég, és a szívemben csak egy férfi létezik, te mégis pótlékot játszol, bármennyire nincs ínyedre. Miért? Akkor lépj át te is rajtam, hagyj el ugyanazért, gondold, hogy nem szeretlek eléggé, és nem is ér semmit a kapcsolatunk...- legszívesebben neki esnék, térjen már észhez, vegye észre mit mond, ne legyen ennyire vak. Annak itt vagyok én. Voltam.
Aztán megint egy mondat, amivel megsebez és eltol magától: "nem tudok másképp érezni, ha hozzád érek..." Mindazok után, amiket elmondott, úgy értelmezem, minden érintéssel csak a csalódottságát juttatom eszébe. Én pedig azt adom tudtára, nehezmre esne nem érinteni.
- Ígérem, nem teszem többé- préselem össze a szám, felelve a kérésére, ne adjak csókot. Nehéz lesz. Szeretem a csókját, szertem az ölelését. Szeretem azt is, ahogy megsimítja a hajam. Ez tőle jön, belőle, és a gyengédségét éppen úgy szeretem, ahogy az apró bókjait. Hát nem érti, hogy önmagáért szeretem?
- És majd ha te ölelsz, nem gondolsz arra, kire gondolok közben?- kérdezem, és fáj a mellkasom.
Nem is értem, hogy gondolhatta, hogy jó ötlet lesz összeköltözni, ha ennyi fájdalmat okozok neki. További magyarázatára csak rázom a fejem.
- Látod, akkor kihasználtalak volna. Ha olyat teszel értem, amit nem is... élvezel- szándékosan nem mondom, hogy szenvedést okoz neki, pedig hát világosan kifejezte, hogy sehogy sem jó így. És most nem arra gondolok, hogy ne lenne önzetlen. Tudom, hogy képes lenne rá (majdnem) akárkiért. De azzal nem értek egyet, hogy úgy tegye, ha magának árt vele. Nem is tudja, milyen következményei lennének...
- Valóban nem megyek- elnézek valamerre. Mi értelme lenne? Szerinte magammal cipelném Liot, mintha hozzám nőtt volna, és ez folyton hatással lenne rá, ránk. Micsoda hármas! Egy fantom szerető, aki megfojtja a barátságot. Brrr. Ebben a pillanatban nem is hiszem, hogy valaha is össze tudnék költözni bárkivel. Őszintén, a kedvem is elment tőle. Mindig elköltözzek, ha összeveszünk?
Már olyan sok dolgot mondtunk egymásnak, és félek, ha nem hagyjuk abba, rossz vége lesz. Így is rossz, nagyon rossz, és mindazok mellé, amiket eddig cipeltem, kaptam még néhány dolgot, amivel szembe kell néznem. Viselnem kell azokat a sebeket is, amit Sebastianon ejtettem. Hát nem csapott arcul galádul megint az élet? Finoman kitessékelném, hogy holnap majd tiszta fejjel nézhessünk egymással szembe; talán képes lennék beszélgetni is, bocsánatot kérni is, hisz hosszú az éjszaka, bőségesen elég az elmélkedésre, és vagyok annyira intuitív, hogy átlépjek végre az önnön sajnálatomban épített falakon.
De Sebastian nem ennyire egyszerű eset, és nem hogy magától menne, a szép szóra sem hallgat. Viszont nyugodtabb már ő is, ahogy a szobába terel. Az ágyon csak egy pléd meg egy párna van. Mivel sosem készültem aludni, még hálóruha se. Viszont áthoztam a gönceim, ki is kapok egy pólót, hogy majd abba öltözzek át. Nem az utcai ruhámban fogok lefeküdni.
Sebastianra nézek, aztán megvonom a vállam. Nem egyszer látott már meztelenül. Amúgy sem kéne tartani attól, hogy most megkíván, hiszen "mindig Liora gondolok". Levetkőzöm, és belebújok a pólóba, majd lefekszem az ágyra, a takaró alá.
- Ha itt maradsz, míg ténylegesen el nem alszom, ki fog kizárni?- kérdem tőle egészen halkan. Csak egy kulcsom van.
Vissza az elejére Go down
Sebastian McBridge
Oktató
Életkor : 30
Foglalkozás : Fordító, oktató, tolmács
Hozzászólások száma : 3207

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Szomb. Márc. 14 2015, 01:28

-Az ilyen mindig két feles, persze... de ha megtennéd, félek nehéz lenne nemet mondanom, de nemet szeretnék, hogy ne bánjak meg semmit. - Fejtem ki, mert utólag aztán már izélhetek, hogy pótlék voltam, nem az ő hibája lesz onnantól.
-Persze, persze... csak... - Ezt nem tudom elmondani. Pont ez az! Neki Lio számít, nem én... mindenben Lio számít... nekem meg mindenben ő, de ez meg számára lényegtelen... ahh.
-Tudom, tapasztaltam. - Enyhe fintor, de hamar elmúlik. Elég apámra gondolnom és helyben is vagyunk...
-Mert én nem tudok elmenni amellett, hogy egy ismerősöm beteg, vagy gondja van. De még az utca embere mellett sem. Így is mindig megkapom, sok vagyok. Szerintem te illemből nem szólsz, de erre inkább most ne válaszolj. - Gondolom közölné, jah, az vagy, de értékelem, vagy hasonló. Most ez nem hiányzik.
-Milyen? Mégis milyen kategóriájú viták vannak? Nem értek hozzá, nincsenek barátaim... azaz csak nemrég vannak... alázatos elnézést, hogy nincs rutinom! - Hőbörgök, ezzel nem tudok mit kezdeni.
-Ki ütött meg? Lionel? Ha egy ujjal is... - Ütközöm meg, hogy IS, mi ez? Különben sem tudnám soha bántani, én senkit, aki nem kétajtós szekrény és jön nekem. Úgy nézek én ki, mint aki a hangján kívül felemelne bármit is?
-Ilyet nem gondolok... reméltem hogy nem dobsz ki... - Látszik zavarba jöttem és nem tudom mit kéne erre reagálnom. - Hát de a szerelem nem múlik el könnyen állítólag... meg igazából hozzászoktam, hogy mindenki elfelejt és lecserél. Csak Henry nem tette, de ő az öcsém. - Sóhajtok. Joshban és Eleeben nagy reményeim vannak, de hát ha lesz valakijük, ki tudja... Ah nem akarok erre gondolni! - Nehéz elképzelnem, hogy engem... - Legyintek. Nem hiszem hogy valaha előrébb leszek a szemében, mint zugbarát. Mert ha ketten vagyunk oké, de ha már lát valaki ismerős akkor bocs Sebastian van...
-Kösz... - Mondom halkan, de igazából fáj. De jobb így, nem akarok amolyan... Lio elment jó leszel te is lenni... francba is már... kellett nekem anno pénteken beleélnem magam valamibe, amiről kiderült hülyeség... most csak szenvedek, mint hal a parton. Ott a víz, de sosem érem el.
Fájdalomtól ráng az arcom a kérdésére, mert most hogy mondja, de. Megfordult a fejemben, de akkor perpil nem érdekelt, mert nekem is kellett. Vagy épp ő neki nagyon.
-Ez... bonyolult. - Nyögöm, mert élvezem ha velem van, ha látom, ha tudom hogy jó van, ha mosolyog. Azt is ha hozzámér, ha megölel, mindent. Csak a tudat, hogy ő tabu megkeseríti nekem azt.
Persze nem akarok így elmenni, hülyeség lenne. Inkább ágyba parancsolom, nehogy nagyobb baja legen, így is csak rontottam az állapotán, tudom én. Be kéne fognom, nyelni és kész... de valahogy nem megy, bugyog fel és mondanom kell neki, de nem értem miért. Hülye vagyok, gondolom azért.
Félrenézek ahogy rám néz, mikor öltözik, láttam már őt, semmi új, meg nem is vagyok hangulatban, nem kell félnie.
Lefekszik, leülök az ágy szélére.
-Kizárom én magam. A levélrésen bedobom a kulcsot. - Erről is Lio jut eszembe, de csak futólag, elhessegetem a gondolatot.
-Aludjál.. nem szeretném, hogy visszaess, mert hülye vagyok... - Sóhajtom, megsimogatom a kezét ha a takaró felett van, ha nem akkor a homlokát. Sehogy se jó, semmi se jó, de nem tudom miért. Inkább csöndben maradok, várom, hogy el tud-e aludni.

_________________
"Entre deux coeurs qui s'aiment, nul besoin de paroles"
Vissza az elejére Go down
Amelia Simeon
Városlakó
Életkor : 26
Foglalkozás : ápolónő
Hozzászólások száma : 1178

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Szomb. Márc. 14 2015, 03:09

- Az ember nem lehet mindig ennyire következetes! - vitázok vele, nem értem, mit bánna meg, miért bánná meg, ha olyasmiről van szó, amit korábban már megbeszéltünk. Vagy ez görbe tükör, nekem kéne belenéznem? Mit bántam meg? Vagy inkább kit? Most csak azt érzem, mindenkit megbántottam.
- Csak...? - szeretném tudni, mi a baja, hát épp ez a lényeg, ismerni akarom, tudni, mi játszódik le benne, de valahogy nem értem... Nem illik bele ez puzzle-darab a képbe, amit eddig kialakítottam róla. Valaki vagy összekeverte a kirakósokat, vagy én erőltettem egymáshoz olyan darabokat, amik nem egymáshoz valók, és naná, hogy torz a kép!
Egy dologban igaza van. Minden, amit mond, olybá tűnik, magára utal, és eszembe sem jut, hogy engem óv valamitől. Én pedig a saját problémáim súlya alatt vergődöm, és ahogy magamat okolom, az ő szavait is vádként fogom fel. Nem tudatosan, de önvédelemből hárítok vissza rá.
Amikor fintorogva közli, hogy tapasztalt már rosszabbat is az undok nőknél, más tipusú nők jutnak eszembe. Olyanok, amilyen most én vagyok. A fintor nekem szól, és nem az undokságom miatt. Milyen is vagyok? Jobb végig sem gondolni.
Még arról is vitázunk, miért van nálam. Fura, hogy annyi idő után ez szóba jön, nem is értem, és amikor rákérdezek le is ráz, mintha tudná, mit akarok mondani, és nem akarná hallani. Ohohó, rám unt. Első (?) jel. Újabb ajtó csapódik le.
Ha soknak érezném, miért akarnék többet lenni vele? Miért akartam látni, amikor nem hallottam a rádióban, amikor lemondta az órát? Miért voltam olyan állhatatos, hogy kimozdítsam otthonról? Miért vágytam többre...? Miért voltam csalódott, amikor azt mondta, nem érez szerelmet?
Bár kölcsönösen durcizunk egymásra, az már nekem sem esik jól, hogy lekezelő hangsúllyal szól be nekem. Egyáltalán nem számítottam tőle ilyesmire, és ahelyett, hogy megmondanám, mire is gondolok, inkább legyintek, nehogy ez is vita tárgya legyen. Mert arról van szó, hogy nem tartom túl bölcs dolognak, hogy minderről most beszélgetünk. Úgy tűnik, nem csak én vagyok híperérzékeny a témában, hanem ő is, akinek végül is nem szabadna sértettnek lennie. (Persze, egészen mélyen tudom, hogy igaza van, és az érzései jogosak, de ezt még nem érzem és nem látom át.)
- Nem, dehogy!- hőkölök a feltételezésén, hogy Lio megütött, úgy látszik, ő sem szokott hozzá a cinizmusomhoz. Csak az ágy miatt volt. - Földön alszom, keresztet cipelek, üssetek meg... - mondom halkabban, mintha valami vers volna, pedig még csak nem is az. Most csak azért sorolom ezeket neki, hogy értse, miért mondtam: épp az abszurditása miatt. A hév azonban, ahogy újra védelmébe venne, megindít és megenyhít egy kicsit.
Olyan dolgot hoz fel, amivel naponta szembe kellene néznie, ha együtt maradunk, és nekem úgy tűnik, erre nem képes. Mintha Lio lenne a betolakodó harmadik, mert én belé szerelmes vagyok.
- Látod, ebben akár igazad is lehet. Vagy nem. Mert mások szerint a szerelem sosem múlik el. Mások szerint pedig ahogy jön, úgy megy. Egyesek szerint... nem is létezik- nem rá célzok, ő nem ezt mondta. Sebastian csak annyit mondott, még sosem volt szerelmes. Lio pedig azt, hogy szeretni rossz. Kezdem érteni.
- Sebastian, én nem akarlak sem elfelejteni, sem lecserélni...- sóhajtom. Ez a mai este... ez csak egy jó nap rossz vége, holnap felébredünk, és másképp látjuk az egészet... Legyint, mintha nem akarná elhinni, hogy bárki számára ő fontos lehetne. De mert Lio-fal van közöttünk, most hiábavaló lenne bármit is mondanom, bizalmatlan irántam.
Még mindig vannak sérelmek, szálkák, és tüske lesz egy apró pusziból is. Nehéz kibeszélni, bár lassan sikerül. Korábban én nem akartam párhuzamosan két férfival csókolózni, nekem még ez is soknak tűnt, nemcsak mások előtt, hanem saját lelkiismertemnek is. Viszont nyár óta ismerjük egymást, és hosszú hónapok óta járunk táncolni... Pontosan ennyi időre tehető, hogy mi csókolózunk... Igazság szerint Lio sincs... , így lelkiismertfurdalás se, hogy ezzel bárkit is megcsalok... Neki sok, hogy én vágyom rá, hogy természetesnek tűnik az a puszi.
Az érintés, ölelés a soros... Ah, ha arról is le kell mondanom, belehalok. Ahogy látom, ezekről ő is nehezen mondana le, és az keseríti meg az egészet, hogy feltételezése szerint én mire (kire) gondolok közben. Amikor rákérdezek, azt mondja, ez bonyolult, és megint emlékképek jutnak eszembe és rossz döntések. Vajon most tovább kéne mennem, vagy hagyni ennyiben? Mert nyögve ejti ki a szót ("bonyolult"), s mert nem akarom, hogy a részletezéssel is növeljem a csalódottságát, inkább elválnék tőle, a holnapi viszontlátás reményében, de ő nem adja meg magát ilyen könnyen.
Bekísér a vendégszobába, mert ott az ágy, ahol fekszem, mióta hazajöttem a kórházból, és azt mondja, nem megy el, míg el nem alszom. Nem akarom sem hergelni, sem zavarba hozni, de átöltözöm, és a pillantásom nem azt súgja, forduljon el, hanem inkább "bocs, hogy látnod kell"... Gondolom, úgy kíván, mint a migrént egy hosszú tanítási nap előtt.
Csodálkozom rajta. Nem is én vagyok a nagyobb mazohista kettőnk közül, hanem ő. Az ötlete, hogy velem marad, míg el nem alszom, kivitelezhetetlen. Ki fogja akkor kizárni? De neki erre is ötlete van.
- Van levélrés az ajtón? Tényleg? Fel sem tűnt... - nem megyek ki megnézni, mert nem érdekel, de szerintem téved. Különben miért lenne postaláda a bejárat mellett?
Különben is, már fekszem. Begúbóztam a takaró alé, félig csecsemő pózban (azaz nem durván összezsugiridva), de azért oldalamra dőlve, felhúzott térdekkel, cicaháttal... Megsimítja a homlokom, és arra kér, aludjak. Bár így menne, varázsütésre!
Kidugom a kezem a takaró alól, a kézhátam éppen csak a lábához ér. Vagy nem is. Egy hajszál talán még oda férne, de úgy érzem, legalább ennyi kontaktra szükségem van. Nem ehhez szoktam hozzá. Nem ehhez szoktatott. Ha együtt voltunk éjszaka, ha aludni akartunk, összevackoltunk magunkat, egymáshoz bújtunk, szorosan. Most úgy érzem magam, mint az éhező, akinek megmutatják az üvegbúra alatti ételt, de nem nyúlhat hozzá kézzel.
Próbálkozom, és más testhelyzeteket is felveszek, de ahogy eddig, most sem sikerül álomba űzni magam. Fészkelődök, forgolódok, de sehogy se jó.
- Ez így nem fog menni, Sebastian, reggelig is itt ülhetsz...- rágcsálom a szám bűntudatosan. Korán kéne kelnie, de miattam még hazamenni sem tud... - Menj haza, pihenned kell, én elleszek... Majd számolok háromig... - vagy fél négyig...








Vissza az elejére Go down
Sponsored content

TémanyitásTéma: Re: Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian   Today at 03:15

Vissza az elejére Go down
 

Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 8 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

 Similar topics

-
» Nem láttál semmit! ~ Christian és Sebastian
» Ma éjjel bízd rám magad!- Lia és Sebastian
» Daniel & Sebastian & Marcus Treadaway
» Ragyogás (Sebastian és Joshua)
» hiszem, hogy két paralell történet a végtelenben összeérhet ~ Sebastian

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Frances University :: A világ legvégén :: This is Hollywood! :: Archívum-