Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian

-Már hogyne lehetne! Tudom, hogy rágódni fogok rajta, akkor miért ne előzzem meg? - Nézek értetlen, honnan tudja, hogy nem fogom megbánni? Már az utolsó alkalom is keserédessé vált.
-Hát.... - Nyüglődöm. Miért nem érti magától? Vagy miért nem tojja le, én ilyenekről nehezen beszélek. - Lassan egy hónapja másra sem gondolok csak erre, hogy... mindegy. A lényeg hogy neked mindig képbe jön Lionel eképpen nekem is kénytelen képbe jönni. Mint ember. Nekem ő annyira nem számít, látni sem akarom, gondolni se rá, de te láthatóan meg csak rá tudsz gondolni, így ez tök tárgytalan. Én nem a múltról beszélek, hanem a jelenről, Amelia. - Teszem hozzá, értse, most is folyton számol vele, emlegeti. Mintha mindjárt beállíthatna az ajtón és leordíthatna, mit vagyok én itt, a nőjével.
Sok dolgot félreértünk a másik reakciójából, de meg sem fordulna a fejemben, azt hiszi rá fintorgok vagy hasonló. Sok dolgot tud már rólam, sokat még sem ért, milyen nekem, miért reagálok így. De ez nem az hibája, sosem nyílok meg teljesen, mert közölnék gyenge vagyok, túl érzékeny, olyan, aki bár mindenkinek megbocsát magának sosem tud. Ebből kifolyólag nehéz elhinnem, hogy valakinek én legyek az első, aki nem Henry. De talán nem is első akarok lenni, mert nekem is Henry az első, hanem hogy több, vagy állandó tényező, vagy olyan, akinek sok mindent, többet mint másnak, ilyesmi. Ameliának ilyen Lionel lett, ettől meg csak azt érzem, ha eddig nem kerültem feljebb, már nem is fogok, mert ugyan hogy? De komolyan, mitől több ő, mint én? Ahh...
Ráncolom a homlokom, hogy mi ez a ütéses dolog, nagyon nem értem.
-Ez valami bibliai idézet vagy mi? Nem ismerem, de nem tetszik, ne mondj ilyet... - Komolyan, ezt most nagyon nem tudom hova tenni, nem megalázni akarom vagy jelentsen ez akármit.
-Ha úgy jön ahogy megy nem szerelem hanem vonzalom. Szimpátia, azt ismerem. - Elvégre párszor átéltem, hogy csak ennyire voltam izgalmas. - De mindegy... szerintem létezik, és ha mást nem azt tudom, hogy sokkal boldogabb voltál, ha csak rágondoltál Lionelre, nem beszélve arról amikor akár csak melletted állt... - Sóhajtom, de ebben nincs bántás. Egyszerűen tény, hogy szerintem Amelia szerette a másikat, teljesen más volt mint előtte bármikor.
Aztán rágom a szám, hogy azt mondja nem akar lecserélni. Szeretném hinni hogy tényleg nem.
Hiába a beszéd, valahogy sehova sem érünk vele, ott vagyunk ahol a part szakad.
Inkább mondom aludjon, látni szeretném hogy tényleg alszik, amikor jöttünk haza nagyon fáradt volt.
-Nincs? - Dőlök hátrébb, hogy ránézzek az ajtóra, de persze nem látom. - Miért nincs? Mindegy... megoldom... - Valahogy biztos lehet, befér az ajtó alatt, bedobom a résnyire nyitott ablakon, mitom én.
Kérem aludjon, de csak forgolódik, én is szoktam, nem meglepő.
-Az zavar hogy itt vagyok? Akkor elmegyek. Ha nem... - Akkor maradok, de már ki sem mondom, mert szerintem az előző. Lesütöm a szemem, bekönnyesedik. Mindig mindent elrontok. Már a jelenlétem is frusztrálja, innen nem kell sok, hogy megutáljon. Beharapom a szám, annyira nem akarom elveszteni, de olyan mintha esélyem sem lenne. Megint Joshnál fogok kikötni... de nem, nem akarom, azt hinné velem csak a gond van és ő is megelégelné... azt nem akarom. Sehogy se jó. Az ironikus, hogy mikor legutóbb csókoltam Ameliát, számoltam azzal, hogy lehet az lesz az utolsó, de... tapasztalni nehezebb. Bánatosan nyúlok oda a kezéhez és simogatom a kézfejét nagyon finoman, lehet már ezt sem kéne, mert elrántja... hah... nem akarom hogy utáljon.
-Sajnálom... - Lehet mennem kéne, de félek, akkor nem látom többet, ettől meg csak érzem szúr a szemem és egyre nehezebb elnyomni.

- Ez kikerülhetetlen. Így is, úgy is rágódunk. Ez a mi lett volna, ha effektus nagyon gyakori az életünkben, bárhogy csináljuk...- mondom neki, lehajtott fejjel. Mi lett volna, ha aznap este nem is jövök haza? Vagy ha át sem megyek, és nem beszélgetünk?
Rázom a fejem, nem értem... Mire gondol egy hónapja? Széttárt kezekkel jelzem neki, nem tudom, miről beszél. Aztán folytatja, és Liot említi. Nem értek vele egyet, hogy olyan sokat emlegettem volna (régen), mert ahogy most is, akkor is felejteni akartam, hiszen folyamatosan tolt el magától.
- Igazad van. Éppen olyan tipusú lány vagyok, aki könnyedén átlép dolgokon- mondom megbántottan. Persze, én is szeretném, ha a fájdalmas dolgokat ki lehetne törölni egyik percről a másikra, de ez nem megy. Ha visszatekintek a múltamra, félő, hogy ez sem lesz egyszerű, de ez az én problémám. Sajnálom, hogy ebbe saját magát is belekeveri. De amíg így rágódunk rajta, csak épp a teóriát erősítjük.
Nem tudom, mit vár tőlem. Amikor szabad voltam, amikor csak ismerkedtünk, amikor először csókolóztunk vagy feküdtünk le egymással, ő korlátozta be a kapcsolatunk határait. Most úgy tűnik, mintha az bántaná, hogy más van azon a helyen (ahol Liot gondolja), és nem ő. De ez így nem áll össze. Mit értek vajon félre?
- Nem, nem bibliai. Csak ..., csak azért, mert nem a másik szobában alszom, még nem kényszerülök a földre, ilyesmi...- húzom fel a vállam. Valami ilyesmit feltételezett, nem?
Olyan dolgok zavarják most, ami korábban napi szinten működött közöttünk, és megint a szerelem kerül a középpontba. Ahogy a jelentéséről is számos teória létezik, úgy az elmúlására is.
- Fogalmam sincs. Irodalmi élményeken alapuló ábrándokat kergetek... - életre szóló szerelem, nagy érzelmek, heves csókcsaták, de mindenképpen az összetartozás érzése, ezt keresem én. Röhej, de a tapasztalat azt mutatja, egy barátom közelebb áll a vágyaimhoz, mint az, akibe beleszerettem...
- Ha csak rá gondoltam? Mikor gondoltam rá, Sebastian? - kérdem vádlón, ugyan, mondja már meg, mikor voltam olyan nagyon boldog! Sokkal több alkalmat tudok felsorolni, amikor éppen ő (Sebastian) okozott örömöt. Főleg az utolsó hónapokban.
Egyetlen alkalmat tudok, amikor mellette álltam, és amit Sebastian látott bennünket. Az a szombat reggel volt, az utolsó. Boldognak látott? Az voltam? Olyan gyorsan változtak a dolgok, csak a kétségbeesésre emlékszem.
Nem engedi magát lerázni, pedig félek, talán jobban bántjuk még egymást, ha marad. Már így is egy csomó kérdés ég az agyamban.
Ágyba tesz. Nem szó szerint, de amikor befekszem a takaró alá, ő odaül mellém, és gyengéden megsimítja a homlokom. Arra vár, hogy elaludjak, de zakatoló szívvel és aggyal ez nem igazán kivitelezhető. Bemakacsolja magát, még az sem zavarja, ha nem tudja kiengedni magát. (Megoldja. Viszont ha elviszi a kulcsom, én nem tudok majd kimenni.)
Elgondolkodva nézek rá, amikor újra megpróbálom elküldeni (mindkettőnk érdekében), de ő félreért. Látom, ahogy az ajkát össze szorítja, és nagyon kétségbeesettnek tűnik az a szorítás, amit a kezemen ejt. Felülök, még mindig fogva a kezét.
- Én is sajnálom- mondom neki, és nekem is görbül lefelé a szám- de most meg kell öleljelek.
Ha engedi, átkarolom a nyakát, és és ha elengedi a kezem, a derekát is. De ha engedi, ha nem, a tudtára adom:- Nem akarom, hogy elmenj. Félek, nem jönnél vissza... - és hú, isteni változatosság!, megint bőgök.

-Hát de én akkor is megelőzném amit meg lehet. - Ezzel lezártam, mert igen, igaza van, de ha tudom hogy az lesz, hogy megbánom, akkor miért kísértsem magam? Ahh...
-Nem azt mondom, hát pont ez az. Mindegy. - Nem ért, én se őt, ez egy ördögi kör. Azt hiszem mindketten azt halljuk amit akarunk...
-Áh... akkor mondd ezt. - Nézek rá, hogy most nem megy a metafora, vagy mi ez.
-Én meg a látottakat veszem alapnak. Ugyan az... - Vonok vállat, mert igazából szerintem az.
-Például mikor átjöttél és lemondtad a táncot. Te nem láttad magad, sosem tudtalak olyan boldoggá tenni, mint a tény, hogy találkozol Lionellel. Elértem a határaimat már rég, csak akkor tudatosult, ennyi. - Elvégre ki vagyok én? Csak egy ismerőse, akivel néha jól érzi magát. Magam sem értem, miért érzem azt hogy nekem ez kevés. Talán mert én többet akartam? Úgy éreztem mindent megteszek, amit akkor tudtam? Sosem tudom meg, de lassan kezdem is feladni, rájöjjek, mit és hol csesztem el. Elcsesztem, legyen elég ennyi.
Amikor mondom aludjon, kizárom magam, fogalmam sincs hogy fogom megoldani, elvégre... annyira nem ismerem a lakását. Nincs pótkulcs a lábtörlő alatt? Ahh... mindegy is. Max elalszom a kanapén, mittom én. Bár ha reggel elmegyek a gond megmarad. Franc.
Elég magam alatt vagyok, hogy egyszerűen nekem ez a békülés dolog nem megy. Ha valakivel összeveszek, annyi volt, agyő, keress mást Sebastian. Mindig ez van, talán Henry az egyetlen kivétel. De ő más lapra tartozik, hiszen ismer mint a tenyerét. De más nagyon nem, így nehéz, nem is bírom megoldani. Ez a gondolat elkeserít, lehet Amelia is megérzi, mert megölel. Szakadozva veszek levegőt, meglepett vele, de eszem ágában sincs eltolni vagy elfutni, sőt, szorosabban karolom át és bújok a nyakába. És már megint sír, semmit se csinálok jól.
-Félek elküldesz örökre... nem akarok menni... tök béna vagyok ilyen.... ilyen... - Nah, ennyit arról hogy férfias vagyok, mert már szipogok - szitukban, nem bírom elmondani mi van... nem bírnám ki hogy ne lássalak... szeretem tudni hogy jól vagy... - Veszek egy mély remegő levegőt, olyan jó érezni az illatát. Érdekes, hogy ennyi is elég, hogy kicsit megnyugodjak... elég ha ölelve vagyok.

Bólintok. Tegye, ahogy neki jó. Ezt ő tudja legjobban.
Pislákolni kezd a fejemben a fény, hogy éppen az most a baja, hogy nem vagyok felületes. De azt még mindig nem tudom összerakni, miért nem úgy áll hozzám, mint barátjához, nem foglalkozva vele, hogy nő vagyok, vagy épp "az elhagyott". Ezzel az erővel a hűtlen is lehetnék, és akkor Liot kéne vígasztalni, nem engem. Bakker!
Hogy nem érti a cinizmusom, nem tehetek róla. Ritkán vagyok cinikus, nem szoktam nyúzni senkit, ah, semmiben nem vagyok jó. Leszek egyszerű, mint egy bot.
- Attól függ, kit és mit nézel- a külsőség egy dolog. A legtöbb ember megjátssza magát vagy álarcok mögé bújik. Az irodalom a legbelsőbb titkokat is felszínre hozza, ott -ha nem is beszélik ki hangosan- látjuk a hősök gondolatait, átélhetjük a vívódásaikat... Ah, teljesen megőrültem!
Elmondja nekem, hogy boldogabbnak látott engem, ha Liora gondoltam, de én nem tudok olyan példát, amikor ez megtörténhetett. Ha vele voltam, nem gondoltam másra (legalábbis nem szándékosan). Felvilágosít. Azt a pénteket említi, amikor Lio bejelentkezett.
- Ah, szóval akkor...- Valóban, megmagyarázhatatlanul jól esett a reggeli üzenet, és az ígéret, hogy este találkozunk. De legalább ilyen örömmel készültem minden péntek estére is, amikor Sebastiannal mentünk táncolni. Erre nem tudok mit mondani. Ha ő így érzi, biztosan így volt. De most nagyon igazságtalan.
...
A szobában hiába próbálkozom az alvással. Nem zavar Sebastian, amikor ezt mondja, úgy érzem, megszakad a szívem. Felülök, és -megszegve a neki tett ígéretem- megölelem. (Bár ez nem csók, attól tartok, megint azt hiszi majd közben, hogy másra gondolok.) De ő legalább olyan hevesen kapaszkodik belém, ahogy én belé, és ez kivételesen megnyugtat, mert megerősíti, amit korábban mondott, hogy mindig számíthatok rá, és hogy mi mindig barátok leszünk.
- Jól leszek..., hidd el, jól leszek, csak ne hagyj magamra... - szipogok én is a nyakába, szipog ő is, de ez most nem gáz. Elvégre, barátok vagyunk. Nem is értem, miért vitatkoztunk.

-Az irodalmi műveket egy-egy ember írja, maga alakítva hősei eseményeit, a környezetem mindentől független, ráadásul látom a másik a felet is ha olyan van. A kettő együtt jó szerintem. - Teszem hozzá, mert szerintem se az egyik se a másik nem elegendő.
-Igen. Akkor... - Vonok vállat, hogy elég egy példa, elég volt egyszer is tapasztalni, hogy tudna ő kivirágzóbb is lenni, ha adottak a körülmények. Ezeket a feltételeket én nem tudom megvalósítani, ennyi.
Az ágyon ülve sem vagyok boldogabb, valahogy úgy érzem ennyi volt, itt a vége és ez eléggé lehangol. De ha csöndben tűrök jobb? Nem hiszem. Vagy nem tudom.
-Nem akartalak... - Mondom, miután megölelt, hogy jut eszébe? Rég megtehettem volna ha akarom, de nem akarom. - Akkor nem lógnék a nyakadon... szó szerint is.. - Nevetek keserűbben egy rövidet, szívem szerint el sem engedném, még nem is akarom, megnyugtat, hogy a karjaiban vagyok, hogy ő az enyéimben.
-Én csak... nem tudom. Tényleg nem. Csak nem akarlak elveszíteni, ennyi. Ennyi... - Végül is... ez a lényeg. Asszem.
De csak erőszakot veszek magamon, eldőlök vele, hogy feküdjön vissza, a karjaim az ágyra támasztom.
-Próbálj meg aludni... különben nem tudsz meggyógyulni, hm? - Szipog egy utolsót, nagyon igyekszem elnyomni, mert ha elkezdek sírni nem hagyom abba, ami nagyon gáz. Ha elenged akkor felülök, ha nem, akkor kicsit megtámasztom magam, hogy ne nehezedjek rossz helyen rá.

Bólogatok, valószínű igaza van. A modern világ embere már nem azt a fajta etikát követi, mint anno, akárcsak a XIX. sz. hősei. Nem tudom elképzelni, hogy ne lenne mindenki szeme előtt valami példa: jó vagy rossz, amit követni akar vagy éppen elkerülni. Csak éppen ezt a célt számos dolog alakítja, formálja az évek során. Meglehet, öt-tíz év elteltével sokat változnak az igények, lesznek jobbá, vagy csúsznak lejjebb, és ebbe -olykor- még igazi beleszólásunk sincsen.
A vád, hogy másra gondolok, miközben vele vagyok, váratlanul ér. Azzal szembesít, hogy vele sosem mutatkoztam olyan boldognak, mint amikor Liot vártam azon a péntek estén. Igazságtalannak tartom, amit mond, de nem tudok vitatkozni, és nem is akarok. Nem egyformán gondolkodunk, nem egyformán vélekedünk dolgokról, és nem egyformán éljük meg őket. Az hoz zavarba, hogy Sebastian számára ez a különbség ennyire számottevő. Egészen másképp látja a dolgot, mint én. Nem értek vele egyet, de ide nem elégségesek a tagadó szavak. Hiába vannak nekem szép és boldog élményeim vele, ha ő nem így élte meg ezeket. (Vagy nem vette észre, mennyire boldoggá tett velük.) Vagy valóban én lettem volna, aki nem fejezte ki kellőképpen az érzelmeit?
Minél többet agyalok rajta, annál bonyolultabb az egész, pedig az agyam nem engedi, hogy tovább lépjek, azt akarja, hogy feldolgozzam a kapott információkat. Nem megy. Túl sok a kérdés, túl sok az ellentmondás. Fáradt vagyok szellemileg, és sebzett érzelmileg, hogy logikusan tudjam mindezt értelmezni. (És már ugyanezt gondolom Sebastianról is. Őt ugyanúgy megviselték az események, mint engem, ezt már világosan látom.)
Nem akarom bántani, és nem akarok veszekedni vele. Tiszta fejjel szeretnék vele beszélgetni, de erre -ma este már- biztosan képtelen vagyok. Kérésem ellenére mégsem hagy magamra, és aztán az ágyamon, kicsúszik belőle, hogy attól fél, elküldöm (örökre). Meg kell osztanom vele a saját félelmeimet: hogy nem jön vissza, ha egyszer elmegy... Összekapaszkodunk, és kicsit összekenjük egymást, de ez mind nem számít. Az számít, hogy végre egy nevezőn vagyunk.
Ahogy elneveti magát, kicsit szorosabban ölelem meg a nyakát. Olyan buta! Sósem lóg a nyakamon. És ha lóg, az meg éppen jól esik... Nem engedem el és nagyon nehéz megállnom, hogy ne pusziljam meg megkönnyebbülésemben.
Visszadönt az ágyba, a kezeivel tartja meg magát, de az én kezeim sem csúsztak még le róla. A hajába siklanak az ujjaim, kisimítom őket az arcából. Fura, hogy szipog, még nem láttam sírni. Az egy más dolog, hogy én igazi bőgőmasina vagyok. Bólogatok, igazat adva neki, hogy aludnom kell és meggyógyulni, de ez még most is nagyon nagy falatnak tűnik.
- Csak egy percre.... és csak ha nincs ellenedre... dőlj egy kicsit mellém....- kérem tőle, és aztán elengedem a nyakát, jobb oldalamra fordulok, és a kezeimet becsúsztatom az arcom alá. Még a szemem is becsukom, lássa, mennyire igyekszem, hogy eleget tegyek a kérésének.

Elég hosszú és nem épp könnyed út vezet el minket oda, hogy a vendégszobában beszélgessünk immár, összeölelkezve és némileg picsogósan. Mondjuk én nem sírok, csak a könnyem csordul ki kicsit, mikor eldöntöm - mostanra a megkönnyebbüléstől, hogy talán nem küld el Afrikába és Kenyába, jöhetek még, például holnap fél egy körül, ahogy megbeszéltük.
Kicsit laposabbat pislogok nedves pilláimmal, hogy elsimítja a hajam az arcomból, jól esik.
De hát aludnia kéne, tudom én, szóval noszogatom szóban is kicsit. Azt kéri dőljek mellé. Milyen fura az ember, vagy legalábbis én. Ha ezt a rendes ágyában kéri nem tenném meg. Hogy miért? Mert bennem van, hogy véletlen sem engedett be oda, még aludni sem, az az ő személyes szférája volt, ahova csak Lio mehetett be (minden "előnyét" élvezve). Ez azonban semleges területnek számít, vendégszoba, ahol mindketten vendégek vagyunk úgymond. Nem frusztrál, olyan ez mint valami kis sziget a lakáson belül.
(Ha jól értem háttal vagy, ha a jobb oldaladra fekszel.)
Bólintok, majd befészkelem magam mögé, bár nem túl szorosan, csak éppen-hogy ahogy az ágy szélén még elférek. A bal kezem én is a fejem alá teszem, kicsit megtámasztom, a másikat először a saját testemen vezetem el, majd arra jutok, abban hogy finoman átkarolom még nincs semmi, meg abban sem, ha gyöngéden cirógatom a kézfejét.
-Zavar? - Kérdezem meg azért halkan, mert hogy őszinte legyek, nem tudom most mi fér bele, mi nem, mi félreérthető, mi nem... mint a kapcsolatunk legelején kábé. Tabula rasa? Ki tudja.
Minden esetre csöndben maradok, kicsit elernyedek, mert kifáraszt a veszekedés mindig és megnyugtat a tudat, hogy talán még nincs veszve minden. Legalábbis remélem.
Az más kérdés ha nem küld el, észreveszem-e hogy elaludt-e és nem alszom-e el én is. Nem lehet sok fény a szobában, csak ami kintről beszűrődik (nem mondtuk hogy felkapcsoltuk a villanyt benn).

//Elvileg, ha látod, hogy becsukom a szemem, nem lehetek neked háttal, de ne baj, így is jó lesz...Viszont, ha a hátam mögött vagy, neked is a jobb oldaladon kell feküdnöd, ergo nem teheted a bal kezed a fejed alá... :X)//

Vitatkozunk. Veszekszünk? Annyi bizonyos, nem értjük meg egymást, és mindketten bántva érezzük magunkat. Időnként meglep, máskor sokkol azzal, amit mond. Nem mindig értem... És úgy érzem, ő is így van velem. Fáradtak vagyunk? Én biztosan, egyre gyengébbnek és sebezhetőbbnek érzem magam, néha dühösnek is, és védekeznék, bezárkóznék, menekülnék... Fogalmam sincs, hogyan jöjjek ki a helyzetből, hogy ne sérüljön senki. Hiszen Sebastiant is védeni akarom, szeretem annyira, hogy neki ne akarjak szándékosan ártani. Sehogyse. Épp elég volt, amit eddig vétettem...
Furcsa, de akkor nyugszom meg, amikor ő kiborul, és aztán összeölelkezünk. Abban az összekapaszkodásban benne van a ragaszkodni akarás vágya, ha ki sem mondaná, akkor is tudnám. És azt remélem, ő is érzi. Itt már nincs szó Lioról, a kettőnk barátsága a tét, és így a fal egy része is eltűnik, ami közénk gátat vetett. Ugyanolyan féltő és óvó módon, mint eddig, most is arra kér, aludjak. Gyógyuljak. És úgy érzem, menne is, ha... odabújna ő is egy kicsit.
Fekszik. Mögém fészkeli magát, nem túl szorosan, de érzem a melegét, és a kezét átvezeti a derekam fölött, hogy megérinthesse a kezem.
- Nem zavar. Épp ellenkezőleg...- válaszolom én is csendesen, aztán ahogy elernyed, ellazulok én is. Becsukom a szemem. Sóhajtva tör ki belőlem a visszaszorított levegő. Aztán elcsendesedik minden... És érdekes módon a fejemben sincsenek kusza gondolatok, amelyek zavarnának most a pihenésben. Hetek óta először szeretnék is elaludni.... És úgy hiszem, sikerül.

//Bah... tudja a fene már xD Amúgy láthatom, ha te fekszel én meg felülök, legalábbis úgy hiszem xD de tök nyolc xD Most így lesz XDDDD *erőszakos user xDDD*//

Megbékélünk, én is a helyzettel, meg az ággyal, meg úgy mindennel, talán ezért is fekszem mögé, nem szembe vele, mert így kevésbé... nem tudom. Általában mindig úgy alszom hogy ölelem a másikat, de felém szoktak fordulni, úgy kicsit más, de így is jó. Átkarolom finoman, nem szorosan, megkérdezem, zavarja-e, de úgy fest, megnyugtatja a közelségem, nem taszítja. Örvendetes. Én is ellazulok vele együtt, jól esik a kezét simítani, érezni a teste melegét, a bőre selymességét, de nehéz arra koncentrálnom, fenn van-e még, alszik-e már, mert elbóbiskolok. Arra kelek fel nem is tudom mikor, hogy estébb van, hogy elaludtam és... hoppá! Ellenben elég álmos vagyok, holnap kelek, semmi kedvem hazamenni. Bár csak pár percig kellett volna mellette feküdnöm, volt az egy fél óra is, ha nem több. Azt hiszem most önző leszek, de előkotrom a zsebemből a lencsetokot és kiveszem a "látásom", elteszem a folyadékokba, lenyúzom magamról a pólót (elvégre én nem bírok benne aludni, most is viszketek tőle, vagy hogy mondjam, irritál). Ki kéne menni lekapcsolni a villanyt, de még arra sincs kedvem, erőm, így... elgondolkozom. Nem kéne mellette aludnom. Legalábbis ahogy szoktam. De elég fáradtnak érzem magam a sok stressz és kelés miatt, szóval maradok ilyen közel hozzá, de háttal fekszem neki. Sosem alszom senkinek háttal... fura is, feszélyez kicsit, de talán kevésbé izé, hogy maradtam a végén vele, egy ágyban. Elvégre... na mindegy. Minden esetre kiveszem a farzsebemből a pénztárcám, meg a zsebemből a telefont, lerakom az ágy mellé a földre őket és próbálok aludni, reggel majd ha felkeltem a telefonra igyekszem kiosonni...

//hehe, oké, értettem, őrmester!//

Hosszú volt a nap. Lelkileg és fizikailag is kifárasztott, de ennek is megvan a maga haszna, jól tudom. Az bizonyos, hogy Sebastian jelenléte jó hatással van rám, mert kívánok aludni, és nem félek. Mögém bújik, és ahogy leteszi a fejét, olyan ismerősnek tűnik minden. Ismerősnek, megnyugtatónak és biztonságosnak és ez éppen elég, hogy elaludjak.
Álomtalan, mély alvásba merülök. Még a nyálam is folyik, és azt mondják, ez az igazi, pihentető alvás. Ahogy éjjel felébredek valamely forgolódásomnak köszönhetően, Sebastian meztelen hátának "ütközöm". Talán fel sem fogom. Talán túl természetesnek veszem. Az egyetlen, amit teszek, hogy közelebb vackolom magam hozzá, és nyakunkig húzom magunkon a takarót. Finom és főleg ismerős az illata. Úgy ölelem át, ahogy ő korábban, és az arcom hozzádugom a hátához. Ha nem ébred fel, és nem kezd mocorogni, talán én sem ébredek fel jobban, és alszunk tovább. Sötét van, csend és nyugalom. Az előszobából ugyan beszűrődik némi fény (talán égve hagytuk a lámpát?), de ez már el sem jut a tudatomig, vár vissza a sötétség és a meleg.

//Bocs, hogy rövidke. Nem akartalak "irányítani"//

Hiába ébredek fel a szendergésemből, aminek meg sem kellett volna történnie, mégsem kívánok felkelni, hazamenni, mert félő felébredek, gondolkodom és nem alszom egy kicsit sem. Így inkább alvós állapotba avanzsálom magam és visszafekszem Amelia mellé, igaz, háttal neki. Ami meglep, de kellemesen, hogy átkarol, minimálisan ébredek fel rá, de mosolyt csal az arcomra. Nem is tudom aludtam-e így... hogy kizárólag én voltam ölelve, elvégre én mindig bújok és sosem merek háttal aludni senkinek, mert mi van ha ő nem ölel vissza? Most nem volt elvárt vagy remélt, talán ezért esik ennyire kellemesen a dolog. Rá is kulcsolom a kezem az övére amivel ölel és odaszorítom gyöngéden a mellkasomhoz, jelezve, ez jó, el ne engedjen. Kicsit közelebb is araszolok hozzá hogy jobban érezzem, félálomban annyira nem gondolom át, de mindegy is, mert jó így. Én is alszom tovább, arra kelek hogy halkan egy lágy dallamot (a morning mood-ot) zenéli a telefonom, jelezve kelnem kéne. Kissé morogva nyomok egy szundit neki és álmosan dörzsölgetem a szemem. Akkor tudatosul hogy Amelia ölel, újfent elveszem a kezét óvatosan és elvagyok még tíz percig - a következő ébresztőig, amit már kinyomok majd, mert kelnem kell ugye.

//Nem gond, én se téged xD//

Elalszom, és nincsenek gyötrő gondolatok, forgolódás, sírás és egyéb picsogások... Alszom, és arra ébredek, valami zenél. Nem nyitom ki a szemem, aludni szeretnék még. Jó ez a meleg, jó ez az illat, jó ez a közelség. Sebastian.
Még mindig a hátához vagyok tapadva, és a kezem még mindig át van vetve a derekán. Sebastian mocorogni kezd (és morogni is kicsit), aztán elhallgat a zene, és ismét elnémul minden... Csak a kezemért nyúl, és újfent belékulcsolja az ujjait. (Rémlik, hogy éjjel is ezt tette, de akár álom is lehetett). Egy szót sem szólok. Élvezem még a csöndet, és a szundi idejét (nem kérdés, hogy az lehet, hiszen Sebastiannak ma is dolgoznia kell).
Vissza is alszom. Újabb zenélésre ébredek, ugyanarra a dallamra, mint az előbb. Most én morgok.
- Ne, ne menj még... - nyöszörgöm.
Bár az a típus vagyok, aki nem szeret "szundizni", ha ébredni kell, azonnal kiugrok az ágyból és aktivizálom magam, most maradnék, aludnék még. Heteket kellene bepótolnom. Tartok tőle, az aktívabb mozgolódás viszont azt jelzi, Sebastian számára az alvásra fordított idő a végéhez ért. Kinyitogatom már én is a szemem.

A békés, alvós idillt a telefon ébresztője töri meg, mivel kelnem kell, hamarosan olvasnom kell a híreket majd, ó Los Angeles. Meg aki még hallgatja a világban...
Visszaalszunk még, de csak tíz percre, mivel ennyit lehet. Lehetne még, de amilyen lassan ébredek, inkább csipátlanításra és nyújtózkodásra cserélem.
-Muszáj... ez nem késős munkahely, nincs aki olvas... - Nyújtózom egy nagyot, halkan beszéltem, de odafordulok felé és adok a homlokára egy könnyed csókot.
-Aludj még, majd dél után jövök. Bocs, hogy elaludtam... - Teszem azért hozzá, mert nem volt amúgy megengedve. Még nem mászom ki mellőle, még kicsit maradok, pár percet, maximum sietve távozom, kivételesen úgy érzem megéri.
-Tudtál aludni? - Utolsó kérdés, de ez fontos, szeretném tudni pihent-e valamennyit. És nem, nem ér rá délután....

Egy dallam, kis mocorgás, halk morgás, összebújás, alvás. Éppen csak belemerülök, megint a dallam, tudvalevő, miért, jogos a morgás. Szerintem.
Sebastian felém fordul, megpuszil, mintha gyerek lennék, aki jól viselkedett. Nem is kellene mentegetőznie... Péntek van, és neki dolgozni kell, csak én vagyok, aki aludhatnék...
- Szót se többet- még hogy bocsánat! Nagyon hálás vagyok, hogy maradt. Ösztöneim azt suttogják, ha nem így lett volna, most is csupa táska és karika lenne a szemem.
Ha a hátára feküdt, ha felém fordult, hozzá kucorodom még egy kicsit, hiszen a nyújtózkodása óta igazi jelét nem adta, hogy (valóban) menne még.
- Mint a bunda..., hála neked- teszem hozzá halkabban, és megint a testéhez bújnék.
Aztán felemelem a fejem, rá emelem a tekintetem.
- Kösz, hogy maradtál- lehet, hogy nem így tervezte. Lehet, hogy valóban nincs levélbedobó a bejárati ajtón. Lehet, hogy fáradtabb volt, mint hitte. Lehet..., lehet, hogy a kedvemért maradt.
- Ha készítek neked teát vagy kávét, elfogadod?
Pár perc az egész, a vízforralóm csodákra képes, és ha be akarok vásárolni, hogy finom ebédet rittyentsek, nekem is aktivizálnom kell magam.

Elmosolyodom, hogy közli ne mentegetőzzek, úgy fest annyira nem volt gond, meg nem is rosszalkodtam, aludtam mint a bunda, mert fáradt vagyok mostanság, az az igazság. Mindenféle értelemben.
Ahogy fészkelődöm, ő is ezt teszi, jól esik a közelsége, de még mennyire... ahh, nagyon meg bírnám szokni az az igazság...
-Azért nem akarom hogy pityeregj minden este, nem jó taktika. - Somolygok, fogva arra a mély alvást hogy sírt, nem azért mert itt maradtam.
-Köszi hogy nem zavart. - Mosolygok rá, mert hát tényleg aggódtam kicsit mit szól majd hozzá, hogy itt talál még maga mellett mikor felébred. Elvégre sosem aludhattam nála...
-El. De aludjál nyugodtan. Nem akartalak felébreszteni. - Tűröm a füle mögé a kócos haját, bájos mikor felébred. Na meg ugyan olyan gyönyörű, ha nem gyönyörűbb... ah, nem tom mi van velem, de örülök, hogy itt lehetek.
-Nah, de nekem fel kell kelnem, szóval... - Mosolygok és kibújok mellőle, a nadrágomból előveszem a kontaktlencsét és beteszem őket, hogy ne vaksiskodjak. Aztán visszapakolom a nadrágomba a holmijaim, felkapom a pólóm is. Hát.... előbb hazamegyek majd, átöltözöm meg fürdöm, úgy jövök majd, ezt is eldöntöttem. Na meg borotválkozom. nem szeretem az egy napos borostát se magamon. Ellenben csak ujjaimmal fésülök bele a hajamba, jó lesz ez, ha használnék fésűt se lenne sokkal jobb a helyzet... Közben lopva-lopva figyelem Ameliát, fura nála ébredni, ami azt illeti. Neki vajon fura?

Korán jön el a reggel. Túl korán. Keveset aludtam? Jól? Az első jelzésre még Sebastian sem nagyon reagál, csupán a másodikra. Nem szolidaritásból ébredek vele, amúgy sem vagyok hétalvó, bár most húzna még az ágy. Az érzet, hogy a közelében vagyok (lehetek).
- Csecsemőknél állítólag bejön- mondom kissé pimaszul, de csak felhúzom a vállam. Tagadhatatlan, hogy bőgőmasina vagyok. (Bár az alvásban nekem nem segít)
Buta fintort kap, hogy megint butasággal jön, épp az előbb mondtam, hogy nem zavart. Lényegében neki köszönhető, hogy egyáltalán aludtam, ebben biztos vagyok. Nem is gondolkodom azon, hogy még sosem aludt itt. Még egyszer megköszönöm, hogy maradt (valószínűleg ő sem így tervezte).
Megkérdezem, elfogad-e kávét vagy teát, de már fészkelődöm is. Azzal tart vissza, ahogy az arcom felé nyúl, ahogy a fülem mögé teszi a hajam. Nem zavar, hogy így lát, nem először ébredek mellette. Kócosan. Na és? Különben is, az ahogy néz most rám, nem arról árulkodik, hogy undorodna tőlem.
- Sosem voltam hétalvó..., kivéve néhány esetet...- és valóban, ha egyedül alszom, nincs gond a felkeléssel sem.
Nem marad sokáig mellettem, az idő gyorsan telik, és felkel, készülődik. Nem úgy tűnik, mintha sok ideje lenne. Felkelek én is.
- Forralok vizet. Teát vagy kávét kérsz?
Akaratlanul vagyok óvatosabb, és nem lépek hozzá túl közel. Furcsák most a lopott pillantásai. Talán mégis zavarban van, mert itt aludt? Nem idegen nálam, használhatná a fürdőszobát is, ha zuhanyozni akarna, de az időbeosztását nem ismerem. Friss ruhát pedig nem tudnék felajánlani neki.
Kimegyek a konyhába, és míg a vizet forralom, pirítok néhány szelet kenyeret, gyümölcsöt veszek elő. (Az édes "m"-eset, a maracuját). Felütök két tojást, és míg sül, margarint és sajtot veszek elő.
Két tányér, két csésze, tej, cukor...

-Ahh, nem hiszem hogy ettől aludna jobban egy baba... - Csóválom a fejem, mert Amelia messze nem csecsemő már ugye.
A fura fintorát megmosolygom, mi akart ez lenni, de úgy fest nem haragudott meg hogy elaludtam mellette, lehet számolt is vele, ha ezt kéri és fáradt vagyok, lehet bealszom mellette. Ki tudja.
-Na hát ez lehetne ez is pont az a néhány egyike, hmm? - pihennie kéne istenigazából... De felkel velem, míg én öltözök és magamhoz veszem a dolgaim pár perc alatt, addig reggeli frissítőt akar készíteni.
-Csak teát iszom reggel, nem vagyok nagy kávés. - Mosolygok, ha nálam aludt is mindig teát ittam, de mondjuk szombaton általában nem volt dolgom, nem mentem onnan munkába, nem tudhatja, hogy máskor is csak teázom általában.
A mosdót nem félek használni, csak épp a zuhanyt skippelem illetve rakom át délre. Elvégre nem izzadtam le, tiszta is a ruha ami rajtam van. Max benn megint megkapom, hogy most kinél aludtam, én, vándormadár.
Mire kiérek már vár egy bögre tea, meg van terítve, ügyködik.
-Édes vagy, de nincs időm megenni, mert elkések, max pár falatot tudok enni... innen kicsit messzebb a rádió, hamarabb kell indulnom. - Mosolygok, fura hogy valaki reggelit csinál nekem munkába menet. Bár Josh is csinálna ebben biztos vagyok, bár őt könnyebb lenne visszataszigálni aludni. Josh szófogadóbb! (xD)
Amelyik tea az enyém, azt elveszem, öntök bele tejet, ha fekete, elkeverem és iszok is pár kortyot a pultnak dőlve. Nézem ahogy Amelia sertepertél.
-Jobban vagy picit? - Kérdezem finoman, elvégre tegnap miattam sírt, remélem már kevésbé haragszik rám.

Van egyfajta elv, hogy nem szabad minden pityergésre felkapni a csecsemőket, és hogy némelyik kifejezetten jót tud aludni, ha álomba pityergi magát. Csupán erre célzok, nem mintha túlzottan támogatnám ezt az elvet.
- Én sem, de még nincsenek tapasztalataim- vonom meg a vállam.
Az együtt töltött éjszaka miatt Sebastian nem győz szabadkozni, mintha gond lenne, hogy elaludt. Nem tulajdonítok neki jelentőséget, hogy nálam, hogy mellettem.
- Lehetne, de nem lesz- rázom a fejem. Hogy is aludhatnék, amikor olyan sok a dolgom?
Míg ő öltözik, én már kiszökök a konyhába, és nem csak teát, hanem reggelit és készítek. Nem sokat, éppen csak pár falatot, hogy mégse üres gyomorral induljon a munkába.
Még ügyködöm, amikor utánam jön, de már majdnem kész vagyok.
- Ez csak pár falat... - nézek rá mosolyogva, félrebillentett fejjel, így kérlelve őt, ne mondjon nemet.
Míg ő a teát ízesíti be magának, befejezem a sütést. Gyorsan ki is szedem a tányérjára az egyik tojást, teszek oda sajtot, pirított kenyeret. A pultnak dőlve teázik. Azt kérdi, jól vagyok-e.
- Nem is tudom. Egy barátom szerint reggeli nélkül kezdeni a napot nem túl egészséges. Szóval... eszel velem? Vagy én sem eszek - fonom össze a mellkasom előtt a karjaim. Kicsit makacsnak mutatom magam. (De egyáltalán nem vagyok haragos.)

-Majd lesznek, ráérsz. - Mosolygok, én már nem emlékszem milyen volt mikor Henry még csak csecsemő volt, elvégre öt voltam.
-Pedig pihenned kéne, tudooood. - Nyújtom meg a szót, hogy ne feledje, ő most gyógyul, nem szabad megerőltetnie magát.
Míg összekészülődöm reggelit készít, közli hogy ez amit megcsinált maga pár falat, ne szabadkozzam, egyek. Hát... igyekezni fogok.
Felnevetek halkan, hogy visszapiszkál a reggelivel, miszerint ennem kéne, főleg hogy én noszogatom érte mindig, lehet erre nemet mondani? Majd kicsit jobban nyomom a gázt.
-Jójó, de csak egy keveset, vagy lihegve olvasom a híreket! - Vigyorgok és adok egy puszit az arcára, hogy ne durcizzon, majd leülök enni pár falat tojást (a kenyeret szokás szerint kihagynám).
-De attól hogy én elrohanok te csak egyed meg mind, vili? Tudni fogom ha nem eszed meg! - Vigyorgok és hát én valóban kicsit gyorsabban eszem, de nem mohón, az az öt perc még belefér.
De aztán már iszom is a teát és állok is fel az asztaltól, elveszem a kezét és megcsókolom.
-Köszönöm, finom volt. De már tényleg szaladok! - Szorítom meg kicsit a kezét, úgy megcsókolnám, de megállom. Csak kicsit hálásan szemezem vele, majd már hosszú léptek haladok is el, véve a kabátot, cipőt és le egyenesen a kocsihoz, be a rádióba. Majd ebédre visszajövök. Csak azt ne higgye, csupán az étel miatt jövök...

- Ja, igen, lesznek... - egyszer biztos. De most nem adok utat a bánatnak. Ugyan, kitől? Majd örökbe fogadok néhányat.
- Gyógyulok, ha hasznosnak érezhetem magam- szögezem le neki fejbiccentve. A tegnapból kiindulva épp az a tapasztalatom, hogy az aktív elfoglaltság a legjobb, és az elfáradás. (Amúgy meg nem vagyok benne biztos, egyedül is jól menne az alvás, de mindegy.)
Gyorsan összedobok egy reggelt, az egész tényleg csak néhány perc. Mi egy tükörtojás? A gyümölcsöt kirakom, de rá bíznám, fingom sincs, hogyan is fognék hozzá...
Kuncogok, amikor noszogatásomra rímben beszél. Egykori Frédi és Béni meséje jut eszembe, gyerekkorom egyik kedvenc rajzfilmje. Bár én is tudnék így beszélni! Kapok egy puszit, aztán leül enni, és bár nem kapkodóan, de tényleg gyorsan megeszi, amit elé tettem (kivéve a kenyeret).
- Hm, hm, meggondolom, nem így állapodtunk meg...- de persze, értem én, hogy rohan, a hírek tényleg nem várhat. - Na és ki fog beköpni, a gyümölcs?- kacsintok rá, de békén hagyom. Legközelebb majd nem szundizunk és marad idő reggelire. Legközelebb... Hm, remélem.
Megissza a teát, aztán már ugrik is. Átnyúl a kezemért, kicsit megszorítja, szemével mond köszönetet, aztán már robog is az ajtó felé. Nem kapkodom, az ajtóban mégis utolérem, és ahogy kiengedem, az ajtónak dőlök neki, kicsit mögé bújva.
- Akkor fél egyre várlak... Jó lesz így?
Úgy emlékszem, tegnap így mondta... És hogy húst akar... Már van is ötletem! Szóval, míg robog le a lépcsőn, én már megtervezem, mit és hogyan is fogok csinálni. Hmmmm, olyan ebédet rittyentek, hogy csak na!
Jókedvűen megyek vissza a konyhába, pusztítok el mindent, pakolok el, aztán öltözök át. Csak fogmosáskor hányok ki mindent, de arra fogom, mélyre szaladt a fogkefe.

-Hasznos, hogy alszol, mert örömet okozol nekem! - Vigyorgok, jelzem nekem fontos hogy pihenjen.
Mire a mosdóból kiérek a konyhában már majdnem kész a reggeli. Észre sem veszem hogy rímben beszélnék, csak úgy jött, lehet nem kéne annyi verset olvasnom? Kár hogy nincs tehetségem a költészethez.
-De ez kivételes alkalom, elvégre nem volt nekem reggeli betervezve. Legalábbis nem itt... - Kuncogok kicsit, hogy ejj, ejj, ne alkudozzon, egye meg!
-Nem, megvannak a forrásaim... - Emelek egyet a szemöldökömön majd nevetek, hogy vigyázzon, rájövök! Például ha farkas éhes lesz mire jövök és már attól jól lakik hogy csipeget a hozzávalókból.
De hát némi gyors evés-ivás után már szaladok, az ajtóból kérdez még röviden.
-Ühüm, sietek, bár otthon átöltözöm mielőtt jövök, lehet kések negyed órát. - Mosolygok, számoljon ezzel is.

Munka után hazasietek, hogy lefürödjek, megborotválkozzam és átöltözzem (egy mélyzöld pólóra és fekete farmerre), kevés arcszeszt is rakok magamra. Közben eszembe jut, hogy Josh-os péntekem van, így alázatos hangom megkérdezem, baj lenne-e ha kivételesen Ameliával maradnék ma, de hétvégére meg programot szerveznénk. Nem akarom azt higgye, lecseréltem, csak mivel kicsit jobban van Amelia, meg kicsit veszekedtünk is, valahogy kiengesztelném.
Jut is eszembe, elrakok pár filmet, hogy hátha lesz kedve nézni (velem vagy nélkülem). Az egyik közeli cukrászdába veszek két szelet főzött csokikrémes sütit, ha már sütiről beszélgettünk tegnap, meg ne menjek üres kézzel és kopogok újfent nála, valóban inkább háromnegyed után kicsivel, nem félkor.
-Szió! Megérkeztem. Hoztam nasit! - Kacsintok rá, nevetek, ha beenged kibújok a cipőmből és odaadom neki a sütit.
-Hoztam neked pár filmet, mondtad kicsit gondban vagy velük. - Mosolygok, itt hagyom neki őket ha kell, nem érdekes, én láttam már őket. Asszem mindet. Van amit csak random leemeltem.

- Hűha, igen nyomós indok!- forgatom meg a szemem, de azért elmosolyodok.
Aztán már a konyhában találkozunk, én gyors reggelit csinálok, ő a fürdőben tesz-vesz (erre én ráérek, de ő siet). Kicsit tukmálni kell, de aztán leül, és a szájába teszi azt a néhány falatot. Igazán nem lehet oka panaszra, mert én is eszek, bár ő a kenyeret ott hagyja és a gyümölcsből sem eszik. Utóbbiból én sem.
- Duma, duma, blablabla- nemzetközi jellel mutatok kacsacsőrt, ne dumáljon már nekem. Mi különbség lenne egy spontán reggeli és egy tervezett ebéd között? Vagy csak akkor működik, ha betervezzük? Ah, ne már! Leszerelem, megfenyegetem, megzsarolom, kinek hogy tetszik. Kuncog, kuncogok.
- ÚúÚúÚ! Most aztán nagyon megijedtem!- méghogy források. Ha itt van, úgyis eszek. Vele mindig eszek. A reggelire is miatta szoktam rá. Még a végén tényleg tonnás debella donna leszek, hiába a jó génjeimnek.
Kapok puszit, egy olyan érdekes-édes-kedves nézést, aztán már rohan is, és csak a lépcsőházból szól vissza, hogy elképzelhető, késni is fog.
- Jaj, nem bálba mégy, inkább siess!- aztán kucogok, mert általában a nőkre mondják, hogy sokat foglalkoznak a ruházkodással. (Oké, értem én, hogy le akarja cserélni a ruháit, de ez most akkor is vicces.)

A délelőttöm nagy része a vásárlással és a főzéssel telik. Az étel, amit kitaláltam, kicsit pepecs munka, de megéri, isteni lakoma. A receptet még apámtól tanultam. A vendégszobában összeraktam a bőröndjeimet, már csak le kéne vinni őket a garázsba, és majd el..., de aztán eszembe jut, hogy holnap jön Reeven, és közös kirándulást tervezünk. Tán a bőröndjeim látványa sem fogja zavarni, ha eljön szétnézni, ahogy ígérte.
Pörgök, mint tegnap, amikor takarítani kezdtem. Hentes, csemege, zöldséges... Szaladgálok a kedvenc helyeimen, így szerzem be a friss és minőségi árut. Egyetlen pillanatra blokkolok csak le, Daryl pizzázója előtt. Gondolkodóba esek. Bemenjek? Egy pillanatra erős vágy fog el, hogy beszéljek Daryllel, aztán megrázom a fejem, és szaladok tovább. A sarokról ugyan visszanézek, de nem gondolom meg magam, és szaladok inkább tovább. Nem. Még nem. Még nem jött el az ideje. Még nem vagyok elég erős.
Aztán már nem is gondolok rá. Otthon a konyha köti le minden gondolatom, megint hangosan szól a zene, most Muse... A hálószoba ajtó most is csukva marad, de nincs is ott dolgom. Az idő meg repül. Éppen háromnegyed tizenkettőkor teszem be a húst, és reménykedem, nem most hagy cserbe a sütő. Félre magamat is rendbe hozom, kicsiny arcpír (fedve a sápadtságomat), rúzs és némi tus, utóbbit persze nem tudom felvinni a szememre, ezért szétkenem és lemosom, ettől fekete karikás lesz a szemem (remek!). Gyors futás a konyhába, sűtő és gázrózsa elzárva... Minden kész. Ah, időben vagyok!
Vissza a fürdőbe... A szemem katasztrófa, de némi krémmel helyre tudom hozni. Éppen az utolsó adagot szedem le, amikor kopognak. Mivel a szememen nincs smink, leszedem az ajkamról is, aztán futok ajtót nyitni. Térdig érő pamutnadrág, és bő szabású ing van rajtam.
- Hello!- mosolygok rá, és beljebb tessékelem. A kezembe nyomja a nasit és a filmeket.
- Wow! Itthon ülős délutánt tervezel? - hozott vagy öt filmet, barátok között is 10 órányi anyag. Kockásra ülöm majd a seggem... Ha engedek neki.
Nevetve hívom beljebb. Örülök, hogy újra látom.

-Miért, szerintem elég nyomós, vagy nem akarsz nekem örömet okozni? Hmm? - Somolygok, szerintem nem lenne ellenére, kivéve ha nagyon haragszik rám.
-Jaj de pimasz valaki, nézzenek oda! - Nevetek, valahol igaza van, de akkor is, egy nyugis reggeli jobb, nem?
-Ajánlom is, ez nem fenyegetés, ez tény! - Nevetek, persze hogy üres beszéd az enyém, de sebaj!
Mikor már sietősen távozom a lépcsőházban csak a nevetésem hallani, hogy nem bálba megyek, ne cicomázkodjak, hanem siessek. Igenis!

Ha tudnám mit össze szenved némi sminkkel megjegyezném neki, hogy nélküle is nagyon gyönyörű, nem szorul rá. Persze én már csak a végeredményt látom, a semmi sminket, így nem tudom megosztani nézeteimet.
-Nem, csak emlegetted hogy gondod van a filmleszedéssel, meg a lejátszással... nem muszáj. Csak szerintem egy kis ágyból filmnézés pont kellemes lesz ebéd után, hmm? - Enyhe utalás arra, ágyban kéne feküdnie, pihennie... ilyesmi. Szerintem egy hosszabb séta is kimerítené, csak fokozatosan. Először vegye fel az itthoni teendők fonalát, majd aztán bővítjük a mozgási repertoárt.
-Amúgy nem tudtam mihez lenne kedved, így hoztam mindenfélét. Még egy horrort is! - Nevetek, mert jah, sikerült bedobnom a barlangot vagy mi a címe, szerintem vicces, de mások meg félnek rajta így nehéz megmondani vajon Ameliának ijesztő lesz-e. Talán maga a bezártság érzés esetleg.
De van ott romantikus is, akció, thriller, családi vígjáték...
-Hú, jó illatok vannak, mit sütöttél? Azon kívül, hogy húúúúst! - Nevetek, mert hát nekem ugye elég ennyi is, de kíváncsiskodni akarok. Be is megyek a konyhába, de vagyok olyan önálló, hogy kiszolgáljam magam egy pohár vízzel.
-És jól telt a délelőtt? Ugye pihentél is? - Noszogatom ezerrel, de hát én ilyen vagyok, max elküld, hogy megvolt a mai Sebastian mennyiség, nem kéne túladagolnia magát...

- Kicsit sokat képzel valaki magáról, és az a valaki nem én vagyok!- nevetgélek. Persze, hogy szeretnék neki örömöt okozni. De ezt nem kell feltétlenül tudnia, még elbízná magát!
- Uppsz, lebuktam?- teszem, mintha nem érdekelne. Nem számít, hogy pimasznak tart. Majd legközelebb vagy tíz perccel korábban állítja be a szundit, vagy elsőre felkelünk. Reggelizni kell! Ő mondta!
- Jó, majd felírom egy ragacsra, nehogy elfelejtsem!- mondom "nagyon komolyan", de aztán kuncogok, ahogy eszek.

Én csak szeretnék kicsit jobban kinézni, de a sminkkel befuccsolok. Minden más kész van, az illatok alapján jó is, finom is... de hát tudjuk, ezt meg is kell majd enni...
Késve érkezik, tele a keze. A csomagolt "nasit", (süti lehet), és néhány filmet nyom a kezembe, és zavartalanul mondja, hogy osztotta be az időm.
- Aha- bólintok. Bár a gondolatait nem látom, el tudom képzelni, miért akar filmet nézni délután az ágyból (hátsó szándék kilőve!)
- Horror? - csillan fel a szemem, és máris nézem, hátha King. - Nem is tudtam, hogy TE szereted a horrort!?- nézek rá kíváncsian. Ez honnan jött?
De ahogy leveti a cipőjét, már bújik is beljebb, mintha csak az orránál fogva vezetnék a konyhába az illatok.
- Húúúúúst- megyek utána, éppúgy megnyújtva a szót, de titokzatoskodom tovább.- Azaz húst hússal...- kacsintok.
Tölt magának egy pohár vizet.
- Készítettem levest is- nem tudom, ő hogy van ezzel, ha levessel kezdem az ebédet, nem iszok vizet. Nem szeretném, ha idő előtt megtelne a gyomra, elvégre az enyém bohóckodik, állandóan cigánykerekeket hány, legalább az övé kajával legyen teli.
- Abszolút!- vágom rá vidáman, de ennyiben hagyom. Nem feltétlenül kell minden kérdést megválaszolnom (vagy meghallanom), ugye?
Amint letisztázta a kezeit, már ülhetünk is az asztalhoz....
- Ácsi, nem ér... Eddig szinte csak te kérdeztél. Ugye, nem sietsz ma sehova? Akkor szépen, nyugisan... Hogy telt a te napod? - ültetem le, és mielőtt kiszedném neki a levest, kérdésekkel halmozom el.

-Naaaaa, most miért mondod? Ez sok? - Nézek rá kiskutya szemekkel, ártatlan mód, hogy komoly? Én? Én vagyok ilyen rossz? De persze nem kell sok és somolygok mellé.
-Hát le édesem, csunyááán! - Nevetek, de csak viccelek persze.
-Vagy a homlokod hogyha tükörbe nézel lásd! - Vigyorgok, juj, az csúnya lenne.

-Miért, nem jó? - Mosolygok, hogy vázolom, mit gondoltam délutánra.
-Jah. Mikor megvettem azt hittem thriller valamiért, szerinte valaki összekeverte a polcokon a filmeket. Amúgy nincs bajom velük, amolyan véres vígjátékok! - Vigyorgok, mert mindig vagy szánakozom, vagy nevetek a horrorokon. De a többségük olyan gagyi...
-Húst hússal? Tényleg a kedvemben akartál járni, jól hangzik! Milyen husik? - Nézek rá meglepett-boldogan, mert éhes is vagyok, meg jól is hangzik!
-Jól van. - Bólogatok, amolyan ügyes vagy fejjel, hogy csinált levest, kitett magáért. Nem veszem a lapot hogy nem kéne innom, nem tudja rólam, hogy én bármennyit tudok inni. Leves előtt is.
-Akkor jól van, tényleg nagyon ügyes vagy! - Simán elhiszem hogy pihent is, ha ő mondja, miért kamuzna? Jó, lehet nem feküdt, de mondjuk ücsörgött, ilyesmi.
Kezet mosok, leülök vele szemben (vagy mellé ahogy ki van alakítva/megterített).
-Hmm? - Nézek rá, hogy mi nem ér. Nem értem, de kifejti, bár megszoktam hogy főleg én kérdezek, nekem fel sem tűnik. - Nem sietek, megkértem Josht, találkozzunk a hétvégén. Szerintem elviszem kosarazni, annyi ideje halogatjuk már. - Legyintek, hogy bvah, régóta. Mondjuk ez a hogy telt a napod kérdés hirtelen kissé fura. Mármint... valahogy érezteti velem, hogy minden nap látott eddig, szóval amolyan mostanában újat nem tudok mondani logikusan, ergo csak az maradt, a mai nap milyen volt. Fura, de nem kellemetlen, inkább szokatlan.
-Öhm... igazából jól. Bár Gabriel telefonbeszélgetését végig kellett hallgatnom... "Jaaaaj nyuszóóó, tudom hogy azt beszéltük együtt eszünk, de púúú, George-al olyan ritkán találkozom pupóka, bepóótoljuk jóóó?" - Adom elő dörmögósebb hangom, mint Gabe-é és még fejeket is vágok hogy naaa, lééégyszi. Aztán nevetek, kedvelem Gabrielt, de ha Barbie-val beszél néha hajlamos gügyörészni. - Ezen kívül amúgy nem sok, az egyik cuccot kétszer számlázták ki nekünk amit rendeltünk, telefonálgathattam, hogy nah. Ez nem módi. - Mosolygok, mert igazából... sosem mesélek senkinek arról mi van benn, főleg a rádióban, mert... kinek? Senkivel sem vagyok napi kapcsolatban, hogy ez legyen a hogy telt a napod kérdésre a válasz. Valahogy kétlem hogy tényleg érdekelné, szóval összepréselem a szám és vállat vonok, hogy semmi extra.

karakterinformáció

» Csak nem? De! ~ Aubrey & Sebastian
» Lépjünk le!
» Csak nem? ~ Will és Lizzy
» "Csak egy szóra!" Sam/Stan
» Csak hagyj végre békén... - Giselle és David

Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian

Csak lépjünk le! - Lia és Sebastian

Similar topics

Similar topics