Megértően nézek rá. Ha a kétségekről beszél, tudom, milyen átérezni azt. Talán nekem is mindig kivárásra kellene játszanom, biztonságosabb lenne... De mi van, ha a nagy lehetőséget hagyom elsiklani csak azért, mert gyáva vagyok? Ha úgy vesszük, benne van a pakliban, hogy megégetem magam. Megtörtént már. Bár még mindig kevesebb sebet hurcibálok, mint néhány korombéli lány.
Sok minden szóba kerül, Henry és Callie, múlt és jelen, nehézségek... Úgy tűnik, Sebastian úgy képzeli az életet, hogy megóv minden bajtól, problémától, nehézségtől.
- Ne tarts burok alatt. Nem leszek kevésbé boldog, ha néha befelhősödik az ég fölöttünk. Ha társak leszünk, barátok, partnerek... sokat kell beszélgetnünk. A problémáinkról is. Nem lesz már enyém is tied...- majdnem mint egy házassági fogadalom, de az együttélés éppen olyan komoly, mint az. Nem beszélve arról, hogy ketten könnyebb leküzdeni a problémákat. Ha nem leküzdhetőek, együtt könnyebb elviselni. Én így látom.
- Nagyon előzékeny vagy és simulékony. De ha mindig hozzám alkalmazkodsz, hol marad az egyéniséged, amiket úgy kedvelek benned? - értékelem a hozzáállását, de ez a fajta mód hosszú távon fárasztó és megterhelő lehet. Ha pedig erőfeszítésébe kerül..., meg fog utálni.
Henry és az együtt alvás kapcsán jön szóba, mi hogyan jönnénk ki egymással. Nem tudom, Henryt nem ismerem, csak magamat és Sebastiant. Ha összegyúrom az információkat, arra jutok, szeretném Henryvel megértetni, nem az ő helyére pályázok. Sőt. Mert Sebastiant annyira szeretem, őt is minden erőmmel támogatni és segíteni fogom, mert ezzel Sebastian boldogságát és nyugalmát segítem elő.
- Hát, azt mondják, minden két emberen múlik. Ismersz, nem vagyok sárkány-tipus- mosolyodom el.
Callie szerintem nehezebb dió. Csak magamból indulok ki, néha én is ragaszkodtam makacsul dolgokhoz, és a jó dolgokat az ember szeretné megtartani. Benne van a pakliban, hogy Callie is ragaszkodni fog Sebastianhoz. Hogy tud rá hatni, mert Sebastiannak hatalmas és jó szíve van, és senkit nem akar majd cserben hagyni. De nem akarok ennyire a dolgok elé szaladni; nekem is van még vaj a fülem mögött (múltat temetni, pl.) Én szeretném elvarrni a szálakat, ha tehetném, az összeset, bát nem olyan könnyű azt kivitelezni, mint ahogy elképzelem.
- Nem látok bele a lapjaiba. De nem tartod valószínűnek, neki is vannak elképzelései a jövőtökről, csak épp még sosem hozta szóba, esetleg úgy érezte, korai vagy nem vagytok eléggé felkészülve rá?- Ha hallgat a vágyairól, ahogy Sebastian is magába folytotta őket, könnyen lehet, hogy félreértették egymást, és Callie kezdetektől többet akar Sebastiantól, mint amennyit elárult. Mi van, ha azóta belé szerelmes? Hallani ilyen elhúzódó érzelmekről, még ha nem is találkoztak. Nem Seb miatt jött Callie Los Angelesbe? Nem miatta tanult meg angolul? Ez azért sokat sejtető...
Bár eddig is tudtam, hogy van néhány lány, akivel találkozgat, úgy tudtam, Callie az egyetlen, akivel komolyabban randizik. Most itt van Elee is... Komolyan nem tudom, mi az, amivel én több lehetnék bármelyiknél is. Miért ad fel több barátságot, több kapcsolatot, (többféle csókot) miattam?
- Ó, attól tartok, én ártok neked, ha ezektől megfosztalak...- motyogom magam elé. Boldogtalannak érezném magam megcsalatva. Ezért nem akartam vele sem csókolózni, ha Lioval komolyabbra fordult volna a dolog. Ó, bakker...
Megnyugtatom, hogy ne reagálja túl, elhiszem, hogy nem fog nekem mindent elnézni, és lenyelni, ha nem tetszik valami. Szimpatikus, hogy nyitott a beszélgetésekre, a problémák tisztázására.
- Oké, benne vagyok- én sem szeretném hurcibálni a sérelmeimet.
HIbájának hozza fel, milyen erősen tud ragaszkodni (tapadni), én pedig azt mondom, szeretném kipróbálni, ilyen érzés az. Egyenlőre csak a pozitív oldalait látom, megerősítve érezném magam, nem magányosnak. Lehet ennek valami hátránya? Kétlem. Sosem tapasztaltam még olyat. Megsimítja a kezeim és a tenyerembe csókol, belebújik, mintha simogatásra vágyna. (megkapja) Érezhető borzongás fut végig a gerincem mentén, megint az ismerős érzés: mintha érintene.
És aztán Lio... Úgy hiszem, mindent  az elejéről kell kezdenem, mert - érzésem szerint- fogalma sincs, Liot mióta ismerem. Talán ezért is "féltékeny" rá. Azt hiheti, újabb ismerettség, mégis mélyebb benyomást tett rám, mint ő. Pedig a dolog nem ilyen egyszerű. Remélem, ha kiteregetem a lapjaimat, meg fog érteni. Hogyan keveredtem ebbe a szituba, és hol lépett az életembe Sebastian. Milyen hatást gyakorolt rám, és ezzel az egésszel a Liohoz fűződő kapcsolatomra. Kusza lehet, de ez a se veled- se nélküled kapcsolat talán néhány kérdésére választ ad. Ezért is volt olyan, mint egy hullámvasút....
- Nem, fizikailag sosem bántott- rázom a fejem hevesen, de azt nem ecsetelem, olyan tudott lenni, mint a jég. Ha egyetlen pillantásával ölni tudott volna, biztosan jéggé fagyok és szilánkokra hullok, úgy semmisít meg.
A nyár elejénél tartok, amikor Reeven kómába esett, és Lio az, aki segítségemre sietett...  
- Éppen felhívott..., én meg éppen nagyon magam alatt voltam, és se apám, se senki más nem volt a közelemben, így.. áthívtam- vonom fel a vállam. Fura, de abban a helyzetben nem is lett volna más, akibe kapaszkodhattam volna. És már nem bírtam egyedül tovább.
- Átjött, és lényegében egész normálisan elbeszélgettünk. Akkor derült ki számomra, hogy Reevenről azt hiszi, a fiúm- rötyögöm el magam. Komolyan, tragikomédia, ami közöttünk zajlott.- A vörös hajú lányról pedig kiderült, hogy ugyan partnerek voltak, de a lány Daryllel jár, a barátjával...- Mik azok a dolgok, amiket lényeges említeni? Beszéljek a vágyról, ami hajtott hozzá? Nem sérteném ezzel Sebastiant?
- Akkor este... - érzem, milyen nehéz erről most beszélni, de ha nem nézek én is szembe vele, lezárni sem tudom majd; ez ad erőt, hogy folytassam, de közben elhűlnek a végtagjaim- majdnem lefeküdtünk egymással.
Elhallgatok, nem értem akkori önmagamat, és mégis. Mintha egyszerre lettem volna két személy. A sebzett lány, és az ébredő nő, aki szeretve akarja érezni magát. Nem ugyanez a helyzet most is, azóta is?
- Nos, akkor volt, hogy azt mondta, neki el kell hagyni a várost, és nem akar hosszú távú kapcsolatot -inkább semmilyet. Sebastianra nézek, félve attól, mit fog arra reagálni, amit készülök mondani- De ott volt a fizikai vágy. Nem csak részéről, részemről is. És hogy nem lett belőle semmi, csak azért volt, mert érzéketlennek nevezett a zuhany alatt. Azt mondta... sosem leszek képes kibújni a nővéri szerepemből- Sóhajtva szalad ki belőlem a levegő- aztán veszekedtünk, én sírtam, ő pedig ott hagyott...
Megvonom a vállam. Sosem éreztem még magam annyira cserben hagyva. De igazat adok neki is, mert ha már bevállalósnak mutattam magam, lehettem volna "merészebb" is. Nem tudtam az lenni. Nem úgy, ahogy akarta. Ha tapasztaltabb nő lettem volna, biztosan játszva megoldom a helyzetet...
- Hazautaztam, hogy felejtsek, és nem akartam vissza jönni. De otthon se volt jó... Anyám állandóan a fejemhez vágta, micsoda gyenge ember vagyok... Visszajöttem. Beíratkoztam hozzád..., túlórákat vállaltam minden mennyiségben... És igyekeztem felejteni. Egy ideig jól ment. És ebben neked is nagy szereped volt...- Ha eddig nem húzódott el, most én érek hozzá... Megsimítom a kezét, vagy a lábát, éppen, mit érek.
- Elmentünk táncolni..., aztán elkezdődött a mi kapcsolatunk... A mi nyitott kapcsolatunk- Erről talán nem kell részletesebben beszámolni, részese volt minden pillanatának. A vívódásaimnak, a félelmeimnek is.
- Lényegében az itteni életem addigi legszebb periódusa volt- mondom komolyan, és elmosolyodom, de nem nézek Sebastianra. Első pillanattól kezdve komoly nőként kezelt, nem holmi kis csitriként vagy ... nem is tudom, Lio hogyan nevezett. Azt is mondhatom, egyre kiengyensúlyozottabb és magabiztos lettem, terveket kezdtem szőni...
- És aztán eltévedtem az Elm utcában... Ez valamikor nyár végén volt, lehet, már szeptemberben, nem is tudom- összemosódik az idő. - És kivel találkoztam ott? Egy ekkora nagyvárosban...- forgatom a szemem, mekkora esélye volt?
- Kézen fogott és hazavitt, és ... minden felkavarodott bennem. Már nyuszi sem voltam... - Nem tudom, mennyire vagyok követhető, de lesznek szavak, amiket nem mondok ki, arra teljesen képtelen vagyok. Akkor úgy éreztem, egy álmom vált valóra, és hiába akartam elfelejteni Liot, sosem fog sikerülni. Nevetek magamon, hogy azt gondoltam, így volt rendelve, így kellett lennie, ő ide tartozik. De akkor valóban így éreztem.
- Nem sok minden változott. Ugyanúgy el akarta hagyni a várost, menekülni innen és a múltja elől..., ez nekem elég homályos, de talán bántalmazták, erre gyanakszom- Lio nem az a beszédes fajta; ha megközelítettem, képes volt bezárkózni, ha kérdeztem, elfutott. Szeretni akartam, de ő nem azt akarta. Az ábra ezt mutatja...
- És aztán három hete láttam viszont...
Hova is akartam eljutni, hogy Lioról meséltem? Á, tudom. Hogy mikor szerettem...
- Nos, mint látod, nem egy egyszerű "kapcsolat" volt a miénk. Többnyire bántottuk vagy sértegettük egymást, néha tudtunkon kívül, néha szándékosan. Kezdem azt hinni, semmi sem volt közöttünk, csak az a hülye kémia... -lehajtom a fejem. Ugyanolyan ludas vagyok a dologban, mint Lio. Én éppen úgy vágyakat kergettem, mint ő, csak más nevet adtam neki.
- Meg tudod ezt bocsájtani nekem? - nézek rá, és most legalább vágyom az ölelésére, mint az előbb arra a puszira, amit a tenyerembe adott.

- Az egyik tanárom mondta: ne csak próbáld, tedd meg!- rámosolygok, érezze, hogy nem tartom hibának, hogy így gondolkodik. Csupán nem feltétlenül szerencsés mindentől óvnia. Rajta kívül álló okok miatt is lehetünk szomorúak, rosszkedvűek, egyéb...
- Akkor el se mondom- kacsintok rá- maradhat titok? - és akkor biztosan nem szándékosan csinálja. Ha belőle fakad, úgysem múlik el... (Különben meg már sokszor kedveskedtem vele neki, hogy felsoroltam, milyen tulajdonságokat szeretek benne.)
- Köszi- hű, most már én is angyal(i) vagyok, nem csak ő.
//Beszélgettünk róla. 3 hete is, a napokban is. Említetted, hogy milyen a kapcsolatotok, és hogy utóbb veszekedtetek. Részletekbe nem mentél bele. Amúgy lehetséges, én sem vagyok hibátlan... //
Fejtegeti, milyen Callievel a kapcsolata. Más véleménye van, mint nekem, de hát ő ismeri, én csak feltételeztem dolgokat. Ez az esküvő új dolog, meg is lep...
- Mikor lesz... ez az esküvő?- nem mintha attól félnék, máris elveszítem, csak szeretnék felkészülni rá. Ezt most hallom először.
A baráti csókokat helyette "siratom", csak amikor megérinti az ajkam, nézek rá, kissé fátyolosan. Vele is számtalan féle csókot váltottam, és emlékszem korábbiakra is. Nem tudnám azt mondani, rangsorolni lehetne őket, nem is lenne tisztességes. Mindegyiknek volt oka, érzelmi töltete, egyik sem volt számomra közömbös. Belepirulok a bókjába: "nagyon régóta várok egy olyan lányra, mint te"...
- Miért, milyen vagyok, Sebastian? - kérdem halkan, és érzem, összetört önbecsülésemet kellene összerakni. Sebastian ebben partnerem lehetne, ha úgy tud építeni, ahogy eddig.
Nem maradnak el beszélgetésünk közben gyengéd érintések, simítások, mintha kölcsönösen vígasztalnánk, bátorítanánk egymást, és ebben örömöm lelem, mégha nem is minden kellemes, amiről közben beszélni kell.
Vissza kell mennem a múltba, felidézni, hogyan is kezdődött a kapcsolatom Lionellel. Nem könnyű sztori, még azon a szálon se, ami velünk történt, de ahogy az élet, ez sem ilyen egyszerű, keresztszálakkal van teleszőve az én történetem is. Úgy tűnik, Sebastian is elveszti néha a fonalat, szemöldökráncolása, kisebb felhorkanásai vagy egyéb jelek erre engednek következtetni.
- Míg a kórházban feküdt, egy másik lány is látogatta. Izabella. Ő .. szexpartnere volt, mint kiderült, sokáig. Róla azt mondta, talán több is lehetett volna. Daryl pedig, a legjobb barátja. Akiről azt hittük, vele él együtt. Hogy ők partnerek... - magyarázom az egyéb személyeket, akiknek neve esetleg ismeretlen volt előtte. - Nos Daryl meg Izabella is összejöttek. Szerintem Lio emiatt csalódott volt...- magyaráz ez valamit, hogy velem miért úgy viselkedett?- Mindegy... Én azt hittem a lányról, hogy a barátnője.
Kifejezetten sok félreértés volt a kapcsolatunkban: a meleg ügy, Izabella, Reeven, na meg a szexuális zaklatásos sztori.., ebbe már bele sem megyek.
Majdnem... Azon az estén, amikor átjött, és beszélgettünk, és kiderült, Reeven az unokatestvérem, majdnem lefeküdtünk. Voltunk közel egymáshoz, csókolóztunk, a vágy ott volt benne is, bennem is...
Sebastian szavaira jobban elszégyellem magam, mint hinné. Ezerszer kerestem magamban hibát, mindig erre a pontra jutok vissza százszor. Ott és akkor kellett volna kijelenteni: ennek semmi értelme. És mégis...
- Nem akartam odaadni magam neki, anélkül, hogy szeretne...- hajtom le a fejem, mert hát hangoztatta, hogy nem képes rá, és nem is akar ezen változtatni, és akkor erős kétségeim voltak, mi erősebb: a vágy, vagy az elhatározásom, hogy többé nem leszek hülye. És majdnem mégis az lettem, mert aztán a zuhanyzóban azzal az elhatározással léptem hozzá közelebb, hogy átengedjem magam neki. Csak a kezembe adta azt az átkozott szappant, és én azt gondoltam, ironizál, mivel a kórházban- végülis- soha nem mosdattam meg.
- A kezembe nyomott egy szappant... én pedig... mosdatni kezdtem...- a számba harapok, most is megalázó, hogyan förmedt rám, én rá, tört ki belőlem feszültség, indulat, düh. - Biztosan nem voltam elég szexi...- húzom el a szám keserűen. -Azt hitte talán, minden betegemet így mosdatom? - válasz ez Sebastian kérdésére? Én magam sem tudom...
Picit elhallgatok. Baj, hogy Sebastian ennyire nem bírja a nővéreket? Én nővér vagyok, ráadásul hivatásomnak tekintem, amit csinálok. Sosem beszélhetek majd neki arról, ha frusztrál valami odabent? Ha gondom van, sérelem ért, vagy meghalt egy betegem? Vagy csak a nővéri ruha frusztrálja? Nem kell hazahordani, a kórházban mossák, de ... Ó, vannak ennek hátrányai, bőséggel.
- Elterelés? - félek, megbántottam. - Eleve úgy jöttem vissza, hogy elfelejtem őt. Mindent megragadtam, amit lehetett, hogy ne gondoljak rá. Dolgoztam, aludtam, tanultam... Hidd el, nem szándékosan pasast kerestem, hogy felejtsek...- szorongatja valami a torkom. Hát nem érti?
- Minden, ami történt, miattad történt...- nyúlok megint felé, bújnék, lehorgasztott feje mellé hajtom a fejem- Mondtam már, és nem hittél nekem, de megszelidítettél. Mindenki mást elmartam volna magam mellől, és el is üldöztem pasikat, akik rám akartak szállni, de te nem csak a lyukat láttad bennem, hanem a nőt... és... - zihálok. Ez túl nehéz. - Jó volt érezni, hogy valakinek vonzó vagyok...  
A számba kapom a kezem, egy pillanatra az ujjaimba harapok. Lio akkoriban nem is járt a fejemben. Olyan könnyűnek tűnt az életem!
- Minden héten gondoskodtál valamivel a jókedvemért. Klassz volt az órád, jókat főztél, én kevésbé, de azért elvoltunk..., és mentünk táncolni, ami külön kaland volt, mert... hát te is tudod, milyen csoda az!- és felragyog a szemem, mert a tánc igazán jó, felszabadít és ellazít, és úgy érzem, kiszakadok saját gyarló testemből...
És a szex... Nos, egyetlen tapasztalatom volt előtte, és hát... Sebastian megtanított, milyen "szeretkezni".  
Miért kételkedik? Senki nem tett még olyan boldoggá, mint akkoriban voltam, bár tisztában voltam vele, hogy most is vékony jégen táncolok. Hiszen akkor is korlátok közé voltam szorítva. Nem volt szabad szerelmesnek lennem...
És akkor felbukkant újra Lio. Elvarratlan szálak, el nem feledett emlékek tömege, újabb érzelmi hullámok, a beszélgetés az Elm utcából hazáig, a vágy... És már nem féltem. Tapasztalni akartam. Pontot tenni az i-re, vagy... beteljesíteni egy régóta dédelgetett álmot.
- Sebastian... - ah, nem jó, hogy megint elkeseredett. Felkavar, amit mond, mert most én nem értem őt. Én nem éreztem, nem láttam, hogy fontosabb lennék, mint más, (azaz csak néha) és mielőtt Liohoz "szaladtam", vele akartam tisztázni, de akkor ... ezen már átmentünk egyszer.
- Kérlek, ne haragudj...- ha engedi, most magamhoz ölelem, közelebb csúszva hozzá, szorongva, hogy azt hiszi, sosem lehet jobb Lionál, holott jobb, mindig is jobb volt, mert mindig jó volt, és éppen ezért hittem azt, Lio figyelme különlegesebb ... - Buta voltam. Hibáztam. Téged is félreértettelek, mert... Ah...
Nem érdekel, mit tiltott nekem, és mit nem. Két kézre fogom az arcát, és szájon csókolom, röviden és szenvedélyesen, hogy azután egészen finoman ismételhessem meg, ... ha nem taszít el magától.

- Mert ő is ezt mondta?- kérdezek vissza vigyorogva. Nem Leila hercegnő vagyok, csupán Lia.
Amúgy teljesen jogos, bebizonyított tény, hogy nem elég akarni valamit, tenni kell. Ha valakinek az elhatározása szilárd, sokkal nagyobb eséllyel viszi véghez az akaratát, mintha csak próbálkozna (vagy így áll hozzá).
Mert annyira a kedvemben akar járni, és nekem akar megfelelni, szándékosan nem beszélek most azokról a tulajdonságairól, amelyeket annyira kedvelek benne, nehogy az legyen, ezeket csak miattam csillogtatja, és közben másmilyen szeretne lenni. Azt hiszem, az idő úgyis le fogja bontani a felvett szokásokat, és majd megmutatkozik az igazi Sebastian, hacsak nem egyezik meg azzal, mint amilyennek most látom.
// Szeretem, hogy olyan kreatív és elnéző vagy. //
- Ah, szóval tavasszal...- addig még van egy kis idő. Vagy sok?
Bókol nekem, és elpirulok, de ha már ennyire boncolgatjuk egymást, nem bánom megkérdezni, milyennek is lát. Nem számítok rá, hogy ennyi sok pozitív jelzővel ruház fel. Nem vagyok én sem hibátlan...
- Wow...- örülök, hogy benne ennyiféle vagyok, de szerintem egyedül van a véleményével. Sokak szerint például kifejezetten zárkózott vagyok, pedig feltétlenül ez sem igaz. Csak vannak dolgok, amikről nem szeretek  vagy nem szoktam beszélni.
Ahogy beszélgetünk, nyilvánvalóvá válik, hogy nem teljesen tudja időben behatárolni mindazt, ami Lioval történt. Az az érzésem, azt hiszi, Liot csak őutána ismertem meg, mégis őt választottam... Amikor az ember felejteni szeretne, nem túl szerencsés, hogy felidézi a történteket, de azt gondolom, képes vagyok erre is, ha ezzel bebizonyíthatom Sebastiannak, milyen tényezők vezettek el néhány döntésemig. Tudom, hogy ahogy nekem nem feltétlenül kellemes felidézni ezeket, neki sem könnyű végighallgatni. Elvégre... Csak arról van szó, hogy vakon zúgtam bele valakibe.
- Nem félelem volt elsősorban..., legalábbis nem az együttléttől...- gondolok vissza arra, milyen érzések kavarogtam bennem akkor, amikor Lio közelében voltam- Elveket állítottam fel, és ennek ő nem felelt meg, tudtam, hogy meg fog sérteni, ha ezekből engedek... (és akkor is, ha nem). Bár igen.. kicsit féltem is, hogy ugyanúgy fájdalmat fogok érezni, mint először...  
- Fél reflex?- ezt a kifejezést nem ismerem. - Hehe, rajtam volt a köntösöm, nem igazán tudtam volna magam szappanozni...- mi másra gondoltam volna, mint arra, hogy azt akarja, őt habozzam be?
Megrántom a vállam. Nem mindegy? Nem ott és nem akkor, de végülis... lefeküdtünk egymással.
- Ha mindegy lett volna, már Szegeden lefekszem valakivel, csak hogy kitöröljem Liot magamból... - mondom kicsit durcásabban. Nem kedvemre való, hogy olyannak állít be, mint aki csak pótlékot keresett magának Lio helyett. Talán úgy viselkedtem? Kihívó voltam? Flörtöltem?
Ő is indulatosabban felel, de valószínűleg csak az én kitörésem miatt. Kicsit össze dugjuk a fejünket, jó érezni az arcát az arcomhoz közel. Jó hallani, amit mond. És tudom, kezdetben az ő udvarlását sem fogadtam túlzott örömmel, nem akartam, hogy úgy nézzen rám, mint nőre... és aztán apránként mégis. Megszeretette velem, hogy nő vagyok. Megtanított, hogyan sütkérezzek ebben a tudatban... Az önbizalmamat emelte fel valahonnan a béka feneke alól... Nem éreztette, hogy szándékai lennének, hanem a maga természetes módján beszélt róla, mintha csak az időjárásról beszélne, vagy hogy milyen ételeket szeret, miket nem. Nem rótt terhet rám, egyre kevésbé feszélyezett. És ott a pont... Nem csak a nőt látta bennem... (ha ez igaz)
Szép és könnyed volt az az időszak... Főleg, amikor már alig vártam, hogy péntek legyen. Vagy amikor meghallottam a hangját a rádióban. Úgy hallgattam, mintha éppen nekem magyarázna valami nyelvtani szabályt... Ha becsuktam a szemem, még a gesztikulálásait is láttam, és ez megnevettetett, vagy valami hasonló... Jó érzés volt. Azt éreztem, kerek a világ, és annak részesei vagyunk.
Meglep, ahogy azokról a dolgokról beszél, amiket ki akart belőlem hozni: vágy, kívánság, ragaszkodás...  Nos, nem hittem, hogy erre lenne szüksége. Hiszen úgy tűnt, éppen a szabadságához és a függetlenségéhez ragaszkodik; ahhoz az életmódhoz, amit maga köré épített.
Komolyan nem tudom, ebben a dologban ki hibás, vagy ki nem. De mindez már lényegtelen. Az kéne legyen, mert nem azokon a hibákon kéne rágódnunk, hanem lapozni egyet, és ... megtenni az első közös lépéseket. És én nem csak megpróbálni akarom.
Megcsókolom, annak reményében, hogy befejezzük végre ezt a siralmas múltidézést, aminek nincs is sok értelme. Félreértések itt is voltak szép számmal, és talán kikerülhettünk volna egy-két vitát, de nem mindet. Nem mindet, ebben biztos vagyok.
- Haraggal nem lehet belebonyolódni semmibe- csúszok hozzá közelebb, aztán ölelem és csókolom, mindegy, hogy megtiltotta nekem a minap. Viszonozza az ölelést, és aztán a csókot is. A második már sokkal lágyabb és inkább adni, mint kapni akarok, bár ebben lassan túlszárnyaljuk egymást. Magához húz, egymásnak feszülünk, ez az érzés egyébként abszolút nem kényelmetlen, nem kellemetlen. A lábam a háta mögött jobban össze tekerem, azzal is ölelem, mintha kismajom lennék. Ha felállna, akkor engem is emelnie kellene...
Be van csukva a szemem. Sem a könnycseppet, sem a kétkedést nem látom a szemeiben. Belefeledkezem a csókjába, ismét felforródosik a testem, a levegő, csöng a fülem, és eltűnik a környezet. Csak az ölelő forróság marad, aztán a puha ágy érzete a hátam alatt, Sebastian arcamba hulló haja, az illata, az íze... Csak meg ne tiltsa, hogy szeressem, mert kiugrok az ablakon...

- Oké, jól van, ráér...- ha ráér. Attól félek, hogy váratlanul jelenti be, pl így: "holnap elutazom egy hétre, ne várj haza".. Ismerős mondat, nem csak apa szájából, anyám is tett néha ilyet, és hagyott magamra, minden előzetes felkészítés nélkül. Hány éves voltam? Tíz, tizenegy? Magamra maradni egy üres házban nem a legkellemesebb. Most sem viselem jól a magányt.
Néhány dolgot helyre kell tenni az időben, a múltban, Lioval kapcsolatban, de mintha mindig újabb és újabb kérdések törnének föl belőle, generálódik a meséből saját "ferde" elképzelése, hogy ő nem elég jó. Némileg átlátok a szitán, és látom, azt keresi, vajon benne mit látok, mit keresek, mit szeretek... Ha olyan rossz véleménnyel volt Lioról, miért tart tőle?
A kérdése fájdalmas, a gyomrom tekeri meg. Hogy vele miért...?
- Sosem fogod megérteni, mert nem tudom elmagyarázni -  mondom neki, és csalódott vagyok, egyrészt magam miatt, hogy nem találok szavakat, másrészt, hogy azt hiszi, ennyire tudatosan történt minden. Ha azt mondom, az ösztöneimre hallgattam, a belső hangra, hülyének néz?
- Veled lenni akartam...- mondom aztán, mert válasz nélkül nem akarom hagyni- és nem tudtam, mennyi lesz belőle, hogy csak csókolózunk vagy összebújunk, vagy... - elharapom a szám- Azt mondtad, semmi olyat nem teszel, amit én ne szeretnék, és elhittem, hogy nem fogsz kidobni, ha esetleg azt mondanám: "részemről ennyi, ne menjünk tovább"... Belőled áradt a türelem, és ... kívántalak...
Más kérdés, hogy Lioval szemben ilyesmiről szó sem volt. Mindaddig, amíg valójában meg nem történt, azt feltételeztem, képtelen lenne a stopra, féktelen lenne és vad (és fájdalmas), és ezzel nem tudtam volna akkor mit kezdeni. Meggyalázva éreztem volna magam, ha úgy történik, és ettől viszont tartottam. A zuhanyjelenet így is elég kínos pontja a múltamnak.
- Hogyne, gyakorló férfifaló voltam, pontosan olvasva a gondolataiban, mi izgatná fel...- nem rajta gúnyolodom, magamon élezem a nyelvem. Valószínű, ha tapasztaltabb lettem volna, már a bejárati ajtóban rámászok, és elkerültünk volna egy csomó vitát.
- Következmények? - nézek rá, és nem egészen értem- Arra gondolsz, azt akartam, Lio ne tudja meg? Vagy éppen, hogy igen? - ráncolom a homlokom- Épp ez a lényeg, egyáltalán nem akartam, hogy számítson. - Ha egy másik pasival akartam volna kiírni őt a szívemből, könnyen felszedhettem volna azt a srácot az esküvőn. De téves az az elgondolás, hogy egy pasi kiírtja egy másik utáni vágyat, emléket, akármit... és ha jó is a szex, valószínűleg pocsékul éreztem volna magam utána...
Ez a sok "miért" rossz irányba visz, mintha távolodna tőlem, és ettől megijedek. Nem kell mindenre magyarázat. Nem kell mindennek megtalálni az okát. Most így látom, lehet, akkor másképp, de ezt nem tudom megmagyarázni. Azóta egy csomó dolog változott, információkkal lett tele a szívem, és nem tudom azokat kirekeszteni, hogy akkori önmagamat tisztán lássam. Mást látok. Mást látnék, ahogy ő is másnak lát akkor és most.
Arra kérem, ne a múltba tekintsünk vissza, hanem nézzünk előre... és kérésemnek a tetteimmel is hangsúlyt adok. Teszek azért, hogy nem beszéljünk többet, de nem azért, hogy belé fojtsam a szót. Ez nem olyan, mint amikor leállított. Eleget láttam abból, hogy szenved, eleget éreztem meg csendes önsanyargatásából, eleget martuk a húsom, elég volt abból, hogy tépjem a sebeimet. Beforrnak. Meggyógyulok. Felállok. Elindulok. Vele..., ha valóban így akarja. Én bizonyítom, hogy így akarom. Velem tart? Vagy mardossa még magát, engem, Liot?
Összeforrni vele, megint, egészen pontosan  (jav.) 29 nap után olyan, mintha visszakaptam volna valamit, amit már elveszettnek hittem. Három hete és egy napja úgy voltam vele, ahogy szerettem volna vele lenni, ha engedi... szerettem. Nem volt vesztenivalóm, nem kellett magyarázkodni, adhattam magam, akár búcsúként is, hisz akkor nem tudtam még, számunkra van-e még esély.
Elvesznék.... Mint egy álom, mely elragad a valóságból, és egy olyan világba sodor, amiben nincsenek könnyek, sem fájdalom, sem halál... Az a végtelennek tűnő könnyedség és tisztaság leng körül, kilépve a por testből, és csavarodnak össze a lelkeink... A szavaival a valóságba rángatna vissza, és bármennyire jó hallani, nem akarom hallani. Nem akarok tudni semmiről. Nem akarok hallani semmiről. Éreznem kell. Nekem ez a bizonyíték. Nem a test öröme, a fül öröme, a szemé, a szájé... Ott, legbelül kell éreznem, hogy valaki kinyitotta az ajtót..., bejött... és többé nem akar kimenni.

Vallani, összehasonlítani... Főleg utóbbinak, mi értelme van? Bár megtettem, és leszűrtem belőle következtetéseket, vannak dolgok, amelyek megváltoztathatatlanok lesznek (maradnak) az életemben. Pl: kibe voltam elsőször szerelmes? Kivel feküdtem le először (ergo: kié a szüzességem? Azt nem tudom kinöveszteni újra meg újra)? Ki volt rám lehengerlő hatással? Ki volt, aki a legszelídebb módon közelített meg? Ki az, aki kitartott mellettem? Ki az, aki sosem hagyott cserben? Ki az, akivel "veszekedni" nem más, mint a véleményeinket közös nevezőre hozni? Ki az, aki nem nevet ki, ha gyerek vagyok, és hülyeségeket beszélek? Ki az, aki fogja a kezem, ha megijedek? ... stb...
Bár nem egy dologról beszélünk Sebastiannal, nem javítom ki. Mert az együttlét elsősorban nem a testi vágyra vonatkozott, hanem a fizikai közelségére. Úgy, ahogy tánc közben, ugyanarra az érzésre vágytam, az összhangra, a harmóniára. És ez generálta az összes többit. Ma sem bánom, hogy úgy alakult, talán csak azt bánom, nem lehet ez az első élmény az életemben. Sokkal szívesebben emlékszem erre, mint ...arra.
- Seby..., sosem voltál ezzel egyedül...- bújok hozzá kissé zavartan. Volt kétsége felőle, hogy kívánom érinteni, hozzá bújni? Miféle vonzás árad belőle, amire nekem ilyen szükségem van? Vagy miféle szüksége van neki, ami énbennem van? Nem véletlenül sodródtunk egymás mellé. Nem véletlen, hogy idő kellett, hogy mindez felszínre törjön, és nem volt eleve elrendelt, vagy társított érzelem. Az egyetlen alkalom, amikor nem passzoltak össze a vágyaink, az a csók-puszi volt, az előszobában... tegnap? Mintha ezer éve lett volna.
- Nem mintha váltogatni akarnám őket... - micsoda megközelítés! Eszembe se jutott! Hah, gyönyörű bosszút állni, ha lealacsonyítom közben magam. A párhuzamosság sem fért volna bele a normáimba, éppen ezért akartam szigorúbb korlátokat kettőnknek, ha valamelyikőnknek partnere van.
Bár manapság egyre gyakrabban tapasztalni, hogy felszabadultabbak a gátlások, erkölcsök. Csak én vagyok begyöpösödött, maradi, konzervatív... Hát, ez van. (Én sem vagyok feddhetetlenül tiszta.)
Csókkal nyitok új lapot, vagy rekesztem be a múltat. Már nem számít semmi, ami volt. Kijelentést tettünk, kezdetleges ígéretet egymásnak. És ha a szó nem is olyan erős, a csók az. Sokkal több remény van benne, amiről beszéltünk, amit ki mertünk mondani. A csók nem hazudik... A maga érzékiségével, bujaságával, gyengédségével, forróságával, mélységével sokat elárul arról, mi van most közöttünk, és mi lehetne. Ha az érzelmeinket éppen ilyen bátran mernénk elengedni, mint a szánkat, a nyelvünket, a csillagos eget is le tudnánk hordani egymásnak. Kéznyújtásnyira van... az összes csillag.
Leteszi a szemüvegét, és visszaborul rám. Kétségem sincs felőle, hogy nem hagyja abba. Én sem akarom, hogy abba hagyja, bár beérném, ha maga alá temetne, megfojtana... Oh, nem... Megelégednék, hogy csókoljon, ha teszi a halálomig. Talán úgy, annyi elég lenne belőle. Talán nem. Sosem fogok tudni betelni vele. Mindig újra és újra érezni akarom. Érezni szeretném őt magamon, és magamat rajta, eggyé válni, ahogy a parketten szoktunk, a táncban, mint partnere, társa, "fele"...
Benyúl a pólom alá, érzékenyen rándulok össze, ahogy a keze a bőrömhöz ér, és araszol felfelé, miközben a szája a kulcsontomat szántja végig. Combjaimmal a csípőjét ölelem, az ölem forró lázban ég, máris képes lennék lerugdosni magamról mindent, letépni róla, hogy ne zavarjon a ruha, hogy kiteljesedjünk...
Benyúlok én is a felsője alá, sima és forró bőrét érintem, ujjbegyeimmel szántom végig a húsát, igyekszem letolni róla a felsőt, hogy még jobban fedjen be, takarjon be, melegítsen, bújtasson el, fogadjon be.