- Biztosan remek cicafiú lenne belőled, de maradj csak inkább emberi, Sebastian...- kedves, hogy a macskám lenne (de még milyen!), de akkor kénytelen lennék kisajátítani.
Ötletem sincs, mivel lehetne őt megleckéztetni, az egész valami buta durciból indul, és folyamatosan csak egymásra kontráztunk, lényegében már azt sem tudom, annak a bizonyos meglepetésdolognak milyennek is kellene lennie. Mert hát ő éppen megtagadott tőlem valamit... hogy is volt ez? Mindegy, adott esetben úgyis tudnám, mit kellene csinálnom.
- Jó? - álmélkodok. A hideg futkároz rajtam, ha elképzelem, hogy hozzám ér egy kígyó. Biztos valami rossz beidegződés, mert ocsmány nyákokat társítok hozzá és hűvösséget, pedig tudom, hogy egy kígyó nem olyan. Mégis erősebb az undor, mint hogy legyőzzem a félelmem, és kipróbáljam. Szerencsére, erre nem is kényszerít senki. - Én inkább maradnék a biztonságos, puha melegségnél...- szögezem le. Nálam akkor is a sárkánykutya a nyerő.
- Oké, de először házat. Azt is elintézed? - nevetek Sebastianra. - Mesélted- bólogatok. Vendégül volt látva karácsonykor. Majdnem szétszedte a karácsonyfát, vagy valami hasonló... - Arra nem emlékszem, lány vagy fiú macskája van-e, pedig szerintem ezt is mondtad- nézek rá kérdőn. Tényleg, erre nem emlékszem.
- Hát a talán éppen azért talán, mert a kérdés pillanatában még nincs eldöntve... De ez azt is jelenti, hogy rajtad is múlik a dolgok alakulása, úgyhogy bele lehet húzni, ha akarsz valamit!- védem magam, pedig csak cukkol, jól tudom. Hogy nem vagyok átlagos, nem bók, senki sem az. Számomra minden ember egyforma, mégis egyéniség mind. Valakit ezért lehet szeretni (kedvelni), másokat azért. Nincs két teljesen egyforma egyéniség. A kihívást az jelenti, amikor egy elsőre ellenszenves alakban kell(?) találni pozitív tulajdonságokat, és azok alapján kedvelem meg.
- Egészséges emberekről beszélünk, legalábbis mentálisan egészségesekről. A bolondokkal nem tudok mit kezdeni!- szögezem le. Bocs, ha nem mondtam előre, hogy az aranyköpéseket nem hülyéknek találták ki. Amúgy meg pofon egyszerű a tétel, nem is értem, miért bohóckodja el Sebastian.
A film persze jó, még akkor is, ha Sebastian belealszik. Amikor vége van, beszélgetünk a befejezésről, mert eléggé felkavar és számos kérdést ébreszt bennem.
- Gondolod, hogy bolond a pasas? Maximum megalomániás, azt gondolva, Istent játszhat, és megbüntetheti a bűnösöket. De ahogy kiterveli a dolgokat, és ahogy az egészet végrehajtja, nagyon is éles elmére vall...Most akkor őrült vagy zseni? És ha őrült, meglehet, nem is dutyiba zárják, hanem valami bolondokházába, ahol a jó magaviselete miatt majd kiengedik néhány hónap múlva... És akkor mit vesz a fejébe? Kiírtja valamely vallási csoportot, akik szerint van/vagy éppen nincs szentháromság? - vonok vállat, ok bármi lehet, én csak találomra mondtam valamit.
- Erkölcsi értelemben a nyomozó éppen olyan gyilkos, mint ... mint ez. De az ember szimpatizál vele, nem csak a felesége miatt, hanem mert kialakított egy negatív képet a sorozatgyilkosról, aki különös kegyetlenséggel kínozta meg az áldozatait. Én is úgy érzem, megérdemelte a halált, de akkor sem lett volna szabad megölnie a nyomozónak! El kellett volna ítélni és kivégezni... Ah...
Fogalmam sincs, miért húz fel ennyire a téma. (Nem rossz értelemben). Azt mondom, szeretném még egyszer megnézni (legalább), hogy minden momentum a helyére kerüljön. Sebastian áldását adja rá, hogy nálam maradjon a film. De engem még mindig foglalkoztat, szinte vibrál bennem, mint valami hangvilla, ami nem akarja abbahagyni a rezgést. Sebastian is érzi. Nyugtatni próbál, bár nem vagyok ideges.
- Gondolod, hogy miután szándékosan ölt meg egy embert, lehet még valaha zsaru? -ingatom a fejem. - Szerintem ezzel a tettével elveszítette a munkáját is- Lényegében semmije sem maradt. Se feleség, se gyerek, se munka... Mi értelme így az életének? Naná, persze, hogy vannak kérdések, amelyek megválaszolatlanok. Talán éppen azért olyan alattomos ez a film. Mert maradt egy kérdés (vagy több). Az ember olyan lezáratlannak érzi, mintha lemaradt volna az utolsó jelenet, vagy mi. Ilyesmi.
- Várj, kimegyek veled...- mert bólintok, hogy hozhatja a sütit, de nem akarok egyedül maradni. (Nem attól tartok, hogy meglovasítja a családi ezüstöt! )Különben is kell egy tálca, kellenek tányérok, meg villák... (És mégiscsak én vagyok a házigazda!)
Már a konyhában ügyeskedünk, amikor felé fordulok, és megkérdezem.
- Te képes lennél ölni, ha valaki bántaná Henryt vagy ... a barátaidat? - Kezeimmel a hátam mögött a pultnak támaszkodok, úgy figyelem őt.

- Na, micsoda?- semmi rosszra nem gondoltam, kérem szépen! Éppen csak az jutott eszembe, hogy fiú cica. Azaz kandúr. De ez meg olyan bután hangzik, ha kényeztetni akarom!
A kígyókról nem vagyunk egy véleményen, az viszont, hogy felajánlja a testét a sárkánykutya helyett, nagyon vicces.
- Hm, hm... - bár ne hiányozna ennyire, hogy hozzá bújjak!- Bár angyal vagy, nem tudok a hátadon repülni... - biggyesztem a szám. Nem szabad ebbe komolyabban belemenni, még elragadtatom magam, és megint butaságot csinálok.
Nem töri le a kedvem, hogy legyen macskám, sőt, mintha szorgalmazná, hogy házam legyen, még a segítségét is felajánlja.
- Ne már, hogy ingatlanokkal is foglalkozol!?- ámulok rá. Hát miféle titkokat rejteget még előlem?- Bőven elég, ha a ház akkora, mint ez a lakás. De a kert is legalább ugyanekkora legyen! Vagy nagyobb!- még sosem gondolkodtam ezen konkrétan. Vagy igen, csak más aspektusban. Ha már rakatnyi gyerekem lesz, nem lesz elegendő ekkora ház, sem kert... , de azon ráérünk még gondolkodni. Most a leendő macskám a tét!
Igen, nem és talán témakörén megint beszélgetünk és nevetgélünk egy sort. Úgy látszik, határozottabb vagyok néhány fajtársamnál. Egyedül a talán-om hasonló...
- Én ilyet nem mondtam. Van egyáltalán olyan kérdés, amire ilyen választ adtam neked? - gondolkodom, de nem emlékszem ilyesmire. Fürkészve nézek rá. Miért gondolja, hogy bele kell húznia? Talán valami olyat tettem vagy mondtam, ami az elégedetlenségemet fejezte ki? Nem konkrét dologról beszéltünk, csak általánosságban...
- Ez megint nézőpont kérdése...- kezdem, de aztán legyintek- Ne vegyél mindent ennyire szó szerint! Ez így nem ér!
Minden ember bolond egy kicsit, és ezzel semmi baj nincsen. de más ügy, ha valakinek az elméje beteg. Azokra nem vonatkoznak és nem vonatkoztathatók általánosságban a mondások, mert ha magukra húznák, és élnék aszerint az életüket, nagy zűrzavar uralkodna a Földön. Szerintem így is, de ezt csak halkan jegyzem meg.
- Nincs szimpla istenkomplexus. Ez mániás betegség, egyfajta kóros elmeállapot, de nem feltétlenül kezelendő. Hány megalomán szaladgál az utcán? És hány olyan, akinek kisebbségi komplexusa van? Szerinted mindüket rács mögé kéne zárni? Kihaltak lennének az utcák!- forgatom a szemem. Azért ez olyan probléma, ami a lakosság nagy részét érinti. Az más kérdés, hogy tetemes részük sosem lesz diagnosztizálva.
- Oké, ebben igazad van. De éppen azért, mert valaki furmányos, ahogy te fogalmazol, feltételezhető a magas intelligencia is, és a kóros elmeállapotok nagy részére viszont ez nem jellemző. Szóval, vagy őrült valaki, vagy zseni, de a kettő együtt nem.
Bólogatok, hogy egyetértek, én néha nem tudok különbséget tenni, bár sem zsenivel, sem őrülttel nem volt személyes kontaktusom még soha.
Aztán a filmről beszélgetünk, és a hozzávetései mindig újabb kérdéseket vetnek fel bennem.
- Ismered azt a sztorit, hogy Száll a kakukk fészkére? - az író nem jut eszembe, de amit Sebastian említett a gyógyszerekkel kapcsolatban, az sokban hasonlít ahhoz, ami a könyvben van megírva. Nem happy end sztori, maradjunk ennyiben.
- Nagyon is sok. Mivel ez a rendőr érintett az ügyben, azt mondanám, önbíráskodó. Teljesen mindegy, hogy empátia szempontjából mellette állok. Jog szempontjából nem volt felhatalmazva rá, hogy bíráskodjon. Egy bírósági testület... nem egy személyben dönt, és ugye, van ügyvéd meg van ügyész, akik felvonultatják az érveiket pro és kontra... Tehát mielőtt döntést hozna, mérlegel. Eldönti, mi lenne a legjobb az ügy szempontjából... (Jobb esetben).
- Ha bigott vallásos lennék, azt mondanám, senkinek sincs joga elvenni mások életét, hacsak nem Istennek.
Hallgatom, milyen sorsot szán a gyilkossá lett zsarunak, de ingatom a fejem.
- Szerintem ebbe nem menne bele. Nem tudna mindennap a társai szemébe nézni. Vagy gyűlölné azt a munkát, mert nem csinálhatja azt, amit valóban szeretne, és minden nap szembesülnie kellene ezzel (meg azzal, miért van így).
Aztán kimegyünk a konyhába, mert be akarja hozni a sütit. Én meg nem akarok egyedül maradni, még arra a néhány percre sem. Ahogy egymás mellett "dolgozunk", felteszem neki a kérdést, ő mit tenne, ha saját szeretteivel, barátaival történne "valami".
- Ennyire biztos vagy benne?- kérdezem, de nem azért, mert nem hiszem el, amit állít. Tartok tőle, én nem lennék ennyire határozott hasonló helyzetben. Ha nem lennék forrófejű, még mindig Szegeden élnék. Ez is egy megközelítés, nem?
- Szóval egy kis box, és ennyivel megelégszel?- kérdezek vissza, amikor észreveszem kérdő tekintetét.
Igazából nem tudom megítélni, mire lenne képes. Még sosem láttam érzelmektől fűtöttnek. Mintha mindig pajzsot tartana maga előtt (és ebben nagyon is hasonlít Liohoz), és ez megnehezíti, hogy igazán kiismerjem. Mindig nagyon higgadtnak és megfontoltnak látszik, de egy ember nem tud ilyen lenni folyton. Annyi csak, hogy én nem láttam még másmilyennek.
És aztán furcsa kérdést tesz fel. Egy pillanatra a lélegzetem is elakad, úgy meglepődöm, hiszen ha csak szóba hoztam a munkám, már lesápadt, így nem is szoktam róla beszélni. Elfogadtam, hogy neki gondja van a kórházzal, a betegséggel, bár konkrétan nem tudom, milyen benyomások érték, ami miatt ilyen elutasító lett.
- Nos, ez nem egyszerű kérdés...- kezdem lassan- Ha csupán fiziológiai szempontból közelítem meg a halált, azt mondom, ez az élet befejező momentuma, azaz az élet része, az utolsó felvonás. Mindenki életében eljön, normális esetben 80 év körül vagy később... De számtalan ettől eltérő eset van, és valamikor fel sem lehet készülni; mintha a halál cselezne ki bennünket, okozva kellemetlen meglepetéseket, fájdalmat. Mert bizonyos esetekben fel kell készülni (és fel is lehet), de ha hirtelen csap le... Bah, az mindennél rosszabb. Az egészségügyben sincs másképp... Tudjuk, hogy valakinek már csak napjai vannak hátra, máskor pedig ennek ellenére is, megvisel a halál, mert ..., mert...- keresem a szavakat- ennek is számtalan oka lehet. Szóval, hogy ne húzzam a mondandóm: de, de, megvisel. De még mindig kevésbé, mintha laikus lennék. Egyes esetekben ugyanis pontosan tudom, mi miért van, mi után mi következik, és ebből ki tudom számítani, mennyi időm van a búcsúra. Az elválás akkor fáj a legjobban, ha váratlan, és nincs lehetőség... elbúcsúzni...- mondom, és az asztal lapját simogatom az ujjaimmal. Mennyi mindenre igaz ez!

Ijedten csapok a számra, nagy szemeket meresztve. Komplett hülye vagyok! Erre nem is gondoltam! Hevesen rázom is a fejem: nem, nem, én soha! Remélem, nem veszi magára, kedves akartam lenni, nem sértegetni. De ahogy belém kapaszkodik, és nyávog, rájövök, eszébe sem volt rosszat feltételezni rólam.
- Ú, ezt gyakoroltad? - rebegtetem meg én is a pilláim, lássa, tetszett a műsor, mulatságos volt.
Valamivel később már különböző élőlényekről beszélgetünk és a repülésről. Kedveskedésemet lerázza, de ahogy eszembe juttatja a repülős-kajáltatós módszerét, el is nevetem magam.
- Nem is kellett bevetned nálam, okod nem lehet panaszra, szépen eszek önállóan!- durcogok megint egy kicsit. Nehéz, ha közben nevetek.
Megegyezünk, hogy kell nekem egy macska. Ehhez viszont szükségem van egy megfelelő lakásra (inkább házra), és Sebastian, a legnagyobb meglepetésemre még ebben is felajánlja a segítségét. Mintha nem lenne számára lehetetlen. Irigylem ezt a szemléletét, én gyakrabban látok magam előtt akadályokat. És nem is az a gáz, hogy vannak, hanem inkább az, hogy elbátortalanítanak.
- A talán a bizonytalanságomból ered. Talán belőled ragad át rám. Szóval, ha te pozitívabban állsz hozzám, én is ezeket a hullámokat és rezgéseket átvéve fogok reagálni rád. Mindjárt könnyebb döntést hozni! Tehát neked is jól magadba kell nézned, mennyire akarod azt a dolgot. Mert a kérdés igenis árulkodó!- okoskodok, de ez éppen belefér... legalábbis remélem.
- Régen rossz, ha magyarázni kell...- forgatom a szemem, mert csinálni könnyebb, mint elmagyarázni. Ő is tudja, én is, hogy nem kell mindent szó szerint venni. Néha hülyülni kell, mert annak van itt az ideje. Amikor komolyan akarunk beszélni, akkor úgysem bohóckodunk közben... Későn esik le, hogy most is csak húzza az agyam. Én meg mindent komolyan veszek, nesze neked...
- Én azt hiszem mégis... Jó, lehet, hogy túlzok, de pszichiátriából azt tanultuk, mániás betegség az is, ha valaki úgymond Istennek képzeli magát, és az is, ha állandó kisebbségi komplexusa van. Ez a két véglet. Részleteket ne kérdezz, ennyire nem merültem bele, de ha akarod, megkeresem a jegyzeteimet, és megmutatom...- bizonygatom, én értem, miről beszélek, maximum rosszul fogalmaztam meg.
Látszik, hogy nem teljesen vagyunk egy hullámhosszon ebben a témában, de ennek alapja az a félreértés lehet a fogalmakkal. Nem baj, beszélgetünk kézzel-lábbal, gesztikulálva, mert nem hagynám abba, érdekes, amit mond.
- Én csak azt mondom, nem minden normálistól eltérő gondolkodás kóros..., ha gyilkolásra használja fel, amit képzel magáról, önmagában felmentő értékű lehet? Elmebajosokat nem börtönbe csuknak, hanem diliházba- nekem még mindig az az álláspontom, ha valaki kitervel egy gyilkosságot (egy sorozatot), akkor nincs baj az elméjével és meg kell bűnhődnie érte. Az más kérdés, hogy elvenni valakinek az életét mennyire jogos, még akkor is, ha véd bennünket a jog. Emberi életek kioltásával Isten törvényei ellen vétünk. Az egyik parancsolat ez: ne ölj! Nincs feltétel, nincs semmi, csak az egyszerű parancs.
- Látod, ez megint átvitt értelmű! Olyan, mint a borzasztóan jó...- húzom a vállam fel. Hogyan lehet két ellentétes hatású jelzőt egymással kombinálni? És az ember döntse el, most jó volt vagy borzasztó?! Őrült vagy zseni?! Hát nem ugyanaz?
Szóba hozok egy könyvet, csak mert elemezgetjük, a nyomozónak mi lesz a sorsa a tette után.
- Nagyon érdekes könyv. Egyébként feldolgozták már, Jack Nicholson játszik benne, zseniálisan. Volna kedved egyszer megnézni? Akkor nem árulom el, miért a párhuzam...- döntöm félre a fejem és mosolyogva nézek rá. Úgy hiszem, neki is tetszene.
- Mármint a zsaru, ugye? - most róla beszélünk? Merthogy a sorozatgyilkosunk már halott. - Én őt nem ítélném halálra. Szimpatizálok vele, felvállalom!- dacosan felemelem az állam. Nem mondom, hogy helyes, amit tett, de megértem! Sajnos, tisztában vagyok vele, hogy ez elfogultság, de nem tehetek róla, érzékeny nő vagyok. És ennek nincs köze ahhoz sem, milyen jól fest Pritt.
- Vallás, erkölcs... Melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás? - vonom fel a vállam, számomra lényegtelen, hogyan fogalmazza meg, a lényeg ugyanaz. Alapelv: ölni bűn.
- Nem értek egyet- rázom a fejem- Ha már megölte a gyilkost, miféle bosszúvágy maradhatott benne? Éppen a bosszú, a harag a hetedik. Megtette, vége. Lehetséges, az a nyomorult éppen azt akarta közölni, te is csak olyan gyarló ember vagy, mint én, csak te zsaru vagy, én meg... (embereket ölök)- érvelek, mintha belebújtam volna menet közben a sorozatgyilkos bőrébe.
Igazából nagyon élvezem, ahogy érvelünk egymásnak, és véleményt cserélünk. A konyhában sem hagyom abba, még személyesebbé tenném a kérdést (és teszem is), amikor személyesebb vizekre evezek.
- Ha így vélekedsz, hogyan tudsz mégis azonosulni a nyomozóval? Ő miért más? Az ő tette miért elfogadható a szemedben? Miért érted meg?- szaporozom rá a kérdéseim. Persze, vele értek egyet, de miért kizárólagos, hogy ő ugyanebbe a hibába essen? Miért nem tudja elképzelni magáról?
Érdekes módon fogalmazza meg, ő miért és hogyan kezeli a stresszt. Tény, még nem láttam haragtól fűtötten. Sosem tartottam attól, hogy nőket bántana, a kérdés nem is erre vonatkozott, ezért kicsit megemelkedik a szemöldököm, amikor a férfiakra visszakérdez, de nem teszem szóvá. Ha egy férfi megüt egy nőt, nem sok becsülete marad előttem (Persze, vannak szélsőséges esetek...) Egyszer említette, ha mérges, franciául szokott káromkodni. Én kedvelem, ha franciául beszél, gyanítom, észre sem venném, csak a hanghordozásból, hogy most nem valami kedveset mondott.
Aztán furcsa dolog történik. Ő, aki annyira ódzkodik a kórháztól, a munkámtól, épp a halálról kérdez (pedig azt gyanítottam, ez az alapvető oka, hogy kialakult benne ez a fóbia. Vagy valami meghatározó, személyes élmény. Gyáva lennék erről beszélni vele).
- Objektív csak fejben tud lenni az ember. Tudod, hogy az elkerülhetetlen be fog következni, de a szívnek nem lehet megtiltani, hogy érezzen, ragaszkodjon, szeressen..., reménykedjen.... - rá pillantok, de aztán beharapom az ajkam. Nem lenne jó ebbe belemélyedni, ez a fiók még nincs becsukva. Azt sem tudom, miféle cimkét tegyek rá. Inkább elkapom a tekintetem, és a földet fixírozom.
- Ne hidd, hogy rossz ápoló lennél. Egyikőnk sem érzéketlen. Csak meg kell tanulnunk elrejteni bizonyos dolgokat. Gyakran a beteg elől is, mert nem vehetjük el tőle a reményt. - És csodák ma is akadnak. Mire nem képes az ember, ha nagyon akarja!
Sütivel felszerelkezve hív magával Sebastian, hogy menjünk vissza a szobába, az ágyba. A bort nem horgásztam magammal, sőt majdnem meg is feledkezem róla. Sebastian azonban kér, így mindkettőnknek töltök.
- És akkor most horror? Vagy előbb megesszük a sütit... repülő-stílusban?- kuncogok.

Amikor megragadja a nadrágomon az övtartót és magához húz, vibrálni kezd körülöttünk a levegő. Egy pillanatig úgy érzem, talán maga töri meg a jeget közöttünk, de még csak nem is piszézik velem, még az orra sem ér hozzám rendesen. Vajon szándékosan csinálta így? Meggondolta magát vagy eszébe se jutott, hogy megcsókoljon? ... Csak játszott. Hát persze, tudhattam volna. Buta kiskamasznak érzem magam megint. Ki fogom ezt nőni valaha?
Téve, hogy minden rendben van, hogy nem volt rám hatással az előbbi közeledés (lehet, észre sem vette), már játszunk tovább, ami nem is esik nehezemre. Sebastian nem változott meg, be kell látnom, én vagyok, aki többet képzeltem a dolgok mögé. Mint mindig, most is.
- Tudom, tudom, hogy megetetnél...
Aztán a talánról dumálunk, és azt hiszem, valahol egyet ért velem, mert elgondolkodni látom. Bárhogyan is alakul az élete, szeretném, ha tudná, nélküle semmi sem működőképes. Bár kívülről az élete gondtalannak tűnt, mi már elég sokat beszélgettünk ahhoz, hogy túl lássak ezen, és lássam, hogy nem csak fény és derű az élete. Nem egészen értem, mi a gond, de valami nagyon elromlott, valamikor régen... Lionak nem tudtam segíteni, és közel sem biztos, hogy képes vagyok Sebastiannak, de szeretnék. Nem olyan önző módon, ahogy Lionál, nem hiszem, hogy én lehetek a megoldás , az ír a sebeire, de talán a barátságunk elég erős, hogy meg tudjam támasztani, vagy erősíteni, ha éppen arra lesz szüksége. Remélem.
Milyen érdekes az emberi agy, miközben fecseg és nevetgél, közben számtalan más gondolat is megfordul a fejben. Így járok én is. Az előbbi momentó csak egy pillanat műve, éppen csak annyi, amíg valaki pislant, vagy tüsszent. És észre sem venni.
- Gonosz vagy, Sebastian!- kiforgatja a szavaim. Miért is mászok bele mégis jobban a témába? Mert érdekes, és felülírja, hogy komolytalannak tart. - A hülyeségnek és az érzelmeknek is vannak fokozatai, mélységei...- példálózok megint ezzel. Megint hozhatom fel, mennyire szeretem Kinget vagy a U2-t. (Ha még nem unná.)
- Egy szóval sem mondtam, hogy neked van kisebbségi komplexusod, és Phoenixet nem ismerem...- Lio nem nyilatkozott róla túlságosan barátságosan, de ezt persze, már nem mondom ki hangosan. Lio neve most nem venné jól ki magát. Mentségemre legyen mondva, csak a téma miatt ugrott fel a neve, nem én akartam gondolni rá. (Ez azért más, nem?)
- Nos, ha előre erre sakkozott, akkor meg tuti, hogy nem elmebeteg, mert azoknak eszükbe sincs, hogy rossz, amit tesznek! Eszükbe sem jut, hogy a tetteiknek következménye van...- érvelek erélyesebben. Ha előre erre játszott, csak hidegvérű gyilkos, és jobban érdemli a halált, mint valaha.
- Pontosan! Látom, érted...- nevetem el magam. A tiszta kosz nagyon jó példa- Meg a szörnyen imádlak!- nevetem el. Kell a feszültségoldás.
Még a filmről beszélünk, szóba jön egy másik is,. Fel kell vésnem valahova, hogy be kell szereznem, különben elfelejtem. Amióta nem dolgoztatom az agyam, minden kihullik belőle.
- Ah...- hördülok fel, hogy megint így elbeszélünk egymás mellett, már követni sem tudom, mikor kit véd és vádol. - Akkor légyszíves azt magyarázd meg, miben különbözik az egyik gyilkosság a másiktól...- Usui jt eszembe. Kétség nem fér hozzá, hogy kapásból köpné az ide vonatkozó jogszabályokat, és tökéletes értekezést mutatna be a rendőr mellett illetve ellen, attól függően, mit is mond a törvény. És ugyanezt megcsinálná a sorozatgyilkossal szemben is.
- Foglaljuk össze, fogalmunk sincs... Ez egy megosztó film, és nem csak az embereket osztja meg, hanem önmagunkat is, azaz más, amit tudunk és más, amit érzünk... Ebben egyetértesz?- valahogy csak a végére kell jutni.
- A vallás bizonyítéka, hogy vannak, akik még hiszenk, de az erkölcsnek micsoda? Minden ember követ el bűnöket... Ki kisebbet, ki nagyobbat...- húzom fel a vállam. A hitet most nem akartam ide keverni, a filmhez nincsen köze, sem a meggyőződésemhez. (Ami, ugye, képlékeny.)
- Ha elsütötte a fegyvert, a bosszúvágynak annyi, hiszen végzett azzal, aki elvette tőle a feleségét és a gyermekét. De a harag? A harag még sokáig ott lesz, azt nem lehet ilyen egyszerűen elölni, az egy összetetettebb érzelem, és tartós, mint a ... - szerelem. Miért ez jut eszembe? - Lehet, hogy megfordul az iránya, hiszen már nincs kire haragudnia. Magára fog. Hibáztatja majd magát, hofgyan és miként került ebbe a helyzetbe, magát fogja okolni, pedig nem tehet róla, hogy kipécézte egy... elmebeteg (vagy zseni). De ha életben marad a harag, nem írtódik ki azzal, hogy a gyilkos élete semmivé lett, akkor nem csupán a tettes kiléte ellen irányul, hanem a tett ellen is, különben ki kellett volna oldódnia, nem gondolod?
A konyhában személyesebb oldaláról közelítjük meg a kérdést, és arra vagyok kíváncsi, ő mit tenne, hogyan viselkedne. Érdekes dologra hívja fel a figyelmem. Igaz, talán én is inkább magam ellen fordítanám a fegyvert. Mi értelme az életemnek, ha elvesztem a legfontosabbakat az életemből? Ha én lennék a nyomozó... A gyilkos után magammal is végeznék. És ez sem jó megoldás. A halál sem kiút.
- Ez így van. Bele tudod képzelni magad, bele tudod élni magad, de teljesen átélni nem tudod, mert nem ugyanazok a gondolatok fordulnak meg a fejünkben. Ahogy neked sem, és nekem sem, pedig ugyanazokat a képkockákat láttuk...- nevelés és környezet, e kettő formál bennünket, ezért van az, hogy nincs két egyforma ember. Nem létezik.
Aztán más téma... a halálé... Szokatlanul komolyan és mélyen, bár váratlanul ér. A legjobb tudásom szerint szeretnék válaszolni, de itt is van egy emberi és egy szakmai oldal, és a kettő nem fedi le egymást teljesen, talán ezért nem egyszerű, amit mondok. Próbálok egyszerűen fogalmazni, de még ennek ellenére sem vagyok túl sikeres (vagy éppen az erre való törekvésem ront mindent el.)
- Ne hidd, hogy nem fordul elő...- ha arra kíváncsi, ki szoktam-e bukni, szoktam-e sírni... Előfordul. Idegenek miatt vagy olyanokért, akiknek a sorsa megérint, egy gyerek miatt, vagy egy vétlen balesetes miatt, krónikus betegségben elhunytak miatt vagy... bármiért. Odabent nem szabad. Mások előtt nem szabad. Néha előfordul, de többnyire magamban sírok másokért. Felmegyek a tetőre, vagy itthon, meló után. Néha, előfordul.
- Ah, veszekedtetek? - még soha nem beszéltünk rossz dolgokról Callievel kapcsolatban. Min húzhatta fel magát? Azaz min bántódott meg? Sebastian láthatóan hibásnak érzi magát, mert bűntudatosan hajtja le a fejét.- El akarod mondani, mi történt?- kérdem tőle halkan. Tudom, hogy nem szokott panaszkodni. De lehet, neki sem ártana, ha kiöntené a szívét.
Aztán bemegyünk a szobába, sütivel és borral töltjük magunkat és egymást. Mert jön a brrr.... Ugyan kiprovokálom, de remélem, hogy ezzel mosolyt csalhatok a szép arcára. Sikerül. Megetet. Nem csak az első falattal.
- Nesze nekem, máris rám fogtad, hogy ijedős vagyok... - morcogok megint, de nincs rossz kedvem. A süti finom, a bor itatja magát, elönt a melegség, és mikor kiürül a tányér, elnyúlok az ágyon, fejemet egy párnára teszem.
- Na gyere, gyere gyorsan... - nyújtogatom felé a kezem, hogy dőljön megint hozzám. Ha a közelemben van, nem félek.

Üditően hat rám Sebastian, az összes bohóckodásával és viccelődésével együtt. Még akkor sem zökkent ki túlságosan, amikor közel kerül hozzám. Csak a levegő vibrál jobban, de aztán ennek is éppen úgy van vége, mint a sütőnél. Épp csak nem tudom lehűteni magam. Azaz kénytelen vagyok, csak nem a csapvízzel...
- Hogyne volnának? Csak a köznyelv szerint őket démonoknak hívják- magyarázom meggyőződve.
Árnyalatokról beszélve ő a színeket hozza fel.
- Bocsi, eddig azt hittem, a szürke...- legyintek, hagyjuk.
Értem a célzását a szürke árnyalatairól, a könyv elég nagy vihart kavart a nővérek körében, és magam is beleolvastam. A szadizmus azonban nem az én műfajom, főleg akkor, ha elvileg romantikus sztoriról van szó...
- Istenkomplexus és gőg sem ugyanaz...- csóválom a fejem. Vajon csak példaként mondta, amit mondott, vagy van némi alapja? Sebastiannak nem lehetnek kisebbségi komplexusai. Vagy ha van..., remekül titkolja!
- Na, ezt ne hangoztasd azok előtt, akik a vallás égisze alatt követnek el öngyilkosságot. Meg ne kérdezd, melyik ez a vallás, mert nem tudom!- Talán az iszlám? Megrázkódom. Sosem értettem egyet az ilyesmivel. Nem értem, miért hiszik egyesek, hogy Isten (bárhogy nevezzék is) ilyesmit vár el a híveitől. - Ez nehéz kérdés. Ha valakinek erős a hite, nem érzi helytelennek, amit tesz. Valószínűleg az ő szemében a dolog Isten akarata. De ha így nézzük, egy csomó dolog van, ami helyes, a közember mégis azt gondolja, helytelen... Ah, ennek nincsen vége, Sebastian. Nincs egységes vallás, nincs egységes erkölcs, jó és rossz... Hogy lehet igazságot tenni?- csak költői kérdés. Nem akarom a délutánt ennek a témának szentelni. Főleg, hogy egyik vallásnak sem vagyok elkötelezve.
- Ezt nem hiszem...- nevetem el. Sebastian ugyan talán túlzottan gondoskodó, de ezen sokat lehet finomítani. Mire nem jó a kommunikáció? Eddig én is boldogultam vele... A szeretetből sosem elég!
- Légy objektív. A halott az halott. Ha csak ez számít, lényegtelen, hogyan lett azzá, a gyilkosság motivációja csak a bíróság előtt perdöntő- Éppen ezért okoz ambivalenciát, amit a nyomozó tett a filmben.
- Igen, pontosan így gondolom én is- értelem és érzelem csap össze. Lényegében egyetértünk, ha vannak is árnyalatnyi különbségek.
- Oké, igaz- hajtom meg a fejem. Bár sok embernek lelkiismerete sincs, meggyőződésem szerint.
Továbbra is a nyomozóról beszélünk, a motivációiról, és a lehetséges folytatásról.
- A düh lehet a csoki... , az nem múlik el gyorsan. De a bosszú... Ebben az esetben szerintem bosszút állt, és nem kíván többé ilyesmit tenni. Úgy hiszem, saját maga erkölcsi korlátait is átlépte, amikor lelőtte azt a fickót. Nem érezted, mennyire vívódik, megtegye vagy ne tegye? - kérdezem tőle kíváncsian. Szerintem a bosszúvágyát kiélte. Ezután majd jön a bűntudat... Ah... Csak dumálok, mintha az életem függne tőle, és egymás után hozunk fel érveket. Sebastian azonban még mindig azt mondja, hogy a bosszúvágy tartós, nem a düh.
- És akkor mit tesz? Kinyír minden sorozatgyilkost? - ah, ez elképzelhetetlen! Ez a nyomozó nem ilyen!
A konyhában tovább beszélgetünk.
- Igazad van, én sem szeretném, ha mindenki egyforma lenne...- ha némiképp hasonlítanánk, az nem lenne baj. De némi ellentét nem ártalmas. Valaki szerint az ellentétek vonzzák egymást. De az sem feltétlenül előnyös, ha semmiben nem ért egyet két ember.
A halálról beszélni nem is olyan könnyű, mint gondoltam. Én magam sem vagyok teljesen egységes, vannak helyzetek, ami jobban megérint, és vannak, amivel szemben közömbös(ebb) tudok maradni.
- Az attól függ...- vonom fel a vállam. - Van, amit könnyebb, és van, amit nehezebb. - Ezt nem tudom általánosítani, pláne nem tudom mondani, hogy igen, vagy nem. Itt most a talán sem jó válasz, mert ez nem Sebastianon múlik.
Véletlenül szólja el magát, hogy veszekedtek Callievel, de a kérdésemet követően nem nyílik meg, inkább passzolja a témát. Rá hagyom. Elvégre semmi közöm hozzájuk, a problémáikhoz. Értem én... Mondanám, hogy nem csak az élete édes fele érdekel, megoszthatja velem a problémáit is, ahogy a munkaügyivel tette, de a magánélet más. Talán ezért nem akar beszélni róla. Nem csodálkozom. Én sem szívesen teregetem ki a sebeimet mások előtt. Ő még így is többet tud, mint bárki más az ismerőseim között.
Visszamegyünk a szobába, és ott eszünk, de nem hagyományos módon. Engedem (sőt kérem), hogy etessen, annyira muris, ahogy berreg. Kuncogok is rendesen, ahogy csinálja, és csak hogy viccesebb legyen, néha ellenállok, de aztán csak beadom a derekam, és megeszem az egész sütit, pedig úgy érzem, sok lesz a jóból. De cserébe én is etetem őt, közel sem olyan ügyesen és hatékonyan berregve. Azért elmókázunk egy kicsit, és ebbe belejátszik az is, hogy borozgatunk közben. A bor hűvös és édes, a süti mellett kicsit fanyar, mégis nagyon finom.
A laptop körül tevékenykedik, én pedig nyúlok érte, hogy feküdjön vissza mellém. Elindítja a filmet, és aztán odabújik, a kezem a nyaka alá húzza, a fejét a vállamra hajtja. Szusszantva hajtom a fejem az övéhez.
- Köszi. Nagyon finom volt a süti- mondom neki szinte suttogva. Mintha kiszaladt volna belőlem az erő.
Elindul a film... Az első percekben érezni a feszültséget, hogy a barna hajú nő meg a pasi között lehet valami, miközben a szőke nő a felesége... A baleset azonban váratlan, és megfeszül a testem. Amikor a nő rájön, hogy a gyereke is meghalt, a szám elé kapom a kezem. Nem vagyok benne biztos, hogy így kellett volna neki elmondani...
A filmben egy év telik el, látszólag minden oké, az élet megy tovább... Figyelmeztető jel a gyógyszer, amit a szőke csaj szed, de elképzelhetőnek tartom, hogy kedéjjavítókat szed, ilyesmi. Aztán amikor kinéz az ablakon...
- Na, ki az ijedős? - nevetek én is, pedig ugyanúgy összerezzentem, mint Sebastian.
A történet ezután lazább lesz, de csak átmenetileg, kb 20 percig, mert elkezdődnek a figyelmeztető jelek...
- Ah, vissza kellene fordulniuk...
De akkor jön az omlás... A sztori akkor veszti el a komolyságát, amikor jönnek azok a furcsa lények. Azok inkább nevetségesek. Nos, azért van néhány jelenet, ami váratlan (ijesztő), meg is rezzenek.  
Amikor azonban a két lány szembeszáll a lényekkel, halkan kuncogok.
- Így lesz az ijedt leányzókból zombivadász!
A film vége újabb csavarral ér véget, bár én másra tippelek, amikor a csaj beszáll az autóba.
- Lesz valaki a hátsó ülésen, ugye?

- Jaj, hagyjad már, hogyan lennél bukott? - szívem szerint megölelném, de nem akarom lesajnálni. De néha olyan hülye! Azt, hogy angyal, meg már mondtam neki, nem fogom meggondolni magam, ropsz-ropsz.
- Hagyjuk...- Bár én nem a könyvre gondolok, hanem a színre; meggyőződésem, hogy a szürke a fekete árnyalata, de az sem baj, ha most félre értjük egymást, mert a színekre sem szeretném az időnk pazarolni, ha neki nincs kedve hozzá.
- Nem, nem hiszem, hogy az lennél- somolygok vissza, de azért elülteti a bogarat a fejemben. Nem sok ész kell, hogy eszembe jusson az önbizalom, de még nem jutottam el a célig. Sebastian jól titkolja a gyengeségeit, valljuk be.
- Na igen. Isten nem támogatja a halált. Legalábbis nem úgy, hogy mi hajtsuk végre az ítéletet. Az az ő feladata, kizárólagosan- bólogatok. Vallási kérdésekről is lehetne órákig beszélgetni, de én nem vagyok megfelelő alany ehhez. Sem a hitem nem elég erős, sem érvelni nem tudok...
- Épp ez az. Ugyanaz a helyzet másképp jön le különböző embereknél- értek megint egyet vele. Hát nem elképzelhetetlen, hogy valaki a gyilkosokkal szimpatizál?
Nehezen hiszem el, hogy Henry valaha is neheztelt volna Sebastianra amiatt, hogy mennyire szereti. A szeretet nem lehet szörnyű, hiába állítja ezt Sebastian. Lehet túlzó, aggodalmaskodó, atyáskodó, fojtogató..., de nem lehet szörnyű...!
- Oké, feltétlenül- bólogatok. Szeretném ismerni az öccsét. Szeretnék beszélgetni vele, megtudni mindent Sebastianról, milyen volt gyerekkorában, milyen testvér... ilyesmi...
- Oké, sarkosítok. De ha nem ismered a körülményeket, az egyik halott éppen olyan, mint a másik. Mindenkinek van valakije, mindenkit gyászolhat valaki. Én erre gondoltam...- próbálom elmagyarázni, hogyan is értettem az előbb, amit mondtam. Mintha megbántottam volna. Ez is csak azt mutatja, érző lények vagyunk. Befolyásolhatóak.
- De, a szíve azt súgta: húzd meg a ravaszt! Az agya meg ezt: ne tedd meg, nem éri meg!- mondok neki ellent. - Szerintem nem gyengeségből húzta meg a ravaszt, hanem mert döntött. A szívére hallgatott.
Jól belebonyolódunk a sztoriba, és tovább szőjük azt. Érdekes a téma.
- Igaz, ezt elfogadom- hogy akciózna a hasonló gonosztevők ellen, az nem kérdés. De nem lehet mindenkit lecsukatni örökre.
A konyhában aztán komolyabban beszélgetünk, nem feltétlenül kellemes témákról, és a hangulatunk is megváltozik egy kicsit. Vannak ilyen mozzanatok a beszélgetésünkben, egyre kevésbé zavar. Olyan, mintha ajtókat nyitnánk meg egymásnak (vagy éppen csukunk be), de ezáltal is jobban ismerjük egymást.
A jókedv a sütivel költözik vissza közénk, ahogy etetjük egymást. A gesztus kedves és vicces, néha rá is játszunk, de ez éppen így jó. Oldódunk megint. Nevetgélünk.
Aztán kezdődik a horror, Sebastian hozzám bújik; néha összerezzenünk, néha nevetgélünk. Tetszik, hogy így vagyunk megint egymással. Közel, összhangban. Szeretem ezt az érzést. Még a filmet is elviselem miatta, pedig időnként megállítanám, hogy hagyjuk abba, akkora butaság.
- Igaz, lehet érezni, hogy történni fog valami- néhány klisét én is ismerek már. De be kell vallani, az az ablakos sztori jó volt. Hatásos!
- Szenvedünk? - nézek rá... Igazából a sziklaomlásig még csak a film felvezetése történt, és még nem untam rá. Akkor még fogalmam sincs, mi vár még ránk.
- Meg amilyen hangokat kiadnak... Nyikorognak? Ciripelnek? - kuncogok.
Nem állítjuk meg a filmet, bár egyre egyértelműbb, hogy komolytalannak tartjuk mindketten.
- Ilyen szó nincs is...- kuncogok, mert még sosem hallottam a hülyeséget fokozni. De most felcsigázott. Milyen csavart tettek ennek a filmnek a végére?
És amikor vége, Sebastian úgy néz rám, mintha ezt a filmet is éppen úgy meg akarná vitatni, mint az előzőt. A kezem még a nyaka alatt van, a könyököm visszahajlítom, és így érintem meg a fejét, a haját. Kicsit fészkelődök, de úgy, hogy őt ne zavarjam meg abban a testhelyzetben, amit felvett. Csupán felé fordulok egy kicsit és a szabad kezemet a mellkasára  teszem.
- Ha jól emlékszem, akkor lett véres az arca, amikor megtalálta a barátnőjét, akit a másik szúrt nyakon véletlenül - nevekre nem emlékszem, bocsi- Elképzelhető, hogy addig minden megtörtént, és ezután még semmi... De miért ne lehetne úgy, ahogy elképzeli? Elvégre ő már csak a barna csajjal találkozik, akit már van oka megölni...  Hiszen rájött, hogy a férje szeretője volt... Ha csak képzelődött, képzeletben már megtette. Ez vajon nem a vágyát fejezte ki? Nem elég ok, hogy túlélje, csak azért, hogy bosszút tudjon állni? - Nem is gondoltam volna, hogy találok összefüggést a két film között, de ahogy érvelek, egyre jobban beleélem magam. Az ujjaim közben önálló életre kelnek, és mind Sebastian hajában, mind a mellkasán mocorognak, finoman játszadoznak...

- Nem, nem tollas, akkor griff lennél, vagy micsoda!- nevetek. Hogy is kerültünk megint idáig? És mondhatnám, akkor pozitívum lenne, hogy tudna repülni. Hajaj, ugyanazok a körök, újra és újra! Imádok vele játszani.
- Ezt most úgy mondtad, mintha engem kellett volna meggyőzni! Ki is kezdte ezt a kisebbségi komplexusom van témát feszegetni?- nevetgélek. Hát nem ő volt, aki ezt állította magáról? Mert én biztosan nem!
- Ez jogos. Gyakran érzem úgy... bocsánat a kifejezésért, hogy az orvosok egy része félelemből tartja életben a pácienseit, hiába tudja, hogy azzal csak a gyötrelmeit nyújtja meg. Sokszor nem látom értelmét...- mondom komolyabban, hiszen nap mint nap látom, mi történik a kórházi osztályokon. Értelmetlen harc a halállal szembeszállni. Tudjuk, mégis tesszük, mert erre utasítanak. Néha a szív azt súgja: ugyan, engedd már el, ne kínozd tovább... De az orvos soha nem adja föl. Nem adhatja föl. Ez a hivatása, erre tette fel az életét. Életeket akar menteni. Kérdem én: milyen áron?
- Ha azt mondod, gyengeség volt a szívére hallgatni, akkor te észember vagy, Sebastian. Azaz olyan ember, aki mindent megfontol, elemez, és csak azután dönt, kizárva az érzelmeit...?- csak egy kicsiny kérdő hangsúly van a mondatom végén, rá bízva, válaszol-e, vagy elfogadja, most ezt a benyomást tette rám. Egyébként nem hiszem, hogy olyan. Inkább érzelmes beállítottságúnak ismerem. De tévedhetek. Nem először fordulna elő.
Annyira belemelegszünk a beszélgetésbe, érvelésbe, hogy megéhezünk (egy kis édességre) közben. A konyhában is beszélgetünk, úgy tűnik, sosem fogyunk ki a szóból, de aztán ismét ágyban vagyunk, és a süti után megnézzük a horrort, amit beterveztünk. Nem a legjobb film. Annál jobb a kérdés, amit Sebastian feltesz a legvégén.
- Bocsi, de nagyon rosszul hangzik- reagálom még a hülyeségesebbre. Lehet, hogy nyelvtanilag szabályos, de nekem akkor sem tetszik maga a szó. Ez van! De elnevetem, ahogy az orromra koppint. Micsoda ez, megfenyített? Ah!
Szóval felteszi a kérdést, nekem mi a véleményem, és miközben kifejtem neki, közelebb is húzódom hozzá, meg is érintem. Sebastian pedig összefüggéstelenül kezd beszélni és olyan furcsán mosolyog...
- Te becsíptél? - kuncogok neki, nagyon édes, ahogy félig csukott szemmel motyorászik.
A film második része már kevésbé érdekel, azon is csodálkozom, ő miért nézte meg, ha már az első sem tetszett neki. Egyáltalán, miért van meg neki, ha nem jó?

- És a hátad sem tollas!- csakhogy rájön!
- Oké, oké, elhiszem!- ah, mennyire sarkosít, de legyen igaza! Mindent visszavonok! Vele nevetgélejk.
- Igen, a hivatásom...- bólintok- De emberileg nem mindennel értek egyet, amit az orvosok megkövetelnek. Ők inkább félnek a hozzátartozóktól, mint én. Ápolok, nem gyógyítok. Nem ígérek örök életet... Nem ígérek... semmit... Csinálom a dolgom. Hozzásegítem a beteget, hogy a lehető legtöbbet hozza ki magából.
- Ne legyél ilyen... Ne hidd, hogy könnyebb érzelmek nélkül dönteni...- ingatom a fejem, és elképzelem, mennyire rossz lenne, ha Sebastian kizárná az érzelmeit. Valószínűleg most sem lenne itt. És megint önző módon gondolkodom... Francba!
...
- Nem, ez akkor is gáz, hát olyan hülyén is hangzik, már ne haragudj!- nevetgélek, hogy min vitatkozunk. Lehet, hogy nyelvújító, de nekem ez a szó akkor sem tetszik! És a véleményemhez tartom magam, ha meg is haragítom vele (remélem, hogy mégsem!).
Ahogy a film végeztével beszélgetünk, nekem úgy tűnik, kicsit álmos, vagy bódult... nem is tudom. Picit zavarosan beszél, és ahogy a szeme áll... Kótyagos, szögezem le magamban.
- Kicsit kótyagosnak tűnsz- mondom ki hangosan is, ha már rákérdezett.
És még azt kérdezi, akarok-e filmezni.
- Ez most nehéz kérdés... Mert filmezni van kedvem, de már teljesen elfeküdtem magam, inkább mozognék.  Vagy legalább az ablakot nyissuk ki, hogy járjon a levegő, te is észhez térnél kicsit...
Az ő lába is jár, gondolom, ő sem szokott ennyit egyhuzamban lustálkodni. Pedig a közelsége nagyon jól esik, és szívesen maradnék így... Remélem, hogy éjjel sem akar távolabb lenni tőlem. Igazság szerint jól érzem magam most is... Ah, nem is tudom, mit akarok jobban.
- És akkor mi is van még? Vígjáték, dráma? - sejtem én, hogy maradunk. Vagy ha nem, egyszer úgyis visszajövünk ide...

Imádom, ahogy a saját szavait fordítom ellene, persze, csak játékból, messze van tőlem minden rosszindulat. Meg is legyint, és érzem én, hogy ő is mulat az egészen, de közben valahol bosszantja is. De amikor úgy adja magát! És vele lehet is ezt játszani...
A fülembe ugyan elülteti a bogarat, de nem most foglalkozom vele, milyen problémái is lehetnek Sebastiannak, hiszen most mindennél fontosabb, hogy jól érezzük magunkat. Ő ezért van itt, én meg jó és szófogadó akarok lenni. Ráadásul tényleg értelmetlen szomorkodni.
- Mihez képest kevesebbet? - kérdezem, mert ezt a részét nem értem. Az orvos hoz döntéseket, és utasításokat ad erre-arra. De a nap nagy részében mi állunk a betegágy mellett, mosdatunk, etetünk, tisztázunk, beszélgetünk a beteggel, mozgatjuk, sétáltatjuk... igény és lehetőség szerint. Lényegesen többet teszünk a betegért, mint az orvos. (Legalábbis napi szinten. Mert vannak esetek, pl. műtét, amikor az orvos is odateszi magát fizikailag) Már csak az a kérdés, mi számít a beteg szempontjából: a döntések meghozatala, vagy maga az ápolás.
- Nem tudom... Én nem tudok érzelmek nélkül dönteni- vallom be nőiesen, és megvonom a vállam.
...
- Akkor legyen inkább: hülyébb, de hülyeségesebb?! Lásd be, hogy nem csak szokatlan, de rossz szó! Gáz! - kötöm az ebet a karóhoz. Ettől még lehet nyelvújító! Csak ezt a szót felejtse el. Nevetek vele. - Én őszinte vagyok, kérlek szépen!
Sebastian leveszi a szemüvegét, és olyannak tűnik, mint aki éppen el akar aludni, de közben dumál, és vigyorog is, nem csoda, ha azt feltételezem, becsiccsentett. Nem láttam még részegen, fogalmam sincs, hogyan hat rá a pia, eddig nem ittunk alkoholt, max 1-2 pohár bort (most több lett volna?). Az üveg felé pislogok, de még van benne, elvileg nem árthatott neki, én is jól vagyok... Bár kicsit melegem van (megint), ez nem zavar. Sebastian is melegít egy kicsit, de őt még úgyse nem zavarnám el a közelemből.
- Maradj csak, majd kinyitom én, úgyis meg kell nyújtóztatni a tagjaim...- utasítom el a felajánlását. Még mindig ágyban akar tartani... Hát nem akar erről lemondani? Nevetgélek rajta, hiszen leginkább egy zsák krumplihoz hasonlít most, én meg csupa energia vagyok...
- Bevallom, úgy nézel ki, mint akit mindjárt magával ragad az álom manó...- kucorgok én is közelebb, és apró puszit adok a homlokára. Jaj, nagyon cuki, ahogy hunyorog...
De azért még filmezne. Sorolja is, milyen filmek vannak még. Az akcióról meg is felejtkeztem. A dráma nem is dráma, de legalább diCaprio játszik benne jól, a vígjátékot ajánlja.
- Legyen hát az. Már úgyis kezdtünk belejönni a nevetésbe... - húzom fel a vállam, nekem mindegy alapon. Tényleg az. Nem a film a lényeg, hanem a társaság. - Úgyis megnézünk mindent, nem?
Nevetgélek magamban, félő, hogy bele fogunk aludni, legalábbis ő. Nekem csak levegő kell, egy kis nyújtózás, és máris olyan leszek, mint az újra töltött Duracell-nyuszi.
Ha kinyitom az ablakot, szélesre tárom, a redőnyt is feljebb húzom, elvégre már öt óra is elmúlt, majdnem hat... A nap már nem olyan éles szögben ver be a szobába, és kell a természetes fény. Nyújtózkodom, megropogtatva a hátamat. Aztán ráhúzom a függönyt a a nyitott ablakra, hogy járjon még a levegő, és visszamászom Sebastian mellé. Remélem, nem aludt el...

- Hogy kevesebbet beszél és van vele fizikai kontaktusban, az biztos- mondom komolyan, de azt nem tudhatom, valójában mennyit foglalkozik vele. Át szokta-e nézni naponta az eredményeket, vagy rábízza ezt is valamelyik medikára... Mennyire szívügye a beteg sorsa, vagy csak felületesen és sablonosan végzi a vele való munkát... Néha utóbbit érzem. Amit House is mondott, nálunk is igaz néhány orvosra: "A beteg ember csak megkeseríti az orvos életét." Azaz nem a betegséggel van a baj, azt tudja kezelni, csak a személyiség, ami mögötte áll,  nem érdekli. Én pedig nem így gondolkodom.
Összemosolygok vele, amikor azt mondja, nem tud a szíve nélkül dönteni. Ah, legalább ebben is hasonlítunk, tök mindegy, hogy ez most jó vagy rossz. Mintha sorstársam lenne.
...
- Nem is kötözködök!- nevetek fel- Hülyeség, mint olyan főnév, és nem jelző, tehát nemlehet fokozni!- mondom tovább a magamét, engem nem tud ezzel a maszlaggal megetetni, bármennyire szeretem. - Értem, értem, hogy mit akarsz mondani, de nem csinálod jól! - cukkolom tovább, de kedvesen, eszembe sem jutna, hogy valóban bántsam. - Akkor mondd így : nagyobb hülyeség a vége, mint amire számítani lehet..., vagy a legnagyobb hülyeség, amit valaha láttam. Hm, hm, hm????- meresztgetem a szemem, és úgy hümmögök, ahogy ő.
Megnyugtat, hogy nevetgél, én meg régen éreztem magam ennyire energikusnak. Miért is álltam ki ennyire hevesen valamiért? Már nem is emlékszem. Pedig milyen apróság ez a dolog!
- Néha egy szerencse is elég- kacsintok. Ha mázlista vagyok, hogy nála ez jön be, akkor semmi baj nem lehet. Én biztosan jól jártam... (Az asszonyra nem kapom fel a fejem, máskor is szólított már furcsán.)
...
- Nyugi már, Sebastian, nem vagyok béna!- jaj, ne kíméljen már ennyire, hát nem a mozgásképességemet vesztettem el! Nevetgélek. De maradok még egy pár másodpercet, lehet, hogy tényleg csak a kezemet akarta fogdosni egy kicsit. (Mellesleg nem volt olyan rossz.)
Olyan álomittas, mondom is neki, de persze, aogy szokott, most is tagad. Kap egy puszit, nyitogatja a szemét. Hunyorog. (Nem a fény miatt, még be van sötétítve)
- Akkor ne aludj. Én sem akarok még aludni, elvégre arra való az éjszaka, nem?- kérdem kedvesen, és maradok még egy kicsit mellette, mert szó, mi szó, nehezemre esik megválni a közelségétől.
- Tarthatunk, de mozogjunk egy kicsit, különben sajogni fog minden tagunk...- kérem tőle, és meg is ropogtatom magam a már nyitott ablaknál, jelezve, nekem már ennyi fekvés is sok volt egyszerre.
Megvitatjuk, milyen műfaj legyen a következő, és bólintok, nekem jó lesz az is. Úgy látom, Sebastianra is jó hatással van, hogy levegőt eresztettem a szobába, mert kicsit felélénkül. Jennifer Aniston nem hoz lázba, ahogy Sandler neve sem, ennyire azért nem ugrálok a filmekért.
Ahogy nyújtózkodik, éppen olyan, mint egy macska. Lám, ráférne egy kis mozgás, nem is értem, miért az ágyban csinálja, és miért nem mozgatja meg magát egy kicsit. Nem szólok bele, ő tudja. A kínai közmondásomat is kicikizte, én a bölcsességeimet most elhallgatom...
Bár nem vagyok álmos, a kérdése felcsigáz, mosolyt csal az arcomra. Úgy érzem, ennek nevetés lesz a vége, úgyhogy bólintok.
- Naná. - Lássuk csak, mi ez az ősi módszer? Bár nem mutatom, máris mulatok rajta.

- Csakhogy beláttad, már azt hittem, fel kell adnom!- nevetgélek vele. Nehéz menet volt, mégiscsak egy tanárral vitáztam, ráadásul nem is akármilyennek. Nem az számít, hogy bebizonyítottam, nekem van igazam, hanem az, ahogyan ezt az egészet végigjátszottuk. Kedves volt és mókás, nem volt benne semmi sértő.
- Jaj, ne hidd, legközelebb sokkal bátrabb leszek, ha meg kell védeni az igazamat!- kacsintok, így járt, ha már megtanít erre is. Remélem, nem érezte megalázva magát, nem erre utal az a szájbaharapás.
Nem érzem magam mázlistának, de erről nem nyitnék most vitát. Örülök, hogy így látja. Talán nekem is így kéne látnom magam. Mindennek oka van, azt mondják, nincsenek véletlenek. Csak hát... Van egy hiányérzet bennem, és nem tudom, ezt meddig lehet ilyen módon betömködni...
...
Az egyetlen negatívum, ami Sebastianhoz köthető, hogy úgy kezel, mintha nagy beteg lennék, és nyomnom kéne az ágyat. Úgy látszik, hiába papoltam neki a minőségi ápolásról, erről rossz képet kapott, vagy nem tudja alkalmazni rám, mert én pont az az ember vagyok, aki nem akar feküdni. Nem is vagyok már beteg. És amióta aktív programokat csinálunk, sokkal jobban érzem magam. Mondjuk, ebbe belejátszik az is, hogy folyamatosan szóval tart, időm sincs nagyon merengeni.
- Wow, fagyi? - Kezd kíváncsivá tenni. Ez most ötlet vagy emlék? - Én krumplit sütöttem egyszer hajnali kettőkor...- az sem volt rossz program... - Ha most alszunk, csavaroghatunk éjszaka... - nézek rá, vajon tényleg fagyizni akar-e az éjszaka közepén. Nekem mindegy, mikor mozdulunk ki...
Míg ablakot nyitok, ő a következő filmet teszi be, aztán ő nyújtózik el. Mint egy macska, éppen csak nem dorombol, de tényleg. Azt várom, hogy ásítson is, de az elmarad. Inkább felélénkül, és rám vetíti a nyűgjeit, mintha bizony én lennék álmos, nem pedig ő. Viszont egyből fel is ajánlja, hogy felébreszt, és a hangja olyan bizsergető, belemegyek a játékba, holott sejtem, hogy valami csintalanságra készül.
Már majdnem bedőlök neki.... Ezt a módszert ismerem, abszolút relaxáció, nem értem, hogy fogok ettől még frissebb lenni, általában elalszom, ha végigcsinálom az izmaim ellazításának procedúráját. Egyedül az nem stimmel, hogy lazítsak, ha a tarkóm alatt van a kezem, de rá bízom magam. Becsukom a szemem... lazítok... Figyelek a légzésemre... a hangjára...
- Ah-haha-haha-  nevetvek fel, ahogy végig csiklandoz, és védekezőn húzom össze magam.- Ehhhez nehhhhem vohholt szép!- de csiklandoz tovább, és nem könnyű beszélni, amikor úgy nevetek, hogy a könnyem is folyik.
Védekezésből támadni szeretnék, de még mindig a védekezésé a hangsúly, lévén, mindenhol, de mindenhol csikis vagyok. Igyekszem a keze után nyúlni, elkapni, vagy a teste felé, hogy visszaadjam, de vagy ügyetlen vagyok, vagy hatástalan, mert nem érek célt. Csak rajtam nevet, nem azért, mert én is megcsikiztem.
- Jajj, hagyd abba, ez már fáj!- dehogy fáj, csak fárasztó ennyire nevetni, Már alig kapok levegőt. Lihegek, melegem van.

- Így jártál!- nevetgélek én is.
- Tedd azt, tedd azt!- magabiztosabbnak érzem magam, de ez is Sebastiannak köszönhető. Bárikor szívesen szócsatázom velke, mert sosem bántó, amit mond, ahogy mondja... És ez sokat jelent.
...
- Ah, bűnök...A bűnök egy része kifejezetten jó! - Fagyizni éjjel, vagy sült krumplit enni, kólázni... Ha így nézzük, én sem vagyok feddhetetlen (sőt, másképpen sem), de ezek a bűnök nap mint nap csábíthatnának, és néha csábulok is.
- Nem feltétlenül ma éjjel, mert holnap viszonylag korán kelek, de... Beiktathatunk egy görbe éjszakát valamikor...- Görbe, nem görbe... Sétálhatunk is, mert szeretem az éjszakai várost, amikor már valóban kihaltabbak az utcák, és csak a csend van, a fények, meg az óceáni levegő...   Szeretem, amikor fúj egy kicsit a szél.
Az ágyban aztán lazításra kér, engedelmesen nyújtózom el, és alaposan ki is használja a helyzetet, mert megcsiklandoz, eléggé alattomosan, még a könnyem is kicsordul, védekezésre is majdhogynem képtelen vagyok. Némi nyafogással tudom csak leállítani, komolyan is veszi, abbahagyja, mellém dől, simogatni kezd és vígasztalni.
Gyorsan összeszedem magam, és úgy teszek, mint aki engesztelődik és kienged, de aztán hirtelen mozdulattal rá fordulok, és ledöntöm, azaz rá ülök, és az ágyhoz rögzítem a kezeit.
- Meg is lett az eredménye, alul maradtál!- nevetek rá felülről, nagyon királynak érzem magam, hogy ledöntöttem, de fogalmam sincs, hogyan tovább, mindkét kezem foglalt, nincs mivel csikiznem... Hacsak... Előre hulló hajamat felhasználva kezdem csiklandozni az arcát, nyakát. Fogalmam sincs, mennyire lesz ez hatékony. Ha betakarja az arcát a hajam, biztos szabadulni szeretne majd...

-Így, így! - Nevetek vele, bizony hogy így jártam.
-Teszem is, ne félts! Egy csatát lehet megnyertél, de a háborút nem! - Nevetek mert hát messze nem gondolom ilyen véresen komolyan a dolgot, de pont ide illett, muszáj volt!

-Igen, csak a szemérmesek ráhúzzák a tabu szót, de nekünk csak még édesebb lesz a dolog ettől... - Somolygok, ez sok mindennel így van szerintem.
-Jól van, Én csak délelőtt találkozom Josh-sal. Mondhatni ráérek! - Mosolygok, mert Amelia legalább annyira könnyen rávehet bármire ha akar, mint Josh és Henry. Vagy épp Elee.

De hát megcsikizem, mert én ilyen alattomos vagyok, de olyan gyönyörűen ki lehet használni a helyzetet, hogy eszméletlen, főleg hogy még a karjait is a feje alá tette! Persze mikor mondja, hogy fáj már neki rögtön engesztelni próbálom, látszólag nem is ártott a dolog. Emiatt is lep meg, hogy rám fordul, hirtelen dobban a szívem, főleg hogy rám ül és lefogja a kezeim, édes börtön. Látszik meglepett, úgy is nézek rá, hogy kiül az arcomra, erre nem számítottam.
-Ez egy ilyen nap? - Előbb a szócsata, most ez... de kuncogok a haja miatt. - Ááá, neeee, kivédhetetlen mindent beborító hajtámadás! - Forgatom is a fejem, mert tényleg mindjárt ez lesz a vacsorám, de inkább felhúzom a lábaim hogy a talpaim az ágyon legyenek és hirtelen kinyomom kicsit a csípőm, hogy előrébb dőljön rám a drága, ha meglazul a keze, vagy ha nem, akkor is elveszem az egyik kezem egy ügyesebb mozdulattal és átkarolom.
-Az nem gond ha alul maradok, ha kezemben az irányítás, hehehehe. - Búgom a fülébe. Remélem arra most nem figyel, hogy hullámokban önt el a melegség és a derekamnál összpontosul, mert hát... tehetek róla ha izgató?
-Mit kapok azért hogy újra szabad lehess? - Búgom tovább, ó én nem adom fel, nem az a fajta vagyok, mint észrevehette. Bár az egyik kezem még lehet fogja, de ez mellékkérdés most.