Hull a hó, hull a hó, mesebeli álom ~ Josh & Seby

- Hidd el, mindig többet!- válaszolom kínosan nevetve. Ismerem a gyengéim, tudom, milyen szeretve lenni, hát hogy a csudába ne vágynék rá jobban és jobban? Közben kinyílik egy ajtó a fejemben, pedig nem először mondja ki ezt, mégis új értelmet nyer.
- Sose választanálak le Liáról. Fura lány, de az biztos, hogy nagyon szeret téged- mondom meggyőződéssel.
Bár tudom, hogy vannak gondjaik, ezeket sosem értettem igazán. Már a kapcsolatuk (együttélésük) eleje érdekes volt nekem, de sosem szóltam bele. Az a Lio nevű fickó alaposan megkavarta a bili tartalmát.
- És nekem se árt egy hús vér nő, tudod, aki smink és fésű nélkül is szeretnivalóan édes- apró kis fricska megint; Sebastiant is szerettem kócosan, de amikor Solange bőrébe bújt... Akkor vált igazán ellenállhatatlanná.
//Useres megjegyzés: félreértés ne essék, Josh nőre vágyik, olyan szívvel, amilyen Sebyé//
Pillanatra elcsapom a fejem. Szomorú leszek attól, hogy ellenáll. Pontosan tudom, mit érez. Pontosan ettől szeretném megkímélni.
- Reeven mondta: hallgassak a szívemre. Ti is jóban vagytok, neked nem mondta még soha? Olyan aranyos..., teljesen zavarba jött a témától. Mintha nyálas dolog lenne érzelmekről beszélni. De hát ezzel sosem volt gond közöttünk, igaz?- nézek ismét fürkészően rá.
- Hát ezt pontosan így érzem én is...- mosolygok rá. Nekem is részem ő. El sem tudom képzelni az életem nélküle.
Lia említése megint beárnyékolja kicsit a beszélgetésünket. És mivel nem egyszer terelte a témát, ha szóba hoztam, beszéljen róla, most sem fogom firtatni, mi baja vele. Vagy Liának vele.
- Nincs mit titkolni rajta, ha felvállalod mindenki előtt- erről beszélek egy ideje. Annyit tegyen, amit mások előtt is meg akarna (merne) tenni. Annyit, amit nem szégyell, nem bán meg soha, semmilyen körülmények között. Én is pont ezt teszem, bár a mi határaink egy kicsit különböznek.
- Tudom, hogy erre törekszel. De nem kell mindig előzékenynek lenni! Ne Lia, Henry vagy én legyünk fontosak, hanem nézz magadba, saját vágyaid után kutatva! Váltsd valóra őket! Légy merész, kezdeményező és egy kicsit önző... Gondolj magadra!
Érdekes, hogy "hirtelen" milyen magabiztos lettem. Sokféle hatás ért az elmúlt hónapokban: barátok és barátnők, munka, szórakozás kapcsán számtalan pozitív visszajelzést kaptam. Talán kezdek magamra találni. De ehhez Seby is kell, hisz ővele kezdődött... (talán vele is ér véget). Sebastian biztatott elsőként, hogy legyek nyitottabb, most mégis ő viselkedik úgy, mint egy félénk csiga (mindig visszahúzódik a saját miliőjébe)
- Ah, értem már, mire gondolsz...- bólintok, és próbálkozom, mi lehet a megoldás- Te olyan találékony vagy... Keress más kifejezési módot! Azt sem csak egyféleképp lehet elmondani: éhes vagyok?!- adok neki ötletet, ne adja fel! Még mindig azt próbálom elmagyarázni neki, nem őt, hanem azt a dolgot utasítom el...
Olyan indulatos tud lenni, de ez most nem haragból van.
- Akkor komolyan mondom, orvosra van szükséged!- ugratom és ölelem jobban.
Nem szabadna félnie. Nekem sem szabadna. Én is szoktam, emberi gyengeség. Csak Reevent ismerem, aki azt mondja, nem fél semmitől, de szerintem ő is fél. Csak nem fizikai dolgoktól.
- Ejnye, mit gondolsz, mekkora a szám? És a te fejed? Ez eleve lehetetlen!- próbálom elviccelni. Ő se gondolhatja komolyan, hogy bántanám...
Valami elcsesződik, hiába babusgatom, igyekszem lelket önteni belé. Könnyek csorognak az arcán. Nem tudja, de ezzel alaposan felzaklat, egy pillanatra megint tanácstalanná válok, kiről/miről beszél, mire céloz: egy közöttünk történt dologra, vagy egy vággyal, ami nem teljesült be, de amihez csak neki van köze, és nekem nincs?
- Ó, Seby, ne készíts ki, megszakad a szívem, hogy így látlak!- aztán csak ösztönösen jönnek a dolgok: lesimogatom a tenyeremmel az arcáról a könnyeket, majd a számmal itatom fel a maradékot. Magyarán puszilgatom, vígasztalón, szeretetteljesen. Aztán... összeakad vele a tekintetem, miközben az arca csak centikre van az enyémtől, és akkor megáll az idő. Tökéletes a csend. Közelebb hajolok, és megpuszilom a száját is.
- Akkor "fogalmazd meg" máshogyan...

-De az a jó nem? - Ha fogyna a szeretet ott lenne a gond!
Félretekintek Lia miatt, nekem már vannak kétségeim, bár tudom, szeret a maga módján, persze.
-Tudom. - Én is vágytam nőre, vágyom is, nem múlt el, nem lettem meleg.
-Nem hiszem... De Reeven... megértem őt. Fél csalódni. De ha sosem próbálod meg, nem nyerhetsz... de folyton veszíteni sem hozza meg a kedvet... - Teljesen megértem Reevent, a felfogása hasonló az enyémhez, azt hiszem, talán ezért.
Megnyugszom, hogy érti, ő már a részem, hiányos lennék nélküle, nem is kicsit.
-Nem én szégyellném amit csinálok, hanem mindenki más. Az sem jó... - De komolyan. Ha ketten vagyunk nincs más, ez a jó, ha vannak nem értenék és elítélnének, félreértenék.. kell az?
-Pff... - Erre nem tudok mit mondani. Megtettem, de mégis úgy érzem, nem akarom látni a valóságot. Hogy azt hiszem ez jó így közben kiderül semmi sincs úgy. Eleenek lesz igaza, de az fájna. Nem akart ő rosszat nekem, de rávilágított valamire, ami azóta nem hagy nyugodni. Hogy mire vágyom? Azt nem kaphatom meg. Kezdeményeztem, elbuktam. Egyedül nem tudom megvalósítani őket, az az igazság.
-De semmi sem olyan... hiába veszek meg neked minden hülyeséget, viszlek el mindenhova, próbálnám kimondani a dolgokat, akármi, nem olyan... - Próbálkoztam, az sem ment. Peches szériám van.
-Na még jobb... attól lennék lelki nyomorék... - Ha már én mondanám az kell, orvos, vége lenne mindennek. Utálom mind.
Hiába viccel, ebben most nem ismerek tréfát. Nem tud feloldani, mert a gond már egy ideje rág belül. És ez nem vicces sajnos.
Nem is bírom, faggat, de szégyellem magam, hülyén is érzem magam, félek. Hazudnom kéne valamit, akármit, de nincs erőm. Nem bírom kimondani, Ameliának olyan könnyen mondtam már el, de... pont ezért zuhantam akkorát. Nem akarom azt megint, picsogni Reevennek, mennyire elcseszett vagyok. Ő is megutálna, hogy nem csak Liát szeretem, ez egy túl nehéz titok, túl nehéz érzelem, összeroppanok alatta, a könnyem is kicsordul. Elkezd puszilgatni, az annyira jó, de egyben fáj is, félek megundorodik, ha elmondom. Hülye gondolat mi? De mégsem tudok arra gondolni, azt mondja: nem baj, majd elmúlik. És ennyi...
Ránézek és félek tovább, félek, hogy elvesztem. Csak nézem őt és azt kívánom, bár ne érezném amit. Egyikőjük iránt sem. Csak... nagyon kedvelném őket és ennyi! Mennyivel könnyebb lenne minden, mennyire vidám lenne az egész. Aztán megpuszilja a szám, kissé elernyedek a kezei között. Beleremeg a lelkem. Ha tudná nem csinálná, ebben biztos vagyok... De amit mond... értem mire céloz. Mondjam el a saját módszeremmel. De félek, remeg az ajkam közel az övéhez. Nem tudom mit csináljak. De rá fog jönni, sajnos rájön, nem bírom elfojtani, főleg ha közel van.
Bátortalanul simítja ajkam az övét, reszketek. Hallani ahogy nyelek és szinte érezni, ahogy próbálok erőt gyűjteni és bátorságot. De úgy döntök, essünk túl rajta, itt a semmi közepén, legfeljebb a piára fogom, hiába nem ittam... Vagy csak nem beszélünk majd róla. Ki tudja.
Lehunyom a szemem és gyengéden veszem az ajkaim közé az övét, kezem remegve simítja az arcát. Puhán tapasztom a szám a szájára és kicsit belenyögök a csókba, mennyire mennyei. Elnyomom a szenvedélyt ami kitörne belőlem ha tudna, így csak érzelmekkel telve, odaadóan mozgatom a szám. Annyira alázatosan kéredzkedem be a szájába a nyelvemmel, amennyire lehet, mindig ellök, fel vagyok erre is készülve, akkor tudnám hogy igazam volt, nem érzünk egyformán. Ha mégis megengedi, akkor lassan és érzékien hömpölyögtetem a nyelveink, erotikusan és szorosabban ölelve őt magamhoz, mert bizony teljesen benne vagyok a csókban, az egész lényem, ami sóvárog az övé után, annyira szeretem őt... szeretem.

- Jó akkor, ha mindkét fél ezt akarja. Akkor nagyon jó!- gondolatban teszem hozzá: lehet. Merthogy nekem ilyesmiben még nem volt részem. Párkapcsolatban biztos nem. De a pozitív gondolkodás kell!
Lia vékony jég, nem fogunk róla beszélni, jó. Legalábbis nem most. Bár segíthetnék!
- Ki ne félne a csalódástól? - forgatom a szemem. De ha ki sem megyek az utcára, megüt otthon a guta. Vagy az áram. Kockáztatni kell!- Ami nem öl meg, az megerősít. Bocs, ez kijött, sokszor hallottam gyerekkoromban.
Úgy látom, kicsit megnyugodott, hogy nem történt katasztrófa a kijelentése után. Talán nem is sejti, hogy számomra ő az első a világon, hiába tudom, ki az apám, és hogy van féltestvérem, Suzy és Elee, akik fura módon kuszálják az életemet. Nem tudom, mi nőhet e fölé, és nőhet-e egyáltalán. Talán, ha majd férj leszek, vagy apa... Vagy akkor se.
- Mindenki más... Úgymint én? Vagy úgy, mint akik látják?- kérdem vissza. Nem mindegy. Ha azt hiszi, olyat fogok tenni, amit szégyellnék, nem értett meg engem.
Aztán újfent elképedek.
- Akkor nem veled van a baj, hanem velem! Talán úgy érzed, nem értékelem eléggé, amit teszel értem? Amit kapok tőled? - Nem igazán vagyok jó, ami az ajándékozást illeti. Ez az adok-kapok is csak érzelmi téren számít (számít?). Sosem engedhettem volna meg magunknak pl. egy ilyen utat...
Olyan elkenődött, és az ugratásaim sem csalnak mosolyt az arcára. Próbálok közelebb lopózni hozzá, főként lélekben, érezze, hogy számíthat rám, bízhat bennem, mert ez az, amit adhatok. Egy kívánságát is teljesíteném, de olyan félénk, mint... Nem is tudom mihez hasonlítani. Potyogni kezd a könnye, és minden vágyam, hogy megvigasztaljam. Szavakkal nem ment. Nekem is módszert kell váltanom.
A puszimra puszival felel, noha úgy remeg, mint a kocsonya. Ettől mindig bátrabb volt, szokatlan ez a bizonytalanság a részéről. Belegondolok, mit romboltam én őbenne! Tudom, ha most engedek ennek a csóknak (és egyre inkább az, a nyelve utat kér magának a számba), többé ezt nem vonhatom vissza. Simítja az arcom, és én is az övét, csak egy pillanatra elszakadva tőle, hogy a szemébe nézhessek, örömmel és szeretettel, aztán átadjuk magunkat valaminek, ami ott fortyogott hónapok óta közöttünk. Híd épül sebtiben, a távolság közöttünk nyúlfarknyira csökken. Hagyom, hoyg játszon a számban, és simogatom a nyelvét, ahogy Elee tanított egy nyári estén. Milyen jól jön most az a lecke! Nem csak ő nyög bele a csókba, hanem én is. Nem is a csókra voltam kiéhezett, hanem rá... Mintha pillanatról-pillanatra szökne belé az élet. Már nem árnyék. Hús és vér. Kár, hogy nem nő...
- Nini, egy Sebastian! Hol bújkáltál eddig, életem? - kérdezem tőle, miután elválnak ajkaink. Ha engedi, kicsit még magamhoz ölelem. Ha a csók volt a "szex", ez most az utójáték... Nem tudnám elviselni, ha nem érezhetném még egy kicsit... Csak míg a lélegzésünk lelassul.

-Gondolom igen.... - Én se tapasztaltam, nehogy azt higgye igen. Mindig elutasíts volt a vége, hol miattam, hol a másik miatt.
-Akkor miért nem vagyok már kva erős? - Nekem meg ez csúszik ki, elkeseredetten. Én csak gyengébbnek és gyengébbnek érzem magam, nem erősebbnek.
//Itt már tudod az apád? Nem baj, akkor lesz majd miről beszélgetniük egyszer csak xD//
-Nem te! Rajtunk kívül mindenki. - Tudom, hogy ő nem szégyellne engem, "Lányként" sem szégyellt engem, férfiként sem szokott, én sem őt csak... az idegenek nem érdekelnének, még a szüleim sem. A drogos gyerek mellé bejön egy buzi, mit számít. De Lia nem értene, Reeven sem, attól tartok. Suzy vagy Elee... senki.
-Nem, csak azt nem tudom hogyan kell... a szüleimre emlékeztet a dolog, de ők nem szeretetből adták, nekem üres, ha adok valamit, próbálom éreztetni azt tényleg én akarom, nekem esik jól, de azt még tanulom még mindig, nem tudok vele többet kimutatni ennél még... - Dehogy Josh-sal a baj...
Aztán minden feje tetejére áll, ölel, puszilgat, én meg egyre inkább elveszek, nem tudom mitévő legyek. Aztán kéri mutassam meg, ha már kimondani nem merem. Eléggé bátortalanul, de megpróbálom. Mikor a nyelvem is bevonnám, kicsit elszakad, én alig nyitom ki a szemem, amúgy is csak azt látná, amit eddig is: vágyam a csókja, ő maga, mondjon igent rám, arra amit érzek, ne azt hogy hagyjam el, fojtsam el... amikor enged meglep vele, de kellemesen, nyögök belé, halkan, de érezhetően, mert elönt a boldogság. Mintha csak egy pillanatra is de... el lennék újra fogadva. Kicsit tényleg önmagamra találok. De amikor megszólal újra elszégyellem magam. Azt hiszi mindenkivel ilyen vagyok? Odabújok, de megint remegek. Lehet ő sem hiszi el azt rólam, képes vagyok olyanra, mint a szerelem. De képes, hirtelen nagyon is. Nem értett meg... Talán ezért sem bírom lassabban venni a levegőt. Kicsit eltolom, a szemébe nézek. Túl akarok lenni rajta, ki akarom mondani, azt akarom tudja de...
-Joshua én szere.... én beléd... én... - Nem megy. Csak megremeg a szám és lesütöm a szemem és elönt a szégyen megint. Mit remélek? Talán megbocsájtást. Viszonzást nem, hiába arra sóvárog a lelkem, de annyira megtörtem az első próbálkozásomnál, hogy már kimondani is szégyellem, mert tudom, elijesztem vele. Nem így akar, nem ezt akarja. Megint folyik a könnyem, behunyom a szemem, nem akarom tudni hogy néz rám. Biztos nem hiszi el és elutasítóan. -Ne utálj... - Mondom alig hallhatóan, húzom össze magam, pedig sosem ütne meg, mégis. Tudom, hogy nem ezt akarja. De sajnos idő, míg elmúlik... ha egyáltalán tényleg el fog, ahogy Elee mondta.

Filozofálunk a télies környezetben. Azt gondolom, ő lényegesen tapasztaltabb nálam, és vannak már pozitv tapasztalatai, de a válasza kiábrándító. Mintha neki se úgy osztaná a lapokat az élet, ahogy szeretné. Pedig azt hittem...
- Lehet, hogy te nem érzed magad annak. Mindig úgy érzed, ezt már nem bírod, enniy elég volt, de minden reggel újra felkelsz, és nekifutsz újra... Hát hogy a csudába ne lennél erős? - próbálom magyarázni neki, mit is jelent erősnek lenni ebben az olvasatban. Nem lehet ennyire pesszimista, mikor lett ilyenné?
//Igen, úgy sakkoztam, hogy nem sokkal karácsony vagy újév táján tudom meg a dolgokat. Csak még abban a fázisban vagyok, hogy tagadom. Illetve nem veszek róla tudomást.//
- Mindig azt hittem, nem nagyon adsz mások véleményére...- mondom neki szelíden. Épp ez a tulajdonsága is olyan vonzó számomra: mintha kívül tudná helyezni magát a világon, illetve azt magától, és így tökéletes egyensúlyban van magával.
- Mit hogyan kell? - nem értem. Azt hittem, az a baj, én csinálok valamit rosszul. Hiszen ő sokkal többet tesz értem, mint fordítva! Aztán csak érik bennem a dolog, arról, amit mond, és hozzáteszem- Ne érts félre, de azt hiszem, nem mindenki képes befogadni a te nagy szívedet, Sebastian...
El tudom képzelni, hogyan érez. Ez a cipő nekem is ismerős, csak én másképp kezelem, mint ő. Míg én visszavonulok, ha falba ütközök, Sebastian alternatívákat keres, mert azt hiszi, ő talált rossz módot hogy a másik kedvében járjon. De ahogy ő szeretne szeretni, kevés ember vágyik. Eddig azt hittem, Lia olyan, de... kezdek kételkedni. Sebastian nem tűnik felhőtlenül boldognak.
Minden vágyam, hogy érezze, én legalább annyira vágyom a szeretetére, ahogy én szeretem őt. Nekem semmi sem elég ebből, az érzésből, amiben oly sokáig sütkéreztünk, míg el nem rontottam azzal, hogy... korlátoztam. Szánom-bánom, hogy olyan bátortlan voltam vele szemben, és engedek az érzéseimnek, élek a lehetőséggel, hogy bizonyítsam, nem akarok kettőnk között gátakat. Ilyet legalábbis nem... a pusziból csók lesz. Ez a ki nem mondott kívánsága? Talán. Nem gondolkodok, igyekszem csak átadni magam az egésznek, ami különös melegséggel és elégedettséggel tölt el. Na igen, fura, de mintha én is kiteljesednék ővele.
Az az érzésem van, életre kel ebben a csókban, érezhetően melegebb lesz körülöttünk a levegő, és annak ellenére, hogy továbbra is reszket, megváltozik minden... Hozzám bújik, és én ölelném melegebben, de akkor kissé eltol magától, hogy rám tudjon nézni. Talán megbántottam azzal, amit mondtam? Pedig szívem mélyéről szóltam, egy pillanatra úgy tűnt, Sebastian újra "életre kel".
Dadogni kezd. Azonnal sejtem, mit akar, bár nem tudja kimondani. Könnyek lepik el a szemét, és nem néz rám. Komolyan, mintha szégyellné magát, pedig ez... lehetetlen. Amit el akart mondani... Mindig is tudtam. Mindig is éreztem. Sosem kételkedtem benne, hogy szeret, és azt hittem, csak a fantáziám játszik velem, amikor arra gondolok, ilyen lehet a szerelem... Nem ilyen lehet. Ilyen...
Most jött el a pillanat, hogy elé üljek, a két lába közé, sajátjaimat átvetve az övéin. Két karommal átölelem a vállait, elsimítom a haját az arcából, odabújok hozzá, felemelem az állát, ne lefelé nézzen, hanem rám, megpuszilgatom, aztán megvallom neki:
- Én is szeretlek téged. Szívemből- Mintha kődarabok hullanának le a vállamról. Hirtelen nagyon könnyűnek érzem magam. Fel is rántom a vállaim. Na, ez aztán jó kis helyzet. És most mi lesz? Mégsem vagyok kétségbeesett. Ez a dolog kettőnk között megelőzi Liát... vagy bármelyik lányt az életünkben.

Mindig is pesszimista voltam, csak titkoltam. Azaz általában titkolom.
-Hm... - Lehet igaza van, vagy csak reménytelen eset vagyok, még kérdéses.
//oksa//
-Általában igen, de ha olyan mondja hogy nem ért meg és csalódott bennem, aki fontos nekem, akkor rossz. Ezért őrlődöm sokszor. - Talán ezt kikövetkeztette, de lehet még nem. Sok a belső frusztrációm emiatt is.
-Nem fontos... - Nem bírom elmagyarázni, hogy nekem az ajándékozás valahol üres, azt hiszik azért adok mert megtehetem, nem azért mert akarom. A szüleim ilyenek, nem szeretem magam így kifejezni. Aztán csak elhúzom a szám. -Aha... - De ha még ő sem, akkor ki? Senki? Úgy mondja mintha teher lenne, pedig szerintem nem érzi annak... nem tudom, nehéz rájönnöm, hogy kéne kimutatnom.
Aztán próbálkozom nem szavakkal elmondani hogyan érzek, egy pillanatra úgy tűnt érti, de talán mégsem. Jól esik ölelve lenni, ha csak fél pillanatig is de elfogadva lenni, de... meg kell törjem, unom az illúziókat, úgy fest ki kell mondanom, akkor találok békét, akkor tudok továbblépni. Bár nem sikerül kinyögnöm amit akarok, pedig a fejemben simán kimondtam, hogy szeretem, hogy másképp szeretem, de... már az is szánalmas, ahogy kipréselem magamból, de az is hogy elmondtam, nem is tudom miért tettem. Talán hogy végre értsen, lássa miért vagyok fura, de... úgy érzem elrontottam mindent, össze is húzom magam, annyira ostobának érzem magam. Félek mit kapok tőle is.
Odabújik, értetlen nézek a szemébe, hogy felemeli a fejem. Meg is szeppenek de aztán. Csak bámulok rá. Nem, tuti nem érti... olyan könnyen mondta ki. Hogy a fenébe lehet ezt másképp elmondani?!
-Nem érted... én... basszus... Joshua... én mint férfit szeretlek... szerelmes... vagyok beléd, érted? Nem tudok csak a barátod lenni... tudom nem hiszed el te sem hogy képes vagyok ilyet érezni de érzem, és nem akarlak vele stresszelni, csak nehéz, ha azt mondod most mégsem jó valami, mert én nekem te több vagy, érted? Érted? - Kezdek bele szinte hadarva, fogva finoman a ruháját a mellkasánál, olyan hevesen ver a szívem, mintha futnék. Szerintem nem értett. Tudom, hogy szeret, de szerintem ő nem erre értette, ő nem szerelemmel szeret, hogy is tudna engem azzal szeretni, ha a saját barátnőm nem akar?

Nos, én sem vagyok léleklátó. Sokszor hittem a mosolynakm a szép és könnyed szavaknak, a gondtalanság -ezek szerint- látszanának. Ha valakiről a legkevésbé gondolnám, hogy pesszimista, az Sebastian. Noha amióta közöttünk változtak a dolgok, azóta másképp viselkedik; de azt hittem, ez csak miattam van. Hogy ne legyen terhes, ne legyen sok. éppen "csak" az élet is mintha hálni járna belé; az eddig jól bevált trükkjei egyre inkább váltak átlátszóvá. Látni, érezni lehetett, hogy nincs minden rendben, hiába játssza meg. És amikor ezen gondolkodtam, megint csak abba a "hibába" estem, hogy azt hittem, miattam van.
Ahogy az én lelkem is állandóan a kiteljesedésre vágyik (nő, család, gyerek), úgy gondoltam, Sebastian is boldogságot talált Lia mellett, és majd tovább lépnek, gyerekük lesz. utóbb kiderült, Sebastiannak ez még távoli terve, de mintha Lia sem tudná kielégíteni az igényeit. (Különben nem is lenne szüksége ennyire rám. Vagy mégis?)
- Igen, elhiszem...- bólintok.
Elee vagy éppen Suzy kapcsán én is tapasztaltam már hasonlót. Néha úgy éreztem, végre megvan, amit szeretnék, amire vágyom, aztán kiderül, mindez illúzió, vagy félreértés. Eleevel kapcsolatban sikerült tisztázni, hogyan képzeli a kapcsolatunkat, menniyre férek bele az életébe, illetve miért nem akar többet... De Suzyval kapcsolatban bizonytalan vagyok. Időnként olyan kedves velem (azaz mindig!), hogy az egész világot át tudnám ölelni, nem csak őt, a következő mondatában pedig elszór valamit, amivel rögtön úgy érzem, hátrébb kell lépnem, mielőtt őt is elriasztanám magamtól. Sebastian pedig úgy jött, mint a gőzmozdony, és sokkal hevesebben reagálta le minden lépésemet, mint ahogy számítottam rá... Ráadásul férfi. Én is az vagyok. Ha nő lenne, tökéletes pár lennénk, tagadhatatlan!
Történik, ami történik, kimondatik, ami kimondatik (az is, ami nem egészen), én legalábbis értek a töredék szavakból, hiszen az érzés sokkal régebb óta megvoltak már. Akkor is, amikor még csak szóba se került... De Sebastian azt hiszi, nem értem, mert újabb szósalátába kezd, s közben olyan erősen markolja a kabátom előkéjét, hogy az egész kabát megfeszül a hátamon.
- Seby... Értem, értelek, így gondoltam... én is...- mosolygok rá, és megfogom a csuklóit, hogy lazítson végre.
- Eddig azt hittem, én vagyok hülye, hogy ilyesmit gondolok, érzek; azt hittem, ez valami kóros szeretethiány következménye, hogy mindenkiben, mindenben ezt keresem, ezt látom, aki kedves velem, de.. - Igazából szavakat se találok rá- ... ez valami olyasmi, amire mindig is vágytam. Tudod, hogy így szeressen valaki. Hogy így szerethessek valakit. Hogy ez a két dolog így találjon egymásra...- mosolyogva vonok vállat. Nem érdekel, hogy egy férfi szeret viszont. K*rva jó érzés! Boldoggá tesz!

Nagyon nehezen adom elő mi is a bajom egy ideje, vagy mi is, erre olyan könnyedén mondja, hogy ő is szeret, hogy nem akarom elhinni. Tuti nem értette. De ő csak megfogja a kezeim és megismétli. Sőt... olyanokat mondd, hogy kénytelen vagyok elhinni, hogy érti. Ő érti. Ő tudja. Sőt... ő érzi. Azt érzi amit én! De én csak bámulok a szép kék szemeibe és nem merem elhinni. Túl... szép.
-Te... te szeretsz... engem? - Igen, én még itt vagyok leragadva. Még az ajkaim is elnyílnak, hogy komolyan beszél? Szerelemmel szeretne? De akkor nem értem... vagy pont emiatt kéne megértenem? De valahogy most nem is érdekel, csak érzem folyik a könnyem, de kivételesen az örömtől. Tényleg szerelmes lenne belém? De ő még csak nem is meleg! Vagy bi... vagy mindegy, de... ha ez igaz akkor... nem tudom mit csináljak, legszívesebben lekapnám örömömben, de nem merem, csak finoman megfogom a kezét, elmosolyodom bátortalanul, ugye nem csak megheccel, beleroppannék... kicsit lefagyott a rendszer nálam, még emésztem egy sort, hogy azt mondta szeret, nem pedig valami... tök mást.

Sosem gondolkodtam azon, barátom-e Sebastian. Mintha eleve úgy csöppent volna az életembe, hogy az. Mintha ezer éve ismertük volna egymást, azonnal egy húron pendültünk, értettük egymást. A hülyeségben éppen úgy partner volt, mint a komolyabb dolgokban. Szeretni? Kérdés lehet egyáltalán az ellenkezője?
- Hát persze!- bólogatok, szinte nevetve.
Fingom sincs, mi ütött belém. Ha ezerszer nem mondtam neki, egyszer sem, de mintha sosem értette volna. Vagy nem így. A fene se tudja, régen hogyan gondoltam, mit se tudtam a szerelemről, mindig valami magasztos dolgot képzeltem mögé (de legalábbis egy lányt), noha a Bibliában is van arra példa, hogy férfiak szerelemesek egymásba. Miért lenne ez baj, bűn?
- Idejét se tudom, mióta...- nem tudom abbahagyni a nevetést. Mintha bolondgombát ettem volna. De inkább boldog-gombát.
- Jaj, ne sírj már, hát nem tudok olyat mondani, aminek örülnél?- húzom az agyát, mert hát világos, hogy nem bánatában sír.
Aztán ahogy megfogja a kezem, egyszerűen csak behúzom azt a kabát hajtókája alá. Ha a szavaknak nem hisz, vegye észre a vegetatív jeleket. Úgy dübörög a szívem, mintha örömtáncában a szabad levegőre vágyna. Nem csak egy BUMM. Folyamatos BUMM BUMM BUMM... De még emiatt is jó kedvem kerekedik.

Csak nézem őt, szinte kinevet, pedig fel sem fogja nekem ez mekkora dolog. El is vörösödöm, hogy jól van na, de nem tudom nem nézni őt, ahogy mosolyog, ahogy nevet.
Az pedig csak jobban meglep, hogy ő sem tudja mikor és hogy kezdődött, de nem most volt. Elmosolyodom, olyan szép a mosolya, meg jó hallani hogy nevet, olyan jó érzés. De én meg szinte ledermedtem, csak folyik a könnyem és próbálom felfogni, kaptam egy nagy IGENt.
-Nem is tudod mennyire boldoggá tettél... - De tényleg, szerintem fogalma sincs. Odahúzza a kezem a szívverését érezni, az enyém is legalább ilyen hevesen ver, nevetek is kicsit. Ő mi a fenén izgul komolyan? Hát halál lazán kezelte!
Fogom magam és leteperem egy heves csókkal, nem érdekel semmi, csak ölelni akarom és érezni, de mivel nevetek még abba kell hagynom, helyette ahol érem csókolom az arcát, fésülök a hajába, bújok az arcommal és piszézek vele.
-Szeretlek... - Nevetek kicsit, mintha próbálgatnám a szárnyaim, milyen mikor kimondhatom, nem érzem azt, hogy rossz dolog lenne. Kezdek feloldódni, megcsókolom megint, belesúgom a fülébe is és kicsit megharapdálom a fülcimpáját játékból. Ha hagyja akkor csókolózom még vele, bár belevigyorgok, nincs könnyű dolgom, neki se.

Nem tudom, mitől leszek ennyire önfeledt. Csak nevetni tudok, ahogy már rég nevettem (vele legalábbis nagyon-nagyon rég). Hogy ez mennyire hiányzott! És milyen egyszerű az egész! Annyira bolond voltam, hopgy túlbonyolítottam, hogy másként értelmeztem, hogy... Most már olyan világos az egész!
Könnyein át mosolyog rám. Olyan szép az arca, meg kéne örökíteni, ahogy megfesti a Hold meg a hó által visszavert fények... Szemlesütve hallgatom, hogy boldoggá tettem. A szívverésem árulkodik arról, én milyen állapotban vagyok. Mintha rejtjelet adtam volna neki, erre leteper, háttal zuhanok a hóba, nagyot huppanva benne. Nevetek, és közben és össze-vissza puszilgat, ami még viccesebbé teszi az egészet. Elterülök, mint valami alföld, de aztán kapok csókot is, piszét is, és azt hiszem, ez nem is Alaszka...
A hajamba túr, piszézik, suttog, csókol, követni is nehéz, de szinte folyamatosan nevetgél, és ettől olyan édessé válik, ahogy eddig sosem láttam még. És az a vágy ébred bennem (bár szinte biztos, hogy teljesíthetetlen), hogy mindig lyennek láthassam.
Amikor megharapja a fülemet, felnyögök, de aztán a szája után kapok. Ha kifulladva is, de azt követelem, a számmal foglalkozzon, ne a fülemmel. Nevetek, ölelem, és amikor levegőhöz enged, továbbra sem engedem el.
- Igazán nem akarok panaszkodni, de egy kicsit nehéz vagy!- ha hagyja, még lopok néhány puszit.
Már nem érdekel az éjszaka, és nem érdekel az északi fény. Sokkal szebbet látok. Sebastian őszinte mosolyát. Miért kellett ilyen messzire utazni érte? Totál hibbant vagyok!

Komolyan nem tudom mi lel, de valahogy úgy megkönnyebbülök, annyira jó érzés jár át, hogy muszáj letepernem, csókolgatnom, közben nevetgélnem, mert olyan hihetetlen, de mégis valóságos. Harapdálom a fülét is, de inkább a száját szeretné, ha csókolnám, nem kell kétszer jeleznie, már csókolom is szenvedéllyel, odaadóan.
-Bocs, bocs... - Tartom meg magam míg fölötte maradok, de megint csókolom, nem is tudom hol vagyok, nem is érdekel, annyira boldognak érzem magam.
Aztán csak észbe kapok.
-Opp, még a végén megfázol! Hehe, a hó meg minden.... nekem melegem van! - Tolom fel magam, majd húzom őt is, majd csókolom megint, nem akarok elszakadni az ajkaitól, úristen, annyira vágytam erre, félek mohónak fogok tűnni... bár az vagyok, szóval... ehehe.
-De... te tudtad? Mármint... tudtad, hogy szeretlek? Vagy nem? Mondj már valamit... - Mintha hagynám, borotvával se lehet lehámozni róla, főleg az ajkairól, de azért ha beszélni akar hagyom, maximum máshol csókolgatom, egyszerűen úgy érzem minden elfojtott ölelést és csókot be kell pótoljak vagy megbolondulok.

Engem az lep meg, hogy ő meglepődik, hogy én szeretem. Bár sosem neveztük nevén a gyereket, az érzés megvolt, semmit sem változott, csak erősebb és mélyebb lett az idők múltával, noha már az első alkalommal, amikor nálam aludt, ott kellett lennie. Különben ott sem alud(hatot)t volna.
Örömében leteper, észre sem véve, hogy szinte teljes súllyal nehezedik rám. Nem lenne kifogásom ellene, he nem nyomná a gyomrom és némiképp a bordáim, nehezítve ezzel a lélegzést. Hogy az ajka zárja el a légutaim, nem fáj annyira.
Feltámasztkodik, felkel, húz magával, némiképp porolom a kabátom, hogy ne ázzon teljesen át.
- Hát, én se fázok épp...- nyugtatgatom nevetgélve.
Nem csak ő mohó, én is az vagyok, idejét sem tudom, mikor csókolóztam utoljára. Talán mindig is Reevennek volt igaza, és az a baj velem, hogy túlkombinálom a dolgokat. Hagynom kéne, hogy felkapjon az élet és sodorjon rajtam egyet, pláne, hogy épp arra sodor, amerre menni akarok...
- Nos... igen... - mondom zavartan, hiszen azt hittem, ez számára is egyértelmű. Bár most magára az érzésre gondolok, és nem a minőségére. Az a meggyőződésem, azokról a dolgokról, amik evidensek, nem is kell beszélni. A családunkban például nem igazán volt szokás ilyesmiről beszélni, mégis tisztában voltam vele, mi a helyzet.
- Én sem titkoltam soha, hogy szeretlek téged. Miért lepett meg ennyire? - kérdezek vissza.
Szétnézek. Először úgy, mintha attól félnék, itt hagyunk valamit..., aztán az égre is, mintha eszembe jutna, miért is kerültünk ide. Halványabbak a fények, alig látni őket, mintha beteljesítették volna a mai este kívánságait.
- Visszamegyünk a szállásra vagy van még valami terved?- az utolsó este. MIntha mégis nagyon keveset láttam volna Alaszkából. Úgy érztem, szívesen maradnék még...

Olyan vagyok mint egy kamasz, felhúzom, porolni sem hagyom őt, csak csókolom, mintha az leolvasztaná róla a havat, vagy tudom is én.
-Oh... ennyire nyilvánvaló volt? - Ez meglep... ha látszik rajtam... miért nem szólt? Na meg akkor Amelia is hogy nem vette észre? Már nem Josht, hanem magát, hát teljesen meglepődött hogy azt mondtam szeretem. Vagy azt hitte mivel nem vagyok képes rá ez nem is az?
-Hát mert... azt hittem csak mint barátod szeretsz... tudod. Nem így... - Vallom meg még kissé megszeppenten.
(Utolsó előtti este, nem holnap indul a repülő vissza, mert messze vagytok a reptértől, holnapra csak a visszautat meg a pakolást tervezte Seby.)
-Nincs... nincs.. ennyi volt, bocs. - Nem terveztem mást ide, csak hogy kinézelődjük magunkat és alszunk. Nem bírnék aludni!
-De a szállás hangulatosnak tűnt a képekről! Elhoztam pár holmit estére. Neszesszert, mondjuk mást nagyon nem... nem baj ugye? - Hirtelen úgy érzem kevés amit kitaláltam, aggódom. De feltápászkodom, felhúzom, a kezét nem engedem, úgy nézek én is körbe az égen. Szép a sok csillag.
-Gyere. - Emelem a számhoz a kezét és megcsókolom, mosolygok, boldogan, mint valami idióta. De lehet az vagyok, nem tudom, nem is érdekel. Josh szeret! (xD)
-De... akkor... tényleg nem zavar, hogy... ezt érzem? Mármint... ha régóta tudod, akkor... szóval ugye mondtad, hogy nem igen menne ez neked szóval... nem akarlak vele stresszelni... - Húzom magam elé a kezét és a másikkal játszom vele míg fogom, séta közben. Hirtelen nem tudom mi lesz, mit szabad és mit nem, még mindig nem tudom, nem akarom elrontani!

Sebastian mohón tapad rám, még abban is akadályoz, hogy leporoljam magamról a havat, noha épp ő aggódott, hogy megfázok miatta. Engem cseppet sem izgat a dolog. Nem fázok és jól érzem magam.
- Nyilvánvaló? - nem tudok erre mit válaszolni. Ha az lenne, Lia féltékeny lenne. De engem csak azok a dolgok foglalkoztatnak, amiket én éreztem ezzel kapcsolatban. És sosem hittem, hogy ez csak egyszerű szimpátia. Talán csak a legeleéjén, amikor abban a kínai(?) étteremben kisegítettem egy szalvétával, és aztán asztaltársak lettünk.
- Mindig is úgy éreztem, különleges kapocs van közöttünk- fogalmazok egyszerűen úgy, ahogy magamnak magyaráztam.
- Én úgy IS szeretlek. Lehet, hogy épp ez nyitotta fel a szemem... Minden minőségedben szeretlek, akkor is, ha a barátom vagy, akkor is, ha a "barátnőm"- macskakörmözök fél kézzel a levegőbe, hiszen az egyik kezemet folyamatosan szorongatja. Arra célzok, az érzésem a nemétől független. Én önmagáért szeretem. Más kérdés, hogy ez milyen méreteket ölt. Ha ez a szerelem, márpedig minden jel erre mutat, bátran felvállalom.
//Oké. Ez abból a szempontból igaz, hogy az utolsó este, amikor szabadon kihasználhatjuk az éjszakát. Gondolom, utazás előtt nyugodt estét, pihenést terveztél...//
- Ó, félre ne érts, szuper volt!- a "bocs" miatt most én vagyok kissé zavarban. Megint mintha elégedetlenséget fejeztem volna, holott nem akartam? - Csak nem akartam, hogy azt hidd, máris rohanni akarok...
Elpirulok. A francba, ez megint kétértelmű lehet! Hisz valami megint elkezdődött közöttünk. Talán azt gondolja, most mindent szabad?
- Ne aggódj. Tudod, hogy még szabad ég alatt is aludnék veled? Nem a szállás, és nem a komfort számít!- és tényleg, nem nagyon izgat, milyen ágyon fekszem, mit eszek reggelire, meg hasonlók.
A szájához emeli a kezem... Fordított de javu... Belemosolygok a gondolatba, de nem mondom ki hangosan, mi jutott eszembe. Sebastian úgy ragyog, lepipálja a Holdat.
- Sosem zavartak az érzéseid... Te vagy a legjobb barátom, belém lényegültél, és úgy érzel, ahogy én. Lehet ennél jobb?- Érzem, hogy megint olyan dologra kérdez, amiben nem vagyunk egy véleményen, és óvatosan kérdezek vissza- Pontosan mire is gondolsz, amikor azt mondod, engem stresszel?
Nos, nehéz kérdéshez jutottunk. És már megint itt tartunk. Mennyit engedek, miért engedek...? Még mindig úgy érzem, egy lány mellett a helyem, és a szexuális életem nem töltheti be egy másik férfi. Semmi bajom azzal, hogy megöleljen, csókolózzunk, összebújva aludjunk, de az aktus, mint olyan, nem tartozik a kívánságaim közé vele. Ismerve magamat és ismerve őt, én könnyebben tudok nemet mondani, ha valameddig eljutottunk, ezért az már rá lesz bízva, meddig tud elmenni ő úgy, hogy onnan vissza is tudjon fordulni...

-Hát ha tudtad... - Összezavar.
-Azt én is... - Jó igen, Josh nekem mindig is különleges volt. De amit utána mond, elmosolyodom. Barátnő, eh?
-Én is így vagyok vele... de inkább a fiúd lennék mint a barátnőd, noha akkor értettem meg igazából, mikor a barátnőd voltam. - Nevetek kicsit, de most kínos nem kínos, akkor jöttem rá, jobban szeretem mint illene.
//Tervezni tervezett, de szerinted ha így be van zsongva mennyire érdekli? XD//
-Jah... nem, késő van, a csillagok onnan is jól látni. - Lehet le kéne pihenni, de hirtelen úgy érzem eddig aludtam és végre élhetek kicsit, semmi kedvem aludni. Lehet nem is fogok.
-Tudom, de túl hideg van kinn aludni, de ez jó szoba, igaz egyszerű kis házikó, de hangulatosnak tűnt. Csak alvásra van, de másra nem is kell, nem? - Mosolygok rá, remélem azért tetszeni fog neki.
Rém izgatott és boldog vagyok, madarat lehetne velem fogatni, vagy igazából akármit. Bólogatok, hogy igaz, nem lehet ennél semmi sem jobb, jó érzés, hogy szeret, sosem reméltem többet, nekem ennyi elég. Persze mikor visszakérdez zavarba jövök és megint aggódni kezdek, szórakozottan játszom a kezével.
-Hát... izé... Ameliát stresszelte, hogy szerelmet vallottam... azt mondta... hogy... hagyjam ezzel mert stresszelem. Azt hitte nem akarok szerelmes lenni és nem is vagyok. Meglepődött mikor az ellenkezőjét közöltem vele... nem akarom, hogy téged is stresszeljen amit érzek... mert nem szabadna. - Nem nézek rá, hirtelen tök érdekesek a fák, bár a kezét nem eresztem. Érezni ezt is szégyellem, nagyon elcseszhettem valamit ott és akkor. Valami ilyesmit reméltem akkor mint amit most kaptam és olyat mostanra, amit ott. Fura hogy fordítva történt nem?

- Igen?- nem értem, mintha kérdés lógna a levegőben.
Mosolygok, amikor hozzám hasonlóan nyilatkozik a kapcsolatunkról. Szóval szerinte is különleges. Nem csak a hülyülések miatt, másképp is... Bár utóbbit nehezebb lenne pontosan megfogalmazni. Eljutnánk vele a szerelemhez, azt hiszem. Ami, ugye, azért tűnik abszurdnak, mert mindketten egy-egy lányért (is) epekedünk.
- No igen. Én is akkor értettem meg igazából, amikor a csajom voltál...- kacsintok rá. Hiszen pont úgy reagált, viselkedett, amivel kinyitotta a szemem. (És a szívem is. Teljesen) Lényegében, ha nem is mondjuk ki, az inkább sorsdöntő este volt, mint bármelyik másik.
- Szóval te még csillagokat bámulnál?- kérdezem nevetve, és vállamat kissé a vállának döntöm. És még én vagyok romantikus, mi?
- Oké, oké, nem is úgy gondoltam, hogy itt és most...- nevetek- Csak azt akartam mondani....- most én húzom a számhoz az ő kezét egy puszira- bármilyen szállás megtenné. Nem vagyok válogatós...
Nevetgélünk, szórakozottak vagyunk. Felszabadultak is, mintha tonnás súlyoktól szabadultunk volna meg, noha csak kimondtunk egyszerű dolgokat.
Aztán a kérdésemre meglepő dolgot válaszol. Ameliával kapcsolatos, és arról, ahogy iránta érez, illetve arról, ahogy ezt a lány lereagálta.
- Kezdjük az egyszerűbbel. Miattam ne aggódj. Mindig jól viseltem, ha szerettek. Te sem leszel kivétel. Tekintve, hogy az első vagy...- nevetek. Kifejezetten jó szeretve lenni, mit tagadjam. Aztán kérdőn nézek rá. -Elmondhatom a véleményem Liával kapcsolatban? - gyártottam már néhány elméletet.

-Hát ha tudtad akkor nyilvánvaló hogy szeretlek nem? Másoknak is talán... de neked mindenképp. - Kérdezem, vagy akkor nem nyilvánvaló?
-Tényleg? Még a végén kiderül csajnak jobb lennék... - Mondom kínosan, de mosolygok.
-Hátöö... igen... túl feltűnő lenne ha csak téged néznélek nem? - Simítom hátra a hajam, szívem szerint benne gyönyörködnék, de félek hülyét kapna tőle.
Kissé elpirulok, hogy kézcsókot kapok, nem tudom mi van velem, komolyan. De hálásan nézek rá, hogy mindegy neki, ahogy sejtem neki is a társaság a lényeg.
De mivel a stresszelés téma mindig Ameliától fakad, nehezen, de kinyögöm miért féltem annyira elmondani neki amit. Bár ránézni még mindig problémás, szerencsétlennek érzem magam amiért felsültem a saját barátnőmmel.
Csak akkor lesek rá, mikor azt mondja az első vagyok. Olyan fura, hogy lehetek az első, őt nem lehet nem szeretni!
-Hah....kaptam már párat, egyik sem tetszett... a sajátom sem tetszik... de mondjad, persze. - Sóhajtom, tudom, én rontottam el, én vagyok a hülye, Reeven is közölte velem a tényt, nem kellek úgy ezek szerint, törődjek már bele, döntsem el mit akarok, csak hát... akkor is fáj amit mondott és ennek ellenére érzem amit. Sok dolog kavarog bennem ha Liáról van szó, az az igazság. És a többsége egy ideje nem kellemes. Csalódott vagyok főleg, hogy nem vagyok elég jó neki. Nem is leszek soha.

- Úgy éreztem, hogy szeretsz, de... Tudod, igazság szerint éreztem ezt már mással kapcsolatban is. Nem jött be. Magamat már nem akartam mégegyszer becsapni...- nézek rá kínosan. Jól tudja, hogy az érzelmekkel többnyire hadilábon állok.
- Hát, azt hiszem, mondtam már, ha csaj lennél, vadul udvarolnék neked...- nevetek megint. Tetszett, mint Solange, de a vonzalom sokkal régebbi. Nem kéne féltékenynek lennie saját nőies mivoltjára. (Mindanniunkban van X kromoszóma, ez nem csalás, nem ámítás)
- Csak akkor, ha én is téged bámulnálak, és nem a csodás eget!- kacsintok. Ne feszengjen már, hát én ugyanúgy el tudom nézgeteni őt, ha nem jobban!
Kettőnk között megszűntek a szakadékok, de azért van olyan téma, ami lehűti a levegőt (is). Lia.
- Nos... Tudod jól, sosem szóltam bele, kivel randizol, és hogyan kavarsz... A te életed kicsit gyors volt nekem. És bevallom, meglepett, milyen hirtelen vetetted bele magad ebbe a kapcsolatba Liával, amikor ő... éppen kilábalóban volt az előzőből- Krákogok. Reeventől úgy tudom, Liát nem először hagyták cserben, volt már korábban is szerelmi csalódása. Reev valahogy úgy fogalmazott, Lia mindig rossz pasikat választott- Nem tudom, ezeket mikor mondta neked, de... Ha igaz, amit Reev mondott, hogy már többször csalódott, mégis odaköltözött hozzád, veled kezdett új életet, számomra ez azt jelenti, és őszintén mondom, így is láttam..., hogy bízni akar benned, és szeret téged, de nem mer szerelmes lenni vagy nem meri elhinni, hogy te az vagy, főleg, ha korábban olyasmit mondtál neki, hogy ez neked nem menne...- Valamiért Elee jut eszembe, de most nem engedem, hogy ez elterelje a figyelmemet- Szóval, én elhiszem neki, hogy fél, és időre van szüksége, hogy összeszedje magát, illetve ugyanúgy megértse az érzéseit, ahogy pl. te vagy én... Mit gondolsz?- kérdem halkan, közelebb bújva hozzá.

-Oh... ismerős... - Mosolygok, úgy fest kissé pechesek voltunk eddig. De legalább egymás iránt ugyanúgy érzünk!
-Kár hogy férfiként ezt nem tudom kiváltani... - Harapok az ajkamba, de értem mire céloz.
-Jó este lesz... Farkasszemezés egész éjjel! - Nevetek fel, mert rosszabbak vagyunk mint a gyerekek! De mégis annyira jó!
Akaratlan is felmordulok, hogy megint nem figyelnek.
-Én ilyet nem mondtam, nem tudom honnan a fészkes fenéből veszitek! Én azt mondtam neki, hogy addig nem mondom míg biztos nem vagyok, meg nem járok senkivel, míg úgy nem érzem, mert nem akarom hogy viszonzatlan maradjon az érzés, mert az rossz! Erre ő maga mondta nekem mikor bevallottam, hogy úgy fest a saját csapdába estem, ergo kivételt tettem és én maradtam viszonzatlan szerelemmel... - Fújtatok.
-Még Elee is tudja, hogy szerelmes szerettem volna mindig is lenni csak féltem ha eddig nem talált meg nem is fog. Ez hol van attól, hogy nem vagyok képes rá és nem is akarok?! - Rácsapok a számra, kiabáltam. Nem vele akartam, csak ez annyira bánt. -Sajnálom... hangos volt. - Szabadkozom, halkabban folytatom.
-Időre Josh? Időre? Mennyire? Három év? 10? Amikor nyolcvan lesz? Egy éve lakunk lassan együtt és másfél éve ismerjük egymást. Mégis mikor fogja azt érezni, AKAR szeretni engem. Mert nem azt mondta még nem érzi vagy idő kell neki, hanem hogy ő nem AKAR engem úgy szeretni. A szándék nincs meg benne... és értem én, Lio egy f.szfej volt, de őt mégis szerette! Én bevallom beleszerettem és a válasz az, hogy azt hitte én nem tudok olyat és hogy ő nem akarja ezt? Joshua... azért költöztem vele össze mert... én már akkor is szerettem, csak nem hittem hogy ez szerelem. Egyszerűen csak azt éreztem be lettem csapva, csak nem érdekelt, mert nem tudom miért nem érdekelt. Akkor is mondtam neki, amíg beteg költözzön oda hozzám, csak ő meg mondta, hogy neki ez a lakás csupa rossz érzés és elköltözik. Nem volt hova, engem nem zavart hogy jöjjön, ezért jött. Nem azért mert annyira velem akart élni, de ez sem zavart. Úgy voltam vele ha odaköltözik legalább elfelejti azt a barmot. De... ha szóba jött ideges lett, de így nem tudtunk megbeszélni dolgokat, ráhagytam, pedig engem az stresszel. Na aaaz tényleg stresszel. De könyörgöm, fél év alatt nem szedte össze magát? Mikor én mindent megteszek? A háztartásban, a munkában, a szeretteivel, elviszem táncolni, máshova is mint megszoktuk, ne unja meg, moziba, ilyesmi, amit akar, ebédet szervezek, kifestem a lakást, mert ahhoz van kedve, mindegy volt, csak érezzem otthonosabban érzi magát, boldogabb. De... semmi sem vált ki belőle olyan örömöt. Akartam hogy romantikus estét csinálok neki, mert tudom szereti, de azt mondta nem kell. Nem fontos... de nem mondott semmit helyette, pedig mikor Lio uraság csinálta a pezsgőt-epres esti szerenádot nem utasította el. Tudom, mert én pakoltam el a romokat... - Nézek félre. Bármit próbálok nem érzem hogy igazán boldog lenne.
-Mindig azt hajtogatja én vagyok a logikus döntés. Ez tök úgy hangzik, hogy csak emiatt van velem, mert a logika ezt diktálja, nem pedig azért, mert olyan jó lenne neki. Szerintem nem boldog velem, csak jól érzi magát de nekem az... kevés. Igazából nem zavarna, csak... nekem kell hogy viszonozzák a szerelmem. Nem akarok olyan üres érdekkapcsolatot mint a szüleimé. Rettentő jól elvannak együtt, egyetértenek mindenben de... ott sosem volt szerelem. - Sóhajtok. Meg is állok. Nézem a csillagokat majd josh kezét. Én erre vágytam, semmi másra. A nem logikus döntés lenni. Francba, megint könnyes a szemem. Én is hangulatgyilkos vagyok asszem, értem Lia miért nem akar belém szeretni. Joshnál is biztos csak véletlen.
-Ne haragudj. Hülye vagyok. Örülnöm kéne, hogy velem van, tudom. Biztos hálátlannak tűnök a szemedben, sajnálom. És tudom, meg fogom beszélni vele. - Rám lett emiatt is szólva. Jogosan persze, csak... mikor mondjam ezt el, mikor amiatt sír, hogy az apja nem az apja, vagy mikor Reevennel vannak gondjai, vagy hazajön és benn volt valami vagy... sosem volt jó. Meg eddig nem is hittem hogy ennyire fontos nekem, hogy viszonozzák amit érzek, az az igazság.

Vállat vonok. Szerintem ilyesmin mindenkinek át kell esnie.
- Nyeh...- nyögök egyet. Most valóban arra vágyik, hogy udvaroljak neki? Mint férfi a férfinak? Fogalmam sincs, hogyan fogjak hozzá... Féloldalasan somolygok rá, nézze el nekem fogyatékosságaimat.
- Na, most képzeld! Akkor aztán folyna a könnyed, én sokáig bírom!- ugratom. Kisírná a kontaklencséit, aztán kereshetnénk egész nap!
A véleményem heves indulatokat gerjeszt benne. Ritkán látom ilyennek, és jobban teszem, ha végighallgatom, és nem pofázok bele... Megállok, tétlenül hagyom, hogy cibálja a kezem. Még ezt sem akarom félbeszakítani. Úgy érzem, jobb, ha felszínre törnek az indulatai, mintha magába folytja őket.
Számtalan gondolat jár a fejemben, és szó szerint átérzem Sebastian csalódottságát. És nem értem Liát. Azaz sok reakcióját nem értem. De nem egy kelekótya lánynak tűnik, valószínűleg megviselte az a kapcsolat a ... fa.... Lioval.
Aztán amikor már csak a kezem nézi, megértek valamit. A megoldás éppen olyan pofon egyszerű, mint a mi esetünkben, épp csak el kéne határozni magát. Mi vesztenivalója lenne? De nem a végén kezdem.
- Valahonnan szedte. Ha nem te mondtad neki, akkor valaki más, vagy nagyon félreértett...- találgatok. Mi van, ha Lio kavart be Sebastiannak, ha neki nem lehetett jó, a másiknak se legyen az? Lia ezek szerint könnyen befolyásolható... De ha az, nem fordíthatnánk ezt Seby előnyére? Ezen érdemes volna elgondolkodni...
- A szeretet nem akarás kérdése. Ez hülye duma. Hogyan jelentheti ki, nem akar szeretni? Nem volt cinikus? Nem arra akart ezzel célozni, amit korábban neked tulajdonított? - Nem értem én ezt az egészet. Mintha elbeszélnének valahol egymás mellett.
- Engem is idegesítene, ha olyan dolgokra emlékeztetnének, ami kellemetlen volt az életemben. Van annak jele, hogy még mindig azt a pasast szereti? Ha te hozod fel, az olyan, mintha féltékeny lennél rá, ergo bizalmatlan, vagy önbizalomhiányos. Ne nevetess, Sebastian, te, aki bárkit könnyen megkaphatnál? Engedd, hogy nevessek: ha-ha-ha. Szóval, inkább ne akarj tudni az előző pasikról. Semmit. se jót, se rosszat, pláne akarj olyat tenni, amit azok tettek, bármiylen romantikusnak tűnjön is. Te legyél önmagad! Valamiért mégis van bizodalma benned, mert nem anyucihoz költözött, hanem hozzád...
- Ne add fel! Ha szereted, ne add fel...- fordulok felé, és megsimítom.
Logikus döntés? Ez meg mit jelent? Mi szerint, ki szerint logikus? Erre csak ráncolom a homlokom, fogalmam sincs, mire gondolhatott Lia. Az egész mintha egy választásról szólna, de ha jól tudom, nem is volt választása. Vagy mégis?
- Várj... Tételezzük fel a legjobbat. Kockáztass, és ne gondolj arra, mi volt korábban. Ha ki akarja veled festetni a lakást (bár Suzytól úgy tudom, aktív részese akar lenni), nem gondolod, hogy hosszú távban gondolkodik? Nem lehet, hogy változtak a dolgok, csak épp olyan félénk, mint te, és nem mer közeledni? Be kéne látnia, milyen hülye volt, hogy tévedett magával vagy veled kapcsolatban...
- Fura, de amikor látlak benneteket, úgy tűnik, nincs közöttetek probléma. Te változatlanul szerelmes vagy belé, igaz? - A vállára teszem a kezem- Igen, beszélned kell vele, ez elengedhetetlen. Bár, hogy hogyan közelítsd meg... Valamit ki kell találni...
Rá mosolygok. Nem tartom hálátlannak. Az inkább Lia. De úgy érzem, valahol nem stimmel a történet. Valamiről nem beszél Sebastian, vagy valamit elferdít. Nem biztos, hogy szándékosan.

-Á, vegyem kihívásnak? - Nevetek, tuti ő nyerne, nem vagyok jó farkasszemezésben, a lencse miatt amúgy is sűrűn pislogok.

-Utóbbi. Szokása. - Motyogom, mert Lia nem csak engem szokott félreérteni, hanem Reevent is.
-Nem. Lia nem cinikus. És tudom hogy nem lehet befolyásolni, de ha nem is akarja... érted. Már az is stresszeli hogy én érzem. - Nézek félre.
Aztán csöndben maradok, de bánatosan nézek félre. Bárkit megkaphatnék, jah, csak akit szeretettem volna nem akar. Tök jó.
-Josh. Nem érdekel Lio. Nem érdekelnek az előző pasijai. Mellettem olyan... üres. - Engem csak ez érdekel, nem érzem, hogy akarná. Hogy tenni akarna érte bármit is. Ő csak úgy van benne, jó így neki meg ilyesmi.
-Joshom. Persze hogy hosszútávra tervez, ő nem tud másban gondolkodni. Igazából én se, csak én rugalmasabb vagyok. De attól hogy kifestjük a lakást, nem vásárolunk 10 év garantált boldogságot. Nem jelent semmit. - Nekem a lakás nem jelent semmit. Ameliától lesz élettel telibb vagy üresebb.-Ha meg nem mer közeledni már bocs... ennyi idő után? Kicsit elkésett vele, ha még mindig fél tőlem. Érted, tőlem... elfáradtam. - Türelmesnek lenni fárasztó. Meg ha hirtelen fel is enged... az is fura, most meg mitől? Eddig miért nem? Nem tudom.
-Nem akarok elméleteket gyártani. Sosem úgy reagál ahogy tervezem. Majd leülök vele és megbeszélem, én már nem akarok ezen is stresszelni, csak eddig rossz passzban volt Reeven miatt. Csúnyán összekaptak. Szeretem. De... nagyon fájt hogy elutasított. Azóta csak az jár a fejemben, mit hogyan csináljak hogy ne stresszeljem, veled se tudtam mit csináljak, vagy Reevennel, ideges vagyok már jó ideje. - Nézek félre. Nem most mondta és sokat gondolkoztam azóta.
-Mindegy. Tudod, hogy velem mindent meg lehet beszélni, ha valóban tudunk beszélgetni megoldjuk. Egyedül nem fogom tudni, de neki szokása állj mondani és hagyni. A múltkor is ő tekintette megbeszéltnek, csak mert egyszer már beszéltünk róla. Sosem fogom megérteni ezt a hozzáállást... - Vakarom a fejem.
-De most kicsit ne beszéljünk erről jó? Örültem hogy végre kicsit nem vagyok frusztrált... legalább ezt az egy napot hagy kérjem el, jó? - Nézek rá szinte könyörgően, bármi másról beszéljünk csak ne erről. Bár tény, az előbbi vidámságom odalett, megint olyan nyomott vagyok mint fél órája. Csak most nem Josh miatt hanem Lia miatt. Csömörből vödörbe. Elindulok a szállás felé megint, finoman húzva őt, jöjjön. Nem értem minek álltam meg, lassan már ott lehetnénk ha nem teszem.

- Tudod, hogy mindenre képes vagyok...- csajnak is öltöztem már, és csapattam magamnak a szelet, illetve neki is csaptam, amikor ő öltözött be (illetve ki). Wow, de szexi volt!

- Rossz szokás- húzom el a szám. De ezek szerint nem csak Sebastiannal szemben csinálja. Igaz is, mintha Reeven is panaszkodott volna, bár nem ilyen konkrétan.
- Nem, azt nem hiszem... Ha stresszelné, nem viselkedne olyan közvetlenül veled- Na, azért a szememet nehéz becsapni. Én rájövök, ki játszik, ki színlel, és ki az, aki őszinte érzéseket közvetít. Legalábbis ... ezt hiszem.
- Üres?- Na, erre felkapom a fejem. Az nagy gáz, ha üres. - Úgy érted, közömbös a dolgok iránt? - Sebastian találkozott már a depresszióval. Nem lehet, hogy erről van szó?
- Suzy azt mondta, nagyon lelkes volt, és azt mondta, mindent ketten fogtok csinálni. Ő majd csak a mintákat festi fel a falra, ha sikerül megállapodnotok...- nézek rá, apró mosollyal. Remélem, erről ő is tud, nem csak tőlem hallja először, ugye? -Nos, ha tervezget, szerintem nem véletlenül... - Az agyam hátsó felében még egy gyerek képe is felmerül, de elhessegetem. Ha ez lenne a terv, tudnék róla. A csajok mindent kibeszélnek.
- Nem úgy értem, hogy tőled fél...- rázom a fejem. Sebastian is képes ám félreérteni a dolgokat- Talán csak szégyelli belátni, hogy tévedett. Hogy most magával vagy veled kapcsolatban, nem tudom. Talán mindkettő- találgatok. Lehet, hogy nagyon messze járok a valóságtól, de... Suzynak sem volt rossz benyomása Liáról. Legalábbis nekem nem említette...
- Hát ne tervezz! Élj spontán! - nagyon okos lettem hirtelen. Miért is kéne mindent eltervezni? Lehet, hogy nekem se három gyerekem lesz, hanem hét, vagy csak egy!
- Na, látod.... Megvolt a maga baja. Aggódott Reeven miatt... Most min vesztek össze? Látod, ez is: te is tudod, én is, odavannak egymásért. Négis veszekednek. Tudom, hogy nem vigasztal, de lehet, hogy ez valami rossz beidegzés nála, nem? Stresszel, veszekszik... Meg kell szelidíteni!- újabb ötletek, ahahah!
- Mondd meg, neked ennyi nem elég! Légy határozott! Állj ki magadért! Csak egyszer kell tisztázni a dolgokat, többször nem kell, mondd el ezt is neki!- kezdem én is felemelni a hangom, bár alig észlelem.
Bár sose bántanám a nőket, némelyikre ráférne egy nagy pofon, az biztos.
Seby kérésére csak kurtán bólintok. Lia több száz kilométerre van tőlünk, mégis mintha éppen most állt volna közénk. Jéghidegen. Beszélnem kell Suzyval, hogy beszéljen Liával. Ha tönkrevágja Sebastiant, én nem tudom, mit csinálok vele!
Nekilendül, megint lógatva az orrát. Az előbbi nevetős Sebastiannak hűlt helye. Cendben tartom vele a lépést, tiszteletben tartva a csendet. Biztos agyal. Én is agyalok. Hátha kiugrik valami okosság a tök fejemből. Egyébként... nem ártana rendet tenni a saját házam körül is...

-Nem fogom hazugnak nevezni a barátnőmet. - Mert ha nem stresszelné és csak úgy mondta... miért tette volna, mi értelme lenne azon kívül hogy engem feszélyezzen?
-Neeeeem, de... nem is tudom. Minden jó neki, de úgy... nem tudom, egyforma mindig. Ami nem lenne baj, de ki akartam zökkenteni kicsit, jobb legyen, boldogabb legyen, akármi, mert sokszor volt szomorú de... - Vakarom a fejem, valamiért sosem éreztem azt meglenne amit kerestem. Hogy most na, tényleg boldog, na most tényleg otthonosan érzi magát velem, hogy na most úgy érzem tényleg együtt vagyunk. Valahogy... sosem éreztem semmi többletet. Legalábbis mióta együtt vagyunk, előtte egyszer-egyszer igen, talán onnan a hiányom.
-Persze, örült, hogy kifestünk. - Lehet lelkes volt, de... örülnék ha én is ki bírnám váltani ezt nem csak egy festék...
-De már olyan régen kérem legyen ebben a kapcsolatban a partnerem... - Elvégre én nem kértem másra, de egy ideje úgy érzem, haszontalan erőlködnöm.
-Az se mindig jó. - Elég spontán vagyok amúgy, Reeven is, most Josh is, kimondom amit érzek, Ameliának is kimondtam, de... hagyjuk már, hagyjuk, fáj.
-Nem tudok olyannal együtt élni, aki ha stresszel csak veszekedni tud és aztán hallgatni. - Mondom most kivételesen komolyan. Engem ez kikészít. Liában pont azt szeretettem, hogy nem veszekszik, nem borul ki, de... úgy fest ez nem teljesen igaz. -Inkább kérdezd Reevent vagy őt, ne haragudj, olyan mintha pletykálnék. - Elég személyes dolgok, az hogy elmondták nekem nem jelenti hogy tovább is adhatom, remélem Josh nem orrol meg ezért.
-Jó, elmondom... - Elmondok én mindent, aztán lehet megkapom, hogy ő nem érezte. Jó lesz. Bírnám, ha megkapnám: nem vagyok logikus, ahahaha... ahhh....
Elindulok inkább, nem akarok ezen agyalni. Olyan boldog voltam, legalább öt percig! Hamar elmúlt. Hiányzik. De ezek után gondolom Josh sem kér belőlem, megértem. Csendben érünk vissza, kezébe nyomom a kulcsot.
-Melegedj meg, elvileg a nőci befűtött. Hozom a holmink a kocsiból. - Nem sok minden, a neszesszer és egy kevés szendvics, tartaléknak. Vettem mikor nem látta. Felkapom a kocsiból és megyek is a házba utána. A ház maga egy szoba, nincs fürdő, csak az ágy és a kandalló, egy asztal és két szék. Az egyik szék az ágy mellett van, arra pakolom le a cuccokat. Az asztalon van egy tál, egy kancsó, két pohár. Inni és mosakodni van ott a víz, van törölköző is. A kandalló valóban ropog, kezd már csak parázslani de jó meleg van. Az ágy is franciaágy, jó meleg paplannal. Minden fa, csak a tűz fénye festi meg narancssárgára az egész helyiséget.
-Jó lesz? - Kérdezem, majd elkezdem levenni a kabátom, kicsit mintha rám melegedett volna. De mivel idebenn jó meleg van, elkezdek levetkőzni, ki már úgy sem megyünk szerintem, bár aludni sincs kedvem. Maximum elnézegetem ahogy alszik, nekem az is jó. Bár... lopva nézem őt, fura kettősség. Tudom, mit érez, azt is én mit mégis... szabad nekem bármit csinálni? Kb akkor engedtem el a kezét mikor mentem a cuccokért, vajon foghatom újra? Akkor természetes volt, de nem tudom akarná-e megint... Nem is veszem észre, hogy elakadtam a pólómmal és csak nézem őt. Rájöttem nem tudom most sem mi van.

- Nem is feltételeztem...- lepődök meg. Hirtelen nem tudom, ezt miért mondja.
Zavar engem ez a szó, stresszelni. Talán, mert azt hittem, Lia nyugodt és kiegyensúlyozott természetű. Sebastian legalábbis ilyennek írta le korábban őt. Hogyan jut el valaki arra a szintre, hogy valami stresszeli? Ha magamból indulok ki, a stressz egy olyan érzelmi feszültség, amit egyedül képtelen vagyok megoldnai. Mint amikor szembetaláltam magam ... apával. Na. Az lestresszelt. Szó szerint. Mintha fejbe vertek volna, vagy nem is tudom, miközben csavargatják a belső részeimet. Na, ha Lia ilyesmit él át, nem irigylem. de akkor nem értem, miért van Sebastiannal? És ő vele?
- Mindig egyforma. Mindig szomorú...- hümmögök. Mi rághatja azt a lányt? Képtelenség, hogy egy év múltán is egy fickó miatt depis, amikor itt van Sebastian, aki a tenyerén hordozza. Hát vak az a lány?
- Lehet, hogy éppen ez hiányzik neki. Hogy csinálhasson valamit. Unatkozik?- megint csak találgatok, az életükbe nem látok bele, Liát sem ismerem túl jól.
- Ezt nem egészen értem. Nem az? Nem érzed annak? - Megint csak arra tudok gondolni, amit látok, ha együtt vannak: azt a benyomást keltik, hogy ... Ezen el kell gondolkodnom. Való igaz, inkább Sebastian az, aki odamegy Liához, aki megöleli, aki... kezdeményez. Lia hűvös lenne? Netán közömbös? Sebastiannak el kell mondania, mire vágyik. Ahogy Liának is. Talán mégsem egymáshoz valók, hiába a nagy szimpátia, ez az együtt éléshez nem elég.
- Nem vagyok valami jó tanácsadó...- kínosan elnevetem magam. Tényleg, mi a fenét csinálok? Én, akinek igazából még sosem volt normális kapcsolata, mit mondjak egy olyan srácnak, mint Seby?
- Mi a fenén veszekedtek ti ketten?- Na, majd Reevent is megkérdezem, bár meglehetősen hasonlóan viselkedik, ha Liáról van szó. Elkomorul. Mi az a nő, egy energiavámpír? Hogy kommunikációs problémái vannak, az holt biztos, ha egyszer nem lehet vele beszélgetni.
Javaslom, mégis beszéljen vele. Próbálkozni kell! Ha szeretik egymást, meg tudják oldani. Ha nem, nem is akarják. Ha Lia az, aki kimenekül ezekből a beszélgetésekből, én is arra következtetnék, nem érez úgy Seby iránt, mint ahogy ő iránta. Ezt minél előbb tisztázni kéne; nem viselem jól, ha a barátom boldogtalan.
Elindulunk visszafelé, de nem igazán beszélek már. Nem nagyon tudnék újat mondani. Különben is, úgy látom, eléggé elmerült a gondolataiban. Talán éppen azon agyal, hogyan kezdeményezze azt a beszélgetést. Nincs könnyű dolga, ahogy elnézem. Kézen fogva baktatunk, de olyan, mintha ott se lenne. Lélekben biztos messze jár.
Aztán egy házhoz érünk, a kezembe nyom egy kulcsot, ő pedig elindul az autóhoz. Fejcsóválva nézek utána. Nincs messze az autó, nem félek, hogy eltévedne, vagy ne adj Isten, beleülne, és magamra hagyna, de nem könnyű eltéveszteni szem elől. Nehezemre esik egyedül hagyni, egyedeül lenni, egyedül bemenni a házba. Mintha cserben hagynám, pedig csak néhány percről van szó.
Ledobálom magamról a vizes felső ruházatot és a pulcsit. Meleg van a szobában, ami barátságos fényben úszik. A másik szállással ellentétben itt nincs semmi, ami fehér. Minden fából készült (vagy annak látszik). Megnézem a tüzet, de az szépen ég lefelé, így éppen csak megpiszkálom a parazsat. Nem zavar az ágy; hasonló, mint amit korábban is használtunk. Fürdő nincs. Elnevetem magam: nesze neked, konfort nélküli szállás! Nagy kancsóban víz az asztalon. Ezt kell beosztani? Vagy a hóba megyünk fürödni? Na jó, nem nyávogok. Megleszünk...
Ebben a pillanatban lép be Seby is. Kérdés a száján.
- Persze, oké!- mondom vidám hangon. Tényleg nem zavarnak a körülmények. Ezek biztos nem.
Ha már behozta a táskát, kipakolok belőle. Megtalálom a szendvicseket is.
- Wow, ezeket hol szerezted?- nem a szállásról való, gondolom.
Fura csönd van és ha nem válaszol, odakapom a fejem. Mintha ledermedt volna vetkőzés közben. Csak áll, és bámul a semmibe. Felém néz, de mintha nem is látna. Lerakok mindent a kezemből, út közben a szendvicseket az asztalra, és közelebb lépek hozzá.
- Josh hívja Sebastiant. Velem vagy? Segítsek?- lépek még egyet, kiveszek a kezéből egy ruhadarabot, amit laza mozdulattal az asztal melletti székre dobok (az van hozzánk közelebb).
- Hé...- ölelem át- nem lesz semmi baj, meglátod!
Talán gyerekes, de az ölelésben mindig van valami vígasztaló. Talán nálunk is beválik...

karakterinformáció