Hull a hó, hull a hó, mesebeli álom ~ Josh & Seby

-De ha már eljöttünk, legyünk sokat a hóban... - Nézek rá, azt hittem ennek jobban örülne.

Lustán kelek és teszem fel az okulárét de szép szó, szóval csak aztán keresem a tekintetemmel hol van Josh. Valahol az ablaktól jön a hang, ott meg is találom.
-Hogy mi? - Igen, még félig alszom, mi az hogy asztalon a reggeli.
-Úúú... ennyire sokáig aludtam? - Asszem az csak 10-ig van, felkönyökölök ahogy a hátamra fordulok és dörzsölöm a szememből a csipát meg az álmosságot.
-Öhm... asszem... felkelthettél volna, azt sem tudom hány óra... - Lesek körbe, de választ nem lelek.
-Hoztál reggelit? Nem szóltak érte? - Valahogy nem vagyok hozzászokva, de hát a nászutasoknak ugyebár nem fura felkérni a reggelit, maradjunk annyiban... hehe.
-Te ettél már? - Fogalmam sincs evett-e, ha korán kelt valószínű. Én közben felülök, török ülésbe húzom a lábaim és kicsit elrendezem a kócos hajam, lássak is meg amúgy is. Uff... Nem jó ennyire kimerülten aludni, komolyan.

- Azzal se lesz hiba!- a kettő nem zárja ki egymást, szerintem.

Ismét jól alszom, de már a saját ritmusom szerint. Szóval viszonylag korán fent vagyok, s mert Seby alszik, és nem akarom, hogy lemaradjunk a reggeliről, lemegyek érte jómagam, és felviszem kettőnk adagját. Jól is teszem, mert ha várok az ébredésére, lemaradunk. Pedig a reggeli fontos étkezés. Főleg, ha megint hosszú napot csinálunk, tele mozgással.
- Hoztam fel reggelit- ismétlem meg jókedvűen. Istenem, de kómás még!
- Aludtál, ameddig jól esett. No para! - mosolygok, és előrébb dőlök.
- Pár perc múlva tíz. De nem számít az idő. Pihenünk. Emlékszel?- előre tudom, milyen dumával fog jönni, de csak mosolygok. Minden úgy van jól, ahogy történik, azaz, ha alvásról van szó, addig kell aludni, míg fel nem ébredünk. Pontosan addig, és nem tovább. Illetve az a bűn, ha hamarabb kelünk fel.
- Nem engedély nélkül... De nagyon készségesek voltak. Azt mondták, nyugodtan intézzem máskor ezt telefonon, majd ők felhozzák!- mesélem mosolyogva. Úgy látszik, ez a szobához járó szolgáltatás.
- Nem. Úgy gondoltam, megvárlak, addig csak nem lyukad ki a gyomrom. Amúgy én sem vagyok fent túl régóta- igaz, füllentek, de mit számít?

Seby felül az ágyban, és maga alá húzza a lábait. Ezek szerint nem kel kimennie a mosdóba. Elrendezgeti a haját. ásít, próbál magához térni. Fogom a tálcát, és odaviszem neki az ágyba.
- Parancsolj...- tolom elé a tálcát. Ízlésesen van elrendezve rajta minden. Van rajta pékáru, vaj, dzsem, felvágott, sajt, tojás, gyümölcs... Mindenből valamennyi. De két személynek is bőven elég.
- Ha kávét vagy teát szeretnél, azért telefonálok. Az csak frissen jó...- Teát hozhattam volna, mert reggelente azt szokott inni, de langyosan már az sem az igazi, és nem tudtam, mikor ébred majd fel.Lényegében le van zsírozva minden, akár délben is telefonálhatnék.

Szó mi szó, tényleg nagyon kómás vagyok most még.
-Aha... jó... - Szóval ha nem gáz, nem volt neki unalmas, hogy én itt horpasztok, akkor jó. Huh, össze kéne szednem magam!
-Uhh... akkor tényleg sokáig aludtam... persze persze, de érted, reggeli is csak eddig van, meg minden. - De mivel felhozta, előre sejtve még nem kelek fel egy darabig, nincs gond, ásítok egyet, szám elé téve a kezem és nyújtózok a karjaimmal is.
-Nem hiába ez a legjobb szoba... nem is rossz ötlet, elég kényelmes meg kell hagyni. - Már idefenn reggelizni... az ágyban, meg ilyenek.
-Tényleg? Akkor jó. - Ha ő is nem rég kelt az más, akkor megnyugodtam. Nem gondolnám, hogy füllent hogy nekem jobb legyen.
Helyezkedem, de elég nehezen ébredek ilyenkor, mire feleszmélek már ölemben a tálca.
-Jó így... akkor.. eszel velem? A tea ráér... - Hirtelen enni is érdekes, mindig én szoktam csinálni a reggelit, Ameliának is próbálok mindig készíteni, mert hajlamos kihagyni. Bár egy ideje odafigyel rá, szóval szavam nem lehet.
Közben szemezek a dolgokkal, elveszek egy szelet gyümölcsöt és elkezdem rágcsálni. Remélem visszajön addig az ágyba míg eszünk. Igaz, vissza kell fognom magam, közel lesz, most ébredtem, ilyenkor mindig jobban bújnék.

Lassan ébredezik, és ez valahogy most jó érzéssel tölt el. Ím, nem csak én tudok ellustulni, elaludni, őt is le lehet körözni! Smile

A reggeli már a szobában van. És amikor látom, hogy teljesen magához tér (legalábbis testileg), akkor elé tolom a tálcát.
- Ha úgy adódik, hogy kimarad a reggeli, belehalunk?- kérdem kacsintva. Na, ne már, hogy ne találnánk fel magunkat! Maximum csinálnánk egy korai ebédet, és úgy vennék nyakunkba a napot.
- Hozzá tudnál szokni a luxushoz, mi?- incselkedem vele. Igaz, ami igaz, nekem is tetszik itt. Először nagyon sterilnek tűnt, de ma reggel, ahogy a napfény betört az ablakon, csodálatos élményben volt részem. Az egész szoba úgy ragyogott, mintha hóval lenne tele, miközben a napsugarak kéjesen belopóztak a szobába, egyre nagyobb területet borítva be, mint valami lánggal, és lett egyre melegebb. Úgy éreztem, nyár van a télben, meztelen felsőtestemet néhány percre át is engedtem a nap erejének. Egy percét sem bánom, amennyivel korábban ébredtem. Azt sajnálom, hogy Sebastian ebből az élményből kimaradt. De majd holnap... Holnap, ha ugyanilyen szép lesz az idő, majd felébresztem. Úgyhogy most be sem számolok róla, legyen csak titok... De én nagyon feldobottnak érzem most magam.
- Hát persze...- bólintok. A magam oldaláról mászok fel az ágyra. Szabadidő alsó és póló van rajtam, nem ciki, hogy ebben mászok vissza az ágyba. A takarót amúgy is szépen az ágy végébe hajtogattam, nem arra ülök rá.
Kistányért kapok magam elé. Kiveszem az egyik péksüteményt, és azt kenem meg vajjal, lekvárral.
- Jó étvágyat- mondom, mielőtt elkezdenék enni.
Figyelmesen nézem. Kipihentnek látszik. Reménykedve tekintek a mai nap elé.

-Csak akkor ha annyit mozgunk mint tegnap... oda kell az enerdzsííí! - Vigyorgok kócosan és szemüvegben, szerintem ha más nem ez vicces.
-Simán. - Vágom rá, majd nevetek, ki nem tudna? Ágyba reggeli... én szeretem, de Liával nehéz megoldani mert vagy korán kel vagy korán jön... amikor már aludna gondolom, meg hát akkor logikusan nem az ágyba viszem, ah.
De Josh közel sem olyan kómás mint én, elég fittnek tűnik, magamhoz kéne térni, de most elég nehéz valahogy. Talán majd a reggeli!
Oda is jön mellém, kiszolgálja magát, én is. Persze a pékcuccokat inkább neki hagyom, én magam gyümölcsöt meg joghurtot eszek.
Aztán szokás szerint összeszedjünk magunk, nyakunkba a város és korizni is elviszem. Legalább olyan jól elvagyunk mint a szánkónál, csak nincs olyan kis intermezzo amitől meghasonlok. Próbálom kerülni a túlzott testi kontaktot, csak annyira és annyiszor érek hozzá, mint kapcsolatunk elején. Ez nem kis erőfeszítés, de ahhoz hogy teljesíteni tudjam a kérését elengedhetetlen. Valamint esténként is, ugyan úgy alszom el, reggel ha nem ő kel ki mellőlem akkor én őmellőle, a lényeg, hogy próbálok elhatárolódni kissé, bármennyire olyan mintha a húsom tépnék, mert én nem akarom. De ettől függetlenül mivel imádom őt rettentő jól elvagyok vele, mint mindig. Ameliának és Reevennek is veszek valami apróságot, javaslom neki Suzynak is vigyen, jelezve gondolt rá. Másnap még elviszem újra deszkázni a hóba meg hóembert építeni, meg van valami vásár sok kajával meg borral, műsorokkal, az úgy is este van. Aztán a negyedik nap elviszem még múzeumokba, érdekesebb helyekre, a kikötőbe is elmegyek vele, legalább tud mesélni a hajós élményeiről. Nekem nincs sok, tegyük hozzá. De az ötödik nap, érezhetően azt vártam inkább. Közöltem vele, hogy jól öltözzön fel, délelőtt könnyed programunk van, de délután sokat fogunk kocsikázni. Olvashat is, nézelődhet, majd én vezetek. Még éneklésre is ráveszem, ha tudom, azzal is telik az idő. Mire megérkezünk már késő délután van, de nem baj, erre az estére van külön szállás, mert így praktikus, csak még nem tudja. Egy erdő szélén vagyunk, ez amolyan faházas camping.
-Nah, megjöttünk. Szerintem ez baromi jó dolog lesz, én is csak kevésszer tapasztaltam. Na gyere! - Paskolom meg a vállát, ahogy kiszálltunk, majd bejelentkezem a nőnél, mondom neki várjon meg kint. A levegő még tisztább és hűvösebb, mint a városban volt, én meg lezsírozok mindent. Kapok térképet, házkulcsot, magyarázást, mit hogy merre, majd kinn vigyorogva hívom útra.
-Na kitalálod mi jön? - Szerintem nem, de ez a legjobb. Most kicsit túrázunk, de az amúgy is poén, nem félek hogy fárasztaná, főleg hogy mennyit ültünk.

- Na, hát tuti ma sem veszlek rá a lustálkodásra, teneked csak a mozgáson jár az eszed! - nyújtok rá nyelvet nevetve. Pedig amikor otthon elképzeltem, olyan jó volt elképzelni a semmittevést (is)!
Amúgy már az is vicces, ahogy kinéz. Bírom szemüvegben, olyan tudálékos feje van. Emlékeztet is valakire..., csak még nem jöttem rá, kire.
Ha nem is látszik erőltetettnek, én is tartok egyfajta távolságot. Én úgy hiszem, ő igényli; tegnap is nemegyszer mutatta ki, túl közel merészkedtem. Pedig hiányzik a közelsége, nagyon is. De ha nem okozok benne feszültséget, mindjárt jobban is néz ki... A hangulata is jobb.
Felpörögnek az események; gyorsabban telnek a napok, mint szeretném. Minden nap kimerülve érünk a szállásra: hol korizásból, szánkózásból, síelésből... Tucatnyi hóembert építettünk, az utolsóknak már ruhát is faragtunk, kész mesterműveket alkottunk. Hócsatáztunk is, elég szoros meccseket vívva, aztán azon "veszekedve", ki is nyert. Elhülyültünk... Bevásároltunk... Mindenféle hasznos és haszontalan dologgal lepjük meg majd szeretteinket, de ez is nagy mókázás volt.
Az esték.. inkább nem írok az estékről. Néha úgy érzem, egy idegen fekszik mellettem az ágyban. Próbálom hát én is úgy kimeríteni magam, hogy a legrövidebb időn belül el tudjak aludni, ha leteszem a fejem. Ha össze is érünk az éjszaka folyamán, ezt reggel egyikőnk sem teszi szóvá. De... nehéz ehhez hozzászokni.
A reggelekkel nincs szerencsém... minden hajnal borongós, és nem ismétlődik meg a csoda, amire vártam, amit megmutattam volna Sebastiannak. Elvétve hó is esik, de vihar nem kerekedik.
Elvagyunk... Aztán az ötödik napon Sebastianba mintha újra élet költözne. Energikusabb, mint a korábbi napokon, és látszik, készül valamire. Titokzatoskodik, de a meglepetés várat magára, és amikor kocsiba szállunk sem tudom, mit tervez.
- Hé, valamit, segítségül...- nem igazán vagyok jó kitalálósdiban.
Az autóban aztán arra kér, szórakoztassam, ezért Lambert dalokkal fárasztom; csak mert a hangfekvése egészen jól illeszkedik az enyémhez. Ha ráun a stílusra, 30 STM-t énekelek vagy U2-t, Bon Jovi-t, Coldplayt, Muse-t, ami eszembe jut. Ha már unja a dalospacsirtát, színészeket utánzok neki. Meg akarom nevettetni...

A hely, ahová hoz, mesébe illő, bár nem a lájtosabb félékbe. Már esteledik, a csillagokat is jól lehet látni, bár az erdő eléggé takarja a kilátást. Az a vágyam, ha már itt vagyunk a semmi közepén, legalább úgy nézhessek az égre, hogy kirajzolódnak előttem a csillagok. Már észrevettem, mennyivel másabb itt az égbolt..., ahol kevesebb a mesterséges fény.
- Éjszakai túra? Csillagles? Északi fény? - sorolom, ami eszembe jut, de csak hasraütésszerűen. Biztos nem véletlenül jöttünk most (este). - Holdfogyatkozás lesz? Valami csillagászati esemény? Üstökös? - sorolom tovább.
Melegen beöltöztünk. Még azt is el tudom képzelni, hogy a szabad ég alatt fogunk aludni. Bírnám!

-Hát majd ha kajakozunk akkor majd ha épp nem evezünk akkor lustulunk. De csomó lehetőség lesz még pihenni, most menni kell! - Nevetek, használjuk ki, nem?

-Nem-nem! Nincs segítség, ez úgy jó, ha totál meglepetés! - Vigyorgok, húzom hogy kövessen, menjünk beljebb, induljunk neki, hajrá hajrá!
Amúgy nincs abban hiány hogy nevessek, szeretem a társaságát, jobban mintsem sejtené, szeretnék elidőzni a vonásain és a nevetésén, mosolyán is, de szerencsére a vezetés miatt nem tudok, így nem feltűnő semmi. Én is lököm neki a szokásos hülyeségeim, van hogy valami csajt utánozva énekelek, valami kiborítót, mint pl Britney, valami nyálasabbat, de remélem nem ugrik ki a kocsiból.

-Mivel egyszerre sokat kérdeztél, semmi segítség! - Nevetek, nagyon sorolja a drága, de mondhatni jó nyomon van, csak mohó volt! Rá is térek vele egy ösvényre, könnyű rajta menni, azzal nincs gond, van elemlámpám is, hoztam. Kell egyelőre, mert az erdőben sötét van, a túra meg legalább fél óra a sötétben, de mesélek neki közben pár horrorsztorit, ne unatkozzon.
De aztán mikor közel a cél...
-Nah... Joshom... remélem tetszeni fog! - Direkt megkérdeztem, az előrejelzések nem tévedtek-e, de szerencsére nem! Nos, ahogy kilépünk a tisztásra, ahol van egy kisebb tó, ami minden fényt szépen visszaver, fenn a csillagok éééés a sarki fény, bizony bizony kitalálta ám!
-Na hogy tetszik? Gondoltam ilyet még biztos nem láttál, tetszene... közel a csillagokhoz... - Lépek mellé, hogy megsimogassam a hátát, nézem az eget. Finnországban láttam csak a sarki fényt, de vagy egy órát néztem. Nekem nagyon tetszik, remélem neki is!

- Értem, értem, oké, oké!- nevetek. Hát, akkor kizárt, hogy lazuljunk, ő mindig mozgásban akar lenni.

- Wow, de szigorú a tanár bácsi!- nevetek. Mert ha meglepetés, mi értelme még csak gondolkodni is rajta? Az igazi meglepetés az, ami úgy jön, hogy bumm, pofánvág. Na, arra nem számít az ember!
Nem igazán engedékeny. Inkább hülyéskedünk a kocsiban és szórakoztatjuk egymást. Még ő is kiveszi a részét belőle, ahogy egy-egy tiniknek készült slágerrel kínoz. Előszedek én mindent a repertoárból: monológokat és párbeszédeket idézek neki filmekből, szerepekből, kornyikálok, amíg el nem fáradnak a hangszálaim, és eszméletlen sokat röhögünk (rajtam, rajta, egymáson, magunkon; azon, ahogy nevetünk...) Már fáj az oldalam, de nem bánom. Nagyon hiányzott ez a fajta fájdalom.

- Fene az élénk fantáziámat. Csak annyit kellett volna mondanom: gombaaaa- mondom eltorzított hangon.
Belevetjük magunkat a túrába. A pulzusom máris szaporább. Éjjel akkor voltunk utoljára szabad ég alatt kettesben, amikor Solange bőrébe bújt. Úgy érzem, ez az este is felejthetetlen lesz, bármi is történjen az erdőben, vagy ... máshol. Útközben sztorikat mesél, afféle rémmeséket. Tán azt hiszi, nem vagyok még megedződve Stephen Kingtől... S bár élvezem a történeteit, a nagy horror-szerzőtől messze elmaradnak a mesék. Azért illedelmesen ijedezem, ha kell... Néha kell. Magamban nevetgélek, Sebastian ma milyen fantáziadús. Lám, még neki is van új arca. Nem is hittem, hogy szereti a horrort!
Egészen belefeledkezem a sétába, mindig a lábam elé nézek, fel ne botoljak valamiben, hiszen számomra teljesen idegen a környezet. Szóval, amikor megszólal... Már ott van teljes életnagyságban: fent is, lent is... És elakad a lélegzetem is, hisz először nem értem, hogy egy tóban látom visszatükröződni az eget.
Elgyengül a lábam, egyszerűen térdre hullok, mintha megnyílt volna az ég, és maga Isten ragadott volna grabancon. Csak nézek fölfelé, és figyelem a színes felhőknek imponáló vonalakat, képződményeket... Úgy hullámoznak a csillagok alatt, min lamgy szellőben a tenger szokott..., amikor úgy ringat, hogy legszívesebben ráfeküdnél a vízre, hogy úgy altasson el...
- Ez meseszép... - mondom, suttogom, kiabálom; nem tudom, nem hallom a hangomat.
Beülök a sarkaim közé, és csak ámulva nézem az eget. Komolyan, nem tudok betelni vele. Összefacsarják a mellkasom, kaparászás van a torkomban. Hihetetlen, könny szökik a szemembe a látvány szépségétől.
Pucér kezembe markolok egy kevés havat, és az arcomba nyomom. Ugye, nem álmodok?
Lassan térek magamhoz, nézek Sebastian felé.
- Ha hamarabb meghalok, mint te..., a hamvaimat ide hozd el. Megteszed? - talán érzelgős vagyok. De soha nem éreztem még ezt a békességet, mint itt, ezen a helyen. Úgy érzem, minden bűnömet, haragomat, sértettségemet, vitámat le kell tennem, itt kell hagynom. Mintha egy új esélyt kaptam volna...

-Figyeeeelj, lehetőséget adtam hogy kitaláld, de ennyi! - Segíteni nem segítek, mert úgy viccesebb!
De persze sejtettem, hogy elütjük az időt a kocsiban, vagyunk annyira hülyék, meg amúgy is.

-Tudod... az sem nyert volna! - Nevetek, tök mindegy volt mit mond, akkor sem mondtam volna meg hehehee.
Persze az erdőben nem mondok alian sztorikat, hogy húúú meg haaa legyen, inkább csak a sablon horrort, hogy ne unatkozzunk, míg caplatunk a sötétben. Gondoltam hogy nem fog félni rajtuk, necces is lenne, mit csinálnék vele ha félne?
De mikor odaérünk a látvány magért beszél, szóval nekem keveset kell hozzátennem. A képeken is szép volt nem mondom, de így élőbe azért egészen más. Ahogy elnézem Joshnak is tetszik, mosolygok, hogy térdre hull a hóba, innen valahogy közelebbiek tűnik az ég, de lehet a tó teszi.
-Ne legyél már hülye, ne beszélj nekem a halálról. - Morgok, de odavetek egy perszét, megteszem, neki mit nem? De azért nem akarok ilyen durva dolgokra gondolni, inkább csak elveszem a látványban, odaülök mellé, mellkasomhoz felhúzva a lábaim. Kivételesen közelebb ülök mint szoktam, mert az előbb is suttogott és hallani akarom amit mond.
-Szerintem északon a legszebb dolog ez. Ez a fény. Én anno órákig elnéztem volna, de kezdett összefagyni mindenem, muszáj volt ott hagyni. De most felkészültebb voltam! Nem mindig látni, azért maradt a végére, azért volt nehéz beszervezni. Folyton nézni kellett az előrejelzést. De megérte! Annyira szép. - Mosolygok, halk vagyok én is, hagyom magához térni, néha a vizet nézem, egészen érdekes, főleg ha valahol valamiért egy ponton befodrozódik a víz.

- Na, persze...- egy szavát sem hiszem. Úgysem mondta volna el!
Az úton hülyülünk, mint két gyerek. Remek szórakozás, mindig ezt kéne csinálni!
- Mindjárt sejtettem- mondom a gombára. Na de má', mégis!

Szórakoztat, hogy szórakoztat. Szóval, elérte a célját, bár nem egészen úgy, ahogy kigondolta. És bárhogy is, eszembe jutott, hogy majd a csillagos eget bámuljuk, avy valami égi jelenséget, amit mutat, mégis olyan váratlanul ér, mintha pofon vágtak volna. Igazi BUMM, a szó minden értelmében. Olyan nagy..., színes... és közel van! Egyszerre emlékeztet ezer dologra, és semmi másra. Úgy kavar fel bennem érzelmeket, mint ahogy a tóba dobott kő ver hullámokat.
Egyszerre érzem a vonzást, a békét, a nyugalmat, a vágyat, hogy önnön békémet megtaláljam, kibéküljek a Teremtővel, Sebastiannal, és mindenkivel, akit valaha megbántottam, noha nincsenek is itt. És a vágy, hogy valaha majd itt leljek örök nyugalomra... Magam számára is meglepő az ötlet, fiatal vagyok és élelterős, de a halál még soha ilyen erősen és szenvedélyesen nem jutott még eszembe. És ha majd elhoznak ide, már nem lesz részem a látványban ( a halottak nem látnak), a tudat, hogy itt valami igazságra leltem, megvigasztal, noha ez az igazság még nincs is kinyilatkoztatva.
Megszűnik minden... Mintha eltűnne tér is, idő is... Csak ez a fura felhő lenne és én. És a felhő mögött maga a végtelen. Időnélüli jóság, szerete, békesség, nyugalom. Nem félek többé a haláltól. Olyan, mintha azért lennék itt, hogy megbékéljek a félelmeimmel. A halállal. Bármivel...
Sebastian mellém ül. (Vagy inkább közel hozzám) Rácsodálkozok, hogy itt van, aztán eszembe jut minden. Sóhajtok. Olyan, mintha életemben először vennék levegőt. Marja a torkom.
- Még sosem láttam ilyesmit. Szinte hihetetlen... Érzed, milyen ereje van? Milyen vonzása van? Te is érzed? Mintha beszélni akarna...- A fenekemre ülök, lényegtelen, hogy vizes leszek, több réteg is van rajtam. Nem fázok. Magamhoz ölelem a térdeim, ahogy Sebastian, és a térdeimre teszem a fejem.
- Örülök, hogy ezt megosztottad velem...- fordulok felé.
Annyi mindent szeretnék mondani, de összeszorul a torkom, és nem tudok megszólalni. Vajon, ha újra belekezdenék, megint összevesznénk? Nem akarok távolabbra kerülni tőle. Már nem az eget nézem, hanem őt.
- És ez így marad örökre?

Még csak nem is sejtem, milyen gondolatai vannak, én csak kellemes megéledettséggél ücsörgök mellette, hogy jó hogy elhoztam, jó hogy adhatok neki ennyi új élményt most pedig ezt a páratlan látványt. Én magam a kietlen vidékek égboltját is szeretem, mert annyi a csillag, hogy megszámolni sem lehet, nem úgy mint a városban, ahol simán: van egy max kettő.
Szóval nagyjából csendben ücsörgök mellette, aztán mesélem el, nem volt egyszerű összehozni, de megérte.
-Hmm, azt nem szerencsére, ijesztő lenne! - Vigyorgok, hozzám ne beszéljen az ég, még a végén kirajzolódik Mufasa és szívinfarktust kapok.
-Ez volt a cél... ezt szerintem egyszer mindenkinek látni kell. Az már csak plusz jó volt, hogy a hó is újdonság volt. - Mosolygok rá, tényleg boldoggá tesz a tudat, hogy adtam neki valami újat, valami mást..
Én még az eget nézem, eszembe sem jut hogy témát váltott. Miért is tenné?
-Őőőő nem tudom... gondolom ha változik a Föld mágnesessége akkor nem, de... én aztán tényleg nem értek hozz, csak nézem mert szép. - Fordulok mosolyogva végre felé, akkor látom engem néz, nem is az eget. A szemében milyen szépen csillognak a fények... Jól esik őt nézni kicsit, egész eddig megvontam magamtól ezt de... szépek a fényviszonyok, majd arra fogom, ha kérdezi... jah...
De valószínű érezni nem kitértem a válasz elől, csak nem fogtam fel, nem is ezt kérdezte. Maximum akkor fogom, ha úgy néz rám, nem erre várt választ.

Néhányszor éreztem már úgy, a mennyben járok, és néha a pokolban. Most úgy, közel Istenhez, kérdésekhez, válaszokhoz. Talán a mágnesesség, talán csak maga a látvány, ami ilyen hatással van rám, de akaratlanul kezdek filozofálni, életről, halálról. És mit szeretnék legjobban? Békére lelni.
- Semmi ijesztő nem lenne benne, ha képes lennél elengedni a félelmeidet- nem hinném, hogy maga a tény zavarná, hangokat hall. Inkább az lenne ijesztő, mivel kellene szembesülnie?
Kicsire összehúzommagam. Ennyinek érzem magam a végtelen égbolt, a milliárdnyi csillag és a fényjátékok hatása alatt. Seby is észreveszi, hogy lenyűgözött, mert erre utal, amikor beszélni kezd.
- Nos, a hó is nagyon élvezetes újdonság, de ez... százszor is felülmúlja- válaszolom neki, és közben csak pörög-pörög bennem a sok-sok fogaskerék. Annyi minden megfordul a fejemben, nem csoda, hogy valami őskáosz jön ki a számon.
- Igen, valóban szép- értek egyet rögtön.
Egy részem örül, hogy Sebastian a látványra érti, amit mond, mert igazából sokkal jobban félek attól, mit mondana a kettőnk dolgáról. Mégis, ahogy összeakad a tekintetünk, úgy érzem, arra gondol, amire én, kettőnkre. És hogy kitérő választ adott, azt jelenti, nem szeretne beszélni róla, rólunk. Itt, ebben a helyzetben, mindentől távol hiába van közel hozzám..., talán sosem volt ennyire elérhetetlen. Szorongva gondolok arra, talán most vagyunk utoljára így együtt. Hogy ezután csak rosszabb lesz minden. Mintha annak ellenére, hogy "megtartóztattuk magunkat", csak rosszabb lenne minden. Az égre nézek, aztán behunyom a szemem, és hálát mondok Istennek Sebastianért, aztán azért könyörgök, sose veszítsem el. Olyan régen imádkoztam már, hogy idejét sem tudom, mégis akadálytalanul jönnek a gondolatok, a hálám és a könyörgésem szavai.
Jó érzés letenni a terheim egy részét. Megosztani valakivel, akinek hiszek a jóságában. Azt remélem, minden igaz, amit Róla tanítottak, és minden imát meghall, minden könyörgést megfontol. A kezébe tettem a sorsomat, az életem egy részét. Mindenkinél bölcsebb, ha úgy akarja, rendezi majd a dolgokat. (Vagy legalábbis utat mutat, hogyan oldjam meg)
- Van valami, amit másképp csinálnál, ha újra kezdhetnéd?- kérdem, ismét felé fordítva a fejemet.

-Hátőőő... mintha nem lenne fura, hogy beszélni kezd az ég, csak úgy... szeritem normális ha ijesztő... - Na jó, ezt a mondatát nem tudom sehova se tenni.
-Akkor külön örülök, hogy megmutattam. - Mosolygok rá, tényleg örülök neki, szép jelenség nagyon.
Ott ülünk, nézve a tájat, a csillagokat és a fényeket. Nekem csak halvány sejtésem lesz arról, hogy talán nem is a sarki fényről beszélt, hanem másról, de mivel nem kérdez vissza, nem mondd semmit, úgy gondolom én beszéltem be magamnak. Főleg hogy az én szemszögemből Josh az aki lezárta a "vitát" és Josh az, aki nem bírja eldönteni mit is akar. Mert én tudom mit akarok, de azt is tudom, ő azt nem akarja. Vagy ha igen, még nem adta a tudtomra. És nem, nem a szexre gondolok, mert ő mindig oda lyukad ki, hogy azt nem tudná megadni, de nekem egész más dolog kell. Egyfajta teljes elfogadás érzet, egy olyan, ahol nem érzem, hogy bűnnek éli meg, hogy testileg is kimutatjuk a szeretet, a vonzódást, a bizalmat, mindent. Nekem közrejátszanak egyéb dolgok is, amik nála sosem fognak, de talán ő is ezt érzi és ezért nem akarja. Végül is... logikus. Stresszelném vele, teher lenne neki, úgy érezné elvárásaim vannak, pedig nincsenek. De hát ez jutott nekem, elfogadom, mint oly sok mindent már. Hiába van valami jó az életemben, elcseszem, azt hiszem. De talán egyszer majd megtalálom az egyensúlyt. És nem, én nem érzem azt, hogy pont itt lelném meg. Nekem a semmi közepe nem segít ebben, de hogy mi segít... na arra még nem jöttem rá.
-Pfff... sok minden. De mi értelme lenne? Akkor egész más bajaim lennének, de valószínű akkor is lennének. Az se biztos jobb lenne. Ezzel az egyel már kibékültem, mert nincsen jó meg rossz döntés csak döntés van és ha akkor rossznak is tűnik csomó jó is jön vele. Vagy fordítva, egy jóval vagy annak hittel csomó rossz. - Vonok vállat. -Meg van ami csak úgy jön, valószínű mindig ugyan úgy csinálná az ember. Inkább arra próbálok figyelni hogy ami van, azt ne csesszem már el vagy ne jobban. Az se egyszerű, de több értelme van. - Mint Ameliánál vagy Joshnál, hogy elnyomjam az érzéseim, vagy Henrynél, hogy ne legyek túl ragaszkodó, vagy Reeven, hogy ne legyek túl atyáskodó. Sok dolog van, de mind eléggé megterhelő, kis lépésekben haladok, de mindig haladok. Nem biztos, hogy úgy érzem jobb lesz nekem ettől, de a másiknak igen és ettől megnyugszom. Azt hiszem.
-Ez most hogy jutott eszedbe? - Kérdem meg a végén, mert nekem kicsit hirtelen jött tőle.

Nevetek.
- Ne vedd szó szerint!- igazán mulatságos, hogy Sebastian, aki meg van áldva a képzelet képességével, ne tudjon elrugaszkodni a valóságtól.
- Még sosem érezted úgy, hogy valaki vagy valami ötletet, tanácsot adott volna neked, holott nem volt a közeledben senki?- (Azt már nem is említem, hogy mások is voltak ott. Joggal hihetné, hogy valaki valóban beszélt hozzá.)
Merengünk, kölcsönösen megerősítjük egymást, milyen szép itt. Nekem az egész hét élmény volt, és nem különösebben hiányzott Los Angeles. Élveztem a friss levegőt, a hó szagát (mindig ezzel fogom azonosítani, ha megérzem), a tágas terek, a nagy fehérség, a puhaság a talpam és a testem alatt, a hópelyhek az orromon vagy az ujjbegyemen... És ez az éjszaka, a sok csillag, ez a fény... Ezt soha ne fogom elfelejteni. Ahogy a hóembert és a hóasszonyt se, akiket összeadtunk a napokban (talán magunk helyett. Megkésett gondolat?)
Engem megszólít az ég, az éjszaka, a csillagok, a fény, Isten... Azt akarja, tárjam ki a szívem, legyek őszinte magammal, Sebastiannal, tegyek rendet közöttünk. Nekem KELL Sebastian, Istenhez fohászkodom érte, a barátságáért, a szeretetéért (amit úgy mér ki mostanában számomra, mintha fagylalt lenne. Ha sokat kapok, megárt a torkomnak?) Szorongok, mert úgy érzem, egyre távolabb vagyunk egymástól.
- Ez igaz...- szorítom össze a szám. Nincs értelme a mi lett volna, ha... kezdetű mondatoknak, ahogy nem lehet visszaforgatni az idő kerekét sem. Ha... megint a ha..., ha másképp csináltam volna valamit, nem lennének problémáim? Ki tudja azt?
A kérdése a levegőben lóg, de nem tudnám neki elmagyarázni, hogyan jutottam el idáig. Túl sokat kéne beszélnem, és azzal elrontanék mindent. Inkább megpróbálkozom valami egyszerűbbel. Nem nagy kérés, aprócska, de talán... neki is jelent valamit.
- Megölelhetnélek?

-Háááá' de most arról volt szó! - Nevetek kicsit mert előttem megjelent egy kép és arra mondta ne féljek tőle, holott az amúúúgy félelmetes.
-Hááát... ezt hívják isteni sugallatnak nem? Egyszer csak kipattan a fejedből a szikra és kész. - Nem olyan fura állapot ez, de nem is mondanám, hogy ahhoz társítanám, mintha valaki megsúgná. Inkább mint mikor összeáll a puzzle vagy ilyesmi.
Aztán merengünk kicsit, kifejtem a véleményem a régi döntéseimről. Azokkal igazából kibékültem azt hiszem, ott nincs gond. Csak azt nem értem, Joshnak hogyan jutott eszébe.
Nem válaszol, azaz inkább kér valamit válasz helyett. Meglepődöm, ráncolom a homlokom, de inkább azért, mert megkérdezi, nem magán a kérésen.
-Tudod, hogy amikor akarsz, minek kérdezed meg? - Komolyan. Ha azt kérdezte volna megcsókolhat-e, na akkor értettem volna, mert amit kértem ütötte volna, de az ölelés... hát én is ölelgettem, na jó, mostanában nem, de nem azért mert tilos lenne, hanem mert nekem így volt könnyebb teljesítenem a kérését. Közelebb is csúszok kicsit, átkarolom a derekát, nem tudom pontosan milyen ölelésre vágyik, de így egyelőre oldalt, ülve ölelem. Hmmm... az illata és a közelsége még mindig el tud bódítani kicsit, ezért mondom hogy nincs isten, hát milyen kegyetlen már velem... egy kicsi erőt igazán adhatna, hogy jobban ellenálljak, de komolyan. De persze nem csinálok semmit, csak szimplán ölelem, nem nyúlkálok meg semmi, tudom nem ezt akarja. Már ha akar egyáltalán bármit is persze, lehet csak megint magányosnak érzi magát kissé. A nyílt ég alatt hajlamos olyanokat gondolni az ember, hogy egyedül van, pedig nem is!

Csak lassan csóválom a fejem. Miért van az, hogy vannak pillanatok, amikor Sebastian fantáziája "beragad"?
- Hát igen, akár...- félek, olyasmire gondol, hogy valamin sokáig agyal, megoldást keresve, és hirtelen jön rá a megoldásra. Én nem ilyesmire gondolok. Teljesen váratlan, olykor meglepő gondolatra, amire nem gondoltam tudatosan, és még az is nehezen hihető, hogy a tudat alatti működteti. Mint például az a pillanat, mikor állítsam meg a félkarú rablót. Csupán szerencse lett volna? Honnan tudtam akkor, hogy épp azt kell csinálnom? Soha nem játszottam rajta azelőtt.
Nos, egy kép él a fejemben. Kettőnkről. Itt és most, ahogy ülünk a csillagok alatt és nézzük ezeket a fényeket, nem szabadna ennyire távol lennünk egymástól. Úgy képzelem, mögötte ülök, és mindkét kezemmel átkarolom a vállait. Ő nekem dől, én az államat az ő vállára támasztom. Az arcunk finoman összeér... Ennyi, nem több, mégis olyan, mintha összekapcsolódnánk a mindneséggel, egymással. Ehelyett a szokásos lazaságával csüccsen hozzám közelebb, és máris átöleli a derekamat.
- Már semmiben sem vagyok biztos... - válaszolok, és valóban, hallani is a bizonytalanságomat. Néhány napja próbáltam már nyitni felé, de akkor úgy éreztem, hiábavaló minden próbálkozásom. Egy részről megértem őt, én sem vagyok egyszerű eset. És teljesen érthető, amit mond és ahogy cselekszik: így könnyebb kivédeni a csalódásokat. De ha nem csapom be magam, benne ugyanolyan erők munkálkodnak, mint bennem, és neki ugyanolyan hiányérzete lehet, mint jómagamnak... Vajon csak beleltátom a dolgokat vagy van alapja a megérzéseimnek? Egyáltalán jó, ha tudom? Kezdem felemészteni magam ezektől a kusza gondolatoktól. Gyáva vagyok ahhoz, hogy mindent kimondjak, amit gondolok. Mi van, ha ezzel még távolabb kerülünk egymástól?
- Azaz... - teszem hozzá gyorsan, mert a gondolatok alig a másodperc töredéke alatt enyésztek el- egyvalamiben teljesen biztos vagyok.
Átölelem a vállát, és rá mosolygok.
- Ilyen barátom, mint te, sose lesz még egy! Életem végéig szeretni foglak- vallom neki, és puhán megpuszilom az arcát. Fura, de már ettől is könnyebbnek érzem magam. Mintha súlyok gördültek volna le a vállamról.

Megkérdezi, megölelhet-e, nem is értem igazából. De közelebb ülök és átkarolom, eszembe sem jutna, hogy valami intimebb ölelésre vágyna, mikor ő maga mondta, ne hozzam őt kísértésbe meg amúgy is. A válaszára ráncolom megint a homlokom, mi az hogy nem biztos már semmiben sem? Ő akarta ezt az egészet, ő akarja, hogy csak a barátja legyek és semmi több, kicsit se. Azaz de, bizonyos dolgokat engedne, de miért is? Maga miatt vagy hogy nekem ne legyen olyan rossz? Mert ha csináltuk közölte NE. Ha nem csináljuk akkor meg bizonytalan? Ebbe őrülök bele, akármit csinálok nem jó neki. Semmi. Ha csinálom az a baj, ha nem csinálom az a baj. Én pontosan tudom mit szeretnék, ő az akinek lövése sincs mit szeretne. Legutóbbi elszólásából arra következtettem, ő azt a régi állapotot akarja, mikor még teljesen heteronak vallottam magam és nem is volt köztünk semmi pár bolondos szájra puszinál. A valóság viszont ennél bonyolultabb, de próbálom töretlen megadni neki amit kér. De csak beszél tovább, átkarol.
Nem tudok mosolyogni. Nem azért mert rosszul esne az arcomat ért csók vagy a közelsége, hanem mert... múlt időt használ, kicsit olyan búcsú szagú az egész nekem. Nem tudom miért, de összezavar vele.
-Ezt úgy mondod, mintha búcsúznál... de én nem akarok tágítani mellőled... te sem akarsz itt hagyni, ugye? - Nézek rá aggódva, noha ő könnyedebbnek tűnik kicsit. Nem akarom, hogy szakítson velem, sehogy se. Azt elviselem, ha vissza kell fognom magam, bármennyire is fárasztó és felemésztő, de hogy ne is lássam, vagy ilyesmi....

A civilizációtól távol (nekem így tűnik), a csillagos ég alatt üldögélünk Sebastiannal, és az északi fény hatására (?) szinte transzba kerülök. Olyan erős a vágy (a sugallat), hogy rendezzem a kapcsolataimat (elsősorban Sebastiannal), hogy újabb kísérletet teszek hozzá közelebb kerülni. Akaratlanul, de keresztül húzza számításaimat, amikor ő maga kezd el cselekedni (de ha más oldalról elemzem az eseményeket, legalább cselekedett!), és a mozdulatával aláaknázza az enyémet. Nem esek kétségbe, örülök annak is, ami van... De ha máshogy nem, elmondom neki, milyen sokat jelent nekem. Ő viszont megint félreért, és úgy érti, mintha búcsúznék.
- Ne már, viccelsz, ugye? - nézek rá, de aztán elgondolkodtat az aggodalom, amit leolvasok az arcáról.
Átölelem a vállát, közelebb húzom magamhoz.
- Eszemben sincs búcsúzkodni. Éppen ellenkezőleg...
Nem egészen értem, a szavaimat hogyan értelmezhette úgy, mintha búcsúzkodnék.
- Nem szeretném, ha elidegednél tőlem. Anélkül, hogy valaha mondtam volna, pontosan tudtad, milyen sokat jelent nekem a barátságod. Ez most is éppen így van... Csak éppen, úgy érzem, te szenvedsz hiányt valamiben, barátom. Amikor viszont szeretnék róla beszélni, rám hivatkozva hárítasz. Légy most úgy őszinte velem, mintha nem én lennék Joshua, hanem valaki más, akinek elmondod, milyen dolgok foglalkoztatnak, mit csinálnál másképp, mit szeretnél másképp, mi az, ami zavar, mi az, amit megváltoztatnál?
Nem könnyű megnyitni a szívét, ha állandóan engem helyez előtérbe, avagy azt, amiről azt gondolja, nekem segít vele. Szeretném ilyen módon függetleníteni magamtól, hogy ne hozzám igazodva mondja ki, amit gondol, hanem fedje fel önmagát. Úgy érzem, mintha az utóbbi időben csak alvajáró lenne. Legalábbis csak árnyéka önmagának. Szívesen segítenék neki. Ha engedi. Ha...

Én bizony nem viccelek, a kérdés komoly, ahogy az aggodalom is. Ki tudja, lehet rájött nem két perc mire helyrekapom magam és olyan tudok lenni, amire vágyik és nincs kedve kísérletezni menne-e nekem. Vagy azt hiszi jót tesz nekem ha elhagy, az emberek olyan sok hülyeséget össze tudnak gondolni, biztos sok filmet néztem...
-Jó... - Csúszik ki egy megkönnyebbült sóhaj belőlem a szavaira, meg hogy átkarol.
Aztán olyat kér ami tök logikus. Logikus lenne, ha én ezeket elmondanám bárkinek is. De persze nem teszem... ugyan kinek mondanám el mit érzek? Henrynek, aki maga is belém szeretett és féltékeny is volt Joshra? Vagy Liának aki a párom? Hát az de szép lenne, "bocs szívem Joshba is beleszerettem, de azért maradsz ugye?"... vagy Reeve? Lia rokona... Liának a legjobbat akarja, ergo ez eléggé elásna engem a szemében, hogy nem és csak kizárólag Liát szeretem jobban, mint másokat. És hagyjuk most az Öcsém, az más téma... vagy Elee? Aki azt sem tudja biszex vagyok mert szintén szerintem magához nyúlna, hogy mi a jó Isten... főleg hogy Josh. Na igen... Phoenixszel jó ideje nem szoros a kapcsolat (meg amúgy is kioktatna milyen hülye vagyok, jogosan). Szóval maradjunk annyiban, hacsak el nem megyek egy anonim "rossz emberbe szerettem bele" körhöz, nem fogok erről senkinek sem beszélni. De enélkül meg nem értené meg miért fáj, ha nemet mond, miután enged. Amúgy meg tényleg nem akarok neki rosszat... Felsóhajtok.
-Nem idegenedem el. Azt mondtad, a barátod kell neked. Nem megy egyik percről a másikra, hogy olyan legyek mint régen. Sok dolog történt velem is, köztünk is. És te voltál az aki azt mondta, ha szeretlek ezt abbahagyom. Persze hogy hiányt szenvedek, de most mi az Istent csináljak? És persze hogy rád hivatkozom, mert kire hivatkozzak? Norára? Én elmondtam, hogy mit szeretnék. De azt is mit nem. Joshua... TE vagy az, aki ezeket még nem tisztázta magában. Ha valami folytán ezeket valakinek elmondanám, akkor is ezt mondanám. Hogy megvárom mit szeretnél. De mivel te csak kinyögted, hogy a barátod akarod, nem a... barátod extrákkal, hogy úgy mondjam, hát töröm magam. De nekem még nehéz megtalálni a határt, mi az ami egy külső szemlélőnek sem sok, ami olyan... hetero. Vagy tudom is én, amire nem mondod sok, vagy olyan, ami vagy belefér épp a kedvedbe vagy nem. Már bocs, mert nem tudom belőni, mitől függ nálad, hogy épp nem zavar a dolog, máskor meg nagyon is. Mert értem én hogy az alvás pl nem. De bazdmeg, olyan közel vagy, szívem szerint csak olyan dolgot csinálnék akkor veled, amit nem szabad! Szóval ezért mondtam húzz egy határt, de akkor abból ne vegyél vissza. De azt is mérlegeld, én... szóval nem múlik el attól bennem a vágy a többre. Nah. De azt hittem akkor megértetted... Mit nem értesz? Azt miért nehéz? Miért nem megy nekem ez pár nap alatt? Kétlem. Te se mondod el nekem a dolgaid, sőőőt, te nem mondod egyáltalán. Azt legyek okos... - Sóhajtom, de ez inkább bánatos monológ, cseppet sem dühös vagy ingerült. De tényleg nem tudom mit akar tőlem lassan, az a baj.

Nehezen, de mintha közelednénk egymáshoz. Nem csak testileg, úgy érzem, valami most kipattant belőle, ami eddig csak a szívét nyomta.
- Hú, itt nagyobb a baj, mint először gondoltam- vakarom a fejem kínosan vigyorogva, aztán egy kicsit elgondolkodom- Komolyan, azt gondoltam, ilyesmi közöttünk sosem lesz: mit szabad, mint nem, mennyit, mikor... Amikor megismerkedtünk... Olyan természetességgel jött minden. Abszolút nem volt kérdés, mikor és hogyan érünk egymáshoz. Az egész nem a testiségről szólt, hanem a bizalomról, a barátságról, ami kettőnk között kialakult. Lubickoltam benne. Boldog voltam, igazán felszabadult... Hihetetlen!
Szenvedélyesen és mosolyogva beszélek, hozzá fordulva, hiszen bennem (szinte) semmi nem változott. Éppen úgy szeretem, mint régen. Kicsit talán jobban is, hiszen ismerem a gyengeségeit, nyűgjeit (vagy legalábbis egy részüket), és az is imponál, ahogy felém viszonyul(t).
- Játsszunk nyílt kártyákkal... Nekem csak az ellen van kifogásom, hogy ... - komolyabb a hangom, de a szemem nem veszem le róla- Nézzd, nagyra értékelem, hogy bármit megtennél értem, de amit kínáltál, az... egyszerűen nem fair. Nem azért, mert heteroszexuális vagyok. Nem is azért, mert neked élettársi kapcsolatod van. Azért , mert... olyan dolgot adnál, amit én nem tudok viszonozni. Amit tudok, azt teszem: szívesen megölellek, hozzád bújok, még a puszilkodás is megy... Néha jobban is.
Negsimítom az arcát, mert most jön a de...
- De... Én nem tudok, és azt hiszem, nem is akarok változtatni ezen. Ha megtenném, hozzád akarnék kötődni. Magamnak akarnálak, egészen, testestül-lelkestül, mindenestül. Hidd el, az érzelmi alap megvan hozzá- nézek rá jelentőségteljesenm és igen, ez azt jelenti, ha létezik két férfi között szerelem, én szerelmes vagyok belé.
Folytatom.
- Gyerekeket szeretnék. Feleséget. Hosszú, boldog életet. Te azt Ameliával tervezed. Én oda nem férek be harmadiknak, és nem is akarok harmadik lenni. Szóval... Igen, kell egy határ, és ez a határ a szex..., mert az hoz rám mindig valami rosszat. Akkor romlik el minden. És ezért nem te vagy a hibás, hanem én. Itt van rosszul bekódolva valami- mutatok a fejemre.
- Azt hittem, ez a vágy dolog teljesen kialudt már benned... Olyan régóta nem adtad jelét...- mondom, de a szavaim mögött kérdés bújkál. Vajon csak ennyire jól leplezi? Éppen a távolságtartásával palástolja?

Nem értem őt... komolyan nem. Sóhajtok egy aprót, gyönyörködöm a lelkesedésében. Igen, nekem túl természetesen is jött, hogy hozzáérjek, mindenhogy. És eleinte tényleg csak a bizalom és a barátság volt, aztán lett kicsit... több és más, de a lényegen nekem nem változtatott: én még mindig benne bízom meg legjobban, mint férfiban, ha Henryt nem számolom. De Henry pofátlan előnnyel indul, Joshtól nagy érdem, hogy ezt elérte. Igaz, Reevennel is szabadnak érzem magam, megért, de, Josh-sal valahogy olyan... réginek érzem, ami külön biztonság, itt nem a kíváncsiság hajt, mint Reeven esetén, hanem hogy azt érezzem: Joshhoz tartozom. Jobban és jobban...
Szkeptikusan nézek rá, mintha eddig rejtett lapokkal játszottunk volna. Eddig is nyitott voltam neki mint egy könyvtári könyv, de csóválom a fejem.
-Nem kell viszonoznod. Nem azért teszem... örömöm lelem abban, mikor adok neked. - Szúrom közben halkan, mikor megsimogat, nem vette még észre?
De aztán nem teljesen értem. Azt mondja, akkor szakítsak Ameliával, éljek vele, legyek a párja? Nem értem... Mert ennél jobban csak úgy lehetnék az övé.
-Édesem... - Mosolyodom el, mert ez akkora ostobaság, de komolyan, de kiérezni nagyon szeretetteljesen válaszolok. -Semmi köze a szexnek a rosszhoz. Mi rosszat hozott rád mondd? Elee olyan rossz lenne? Ami köztünk volt rossz volt? Csak bebeszéled magadnak, hogy az rossz, mert nem a feleségeddel csinálod. De ahhoz fiatal vagy és teljesen normális, ha kívánod és vágsz rá. Mondtam már. De én sosem akarnám hogy harmadik legyél, nekem te... ugyan olyan fontos vagy mint Henry vagy Lia. Csak... mindhármótok másképpen fontos és értékes nekem... Nem a szex a gond, nem is ez volt és pont nem a szex érdekel most. A hozzád tartozás érzése érdekel. Amit csak forró és szenvedélyes csókkal tudok kimutatni, amit véget nem érő ölelésben akarok adni, ami nekem bármi, ami neked megelégedettséget hoz, mosolyt, nevetést, kielégülést, felüdülést... ha az egy vers szavalok, ha egy dal énekelek, ha festmény rajzolok, ha étel megfőzöm, ha testi öröm kényeztetlek, ha csak egy mosoly, mosolygok. Ezt nem érted, de azt sem, hogy nem bírok nem szenvedélyes lenni, ha rólad van szó, testileg sem, mert elfojtom jó ideje, egyszerűen olyan vagyok mint egy vulkán a tenger mélyén, nyugodtnak tűnök de a felszín alatt forr a vérem. Nincs olyat amit ne tennék meg mert te kéred... hát nem látod? De mivel te sem tudod mit akarsz, megadni sem tudom és ettől szomorú vagyok. - Veszem hevesebben a levegőt, sóvárogva hajolok közelebb. Ég a szám egyetlen csókjáért, nem tagadom, ahogy a szemébe nézek megszűnik minden ellenállásom, főleg hogy ennyire közel van... ahh... ha tudná mennyire epekedem azért, hogy adhassak, akármit... amit csak akar. De az elutasítás annyira fáj... óvatos is vagyok emiatt, bár elfojtani most nem tudom mennyire vonzz engem a lénye. De a saját gyengeségem, nem tudnék lemondani a többiekről sajnos. Liát is szeretem, bár el kell fojtanom azt is, de... végleg elengedni nem tudnám, igaza van. Önző és gyenge vagyok, nagyon is, tudom. Mindig is az voltam.

Szeretem Sebastiant. Miközben beszélek hozzá úgy néz rám, mintha értékes volna minden szavam, holott nem érek én semmit, és a szavam még annyit se. Ő az első ember az életemben, aki ennyi figyelmet szentelt rám, és ennyi időt... Sosem tudom eléggé meghálálni a barátságát. Nagyon fontos nekem.
Túl minden bohóckodáson, amikor arról beszéltünk, majd összeházasodunk és gyereke(ke)t fogadunk örökbe, valóban el tudnám képzelni az életem vele. Ha nem lennének a nők. Neki stabil kapcsolata van Ameliával, nekem meg... De a nőkre szükség is van, és nem csak engem izgatnak ők jobban (?). Az életem egy nő mellé képzelem, számomra így természetes, így teljes, így kerek. Sebastianra csak azért kezdtem másképp gondolni, mert volt az a szombat..., ami annyi kaput kinyitott. Megijedtem. Ez is benne volt. Hát hogy a fenébe ne, amikor ez több kérdést is magával vonzott? De egy kapcsolatot nem tudok elképzelni egyoldalúan... És úgy sem, hogy harmadik vagyok. Örülök, hogy nem szól közbe, miközben beszélek, mert így kb végig tudom mondani, amit gondolok.
- Lehet, hogy azt hiszed, nem bántana a doog. Lehet, hogy azt gondolod, te szívesen adsz, bármit, bármennyit, és örömmel teszed, mert én örülök neki. De... ÉN nem így működök. És csak magamból tudok kiindulni. És igen, pont Elee kapcsán, bebizonyosodott, hogy mi ketten mások vagyunk, és fulladt már kudarcba arra való kísérletem, hogy több is legyen közöttünk. És ti hasonlóak vagytok sok tekintetben. És ő azt mondta, őt bántaná, ha én többet adnék neki, mint amennyit viszonozni tudna. Miért ne feltételezném, téged ne bántana, ha én vagyok az, aki kevesebbet ad? Igyekszem jobban megismerni téged, és hidd el, szeretlek eléggé ahhoz, hogy ne bántsalak. Erre kértelek téged is... Ne tégy olyat, ami valami módon engem bánt...
- Nos, igaz, a szex nem rossz. De a szex... elindít bennem valamit. Annyira jó, akarom még, többet, jobban, egészen. Már nem csak a szexet, hanem akivel megélem azt. Szerinted miért "szűz" még a kapcsolatom Suzyval? Kedvel, és jól elvan velem, de nem vagyok benne biztos, többet érez irántam, mint hogy a barátja vagyok. De... most nem is róla van szó...- rázom meg a fejem hirtelen, mert nem akarok vakvágányra jutni.
- Megértem, hogy én beleférek így az életedbe. Elhiszem, hogy fontos vagyok neked, és azt is, ezzel nem akarsz ártani Henrynek vagy Liának. De Henry a testvéred és Lia a kedvesed... Nekem milyen nevet adnál, ha átlépjük ezt a határt? Hogyan, hol, mikor éljek veled "ilyen" életet, ha már mindketten házasok leszünk, apák?
- Hozzám tartozol, és én hozzád. Nem először mondom el, és nem utoljára: nincs az az erő, ami minket szét tudna szakítani. De amit felvállalok négyszemközt veled, azt ugyanúgy felvállalom a nagyvilág előtt is. Én nem akarok titkolózni senki előtt... Nem is tudnék...
- Légy, aki vagy Seby, légy, aki voltál... Szerettem az évődéseidet, szerettem hozzád bújni, veled aludni, inni, nevetni! Nincs is olyan tevékenység, amit ne csinálnék szívesen veled, csak... - nem tudok újat mondani. Ha nem érti, sosem fogja érteni. Nem csak magamra gondolok, és nem csak rá, lényegesen több embert érint, mi van közöttünk. Liának sem okozhatok csalódást, hisz baráti jobbot nyújtott nekem. Semmit nem akadályoz (bár nem hiszem, hogy mindenről tud)
- Nem baj, ha több van benned, mint amit ki lehet mutatni. Ha lány lennél, már megkértem volna a kezed, annyira bírom, amilyen vagy. Azzal teszel boldoggá, ha nem fogod vissza magad. És igen, benne van a pakliban, hogy valéamelyikőnknek nem teljesül minden kívánsága. Na és? Az élet megy tovább, a ma kudarcát lehet, hogy egy sikeres holnap követi. Légy pozitív, sose tudod, mi változik, hogyan változik...
Mosollyal nézek rá, az ábránddos szemeibe. Hihetetlen milyen vonzó most is! Smink sem kell, hogy kívánjam megcsókolni. Mintha ő is erre vágyna, az ajka finoman el van nyílva.
- Ne legyél szomorú. Te vagy a legnagyobb ajándék nekem az élettől, és ezt nehéz lesz felülírni. Tudod, a csajok néha megkeserítik az életem, de te ... - orrom dugom az orrához, ahogy tőle tanultam, anno...- Szóval, ha miattam bánkódsz, én vagyok fölösleges a te életedben...
Átölelem a vállát, mindkét kezemmel, ezzel is jelezve, eszemben sincs elengedni. Csak ha ő akarja. Ha neki úgy volna jó... Nem, az nem lehet. Nem is lennénk itt!
- Mondd el egy kívánságod, és én is elmondok egyet!- javasolom évődve vele, teret adva ki nem mondott, de jól érzékelhető vágyainak. Ez az utolsó közös esténk. Ha most nem változik semmi, talán sose fog már.

-Mintha nem erre törekednék egyfolytában és nem-e ezért csinálom azokat a szabályokat... - Sóhajtom. De engem nem zavarna ha nem adna annyit, ha nem utasít el. Ha hagyja, ha engedi... sokat jelentene valahogy.
-De az miért baj, hát azért is van hogy kifejezd amit érzel... én annyira nagyon kötődöm hozzád, szerinted nem éreznéd, ha lefeküdnénk? Nem érezted, mikor együtt voltunk? - Persze hogy nem egy éjszakára akarom, de mivel folyton éreztetném vele mit érzek, akár szexel is, szerintem nem meglepő hogy ezt érzi, hogy ezt érzem. Hogy egyszer nem elég.
-Hát... Rád nincs nevem... a legjobb barátom vagy több annál de nincs rá szavam. Kell rá szó? Miért kell mindent szavakba önteni? Annyira béna vagyok benne, nem hiába akarnám mutatni amit érzek, az felér egy monológgal is... de mivel én ezt mindig érzem, érezni is fogom, ha ötven éves leszek akkor is így... amikor ketten vagyunk, egymásnak. Mint most. - Vonok finoman vállat, nem gondoltam bele, nem gondolkodom, én csak érzek. Nagy hibám, de én a pillanatban élek általában. Ezért van az ha egyszer megtörik bennem valami azt helyrehozni szinte lehetetlen, mert már nem csak pillanatnyi lesz.
-De engem nem ért meg senki... Lia is teljesen félreismer és szerintem nem is akarja módosítani a fejében a képet rólam, mert elkönyvelt rólam dolgokat. Hogyan is mondjam el neki? Hogy én nem megcsalom veled, vagy fordítva, hanem... én így fejezem ki magam és nekem ez kell, így tudok teljes lenni, VELED tudok teljes lenni... ahh... - Keseredem el. Én megszoktam hogy hallgassak, ami nem jó, de jobb, mint mikor kiábrándultan és értetlen bámulnak rám, hogy nem értenek és elítélnek a döntéseimért, az érzéseimért.
-De nem lehet! - Mondom talán hevesebben, mert nem lehetek aki vagyok. Mindenki arra kér, mondjak le valamiről. Az a részem nem kell neki... Josh hol akar és hol nem, ettől kattanok meg. Most azt mondja adjam magam, de akkor őt is stresszelni fogom, azt nem akarom!
-De ez nem ilyen egyszerű... a lelkem nem bírná el, ha megint eltolnál és közölnéd hagyjam abba, mert bántalak. - Nem érti meg, hogy én mindenről lemondok, de akkor mondja azt z tényleg jó neki? Nem merem elengedni magam, akkor megharagudna rám, talán meg is utálna...
De annyira vágyom rá, epekedem, felemészt a kettősség, hogy akarom, de nem lehet.
Lehunyom a szemem, ahogy orra az orrom érinti. Josh kikészít, teljesen, meg fogok őrülni...
-Sosem leszel felesleges... nem tudom mit tennék ha nem lennél egyszer csak... - Belegondolni sem akarok, rettentően szaggat belül a gondolatnak még csak a pereme is.
Átkarol, kezem a derekára siklik, komolyan vissza kell fognom magam, úgy érzem kigyulladok, nem is északon vagyok, a fagyban, hanem egy nyomorult sivatag kellős közepén délben!
Mélyeket lélegzem, játszik velem, kikészít, komolyan azt érzem azt csinálhatna velem amit akar, rettentő kiszolgáltatott érzés, de mégsem érdekel. Nem ijesztő, mert Joshról van szó.
Az inkább ijesztő, hogy mit kívánok most mindennél jobban. Túl önző és túl kicsinyes. De egyszerűen minden mást kitöröl, nem bírok gondolkodni se, mert érzem az arcomon a leheletét. Komolyan, nő nem ilyen trükkös mint ő most.
-Kívánság...? Egy van, de... azt nem akarom elmondani... félek. - Tényleg érezni olyan vagyok mint aki csapdába esett, aki mentem szomjan hal, hiába esik az eső, remegek is finoman, de nem azért mert fázok. A vágytól és a félelemtől együttesen.

Bólintok. Végre kimondta! Ezeket a buta szabályokat ő hozta! Én nem lettem volna ennyire szigorú.
- Hidd el, nagyon jól esik.., esett, hogy hozzám nőttél...- mondom kissé pirulva, mert konkrétan a közösülést említi, nem csupán a szexet (aminek különbségéről egyszer felvilágosított), és ettől valahogy még konkrétabb az a távolság, ami közöttünk (emiatt) ott húzódik.
- Épp ez az, amiről beszéltem, Seby. Érzem a kötődést, és tudom, én hogyan tudok kötődni. Neked az nem kéne, az már sok volna, akkor én érezném úgy, többet akarok, te pedig azt, kevesebbet adhatsz. Nem tehetek róla, ez nálam olyan asszociáció, mint a tehén meg a tej.
Elérzékenyülve bámulok rá. Ötven évesen, mi ketten? Csak mi ketten? Talán csak akkor teljesedhet be ez a "szerelem"? Nincs rá szó, ami közöttünk van. Talán igaza van. Én sem tudtam volna mit mondani. És reméltem, sose gondolja majd rólam azt, a szeretője vagyok.
- Érezni mindig lehet. Érezd! Én érzem. És jól van ez így, boldoggá teszel vele!- mondom. És igaz, nem csak azt érzem, amit én iránta érzek, hanem azt is, ahogy ő érez. És arra sosem mondtam, hogy sok, vagy elég. Talán azért működtek jobban a dolgok kimondatlanul, mert tudtuk mindketten.
Aztán nagyra nyílik a szemem:
- Velem... tudsz... teljes lenni? Ezt hogy érted?- ha arról van szó, hogy az élete része vagyok, mint barátja, bizalmasa, én is pont így érzek iránta. Erről korábban is beszéltünk már: azért, mert Lia van az életében, én nem lettem kevesebb. Én sem akarok másképp viszonyulni hozzá, ha párom, feleségem, gyerekem lesz, ezért kell már most kialakítani azt az életformát, ami a későbbiekben is vállalható (és kivitelezhető).
- Nem tudom, Lia mit ért félre. Nem értem, rólam, miért hiszed, hogy félreértelek?- kérdezem. Szerintem egy olyan pontot találtunk, amit lényeges tisztázni. Lehet, hogy itt csúszik el minden. Hiszen Sebastian más, mint az átlag; tőlem is sokmindenben különbözik. Tippelem, hogy az a baj, ami számára természetes, "hétköznapi", nekem túlmisztifikált, vagy más fogalmakhoz kötött.
- Miért? Az együtt töltött időnek minden percét szeretem, csak azért, mert veled vagyok. Gondolod, hogy vállalkoztam volna erre az útra, ha félelmeim lennének veled kapcsolatban? - kérdezem tőle. Inkább én voltam az, aki közeledni próbált, oldani a távolságot, az űrt, a hiányt; és elfogadtam azt is, ő nem akarja, neki így nem megy. Én attól nem szeretem kevésbé.
- Korábban is mondtam: ha eltollak, nem téged tollak el, csak azt a dolgot, amit tenni készülsz. Ez önvédelem, Sebastian, és sajnálom, ha ez téged megsebez- hajtom le a fejem. Nem értem, miért azonosít bizonyos tevékenységeket önmagával. Őt soha nem tolnám el. Sebastian, az ember, a barát, a szónincsrámicsoda életem végéig fontos lesz nekem és igényt tartanék rá. Nem fél attól a súlytól, amit ez a lánc jelent?
Közel kell lennem hozzá, kimutatni, sosem zavart a közelsége. Bátornak és kitartónak kell lennem benne, hogy érezze, ÉREZZE, nem a levegőbe beszéltem. Annyi mindent megtennék érte! Igaz, vannak határaim, de ... kinek nincsenek? Avagy, mely határ az, ami legyőzhetetlen?
- Ne is gondolj ilyesmire- piszézek vele gyengéden- Sosem veszíthetsz el.
Eddig is tudtam, hogy fontos számára a barátságunk. Most még erősebben érzem, Sebastian milyen kétségbeesetten kapaszkodik belém. Hirtelen, mintha megnyílna a mellkasom, olyan melegség árad belőle, hogy egész testemet elönti a forróság. Ez a szeretet. Igazi, mély, elsöpörhetetlen érzelem. Erősebb, mint valaha. Bármire képes lennék most miatta. Érte. Ő pedig remeg, mint a kocsonya, amikor a kívánságát kérdem.
- Félsz... Tőlem? Hát miféle hogyishívjákod vagyok? Talán leharapom a fejed?- dorgálom finoman, és közben az orrommal dörgölgetem az arcát. Utóbb meg is puszilom, aztán csak átölelem, ahogy ő szokott, szinte körbe fonva- Nincs mitől félned. Én vagyok itt. Joshua- ringatom. Nem fogok semmit sem tenni, ami tiltón listán van, hacsak ő maga nem kéri. Ahogy ő eddig tiszteletben tartotta a kéréseimet, én is tiszteletben tartom az övéit.

-Miért, TE akkor mit szeretnél? Miből veszed nekem az sok lenne? De tény, mindketten akarunk feleséget és gyereket, de ha ennek fényében kérsz tőlem valamit miért lenne sok? Ha nem azt kéred nőre ne nézzek, de jobban kötődnél hozzám mint valaha... nekem a kettő nem zárja ki egymást. - Én tudom úgy is szeretni, hogy Ameliát is szeretem és Henryt is. Mindenki mást, mert más miatt szeretem őket.
-Nem, nem lehet. Nem szabad... - Rázom a fejem, dehogy szabad érezni! Mindig abból vannak a gondok, most is jobban szeretem mint lehetne, vannak is gondok...
-Ha te nem lennél... te már kellesz ahhoz hogy teljes legyen az életem, olyan vagy mint a másik felem, a szereteted nélkül... elvesznék. - Nem tudom elmondani. Nem bírom megfogalmazni. Üresebb lennék jóval, ha ő már nem lenne. Mintha elveszteném a humorom, vagy ilyesmi, alap dolgot és megváltoznék, de nem a javamra.
-Ahh... - Nem akarok Liáról beszélni, nem akarom feltépni a saját sebeim. Hogy azt hittem több vagy jobb lehetek. Sokat akartam azt hiszem és bántott, most is bánt amit mondott nekem akkor. Mintha véletlen se akart volna soha többet tőlem, mint ami vagyok neki: a logikus döntés. -Te talán nem, de... hogyan magyarázzam el másoknak azt amit veled is csak éreztetni tudok? - Komolyan, mintha azt kérné oldjak meg egy ötödfokú egyenletet. Hogyan?
-Hát... szerintem tudod, hogy sosem tennék olyat vagy mondanék bármit ami neked rossz... - Én legalábbis rohadtul igyekszem! De pont ezért kel elnyomnom magamban mindent...
-De az a lényem kifejezése, akkor vele együtt engem is eltolsz, hát nem érted? Akkor nem szóban kommunikálok, hanem tettben, de "bántanak a szavaim"! - Magyarázom hevesebben, értse már meg, hogy az nekem fáj!
Aztán csak átkarol én meg érzem inog alattam a talaj, túl közel van...
-Mégis félek... - Sóhajtom, simogat az orrával én meg a mennyben érzem magam. Jó, asszem meglágyult az agyam.
-Igen... - Sóhajtom félve, reszketegen, mert ha megtudja... ha rájön... azt mondja kerüljem el, ez nem helyes, mit csinálok, térjek észhez! De nem tudnék... egyiket sem. És még puszilgat is, szinte fizikailag fáj nem viszonozni, de ha megteszem nem érem be kevesebbel, mint a szája és a nyelve...
-Hát ez az... ha kimondanám, elvesztenélek... ilyet nem kívánhatok... kívántam és csúfos véget értem... még egyszer nem bírnám elviselni... - Könnybe lábad a szemem kissé, elönt a szégyen, lesütöm a szemem. Amelia még csak le sem reagálta, hogy szeretem, csupán annyival, hagyjam ezzel, mert stresszeli. Ha a saját barátnőm stresszelem azzal amit érzek, mit szól majd a barátom?! Utálom magam, amiért ezt érzem, nem akarom érezni, de csak emiatt mindinkább jobban érzem, kapaszkodik belém és nem enged, fojtogat és édesget. Sosem fogom megtudni, milyen nem szenvedni ettől. Úgy érzem visszakapom, amit Henryvel tettem, duplán, mert így lesz kvitt a dolog. De attól még szenvedek tőle, hiába látom be: jogos.

karakterinformáció

» Meglepetés! (Josh és Seby)
» "Hamarosan" ~ Josh&Seby
» Mindennapok ~ Josh&Seby
» Gyors találka ~ Josh és Seby
» Menjünk kirándulni! (Josh és Seby)

Hull a hó, hull a hó, mesebeli álom ~ Josh & Seby

Hull a hó, hull a hó, mesebeli álom ~ Josh & Seby

Similar topics

Similar topics