Már megint egy véletlen? (Joshua és Elenore)

Elenore

Több napos borosta fedi az arcom. Kantáros farmer, póló, csizma van rajtam és egy cowboy-kalap. Kötelező gyakorlatomat töltöm az istállóban, mert esélyes vagyok egy szerepre egy mini-sorozatban. Igaz, nem valami nagy durranás, egyenlőre 12 részre tervezik, de ha sikere lesz, akár bízhatunk a folytatásban is. A forgatókönyvírók nagyon bizakodók.
A pasas, aki körbe vezet, furcsa szemmel néz rám. Úgy tűnik, nem nagyon veszi jó néven, hogy velem kell(ene) foglalkoznia. Pedig, ha jól sejtem, a munkájáért nem kis summát kap. Mindegy. Nem szimpatizál velem, kész. Időt kér tőlem, és válaszolhatnék bármit, úgyis tudom, az lesz, amit ő akar, mert máris a hátát fordítja nekem.
Néhány ló van az istállóban, két oldalról négy-négy box, de a legtöbb üres. Erős szalmaillat terjeng a levegőben. Csak a lovak halk horkantásait és a legyek zümmögését lehet hallani. Rézsutosan süt be a nap, lényegében árnyékban vagyunk, mégis nagyon meleg van. Érdeklődve nézek körbe. A falakon kantárok, ostorok, a fal mellett vödrök, kefék...
Közelebb megyek az egyik boxhoz, ahonnan egy hatalmas szempár ragyog rám. (Szeretném hinni, hogy engem méreget). A box ajtaján egy név szerepel: Szélvész. Pár lépésnyiről szemlélem a lovat, és úgy tűnik, ő is engem méreget.
- Szevasz- szólítom meg, és elnevetem magam. - Szívesen mondanék valami kedves bókot, de a neved nem túl árulkodó. Még félre értenéd... - Kancával vagy csődörrel van dolgom, a fene sem tudja. Nem azzal kezdem az ismerkedést, hogy benézek a hátsó lábai közé.
Az egyik kosárból felkapok egy almát, és a tenyeremben ketté töröm. Az egyiket a tenyeremre fektetem. Így közelítem meg a sárgás színű lovat, melynek sörénye világosan és hosszan omlik a ló szemeire.
- Szereted az almát, ugye? - óvatos mozdulattal tolom felé a kezem. Nem célom megijeszteni. De nem ismer, én sem ismerem, jobb biztosra menni. nem örülnék, ha az alma helyett a kezembe harapna bele.
A box ajtaja felett dugja ki a fejét, látom, ahogy tágulnak az orrlyukai. Ez vajon jót jelent? Ezzel egy időben hangokat hallok magam mögött, de nem kapom oda a fejem. Jobban érdekel a ló. Azért nem vagyok süket. A pasasom mondja valakinek:
- De jó, hogy jöttél... Van itt egy pasas, megmutatnád neki, hogyan kell mosdatni? Valami színész...- hallom a hangjából a gúnyt, de nem foglalkozom vele. Biztos vagyok benne, hogy tudja, hallom a szavait.
Szélvész orra egyre közelebb ér a tenyeremben fekvő almához. Nem mozdulok.

Alig pár napja költöztettem át a lovakat a golf klubból ide, a Sunset Ranch-re, de a lovászok már mosolyogva köszönnek. Jó fejek, szeretik a lovakat, jól bánnak velük. Sokkal jobban érzem itt magam, és remélem a lovak is, mint a sok sznob között a klubban. Ma elkértem Apától a Rangert, hogy ki tudjak hozni néhány zsák tápot, és nagyot szippantok a ló szagtól terhes friss levegőbe, ahogy kiugrok a pickup-ból. Friss vagyok, ittam egy remek kávét is az úton. Hajamat most lófarokba fogom, még nincs melegem a lovas nadrágban és a csizmában, de érzem, hogy már az első ló után ömleni fog rólam a víz.
A lovaim épp karámban vannak, így első utam hozzájuk vezet. Django-val kezdem, ő a legtürelmetlenebb. A fekete mén elém vágtázik, fejét dobálva nyihog. Szép sorban végiglátogatom a másik három lovamat is, majd az istálló felé indulok, hogy csevegjek egy kicsit a lovászokkal, mielőtt nekilátok a munkának. Cigivel a kezemben, mosolyogva köszöntöm egyiküket. Kicsit mintha morcos lenne, de felderül az arca, amikor ráköszönök. Megkér, vegyem át tőle az idegenvezető szerepét, amit nem is csodálok, rengeteg dolguk van, én meg ráérek. Nincs ellenemre, hogy színészekkel ismerkedjem, úgyhogy szívesen elvállalom a feladatot.
- Persze, Jack, menj csak, elintézem. – magam sem tudom miért, de letörölhetetlen a mosoly az arcomon. Belépek az istállóba, és azonnal szemet szúr a srác. Vajon ki a frász mondta neki, hogy így kell felöltöznie? A kantáros farmer mondjuk az egyetlen, ami miatt nem tudok elnyomni egy kuncogást. Első ránézésre látott már lovat, éppen Szélvészt eteti almával. Kedves kanca, a gyerekek imádják nyúzni, befonni a sörényét, a hasa alatt bujkálni, meg hasonlók. Elnyomom a cigit és közelebb lépek a sráchoz. Valahogy ismerősnek tűnik, de ráfogom arra, hogy még csak alig egy hét telt el azóta, hogy Josht faképnél hagytam és azóta sem keresett. Igaz, én sem kerestem… Elnyomom az érzést, nem foglalkozom összeszoruló szívemmel. Még mindig mosolygok, jól érzem magam, és az öltözéke is rátesz egy lapáttal a vidámságomra.
Megvárom, amíg Szélvész elveszi tenyeréből az almát és elmajszolja. Nem akarom megijeszteni, csak nézem egy darabig. Nem lesz vele nehéz dolgom, nem olyan típusnak tűnik, aki félti a szuper cuccait, hogy egy kicsit ló szagú lesz.
- Látom, összebarátkoztatok – szólítom meg végül – Elee vagyok, én leszek ma a segítségedre.
Várom, hogy megforduljon és bemutatkozzon. Mosolygok, kicsit félrebillentem a fejem, kíváncsi vagyok, hogy fogjuk eltölteni ezt a napot. Remélem, hogy lehet vele hülyéskedni, most egyáltalán nem vagyok komoly hangulatban.

Az istállóban ismerkedem az egyik lóval. A tulajjal nem volt ilyen szerencsém, bár barátságosan köszöntöttem, én nem jöttem be neki. Vagy csak a feladathoz nem volt kedve, amit rá sóztak. Biztos nem lehet könnyű dolga egy abszolút kezdővel, de mit csináljak? Nem az én hibám, hogy sosem voltam még testközelben egyetlen lóval sem.
Magamra hagy. Nem vagyok megszeppenve, szétnézek, és barátkozni kezdek az első lóval, aki rám emeli szép szemét. Szélvésznek hívják, első ránézésre is tetszetős példány. Ráadásul tényleg barátságosnak tűnik, amennyire meg tudom ítélni. Ki akarom neki fejezni, hogy bennem sincs ártó szándék, ezért valami csemegét kerítek neki. Úgy tudom, a lovak szeretik az almát, így hát megkínálom vele. Ha bizalmatlan lenne, vagy ismerné Hófehérke meséjét, nehéz dolgom lesz vele.
Mozgást és hangokat hallok a háttérben, de engem most leköt a ló. Nem akarom félbehagyni a mozdulatot, mert éppen felkínálom neki az almát. Milyen lenne már, ha most elkapnám a kezem? Annyira pedig én nem bízom benne, hogy ne figyeljek oda. Mi van, ha átver, és meg akar harapni? Hallom a közeledő lépteit, de nem szólít meg. Talán ő is arra vár, hogyan reagál rám a ló. Aztán megszólal, és egy pillanatra borzongás fut át rajtam. Ismerős hang. A mosolygós Elenore-ra emlékeztető. Megfordulok.
- Szia- tolom feljebb a kalapom, hogy jól lássa az arcom. Nem csapott be a fülem, Elenore az. Még mosolyog. Még nem tudja, hogy én vagyok "az a színész". - Nem kell bemutatkoznom, ugye?
Félszeg mosoly játszik az ajkamon. Játszhatnám, hogy idegenek vagyunk, egy új esélyt imitálva, de ezt már egyszer eljátszottam. Nem vagyok az ismétlések rabja.
Elenore kicsattanó formában van. Nem úgy nézem, mintha emésztené a bánat. Testhez simuló nadrág van rajta, ami kiemeli formás lábait. Még sosem láttam a lábait. A haja fel van kötve, emiatt az arca most kislányosabb, mint ahogy eddig láttam. A napfény megcsillan szép szemén. Eltűnődöm, nem vicces-e, hogy én farmert húztam. Biztos rossz filmet kapcsolok a kifejezéshez. De azért jöttem, hogy tanuljak, nem? Majd lelesem az öltözködési stílusokat is, nem mintha a jelmez az én problémám lenne.
Szélvész közben finoman megböki a vállam, és emiatt kicsit megugrok. El is felejtettem, hogy hol vagyok. Aztán elnevetem magam, a tenyerembe fektetem az alma másik felét, és odanyújtom neki.
- Szerencsém volt. Szerintem megtaláltam a világ legszelídebb hátasát...- fordulok Elenorhoz, most már a box mellé állva, így fél szememet Szélvészen tarthatom. Megsimítom a ló orrháti részét, úgy tudom, ezt szeretik. Remélem, nem tévedek. Próbálok könnyed hangvételben beszélni, nem adva jelét csalódottságomnak, hogy mégsem keresett meg, ahogy ígérte.

Belépek az istállóba. A Nap besüt az ablakokon és érdekes mintákat fest a falakra, játszik a lovak selymes szőrén. A színészem Szélvész előtt áll, almával csábítgatja. Szinte megbabonázzák egymást, egyikük sem figyel rám. Ráköszönök a srácra, és mintha egy kicsit megrezdülni. Megfordul, köszön és megböki a kalapját – tisztára, mint egy western filmben. Egy pillanatra arcomra fagy a mosoly, de aztán túllépek rajta.
- Nem, nem szükséges. – továbbra is mosolygok. Nincsenek véletlenek, ezek szerint van még dolgunk egymással.
- Ne haragudj, hogy nem kerestelek. Egy kicsit… Úgy éreztem, nem vennéd szívesen. Javíts ki, ha tévedek. – miért mentegetőzök egyből? Igaz, azt mondtam, majd beszélünk, de olyan csalódottságot láttam akkor a szemében, hogy nem mertem felhívni. És most itt vagyunk és beszélgetünk.
- De talán így kellett lennie, hogy most találkozhassunk. – mondom ki hangosan is, amit gondolok – Mindenféle trükközés nélkül. – teszem hozzá, és most már szélesen mosolygok, hogy érezze, lássa, hogy csak csipkelődök. Remélem, veszi a poént, és el tudjuk felejteni a nézeteltéréseinket. Szeretném, ha tiszta lappal indulhatnánk. Ha elölről kezdhetnénk, mint ahogy azt a normális emberek szokták; beszélgetni, ismerkedni, nem egyből a szexről fantáziálni, csókra vágyni. Persze, nem volna rossz az sem, de nem akarom újra elrontani. Újra elbizonytalanodni, újra faképnél hagyni, újra elhibázni…
Ugyanúgy végigmérem, ahogy ő is végigmér engem. A kantáros nadrág… Túllépek rajta és elhessegetem az ötletet, hogy hogyan szabadítanám meg tőle. A csizma jól áll neki, szexi, ahogy a kalap is, de jobb lenne nélküle. A borosta… Imádom a borostát. Persze frissen borotváltan is jól néz ki, de a borosta… Valami extrát ad, valami fűszert a puszta jóképűség mellé. Ahogy ott állunk egymással szemben, mint két szemérmes kamasz, Szélvész megunja és megböki Joshua vállát. A maradék almát kéri, és elmosolyodok, ahogy a színészem – mondhatom ezt? Gondolhatom ezt? Hogy az enyém, az én színészem? Végül is mindegy, amíg nem mondom ki hangosan – megriad a hirtelen érintéstől. Mintha el is felejtett volna, hogy egy istállóban van és az imént még a kancát etette.
- Ne izgulj, nem harap. Csak kunyerál. – közelebb lépek, Joshua mellett állok és Szélvész homlokát simogatom. Ujjaimat világos sörényébe fúrom, és kicsit megcibálom. Szeretem ezt a kancát, bár csak pár napja ismerem.
- Nyugodtabb lovat keresve sem találhattál volna. Meg merem kockáztatni, hogy az állam legkedvesebb lovával sikerült megbarátkoznod. – oldalról pillantok rá. Figyelem, ahogy óvatosan simogatja a kanca orrát. Kissé bizonytalan a keze, talán mégsem volt még dolga lovakkal. Hosszú ujjai lágyan simítják végig a kanca aranyszínű szőrét, és feltolulnak bennem az emlékek, ahogy az én tenyeremet cirógatta… Nem, nem szabad erre gondolnom, különben nekiesek valamelyik üres boxban. Már megint az a megmagyarázhatatlan vágy kerít hatalmába, ami eddig mindig, amikor találkoztunk. Ellépek mellőle, kell a távolság.
- Mesélj egy kicsit a szerepedről, hogy tudjam, mire kell megtanítsalak. – igyekszem úgy csavarni a témákat, mintha tényleg csak a feladatra összpontosítanék. Nem akarom személyes kérdésekkel letámadni, pedig annyi mindent tudnék kérdezni, mondani. Vissza kell fognom magam. Tanulni jött, nem miattam van itt, ez csak puszta véletlen… lenne, ha lennének véletlenek.

Nem mondom, hogy mindig is erre vágytam, állni egy istállóban, ismerkedni egy lóval, de úgy látszik, nekem ez jutott. Viccelek, magamat szórakoztatom, bár mindenben van valami igazság. Ez a paci legalább szótlanul mered rám, és egyenlőre semmi vádlót nem vélek a szemeiből kiolvasni. Érdekel a szerep, amire lehetőségem van, nem csak a lovak miatt...
Szélvészt egy almával szeretném becserkészni, meghódítani (azaz egyenlőre, csak egy féllel, de a másik felét is neki szánom, ha ezt elfogadja). Csak közben megérkezik az illető, aki majd megmutatja, mi merre, mit hogyan... Biztos ő is kiakad majd, mennyire járatlan vagyok. Lehet, hogy ez volt az oka, hogy az a pasas megorrolt rám. Amikor közöltem, hogy most látok először, élőben... Már mindegy.
A fél alma már Szélvész pofájában (nem sértésként mondom), amikor a lány megszólít, és a hangja miatt Elenore jut eszembe. Megfordulok, és a látomásom ott áll előttem. Ő az. Nem csak a hangja ugyanolyan. Sportos és kislányos és nagyon vonzó, ahogy mosolyog. Nem akad ki, hogy velem találja magát szembe. Rögtön mentegetőzni kezd. Nem akarom elrontani. Mi erre a helyes válasz? Igen, igazad van? Csak rossz következtetéseket vonhatna le belőle. Vitatkozzak? Nem akarok vitatkozni. Soha nem akarok vitatkozni.
- Felejtsük el a múltat. A jelen számít- Pont, mint annál az sms-nél. Arra gondolok, amire megkért, hogy olvasatlanul töröljem ki. Ami volt, elmúlt. Miért rágódnánk rajta? Tetszik a mosolya. Nem akarom lelohasztani.
- Így van...- bólogatok, és magam sem tudom egészen biztosan, arra válaszolok-e ilyen lelkesen, hogy találkoznunk kellett, vagy arra, hogy trükkök nélkül. Nem trükközni jöttem ide. Azt sem tudtam, hogy itt lesz. Azt sem tudtam, hogy köze van a lovakhoz, pedig... Csak rá kell nézni, nyilvánvaló! Biztosan remekül lovagol... (hátsó gondolatok nélkül)
Összemosolygunk. Kövek esnek hangosan a porba, amik a lelkemet nyomták. Nem utál. Bármilyen hihetetlen, ismét az új esélyre gondolok. Ő adja nekem. Illik elfogadni. Szeretném elfogadni, élni vele. Csak lassabb leszek. Megismerésben, álmodozásban. Lehetséges, hogy igaza volt, nem ő az a lány, akit nekem szánt az ég; de nem lehetséges, hogy mégis? lehetséges, hogy ő tett elhamarkodott kijelentéseket. Lehetséges, hogy addig lök egymás felé a Jóisten, míg meg nem tanuljuk egymásról, amit kell, hogy aztán örökké tartó közös életünk lehessen. Már mindent el tudok képzelni. Főleg, hogy nem csak én méregetem őt. Hülye vagyok, de nem vagyok vak.
Szélvész kicsit megijeszt, aztán elnevetem magam saját riadalmam miatt. Egy pillanatra ugyanis elfelejtettem, hol is vagyok. Elenor szavainak hatására oda is nyújtom neki az almát, ő pedig hálásan nyálaz össze cserébe. A lány közelebb lép, a lóval kezd el évődni, szinte irigylem a sörényét, hogy abba dugja az ujjait. Az enyémet is megrángathatná! Inkább Szélvészre koncentrálok én is. Róla beszélgetünk. A lóról.
- Sajnos, nem mindenben vagyok ilyen szerencsés- mondom ki meggondolatlanul, aztán megsimítom az ő kezét is. Kicsit megcsíptem a szavaimmal, de nem akartam bántani.- Te vajon megharapsz?
Ellép mellőlem. Ismét figyelmeztetem magam, hogy óvatosan duhajkodjak. Kapóra jön, hogy a szerepemről kérdez.
- Nem tudok túl sokat- vonom meg a vállam- Egy lovászfiút kell alakítanom- és hogy ne tűnjek teljesen hülyének, hozzáteszem- Még csak a válogatásnál tartunk. Az első körben benne vagyok, de nagyon nagy gáz lenne, ha kiderülne, nem jövök ki jól a lovakkal. Azt mondtam, hajlandó vagyok a szerep kedvéért megtanulni, mit csinál egy lovász. Képzelheted, mi volt a legelső reakciójuk...- megvonom a vállam. Nem lehet engem olyan könnyen elrémiszteni. Azt hiszik, valami finnyás úrigyerek vagyok? Hatalmasat tévedtek. De azt is el tudom játszani.
Tetszik Elenore. Tetszik, hogy képes így állni hozzám. Nyitottnak tűnik, érdeklődőnek. Lehetséges, hogy a közös munka segít majd abban, hogy megismerjen. Én is kíváncsi vagyok rá. Jó nap ez a mai. És a legjobb benne, hogy nem érzem úgy, teljesítenem kéne vagy bizonyítani. Nincs rajtam teher. Mosolyogva nézek rá.
- Hol kezdjük, Főnök? - Először a lányra nézek, majd a lóra. A sörényébe suttogom: - Légy velem kedves, kérlek!- Csak a Jóisten tudhatja, kinek szánom e szavakat.

Amikor megfordul, kissé mintha bizonytalan lenne, de aztán mintha megnyugodna. Jót mosolyog a mentegetőzésemen és egyetlen mondattal elintézi. Tetszik, hogy nem lovagol a múlton – ha élhetek ezzel a szójátékkal.
- Rendben, felejtsük el a múltat. – szélesen mosolygok, ahogy nagy kő esik le a szívemről. Amikor egyetért velem abban, hogy talán egy felsőbb erő rendezte úgy, hogy ismét találkozzunk, feszültségem maradéka is elillanni látszik. Nem hiszek Isten létezésében, de a Sorsban igen. Bár most sem olyan öltözékben van, amit szerintem az utcán viselne, de ez nyilvánvalóan nem szándékos, hiszen fogalma sem volt róla, hogy itt akár velem is összefuthat, így ezzel nem is foglalkozom. Kölcsönösen méregetjük egymást, mintha most találkoznánk először. Igaz, én olyan öltözékben vagyok, amiben gyakorlatilag meztelennek érzem magam, hiszen minden domborulatom látszik, semmi nem takarja el a kényes pontokat, de nem bánom. Előtte még meztelenül is tudnék pirulás nélkül állni. Talán…
Jó a hangulat, összenevetünk, ahogy Szélvész bökdösése megugrasztja, majd a lóról kezdünk beszélgetni. Megjegyzése kissé meglep, nem egészen tudom értelmezni, ezért nem is pörögök rajta túl sokat. Amikor hozzám ér, mintha szikrák pattognának kettőnk között; az ismerős érzéstől libabőrős lesz a testem.
- Csak ha megkérsz rá. – Ó, ha tudná, milyen szívesen harapdálnám lágyan a bőrét… Ha tudnám, hogy nem akasztom ki, hogy nem vetem el a sulykot, megtenném, akár most is.
Ellépek mellőle, hogy ne legyen túl nagy a kísértés, hiszen óvatosnak kell lennem. Most egyetlen apró hiba is akkora súllyal esik a mérlegre, ami felér egy hegyomlással. Csak óvatosan tapogatózom, kerülgetjük egymást, de talán ez így is van rendjén.
A szerepről kérdezem, és látom, ahogy megkönnyebbül a semleges téma hallatán. Figyelmesen hallgatom, de nem sok infót kapok a szerepről.
- A forgatókönyvet azért olvastad, nem? – remélem, nem úgy hangzik, mintha számon kérném – Csak azért kérdezem, mert a rendezők egész másképp képzelik el egy lovász munkakörét, mint ahogy az valóban van… Szóval nem tudom, hogy a lovak ellátására tanítsalak, vagy inkább a lovakkal való foglalkozásra. Lovaglásra esetleg? – mosolygok. Kíváncsi lennék, hogy mutat a nyeregben… Komolyan, kezdek reménykedni benne, hogy megkapja a szerepet, és majd a tévében gyönyörködhetek az én kis tanítványomban. Vagy nem a tanítványomban. De ez még a jövő zenéje.
Bár szikrázik körülöttünk a levegő, most mégis valahogy lazábban tudunk beszélgetni, egy légtérben lenni. Mindketten óvatosak vagyunk, és képzelem, hogy nézhetünk ki kívülről. Tisztára, mint a gimiben…
- Hogy van a cica? Adtál már neki nevet? – mikor kimondom, már tudom, hogy elszúrtam. Ennyit egymás kerülgetéséről, sikerült telibe belekérdeznem valamibe, ami nem éppen a laza ismerkedést takarja. – Ne haragudj, nem kell rá válaszolnod…
Nincs rossz hangulat, nem érzek feszültséget, csak a szokásos őrült vágyat, de azt már tudom kezelni. Amikor felteszi a kérdést… Ahogy felteszi a kérdést! Főnök. Tetszik, szeretek felül lenni… Na, jó, kezdődik. Muszáj lesz kitalálnom valamit, amivel megakadályozom ezeket az őrült gondolatokat!
- Szerintem először is meg kell tanulnod feltenni a kötőféket egy lóra. – igyekszem magamra ölteni a szigorú főnök arcot, de képtelen vagyok megállni mosolygás nélkül – Mivel Szélvésszel már összebarátkoztál, rajta fogsz gyakorolni. Ha ez már megy, akkor jöhet a vezetés, ápolás, fel- és leszerszámozás, mozgatás, fürdetés. Talán még lovagolni is fogsz ma…
Igen, tudom, hogy hangzik az utolsó mondatom és igen, azt is tudom, hogy rémisztően sok feladatot soroltam fel, pedig még a végére sem értem a sornak. De ha kell neki a szerep annyira, hogy tanulni akar, akkor ne végezzünk fél munkát. Imádok tanítani, és sejtem, hogy sokat fogunk még nevetni a mai nap folyamán.

Nem számítottam rá, hogy itt és most Elenore-ral fogok találkozni. Még kellemesebb a meglepetésem, hogy magabiztos, mosolyog, és én sem kedvetlenítem el. Nagyon szeretném jobban megismerni őt, éppen ezért nem akarok azokra a dolgokra gondolni, ami kettőnk közé éket verhetnének. Javaslatomat, hogy felejtsünk el mindent, elfogadja. Persze, ez nem ilyen egyszerű, ahogy bennem a tüske ott van, ott lehet benne is, de megegyezünk, hogy nem beszélünk róla. Legalábbis nem most.
Elenore nagyon kedves, és Szélvésszel kapcsolatban is megnyugtató dolgokat közöl. Bár kissé megijeszt, ahogy megbökdös, a lány felvilágosít, hogy ezzel csak kunyerálási szándékát fejezi ki. Összenevetünk, megkönnyebbülök. Szeretném, ha ilyen hangulatban telnének a közös perceink, és ennek valamiképp hangot is adok. Muszáj megérintenem. Éppen csak, de hozzáérek a kezéhez, ahogy a lovat simogatjuk.
Megharapna... Saját ajkamba harapok, és a ló mögé bújtatom az arcom egy pillanatra, ahogy elképzelem, Elenore harapdál. Azt gondolom, lesz mit tanulnom ettől a lánytól. És már abban kezdek reménykedni, nem csak a lovakkal kapcsolatban adna nekem leckéket. Izgalmas lány, nagyon kacér, nagyon szexi, naná, hogy fantáziálok róla!
Mire elhessegetem a csábító képeket róla, ő már néhány lépéssel távolabb áll tőlem, és a szerepről kérdez. Jól teszi. a téma éppen elég hozzá, hogy lehűtsem magam, mégsem kell, hogy abszolút közönyös legyek. Érdekel a szerep, (és most sokkal jobban érdekel!), bár nagyon keveset tudok róla.
- Sajnos, nem. Szövegkönyv csak akkor lesz, ha enyém a szerep. Most csak annyit kaptam jó tanácsként, menjek el egy istállóba és ismerkedjek a lovakkal...- Lehet, hogy lóvá tettek? Egy biztos. Nagyon jót szórakoztak rajtam, amikor kiderült számukra, hogy még nem láttam élőben lovat. Bocsi. Kisvárosi gyerek vagyok, de nem volt szokás nálunk lovakat tenyészteni, és nem voltam úri gyerek, hogy lovardába járjak szabadidőmben.
- Minden érdekel...- Lovakat ellátni, lovakkal foglalkozni. Utóbbi a betanítást jelentheti. Na, az már valami, ebben biztos vagyok. De ez jó viszonyt feltételez ember és a hátas között. Ki vagyok én? Senki. Szélvész is csak az almára kíváncsi, nem rám. Más részről, minél többet tanulok a lovakról, annál többet lehetek Elenore társaságában. Ha végig ő lesz az oktatóm.
Hirtelen vált témát, és kicsit meg is lep vele, de nincs okom, miért is ne felelhetnék egészen őszintén. Bár nem tudom, a válaszom miatt nem lesz-e egy kicsit... Milyen is?
- Á, semmi baj... Nora lett a neve...- mondom, kissé felhúzva a vállam. Ha azt feltételezi, köze van a névválasztásnak hozzá, jól hiszi, de remélem, erre nem most fog rákérdezni. vagy nem kérdez rá soha. Amúgy a szomszédban lakik egy kislány, és nagyon egyszerűen állapította meg a macskám nemét. Felhúzta a farkát, és megmutatta, mit kell néznem. A jelek szerint lánymacskám van.
Finoman visszaterelem a jelenbe, talán nem lenne okos ötlet, ha ismét merengenék a múltban. Előbb-utóbb eszébe jutnának a sérelmek is, és ezt szeretném elkerülni. Most kifejezetten kellemes a hangulat közöttünk. Talán több is annál. De csak óvatosan. Ugyan, ki olyan szerencsés, hogy újra meg újra helyrehozhasson valamit, amit elpuskázott?
Elenore nagyon helyes, barátságos, nyílt. Nekem ugyanígy kell megközelítenem. A tanítványa vagyok, az leszek, és minden szaván csüggeni fogok, mint alma a fán. Szavaim hatására elmosolyodik, aztán változtat egy kicsit a modorán (feszesebb lesz), de nem tudja sokáig csinálni, elneveti magát, és már tudom, jók leszünk ma együtt. Figyelmesen hallgatom.
- Csak lassabban... - nézek rá feszengve. Mi? Lovagolni? Én? - Kezdjük azzal: mi az a kötőfék? - Hát nem vette komolyan, amikor azt mondtam, abszolút kezdő vagyok? És ugye, nem akar gyorsan lerázni?
Figyelem minden szavát, minden mozdulatát. Gyorsan tanulok. Sebastian a megmondhatója.

Meglep, hogy Joshuát találom az istállóban, hiszen mindenhol számítottam rá, csak itt nem. De nem tart sokáig a zavarom, szinte felvillanyoz a jelenléte. Könnyedén túllépünk a korábbi összezördülésünkön és kedélyesen csevegni kezdünk. Elememben vagyok, a lovarda az a hely, ahol senki és semmi nem tud megfosztani az önbizalmamtól. Tizenhat éve csinálom, már csak nagyon extrém dolgok tudnak meglepetést okozni. Láttam már nagyon durva baleseteket lóval, lovassal, mindkettővel, istállótüzet, árvizet, mindent, ami a lovak körül elképzelhető. Milliószor estem és millió-egyedszer is visszaültem. És most itt vagyok, itt vagyunk és finoman kóstolgatjuk egymást.
Amikor először nevetünk össze, olyan érzésem támad, mintha ezer éve ismernénk egymást, pedig még a vezeték nevét sem tudom. Ez azért csak jelent valamit nem? Vagy nem kéne mindenben a jeleket keresgélni?
Megérint és mintha a villanypásztor csapott volna meg; egyetlen gyors, erős impulzus és szívem ezerrel kezd el pörögni. És kicsúszik a számon egy félreérthetetlenül félreérthető megjegyzés. Figyelem, de nem látom jól, Szélvész sörényébe fúrja az arcát. Annyit még elcsípek, ahogy alsó ajkába harap. Nálam ez azt jelenti, hogy tetszik az ötlet, de ki tudja, ő hogy gondolta. Mindenestre nem tudok elhessegetni magamtól egy gyorsan elém táruló fantáziaképet: hátulról ölelem át és gyengéden a vállába mélyesztem a fogaimat… Túl élénk a fantáziám és túl vizuális típus vagyok.
A szerepről kérdezem, de hiába faggatózom, ő sem tud sokkal többet, mint én. Remek, de tényleg, kifejezetten örülök neki, mert így mindenre meg kell tanítanom és így még több időt tölthetünk együtt.
- Ne törődj vele, a legjobb tanárt kaptad. – kacsintok rá és egy csupa fog mosolyt villantok rá. Eddig a pillanatig nem tudtam, hogy miért keltem ma úgy, mint aki tíz centivel a föld felett jár, de most minden értelmet nyert. Érzem én, hogy nem folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk, hiszen már próbáltuk sürgetni a dolgokat, de láthatóan nem vált be. Igyekszem magam visszafogni, nem odalépni, karjaimat a nyaka köré fonni, ujjaimmal a hajába markolni és vadul csókolni… Nem, ez az, amit most nem tehetek. Mégis kicsúszik a számon egy olyan kérdés, amit bár ne tettem volna fel. De annak ellenére, hogy láthatóan kissé zavarba hoztam, egy vállrándítással elintézi és közli, hogy a kis szőrgombolyag, akit akkor hazavittünk, a Nora nevet kapta.
- Á, szóval kislány. – újabb széles mosoly – Aztán vigyázz rá, nehogy egyszer csak egy kupac vak kiscica nyivákolására ébredj. Fiatal vagy még nagypapának. – A fülem tövében érzem, hogy vigyorgok. Tisztára, mint amikor életemben először és utoljára kóstoltam bele a fűbe; nem akarsz mosolyogni, de érzed, hogy húzódik a bőröd, feszülnek az izmok az arcodon.
Mi van ma a levegőben, hogy ennyire megváltozott köztünk a hangulat? Hiszen legutóbb vágytól volt terhes, és mindkettőnkben feszültség, keserűség volt, amikor elváltunk. Legalábbis bennem, és mintha ezt láttam volna az Ő szemében is…
Főnök. Ízlelgetem a szót, és halványan mosolygok. Próbálok úgy viselkedni, hogy megfeleljek ennek a szerepkörnek, de belőlem nem lenne jó színész, képtelen vagyok koncentrálni. Csak sorolom, sorolom a tananyagot, és látom, ahogy próbálja memorizálni.
- Persze, bocsi. – kissé félszegen mosolygok, nagyon előre szaladtam, ez csak akkor tűnik fel, mikor megkér, lassítsak.
- A kötőfék – felemelem a Szélvész boxán lógó piros kötőféket – a ló fejére kerül. Ennek segítségével tudod vezetni, kikötni, meg hasonlók. Olyan, mint a kantár, csak egy egyszerűbb verzió.
Kinyitom a kanca boxának ajtaját és belépek a friss szalmával ágyazott kis „szobába”. A ló nyakának bal oldala mellé állok, közben magyarázom, hogy a lovak körül szinte mindent baloldalról kezdünk. Figyelem az arcát, ahogy jobb kezemmel a ló torka alatt átnyúlok, és megfogom az orrát. Épp csak ráfektetem a tenyerem, Szélvész már tudja, mi következik. Megállás nélkül dől belőlem a szó.
- Szóval így meg tudod támasztani a ló fejlét a válladon, a kezeddel pedig meg tudod akadályozni, hogy elforduljon. – bal kezemben tartom a kötőféket – Szélvész nem fog kibújni, végtelenül türelmes, ezért akár el is engedheted. Két kézzel megfogod a kötőfék két oldalát és… A jó fej lovak, mint ez a kis tündérpofa is, beledugja az orrát, és már csak át kell húznod a fülén, itt oldalt, pedig bekapcsolod a karabinert.
Ahogy befejezem a kiselőadást, rápillantok. Még sosem magyaráztam el ennyire részletesen ezt senkinek, ezért könnyen lehet, hogy egy mukkot sem értett abból, amit csicseregtem.
- Szeretnéd még egyszer látni, mielőtt neked kell megcsinálnod? – határtalan nyugalmat érzek. Most mondhatna bármit, kérhetne bármit, biztosan nem akadnék ki. Érzem, ahogy lelkesedésemben csillog a szemem. Lehet ilyet egyáltalán érezni? Vagy hallucinálok? Biztosan megőrültem, de én érzem! Látom rajta, hogy olyan, mint a szivacs; mindent magába szív, és egyre inkább megkönnyebbülök. Jó tanítvány lesz!

Mindig meg tud lepni. Most kellemesen, ahogy finom célzást tesz, játszana velem. Ezt nem lehet félreérteni, bele is borzongok. Még egyetlen lánytól sem kaptam hasonló ajánlatot. Elenore már a megjelenésével vágyat keltett bennem. Az a testhez simuló holmi, amit visel... Hű! Nagyon nyominak érzem magam a kantáros farmeremben. Már nem is tűnik jó ötletnek...
A szerepről kezdünk beszélgetni, aminek a kedvéért kijöttem ide, de nem tudok túl sokat. Az ügynökségnél mintha attól félnének, ellopjuk az ötletet, vagy nem tudom... Állítólag bevett szokás, hogy csak néhány forduló után ismerjük meg a teljes szerepet, a teljes szövegkönyvet. Ebben a produkcióban én sem vagyok más, csak egy eszköz, munkadarab... Beleszólásom nincs, de azért ravaszkodhatok... Ha többet tudok, mint amit a szerepem megkíván, talán megcsillanthatom a tehetségem. Ki tudja? Egyenlőre a lehetőségnek is örülök. Valahol el kell kezdeni...
- Akkor mégiscsak rám kacsintott Fortuna- kacsintok vissza a lányra, és meg vagyok győződve róla, nem hantázik. Jól ismerheti a lovakat, tőle mindent megtanulhatok, amire szükségem lehet. És ha igaz, amit az ösztöneim súgnak, odaadó tanárom lesz. Figyelni fog rám, kijavít, ha hibázom, a legjobbat hozza ki belőlem. Ahogy azonban én óvatos vagyok vele, ő is távolságtartóbb. Pár lépésnyire van tőlem akkor is, amikor a macskáról kérdez, aki akkor csapódott hozzám, amikor őrá vártam.
- Így van, kislány. És kicsi még....- Lehet, hogy ennek is utána kell olvasnom még... Jó gondozója akarok lenni a kis cirmosnak, és eddig nem lehet oka panaszra. A tenyeremen hordozom, annyira kedvelem a kis jószágot. Mindent megvettem neki, amire egy macska vágyhat. Még mászókája is van...
- Nagypapának?- nevetek fel. Időnként még magamat is gyereknek érzem, apának sem tudom elképzelni magam... Várjunk csak!!!! Kóstolgat? Ugrat? Nem, nem akarok reagálni rá, inkább ringatom magam abban a hitben, hogy a macskák nagypapája leszek, mint hogy a közös utódainké...
Tetszik, hogy ilyen könnyed hangvételben tudunk beszélgetni. Még ugratások is beleférnek a beszélgetésünkbe, mégsem érzem, hogy feszélyezne. Hasznomra van, hogy a ló és a tevékenységek, amiket majd vele (illetve körülötte) kell elvégezni, lekötik a figyelmem egy részét. Elsősorban amiatt vagyok itt; ez is egy munka, s mint olyan, komolyan veszem. És csak hab a tortán, hogy a tanárom Elenore... A legjobb, akit kívánhatnék magamnak.
Szinte azonnal belefogunk a tanulásba... Kézenfekvő, hogy Szélvész segítségével tanuljak, és Elenore
úgy bújik be a boxába, hogy közben már lelkesen magyaráz. A kötőfékről. Beszél, nyugodt, csendes hangon, a szavaiból áramló szeretet inkább a lónak szól, mint nekem (feltételezem), és Szélvész úgy hajtja bele a fejét abba a furcsa szerszámba, mintha Elenore kedvében akarna járni.
Megigézve nézem őket. Szélvész hatalmas szemeit, Elenore puha érintéseit. Néma kommunikáció folyik kettejük között, és én is érteni vélem. Nem tűnik nagy mutatványnak ez a kötőfék mizéria, de nem bízom el magam. Megkérdezi, megmutassa-e újra, de villogni szeretnék előtte... Láttatni, hogy figyeltem, tanultam....
- Megpróbálnám inkább...- mondom neki mosolyogva, aztán hozzáteszem- csak javíts ki, ha valamit rosszul csinálok, kérlek...
Bár ilyen egyszerű lenne a mi kapcsolatunkban is! Képes vagyok tanulni a hibáimból. Szeretnék jobb lenni. Hozzá is, vele is. Lehetséges, hogy egy lecke a lóval ezt is lehetővé teszi? Örülnék.
Ha kezembe adja a kötőféket, én is beállok a ló bal oldalára, megsimítom, mielőtt dolgozni kezdek vele, aztán némán dolgozom, csak magamban ismételgetve, amit korábban Elenoretól hallottam. Szélvész velem is készséges, csak egyszer toppant a hátsó patájával, de nem engedem, hogy elvonj a figyelmem. Nem vagyok olyan gyors, mint a lány, de nem akarok kapkodni. A szívem így is a torkomban dobog. Nem a feladat miatt.

Beszélgetünk, csipkelődünk, mint két jó barát. Megfordul a fejemben, hogy most, barátként működik a dolog, de talán megint elromlana, ha többet akarnánk. Talán csak ennyi van ebben az ismeretségben. De elhessegetem a gondolatot, hiszen ha csak barátként tekintenék rá, akkor miért szalad fel a pulzusom, amikor hozzám ér? És miért bújik a ló mögé, amikor kicsúszik a számon, szívesen harapdálnám?
Témát váltok egyszer, kétszer, és amikor azt mondja, a kiscica a Nora nevet kapta, elgondolkodom. Csak én képzelem azt, hogy rólam nevezte el a cicát? Ugyan, hiú ábránd volna. Bár nem tűnt úgy, hogy bánja, tőlem kell tanulnia, sőt! De remek színész, bármit képes elhitetni velem, és még nem ismerem olyan jól, hogy el tudjam dönteni, mikor játszik és mikor komoly.
- Gondolom, dokinál azért már jártál vele. – kérdőn nézek rá. Olyan lelkesen beszél a cicáról, ahogy én a lovaimról szoktam. Biztos nagyon jó gazdi, könnyen lehet, hogy minden macskának valót bedobott a kosarába, amikor elment bevásárolni a kis Norának.
Én is felkacagok, amikor a nagypapás beszólásomon felnevet. Látom magam előtt a képet, ahogy fekszik az ágyon, körülötte hat-nyolc kiscica randalírozik. Mosolyt csalna az arcomra, ha nem vigyorognék eleve ezerrel.
Könnyedén csevegünk, valószínűleg segít, hogy nem kettesben vagyunk és van mivel foglalkozni, ha esetleg kínos témát súrolnánk. Hiszen tanulni jött, nem húzhatom az időt személyes kérdésekkel. El is kezdjük az aznapi tanórát a kötőfékről és annak gyakorlati hasznáról. Igyekszem nem elmerülni a ló babusgatásában, hiszen ma nem ő a tanítványom, hanem Joshua. Próbálok érthetően magyarázni, bár ezt a részét még soha senkinek nem tanítottam, így nincs is benne gyakorlatom.
Felteszem Szélvészre a kötőféket és kérdőn nézek Joshuára. Azt mondja, megpróbálná, és én mosolygok. Igen, kimondottan jó tanítvány lesz.
- Természetesen segítek, ha elakadsz. – mondom, majd a kötőfék levételét is bemutatom; kikapcsolom a karabinert és Szélvész fülei alatt megfogom a kötőfék két oldalát, átbujtatom a fülein és lecsúsztatom az orrán. Oldalra lépek és Joshua kezébe adom a piros szerszámot. Belép a boxba, a ló válla mellé áll, finoman megsimítja. Tetszik, ahogy a lovakkal bánik, elégedetten figyelem, ahogy dolgozik. Lassan, megfontoltan, de pontosan hajtja végre a feladatot, Szélvész pedig ismét megcsillogtatja végtelen türelmét – egy szót sem szólok, hagyom, had bontakozzanak ki. Amikor Joshua a karabinert is becsatolja, rámosolygok.
- Szuper, nagyon jól csináltad. – megsimítom szélvész homlokát – Most pedig vedd le, és tedd föl még egyszer.
Ismételgetjük a feladatot addig, amíg nem megy neki annyira olajozottan, hogy egy másik lóval is megpróbáljuk. Akkor ott hagyjuk Szélvészt, és a karámok felé tartunk, hogy az én lovaimmal folytassuk a tanulást, hiszen nem kértem el Szélvészt a gazdájától, és nem akarok balhéba keveredni senkivel.

Bár érezhető most is a finom vibrálás kettőnk között, mindketten óvatosabbak vagyunk, ennek ellenére, nem zárkóztunk be, ide-oda teszünk utalásokat arra, hogy a vonzalom nem múlt el. Ebben ő a bátrabb, én még csak bókolni sem merek, nehogy azt gondolja, nyomulni akarok. Szívesen vagyok most a tanítványa, úgy tűnik, ebben a mivoltomban kevesebb frusztrációt jelentek, mintha csak egy pasas lennék.
A kiscicát ő hozza fel, úgy tűnik, a kis szőrgombolyag rá is jó hatást tett. Én azonnal a szívembe zártam, meg sem tudnék már válni tőle, úgy megvigasztal nap mint nap a játékosságaival.
- Hogyne. Már másnap... Kapott féreghajtót, meg valami oltást, és kapott egy kiskönyvet, meg bolhanyakörvet, meg...- az ujjaimon számolom, mennyi mindent vettem neki. Az orvos kitanított, mikor milyen ételt vezessek be az étrendjébe, és már-már úgy éreztem, nem egy kismacskát fogadtam örökbe, hanem egy gyereket. Korábban nem is sejtettem, hogy az állattartás ennyi figyelmet igényel. Kívülről könnyebbnek tűnt, meg kell mondanom, de én élvezem, ezt is hozzá kell tenni. Az mondjuk, nem jutott eszembe, hogy megkérdezzem, mikortól érezhetem magam veszélyben, már ami a szaporodást illeti. Olyan kicsinek tűnik még Nora!
Aztán áttérünk a leckére... , a lovakra. Kötőfék... Figyelem a mozdulatait, minden szavát úgy szívom magamba, mint valami szivacs. Azonnal próbálkozni akarok, ahogy lehetőséget ad rá, ez nem tűnik nagy kihívásnak, és Szélvész is készségesnek tűnik.
- Valamit rosszul csináltam?- kérdezem, amikor megismételteti velem a kötőfék felhelyezését. Figyelem őt... Azt mondta, jól csináltam. Mégsem? Aztán rájövök, csak gyorsítani akarja a mozdulataimat. Szélvésszel tényleg könnyű dolgom van, meg sem kottyan neki, hogy annyiszor teszem rá a kötőféket, illetve veszem le. Mintha mindig először csinálnám. Egész gyors vagyok már, amikor Elenore azt mondja, tovább léphetünk.
Meglepetésemre azonban nem másik feladattal lep meg, hanem másik lóval. Kíváncsian nézek rá.
- Hát mégsem Szélvésszel fogok gyakorolni?- Még nem értem, mire megy ki a játék, de bízok benne. Bízni szeretnék. Elenore viselkedésében nem vettem észre változást.

Ahogy a cicáról beszél, csillog a szeme és én mosolyogva hallgatom, ahogy lelkesen meséli, mi mindent kapott már Nora. Jó helyre került a kis szőrgombolyag, az már biztos. Semmiben nem fog hiányt szenvedni, ebben biztos vagyok. Emlékszem, ahogy a kis puha, meleg szőrcsomó befészkelte magát a nyakamba, ahogy kis tappancsait nyújtogatta utánam, amikor Joshua magához vette, hogy vezetni tudjak… És arra is emlékszem, ahogy ott hagytam őket.
Lerázom magamról a hirtelen rám törő szomorúságot és elkezdem a tanítást. Lassan, de rutinos mozdulatokkal dolgozom, próbálok értelmesen magyarázni, majd átadom a kötőféket Joshuának. Félreállok, hátamat a két boxot elválasztó válaszfalnak vetem és figyelem precíz mozdulatait. Szélvész mintha csak tudná, hogy mi történik, nyugodtan tűri a zaklatásunkat.
Elégedett vagyok Joshua első teljesítményével, és bátorítóan mosolygok rá, amikor aggodalmaskodik, hogy elrontott valamit.
- Nem, mindent nagyon jól csináltál, csak szeretném, ha gyakorolnál egy kicsit. Hogy csukott szemmel is meg tudd csinálni. – figyelem, ahogy gyakorol. Kedves a lóval, lágyan simítja végig a nyakát minden alkalommal, és nem hagyja magát kizökkenteni. Amikor úgy érzem, hogy már elég gyors, elég gyakorlott ahhoz, hogy egy kevésbé együttműködő lóval is meg tudja csinálni a feladatot, ellököm magam a faltól.
- Rendben, jó lesz. – megvárom, míg utoljára is leveszi a kötőféket a kancáról és elveszem tőle – Most pedig, átlépünk a következő szintre.
Aggodalmaskodva kérdezi, hogy mégis ki lesz a partnere a tanulásban, ha nem Szélvész.
- Nem, a saját lovaimon foglak tovább tanítani. De szerintem velük is remekül ki fogsz jönni, kellemes a kisugárzásod. – megnyugtatom, miközben kifelé terelem Szélvész mellől.
Becsukom magunk mögött a box ajtaját, és felakasztom a kötőféket. Remélem, nem fog nagyon kiakadni, hogy meg kell válnia legújabb barátjától, de talán az én kis hercegnőm is szimpatikus lesz neki.
- Gyere, bemutatlak valakinek! – rámosolygok és a karámok felé indulok. Mellettem sétál, és amikor Jack meglátja, milyen jól elvagyok a „haszontalan színész” vendéggel, ahogy korábban az orra alatt morogta, elkerekednek a szemei. Fejét csóválva vigyorog, amikor rákacsintok, ahogy elhaladunk mellette.
Odaérünk Principessa karámjához, és a kanca vidám prüszkölések közepette indul el a kapu felé. Bemászok a karámfák között, és bentről intek Joshuának: - Gyere be.
A kancám megbökdösi a könyökömet, és én nevetve mutatom neki a tenyerem. Nem hoztam semmit, majd a homlokát kezdem simogatni. Rajta van a kötőfék, de nincs szükségem rá, hogy megfogjam; mindenhova követ.
- Joshua, bemutatom az én kis hercegnőmet, Principessát. – a kanca mellett állok, és a nyakát simogatom, várom, hogy Joshua közelebb lépjen és megismerkedjenek egymással.
- Ugyanaz lesz a feladatod, mint Szélvésszel, egyelőre. Aztán majd haladunk. Kicsit jobban oda kell majd figyelned, mert Principessa sokkal játékosabb. – tudom, hogy nem lesz baj, hiszen a kis hercegnőm hihetetlenül nyugodt és szelíd, de tényleg szeret játszani. Elképzelhetőnek tartom, hogy lekapja a fejéről a kalapot.
- Ha jól haladsz vele is, akkor megtanuljuk, hogyan kell vezetni a lovat. – ellépek Principessa mellől, és a karám kapuja felé indulok, hogy elhozzam onnan a vezetőszárat. Hátranézek a vállam fölött és látom, hogy az én kis hercegnőm követni kezd. Felemelem a kezem és megáll, bár látom a szemében, hogy nem érti, miért hagyom kettesben egy idegennel. A kapu mellől felkapom a vezetőszárat és a nyakamba dobom. Visszaindulok, közben figyelem, ahogy Joshua elkezd gyakorolni Principessával is.

Kedvemre való, ahogy társalgunk. Kedvesen, viccelődve, mint régi barátok, időnként még ugratva is egymást. Ez így sokkal kényelmesebb, mint feszengeni. A Hale-lel való találkozás kapcsán rá kellett jönnöm, a lányok néha másképp nézik a dolgokat, mint mi, férfiak. Eszembe sincs megbántani Elenoret, így inkább kerülök minden olyan témát, ami kellemetlen élményeket idézhet benne. Bár ez most struccpolitika, mégis ez a legjobb megoldás. Egyenlőre.
A munkára összpontosítunk. Elenore tanít, én figyelek, aztán megismétlem, amit mutatott, és megint, és megint, amíg valóban nem érzem, már becsukott szemmel is meg tudnám csinálni. (Azt mondjuk nem tudom, miért kéne "vakon" csinálnom?) Hiszek Elenore módszerében, valószínűleg csak magabiztossá akar tenni, és ezért hálás vagyok neki. Sosem szerettem kapkodni. Egyedül Szélvész az, akit kicsit már sajnálok. Biztos nem érti, miért teszek-veszek körülötte annyit úgy, hogy látszólag nem haladunk előre. Időnként megsimítom, átölelem a nyakát, az orrhátán simítok végig. Nagyon kedves ló és végtelenül türelmes. Meg kell kérdeznem, hogyan köszönhetem meg neki. (Újabb alma? Kockacukor?)
Elenore a boxok közötti választófalhoz van dőlve, ahogy engem figyel. Magamon érzem a tekintetét, de ennek nem adom jelét. Az a dolga, hogy nézzen, nincs ebben semmi különös. A kezemet, a mozdulataimat figyeli. (Esküszöm, az előbb úgy tűnt, a seggem is megnézte!) Á, nem, csak a fantáziám játszik velem.
- Hány lovad van?- Elismerően nézek rá. Nagyon komoly! Én macskát tartok, ő lovakat. Hát, nem vagyunk egy súlycsoportban, az már biztos! Remélem, az elképedésem nem nagyon ül ki az arcomra. Az egyetlen dolog, amivel valamelyest ápolja összetört önérzetem, hogy azt mondja, kellemes kisugárzásom van.
- Kösz, jó ezt hallani- mondom neki, szerényen mosolyogva.
Szélvész azonnal kidugja a fejét a box ajtaja felett, ahogy kilépünk, és szinte sajnálkozva nézünk egymásra. Én legalábbis nagyon sajnálom, hogy el kell tőle szakadnom. Már megszoktam a finom rezgéseit, az apró dobbantásait, a prüszköléseit.
- Ha engedik, meglátogatlak még!- súgom neki oda, aztán megyek Elenore mellett, aki határozott léptekkel halad kifelé. Útközben elhaladunk a fickó mellett, aki lepasszolt, és én zavartan bámulom a csizmám, mert nem bírom nevetés nélkül nézni a somolygását. Mit gondol ez rólunk?
Elenore mozdulatait követve mászok be én is a karámba, amikor maga után hív, és máris szalad felénk egy ló. Mintha nagyobb lenne, mint Szélvész. Rajta van a kötőfék, de a lány nem fogja meg. A ló (Principessa) játékosan bökdösi Elenore könyökét, mire az megmutatja neki a tenyerét. Á, szóval csemegét várt tőle! A lány odahív magához, én pedig óvatos léptekkel közeledem. Nyugodt lónak tűnik ez is, Elenore a nyakát simogatja, de magamon érzem a tekintetét.
- Állhatok vele szemben? - kérdem a lányt, miközben a nyitott tenyerem nyújtom a ló felé. Szaglásszon meg, ha akar. Sajnálom, hogy nincs nálam alma. Principessa óvatosan dugja közelebb az orrát. Közben megtudom, most mi lesz a feladatom. Közben folyvást azon gondolkodom, mit jelenthet az, hogy játékosabb...
Elenore kettesben hagy a lóval, aki elveszíti az érdeklődését a tenyerem iránt, és követni kezdi a lányt. Most mit csináljak? Állok, mint egy rakás szerencsétlenség. Elenore visszanéz, valamit jelez a lónak, mire az megáll. Beállok mellé, a bal oldalára, úgy, ahogy Szélvésszel csináltuk. Magamban imádkozom, hogy minden flottul menjen, nem szeretnék beégni.
- Szevasz, kislány- búgok neki- Levenném rólad ezt a kötőféket. Ugye, nem bánod?
Óvatos, mégis magabiztos mozdulatokkal dolgozom. Ahogy leveszem róla a szerszámot, kifújom a visszatartott levegőt, és mélyet sóhajtok megint. Ó, ez nem is olyan nehéz. De amikor vissza akarom dugni a fejét a kötőfékbe, rázni kezdi a fejét.
- Jaj, ne csináld már...- suttogom.- Feltétlenül be akarsz égetni a gazdi előtt?
Mintha csak nevetne rajtam, kissé hátrább húzza a fejét, és én - a szokásos mozdulattal- tartom neki a kötőféket. Átver. Egy pillanatig úgy tűnik, beledugja a fejét, aztán elkapja a kalapom szélét, és hátra ugrik vele. Meglepetésemben én is ugrok egyet, mintha utána akarnám vetni magam.
- Hé, az nem hamika! Add csak vissza!- társalgok a lóval, mintha értené a szvaimat. A fejemhez nyúlok, megvakarom, aztán ismét kinyújtott tenyérrel közelítek Principessa felé.

Figyelem, ahogy dolgozik Szélvésszel és nem tudom megállni, hogy ne csak a feladatot ellenőrizzem. Végigfuttatom a tekintetem a testén és kénytelen vagyok megállapítani, hogy remekül el tudnék játszadozni vele. Nem az a tipikusan kisportolt, izomagy típus, de szinte biztos vagyok benne, hogy megvannak a kockák a hasán. Összefut a nyál a számban, de megrázom a fejem, és visszatérek a feladat ellenőrzésére. Remekül halad, elérkezettnek látom az időt, hogy továbblépjünk. Persze csak a tanulásban.
- Négyen vannak, de szerintem ma csak a lányoknak mutatlak be. – kicsit ijesztő kimondani, hogy négy lovam van; sok idő, sok pénz, és ezt az ember nem szívesen vallja be, még magának sem. – A fiúk kicsit ijesztőek tudnak lenni első találkozásra… - nem akarom megijeszteni, de a két csődör nem lenne kíméletes az idegeivel; Django folyamatosan csipked, ugrál és teszteli az embert, Handsome pedig fiatal még, és nagyon határozottan kell vele bánni, hogy semmilyen rossz szokás ne ragadjon meg a fejében. Aggodalmát látva megnyugtatom, hogy a lovak számára kellemes a kisugárzása. Számomra meg egyenesen ellenállhatatlan, de ezt nem kötöm az orrára, csak sejtelmesen mosolygok hozzá.
- Visszajöhetünk még hozzá, csak nem beszéltem a gazdájával, és így nem akarom kihozni. Nem hiányzik a balhé… - látom, hogy nehezen szakadnak el egymástól, de tényleg nem rángathatok ki minden szimpatikus lovat a boxból előzetes egyeztetés nélkül. Bár Jack biztosan falazna nekem, nem akarok visszaélni a bizalmával és őt sem akarom bajba keverni.
Jack szemét forgatva vigyorog. Imád ugratni, kétértelmű megjegyzéseket és ajánlatokat tenni nekem, bár erősen kétlem, hogy az utóbbiakat komolyan gondolná. Most mégis megjátszott – vagy valós? – féltékenységgel nézi, ahogy Joshuával az oldalamon kacagva, jókedvűen haladok a karámok felé.
Bemászok a karámba, és fél szemmel Őt figyelem. Nem tudom nem észrevenni, hogy megakad a szeme a feszes nadrágba bújtatott hátsómon, ahogy törzsemet vízszintesbe döntve átbújok a két karámfa között. Elégedetten mosolygok, nézze csak, hiszen van mit. Hozzászoktam már ezekhez az éhes pillantásokhoz a fotózásokon, a különböző lovardákban, versenyeken, de valahogy jól esik, simogatja az egómat, hogy Ő is megnéz magának. Hiszen én is megtettem már…
Principessa barátságosan üdvözöl, azonnal csemegét követel, de ma be kell érnie Joshuával, bár őszintén remélem, hogy nem fogja megkóstolni.
- Persze, nyugodtan. Hagyd, hogy egy kicsit megszaglásszon, lehet, hogy meg is fog nyalogatni, de nem harapós, nem kell tőle tartanod. – ahogy ismerkednek, igyekszem észrevétlenül a kapu felé sietni, de persze Principessát nem tudom átverni. Utánam indul, de egy intésemre megtorpan és ezzel lehetőséget ad Joshuának, hogy megkezdje a gyakorlást. Mire visszafordulok, nyakamban a vezetőszárral, már le is vette róla a kötőféket. Principessa nem adja olyan könnyen magát, élvezi, hogy játszhat egy kicsit. Látom, hogy Joshua susog neki valamit, és ez tetszik; nem csattan fel, nem kezdi el szidni, próbálja meggyőzni. Mosolyogva figyelem őket, várom, mi sül ki a helyzetből, hogy fogja megoldani ezt a kellemetlen helyzetet a tanítványom. Principessa remekül szórakozik, és az i-re akkor teszi fel a pontot, amikor lekapja Joshua fejéről a kalapot. Komikus a látvány, ahogy Joshua bal kezében lóg a kötőfék, a fejét vakarja és magyarázza a lovamnak, hogy miért nem érdemes megenni a kalapját. Principessa pedig csak rázza a fejét és szájában a kalappal egyre csak hátrál. Amikor Joshua túl közel ér hozzá kinyújtott kezével, sarkon fordul, és szájában még midig a kalappal – mint egy győztes hadvezér – körbe-körbe vágtázik a karámban.
Odalépek Joshua mellé, aki igyekszik követni a lovat egy kisebb körön, és ráteszem a vállára a kezem.
- Nyugi, csak állj meg egy helyben. – halkan beszélek hozzá, hangom nyugodt, de nem tudom elrejteni a mosolyomat. – Füttyents neki egyet hosszan, elnyújtva, vagy mond, hogy „sssss”.
Nem akarom helyette megoldani a helyzetet, ezt is meg kell tanulnia. A lovaim jól képzettek, hallgatnak a jó szóra, és biztos vagyok benne, hogy a filmben szereplő lovak is rendesen be vannak tanítva. Amikor Principessa végre megáll, felé lépek és elveszem tőle Joshua kalapját. Sajnos már hordhatatlanul lónyálas lett, így a karám egyik oszlopára akasztom. Megsimítom Principessa nyakát és Joshua felé indulok. Hátra sem kell néznem, tudom, hogy a kanca követ.
- Semmi baj, szeret játszani, ne vedd magadra. – mondom Joshuának, amikor odaérünk hozzá. Ismétlésképp megmutatom neki, hogyan tudja jobb kezével megtartani a ló fejét az orránál fogva és elkérem tőle a kötőféket. Megmutatom, hogy egy kézzel hogyan tudja az orrára csúsztatni, majd onnan két kézzel a fülein átemelni a szerszámot, aztán ismét leveszem és visszaadom neki.
- Most te jössz. – bátorítóan mosolygok rá, hiszen semmi gond nincs azzal, hogy egy játékos lóra nem sikerült egyből feltennie a kötőféket. Van, hogy nekem sem sikerül, sőt, nálam profibbakkal is kibabráltak már lovak. – Csak határozottan. Színész vagy, játszd el neki, hogy profi vagy. Az a lényeg, hogy ne érezze meg rajtad, ha bizonytalan is vagy. Át kell verned, különben túl jár az eszeden.
Amikor jobb tenyere Principessa orrára siklik, kissé féltékeny vagyok a lovamra. Elképzelem, ahogy ugyanez a tenyér az én derekamat támasztja, ahogy az én bőrömön siklik fel és le…
Elhessegetem a forró gondolatokat és figyelmemet Joshua munkájára fordítom. Ha egymás után háromszor meg tudja csinálni, vagy ha Principessa ismét kitolna vele, de ügyesen megoldja a helyzetet, akkor tovább lépünk. A következő lecke a ló vezetése lesz.

Szélvésszel egész jól haladunk a kötőfékes feladattal. Én a helyében már rég ráuntam volna, hogy valaki állandóan a fejemre rakja azt a szerszámot, majd leveszi..., de a ló csak tűri, és segítőkészen dugdossa a fejét. Meg is simizem minden egyes művelet után. Másképp hogyan tudnám neki kifejezni a köszönetem? Viszont legközelebb biztos hozok neki valamit...
Bízok Elenoreban. Ha azt mondja, készen állok rá, hogy másik lóval is gyakoroljak, akkor biztos úgy is van. A pasas, aki lerázott, úgy néz rám, mintha a vesémbe látna. De piszkosabb a fantáziája, mint az enyém, az biztos.
Nem ijeszt meg, amit a lovakról mond. Előbb-utóbb a fiúkkal is össze kell ismerkednem. Ha akarom azt a szerepet, valószínűleg nem én fogom beválogatni a lovakat. És előbb engem is be kell válogatni. Na, mindegy. Inkább a feladatomra összpontosítok (és Elenore-ra), aki megígéri, hogy találkozhatok még Szélvésszel. Azt is elmondja, miért nem foglalkozhatok vele. Tetszik, hogy tiszteletben tartja a másik tulajdonát. Bár gyanítom, a ló gazdájának nem lett volna Eleonore ellen kifogása. Hogy én is ott vagyok, na, azzal lett volna hiba.
- Régóta foglalkozol lovakkal? - jut eszembe, ahogy haladunk a karám felé. Az egy dolog, hogy négy lovat tart. Biztos vagyok benne, hogy lovagol is. És az előbb, amikor magyarázott, az volt az érzésem, nem először csinálja. Profinak tűnt.
Elenore gyakorlott mozdulattal bújik át a karám rácsai között, és mikor magához hív, boldogan követem a példáját. Bemutat a lovának, és közben van alkalmam megfigyelni, milyen közvetlen kapcsolatban vannak. Figyelek minden szavára, de közben már a lóval ismerkedem, a kezem nyújtom neki, hogy szaglásszon meg. Ebben minden állat egyforma. Nora is ugyanezt teszi, amikor hazaérek, körbeszaglász, biztosan én vagyok-e, aztán már kéredzkedik fel...
Kezdetben Principessaval is jól boldogulok, legalábbis azt hiszem. Hiszen gond nélkül tudom levenni róla a kötőféket. Visszatenni azonban már nem olyan egyszerű, mert felkelti a figyelmét a kalapom, és le is kapj a fejemről. Érzem, hogy ettől még rosszabb helyzetbe is kerülhetek, de így sem kellemes. Egy ló megleckéztet. Mindenesetre próbálom viccesen kezelni. Beszélek hozzá, mint egy gyerekhez, és gond nélkül megőrzöm a nyugalmam, bár a méltóságomnak már búcsút mondtam. A kis hölgy (a ló) meglóg a kalappal a szájában. Igyekszem magam feltalálni, de valószínűleg nem jó módszert választok, mert Elenore a vállamra teszi a kezét. Rögtön megállok, mintha én is be lennék idomítva.
Megint érzem azt a finom vibrálást kettőnk között, és úgy sejtem, ezzel nem vagyok egyedül. Elenore hangja szinte búg a fülemben, azt hiszem, ha ezt sokáig csinálná, meg tudna delejezni, el tudna altatni. Erőt kell vennem magamon, hogy értelmezzem a szavait, és ne bóduljak el rögvest. Hosszan füttyentek, ahogy mondta, és ezzel én is felébredek az ámulatomból.
Principessa azonnal hegyezni kezdi a fülét, és úgy tűnik, kelletlenül, de elindul felénk. Elenore előtt áll meg, aki kiveszi a szájából a kalapom. Bár nem hiányzik belőle semmi, Elenore nem tartja jó ötletnek, hogy ismét a fejembe csapjam. Inkább egy oszlop tetejébe húzza.
- Jössz nekem egy kalappal- mondom a lónak, aztán elnevetem magam. Közben a lány kivette a kezemből a kötőféket, és most ő bújtatja bele a fejét a kötőfékbe. Figyelem, ahogy a mozdulatot segíti. Mintha kicsi nyomást gyakorolna a ló orrára, hogy jelezze, mit szeretne csinálni. Felteszi, majd leveszi a kötőféket, majd odaadja nekem, hogy csináljam én.
- Szia, kislány...- mondom a lónak. Ez Szélvésznél is bevált. Mellé állok, ahogy tanultam, jobb kezemmel átnyúlok a nyaka alatt és megsimogatom, miközben a ballal megpróbálom ráhúzni a kötőféket. Kis ellenállásba ütközöm, ezért egy pillanatra megállok, és közelebb hajolok a ló pofájához.
- Ssssss- susogom neki halkan, - mint egy "profi"- mintha csak csendesíteném, és közben megsimítom ismét. Szerencsém van, vagy szót fogad, magam sem tudom eldönteni, hagyja magát felszerszámozni, és most nagyon elégedettnek érzem magam. Eleonore pedig a szemével int, hogy tovább, tovább, így még néhányszor megismétlem a mutatványomat. A végére úgy belejövök, hogy már csitítanom sem kell, és a kezem is éppen csak érinti az orrát, máris beledugja a kötőfékbe.
- Köszönöm, kislány- súgom neki, és valóban hálás vagyok, hogy hagyja magát általam "gyötörni".
Mosolyogva nézek Elenorera, aki bennünket néz.
- Hé, mondj valami biztatót!- kérem tőle, de látom, hogy elégedett. Én is az vagyok. Azt hiszem, jó kis csapatot alkotunk mi ketten.

Remekül haladunk Szélvésszel és látni vélem, ahogy Joshua egyre magabiztosabban hajtja végre a feladatot. A karámok felé haladunk, a lovaimról kérdez, és én örömmel válaszolok, szeretek róluk beszélni, dicsekedni velük.
Amikor Jack furcsán néz ránk, kiöltöm rá a nyelvem és végigsimítok Joshua felkarján. Tudom, hogy a tűzzel játszom, de nem bírom kihagyni, hogy lássam Jack szemöldökét a magasba szökni.
- Tizenhat éve kezdtem, bár az idő nagy részében csak hobbizgattam. Kilenc éve versenyzem és csak pár éve vannak meg a gyerekek. Már a lovak… - kissé zavartan nézek rá és nevetek, remélem, nem érti félre. – Principessa volt az első saját lovam.
Oda érünk a fakó kancához, és büszkén húzom ki magam, ahogy róla beszélek. Bebújok a karámba és megvárom, hogy Joshua is ezt tegye. Kicsit megdédelgetem a kancát, majd figyelem, ahogy barátkoznak egymással. Principessa kíváncsian szaglássza a felé nyújtott kezet, és látom, hogy kissé csalódott, hogy Joshuánál sincs semmilyen csemege. Kis időre magukra hagyom őket, és mikor ismét feléjük fordulok, olyan látvány fogad, amit csak egy idióta vígjátékban tud elképzelni az ember; Principessa szájéban western kalappal hátrál, majd vágtázni kezd, míg Joshua a karám közepén körözve kergeti. Újdonsül tanítványomhoz lépek, és a vállára teszem a kezem; érzem, ahogy az ujjaim bizseregnek, amikor hozzáérek, de próbálok nem törődni vele, most nem tudok az érzelmeimmel foglalkozni.
Halkan beszélek, nyugodtan. Joshua hosszan füttyent és Principessa megtorpan. A kalapot incselkedve lengeti felénk, de hagyja, hogy kivegyem a szájából és az egyik oszlopra dobjam.
- Bocsi a kalapért, majd kárpótollak valahogy… - kicsit félszegen nézek rá, nem tudom mennyire ragaszkodott ehhez a kalaphoz.
Joshua szerencsére nem haragudott meg Principessára, sőt, legalább olyan jól szórakozik a helyzeten, mint én. Közben újra megmutatom neki, hogyan tudja egy helyben tartani a ló fejét, amíg felteszi rá a kötőféket, majd átadom neki a lehetőséget. Halkan duruzsol a lónak és mély hangján szinte hipnotizál engem és úgy látom a kancát is. Principessa megszelídül a kezei között és néhány ismétlés után szinte tökéletes a feladat végrehajtása.
Joshua köszönetet mond a lónak, simogatja és én közelebb lépek hozzájuk. Mosolyogva nézem a meghitt jelenetet.
- Mit is mondhatnék? – forgatom a szemeimet és közelebb lépek, majd egészen közel hajolok Joshuához, hogy a fülébe súgjam: - Olyan vagy, akár egy profi suttogó.
Ahogy egy lépést teszek hátra, eljátszom a jelenetet, amit első sutyorgásunk alkalmával is megtettem a koncerten; ajkamat finoman végighúzom az arccsontján, majd figyelem a reakcióját. Izgulok, félek, hogy elkapkodom a dolgokat, hogy ismét teret engedek a vágynak, ami mindig elönt a közelében és túl gyors tempót diktálok. De már késő ezen filozofálgatni, megtettem, és csak abban reménykedhetek, hogy nem zárkózik be tőle.
Zavaromat enyhítendő, Principessa puha orrára nyomok egy cuppanós puszit és a kötőfékre csatolom a vezetőszárat.
- A lovat mindig baloldalról vezetjük – kezdek a magyarázatba, mintha mi sem történt volna az imént – Nagyjából egy arasznyira fogjuk a jobb kezünkkel a csattól és a maradékot a bal kezünkben tartjuk, hogy ne lógjon, ne lépjünk rá se mi, se a ló. Soha ne tekerd a kezedre a szárat. Semmilyen körülmények között! Komolyan. – mélyen a szemébe nézek és próbálom kifejezni, mennyire nem viccelek. - Határozottan vezetjük, hogy érezze, mi irányítjuk. Nem olyan, mint a kutya sétáltatás, mindig mi megyünk elől, és ha elénk akarna vágni, vagy meglök bennünket, akkor finoman meghúzzuk a vezetőszárat, hogy figyelmeztessük, vagy lelassítsuk.
Egy kisebb körön bemutatom a módját, de tudom, hogy nekem könnyű dolgom van, hiszen Principessa a szár nélkül is követne. Megállítom a lovat Joshua előtt és felé nyújtom a kötelet.
- Sétálj körbe vele néhányszor a karámban. Én megyek mellettetek, és bármi kérdés, óhaj-sóhaj felmerül, segítek. – bátorítóan rámosolygok és a kezébe nyomom a vezetőszárat. Figyelem, ahogy gondosan igazgatja, mielőtt elindulnának. Pár lépés távolságot tartva haladok velük együtt és figyelem őket. Igazán jól festenek együtt, és büszkeség önt el, hogy Principessa ilyen jól viselkedik.

Szinte sajnálom otthagyni Szélvészt, de Elenorenak más tervei vannak. Ahogy kimegyünk az istállóból, szinte meghitten beszélgetünk. Békés most a hangulat közöttünk, és ebből az sem zökkent ki, hogy megsimítja a karom, amikor elmegyünk az egyik (feltételezésem szerint) lovász mellett. A lovakról beszélünk, és komolyan leesik az állam, amikor megtudom, milyen régóta foglalkozik lovakkal.
- Meg sem születtél, már lóra ültettek?- kérdem tőle, nem titkolt céllal, hogy bókoljak neki. Oké, tizenhatnál egy kicsit többnek nézem, de nagyon csinos. Nagyon-nagyon csinos. Éppen ezért akadok meg egy kicsit, amikor a gyerekeket említi. Komolyan, egy pillanatra megáll bennem az ütő. Ha ennek a lánynak is gyerekei vannak, kitérek a hitemből, komolyan! De aztán, mielőtt még elfelejtenék levegőt venni, kiderül, hogy a lovakról beszél. Ő is elneveti magát. Talán nem volt véletlen ez az elszólás. Látni akarta a reakcióm? A magánéletemet is úgy kéne játszanom, mint a pókert, bizony, gyakran lebuknék...
- Minden nap kijársz megnézni őket?- kérdezem kíváncsian. Örülnék, ha minden nap láthatnám, de ezt nem kell feltétlenül tudnia.
Principessa karámjában ismerkedni kezdünk. Hiába igyekszem a ló közelébe férkőzni, kezdetben mintha távolságtartó lenne velem, aztán pedig alaposan megtréfál, Elenore legnagyobb örömére. Látszik, hogy jót mulat rajtunk, de kedves, hogy nem nevet ki. A dolog igazából engem is mulattat. A macskámról tudom, hogy nem mindig van kedve játszani. Ha pedig játszik, az azt jelenti, hogy jó kedve van. Ezek szerint Principessa is igazából jól érzi magát. csak próbálgatja a határait.
- Á, hagyd a csudába, még a papáé volt- suttogom Elenorenak- de Principessának el ne áruld!
Aztán megint gyakorlom a kötőfékezést, és Principessa megszelídül a kezeim között. Elenore utasításai nagyon hasznosnak bizonyultak, igyekszem őket alkalmazni, és úgy érzem (bár nem merem elhamarkodottan kijelenteni), összehangolódunk a lóval. És mellette a lánnyal is. Ugyanúgy suttog nekem, mint én a lónak. Egészen közelről. A bőrömön érzem forró leheletét. Amikor ellép mellőlem, megint érinti az ajka az arcomat (mint a koncerten), és már tudom, az sem volt véletlen. Ahogy ez sem.
- Egy profi suttogó? Az micsoda pontosan? - kérdem, mert nem vagyok tisztában a fogalommal. Most szid vagy dícsér? Lóidomárra tippelnék, de ez olyan rémesen hangzik! Nehéz megállni, hogy ne kérjek párt a puha puszijának, de azt nem nekem osztja, hanem a lovának. Még jó, hogy lány az illető, és négy lába van, különben szétvetne a féltékenység... Bár, ha jobban belegondolok, szegény ló hogy járt, kapott egy plusz kötelet a nyakába, én talán nem akartam volna erre a sorsra jutni. (Vigyorgok, milyen hülye képzettársításaim vannak). Zavaromban kicsit megkócolom a hajam.
Elenore pedig már oktat tovább. Figyelek. Nehéz a szavaira úgy koncentrálnom, hogy ne bámuljam a száját. Szép ívű szája van, és ha jól látom, nem használ rúzst, csak némi ajakbalzsamot vagy szájfényt, mert teltnek tűnik, és meg-megcsillan a napfényben. Ahogy magyaráz, már mutatja is, mit hogyan kell csinálni. Bólogatok, hogy értem, amikor arról beszél, nem szabad a csuklómra tekerni a kötelet. Logikus. Megugorhat a ló, és amekkora erő van benne, magával ránthat, balesetet okozva. Világos.
- Oké, értem- mondom ki hangosan is. Nem vagyok kuka matyi, nehogy azt higgye!- Mi van akkor, ha dobálja a fejét vagy ágaskodik? - kérdezem. Nem élesben szeretném a tanácsát kérni. Inkább fel szeretnék készülni mindenre. Lehet azt? Nem vagyok tapasztalt lóügyekben.
Tesz velem egy kört, amikor ő vezeti a lovat, aztán nekem nyújtja át a kötelet. Örülök, hogy bízik bennem. Én pedig abban bízok, hogy Principessa már nem akar leenni rólam semmit sem. Gondosan igazítom a kezem a kötélre, szinte miniméter pontossággal ugyanott fogva meg, mint ahogy tőle láttam. Próbálom ugyanazt a tempót is tartani, amit a lány diktált. Principessa csak egyszer húzza meg a kezem, de óvatosan visszafelé és lefelé húzom, és onnantól kezdve - azt hiszem- könnyű dolgom van. Elenore pedig egy ideig mellettünk sétál.
Elképzelem, hogy ugyanezt tesszük, ló nélkül. Bár most a lóra kell koncentrálnom, és az energiám nagy részét el is nyeli, hogy összhangban legyek vele (önkéntelenül csavargatnám a kötelet a bal csuklóm köré), a lányra is marad időm. Nem feltűnően, de néha felé pillantok. Már nem visszajelzést várok tőle, vajon jól csinálom-e. Ha rosszul csinálnám, úgyis szólna. Megpróbálom az emlékezetembe vésni az arcának minden kis szögletét, domborulatát. Most, hogy fel van kötve a haja, még a koponyája vonala is tökéletesen kirajzolódik...
- Szabad közben beszélnem hozzá? Vagy azzal csak összezavarom? Egyáltalán, mennyit értenek a lovak az emberi beszédből? - teszem fel neki a kérdéseimet. A technika mellet meg szeretném ismerni a lovat, mint személyiséget. Úgy érzem, ha többet tudok róluk, könnyebben is tudok majd velük bánni. Eddig nagyon tetszik, amit láttam, amit tapasztaltam.

A karámok felé tartunk és közben kedélyesen beszélgetünk. Látom, mennyire megdöbben, amikor kiejtem a számon, tizenhat éve lovagolok. Hát igen, régen volt, de hát ki számolja már?
- Á, az első pár évben csak barátkoztam a dologgal. Bár meg kell mondanom, már hat évesen tudtam, hogy életem végéig ki fog tartani ez a szerelem… - kedves, hogy bókol a koromnak, de talán még nem tartok ott, hogy fiatalítsam magam. Nem, nem sértődtem meg, csak nem tartom fontosnak, hogy elolvadjak a megjegyzéstől. Azonban amikor a lovakat, mint gyerekeimet emlegetem, látom, hogy súroltam a tűrő képességét. Talán ha tényleg lenne gyerekem – ugyan már! – akkor már sikítva menekülne. Ki tudja, hiszen nincs gyerekem és még nem is tervezem a közeljövőben, hogy szülni indulnék. Persze jelenleg nincs is kinek, de hát majdcsak elém sodor valakit a Sors… Még szerencse, hogy nem támad köztünk feszültség a gyerek-témától, egy jó röhögéssel mindent meg lehet oldani.
- Amikor időm engedi, itt vagyok. – jobb kezemmel kicsit szégyenlősen megfogom bal felkarom és kicsit felhúzom a vállam. Tudom, nincs nagyon magán életem, de az a kevés barátom, akik még kitartanak mellettem, így szeretnek. – Szóval… Nem vagyok valami társasági lény, de ha elmegyek bulizni… Azt megemlegetik! – ránevetek, nehogy azt higgye már, hogy valami antiszociális pszichopata vagyok.
A karámokhoz érve bemutatom Principessának és jót mulatok a kis játékukon.
- Ne haragudj… - komolyan szégyellem magam a lovam miatt, amiért megrongálta Joshua családi hagyatékát. – Nem tudnálak valahogy kárpótolni? – bűnbánóan nézek rá, tényleg sajnálom a kalapot. Talán ha kint hagyjuk egy kicsit a napon… Talán rendbe jön. Talán…
Jó hangulatban telik a tanulás, és ismét felülkerekedik bennem az érzés, hogy közelebb kell kerülnöm hozzá. Túl későn tudatosul bennem, hogy vissza kéne fogni magam, és ismét megsimítom ajkammal az arcát, amikor a fülébe súgok. Bőrének illata az orromba kúszik, érzem, ahogy hormonjaim vad táncba kezdenek az ereimben. Mégis aggódni kezdek, vajon mi lesz a reakciója. De mintha mi sem történt volna, visszakérdez.
- A suttogó… Olyan ember, aki beszéli a lovak nyelvét. Röviden így tudnám megfogalmazni. – magyarázom, miután lágy csókot nyomtam Principessa selymes, puha orrára. Ahogy felé fordulok, miközben magyarázom, nem tudom nem észrevenni, hogy az ajkamat figyeli. Vajon undorodik most tőlem, amiért puszilgatom a lovakat? Talán némi lószőr ragadt az ajkamra? Vagy csak szimplán elkalandoztak a gondolatai? Sosem fogom megtudni, mert nem kérdezek rá. Inkább felcsatolom a vezetőszárat a kanca kötőfékére. Tekintetemmel az arcát kutatom, de nem árulja el, mire gondol. Ha tudná, mennyire szívesen adnék neki is egy ilyen lágy csókot, mint amit most adtam Principessának. Csak egy kicsit hosszabbat…. Vigyorog. Mit vigyorog? Talán hangosan gondolkodtam? Félrebillentem a fejem. A hajába túr, zavarban van. Vajon mitől?
Elhessegetem magamtól a képeket, ahogy én túrnék a hajába, miközben csókolom, ízlelem, harapom… Inkább tovább magyarázok, teszek egy kört Principessával körülötte, majd átadom neki a szárat. Látom, ahogy bólogat, aztán mondja is, hogy érti. Meglepődöm a kérdésén. Persze, tudtam, hogy nem hülye, de egész értelmes keresztkérdést tesz fel ahhoz képest, hogy még nem látott élő lovat.
- Principessa nem fog vadulni. De majd bemutatom, hogy kell hidegvérrel kapaszkodni egy vadállatba. – kihívóan kacsintok rá. Django bármikor képes ilyesmire, ezért nincs kétségem afelől, hogy ma is előadja majd magát. – Ha mégis előfordulna, bár ezt kétlem, akkor ne húzd a fejét, csak tartsd mindig lazán a szárat. És maradj nyugodt. – az utolsó mondatot széles mosoly kíséretében mondom. Ez az a téma, amit tényleg nem egyszerű elmagyarázni, csinálni sokkal könnyebb.
Útjukra engedem őket, és szemmel tartom minden lépésüket. Remekül oldja meg a helyzetet, amikor Principessa teszteli a rangsort, és a kanca egyből engedelmeskedik neki. Jól összehangolódtak.
- Nyugodtan beszélhetsz hozzá. – mosolygok. Jól csinálja, nagyon jó a hozzáállása. Az ember nem is kívánhat jobb tanítványt. – Igazából csak a hangsúlyt értik, meg nyilván, ha kiabálsz velük, akkor hiába üvöltöd, hogy imádod, nem az fog lejönni nekik… De úgy veszem észre, hogy szereti a hangodat, úgyhogy ne fogd vissza magad! – a világért be nem vallanám, hogy én biztosan imádom a hangját hallgatni.
- Jól van, azt hiszem bedoblak a mély vízbe. – megállok és figyelem, ahogy körülöttem köröznek. – De először, álljatok meg. – ugyan ezt nem magyaráztam el, nem egy bonyolult feladat. Kíváncsi vagyok, hogy oldja meg. Csak meg kell állnia, és kicsit meghúznia a vezetőszárat; józanésszel könnyen ki lehet taláni.
- Nagyon jó! – széles mosolyt küldök Joshua felé – Most pedig, be fogod vezetni Principessát az istálló elé, és ott megtanulod biztonságosan kikötni, utána pedig megmutatom, hogyan kell leápolni.
Bátorítóan mosolygok rá, tudom, hogy képes végrehajtani a feladatot, nem kételkedem benne. A kapu felé indulok és kinyitom. Az oszlopnak támasztom a csípőm és visszanézek Joshuára, aki Principessát fogja.
- Na, gyertek, megyek előre. – megvárom, míg elindulnak és közel érnek. Nem akarom teljesen magára hagyni, így valójában nem előre megyek, hanem Joshua mellett sétálok, ahogy az istálló felé indulunk.

Ahhoz az estéhez hasonló a hangulat közöttünk, amikor először találkoztunk. Érzek egyfajta kacérságot a viselkedésében, de lehetséges, ez a nyitottság az alaptermészete, hiszen akkor is ilyen volt, amikor megkocogtatta a vállamat. Nekem szokatlan volt ez a közvetlenség, de azóta sok minden történt, és talán igaz, semmi sincs véletlenül.
A lovairól úgy beszél, mintha a gyerekei lennének, és az is kiderül, sok időt tölt velük. Azt mondja, vannak barátai, de csak ritkán jár buliba. Szívesen megnézném! Milyen lehet, ha tombol? Milyen, amikor elengedi magát, ha elveszti az önkontrollt? Meddig megy el? Mit jelent, hogy "megemlegetik"? Elneveti magát. Túloz? Húzni akar? Jól csinálja! Kíváncsi vagyok rá.
A lova kissé megtréfál, és elszedi a kalapom, én pedig igyekszem uralni a helyzetet (kevés sikerrel). Elenore kárpótolni szeretne a kalap miatt, de javu érzésem támad, mint amikor a koncertjegyért akart cserébe adni valamit és amikor másodszor is rákérdez, kitérő választ adok:
- Majd kitalálok valamit- közben van néhány ötletem, egyik vadabb, mint a másik, a csók még mindig dobogós, de szívesen vinném el pl. egy rock-koncertre is. Lássam, hogy mulat! És ezen felül... Csak vele akarok lenni. Nem szabad elrontanom, akkor elveszítem mindenhogy. Ha most, mint a tanárom, jól funkcionálunk együtt, be kell érni ennyivel. Nem? Nem. Nem egészen.
Az ajka megint érint, már biztos vagyok, hogy az első alkalom sem volt véletlen, és ahogy megint a fülembe suttog... az vérlázító. És hátrál. Játszik velem, éppen úgy, ahogy az előbb a lova, amikor elvette tőlem a kalapot. Ő mit akar elrabolni tőlem? Mi van máris nála, ami az enyém? Zavarba hoz. Szándékosan csinálja, és tudja, hogy ezt csinálja, hogy ilyen hatást ér el vele. Többet akarok belőle.
A második puszit már a lova kapja, ráadásnak vezetőszárat a kötőfékre, és én csak egy újabb feladatot. De ugyanúgy, mint először, most is egyszerre mutat és magyaráz, és nekem könnyű dolgom van. Aztán ismét enyém a feladat, és ő figyel, válaszol a kérdéseimre, és közben megint úgy érzem, nem csak a lovakról beszélünk. Aztán le is marad, mi kettesben maradunk a lovával, vezetem, ahogy tanított, és egyre inkább tetszik a feladat. Principessa már nem húzgálja a kezem, sétál mellettem, mint egy kezes bárány, és én is egyre lazábban fogom a kötelet (azért elég erősen). Van időm gondolkodni.
Újabb feladatot kapok, meg kell állnom, és mert egyszerű vagyok, mint egy bot, megállok. Picit húzok a vezetőszáron, lefelé, hogy jelezzem Pricipessának, változás van. Ha megérzi, hogy nem vagyok mozgásban, talán ő is megáll? Remélem. Ez az első olyan dolog, amit nem csak utánoznom kellett. Remélem, nem tévedek.
Úgy tűnik, Elenore elégedett, mert mosolyog, és meg is jegyzi, hogy jók voltunk. Aztán már adja is a következő feladatot, és -az előzőeknél sokkal nyugodtabban- állok neki. Vezetés. Menni fog. Kikötés? Gondolom, van valami speciális csomó, ezt meg kell mutatnia. Lóápolás? Fürdetés? Ó, hogy erről nekem mi jut eszembe...
Előre megy, hogy kinyissa a karám ajtaját, és ott visszanéz. A csípőjét neki dönti az egyik oszlopnak. Megint megakad rajta a szemem. Beszívom az alsó ajkam. Egy pillanatra ugyanis elképzeltem, hogy ruha nélkül áll ott. Gyönyörű volt. Lélegzet elállítóan szép.
Elenore azonban nem megy előre, ahogy mondja. Bevár, és mellettem sétál. Szívesen fognám meg ismét a kezét, de nem engedhetem el a vezetőszárat. Ehelyett próbára teszem. Közelebb lépek hozzá, és a bal kezem kissé felé tolom. Ha el nem húzódik, így a karjaink érintkeznek. És közben szóval tartom... Mint jó tanítvány, a lovakról kérdezem. Néha egy-egy személyesebb kérdés is elhangzik.
- Van-e kedvenced a lovaid közül?
Ha odaérünk az istállóhoz, átnyújtom neki a vezetőszárat, és ahogy megfogja a kötelet, picit hátra lépek, hogy a vállait megfogva cseréljek vele helyet. Ő kerül a ló mellé, én az ő bal oldalára...

Felszabadult vagyok, lazán csevegek és az egész feszültségtől terhes hangulat, ami legutóbb közöttünk volt, csak rossz álomnak tűnik. A karámok felé tartó rövid séta alatt végig beszélgetünk, jókat nevetünk. Személyes kérdések is fel-felmerülnek, de most nem találom kínosnak, talán mert nem a tipikus ismerkedős kérdésekkel bombázzuk egymást. Felcsillan a szeme, amikor arról beszélek, hogyan bulizok, pedig csak súrolom a témát; ha tudná, milyen nálam egy átlagos buli, nem érdeklődne ennyire. Persze előfordul, hogy néha ledobom a gátlásaimat, de ahhoz nagyon jó társaság kell, jó muzsika és sok alkohol.
- Milyen, kár, hogy Nicknek barátnője van! - oda nem illő mondat, de kicsúszott a számon. Nem tehetek már semmit...
Jót mulatok a kis műsorukon Principessával, de hiába faggatom, hogyan tudnám jóvá tenni, kitér a válasz elől. A tekintete mintha egy kicsit a távolba révedne, de nem merek semmilyen következtetést levonni ebből, hiszen könnyen lehet, hogy belemagyarázok dolgokat a viselkedésébe. Tudat alatt azonban valószínűleg bátorításnak vehetem, mert nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy ismét finoman érintsem ajkammal az arcát. Borostája finoman szúr, karcolja ajkamat, és érzem, ahogy vér tolul a vékony bőr alá; szám szinte tüzel, és felmerül bennem, hogy egyetlen csókkal enyhíthetne szenvedéseimen. Helyette a kancám orrát puszilom, valamelyest ez is segít rajtam.
Megmutatom, hogyan fogja a szárat és hogyan vezesse a lovat, majd átadom neki a stafétát. Remekül halad, hihetetlen tempóban tanul, és csak később jut eszembe, hogy nem mondtam el neki, hogyan kell megállni. De intelligens, majd kitalálja. Ha színész akar lenni, jól kell improvizálnia, kreatívnak kell lennie. Államat felszegve, kíváncsian figyelem, hogyan lát hozzá a merőben új kihívásnak. Szélesen elmosolyodom, ahogy hiba nélkül, szabályosan állítja meg a lovat. Dicsérem, mert tudom, milyen jó érzés, ha nem csak a hibákat szúrják ki, ha nem veszik természetesnek, ha az ember valamit jól csinál. Felvázolom a következő feladatot, feladatokat, miközben a kapu felé indulok. Kinyitom, szabad utat engedve nekik az istálló felé, de bevárom őket, csípőmmel az oszlopot támasztom. Kissé mintha megmerevedne, ahogy végigmér. Pár méterre van tőlem, de a szemem jó, látom, ahogy alsó ajkába harap. Mosolygok, mintha nem láttam volna semmit, és invitálom, hogy induljon el. Megvárom, míg odaérnek hozzám, majd Joshua bal oldalára húzódok, felveszem a tempójukat. Nincsenek kínos csöndek, folyamatosan jár a szánk, de nem a zavar elfedése érdekében. Tényleg beszélgetünk.
Kicsit megrezzenek, amikor karjaink összeérnek, és felé kapom a tekintetem, zavartan rámosolygok, de nem lépek el. Véletlen volna? Vagy ugyanúgy vonzza valami hozzám, mint ahogy engem is vonz valami láthatatlan erő hozzá?
- Persze, van sorrend… - válaszolok a kérdésére, és közben nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy lépteink ritmusára össze-össze érnek a karjaink – hiszen Principessa volt az első. De kedvenc, az nincs. Igyekszem ugyanannyira szeretni őket, de persze minden nap máshogy dolgoznak, nekik is lehet rossz napjuk. Azzal vagyok a legelégedettebb, aki az adott napon a legjobban dolgozott. – Szívesen hozzátenném, hogy eddig ő viszi a pálmát, de nem szúrhatom ki a szemét néhány szál répával; ki kell találnom neki valamilyen jutalmat.
Az istálló elé érve átveszi az irányítást: felém nyújtja a szárat és én ösztönösen elveszem tőle. Ahogy helyet cserélünk, finoman érinti a vállaimat és ez az egyetlen apró érintés elég hozzá, hogy pulzusom a magasba szökjön, és légzésem megváltozzon, felületesebbé váljon. Principessa megböki a vállam, üdvözöl, és én a korláthoz vezetem, míg újdonsült tanítványom követi minden lépésemet. Gyors mozdulatokkal kikötöm a kancát, önkioldó csomót alkalmazok, és későn jut eszembe, hogy nem magyaráztam mellé.
- Bocsi, reflex. – hátramosolygok a vállam felett, mert egy pillanatra hátat fordítottam Joshuának – Megmutatom újra.
Egy mozdulattal kioldom a csomót és újra kezdem: mintha egy egyszerű csomóhoz készülnék, csak nem húzom át a szabad véget a résen, hurkot hagyok és megszorítom. Ennyi az egész.
A pucoló felszerelések egy dobozban már ott figyelnek az istálló falánál. Oda lépek és közelebb teszem a lóhoz.
- Ez itt a vakaró, ez pedig a szőrkefe. – mutatom fel a két eszközt. Előbbi kemény műanyag, míg a másik puha, akár egy polírozó kesztyű. – Először a vakaróval végigmasszírozod a testét, körkörös mozdulatokat végzel és finoman rányomod. Ez fellazítja a port, és utána a szőrkefével határozott mozdulatokkal, szőr irányban eltünteted a felvakart koszt. – Határozott mozdulatokkal dolgozom, de igyekszem úgy állni, hogy mindent lásson. – Ha a szőrkefe megtelne porral, a vakaróval meg tudod tisztítani.
Átadom neki a két kefét és ellépek a ló mellől. Bátorítóan rámosolygok és figyelem, ahogy munkához lát.

A karámok felé haladva a bulizásról tesz említést, és míg én azon elmélkedem, hogyan képzelem el őt, avagy hova vigyem bulizni, valamit még mond.
- Tessék? Mondtál valamit? - egy szaváról sem akarok lemaradni, esküszöm, de az iménti kijelentése, hogy "megemlegetik" az ő bulizásait, felcsigázza a képzeletem. Lemaradtam valamiről, úgy érzem, de talán nem tartja fontosnak, mert nem ismétli meg. Vagy megint úgy, hogy egy szót sem értek belőle, és szégyenlem még egyszer megkérdezni.
A karámban összeismertet Principessával, és néhány feladatot is végrehajtunk. A ló viccel velem, Elenore -ha jól sejtem- flörtöl egy kicsit. Eszembe jut a csókja, nem mintha ki tudtam volna verni a fejemből, bárhogy is szerettem volna. Időnként csak a száját nézem. Aztán már nem csak azt. Szép teste van. Elképzelem ruha nélkül is.
Principessával más feladatot is tervez nekem. Úgy látszik, elégedett, és a ló is megbékélt már velem, egyre magabiztosabbnak érzem magam mellette. Mellettük. Elenore mellettem sétál, a karunk néha összeér, és nem húzódik el. Nem zavarom a "köreit". Sok ember nem szereti, ha hozzáérnek. Én szeretném újra a kezét fogni, megsimítani a kézfejét, a hüvelykujjainkat egymáshoz feszíteni, de ott a vezetőszár a markomban. Nem tehetem. Nem tudom megtenni. És nem azért, mert akarat gyenge vagyok.
Könnyed beszélgetés folyik kettőnk között, általában a lovakról, az ő lovairól... Túl közel van az istálló, amihez közeledünk. Sajnálom, hogy ilyen hamar odaérünk. Viszont a kezébe nyújtom a vezetőszárat, mert azt ígérte, megtanít biztonságosan kikötni egy lovat. Olyan gyors a mozdulata, olyan automatikus, ráadásul éppen beleszagoltam a hajába (a háta mögött), ahogy mögötte elléptem, hogy semmit sem láttam belőle. Ő is észreveszi, és újra megmutatja. talán kicsit lassabban is, hogy jól meg tudjam figyelni.
- Ez egyszerűbb, mint gondoltam- mondom, miután én is megcsinálom. A filmekben nem így szokták... Legalábbis nem rémlik. Nem így rémlik. Majd megnézek néhány westernt. (Most már van min!)
Aztán következik a lóápolás. Kefék, mozdulatok, finom magyarázat. Ahogy átadja a szerszámokat, ellép mellőlem. Már csak a ló marad. Principessa. Nem akarok fájdalmat okozni neki. Az a szerszám, amivel fel kell vakarnom róla a port, elég durvának néz ki.
- Mennyire csináljam erőteljesen? Jó az neki, ha rányomom? Szereti? - kérdezgetem, miközben azért jár a kezem. De nem nézek a lány felé, most a ló érdekel. Az ő visszajelzéseire is kíváncsi vagyok. Elvégre, csak így tudom megtanulni, mi és mennyire esik neki jól.
Óvatosan haladok, és közben a sorrend felől érdeklődöm: van-e jelentősége, mi mit követ. A szőrkefével könnyebb dolgozni. Ugyanúgy ráhúzom a tenyeremre, ahogy a vakaróval, de itt a kis szőrök ellenállást biztosítanak. Könnyebb "érezni", mennyire nyomok rá. Körkörösen dolgozom, ahogy Elenoretól láttam. Principessa egyenlőre nyugodtan tűri, hogy idegen kéz tisztogatja.

Ahogy a karámok felé tartunk, kicsit személyesebbre változik a téma, és hirtelen –magam sem tudom, hogyan – kicsúszik a számon egy megjegyzés, aminek nem kellett volna. Hogy a fenébe jön ide Nick? És főleg, hogy jön ide Hale? És én minek sajnálkozom, hogy barátnője van, amikor épp Joshuával beszélgetek? Mégis mi a fene bajom van nekem? Zavartan pillantok felé, amikor visszakérdez. Most komolyan nem hallotta? Hiszen itt sétál mellettem. Szemében tényleg értetlenséget látok, de nem tudom, hogy azért, mert valóban nem hallotta, vagy mert hallotta, de nem tudja hova tenni. Én sem tudom, mi ütött belém, ezért csak megrázom a fejem, hogy mindegy. Nem lehet, ekkora mázlim…
Principessával a kezdeti nehézségek ellenére jól kijön, remekül tudnak együtt dolgozni, és valahogy erősödni érzem az erőt, ami felé vonz. Csak egyetlen pillanatra veszítem el a kontrollt, de szerencsére nem viszem túlzásba, vagy nem zavarja, nem tudom eldönteni.
Az istálló felé tartunk, hogy folytassuk a tanulást a következő leckékkel, és ahogy egymás mellett sétálunk, karjaink összeérnek. Minden alkalommal, amikor bőrünk találkozik, szívem ujjongva meglódul. Csevegünk a lovakról, úgy érzem, tényleg érdekli. Nem csak azért kérdez, hogy ne legyenek kínos csöndek, tényleg érdekli a válaszom az adott kérdésre. Örülök, sőt, boldog vagyok. Ritkán találkozom olyan emberekkel, akiket tényleg érdekel az életem. Mert nekem ez az életem.
Az istálló elé érve átadja nekem a vezetőszárat és kisebb szívrohamot élek át, amikor hozzám ér. Tudatosan, a véletlent teljes mértékig kizárva teszi kezét a vállaimra. Nem érne így hozzám, ha nem érezné azt a vonzerőt, amit én, igaz? Mint két mágnes… Kicsit talán zavarban is vagyok, gyorsan kikötöm a lovat, majd újra megmutatom, ezúttal lassabban. Figyelem, ahogy ő is megcsinálja és elmosolyodom, amikor csodálkozik az egyszerűségén.
- Igyekszünk mindent egyszerűen csinálni, csak hát kívülről ez nem mindig látszik. – ellököm magam a korláttól, amit eddig támasztottam és a pucolós dobozért megyek. Tisztában vagyok vele, hogy meg fogja nézni a fenekemet, amikor lehajolok – mégiscsak pasiból van – de nem zavar; azt néz rajtam, amit csak akar. Bemutatom, hogyan kell a vakarót és a szőrkefét használni, majd a kezébe nyomom a szerszámokat és bíztatom, lásson hozzá. Óvatosan kezdi el, aztán bombázni kezd a kérdéseivel.
- Olyan ez neki, mint egy masszázs. Ő kimondottan szereti, de például Django iszonyatosan csikis. – ahogy nézem a mozdulatait, látom rajta, hogy még nem érzett rá az ízére. Nem is könnyű, le kell pucolni néhány lovat, mire az ember gyors és hatékony lesz. – A sorrend igazából pusztán logikai, de szerintem mindenki másképp csinálja.
Mögé lépek, és bár magasabb nálam, a vállára támasztom az állam. Bal kezemet a vakarót tartó kézfejére fektetem és segítem a mozdulatait, megmutatom, mennyire nyomja rá, körkörösen vezetem a kezét a ló testén. Élvezem, hogy testem az övéhez simul, és csak remélni tudom, hogy nem érzi, milyen őrületes tempóban ver a szívem.
- Érzed? – kérdezem, és arra gondolok, hogy érzi-e már, hogy mennyire kell rányomni a vakarót. Nagy a csábítás, hogy a nyakába csókoljak, nehezemre esik ellenállni, de megelégszem azzal, hogy beszívom az illatát. Szinte megrészegít. Elengedem a bal kezét és most a jobbomat fektetem ugyanúgy az övére. A szőrkefével gyors, határozott mozdulatokat teszek, hogy a felborzolt szőröket kisimítsam. Érzem ujjaim alatt kezének puha bőrét, és kiszárad a szám. – Így. Látod, milyen fényes lesz így?
Elengedem a kezét, és bár legszívesebben hátulról átkarolnám, és lágy puszikkal borítanám be az arcát, ellépek mögüle és kényszerítem magamat, hogy a kezére figyeljek. Ha ismét túlzásba vittem, és túl sokat akartam, nem akarom látni az arcán az elutasítást. Úgy teszek, mintha ez teljesen természetes volna, mintha én mindenkihez így odabújnék, akit tanítok, de közben bensőmben vihar tombol, felemészt a vágy, hogy újra ilyen közel legyek hozzá.
Amikor megbizonyosodom róla, hogy akkor is jól csinálja, amikor nem nézem, felkapok n is egy vakarót és egy szőrkefét és a ló másik oldalát kezdem pucolni. Principessa jólesően prüszköl, élvezi, hogy ketten is körülötte sürgölődünk.
- Besegítek, hogy hamarabb végezzünk ezzel a feladattal – nézek át a ló háta fölött és Joshua tekintetét keresem. – Van még hátra néhány lecke – kacsintok rá, amikor a szemébe tudok nézni.

A karámot elhagyva már én is merészebb vagyok Elenore-ral. Bár mindkét kezem foglalt, ahogy a lovat vezetem, gondoskodom róla, hogy időnként összeérjünk (mintegy véletlenül). Nem lép arrébb, nem tér ki előle. Ha zavarná, biztos megtenné. Beszélgetünk, feszültségek nélkül, leginkább a lovakról. Látom, hogy szereti a témát, könnyen és folyékonyan beszél, ráadásul érthetően. Nehezen tolerálom az olyan embereket, akik azzal fitogtatják tudásukat, hogy szakszavakkal köpdösik tele a levegőt.
Türelmesen várom az újabb feladatokat, amiket nekem szánt. Úgy érzem, elégedett velem, és továbbra sem szeretnék csalódást okozni. A kikötést csak egyszer kell megmutatnia, bár először majdnem ezt is elfelejti. Én hoztam volna zavarba, azzal, hogy megérintettem a vállát? Én még emlékszem, milyen volt simogatni a kezét, a tenyerébe írni, és milyen volt, amikor az ajka érintette az enyémet. Minden érintés a memóriámba égett.
A ló ápolása a következő lecke, és olyan vagyok, mint a szivacs, mindent magamba szívok, amit csak mond. Figyelem a mozdulatait, és próbálom utánozni is őket, de nem vagyok teljesen biztos benne, hogy jól csinálom. Principessa ugyan "szótlanul" tűri, hogy vakarászom, de nem vagyok meggyőződve a hatékonyságomról. A segítségét kérem és ő türelmesen válaszol, majd mögém lép, és más módon is besegít...
Mögém áll, hozzám simul. Az állát a vállamra támasztja. A kezével előre nyúl, és kézfejét az enyémre fektetve mutatja meg, mennyire nyomhatom rá az eszközt a ló feszes testére. Koncentrálnom kell, hogy ne erektáljak, olyan izgalmas, ahogy a teste az enyémnek feszül. Érzem minden domborulatát, érzem, mekkora hő árad belőle. A szemem sarkából az arcát fürkészem, de ő a kezemre figyel.
- Igen, érzem- válaszolok, és hirtelen kiszárad a szám. A lóról beszélünk, ugye? - Valóban... szép fényes...
Elengedi a kezem, ellép mögülem, egy pillanatra úgy érzem, most vesztettem el megint, valamit elrontottam, még a mozdulatsorom is megtörik, de aztán folytatom. Nem történt semmi. Úgy kell tenni, mintha nem történt volna semmi, semmi tragédia. Semmi, amit meg kellene bánni. Ismerkedünk. Együtt dolgozunk. Minden pillanat értékes vele!
A lány figyel, néha összenézünk. Jó kedvem van. Tetszik a munka, tetszik a ló, tetszik Elenore is. Aztán szerszámokat vesz ő is a kezébe, és beáll velem szembe, hogy arről vegye kezelésbe Principessát, aki elégedetten prüszköl, rázogatja szelíden a fejét. Elenore pedig rám mosolyog, és azt mondja, vár még néhány lecke rám.
- Állok elébe, örömmel- mondom és jóleső melegség tölt el.
Hosszú percek múlva Principessa mellett állunk, aki úgy ragyog a lemenő nap fényében, mintha bebalzsamoztuk volna a testét. Alaposan kimelegedtem, a pólómba törlöm a homlokomról az izzadtságot. Melegem van, de nem nyafogok. Szomjasan nézek körül, kút után kutatva. Nem emlékszem, hogy láttam volna az istállóban csapot, pedig a lovakat is kutatniuk kell valahogy...
Segítek elpakolni a szerszámokat Elenorenak, aztán megsimogatom Principessát. Most nem érzem rajta a por szagát. A szőre is selymesebbnek tűnik.
- Nagyon szép lettél...- mondom neki halkan, ő pedig mintha rábólintana. Nevetni kezdek.

Joshua remekül halad a tanulással; a kötőfék felhelyezése, a ló vezetése már szinte úgy megy neki, mintha mindig is ezt csinálta volna. A biztonságos kikötést is hamar elsajátítja és a pucolás sem fog ki rajta. Bár némi segítség elkél, de ez teljesen normális.
Ahogy testem az övéhez simul, ahogy mellkasom a hátának feszül, olyan érzésem támad, mintha ereimben ezernyi hangya futkározna. Bőröm tüzel, zsibong minden idegvégződésem. Bőrének illata perzseli a torkomat, szám kiszárad. Már annak is örülök, hagyja, hogy ilyen közel kerüljek hozzá és nem lép el, mint akkor este, a koncerten. Mégsem merek az arcára nézni, amikor végül elengedem. Meredten figyelem a kezét, figyelem, ahogy dolgozik és megnyugszom, mert kezd belejönni.
Hogy én is csináljak valamit, Principessa másik oldalát kezdem pucolni. A kanca élvezi a masszázst és én időről időre Joshua arcára emelem a tekintetem. Koncentrál, de látszólag nincs ellenére a kemény munka. Kilátásba helyezek néhány új feladatot, és örömmel látom, hogy nincs ellenére a folytatás.
Amikor a kanca szőre ragyogóan tiszta, megmutatom, hogyan kell a ló patáit kitisztítani.
- Végigsimítunk a lábán, kicsit rászorítunk itt alul és a vállunkkal finoman meglökjük, hogy emelje fel a lábát – magyarázok, ahogy előrehajolok. Kezemben a patakaparó, amivel finoman kipiszkálom az apró kavicsokat és beleszáradt homokot a patájából, majd a kefés részével kiseprem a maradékot. – A hátsó lábánál ugyanez a helyzet, csak sokkal óvatosabban dolgozunk. – Principessa óvatosan emeli fel bal hátsó patáját és én rátámasztom a lábát behajlított térdemre. – Ez egy apró trükk, így kicsivel kényelmesebb. – felnézek Joshuára, kíváncsi vagyok, megriad-e ettől a feladattól.
- A másik két lábát neked kéne felvenned. – felegyenesedek, és kezébe nyomom a patakaparót – Ne aggódj, segítek, ha nem megy.
Megpihenünk, amikor Principessa már ragyogóan tiszta; még a délutáni napsugarak is elcsúsznak frényes szőrén. Joshua a homlokát törölgeti, és nagyokat nyel.
- Tartsunk egy kis pihenőt, sok van még hátra. – rámosolygok – Kérsz valamit inni?
Az istálló felé indulok, ahol az ásványvizemet hagytam, és amikor ellépek mellette, finoman végigsimítok a karján. A vállam fölött visszanézek és kacéran rámosolygok. Nem szólok, csak a tekintetemmel hívom, hogy kövessen. Fantáziám kiszabadul, és már látom, ahogy az istállóban a hűvös falnak dönt, csókja ég az ajkamon, ujjaim a hajába túrnak… Lesütöm a szemem, mielőtt kiolvasná a tekintetemből, hogy milyen arcpirító gondolataim támadtak.
Belépek az istállóba és megcsap a hűvösebb levegő. Eddig észre sem vettem, mennyire kimelegedtem odakint a napon. Ha utánam jön, bent kínálom meg, ha kint marad a kancámmal, kiviszem neki a vizet. Kaparni kezd a torkom, ezért a hátamat a hűvös istálló falának vetve nagyot kortyolok a vízből.

A kezdeti óvatoskodások után fellazul a viszony kettőnk között. Azt hiszem, örülök neki, hogy nem csak egy pillanatnyi érzés (vágy) volt csupán, amit akkor este, a koncerten éreztem a lány iránt. És úgy hiszem, ő is így érez. Először a karámban, amikor ugyanúgy érintett, mintegy véletlenül, és most, amikor hozzám simult, miközben megmutatta, milyen erővel használjam a kefét a lova tisztogatása közben. Sebastian tanácsai járnak a fejemben és a saját "tapasztalataim". Annak ellenére, hogy úgy érzem, a lány bátorít, legyek merészebb, közeledjek bátrabban, mégis inkább a biztonságosabb utat választom. Egyenlőre még képes vagyok rá.
A lóápolás befejező lépéseként a patákat kell megpucolni. Elenore ezt is megmutatja, ugyanazzal a kedvességgel és türelemmel, ahogy eddig tanított. Álmodni sem mertem jobb oktatót magamnak. Nem sokat teketóriázok, amikor a kezembe adja a kaparót, és először Principessa első lábát kapom fel, majd a hátsót is. Ugyanúgy fektetem a ló lábát a lábamra, ahogy Elenoretól láttam. Úgy érzem, most kellő határozottsággal csinálom a dolgom, mert Elenore nem avatkozik közbe. Bár nem vagyok olyan gyors, mint ő, azért gyorsan haladok. Aztán megropogtatom a derekam, ahogy felállok.
Nem vagyok hozzászokva az effajta fizikai megterheléshez, és szörnyen szomjas vagyok. Izzadt homlokom a pólóm ujjába törlöm és a folyadékpótlás lehetőségein gondolkodom, amikor Elenore -kitalálva a gondolataimat- megszólal.
-Porzó vesémbe látsz- mondom neki, és követem a tekintetemmel, amikor elindul az istálló felé.
Ismét egy érintés, egy csábos pillantás. Mintha hívna. Megyek. Figyelem, ahogy elhalad a boxok között. Csak egy rövid időre veszem le a szemem róla, amikor kedves új ismerősömet, Szévészt szeretném meglepni... , de nincs a helyén. Biztosan őt is kivitték a karámba vagy futtatni, jut eszembe, és a csalódottságom el is illan.
Elenore már az istálló másik végében áll, és egy műanyag flakonból issza a vizet. A hátát a falnak vetette, mintha támasztaná magát. Eszembe jut, amikor nálam volt. A lakásomban. Én támasztottam az ajtófélfát és ő közeledett hozzám. Most én lépkedek felé. Ugyanolyan közel...
- Te is eléggé kimelegedtél- elgyengülve nézek a kipirult arcába, a csillogó szemeibe. Szemem a nedves ajkára tapad. Erőszakkal szakadok el onnan. Ujjaimmal egy nedves hajtincset simítok ki a homlokából. A szomjúság érzete fokozott erővel lepi be az agyam. De már nem vagyok benne biztos, ezt a víz okozza. Ha hagyja, az orrához dörgölöm az orrom, és aztán lágyan megcsókolom.

karakterinformáció

» Ez már nem véletlen... Eleonor és Joshua
» véletlen találkozás - Giselle és David
» Megint mi (Lacey - Reev)
» Joshua&Sebastian
» Bálkirály választás - Vincent és Elenore

Már megint egy véletlen? (Joshua és Elenore)

Már megint egy véletlen? (Joshua és Elenore)

Similar topics

Similar topics