Kórház a város szélén.... Lia, Lio, Dé (és sokan mások)

Annak ellenére, hogy otthon, Magyarországon áplolónői végzettséget szereztem, itt mindent újra kellett kezdenem. De a dolog nem is lényeges. Kijöttem egy nyárra, apámhoz, aki már ezer éve itt él és dolgozik, és ő szerelmes ebbe a helybe, a munkájába, olyannyira, hogy emiatt képes volt elválni, elhagyni bennünket. Nem voltam miatta túl boldog, és haragudtam rá. De akkor még csak tíz éves voltam, és keveset tudtam a világ dolgairól.
Dacolva anyámmal, aki valami jó nevű gimibe akart küldeni, hogy az majd ugródeszkaként szolgáljon nekem az orvosi egyetemhez, én inkább ápolónőképzőbe jelentkeztem. És a dolog tetszett.
Faterom invitálására utaztam ide, hogy az utolsó nyaramat vele töltsem el, hiszen ezután én is dolgozó nő leszek! Az eredményeim jók voltak, a kilátásaim biztatóak, egyedül egy klinikát akartam elkerülni messzire, ahol Nagy Fehér megégetett és darabokra törte a szívem.
Talán ezért is mondtam gyorsabban igent apámnak, amikor azt javasolta, maradjak mellette, dolgozzak vele, hiszen néhány nap után már állandóan a munkahelyén lógtam, és néztem, mit csinál, hogyan dolgozik. Később már magam is beszálltam a munkába, beteget kisértem, mosdattam, kötöttem be infúziót, kötöztem... Éppen mi adódott.
Egyedül a nyelvvel voltak nehézségeim, de néhány hónap alatt egy intenzív nyelvtanfolyamnak (és apám szorgalmának), egész jól elboldogultam (Eladni már nem tudtak volna). Így hát jelentkeztem a közkórházba, ahol senki nem ismert, nem tudták, ki vagyok, honnan jöttem, stb. Így kell tiszta lappal kezdeni, gondoltam én. Még a nevem is megváltoztattam.
Kezdetben mint segédnővért alkalmaztak, és a próbaidő után ígéretet kaptam arra is, hogy a következő tanévre beiskoláznak majd. Tanulni kell, ez jó, ez tetszik! És közben dolgozhatok, pénzt kereshetek... Mennyei élmény! A suliban barátokat találtam, a munkahelyen szerettek és én is jól éreztem magam. és így teltek az évek...
Újabb lehetőség adódott, hogy tanuljunk, fejlesszük magunkat, így jelentkeztünk néhányan egy tanfolyamra, sürgősségi ellátás címén, amit a szakszervezet fizetett, úgyhogy még egy fillérembe sem kerül, pedig minden pénzt megér. Ennek keretében vagyunk gyakorlaton, sajnos, annak is a végén, mert a dolog nagyon tetszik...
Lassan vége a műszaknak, és ma viszonylag csendes ügyelet volt, csak néhány beteg jelentkezett, és még mentő is csak két beteget hozott. Ritka az ilyen csendes nap. Beszélgetünk, nevetgélünk, amikor telefon érkezik, motoros balesetet szenvedett, eszméletlen beteget hoz a mentő... Talán nem szép, de összemosolygunk, végre valami meló, végre egy új eset...Nekem minden eset kihívás, tanulási lehetőség.
Perceken belül halljuk már a sziréna hangját, szaladunk a beteg elé, fogadjuk az információkat.
Minden gyors, pattogó és összeszokott... És ennek most én is részese vagyok. Röpködnek a szakszavak, az utasítások és mindenki tudja, mi a dolga.
- Lia, te már ne fogj bele, mert vége a gyakorlatodnak mára!- utasít a főnővér. Én meg duzzogok: ez nem igazság! de neki szót kell fogadni, mert a szabályok megszállottja, és aki engedetlen, az megnézheti magát.
- Még van 20 percem!- mondom neki és komolyan gondolom, hogy ki akarom használni.
- Nem bánom, de ha egy perccel is tovább maradsz, holnap már be se gyere!- hangja kissé bosszús, de aztán rám mosolyog. Tudom, hogy kedvel, hiába játsza nekem a szigorút.
Fiatal férfit tolnak be az egyes vizsgálóba, és mindjárt hárman vagyunk mellette, bár a mentősök szúrtak neki branült, folyik az infúzió. Nyakmerevítő van rajta, talán eltört a gerince, a lába biztosan. A barátja lélegeztette, miután motorral bukott.
- Ő is itt lesz hamarosan- mondja a mentős, - utánunk jött kocsival...
Közben dolgozunk, röntgen és ultrahang készül, hogy a törésekről és esetleges egyéb sérülésekről biztos információt kapjunk. Szinte tudom már, hogy kell majd vérkép, alkoholszint (ez baleseteknél kötelező), koponya CT...
- Lia, kifelé, menj haza! Holnap is lesz nap! - szól rám a főnővér, és most nem mosolyog. Mennem kell.
Az eset pedig érdekel. Nem a srác miatt, aki az asztalon fekszik, bár nem egy rossz darab, ahogy a lányok mondanák. Politraumás beteg ellátási sorrendje nagyon fontos, olykor életbe vágó... Ezt látnom kell! Már az ajtón kívül vagyok, úgy lesekszem befelé (ezt nem tiltja semmilyen szabályzat), amikor rohanvást egy szőkés fiatalember érkezik.
Ő lehet a barátja..., gondolom én, de nem avatkozom közbe. Lídia majd segít neki, ezért van ott, a pult mögött. Tanulóként én úgysem adhatnék információt neki, ezt tiltja a szabályzat.... De hallgatóznom csak szabad, nem? Azt nem tilthatja senki.

Nem kívánom senkinek azokat a perceket, amit a kocsiban töltök, miközben a mentőt követem. Egyszerre vagyok mérges, és aggodalmas, és remélem, hogy semmit nem rontottam el. Ütöm a kormányt tehetetlen dühömben, amikor a lámpa pirosat mutat, és nekem meg kell állnom... A leálló forgalom csak a szirénázó mentőt engedi el, rám nem vonatkozik....
Közkórház. A fenébe is, hogy nem tzdom, van-e Lionak biztosítása! Azt hiszem, gyanítom, talán nincs, hiszen munkája sem legális... Legalábbis rendszeresen nem jár sehova.
Hetek óta lakunk együtt, a pénzről nem beszélünk, ahogy arról sem igatán, mit csinált az elmúlt 8 év alatt. Annyit mondott, jobb nekem, ha nem tudom. Ettől nem lettem boldogabb, de békén hagytam.
A lakása, amit bérelt, viszont pazar, jól felszerelt, és először azt hittem, hamar meg fogja bánni, hogy hozzám költözött. De kellemesen csalódtam, mert látszólag nagyon jól érezte magát, csak akkor aludt máshol, ha éppen csajozott. (Bár hajnalban mindig hazatekeredett.)
Annyi minden fut át a fejemen, amíg beérek a kórházba!
-Kérem, tud segíteni? - letámadom az első embert, akit meglátok, gyorsan elhadarom, miről is van szó, kit keresek.
Egy középkorú nő válaszol, és a hangja megnyugtatóan cseng.A nevemet kérdezi, és hogy milyen kapcsolatban állok a sérülttel. Hülye törvények, szabályok! Azt még én is tudom, hogy csak a legközelebbi hozzátartozónak adhatnak ki információt, és egy pillanatra megijedek, hogy egy egyszerű barátság semmire nem lesz elég.
- A barátja vagyok.... Együtt élünk.- mondom szemrebbenés nélkül. Nem hazudok, nem kell hazudnom, mégis... Ez így félreérthető.
A szőke nő szeme meg sem rebben, és kissé közlékenyebb lesz, amitől én lassanként megnyugszom. Egy asztalhoz vezet, és elmondja, mi történik most és hogy várnunk kell...
Várni! Nem tudok várni! Nekem tudnom kell, jól van-e?
-Hol van? Láthatom? - türelmetlenkedem.
Ő pedig ugyanolyan nyugodtan beszél hozzám tovább, és mondja el, még mennyi vizsgálaton kell átesnie Lionak, és hogy itt jó kezekben van, nyugodjak meg... Bár ilyen egyszerű lenne...

Most ébren vagyok vagy álmodom? Nem tudom... Ez is az is, de inkább ez utóbbi. Emlékeim nincsenek, gondolataim is zavartak, összefüggéstelenek, szürreálisak, sőt, mintha nem is én gondolnám őket. Ébren vagyok és mégis álmodom, álmodom és mégis ébren figyelem őket. Képek száguldoznak át az agyamon kocsikról, fényekről, formátlan formákról gyorsan, aztán lassan, aztán megint összevissza.
És nem értem őket. Semmit nem értek az egészből. Zavar és dühös leszek, hogy mi ez a sok összevisszaság körülöttem, miért nem történik már valami konkrét. Valami, amiről meg tudom mondani kék-e, vagy zöld, vagy igaz, vagy hamis. A zajok is zavarnak, azok is összevisszák és érthetetlenek, ahogy a szagok meg minden más. Nehéz a szemhéjam, mintha ezt a nagy katyvaszt mint belülről látnám. Folyamatosan ki akarom nyitni a szemem és felébredni, de nem tudok. Hiába erőlködöm, hiába feszítem magam, képtelen vagyok kinyitni a szemem, lerázni a bódulatot. Levegőt sem magamtól veszek, valahogy úgy érzem valami más segít benne. Ahogy a menésben is. Nem magamtól megyek, sőt mintha gurunék. Talán még mindig a motoron ülök, talán ott ragadtam, ráragadtam. A pokolban ez a büntetésem. Örökké gurulni.
És mintha Dé hangját is hallanám, de csak nagyon homályosan, messziről, egy másik életből.
Valami egyenesen és keményen fekszem és fáj mindenem. Nem szokott érdekelni, de most jobban fáj. Idegesít. Meg akarom szüntetni, bosszant. Minek fáj? Mi a frásznak kell fájnia? Összevonom a szemöldököm, hunyorítok és lassan kinyitom a szemem. Homályos van, semmit sem látok, fáj is, ez is, visszacsukom. Hol vagyok egyáltalán? Mi történt? Megint nehezen, vagy egyáltalán nem bírom kinyitni a szemem és a fejem, mintha ólomból lenne, minden gondolat szúr. Pedig meg akarom mozdítani a fejem, felülni, de ez nem megy, nem tudok moccanni. Eszembe jut a baleset, minden gondolattól, mintha villámok nyilallnának a fejembe. Túléltem volna? A szemhéjam nehéz, nagyon, szúr és éget, megint nem tudom kinyitni a szemem. A szám el van zsibbadva, mintha nem is lenne, megpróbálom megmozdítani, de ez is megerőltető. Korai még. Biztosan. Még biztosan nem kellene ébredeznem, ez olyan mint, amikor a hernyó akar túl gyorsan kibújni a bábjából. Még korai, még fáj neki.

Sokkal hamarabb kellett eljönni a kórházból, mint terveztem. a főnővér elkapott a folyóson, és majdhogynem kidobott. Nem volt kedves. Pedig én úgy szeretem! Őt is, és a munkát is, az osztályt is...
A srácra csak futólag gondolok, inkább bosszant, hogy nem lehettem vele a vizsgálatai alatt, minden részletre kíváncsi vagyok, és ... egy kicsit őrá is. Szokatlanul bozontos volt a szemöldöke, erre tisztán emlékszem, de semmi másra, annyira biztos voltam benne, hogy maradhatok.
Most is futok, hogy mielőbb beérjek, és még ránézhessek (illetve a leleteire), mielőtt nekiugrunk a műszaknak. Lídia állít meg az ajtóban, és huncutságban töri a fejét, már messziről látom rajta.
- Fogadok veled 10 dolcsiban, hogy nem mered megcsókolni a motoros beteget...- kezdi, és ajkán mosoly villan.
A lányokban az a jó, hogy bele lehet velük menni minden hülyeségbe. Olykor fogadásból iszunk többet a szokásosnál, vagy iszunk mást, ismerkedünk idegenekkel, beszélünk hablaty nyelveken... Ez is valami ilyesmi. Bár erre még nem volt példa...
- A tegnapi, bozontos szemöldökű srácról van szó?- kérdezem vissza vidoran.
- Naná, nem is a postásról!
- Talán jobban van? Magához tért?- próbálom kifürkészni, hol a csapda.
- Alszik az még, mint a tök!
- Akkor meg minek csókoljam meg? Hátha attól felébred? A mesében fordítva volt!
- Lia szívem, valószínűleg te lennél az első nő, aki megteszi... Ez a fiú ugyanis ... meleg.- Mentségére legyen mondva, az utolsó mondatot már csak nekem mondja, csak én hallhatom. Egyrészt méreg önt el, hogy vicc tárgya lett szexuális identitása, másrészt kissé csalódott vagyok... A fene se gondolta volna.
A kérdést azonban eldönti, a fogadásnak tétje nincs, hisz nem kell attól tartanom, hogy majd rám veti magát.
- Oké, benne vagyok. - Nem a tízes miatt. Csupán dacból, bosszúból, nem is tudom, miért. - De aztán minden leletét meg akarom nézni!
Összekuncognak a hátam mögött, ahogy belépek az elkülönítőbe. Magamra csukom az ajtót, bár jól tudom, csak hangjaikat zárhatom ki, szemüket nem... az ajtó üveg...
Közelebb lépek az ágyhoz, és első tekintettem a monitorra siklik. EKG, vérnyomás, pulzus, testhőmérséklet, szaturáció.... Mind normális. Ő pedig nyugodtan fekszik az ágyon. A lába gipszben, fellógatva. Testét takaró fedi. A karján szalag, rajta a neve, csak egy pillantást vetek arra is. Lionel Anderson.
Éppen csak egy betű különbség van a neve és egy meseíró neve között. Gyereklányként magam is sokat olvastam a könyveit. Közelebb lopózom, bár látom, hogy még ... alszik? Eszméletlen? Ezt nem tudom, így megfogom a kezét. Megnézem a tenyerét, sima és puha a bőr. Nem reagál.
Közelebb lépek, jellegzetes szemöldöke alatt feketék a szemei. Pápaszem-haematoma, agyrázkódása is van... Jut eszembe a jellegzetes tünetről. A lányok felé pillantok, akik integetnek, hogy haladjak már, és az órára mutatnak... Nos, igen, hamarosan itt a főnővér... Most kell jönnie annak a csóknak.
Benedvesítem az ajkam, és miközben az ajkára tapasztom a szám, arra gondolok, milyen kár, hogy ez a helyes pasi mégsem a lányokat szereti.... A lányok felvihognak, még a csukott ajtón keresztül is hallom, én pedig kinyitom a szemem... És nem hiszem el, amit látok...
- Maga ébren van?

Bármennyire cikis a dolog, hiszen Lio kézzel-lábbal kapálózna ellene, én mégis elhitetem a személyzettel, hogy mi meleg pár vagyunk, igaz, nem rég óta, ezért nem tudok megadni minden információt, amire szükségük lehet. De a dolog működik, végül is melyik józan paraszt hazudná magáról azt, hogy meleg?
Kezdetben egy csomó helyre viszik (rángatják), és időnként röpködnek a kifejezések, amiről fogalmam sincs, de a nővér, akivel legelőször beszéltem, egész kedves nő, és egy kávét is a kezembe nyomott, miközben beszélgettünk.
A helyzet egyáltalán nem olyan rossz, mint ahogy első percben látszott, Lio viszonylag jól megúszta, nem lesz semmi maradandó nyoma az esésnek, hacsak nem lesz amnéziás. De ezt csak akkor tudjuk majd, ha felébred.
Számtalan kérdésem van, és mindenre ő sem tudja a választ, de megígérte, hogy mindent megtesznek a barátomért. Finoman nyúlt a kezemhez, és arra gondoltam, nem kell az együttérzése... De így sokkal jobb volt, mert elbőgtem magam, és még azt is megengedte, hogy bemenjek hozzá.
Elég vacak látványt nyújtott, de mégiscsak mellette akartam maradni, mindaddig, amíg lehet. A látszat kedvéért fölé hajoltam, és úgy tettem, mintha megcsókolnám (az sem esett volna nehezemre, lévén, hogy percekig lélegeztettem), de csak az ajkaiba suttogtam bele:
- Szét kell verjelek, Haverom, az esésért. Aztán összeszedlek, és megint szétverlek, mert a rám hoztad a frászt! És ha nem szeded magad össze, megint szét kell verjelek, úgyhogy leszel szíves összeszedni magad!
Az ágyhoz húzok egy széket, és a kezét kezdem babrálni. egy könyvben azt olvastam, eszméletlen beteg hallja és érzi, ami történik vele, csak reagálni nem tud, de ezt mi az elsősegély tanfolyamon másképp tanultuk. Mindegy. Vesztenivalóm nincs, így beszélek, főként azokról a dolgokról, amiket ő nyálasnak tart. Kezét a fejemre teszem, így döntöm homlokom az ágynak, és talán el is alszom, mert egy nővér ébreszt fel. Mennem kell... A nővérke nagyon figyel, ezért megint játszom egy kicsit, megborzolom a haját, és valamit súgok a fülébe. Kívülről úgy tűnhet megint puszilkodom vele. Ha nem aggódnék ennyire, már körberöhögtem volna a kórházat.
...
Másnap reggel ... Nos, elalszom kicsit. Bánatomat az este alkoholba fojtottam, négy fal között, egyedül. Ruhában ébredek, szaglok a piától, fáj a fejem. Magam is orvosi ellátásra szorulok. De csak majd akkor indulok el, ha már nem forog a szoba... Betelefonálok Stephnek, hogy ezer bocsi, ma nem megyek be, és amikor megkérdi, miért, elbőgöm magam. De nem jó így sem, a fejem hasogat, nincs otthon Aspirin, én meg... Újra elalszom.
Valamikor délután térek magamhoz, és először azt sem tudom, hol vagyok, milyen nap van, hány óra... Bekapcsolom a TV-t, de idegesít a villodzó fénye, kikapcsolom. Vizet locsolok a pofámba a fürdőszobába, és amikor kinyitom a szemem, belenézek a tükörbe. Michael Jackson a Thrillerben hozzám képest tündérkirálynő... Zuhany alá mászok, alaposan kigőzölöm magam, hajat mosok és fogat, majd megborotválkozom. Egy fokkal jobb. Felöltözöm, és robogás a kórházba... Nem sokkal egy óra után érek oda, és amikor belépek, mindenki mosolyogva fogad. Intenek, hogy bemehetek hozzá, egy nővérke meg is mutatja, pontosan hova (ez nem az a hely,a hol tegnap feküdt), és csendesen belopódzom hozzá. Az ágyához érve fölé hajolok (csak a látszat kedvéért), de ekkor ő meghökkentő dolgot művel. Mielőtt összeérne a szánk, el tudom rántani a fejem, de ilyen heves fogadtatásra nem számítottam, így ajka az arcomat érinti.
- Mi a fenét művelsz?- röhögöm el magam, amikor meglátom, milyen arcot vág. Eszembe sem jut, hogy nem rám számított.

Aznap már nem térek magamhoz, nem is érzem, hogy kéne. Én vagyok a Seholember és jó nekem ott, ahol vagyok, Sehol. Maradnék. Sehol lenni nagyon kényelmes és mégis magamhoz térek. Mégis túléltem. Nem mondanám, hogy kicsattanok ettől jó kedvemben, jó volt Seholsem lenni, de nem is bánom. Így alakult, kész. Fájnak a tagjaim, a szemem, ahogy fel akarom nyitni, mikor magamhoz térek, először megint ezt érzem. Fájdalmat. Nem is csoda, hogy jobb nekem nem lenni sehol, ahol nincs ilyesmi. Legalább a látvány szép, de nem tisztul ki olyan gyorsan és élesen a kép, mint ahogy normális lenne, mint amilyen gyorsan szeretném. Először a fájdalom van, a lassú gondolatok, legelőször is felfogom, hogy élek. Aztán nyitom ki a szemem, hogy lássam igaz-e az elmélet és először azt hiszem, hogy nem. Homályosan látom csak az angyalt, aki fölém hajol, pislogni sincs időm, máris megcsókol. Puha ajkak ölelnek át, puha ajkakat ölelek vissza, de csak lágyan, mert még ez is fáj, biztos beütöttem a szám. Most lehel életet belém, ez nem lehet a Föld. És minden fehér, azt hiszem, a lány is. Először csak homályosan látom, pislognom kell, hogy lássam még szebb mint gondoltam. Nem szoktam eltúlozni a dolgokat, sem túl nagy jelentőséget tulajdonítani nekik, de mégis olyan az egész, mintha a hercegnő csókolt volna meg, hogy felébredjek, akkor is, ha ennek fordítva kellene lennie. Rövid volt és azonnal visszakövetelném, mint magát az életet, ha mondjuk meghalok, vagy a levegővételt, ami nélkül nem lehet élni. A szempilláim súrolják az ő arcát, elég hosszúak, nem szeretem, de nem is fogom vagdosni őket, és visszacsókolom, igaz nagyon finoman, lágyan, mint az életet, egy hamvas valamit, gyümölcsöt például, hisz erre ébredek. Kába vagyok, mindenem fáj, alig látok, zúg a fejem és azt hiszem ő élesztett fel. De aztán látom, hogy nővér. Hm... mindenesetre nem rossz fogadtatás. A hamiskás félmosoly is fáj, mikor rávetem és a csábító hunyorítás is, de nem érdekel.
- Maga ébresztett fel. Remélem herceggé változtam.
Megpróbálok felülni, nem szokásom ilyen kiszolgáltatott pózban ilyen nőkkel csevegni, de ahogy megpróbálom a hirtelen fájdalom rádöbbent, ez nagyon rossz ötlet volt. Még a mosoly is eltűnik az arcomról.

Szerencsére Dé agyament ötletéből semmit sem fogok fel előző este. Kinyírnám! Azonnal felélednék az eszméletlenségből és jól meghuzigálnám a golyóit, hogy ki itt a buzi? Teljesen kiesik minden és egy angyal ébreszt csókjával nem pedig Daryl. A lélegeztetésre sem emlékszem, se arra, hogy valaha is intim kapcsolatba kerültem volna a szájával. Még nem rontották meg a lelkem.
Délután elalszom és így jobb, megint nem érzek semmit, viszont hiányzik az angyal, vele álmodom. A csókját játssza vissza az agyam újra és újra. Beragadt a gomb. Nem bánom. Mikor felkelek arra számítok ő lesz ott, megint megcsókol, de ez ezúttal sokkal hosszabb, szenvedélyesebb lesz, már fel tudok majd ülni, behúzni magam mellé az ágyba, elrántani a függönyt a betegágy előtt és...NEM!
Bár meg kell hagynom az utolsó pillanatig reménykedem. Érzem valaki jelenlétét, valaki közelségét magam felett, rögtön arra asszociálok, hogy Ő jött el megint, hogy állandóan így fog kelteni, nem is bánom, hogy nem haltam meg. Megint a puha ajkakat várom, azt tervezem, csak a csók után nyitom ki a szemem. Dé most eszembe sem jut. De a lágy ajkak elmaradnak, helyette egy borostás pofára tapad a szám. Rögtön összerezzenek, megugrom az ágyban és biztosra veszem, hogy kiment a nyakam. Felpattannak szemeim, Dé röhög ott előttem. Nem vagyok ijedős típus, de most úgy nézek rá, mintha zombivá változott volna. A szemeim jó nagyra meresztem, automatikusan, aztán gyorsan és durván végighúzom mutatóujjam a számon. Ez fáj. Azonnal szemöldököt ráncolok, pedig igazából nem vagyok dühös a röhögő Darylre.
- Üdvözlöm a legjobb barátom, nem szabad?
Elnézek mögé, de nem látom a nőt sehol. Dé viszont elég rosszul néz ki.
- Jól vagy?
Meg is feledkezem róla, hogy én fekszem számtalan törött csonttal egy betegágyon, elképzelni sem tudom mi baja lehet. Remélem nem bántották azok a srácok, ha élek az azt jelenti még ki tudom szaggatni a beleiket. Az angyal várhat, különben lehet álmodtam és tényleg csak pusztán az élet csókolt szájon. Egen, a nő túl szép volt, ilyet csak az én agyam kreálhat. Dé biztos le akar cseszni, úgyhogy marha figyelmes képpel meredek rá. Nem látszik rajtam, hogy engem egy hangyányit is megrázott volna a dolog, pedig lehet... Idő kell hozzá, amíg tudatosítom a történteket.

Kedvelem ezeket a lányokat. Nem csak azért, mert hatalmas segítséget nyújtanak az oktatásomban (nem minden osztályon ilyen segítőkésze a nővérek), hanem valami csoda folytán meg is kedveltek, szinte az első naptól kezdve egyenrangú partnerként tekintenek rám. Kezdetben gyanakszom, talán az apámat ismerik, valahogy kiderült, hogy a prof lánya vagyok, de fogalmuk sincs, mert a családomról is faggatnak. Nem szép tőlem, de apámat kereskedőként emlegetem.
A hülyéskedés meg alap. Le kellett vetkőznöm azt a letargiát és szomorúságot, amit a hazámból hoztam, és ebben először két iskolatársam, majd egyre több munkatársam is szerepet kapott. Nem vagyok egy túlzottan nyitott tipus, de egyre oldottabb vagyok, és így könnyebb dolgom van. Ezek a fogadások egymás között is tét nélküliek, általában minden a nevetésről szól, és mindig az a cél, hogy együtt nevessünk, ne egymáson.
Ez a csókos dolog is éppen olyan. Tudják, hogy nem vagyok egy pasizós alkat, talán csak egy potyacsókot akarnak nekem adni, hiszen időtlen idők óta nem jártam senkivel.
A dolog meg csak azért sem riaszt el, mert a kiszemelt alany nem ronda, nem büdös, ráadásul ártalmatlan.
Valami azonban nem stimmel, hetedik érzékem ezt súgja, a lányok talán titkolnak valamit, és Lídia megsúgja, hogy szegény fiú meleg. Na szép. Nincs bajom a melegekkel, de vajon miért jó az, hogy éppen őt kell megcsókoljam? Szegénynek erőszak lehet egy nő ajka... Vagy nem tudom. Még nem volt meleg barátom.
Gyanú ébred bennem, hogy talán mégsem eszméletlen, de ahogy a kezét megérintem, nem reagál. Oké, akkor csak rajta. A lányok kíváncsi pillantásainak kereszttüzében, a főnővér megjelenésének szorításában megejtem azt a csókot.
És ha már lúd, legyen kövér, mégha nem is viszonozza, legyen ez normális, igazi, meleg és puha találkozása ajkainknak, ki tudja, mikor lesz részem hasonlóban. És bár nem időzöm ott sokáig, képzeletem magával ragad, mintha viszonzást kapnék. És ez ... felettébb meglepő. Finom az a csók.
Kinyitom a szemem, és az ő tekintetével találkozom. Nem tudom, ki van jobban meglepődve, ő vagy én. És mosolyog. Mi a fene?
-Tessék? Herceg? - leplezni kell zavarom. Tehát kinevet. Szuper! - Igaza van, és én vagyok Csipkerózsika.
Ő mozdul, talán felülni akart, de a fájdalom eltorzítja arcát. Azonnal a nővér kerekedik felül bennem, és nem a mesehős.
- Maga csak feküdjön vissza és álmodjon tovább szépeket! Azonnal szólok a felettesemnek, hogy hozzon fájdalomcsillapítót.
Gyorsan megigazgatom a párnát, takarót, ránézek a monitorra (a pulzusszám jelentősen megemelkedett), majd kirobogok a szobából. Éppen időben, a főnővér ebben a pillanatban jelenik meg, és küld nekünk jó reggelt-mosolyt.
-Lányok, jól behúztatok a csőbe, ez a srác magánál van!- Ők meg csak vihognak.- Kellene neki egy kis fájdalomcsillapító. Melyikőtök van hozzá beosztva? - Szurkálós-vicces megjegyzéseiket zsebre teszem, magam is velük nevetek, ezt akartam, megkaptam. Erica szalad be hozzá, köt fel egy Neodolpasse-t, és ellenőrzi a monitort. Feljegyzi aza adatokat a lázlapra, és már jön is kifelé, mert kezdődik a vizit.
Próbálok elbújni, a társaim mögé helyezkedem, hogy kevésbé legyek szem előtt, mert ég az arcom. Szégyenlem magam. És ott van annak a csóknak az íze a számon, éget, mint a parázs. Fülelek, amikor a szobájában tartunk, hál 'Istennek nagy baja nincsen, gyorsan fel fog épülni. Pár nap múlva, ha nem lesz semmi szövődmény, már a rehabilitáció betege lesz.
Ha eddig dobolt a szívem, most zakatolni kezd. Jövő héttől én is oda vagyok beosztva. Ilyen gyorsan büntet a sors, Máris azon agyalok, hogyan kérjek majd bocsánatot tőle. Lopva nézek rá, míg ott vagyok. Vajon elárul? De már újra alszik. Békésen, kisimult arccal. Szívfrekvenciája normális. Még jó...
A napom aztán a sterilezőben töltöm, mert valami gubanc adódott az eszközökkel, és az egyik sráccal közösen mentünk át, mert én még sosem jártam ott. A délelőtt gyorsan elszáll, és nem sokkal a műszak lejárta előtt van időm újra benézni "hozzá". Nincs egyedül. Az a fickó van bent nála, aki tegnap is kereste. Ahogy fölé hajol, én elfordulok. Nem akarom tudni, milyen az a csók, amit ők váltanak. Miért érzem úgy, hogy fájna látnom?
- Menjünk el fagyizni- javaslom a csajoknak a műszak után- Mindenki az én vendégem.

Ha a baleset napja az aggódásé, az őrületé, a szétcsúszásé, akkor a másnap a másnaposság, fáradtság és a végtelen öröm, újjászületés napja. Mert azok után, hogy bődületesen sokat iszom, végül sikerül összeszedni magam, és pofán törlöm magam is, hogy nem vagyok Lio mellett. Ott a helyem. Minden pillanatban. Aggódtam, hogy nem tért magához, hiába mondták, hogy ez ilyenkor előfordul...A sérüléseiről meg hiába beszélnek, alig értem. Törés, zúzódás, agyrázkódás... ezeket értem.
Tegnap becsaptam a nővért, azt mondtam, mi élettársak vagyunk, nem teljesen ezzel a szavakkal, de ezt sejtetve, és összetört lelkem miatti viselkedésemmel valóban úgy nézhettem ki, mint egy aggódó szerető. De csak így volt esélyem vele lenni. Nem akartam túljátszani a szerepet, de valamit produkálni kellett, mert állandó figyelem középpontjában voltunk. Volt ő? Vagy én? Nem tudom.
Másnap is fent kell hát tartanom a látszatot. Lio közben gipszbe került, de láthatóan jobb színben van, már nem olyan sápadt, fehér, mint alatta a lepedő. Szeme alatt fekete karikák sötétlenek. Megint érzem, hogy valaki figyel, így fölé hajolok, de azt már nem hagyom, hogy megcsókoljon. Ez aztán hogy jutott eszébe?
Aztán az a pofa, amit vág! Szakadok. Még jó, hogy most nincs bent senki. Megkönnyebbült vagyok, igazán felszabadult, de egy kicsit ijedt is. Most akkor mi van? Én buzinak hazudom magunkat, erre felébred és valóban az? Ugrat. Ez a Lio! És tegnap még azt hittem... Na jó, akkor minden rendben.
- Te, aki minden nyálas dologtól tartózkodsz kettőnk között, most nagyon örülhetsz nekem, ha idáig merészkedsz- ugratom. Hát hogy az Istenbe ne? Tök normális, ébren van, beszél, emlékszik rám... És jobban szeret, mint valaha! He?
-Én? Hogy jól vagyok-e?- megvakarom a fejem, és végighúzom a kezem az államon. Borostás. Furcsa. Emlékezni vélek rá, hogy borotválkoztam. Fogat se mostam? Nem is mosakodtam? És a gúnyám? - Tán nem tetszem? - dobom fel neki a labdát. ha humorizál, akkor jól van. És minden jól is lesz. Kedvem volna táncra perdülni, de csak megszorítom a kezét.
- Örülök, hogy itt vagy, Haver.- Az itt persze nem a kórházra utal, hanem az életre. Erre az életre. A barátságunkra. Belebetegedtem volna, ha megint elveszítem. Érzelgős vagyok? Lehet. Mondtam már? Minden bizonnyal. De a szeretet már csak ilyen. És nem úgy sírok, mint a pizzázóban, elbújva előle, rejtőzködve. Most nyíltan viselem, hogy végigcsorduljanak a könnyek arcomon. Úgy látszik, én sosem tudtam elsírni az összeset. Teszek rá, nem érdekel.

Lia

Igen, ez álomgyanús, hogy ilyen nő ébreszt fel. Angyalszerű, el sem hiszem először, hogy van a valóságban vagyunk, főleg, hogy megcsókol és ezzel ébreszt fel. Valahol meg röhögök magamon, miféle nyálas dolgok járnak a fejemben, herceg meg királylány, angyal és mennyország, életre hívás. A csók lágy és viszonozom is, de elég kábán és óvatosan, mert először nem tudom mi van, félig vagyok csak magamnál. Egy gyönyörű nővérke, az van, vagy orvos? Talán csak képzelem. Túl hamar elmegy ahhoz, hogy rendesen felfogjam őt. Sandán mosolygom rá, mondjuk pont fordítva van, de nem fogom égetni magam. Ő ébresztett fel engem, én vagyok Csipkerózsika, full melegnek gondolna.
- De most maga csókolt meg, így sem rossz a mese
Fel akarok ülni hozzá, mindjárt felébredek, elfelejtem, hogy balesetem volt, hogy nem tudok még ülni, közelebb hajolnék hozzá. A fájdalom nem szokott érdekelni, de most kicsit megbénít, automatikusan csinálja, mielőtt reagálhatnék és ő észreveszi! Elsápadok, nem, nem kell segítség, ez semmi, nem kell hozzám nyúlni, ellátni, békén kell hagyni, vajon voltam wcn? Ha ez egy kórház, én fekszem, ülni nem tudom hogy működik ez? Sápadok tovább, egészen csontfehérre, mit jelent pontosan az, hogy én most magatehetetlen vagyok?
- Álmodnék, de valaki felkeltett és az jobb volt mint az álmom
Még a semminél is jobb, cöh, magamban ciccegek.
- Nem fáj semmi
Jelentem még ki borúsan, nem kértem csillapítót és hogy lelépjen, felültem volna, nem zavar, ha fáj, fájjon.
Össze-vissza szaladgál és én most nem tudok utána menni, csalódottan hanyatlom vissza a párnámra. Jön egy másik csaj, szó nélkül tűröm a befájdalomcsillapítózást és még magamnak sem vallom be, hogy jobb így.
Vizit, kellemetlen, nem hajolgatok, úgy teszek, mintha aludnék, cseszek az egészre, a nő eltűnt, nem látom, jöhet az álom, idővel tényleg elragad.

Darly

És Daryl, de ez már később, azt hiszem megint fel fog ébreszteni egy csók. Erre magamhoz térít egy férfi pofacsont. Még akkor is, ha ez a Déjé...
Röhög, először azt hiszem jól van, én visszafojtom, grimaszolva a plafonra meredek. Nem lenne jó, ha most derülne ki mennyire nyálas vagyok. Komolytalanul nézek a szemébe.
- Csak egy puszi volt, képzeld azt, hogy szülinapod van. Különben örülök neked, nem hittem volna, hogy látlak még.
Tényleg... azt hittem nem, vagy ha igen, akkor is csak messziről, az égből, vagy inkább lentről a pokolból. Lentről figyeltem volna, hogy ő bezzeg a mennybe jut. Azért mégis jobb így.
Most már látom, hogy elég pocsékul fest. Lehet tényleg elkapták? Tűnődve nézek rá, kicsit behúzott szájjal. Gyakran behúzom, ha gondolkodom.
- Gyönyörű vagy mint mindig.
Bókolok kicsit gúnyosan, vigyorogva.
- De szólj, ha bántottak azok a srácok, felállok azonnal és kinyírom őket.
Tennék egy menő fejmozdulatot, de le van merevítve a nyakam. Hm... vajon voltam már wcn? Mikor mehetek el? Talán Dé tudja. Megszorítja a kezem, mi van, most járunk? Röhögve meg is akarom kérdezni gyűrűt hozott-e az ujjamra, de Hm... végigfolynak a könnyek az arcán, ez most miattam? Döbbenten pislogok rá, örül, hogy itt vagyok. Nagyon rossz voltam az ilyesmikben, mindig, vagyis a törés előtt, azóta nem sírtam és nem hiszem, hogy tudok. Nem emlékszem hogy kell. Mit tegyek? Nekem igazán nem számít ez az egész, ha meghaltam volna, naés? Összepréselem az ajkam, még sajog egy kicsit, jól bevertem, gondolom, mondanom kéne valamit. Hé, ez semmi, itt vagyok! Meg örülök azért, hogy még nem szurkálják a seggem vasvillával a pokolban, nem rossz veled lógni különben. Elhúzom a szám és veszek egy mély lélegzetet, valamiért belezsibbadok. Az arcomról eltűnik minden felvett és erőltetett mimika. Üres. Meg akarom szorítani én is Dé kezét és kimondani, amit akartam,hogy nekem is jobb vele, bár ha ő nem lenne nem lenne bajom a halállal és hogy különben egész jó volt, még az adrenalinszintem is felvitte, de kettőt látok Déből, sőt sokat és eltévesztem a mozdulatot, mert a felsőjébe markolok bele a keze helyett. Felröhögnék, hogy ez milyen már, kettőslátás?
- Hé, Dé, nyugi, ez nem volt nagy cucc
Au! Fogom Dé felsőjét, már ha el nem húzódik, de mégis úgy érzem, mintha ütlegelne egy vaspajzzsal? Olyan döbbenten nézek rá, vajon miért csinálja, nem csak szédülök tőle, de fáj is. Jól feljebebasz, mellkason, nem is lélegzem pár másodperig. Hm...Dénél nem lehet vaspajzs. Megpróbálom elengedni, hátradőlök, nem akarom elárulni bármivel is, hogy hirtelen...fáj valami bennem, egyre jobban és igazából még a szemem is könnybe lábad a fájdalomtól. Még egy levegőt veszek, iszonyat nehéz, mintha vasprés közé szorítottak volna és még mindig szédülök, nagyon szédülök, még hányingerem is van, de nem tudom, hogy a fájdalomtól, vagy a szédüléstől. Megint meghalok? Nem haltam még egyszer sem...
- Darly...
Most már hallatszik a hangomon, hogy fáj valami. Lehet, hogy az fáj ennyire, hogy sír. Mekkora hülyeség, mégis úgy érzem van összefüggés. Azt akarom mondani, hagyd abba Daryl, megölsz vele, megint rosszat csináltam neked és nem tudtam, hogy ilyen fontos vagyok.
- Én tényleg ennyire fontos vagyok neked? Miért?
reszket a hangom a fájdalomtól és nemhogy felülni nem bírok, de mintha mosógépben facsarnának halálra. Jézusom így még az sem fájt, amikor tökön kaptak egy labdával. Talán szólnia kéne egy nővérnek, vagy talán elmúlik magától. De most már nem bírom, remegő kezem a mellkasomra szorítom és sziszegek és ha ez így folytatódik lehet ordítani fogok, vagy kiszaggatom a szép, vastag szemöldököm.

Fogadásból adok neki csókot, mégsem kelletlenül. A srác fiatal, huszonéves lehet, kissé meggyötört most (minden bizonnyal a baleset következményeként), de nem csúnya. Csöppet sem csúnya. Sosem vonzottak a tipikus szépfiúk, inkább féltem tőlük. Fura az a sűrű szemöldök, kissé bozontos és szokatlanul vastag, ez olyan szigorúvá és morózussá teszi az arcát, de... az ajka...
Nos, éppen az ajkát kell megcsókolnom. Az ajka kifejezetten szép. Nos, a lányok sürgetnek, röhögcsélnek, és mindjárt itt a főnővér, úgyhogy nem gatyázok. Nem többet, mint feltétlenül szükséges egy majdnem igazi csókhoz. És csak azért majdnem igazi, mert a partnerem nincs magánál, és az egészről nem is tud semmit.
Hány éve nem csókoltam senkit? Inkább nem gondolok bele. Szóval, lehet, hogy ezért kaptam a lehetőségen. Talán nekem is szükségem van arra az érzésre, tudatra, hogy képes vagyok még rá. Megteszem, és álmodom, hogy viszonozva van...
Meglep, hogy ébren van, de úgy tűnik, kissé kába, mert félrebeszél. Remélem, hogy így van. Zavaromban Csipkerózsikaként mutatkozom be neki. Ha már mesék. Úgysem fog emlékezni rá...
Felülne, azt hiszem, de a mozdulatba belesajdul, látni az arcán a fájdalmat, ahogy összerándul, és az a mosoly is eltűnik, ami eddig játszott az ajka körül. Mérges vagyok a lányokra, hogy ilyen helyzetbe hoztak, hogy most énmiattam fáj valamije ennek a srácnak (a Hercegnek), és mindjárt itt a főnővér, a vizit... én meg... hova tettem a józan eszem? Úgy viselkedem, mintha beszívtam volna!
Valamit beszél az álmokról, kissé zavaros, nem igazán értem, mert szavai kásásak, vagy az én fülem zúg... nem tudom, nem értem teljesen... És sietni kell! Nem bukhatok le itt, ahol semmi dolgom... Kicsit megigazgatom a takarót, a párnát, de gyógyszert nem adhatok neki, csak mondom, hogy aludjon tovább, remélem, majd elfelejti vagy azt hiszi álmodott, nem tudom, mi lenne a jobb. Talán, ha meg sem történt volna. Legalábbis ő higgye azt. Erica bemegy, ad neki gyógyszert, így mire a vizittel odaérünk, már újra alszik.
Aztán csak akkor látom, amikor a tegnapi fickó, minden bizonnyal a kedvese van bent nála. Kissé csalódott vagyok, ahogy őket látom. A Herceg valaki más álmait váltja valóra. Azért az a csók... Az jó volt. És hogy hűtsem emlékét az ajkamon, fagyizni megyek. Természetesen hívom a lányokat is.
Ők szóba hozzák, én meg elmesélem nekik a nagy kalandot, talán egyszerűbben, mint ahogy megesett, nem beszélve arról, mire gondoltam közben, és arról sem, hogyan reagált. És ők hozzák szóba a barátját, aki első nap is mellette volt. Állítólag nagyon kedves és érzékeny pasi. Biztos nagyon ragaszkodnak egymáshoz, mégha nem is élnek régóta együtt. Lídia azt mondta, ott volt egészen késő estig, és ma is megjelent... (Igen, ennek tanúja voltam)
Délután vásárolgattam kicsit, próbáltam elfoglalni magam, és azt hiszem, azokkal a technikákkal, amiket a Nagy Fehér után megtanultam, egész jól viseltem magam. Éjjel viszont nem tudtam aludni, csak forgolódtam, és az jutott eszembe, annyi idő után most először érzem, hogy szükségem van egy pasira. Egy normálisra. Ebbe a Herceg nem fér bele, tekintve hogy egy másik pasassal él, szóval ideje volna rendbe tenni a fejemben a dolgokat. Olvastam egy kicsit és aztán aludtam.
Másnap a viziten láttam először. Jobban nézett ki, mint előző nap, és a karikák is halványulni kezdtek a szeme alatt. Megbeszélték a rehabbal, hogy felveszik, kicsit megtornáztatják, majd - ha már rajta lesz a járógipsz- megtanítják vele járni. Néhány hét az egész, és semmi baja sem lesz. Én továbbra is bújtam a többiek mögött, de elhatároztam, ahogy lehetőségem nyílik, majd bocsánatot kérek tőle, ha jelét adja, hogy emlékszik. Addig meg...
11 körül szóltak, hogy egy beteget költöztetni kell másik osztályra, én pedig jelentkeztem, hogy megcsinálom, úgysem volt jobb dolgom.
- Kiről van szó? - kérdeztem. Nem mintha számítana. Egyszer kísérőként már csináltam ilyet, betegátadás, protokoll szerint, leltárkészítéssel, adminisztrációval... Menni fog, nem gond, megoldom.
Hát persze, a Herceg. Sejthettem volna. Páncél fel, mehetünk. Semmi gáz! Éppen csak egy pillanatra látom újra a barátját, éppen búcsúzik tőle, legalábbis nagyon úgy tűnik. Nem akarom őket zavarni, így elszaladok meginni egy kávét. És mire visszaérek, a pasas már valóban nincs sehol.
- Szép napot, Mr. Anderson! -ksözöntöm illedelmesen, és csak a szemem sarkából figyelem, van-e a felismerés bármi szikrája a szemeiben- Amelia Simeon vagyok, tanuló nővér, és az én feladatom lesz felkísérni Önt a rahabilitációs osztályra...

Kissé meglep Lio reakciója. Talán a fülébe jutott, hogy a kedvesének hazudtam magam, és ezzel akar visszavágni. Örülök, hogy jól van. Megkönnyebbülésemben mindjárt hülyülni kezdek.
-Naná, hogy puszi! Ha csók lett volna, most a fogaid bánnák!- nevetem el magam- Szülinapomra azért elfogadom...- Igaz, hogy nem most van, de legyen úgy. Közel 10 évet kell bepótolnia. Vajon ilyen nyálasan is ennyire szeretném? Minden bizonnyal.
- Lio, a frászt hoztad rám! - Az az esély nem volt túl szép. El sem hiszem, hogy ennyivel megúszta. A mentős fickó azt mondta, szép volt az elsősegély, Lio duzzadt nyelve elzárhatta volna a légutat, ha nem vesszük le a bukót. A lába ugyan gipszben van, néhol zúzódott a bőre, és az agyrázkódás sem halálos, csak 24-48 óra, amit a sürgősségin kell lennie a megfigyelés miatt. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ennyivel megúszta, a kezét marcangolom, ő meg miattam aggódik.
- Nem, dehogy, nem a haverjaid bántottak. Jim Beam-mel volt randim az éjjel. Túl sokat időztem vele- Elhúzom a szám- Tudod, még mindig nem tolerálom túl jól a piát. - Ritkán iszom, de tegnap nem bírtam volna józanul.
Aztán kibukik belőlem, hogy mennyire megkönnyebbültem, hogy nem törte nyakát, nem halt meg, hogy itt van, és ... Szinte kutya baja! Szerencsére, Isten vigyáz rá. És még mondja azt, hogy kitaszított, nem kell senkinek. Itt vagyok én is, nekem is szükségem van rá! Kimondom, amit érzek, aztán jönnek a könnyek is. A fene beléjük, hogy sosem fogynak el!
Ő meg megmarkolja a felsőm, és azt mondja, nem nagy cucc, közben meg hulla fehér az arca, a fekete karikák így még sötétebbek a szeme alatt. Jesszusom, csak nem most lesz rosszul? Miért ilyen sápadt?
Görcsösen markolja a pólóm, de a fene bánja. Csak ő legyen jobban. Az arca torzul, és a levegőt is másképp veszi. Fura a hangja is. Visszafojtott lélegzettel figyelem. Fura a hangja is, és fura a kérdés.
- Basszus, hát még mindig nem jöttél rá? Vagy ezerszer kell a szádba rágnom? Szeretlek! Érted, te barom? - Nem veszem észre, hogy kiabálok. A hangom kihallatszik a folyósóra. (Ilyenekből lesz a pletyka, jelzem.)
Lio meg reszket, és furán szedi a levegőt. De mintha az is fájdalmat okozna neki. Még a szeme is... Ha nem tudnám, hogy ő már az összes könnyét elsírta, ott a folyóparton, amikor hülyére ittuk magunkat, azt hinném...
-Nővér! Nővér!- Kiáltok. Valami..., valami baj van.- Kérem, segítsen!
Kitessékelnek a szobából, és csak az üvegen keresztül látom, hogy beadnak neki valamit. Aztán lehúzzák a redőnyt.
Lassan bandukolok haza. A nővér azt mondta, Lio ma már nem ébred fel, valamilyen nyugtatót adtak neki. Aludni fog, holnapra kutya baja sem lesz. És azt is mondta, nem szabadna ennyire felzaklatnom. Ez mellbe vágott. Én okoztam ezt neki? Sírok megint. Az utcán. Teljesen szét vagyok csúszva, de Jim-mel ma nem randizom. Holnap okosabbnak kell lennem. És elmenni a fiamért, elvinni a suliba. És dolgoznom is kell.
Hazamegyek, és főzök egy dögerős kávét. Ritkán iszom, de most kell. Kipucolom a lakást, hogy már fizikailag fáj minden mozdulat. Aztán beleülök egy kád forró vízbe, miközben dübörög valamelyik rockbanda CD-jéről a zene. Megborotválkozom, fogat mosok, és újra ellenőrzöm, borotválkoztam-e. A fogam is tiszta. Ja, és részeg sem vagyok. Kikapcsolok és leoltok mindent, ami zajt- és fényt okoz. Beállítom a telefonom ébresztőre... és két aszpirin társaságában térek nyugovóra.

Reggel frissen ébredek. A tagjaim kissé zsibognak, de a fejem nem fáj. Elkocogok a fiamért, vele a suliba. Nem szóltam neki Lio balesetéről, és Gwennek sem mondtam semmit, pedig ő aggódva nézett rám. Csak némán megráztam a fejem, ő meg beharapta a száját ("Ne a gyerek előtt" és "Oké") Ennyit a hangtalan üzenetekről.
Domi ma valami foglalkozásról beszél, ahol sárkányt hajtogattak, és alig várja, hogy kipróbálhassa a parkban, hogyan száll majd. Igyekszem figyelni rá, de nem úgy megy, mint máskor. Szégyellem magam. Aztán lecsekkolom Lio mociját, és a szállásomra vitetem. Ott is van garázs, simán befér. Az autót is oda parkoltam le, azóta se ültem bele. Nekem nem kell kocsi. Bár szuper gép, szó se róla.
A nővérke (Lidia, akivel az első este is találkoztam) azt mondta, ne maradjak túl sokáig sokáig, ne fárasszam ki a beteget. Mert lehet, hogy sokkal jobban néz már ki, de még pihenésre van szüksége. És azt is mondta, hogy a nap folyamán majd át kell költöztetni őt egy másik osztályra. Úgy bánik velem, mint családtaggal, és emiatt kicsit elszégyellem magam. De Lionak valóban én vagyok a családja, legalábbis jelenleg. És erről eszembe jut valami, amit már régen meg kellett volna tennem. Mosolyogva lépek be hozzá.
-Hello- közelebb lépek- ha nem haragszol, most sem smárolnálak le- vigyorgok.
Tényleg jobban néz ki. Mintha több vér lenne az arcában, puhábbak a vonásai.
- Lio...- lépek közelebb- már kérdeznem kellett volna...Akarod, hogy szóljak anyádnak? Vagy bárki másnak?
Mellé húzok egy széket, és igyekszem nem tudomást venni a feszülő zacskóról, ami a belőle lóg, és az ágyhoz van kötve. Nem kéne ezt már kiüríteni? Még szétdurran, vagy mi a ...
- Lidia mondta, hogy ma felraknak a rehabra. Ott már csajozhatsz, kedvedre!- kacsintok rá. Akarom, hogy ő is nevessen végre. Tegnap megint a frászt hozta rám, de most nem hozom olyan helyzetbe. Ma erős vagyok. És ő is annak látszik.

Cső lóg ki a farkamból, jó, hogy csak képzeltem azt a csajt. Nem veszem észre (elbújik) vagy alszom, amikor láthatnám és nem is kelt többé csak Dé. Unom ezt, idegesít, Daryl nem lehet velem állandóan, zsibbad mindenem. Úgy érzem egy életre elfeküdtem a hátam, hogy totál kilapult a seggem és zavar a cső a farkamban, szúr is. Azzal szoktam szórakozni, hogy figyelem, ha a pisim lefolyik a csövön a tartályba. Rálátok, milyen nagyszerű! Úgyhogy sokat iszom. Valakitől el kéne kérnem a leckét is, de sikeresen megutáltattam magam a csoporttársaimmal, a tanárokkal kell majd beszélnem. Ráér. Most halálozom és unom. Enni se nagyon ehetek, helyette ott az infúzió, a nyakam nem tudom mozgatni, néha többet látok olyasmiből, amiből tudom, hogy csak egy van. Dé például egyszeri és megismételhetetlen. Állandóan zsibbad a kezem. Azzal szórakozom, hogy a nővéreket zaklatom, hogy hozzanak inni, aztán nézem a húgyom. De figyelek, hogy más ne lássa, ez intim. Próbáltam eltakarni a takarómmal, lelökdösni, amikor valaki jött, néhány nővér meglátta, de ők szerelték be, talán jobbat is láttak mint az a cső. Dé előtt is szégyellem kicsit, hiába pisiltetett már, csövön keresztül még nem ment el onnan semmi, jó, hogy a seggembe nem dugtak szarelszívót.
Rehab. Amikor közölték velem a jó hírt, vállatvontam, hogy arra nekem nincs szükségem, tudok járni. Rohadt megalázó! Szóval nagyon nincs jó kedvem, mikor az angyal újra belibeg. Annyira meglepődöm, hogy még a szemöldököm is elfelejtem ráncolni, csak bámulom meglepetten. Nem képzeltem és sokkal szebb mint az emlékeimben. Nem nézhetem sokáig, egy nőt sem szoktam és...kínos lenne. Mr Anderson...erről mindig a Mátrix jut eszembe. Én vagyok a kiválasztott. Köszönés helyet elvigyorodom.
- Hiányolom a csókjait.
Ez már jellemzőbb rám, nem szoktam szerény kisfiúként viselkedni. Eldarálja a nevét, kinyújtom felé a kezem, ha adja az övét, kezet csókolok neki. Minden nőnek így szoktam. Könnyebben ágynak esnek tőlem. De most irtó nagy hátrányban vagyok csővel a farkamban. A szokás azért megmaradt.
- Én Mr Anderson, Lio.
Ha már ismerjük egymást....
Aha. Elsuhan a fülem mellett, hogy ő kísér, a takaróval gyorsan elrejtem a pisis zacskót, aztán nézek csak rá kérdően.
- Szuper, majd várom.
Mondjuk egy hét múlva, addig megtanulok újra járni. Meg sem mozdulok, visszatérnék a csóktémához.
- Különben nagyon jól csinálta, visszahozott az életbe.
Ha nem mozdítana meg, nem lesne a takaró alá, talán még lenne esélyem.

Daryl

A fogaim szépek és Dé tudja, hogy nem szeretném, ha kiverné őket. Ártatlan képet vágok. Nem őt akartam összenyálazni!
- Egyszer csak elviseled.
Morcogok, aztán összerezzenek. Kicsit hangosnak hallottam.
- Sajnálom
Suttogom szinte, nagyon halkan mondom csak, nem is értem miért és az ágy szélét nézem. Még nyelek is. Gondolom, megijedt. De azért akciójelenetnek nem lehetett rossz. Még ivott is. Egy újabb megrázkódtatás Dének. Megint azt érzem, hogy rossz hatással vagyok rá és ott a lelkiismeret. Nem szívesen fogadtam el azt a tényt sem, hogy egyáltalán van, nemhogy még visszaér kísértgetni.
- Irigyellek. Én meg szépet álmodtam, egy nő megcsókolt. Inkább angyal, mindegy. Nélkülem ittál?
Ripakodok rá tetetett felháborodással, próbálom elűzni a lelkiismeretem. Nem kezelem jól ezeket a helyzeteket, inkább elviccelem. Próbálom elviccelni és közben sajnálom Darylt, nagyon. Főleg, mikor sírni kezd. Aztán hirtelen jön a fájdalom, én eltévesztek egy mozdulatot, de szerencsére nem a tökét fogom meg, annyira nem pocsék a mozdulat, mégis úgy fáj a mellkasom, mintha Zeus b*na gyomron a szigonyával. Frodó képet vágok, olyat, mint amikor belészúr a banyapók és kijön a nyála. Az én nyálam marad, mert nyelem. Erre legalább figyelek, ha a pisire nem tudok. Még jó, hogy bennem van az a cső. Kíváncsi vagyok mi lenne ha teljesen jól lennék. Összehugyoznám magam a fájdalomtól? Azt hiszem szívrohamom van, az lehet ilyen, csak alig tudom kimondani, megkérdezni, amit akarok és az is bénán sül el, Dé most már sírva ordít velem mint egy rossz szerető, tök félreérthető, valakik sutyorognak is a közelben. Azért azt nem feltételezem, hogy meleg párnak néznének. Most különben el vagyok foglalva mással, igyekszem levegőt kapkodni a szavakhoz.
- Értem...
Ennyire futja. Én is szeretem. De ő tudja. Én is tudom igazából, csak fura. Hogy ennyire megviselte. Szeret, de azt nem tudtam, hogy ennyire. Hogy sír miattam. Kezd elborulni a világ a fájdalomtól és érdekes, hogy még mindig nem ordítok, mert az nem lenne férfias. Ha állat módra csinálnám az pedig túl hangos lenne. De már nem bírom soká. Dé hívja a nővért.
- Ne...mindjárt...vége
Hazudom, azt érzem most újra meghalok és mire Dét kizárják már ordítok. Nagyon. De erre nem emlékszem másnap. Csak azt tudom, hogy ez nem szívroham és hogy élek és állítólag nem károsodott semmim. Furcsa.

Unatkozom, amíg Dé meg nem érkezik. Még mindig rosszul érzem magam miatta.
- Szevasz
Köszönök neki, kicsit oldalra nézek, veszek egy mélyebb levegőt aztán visszamosolygom rá.
- Mi? Én smároltalak arcon.
Nem értem. Közelebb jön, automatikusan húzódom hátrébb, hogy nem kérek csókot, aztán meglepőt kérdez. Milyen anyámnak? Ja, elvileg van egy...
- Nem, dehogy, senkinek.
Senkit nem is érdekel. Habozok...
- Talán nem meséltem de nem tartom már velük a kapcsolatot. Azt gondolom tudod, hogy anyám még kiskoromban lelépett, azt se tudom azóta hol van, apám is kitagadott, vagy olyasmi.
Kis fintort vágok, hogy lássa nem izgat ez már, 14 voltam, amikor még meg tudott hatni, hogy gyűlöl és tudtam sírni, amiért megvert. A legtöbb zúzódást és sebet nem látta senki, Dé sem.
Dé Leül a pisis zacskóm mellé, próbálom ráteríteni a leplet, kicsit mocorgom. Én nem érzem, hogy büdös lenne, de ki tudja...
- Rehab? Hogy tudnám elérni, hogy kijussak innen? A csajok most nem téma, meg tudsz szöktetni?
Bámulok rá, tök komolyan! Nem akarok hetekig itt rohadni. Ha meg nyomorék leszek haljak meg, de úgysem. Nem egy rehab fog jártatni, biztos, hogy fel tudok állni, csak túl sok cső lóg ki belőlem.

Megcsókolni egy férfit, akiről tudtam, hogy meleg, talán nem volt a legjobb ötlet. A fogadás mindig jó hecc, spanol, adrenalint nyom belém, és tegnap nem volt ellene semmi kifogásom. De a dolgot azóta sem tudom kiverni a fejemből, és a szavait sem, amelyeket visszaidézek újra és újra és az értelmüket keresem. De minek? Az egésznek semmi értelme. Neki nem nő kell, és van barátja, mit képzelgek én? Valamit rosszul értettem. Pedig már egészen folyékonyan beszélek angolul, csak néha kell visszakérdeznem...
Újra és újra elhessegetem a gondolataimat, észre sem véve, hogy az ajkamat rágom, vagy érintem az ujjaimmal, mintha csak a csók emlékét ízlelgetném. Nem igazán akarok vele szembenézni, a viziten bujkálok előle, belevetem magam minden munkába, ami adódik. Így vállalom magamra a betegköltöztetést is... És hogy pont Ő az, a Herceg...
Azt gondolom, legjobb úgy tenni, mintha nem történt volna semmi előző nap. Szépen bemegyek, mintha először látnám... Aha, ahogyan azt kis naivan elképzeltem! Mert nem minden alakul a terveim szerint.
- Ó, szóval emlékszik...- reagálok kapásból, és eszembe sem jut, hogy tagadnom kéne. A zavarom csak ezután tör fel. - Csak egy volt... És azért is szeretnék bocsánatot kérni. Nem volt helyes ... azt tennem... Bocsánat. - folytatom. Persze, vigyorog. Hogyne vigyorogna? Hülye kiscsajnak gondol, aki kihasználta a helyzetet, a kiszolgáltatottságát, nem tudván, hogy meleg. Bizonyosan bepróbálkoznak nála a lányok, mert ... Jó pasi, na. A barátnőimnek is bizonyosan tetszene. És mert kezet nyújt, úgy illik, én is kezet adjak neki. Talán nagyobb esélyem van, hogy megbocsájt.
- Lio, ahogy óhajtja. - Már Magyarországon is divat úgy szólítani a beteget (pácienst... nem szeretem ezt a szót!), ahogy ő kéri. Szóval Lio. Erről meg egy oroszlán jut eszembe. Ezért mosolyodom el. Lio, az oroszlán. Hülye vagy, Lia!
- Félreértett... MOST fogom felkísérni. Önnek meg sem kell mozdulnia, viszem ágyastól...- imádom ezeket a könnyű-szerkezetes ágyakat. Mindennek felszerelve is könnyedén mozgathatók, egy ember is elboldogul velük. - Minden holmija ebben az éjjeliszekrényben van? - az ágy melletti kis szekrénykére mutatok. Lídia úgy tájékoztatott, hogy a barátja hazavitte a ruhákat, amiket a baleset napján viselt, a ruhásszekrény tehát üres. És amit kérni szoktunk a mindennapi tevékenységhez, az ebben a kis szekrényben is elfér.
- Úgy tudom, a barátja minden ruhaneműjét hazavitte, de javítson ki kérem, ha tévedek. - Megszokásból azért benézek a szekrénybe is, de üres. Megint úgy viselkedem, mint aki bedrogozott. Remeg a kezem, kalapál a szívem. Ideges vagyok. Visszalépek az ágy mellé, és egy reklámtáskába kezdem pakolni a kis szekrény tartalmát: törölköző, tusfürdő, szivacs, fogmosópohár...stb, amikor szavaival megállít.
- Tessék? - Most nem tudom, mit köszön meg. Az életét nem én mentettem meg, hanem a barátja. Még ezt sem tudja? - Nem csináltam semmit. A barátja lélegeztette, amíg ki nem ért a mentő... Nem tudta?
Lehetséges, hogy amnéziája van, nem tudom. Vizsgálta már valaki ez irányba? Biztosan, de az eredményről nem kaptam információt. A nevére emlékszik. Vagy már megmondták neki? A barátjára emlékszik, mert nem tudna vele olyan... közvetlen lenni. Csak a balesete és annak körülményei estek volna ki a fejéből? Lehetséges, hiszen néhány órán át eszméletlen volt...
Pakolnék tovább... Még sok az adminisztráció is...

Lio balesete miatt kissé kibukom, és benyakalok egy csomó piát, emiatt másnap kissé szarul festek, Lio ismét megbőget, ráadásul valami megint elromlik, Lio szarul lesz, talán éppen az érzelmi kitörésem miatt. Tiszta dilis voltam. Engem hazaküldenek, és csak otthon agyalok azon, mit is mondott. Akkor ott, betudtam ezt a gyógyszereknek, de a szavak nem hagynak nyugodni "egy nő megcsókolt. Inkább angyal".... Nem tudom, mennyire volt súlyos az állapota. Talán tényleg a halál torkából jött vissza. De ha így van, lehetnek emlékei odaátról? Sosem hittem a halálon túli életben, de Lionak mindent elhiszek. Miért hazudna? És aztán már röhögve gondolom hozzá: már az angyalok is rá pályáznak... Valami nem változik, soha.
Mindenesetre nem hagyhatom, hogy én az én hibámból ő érezze magát rosszul, összeszedem magam. Takarítok és magamat is összevakarom. Bemegyek a kórházba, ahol figyelmeztetnek, hogy ne terheljem túl Liot. A tegnapi rosszullétéért magamat okolom, de ezt le kell ráznom magamról. Felvértezem magam egy csomó hülyeséggel, mosollyal, jókedvvel, és így lépek be hozzá. Ha nem szükséges, nem beszélek a tegnapról. Túl van rajta, és ez a legfontosabb. Ami engem illet: még nem vagyok teljesen százas.
Üdvözlöm, és ő visszaköszön, és még mosolyra is futja. A tegnapi "majdnem csók lett" dolgot elpoénkodom. Ő is veszi a lapot, most ő húzódik el. Pedig most az illatom is jobb lehet, mint tegnap. Ráadásul az arcom is szőrtelen. Kifejezetten alkalmas lenne egy puszira. De ugye, a "szülinapom" tegnap ünnepeltük, már nem nyavíkolhatok, a kívánságok ideje lejárt.
Viszont neki lehet kívánsága arról, kit értesítsek. Valamiért az anyját hozom szóba. Mentségemre legyen mondva, amióta feltűnt az életemben (újra), szóba se hozta a családját. Pedig dereng valami, hogy az régen se volt. És a faterjával is mentek a balhék. Az egyikre egész jól emlékszem...
- Igazad van, emlékeznem kellene. De totál szita az agyam. Még a gyereket is majdnem óvodába vittem a suli helyett!- elnevetem magam. Nem akarom, hogy a múlton rágódjunk. Ne akarom, hogy felzaklassa magát, és azt sem hogy én okozzam ezt. A fene se tudja, hogy ez a baleset miféle reakciókat válthat ki belőle...
Mondom neki, milyen híreket hallottam róla, hogy még ma felviszik a rehabra, ő meg szökni akar.
- Két dolog miatt lehetetlen, Lio. Egy: éppen tegnap vittem haza a cuccaidat, tehát ha szökni akarsz, kénytelen leszel egy szál betegingben, pucér alsóval jönni. Kettő: már a túlvilágon is csajozni akartál, ne mondjad, hogy az nem téma!- Rá vigyorgok- A rehab nyitott osztály, bármikor mehetek látogatni. És biztos lesz fogadra való nővérke....
Biztosan jobban megy a gyógyulás is, ha kellemes a környezet, amiben van. A nők úgyis körbe fogják dongani. Otthon meg be kellene érnie velem. Hát van ennek a fiúnak józan esze? Én a rehabot választanám, az tuti.
Látom, hogy zavarja a vizeletes-zsák, és úgy teszek, mint aki nem vette észre. Pedig eléggé tele van. Nem kéne azt üríteni vagy kicserélni? Fogalmam nincs, hogy működik az a szar, különben megcsinálnám magam. De majd szólok Lídiának...
- Figyelj, Lio...- kezdem zavartan, amikor beszélgettünk egy keveset. - Ma be kell mennem dolgozni - és amúgy sem maradhatnék sokáig, mert rossz hatással vagyok rád, teszem hozzá gondolatban. - De holnap munka előtt megint meglátogatlak. Ha szükséged van valamire csak szólj, a gyorstárcsázón 6-osra raktam be magam.
Meglóbálom előtte a telefonját, és az éjjeliszekrény fiókjába teszem. Ezt a dzsekije belső zsebében találtam, és csoda, de semmi baja nem esett.
Jó, hogy rövid műszakot viszek, elég, hogy délre érek be. Steph normális, amikor beszámolok Lioról, még egy csomó kérdést feltesz. Elsősorban arról, mikorra várható a teljes felépülés. Erre csak rázom a fejem. Nem tűnik fel, hogy aggódik. Túlságosan elvagyok a saját aggodalmaimmal.
Szerencsére, ma itt van SoRa is. Napsugárka. Ügyes lány, örülök, hogy betévedt hozzánk azon az esős napon. Hiszen így lett ő az új munkatársam....

Lia

Nem baj, hogy az angyal létezik, csak én érzem magam hülyén. Ágyban betegen, el nem tudom képzelni, hogy ez vonzó lehet, ott az a húgytartály, amit gyorsan eltakarok, amikor bejön. Létezik, szóval így. Igyekszem hozni a formám, de most épp nem vagyok a toppon, talán ha nem lenne rajtam hálóing és cső a tökömben. A csaj persze tagad. Biztos azt hitte kómában voltam, de ezt nem mossa le magáról. Érdeklődve nézek rá, nem tudom most a karom se normálisan keresztbe tenni, nagyon új ez a kényelmetlen helyzet.
- Nem lehet elfelejteni
Félmosoly mögött szűröm ki szavaim, biztos a szabályzatra gondol. Fejemmel a nővérszálló felé biccentek.
- Nem tudja meg senki.
Nem gond. Igaz, eddig azt hittem nem is létezik.
- Vagy... nem csak én vagyok kivételezett beteg?
Ő megteheti, hogy ribanc legyen és az összes már járni tudó fazonnal lelépjen néhány körre, k*va élet, hogy meg sem tudok moccanni, főleg így, csövestül. Nem mutatom mennyire feszült vagyok, remélem a gépek se buktatnak le. Azt sem értem miért csinálok ekkora ügyet egy csókból, mintha 5 éves lennék és most kapnék ilyet először életemben! Az csak egy csók, csak egy nő, mindig tudtam, hogy a nővérkék csinosak, normális esetben kihasználhatnám a helyzetet. Aha, ezt Dé csinálta velem! Eltöltök vele egy kis időt és már variálok! Semmi másra nem jók a nők, ezt tudom én is, tapasztaltam. Szóval tök mindegy hogy nézek ki s mi áll ki a farkamból az akkor is a farok marad.
Kicsit kizökkent, nem a nevemmel, én akkor éppen fortyogok, de hogy most, így akar felvinni. Ez a kis nő?
- Biztos, hogy el fogja bírni?
Tőlem... Ő CSAK EGY NŐ!
Arra a vacakra nézek, ami mutatja a pulzusszámom, mogorvábban iktatom közbe a kérdést:
- Mikor fognak leszedni ezekről?
Mikor tüntetik el a húgyzacskóm?
- Asszem
Bökök közben a szekrényre, mit érdekel az most engem? Magam sem értem miért vagyok ideges, azért vagyok mérges, mert ideges vagyok. Ennek nincs semmi értelme! A szekrényt egy pillantásra sem méltatom, végigharapdálom az ajkam, valamin gondolkodom. Igen, a csók. Dé élesztett, igen, rémlik és mondták, szóval tudom. El ne felejtsem megköszönni neki, nem mindig veszi a kódolt üzeneteket. Lehet majd az étterem kulcsának átadásakor kéne mondani. Á, fenét! Miért legyen még drámaibb és nyálasabb? Visszatérve a csókra, kissé elhúzom a szám. Nem mintha undorodnék Détől, de mégis más ha egy nő smárolja le az embert...
- Tudom, arról beszélek, amikor magamhoz tértem.
Fél szemmel figyelem csak, ahogy pakol, különben magam elé meredek. Mekkora olcsó, nyálas vadbarom voltam az előbb, még akkor is, ha csajozós szöveg volt, mert sajna azt be kell vallanom magamnak, hogy az életbe vissza hozást nagyon is komolyan gondoltam. Ki kellett volna húzgálni karóval egy plüssnyuszitartályból! Lehet még szívecske is van a seggemre tetoválva! Rosszat tett nekem ez a baleset!

Daryl

Ma már sokkal jobban néz ki. Na, nincs semmi baj. Biztos aludt rá egyet, felfogta, hogy még élek. Nemsokára örülni fog, lesz egy étterme. Ha beledöglök, akkor is!
Anyámat kérdezi, ugorjunk olyanom nem nagyon volt soha, apám hasonló cipőben jár, így alakult.
- Nem tudhattad. Akár lehetett volna az is, hogy hirtelen emberekké váltak.
A fia nem ovis már? Azt hittem 6 éves. Vagy azok már iskolásak? Ezek szerint... Na jó, én sem kérdeztem Dé családját, olyan másodlagosak voltak, nem került szóba, túl sok mindent kellett bepótolnunk. Egy karambolt is, úgy látszik.
- A te szüleiddel mi a helyzet?
Jó lenne képben lenni, mert ha mondjuk jóban vannak viszek az anyjának virágot vagy valamit. Dé anyja mindig jó fej volt, szerintem. Ahhoz képest...
Rehab! Már a szótól is égnek áll rajtam minden szőr. Az alsó fertályt kivéve, az jó ideig nem fog állni még a csövek miatt. Ő meg a csajozásról dumál? Mindjárt sírok. Béna szomorú képet vágok, azért béna mert szomorú. Hogy lehetne így csajozni, anyááám? Tolható hullazsák vagyok.
- Tudod, hogy nem vagyok szégyellős. Hagyd már csajokat! Cső áll ki a farkamból!
Veszítem el türelmem egy másodpercre, ez utóbbi mondatot kiabálom. A nővérek összesúgnak, gondolom van véleményük.
Szöknék. Lehet fogok is, ha kiderül tudok-e járni, nem kell segítenie, ha nem akar. Nővérkék...hogyan? Aki megcsókolt az is csak fikció volt. Aztán bájolgással sokat érek... Különben is ronda mindegyik.
Figyelek, azt hiszem megint valami lelkizős szöveg jön, de nem. Dé közli, hogy dolgozni megy. Nem gyanítok hátsó szándékot, azt hiszem muszáj neki, még.
- Nagyszerű, itt a telefonom! El kell intéznem néhány dolgot.
A melójáról jut eszembe, hogy az már az övé kéne legyen... Bólintok, hogy megjegyeztem a hatost. Elveszem a mobilt, majd ha elmegy, akkor hívom a remélem hamarosan tényleg ex főnökét! Bár nem tudom, várni kellene-e amíg kiengednek. Ha még nincs jól nem kéne a nyakába zúdítani plusz egy üzletet. Mielőtt elmegy kissé habozva meg is kérdezem.
- Jól vagy Dé?
Én kezdek lelkizni! Ilyen nincs! De ha már...
- Köszönöm azt a dolgot, a légzést
Mormogom magam elé ügyetlenül. Ő jobban csinálja, megható könnyekkel, belőlem kijön néhány mogorva hang, amiből tudnia kell mennyire hálás vagyok.

Néha kifejezetten rossz üzlet túlbuzgónak lenni. Amit el akartam kerülni (vagy legalábbis halasztgatni szerettem volna), most a nyakamba szakad. Éppen Mr. Andersont kell átköltöztetnem a rehabra. Oké, megoldom.
Úgy tervezem, hogy úgy indítok, mintha semmi sem történt volna, de ő rögtön a csókról kezd beszélni. (Mintha több is lett volna). Csalódott vagyok talán, hogy emlékszik? Nem, dehogy. Meglódul a szívem. Aztán, ahogy azóta már többször, gondolatban felpofozom magam. "Térj már észhez!", és bocsánatot kérek a viselkedésemért.
Azt mondja, nem tudja meg senki, mintha csak ettől félnék. Nem ábrándítom ki, hogy a legtöbb nővér tud róla (már azok is, akik nem voltak benne a fogadásban). Már csak azért esedezem, hogy a barátja ne szerezzen róla tudomást. A lányokat megeskettem. Persze, cserébe meg kellett ígérnem valamit, de... Nem vállalhatatlan a dolog. Menni fog.
-Ezt mégis hogy érti? - őszinte döbbenet van a hangomban. Talán azt hiszi, ez a gyengém, és minden beteget végigsmárolok? De ezt sem vethetném a szemére. Hiszen ővele is megtettem...
Pakolgatok, közben arra kér, szólítsam Lionak. Hát jó. Még nem is tudja, milyen sokáig lesz kénytelen elviselni a jelenlétemet. Bár az, hogy egy osztályon leszünk, nem sokat jelent. Majd igyekszem magam távol tartani tőle. Kicsit meglepettnek tűnik, amikor közlöm vele, én viszem fel.
- Ne aggódjon, megoldom!- próbálom lerázni. Ha tovább beszél, szétesik a gyomrom. Miért remegek ennyire? Még a végén tényleg nem leszek képes feltolni ezt a nyavalyás ágyat. Ráadásul, úgy tűnik, kicsit felizgatta magát, mert a pulzusszáma is megugrott. Mintha csak tudná, vagy éppen azért, mert becsipogott a gép, megkérdezi, mikor kerül le a monitorról.
- Nos, minden kívánsága ílyen gyorsan teljesüljön... - Van egyfajta protokoll. Ki mit csinál először, az az ő dolga. Én mindig a beteg holmijával kezdem, gyorsan leltárt írok róla, aztán jöhetnek a technikai eszközök.
Fura, hogy ennyire érdektelen, ami a holmijait illeti. A kérdésére pedig szándékosan nem felelek. Nem akarok belemenni abba, miért jó, ha monitoron van. Az volt a szándékom, hogy most leszedem róla, de a paraméterek változása miatt egy picit elbizonytalanodtam. Nem látszik, hogy rosszul érezné magát. A vérnyomás inkább emelkedett egy kicsit. Semmi aggasztó jel nincs... Csupán ideges egy kicsit, ugye?
Most megint szóba hozza a csókot, engem meg elkap a frász. Hárítok, mert az életét nem én mentettem meg (és főleg nem azzal a csókkal, amit én adtam neki). és ő mégis ragaszkodik valamihez, aminek én semmi értelmét nem látom.
- Nem tudja, mit beszél... - motyogom, inkább csak magamnak, de rá kell nézzek egy pillanatra. Vajon miért csinálja ezt? Ez a visszavágás a hibámért? Hiszen már bocsánatot kértem! Nem vetheti újra és újra a szememre.... Vagy...
Nagy Fehér jut eszembe. Az ő első csókja. Én sosem mertem megkérdezni, miért tette, akkor és ott. És ő sem hozta szóba, legalábbis nem előttem, nem nekem. Dühös vagyok. Magamra. Mert mindazok ellenére, amit most erről a fiúról tudok, legszívesebben azt mondanám: "Igen, engem is visszahozott az életbe." Nőnek érzem magam, és vágyom egy ugyanolyan csókra, és ha nem lenne meleg, most is megcsókolnám, nem fogadásból, hanem mert én akarom... Én akarom megtenni, mert vágyom rá. A csókra, melynek lenyomata ott ég még a számon. Milyen szerencsétlen hülye vagyok, hogy egy félig eszméletlen meleg fiú csókjára vágyom!
- Meg kell csinálnom még az adminisztrációt....- Váltok témát. Élesen, így nem fáj olyan nagyon. Kezembe veszem a lázlapját, ellenőrzöm az adatokat, beírom az aktuális eredményeket és megakad a szemem valamin. Az ágyra nézek, arra a helyre, ahol az urinazsáknak lógnia kéne. Takaró fedi. Én meg felhajtom egy picit...
- Te jó ég!- sziszegek kicsit hangosabban, mint ahogy szeretném. A zsák durranásig telt. Mikor üríthették ezt ki? A dokumentáció szerint tegnap este. Nem csoda, hogy így megtelt... Mindennek helye van a szobában, így a katéterzsákot is gyorsan megtalálom. Gumikesztyűt húzok és fertőtlenítőt veszek magamhoz, így közelítek az ágy felé. A vödör, amibe majd a zsákot kell dobni, az ágy alatt van, lefedve. (A veszélyes hulladék abba kerül. Használt kötszerektől a tűkig, fecskendőkig... minden)

Fura vagyok, nem szokott meghatni egy csók, sem egy lány, sem egy húgyzacskó. Ez utóbbihoz most van szerencsém először, talán az újdonság varázsa...
Ráadásul a csajt totál hidegen hagyom. Ez nem csoda, ilyen helyzetben. Bosszant nagyon...
Legalább felháborodik, mikor azzal jövök biztos lesmárol mindenkit. Teljesen jogos, ha engem így elfelejtett nem lehet nagy gond neki. Lehet mindenkit így ébreszt, hosszasan nyelvel csajokkal is. Nem kéne most beindítanom magam, már egy ideje fura érzésem van a hólyagomban. A zacsi szétdurrant volna, ha tovább eresztem bele, úgyhogy visszatartottam. Egész jól bírom, de lassan lehet letelik az időm.
Kicsit megforgatom a szemem, a szám is elhúzom alig észrevehetően.
- Ugyan, sehogy.
Esélytelen, bármennyire is fel akarom szedni. Angelinára hasonlít. Lehet még nála is szebb. Kezdem azt hinni soha semmi nem bosszantott még ennyire. A lelkiismereti gondjaim Dével kapcsolatban teljesen mások. Ez szinte dühít. El akarok húzni minél hamarabb. El akar tolni valami olyan helyre, ahol ő akar istápolni? Na ne! Pedig normál esetben nagyon is díjaznám a dolgot, minden nőnél az első reakcióm lenne: Egy cső lóg ki onnan, nézd meg mekkora! Most még azt a nyomorult zacskót is takargattam kínomban. Soha nem izgatott volna ennyire, hogy tulajdonképpen magatehetetlen vagyok. Most sem kéne, hogy izgasson.
- Nagyon jó
Morranom magam elé, mintha csak azért lennék ideges mert ráköttek erre a szarra. Ez a fingot is figyeli a beleimben, na ne már! Csipog megint, legszívesebben nekimennék. Elég lenne egy ökölcsapás. Minden kívánságom? Akkor járni akarok, most rögtön.
- Sajnos úgy látszik cserbenhagyott a jó tündér.
És ha egyszerűen eltépném magam ettől a szartól?! Hamarabb fogom önként leszedni magam, mint hogy behugyozzak. Na, a csókot rendesen megbánhatta. Pedig tök olyan volt mintha... Igaza van!
- Tényleg nem
Nem tudom mit beszélek. Teljesen begolyóztam!
- Mondja csak mekkora volt az az ágyrázkódás?
Valami elromlott bennem, érzem. Valami, amit nagyon nem akartam. Általában higgadt és hideg vagyok, most mintha áramkörök futkosnának a vérereimben. Bejelenti, hogy adminisztrál. Talán szólnom kellene, hogy én meg nem soká tudom visszatartani, nem akarjuk hogy robbanjon a dolog. Nyugodtan irkafirkál, mocorgom egy kicsit. Hát ez kellemetlen, felszisszenek. Remélem nem hallja. Kérhetnék másik nővért, de akkor azt hinné megfutamodom, vagy hogy jelent valamit nekem. Mert úgy viselkedem mintha jelentene. Különben kit érdekelne, hogy egy nő így lát? Vagy meglátja a zacsit, vagy hogy tolnia kell? Miért bosszantana annyira? Valami nagyon elromlott bennem. Az üvegre gondolok, amit magamban egykor eltörtem. Szinte kiirtódott minden érzelmem. A düh néha előjött és mindig kiéltem magam valamin, de az sem így, ilyen kényelmetlen, feszélyező módon. A feeenééébe, siessen már!
- Most kimegyek a mosdóba, ne ijedjen meg, hiába pípeg ez a szar, semmi bajom.
Ekkor veszi észre a zacskót, én teljesen elsápadok. Egy másodpercnek tűnik és már veszi a gumikesztyűt, olyan döbbent képet vágok mint talán még soha. Mit akar csinálni? A zacskó, a cső! Ki tudom magamnak rántani vajon? És ha kiveszi és rá van csatlakoztatva a fene tudja hová, hogy hogy működik ez nem fogom magam összehugyozni? Dehogynem! Vagy mit tudom én!
- Most nem veheti ki...izé, tele van és még több is lesz tudja mit?! Forduljon el és megoldom, vagy menjen el egy percre. Küldjön ide öt perc múlva valakit, van egy vödör az ágy alatt, ugye? Azt adja ide.
Annyira ég a képem, hogy el sem hiszem. Érzem, hogy forró vagyok, hogy ez nagyon ciki, sőt mintha félnék. Atyám! Még akkor sem féltem, amikor majdnem meghaltam, azóta nem, hogy apám 14 évesen összevert és én... ezt még Dének sem mondtam el. Hogy apám annyira megvert aznap, hogy át kellett öltöznöm, hogy szó szerint behugyoztam. Na mindegy, még kissrác voltam és nem volt csaj a közelben. Komolyan félek, hihetetlen, de a torkomban dobog a szívem, mint akkor. Jól mondta a lány nem tudom mit beszélek, mit érzek és egyáltalán miért!

Valószínűleg nekem is szóba kellett volna hoznom azt a csókot, de ő rukkol elő vele. Szócsatázunk kicsit, és ő belém mar, mintha csak ez lenne a hobbim. Kikérem magamnak, de aztán el is pirulok. A fogadásból adott csók sem jobb. Semmivel.
Nem nézek rá, mégis érzem, hogy dühös kicsit. Lehet is. Bemásztam a magán szférájába. Jobban mondva a szájába... Na jó, nem egészen. A nyelvem nem dugtam be. De megtenném, ha akarná.... Hova gondolok? Inkább a munkámra figyelek. Haladni kéne. Idegesít, hogy ideges vagyok mellette. Miért?
Miért érzem ezt? Ez a fiú ráadásul meleg, lenéz, mert buta voltam (vagy merész). Igaz, kedves akart lenni, de mégsem... Már nem is tudom, mit higgyek. Mást súg a ketyegő és mást kattognak a kerekek. Esélytelen. Mit is akarok tőle?
Pakolom a holmiját, írom a leltárt. Igyekszem nem rá nézni, mert a szája... a szája ugyanolyan csábítóan hívogató, mint először. És most élő, nagyon is élő, eleven, elképzelem, ahogy megérinti ajkaim, beszívja őket és kényeztet...
Na igen. Erős vagyok. Lélekben és testben. Csak elbírok vele! Én megoldok mindent. Csak épp a csók emlékétől nem tudok szabadulni. Miért is fogadtam? Ja igen! A Nagy Fehér miatt. Hurrá! Most két pasas miatt fájhat a szívem. Az egyik másik nőt szeret, a másik egy pasast. Egyre jobb lesz. Ezután csak pap jöhet vagy egy pedofil. Vagy a kettő együtt.
Csipog a kütyü, a pulzusszám határértéken. Idegesítem. Nem csodálom! Pedig igyekszem csendben lenni. Ha dumálnék, ki is nyírnám, úgy lehet. A barátja is felkavarta, én ...
- Senki nem hagyta cserben - Csóválom a fejem. Ennyire nem lehet pesszimista- Ha cserben hagyták volna, már az angyalkáival társalogna. - Érik bennem egy gondolat, hogy ha már jó tündért emleget: lehetne egy kívánsága, hogy jóvá tegyem a dolgot. De elküldene a búsba, és akkor ugrott a munka. Majd utána...
- Szerencséje van, maradéktalanul meg fog gyógyulni, ennyit mondhatok- Erős, fiatal. Nem lehetett sokáig hypoxiás, a barátja lélegeztette. Az eszméletvesztése sem volt hosszú. Csaknem mindenre emlékszik. Minden remény megvan rá, hogy maradványtünetek nélkül, gyorsan épüljön fel.
A holmijával készen vagyok, tekintve, hogy ruhái nincsenek. A barátja nagyon gondos, hazavitte őket. Jöhetnek a paraméterek: pulzus, vérnyomás, testhő, ürített vizeletmennyiség... Miért üres ez a rublika? Felszisszenek, amikor meglátom, milyen állapotban van a zsák. Gyorsan munkához látok, hogy kicseréljem. Ebben a pillanatban kezd ő is dumálni.
- Kérem, nyugodjon meg, máris segítek.- Titokban azért örülök, nem is kicsit. Érzi az ingert, tehát a katétert is ki lehetne húzni. Most még csak azért nem szerencsés, mert feküdnie kell, és a gipszelt lába akadályozhatja a kacsa használatában. Előkészülök, de félreéri a mozdulataimat. Édes, ahogy hablatyol. Zavarban lenne? A pulzusa megint az egekben.
- Ki kell cserélnem a vizeletes zsákot, mert megtelt. Önnek csak az a dolga, hogy fekszik nyugodtan, rendben? Ne izguljon, nem nézek a hálóinge alá...- elpirulok. És nevetnék is, ha nem érezném a zavarát. A helyzet vicces, komolyan, bár számára csöppet sem lehet kellemes. Ez segít úrrá lenni vigyoromon.
Óvatosan hajtom fel a takarót, és a hálóingét csak annyira hajtom fel, hogy a zsák illesztési pontját megleljem. Milyen lenne, ha nekem kellene fürdetnem?
Fertőtlenítek, és egy peánnal elzárom a csövet, ami a hólyagjából vezet kifelé. Ha tele a hólyagja, óriási hiba lenne enélkül szétszedni az illesztéket. Megúsztatnám az ágyban, saját vizeletében. A "szakma szabályai szerint" kicserélem a zsákot, a régit rögtön a vödörbe dobom. Az újat beillesztem a helyére, és kinyitom a peánt. Azonnal csordogálni kezd a vizelet az új zacskóba. Most figyelnem kell. Közben feljegyzem az adatot a megfelelő rublikába. (Vizelet mennyisége: 2000 ml, óra, perc, szignó)
- Rögtön jobban érzi majd magát. Miért nem szólt, hogy vizelési ingere van? - kedvesen korholom. Azért nem vagyok olyan undok, hogy ne lehessen nekem szólni, kérni valamit.
Visszahajtom rá a beteginget, majd a takarót, megigazgatom. Még mindig figyelem a zacskót. 1000 ml-nél többet nem engedhetek le egyszerre, az megint hiba lenne. Megnézem, ki volt mellé beosztva az éjjel. Bár tanuló nővér vagyok, szakmai hibákat én is szóvá tehetek. Nem fogok én panaszkodni senkinek, és remélem, Lio sem teszi majd. De szólnom kell Agnesnak, hogy ez többé ne fordulhasson elő.
800 ml-nél apad el az "utánpótlás". Nem semmi. Feszíthette szegényt! Ledobom a kesztyűt, a peánt elfertőtlenítem, az eszközöket helyükre pakolom. Kezet mosok én is. Visszalépek hozzá.
- Hogy érzi magát? Nem fáj a hasa? Van valami kívánsága?- megérintem a kezét, ahogy beszélek hozzá. Szokásom ez, nem vele kivételezek. Egyfajta kontaktus köztem és a betegeim között, egy apró érintés. Nyugalmat sugároz, és üzenetet: " Bízz bennem, jót akarok!"

Most jön az a rész: inkább elpatkolhattam volna. Túlzás, hogyne. Nagyon idegesít, hogy ki vagyok ütve, műszerek követik minden szívdobbanásom. Nem szeretek elesettnek tűnni, ha minden rendben lenne velem akkor sem örülnék ennek, de jobban elviselném. Bukta. Teljesen magatehetetlen vagyok, még wcre se tudok kimenni, erre ő azt mondja szerencsém van. Ahogy vesszük, vele nincs. Rá hittem azt, hogy angyal, mikor felkeltett azzal a csókkal, milyen ironikus. Biztos túl földi vagyok neki.
- Csak eggyel akartam, de nem így
Nézek félre, lehet érti, hogy rá gondoltam. Veszek egy luxuskurvát a pénzből, ami megmaradt, az majd megvigasztal. Persze, ha tudok majd már járni. Nővérkének fogom felöltöztetni.
Megmaradok, ez jó hír, eddig is tudtam. Biztos, hogy lábra tudnék állni, erős vagyok. Nem hisz nekem, nagyon szánalmas lehetek.
- Remélem.
Remélem, hogy olyan leszek mint régen. Visszatér a rendes, veszélyes életem, megint két végén fog égni az életfonalam. Ezt választottam.
Mikor már azt hiszem ennél nem lehet megalázóbb a dolog, álmaim nővére meglátja a húgyzacskómat. Tudtam, hogy előbb utóbb ki kell cseréltetni mert nem fér bele több, de ezt nem így képzeltem. Nyugodjak meg? Majd szívbajt kapok! Ő fogja babrálni! Nem értem miért zavar ez ennyire, de érzem, hogy szabály szerűen kigyullad a fejem. Mintha összemenne körülöttem a világ, a világgal együtt én is, indokolatlanul kicsire. Nem akarom, hogy a húgyos zacsim piszkálja, öntögesse vagy mit tudom én. Reményvesztetten kaparom ki magam mögül a párnát, remélem elérem, mindent megteszek az ügy érdekében, aztán a fejemre szorítom és vontatottan bele-belenyögök. Hisztis, de férfias ihhhiilyehhen nincs nyögés.
- Azt nyugodtan megnézheti majd ha nem lesz ilyen helyzetben
Dörmögöm a párna alól, már ha meghallja. Éppen a zsákot babrálgathatja, én az ajkam harapom vörösre, lassan véresre is. Igyekszem nem dühösen szuszogni és ráncolni a szemöldököm, tudom, hogy nagyon látni rajtam, ha mérges vagyok és ezt most én sem akarom tudomásul venni. Arra figyelek, hogy fáj az alhasam, túl sokat ittam. Megbánom, hogy azzal szórakoztam...akkor még nem tudtam, hogy ő tényleg létezik. Egy másodpercig rettegek attól, hogy az egész magától ki fog jönni, az lenne életem legszarabb pillanata, sokkal rosszabb mint amikor apám megvert és akárhogy is vagyok lekötve, falba verném a fejem. Azonnal hazahúznék, ha húgyban kúszva, lábak nélkül, akkor is. De csaj a profi, látom új zsák van ő meg szakértően tanulmányozza a belé folyó pisit. Ilyen nincs! Elfolytok egy nyögést a párnába, nem tudom mit gondol most - hogy nagy fájdalmaim vannak - Szeretném magam megfojtani. Kicsit hallatszik is az elnyújtott nyögedezésem talán, amíg nem végez, addig biztosan. Aztán kérdez valami nagyon cikit. Leemelem a párnát, felvont szemöldökkel, vörös képpel bámulok rá. Most kellene látnom a híres Lionel Andersont, akitől nagyjából mindenki retteg. A félelmetes sikkasztót, a legnagyobb bunyós szívtiprót. A szemetet! Kevesebbnek érzem most magam egy összetaposott narancsleves dobozkánál. Mit mondjak erre? Őszintén? Veszek egy nagyobb levegőt.
- Azt hittem kimehetek majd wcre, egyedül.
Hogy tudta ezt ilyen nyugodtan megkéredzeni? De bennem van a gikszer. Hogyne tudta volna. Egyrészt nővér, másrészt gyönyörű és én most egy pancser vagyok, aki majdnem felrobbantotta a saját hólyagját.
Elnézek oldalra, egyszer olvastam egy képviselőről, aki nem ment mozsdóba a tárgyalás alatt. Felrobbant a hólyagja. Röhögtem rajta mekkora sznob idióta. Számolom a másodperceket, meddig csinálja még, közben rálesek a katéterre. Ez életem legcinkesebb élménye. Mondjuk apám verése se volt semmi, de az másképp volt az. Mikor végzett megkérdezi nem fáj-e a hasam. Kit érdekel ez most?
- Rosszul.
Megfogja a kezem, döbbenten pislantok rá, megkérdezi van-e kívánságom. Elhúzom a szám, nem is tudom, normális esetben azt mondanám adjon még egy csókot, túrjon a hajamba, de figyelembe véve a jelen körülményeket... épp folyik a hólyagom tartalma egy zacskóba, amit mellesleg az előbb cserélt ki. Valamiért hányingerem lesz. Nem nagyon akarok mozogni most, inkább rászorítok a kezére, most már úgyis mindegy.
- Aha. Hogy törlődjön ki ez a nap az egész...világegyetemből.
Találgatok, közben kicsit kihűl a kezem a kezében a feszült szar érzéstől.

Valahol elvesztetem a fonalat, mert nem értem, most ezt miért mondta. Az előzmények tükrében azonban jobb, ha hallgatok. Nem szeretném még nagyobb bajba keverni magam, sem őt. Teszem a dolgom, közben a kérdéseire válaszolgatok. Udvarias vagyok és egy kicsit kimért. Nem szabad többet mondanom, mint amennyit a nyamvadt kompetencia megenged. A határaimat már így is mérföldekkel átléptem.
Az állapota felől érdeklődik, de én csak homályos választ adhatok. Ezt igazából nem vele kellene megbeszélnie, de attól tartok, ha ez alól a kérdés alól is kibújok, elvesztem a bizalmát. (Milyen bizalmát, Lia?!) De ő ennek a válasznak sem örül.
Úgy tűnik, idegesítem, a pulzusszáma egyre nő. gyorsabba pakolok, pedig lassabban szeretnék, hogy tovább lehessek vele. Bolond vagyok? Mazohista? Magam sem tudom. Egy részről vonz ez az ember, mintha mágnes lenne, és meg valami fémhulladék..., másrészről a józan ész azt mondatja, húzzam csak magam elé azt a pajzsot, hogy abba fennakadhasson a vonzereje. Hisz nem szerethetem, és nem szerethet engem. Sosem leshet közös jövőnk. Akkor meg minek ábrándozni róla?
Kész vagyok az éjjeliszekrénnyel, felvésem az adatait is az átadó lapra, amikor észreveszem, hogy "gáz van délen..." Ő is a problémájáról kezd szövegelni, és legszívesebben befognám most a száját. finoman hozom tudomására, hogy nem vagyok kukkoló. Elég jel már rajtam, hogy "csóklopó"...
Megint zavarba akar hozni, azt hiszem. Megnézhetem?! És ha már láttam? Mit szólna hozzá, ha ezt vágnám a fejéhez? Vonz és taszít és vonz és taszít... Folyamatosan. Amúgy simán megnézhetném, mert ő a párnájába bújik, mint egy kisfiú. Így zavarba hozná, ha látnám? Rossz hatással vagyok rá.
Kicsit haragszom rá, hiszen szólhatott volna. Most magát hozta kellemetlen helyzetbe. de rosszabb is történhetett volna. A miértekre pedig megint meglepő választ ad.
- Mégis, hogyan? A lába gipszben, fellógatva. Hogyan akart kimenni, egyedül? - nézem az arcát, mely kipirult, mintha csak lázas lenne. (Hát persze, az előbb még az arcába szorította a párnát!) Teszem a dolgom. Ő nyugodtan fekszik, én haladhatok, semmi gikszer nincs a dologban.
Meg kell nyugtassam. Éppen olyan kiszolgáltatottnak érezheti magát, mint akármelyik beteg, aki segítségre szorul. Éreznie kell, hogy mi azért vagyunk itt, hogy neki segítsünk. Segítsünk, hogy mihamarabb visszatérhessen a normál életébe. Megérintem a kezét, és megkérdem, hogy van, fáj-e valamije, hasonlók.
Azt mondja rosszul van, de másképp folytatja, miközben megszorítja a kezem.
- Csak ez az egy?- kérdezek vissza. És miért éppen ez? Hát nem a tegnapot törölné ki az emlékeiből, vagy a balesetéét, vagy bármi mást? Miért a mát? Miért, miért????- Felejtsük el együtt. Én szívesen elfelejtem... tegye ezt maga is... Sokkal könnyebb, mint gondolná. - Mosolyogva nézek rá. - Egyszerűen csak gondoljon valami másra!
Na ja, én, a nagy tapasztalt! Majd pont én adok tanácsot, hogyan lehet valamit/valakit kitörölni a memóriából.... Lioval elfelejteném Nagy Fehéret, de Liot hogyan fogom elfelejteni?

Biztosra veszem, hogy érti, mégsem reagál. Egy angyallal szeretnék, az pedig ő és nem így. És nem is tudom...hisz az első számú szabályom, ami inkább elv, mintsem szabály, hogy csak arra kellenek és arra ő nem lenne rossz. Akkor most mért csinálom a műsort? Dé rossz hatása vagy a baleset vagy az a csók. Talán mindhárom egyszerre. Helyre jövök, ha innen kiengedtek. Addig vissza kellene rázódnom, valahogy.
- Egy hős vagyok
Vigyorgok rá szemöldök felvonva, ez az, amit most nem fog elhinni nekem. Meg is lóbázom a lábam, fáj tőle odalenn. Hát ez kellemetlen, ez az egész. Kicsit bele is torzul az arcom és látszik rajtam, hogy nagyon nem tetszik.
- Tudja nem voltam még ilyen szar helyzetben, hogy semmit ne tudjak egyedül elintézni.
Vágok mogorva képet hirtelen, ahogy színt vallok. És nem tetszik, hogy éppen Neki kell végignéznie, ahogy szenvedem. Sosem szerettem mások előtt... Dé előtt is nehéz volt.
A fejem a párnába nyomom, amikor pont ő cseréli a katéterem. KATÉTER Nem hiszem el, hogy ide jutottam. Nyögedezek is és nagyon piros a fejem, hihtetelnekedve meredek magam elé. Megkérdezi hogy vagyok, hát az előbbiből láthatta: remekül.
- Aha, a fájdalmat jól tűröm a megaláztatást kevésbé. Ez elég megalázó.
Mutatok rá, ha még mindig nem értené. Aztán azt kéri felejtsük el együtt ezt a mai napot, kicsit meglep. Ismét hökkent kifejezésbe torzulnak a vonásaim. Hát jó...bár még egy ideig így leszek és tuti később is Úgy fog nézni rám mint egy magatehetetlen nyomorékra, kicsit elhúzom a szám, talán mindegy. Annak kéne lennie.
- Akkor csak a katétert, azt meghálálnám. Jó, próbálok.
Nő és szar helyzet, ilyen nő egy ennyire szar helyzetben. Oltári nő egy nagyon szar helyzetben. Ciki a szitu. Nem bírooook másra gondolni. Kíváncsi vagyok neki hogy megy.

Ezt nem értem a hősködő férfiakban. Vannak helyzetek, amiket nem tudnak egyedül megoldani, ők mégis azt hiszik, képesek legyőzni minden akadályt.
-Hős...- csóválom a fejem- Elég nagy bajt csinált magának abból, hogy hősködött- Lehet, ezt nem kellett volna kimondanom. Sosem ítélkezhetek. Nem vonhatom felelősségre a betegemet egy tettéért, mert felnőtt, és tudja, mit csinál. De Lionel kockáztatott. Túl gyorsan vette be azt a kanyart és vesztett. Sokkal többet is veszthetett volna, és ha nincs ott a barátja, talán már nem is él.
Haragszom most rá, mert vigyorog. talán nem is érzi át, mekkora mázlija van. Mindig ilyen felelőtlen? Olyan, mint egy nagy gyerek. És most is hősködni akar...
- Kérem, ne csinálja! Hát mindenképpen kárt akar magában tenni?- eltorzult arcába nézek, és arra gondolok, hogyan érezheti most magát. Jó így neki? Bizonyít valamit, és magának fájdalmat okoz?
-Senki sem örül, hogy ilyen helyzetbe került, Lio. De most ehhez kell alkalmazkodnia, ahogy nekünk is. A magam részéről nem teszek többet, csak annyit, amit maga már nem tud megtenni. Nem maga helyett csinálok meg dolgokat, hanem abban segítek, amiben egyedül nem boldogul. És úgy igyekszem segíteni, hogy minél hamarabb megtanuljon önállósodni. Ez így rendben van? - nyugodt a hangom, pedig a szívem úgy zakatol, mintha vizsgáznék. Attól tartok, még nem nagyon volt kórházban, nem látott senkit így, kiszolgáltatottan. Vagy ha igen, hamis képe van a hivatásunkról. Nem anyáskodni akarok fölötte. Nem babusgatni és sajnálni akarom, mert azzal nem segítenék. De neki is be kell látnia, hogy most ... nehezített helyzetben van, rá van kényszerülve a mi segítségünkre. Most az enyémre, momentán.
Kicserélem a vizeletes zsákját, és ennek sem örül, pedig ez is segítség. Nem feszül a hólyagja, és nem maga alá pisil. Miért nem érti ezt? A testére nem úgy nézek most, mint egy férfiére. Nekem ő most a betegem, egy nemtelen valaki, akinek segítség kell. Ha prűd lennék, meg sem érinthetném.
- Megalázó? Kinek? Magának vagy nekem? - Sejtem, hogy magára gondol, de akarom, hogy kimondja. Úgy érzem, megfelelő alázattal kezeltem az ügyét. Nem rántottam le róla takarót, nem csupaszítottam le feleslegesen az altestét, nem gúnyolódtam rajta. Miért érzi úgy, hogy megaláztam? A csókkal inkább ezt tettem vele... azt mégsem vetette így szememre.
Aztán megbékülök vele. Igen, tudom... Én sem szeretnék hasonló helyzetben lenni. Megértem. És elfogadom, ha így gondolja. Oldjuk meg másképp, felejtsük el! Ezt javaslom neki.
- Csak a katétert? Rendben. Soha nem is láttam!- nevetem el magam. -És ha legközelebb cserélnem kell ezt a zsákot, majd elaltatom előbb.
Eljött az ideje, hogy leszedjem a kütyükről: EKG, RR-monitor, pulzoximéter... stb.
-Megengedi? - Elmagyarázom, mit szeretnék (szabaddá tenni a mellkasát, leszedni a tapaszokat, levenni a karjáról a mandzsettát, ujjáról a kütyüt lehúzni...). Nézek rá, a szemeibe, a szájára, és megint vad bizsergést érzek a sajátomban. Ráharapok, hogy fájjon. Ez van. És én most mire gondoljak?

Hős. Jó hős voltam eddig. Minden csaj szereti a hősöket, nyilván ő is és persze engem nem tart annak. Bezzeg ha nem lennék ide kötve...
Szerezni fogok valahonnan cigit, attól talán megnyugszom. Nem is csoda, hogy ideges vagyok. Oldalt pillantok rá, kicsit elhúzom a szám, erre most mit mondjak: kit izgat? Dé miatt talán, de sem beszélni sem gondolkodni nem akarok róla. Hogy megmutassam milyen erős vagyok meglóbázom a felkötött lábam, hátha leszakad és kiszabadulok, egy ökölcsapással szétverem a gipszet a csajt meg minimum elszédítem, de ez sem jön össze, csak a farkam fájdul bele.
- Nem vagyok mazochista
Morranom, a fenébe ki tartja számon állandóan azt az átkozott csövet? Azt hittem nem fog fájni, megmutattam volna milyen jól bírom felkötött láb nélkül.
A következő monológja rendesen arcon csap, főleg az egomba szúr nagyot, lehet ő is hallott már róla: férfiúi önérzet. Mintha valaki kihangosítaná a csaj hangját a fejemben visszhangzanak a legjobb részek... Úgy nézek rá, mintha felpofozott volna
...amit maga már nem tud megtenni...
...amiben egyedül nem boldogul...
...hogy minél hamarabb megtanuljon önállósodni...
Plusz azért az én önérzetem nem semmi, kap még néhány ezer bónuszt az átlaghoz képest. Mintha egy rohadt baba lennék, pedig ki nem állhatom a gyerekeket. Igazából már kiakadni se tudok - magatehetetlenség- egyszerűen csak elszomorodom, hogy így van. Nem szoktam szomorú lenni. Komor az igen, komoly is, de szomorú soha, már nagyon rég voltam. Talán Dé miatt, amikor sírt, de akkor is hamar elhessegettem azzal, hogy majd rendbe hozom a dolgokat. Nem is tudok erre mit mondani csak az ajkam higgyed le és azt hiszem látszik rajtam. Nem tudom mennyire, nem szoktam magam a tükör előtt vagdosni, hogy lássam milyen képet vágok közben. Aztán kérdez, bár csak magam elé meredek, nézem a takarót, kicsit biztos leütöm a fejem.
- Magának ugyan miért lenne...
Ez inkább tény, a választ mindketten tudjuk.
Hiába mondja azt, hogy elfelejti azt a katétert csak egyetlen jó ötletre tudok reagálni.
- Altasson minél többször, sokszor, amennyiszer tud, hisz amilyen mákom van úgyis maga fogja cserélni, de majd elfelejti mert úgyis minden béna betegével ezt csinálja.
Vetem oda gúnyosan, eléggé gúnyosan.
Kicsit meglepődöm, hogy most meg le akar szedni, esetlenül vállat vonok, csinálja. Kerülöm a tekintetét. Fogalmam sincs miért csinálja velem ezt a kis...ribi (azért ribi mert haragszik na XD) már-már érzelmeket csikar ki belőlem, ez nagyon nem tetszik. és egyre rosszabb irányban halad. Most már szomorú vagyok. Mi lesz legközelebb? Megríkat. HAHA!

Ha a helyzet nem lett volna elég kínos, egyre inkább abba az irányba megyünk el. Ez az ember számomra megfoghatatlan. Egyszerűen nem tudom, hogyan bánjak vele. magamat okolom. Mindent elrontottam azzal a csókkal. Mert minden abból indult ki. És egy részem mégsem bánja. Nem bánja a csókot. Annál inkább, hogy most ebben a buta helyzetben vagyunk.
-Akkor ne ugrabugráljon, csak feküdjön nyugodtan- Mazohista. Már épp elég fájdalmat okozott magának.
Úgy látszik, bármit mondhatok neki, lehetek akármilyen udvarias, kedves, semmi sem jó. Az sem jó, ha kimért vagyok, mondhatni "hivatalos". Nem szeretem ennyire magyarázni a bizonyítványom, és nem elkeseríteni akarom, hanem felvilágosítást nyújtani, a dolog mégis rosszul sül el.
Míg én arra tenném a hangsúlyt, hogy CSAK abban segítek, amiben feltétlenül muszáj, amit MOST, ebben a helyzetben az állapota miatt egyedül nem tud megtenni, ő arra koncentrál, hogy kiszolgáltatott. Világosan látom az arckifejezéséből. Csődöt mondtam. Nem tudom neki jobban elmagyarázni, és talán nem is érdemes, mert most... Nem, nem kezdem el elemezni, mert akkor még rosszabb lesz a helyzet. Inkább a kezem járjon, ne a szám. Csinálom a dolgom.
Szívesen felgyorsítanám az időt, hogy túl legyünk rajta, a helyzet nagyon kellemetlen, ahogy a párnába dugja a fejét. Nem fájhat, amit csinálok, ő mégis nyöszörög. Csak úgy lehet, nem a testi kínjai miatt. Pedig még vár ránk egy kis meló.
Tudnék arról mesélni, miért megalázó a nővéri munka, de nem teszem. Én ezt választottam, ezt akartam csinálni, panaszra semmi okom. Ha vannak a dolognak olyan részei, amelyeket nem szeretek, mert van, nem tagadom, nem fogom az orrára kötni. Különben is mindenért kárpótol a szakma szépsége. Hiába, idealista vagyok.
Hajlandó vagyok arra is, hogy elvicceljük a dolgot, amikor arra kér, felejtsük el a mai napot, a katétert, én beleegyezem. Kár, hogy megint nem tudom befogni azt a nagy számat. Most másképp hoz bajba.
- Szóval így gondolja...- szalad ki a számon, aztán befogom. Gúnyolódik rajtam. Gyűlöl. Én meg csalódott vagyok. Már nincs erőm replikázni, mentegetőzni. Gondoljon, amit akar. Pályafutásom során nem sok ember volt, akivel ne tudtam volna kijönni. Hát, van (és lesz) ilyen is. Engem sem szerethet mindenki. Van rá módja, hogy másik ápolót kérjen maga mellé. Talán egy fiúnak jobban örülne. Egyenlőre azonban velem kell beérnie, és ha már nem kedvel, megkönnyítem a dolgát. Csak arról fogunk beszélni, amiről feltétlenül muszáj. Most például a kütyükről, amikkel még fel van szerelve.
Hogy ne okozzak újabb lelki törést, felkészítem, mit is fogok tenni. Látni fogom a csupasz mellkasát, remélem, nem baj?! Oké, az iróniám magamba fojtom, igyekszem udvarias lenni, de már szeretnék szabadulni tőle. És közben megint bizsereg a szám... hát beleharapok.
-Akarja maga levenni a mellkasáról a tappancsokat? - belevonom a dologba. Ettől talán jobban érzi majd magát, hiszen saját maga húzhatja le azokat a kis korongokat a bőréről. Legalább azért sem engem fog okolni (mármint, ha fájna. Nem szokott, egyébként.). Kettőt az egyben, tádááá! Közben titokban magamra teszem a pulzoximétert, amit már levettem róla. Kicsit meghökkenek. Nem, biztos elromlott ez a kütyü... Az nem lehet, hogy 115-tel teker a szívem... Lassan nekem is orvos kell. Vagy egy vödör hideg víz.

Pocsék kedvvel fekszem, még mozognom is tilos. Hogy a francba lehetne így kedvem bármihez? A nőhöz lenne, de egyáltalán nem ilyen helyzetben. Irtóra bosszant ez, a csaj is, nem tudom miért. Talán túl szép. Ugrabugrálás... Hát jó, nyugton maradok, kicsit gúnyosan nézek rá: most örül? De ez sem az ő hibája, megmondta, hogy nem mozdulhatok. Magamat sokkal kevésbé szeretem hibáztatni mint másokat. Arcon csap ezzel a monológgal az elesettségemről, más szóval tehetetlen rohadék bénaságomról (és még sokkal rondább szavak is eszembe jutnak) Elhúzom a szám, fene se akarta, hogy fájdalmat okozzak magamnak. Nem direkt csináltam.
- Nézze, már százszor csináltam ilyet és sosem történt baj. Volt, hogy sokkal gyorsabban mentem, a motorral volt valami, nem én voltam béna.
Nem tudom miért olyan fontos, hogy ezt közöljem vele. Feszülten teszem és rosszkedvűen. Azt hiszi, hogy nyápic vagyok, gyenge, nyafogós, valami olyasmit, hogy nem bírom a fájdalmat vagy azt, ha gépekre kötnek. De mi a f*kéne tennem? Vihogni örömömben?! Főleg, amikor ilyeneket mond...szinte vérzik az egom, komolyan. Szegény kicsi Liocska, eltörte a lábát, találkozott egy jó nővel, aki borogatta a f*kát. Milyen szép is volna, de az az igazság, felállni sem tudott, hogy kihugyozza magát. Látta a nőci, hogy béna és beteg, ezzel Liocskának befellegzett.
Chö, naés? Legfeljebb őt nem fogom megdönteni. Nem lesz enyém egy csaj és akkor? Ha szabadulok innen...úgyis bárkit megkapok.
A csaj miatt szomorodom el, ez teljesen kész! Be is szólok neki, lehet erősen, mert eléggé megdöbben. Na ezért nem tartok barátnőt! Napjában ezerszer megbántanám, folyton cirkusz lenne. Érzékenyek...
Én nem érzem magam annak, eddig nem éreztem, a normális Lio le se szarta volna, ha
...amit maga már nem tud megtenni...
...amiben egyedül nem boldogul...
...hogy minél hamarabb megtanuljon önállósodni...
Kitartóan visszhangzanak fejemben a szavai. Asszem a legnehezebben azt tudom elviselni, ha szerencsétlen vagyok. De ő nem ismer, nem tudhatja milyen nehéz nekem. Sóhajtok.
- Nem...vagyis ...Nézze, én sosem vagyok beteg és maga valljuk be...jól néz ki.
Forgatom meg a szemem, direkt nem rá nézek közben.
- A többit már össze tudja rakni. Úgy értem...
Sóhaj megint. Sosem szoktam ilyen akadozva beszélni.
- Ha jönne egy rusnya vén banya az nyúlkálhatna a pisis zacskómhoz, amennyit akar, de ez így nekem magával elég cinkes.
Elvörösödöm mint a rák, legszívesebben megint magamra rántanám a párnát, de inkább zavartan és gyorsan bólintok neki arra, hogy leszedem magamról a vackokat. Gyorsan és vadul szaggatom le őket magamról, elég búval baszott képpel, nagyokat cuppannak. Túl erősen csinálnom, egy rántással végzek velük. Örülök, hogy csinálgatok valamit.

karakterinformáció

» Lio-Lia Kórház után
» Lao & Emily ~ kórház
» Hibakeresés (Sebastian és Lia a kórház után)

Kórház a város szélén.... Lia, Lio, Dé (és sokan mások)

Kórház a város szélén.... Lia, Lio, Dé (és sokan mások)

Similar topics

Similar topics