Most nem fogadásból váltanánk csókot, de a terv csak terv marad... Az álom nem lesz valóság, Csipkerózsika alszik tovább, de már nem aludhat sokáig. Hamarosan letelik a 100 év, és felébred...
Ahogy felébredek én is, amikor meghallom a fiú hangját, a zár kattanását. Nem tudom, Bella kisasszony mit láthatott, mit nem, szinte egészében takartam Liot, akár azt is feltételezhetné, hogy a párnáját igazítottam meg. Persze, ő mást feltételez, a kérdése annyira vádló, hogy még én is rosszat feltételeznék, pedig (majdnem) ártatlan vagyok. Ennek ellenére nem vagyok zavarban, legalábbis nem miatta... És a kezdeti zavarodottságom és feldúltságom valami más kezdi felváltani.
Bella kisasszony belém fojtja a szót, Lio meg butaságokat beszél, rontva a helyzetünkön, hiszen, ha kiderül, kötődünk valamiképp egymáshoz... Nos, az nem lesz fáklyás menet. Fura, mert nem erre számítottam, a liftbéli veszekedés után semmiféleképpen sem erre a reakcióra számítottam volna, ez egy kicsit kibillent az egyensúlyomból, és talán meggondolatlan vagyok, mert most én kezdem Liot mentegetni. Így a helyzet csak tovább romlik, a főnővér sem ma jött a falvédőről.
Engem ez a része a dolognak már nem nagyon érdekel, lehet ő akármilyen dühös, mert úgy érzem, nyertünk egy csatát. Nem tudott megszégyeníteni, zavarba hozni, és ezt most csak ennek a fiúnak köszönhetem, akit én... Jaj, Istenem, de hülye voltam!
Közben benyit valaki, de gyorsan el is húz, mert a Főnővér rikácsolása még a Halált is távol tartaná.
Engem a feladatom elvégzésére szólít fel, és miután ennek eleget tettem, elküld a .... dolgomra. Diplomatikusan. Lio kap egy mosolyt, igaz, nem olyan igazit, de mégis... Van abban valami huncutság, ahogy rá villantom a szemem. "Találkozunk még!"
Nem érdekel, hogy jelen pillanatban Bella kisasszony meg tudna fojtani. Ha így kell bevégeznem, hát boldog tudatban halok meg.
Kilépek az ajtón, és ahogy becsukom, legszívesebben felüvöltenék örömömben. Így csak egy "igen!" lesz belőle, meg egy levegőboksz, aztán már rohanok is le, a sürgősségire...
Aztán már a tudatom nagy részét az tölti ki, hogy vasárnap.... Vasárnap estig kell várnom, hogy "feltűnés nélkül" újra Vele lehessek. Mellette, mint a beosztott ápolónője, és végre megbeszélhessünk mindent, megejthessük az a csókot is... Ahhhh... Bezsongtam.... És naná, hogy titkolózom.

Azok után, hogy a nővérke sietve távozik a 313-as kórteremből, én nem merek közelebb menni, pedig nagyon fúrja az oldalam a kíváncsiság, mi a fene folyhat odabent. Lio és az a Pulyka...
Rám talál az egyik kis nővér, alig bírom leszerelni. Aranyos, meg minden, nincs vele semmi bajom, de a Főnővérhez lenne egy-két kérdésem, azaz lett volna, most már megfontolandó, mit is csináljak vele, mert olyan visszataszítóan tud viselkedni, hogy inkább mégsem akarok vele kapcsolatba kerülni. Majd kifaggatom a többi nővért... Mégis utána megyek, legalább azt tudjam, merre nem szabad mennem legközelebb...
Eddigi információim szerint ide bármikor bejöhetek, csak délelőtt vannak vizitek és gyógytorna... De azt is meg lehet nézni.
Amikor leadtam a kaját, azt mondták, tudnak Lio érkezéséről, és már átnézték a leleteit, pár napon belül (talán már hétfőn) elkezdhetik a gyakorlást, ami a mankózást illeti, mert a .... (valamilyen szakszavakat mondtak) jól sikerült, a csontok a járógipszben is gyógyulnak, így nem kell, csak néhány napot az osztályon tölteni. Persze, csak ha Lio is akarja, és együttműködik. Azt hiszem, ezzel nem lesz gond. Bármit megtesz majd, hogy kikerüljön innét.
Most viszont hangtalanul osonok a nővér után, és igencsak meglep, hogy megint ordít. Pedig a saját szobájába ment be. Kulccsal. Ez a nő nem normális. Vagy az nem az, aki odabent van... Engedve a kísértésnek, rátapasztom a fülem az ajtóra. Lio biztos örül majd, ha valami érdekes infót viszek neki erről a nőről. Kárpótlásul...


//Bocs, hogy ilyen rövid. Legszívesebben kihagytam volna most Dé-t, de akkor Reeven sosem jön rá hogy Ő JÖN!!!!! //

Egyszerűen szeretek a pulykák agyára járni, lépdelni taposni és feltételezem, hogy háklis pl a kórházi papírokra. Liát kedvelem, de még mindig simán lelépnék tőlük és Cián már tett is ajánlatot. Valahol tudom, ha elfogadnám megint keményen rákapnék a drogokra, ami most is menekülés lenne, mint néhány éve, viszont szeretem rövidítgetni az életem a tudattalanság pedig túlontúl csábító ajánlat. Józanon nehéz megtartani magam, a drog elveszi mindenem, ami nincs, de ami lehetne, megint üres lennék és szabad. Erősen hajlok Cián ajánlatára, lelépni a zenekarral, lakni valahol, ahová elférek, utcákon, tereken, enni, amit találok, ez utóbbira úgysem fektetek soha nagy gondot, lebegni a semmiben és észre sem venni, ha vége. Közben persze élvezni a zenét. Ezen gondolkodom, miközben előásom a fontosabbnak tűnő iratokat, számlák, kimutatások, statisztikák, a dolgozók adatai, ilyesmik. Talán már döntöttem is, lelépek a bandával és akkor még utoljára, köszönet képek akarok dobni rokonkislánynak egy búcsúcsókot, mert végülis befogadtak meg minden. Mikor belép a nővér én már a székében terpeszkedem, asztalra tett lábbal, lazán, arcomon ördögien (aranyos) mosollyal, egyik kezemben a papírokkal, a másikban egy öngyújtóval, ami mindig van nálam, hisz nem vetem meg a dohányt, a simát sem a füveset. Na akkor most elkezdhet gombot varrni a szitura, mert bárhogy is ordibál nem ijedek meg, bármit mondjon, kiáltson, meg sem rezzenek, sem dühbe nem jövök, nem izgat fel a nő. Halál nyugodtan, mintha csevegésre várnám az asszonyt terpeszkedem a székében, felrakott lábbal, az öngyújtó kioldóját pattogtatva. Flegmán emelem rá tekintetem, mindent, amit mond elengedek a fülem mellett, átröppen rajtam, mintha nem hozzám szólt volna, vagy nem ebben a világban.
- Következő a helyzet. Kedves lesz Amelia Simeonhoz, nem fogja túlhajtani, ad neki mondjuk...fizetésemelést, sőt tudja mit? Léptesse elő. Ha nem minden égni fog, sőt azt hiszem az iroda is.
Most, hogy szétnézek eléggé rákapok erre az ötletre is. Felgyújtani a főnővér irodáját milyen menő lenne már!
- Ha hisztizni akar csak nyugodtan, ha őrséget akar hívni, tessék, nekem is vannak papírjaim, de azokat nem tudja elégetni, mert szerteszét megtalálhatóak elég sok kórházban. Benne van, hogy piromániás vagyok.
Csettintek egy nagyot az öngyújtón.
- Sőt teljesen beszámíthatatlan, pszichiátrián kezelt, úgyhogy nem vonhat felelősségre, nem csukathat le.
Közlöm vele ezt is tényszerűen, mert igaz, nem tudnak felelősségre vonni, sem elkapni, soha semmiért, mindig kijátszom az őrült kártyát, három éve korom óta kezelnek, azóta becsapom őket, a világot és néha, mondjuk ilyenkor elhiszem, hogy nem vagyok normális. Végtére is az halál unalmas lenne. Kigyullad az öngyújtóm végén a láng a főnővéren múlik mi, mikor és mennyire fog égni.

Hihetetlen, hogy ilyet teszek, de szó szerint követni kezdem a Főnővért, megfelelő és biztonságos távolságból. Fogalmam sincs mit remélek, mert a merszem az elszállt. Tuti, hogy ezzel a nővel nem lehet egyezkedni, ez olyan makacs, mint egy öszvér, szóval jobb, ha meg se próbálom. Diktátor. Ettől mentsen meg a Jóisten!
Valami mégis zsibog bennem, mennem kell, követnem kell őt, és egyenlőre hagyni Liot, mert jó helyen van, és hamarosan úgyis visszamegyek. Akkor lepődöm meg a legjobban, amikor meghallom, hogy újra ordít. Pedig láttam, hogy zárja az ajtót. Pszichopata lenne?
Ez már felkelti a kíváncsiságomat, odasettenkedek az ajtóhoz, és rátapasztom a fülem. Egy férfi hangját hallom, sajnos, nem jut el hozzám minden szava, mert halkan beszél. Annál inkább a Főnővérét:
- Kisfiam, maga jócskán el van tévedve. Miss Simeon nem a beosztottam, úgyhogy ha akarnám se tudnám előléptetni. A fizetéséhez sincs közöm. - A hangja megvető és gúnyos és örülök, hogy nem én vagyok bent. És az említett lány helyében sem lennék szívesen.
- Hisztizni, én? Nem ismer maga engem. Az olyanok számára, mint maga, talán nem is a rendőrségi fogda a megfelelő hely...- Jól hallom, nevet?
- A papír az csak egy dolog. Látszik, hogy mennyire buta és tanulatlan, maga...- nem hallom a szót, amit használ- Hallott már a számítógépes adatbázisról? Naná, hogy hallott.
Távolodik a hangja, mintha elmenne az ajtó közeléből.
- És most ha kérhetem... Ha nem akar azon az úton távozni, ahogy feltételezésem szerint jött, akkor... arra van az ajtó. Viszlát!- hideg a hangja, mint az acél, kétségem sincs afelől, hogy ura a helyzetnek. Hidegvérű, vén szipirtyó! Aztán valamelyiküknek megszólal a mobiltelefonja.

Felpörögve az iménti élményektől, azok hatása alatt szaladok le a lépcsőn, feldöntve majdnem egy kollegát. Nevetve kérek bocsánatot, aztán kicsit fékezem a tempóm. Mégse vagyok már kislány, nem is viselkedhetek úgy!
Szememmel Reevent keresem, de nem találom. Sem az ambulancián, sem a büfében, sem az előtérben... Hova tűnhetett? Kimegyek az épület elé, és meresztgetem a szemem, hátha füstöl valahol. Cigizni a kórház közelében sem szabad. Nem mintha ez Reevent nagyon izgatná...
De nem látom sehol. Előkapom hát a mobilom, és felcsörgetem. Csörög, csörög... aztán felveszi. Már kezdenék bele a mondókámba, de ő esélyt sem ad, hogy mondjak bármit is... És szavai nyomán futkározni kezd rajtam a hideg. Megmerevednek a lábaim, kihűl a kezem és az jut eszembe... "Na, ezt jól megszívtad."
Szó nélkül zárom le a telefont, veszekedni ráérünk személyesen is, aztán azon gondolkodom, mi legyen a következő lépés. Talán arra számítok, hogy a Főnővér rögvest engem fog hívatni az imádott irodájába, és nem teszem el még a mobilom, de nem szólal meg. Akkor még nem. Fog az szólni minden nap, majdnem minden órában... de erről még nem tudok. A gyomorgörcsöm azonban beáll, és tudom, hogy előbb-utóbb megfizetek.

// Ez most csak ennyi. Nem tudom, látványosan akarunk -e veszekedni, Reeven? //

Kergetőznek fejemben a gondolatok, hogy kéne mint kéne meghálálni, vagy valami ilyesmi Liáéknak, hogy befogadtak, szívességet tenni, vagy valami ilyesmi, hogy lelépek tőlük. Szóval arra gondoltam kellemessé teszem rokonkislány munkakörülményeit és "beszélek" a főnökével. Nem egészen a terveim szerint alakulnak a dolgok. Valamit félre érhettem, de nekem teljesen úgy tűnt, hogy ő a főnővér és mint olyan Lia főnöke, ez lenne logikus, erre a banya azt állítja nem áll módjában teljesíteni a "kérésem"
Próbálom magamról lepergetni a gúnyt, ahogy eddig mindent. Beszéltek már velem nagyon csúnyán is, nem kéne, hogy meghasson. Szeretek olyan lenni mint a víz, hogy általában semmi sem legyen rám hatással.
- Csak tud valamit tenni az ügy érdekében, ha maga itt a főmuff.
Igyekszem nem megsérteni, pedig a picsa szó már a nyelvem hegyén volt.
- Az is nagy eredmény lenne, ha húsz százalékkal kedvesebb lenne az emberekkel, a betegeit felőlem szívathassa, de a nővéremről szálljon le.
Unokanővér, nővér, szófordulat, lényegtelen.
Igen, aztán lebolondoz, számíthattam volna erre, fapofát vágok, ezt sokszor magamnak köszönhetem, ha az irataimmal jövök általában ez történik, de akkor se mentek velem sokra, amikor történetesen diliházba küldtek. Tetszett a gyógyszeres kezelés, az is olyan volt, mintha bedrogoztam volna, plusz ingyen ágy, meleg étel, a szabadságvesztést viseltem egyedül nehezen, de nincs olyan helyzet, amiből ne tudnék meglógni. Ablakon, rácson, színészettel, ez utóbbihoz nagyon értek, talán pályát tévesztettem. Játszottam már meg, játszottam már el nagyon sok mindent önmagamon kívül. Azt az egyet titkolom folyton, aki valójában vagyok, lehetnék, lenni tudnék.
- Úgyis megszököm, nekem mindegy.
Legyintek, arra is, hogy buta lennék, ezt is szépen meg tudom játszani.
- De az irodát azt csak félti...
Tippelek, kezdenie kell velem valamit és egyelőre elég barátságtalan, meggyújtok egy papírt, ami épp a kezem ügyébe akad. A papírt "véletlenül" a földre ejtem, veszélyesen meredek a banya képébe.
- Rossz válasz.
Közlöm ördögi, gúnyos hangon, közben megcsörren a mobilom, ez kicsit kizökkent.
- Szervusz, hívjál tűzoltókat a főnököd egy engedetlen kurva, én figyelmeztettem, hogy beszéljen normálisan veled, dehát...
Különben még csak a papír ég, simán el lehetne taposni, de attól még bármi, bármelyik pillanatban lángra kaphat, szeretem a necces helyzeteket, az én idegeim jól bírják, főleg a tüzet, amit most merengve elnézek, lehet a banyának is tetszik, majd együtt sütünk szalonnát egymás lábából.

Talán jobb lett volna, ha nem hívom fel, ha sohasem tudom meg, jelenleg hol van és mit csinál... Tekintve, hogy az egyetlen személy, akivel összetűzésbe került (tudtommal), az Bella kisasszony. Főnővér, bár nem a főnököm, de ezt Reeven nem tudja. Fogalmam sincs, mennyi a valóságalapja annak, amit mond, lehet, csak ugrat, a hangjában volt valami, ami miatt hiszek neki. Ott van nála. Bella kisasszonynál.
Már tudom, hogy a következő hetem magam lesz a pokol, eddig sem állt túl jól a szénám, most aztán eláshatom magam. Bella kisasszony nem az a típus, akit fenyegetni lehet. Mindenki retteg tőle, még az orvosok is, hiába nevetik ki a háta mögött, előtte mindenki kezesbárány.
Számítok rá, hogy majd ő behívat, és felelősségre von a történtekért, de nem történik semmi. Percekig állok, nekidőlve a hűvös falnak. Kicsit mérges vagyok, kicsit csalódott. Reeven bármennyire helyes kölyök, tényleg meggondolatlan. Apámnak igaza volt abban, hogy távol kéne tartanom magam tőle. De közben meg annyira szeretem! Annyira más, mint eddig bárki, akit ismertem, és emiatt olyan vonzó! Én is szeretném úgy látni az életet, ahogy ő: könnyedén, gondtalanul, vidáman....
Egy pillanatra elfelejtek minden mást: a rehabot, Bella nővért, Lio-t, és arra vágyom, bárcsak kiszakadhatnék innen, el minden nyűgből, el ebből a városból, és csak szárnyalnék szabadon...
Magamhoz térek, és felnézek Bella kisasszony ablaka irányába. Nyitva van. Nem látok mögötte füstöt, úgyhogy egyenlőre hagyom a tűzoltókat. Jó lenne, ha Reeven szedné a lábát. Most az kell, hogy megnevettessen. Mert ha nem nevetek, sírni fogok. A francba!

Egyszerre van bennem kíváncsiság és félelem, úgyhogy az ajtó közelében lebzselek, de nem túl közel, mert nem akarok lebukni. Az a pulykaszerű asszony nem csak ronda, hanem érzéketlen is. Bárki van az irodájában, úgy tűnik, nem éri el a célját, az asszony hidegvérű és hideg, nem lehet kibillenteni a nyugalmából.
Bár a férfi hangját nem igazán jól hallom, csak töredékek jutnak el hozzám a szavaiból, arra rájövök, hogy azzal fenyegeti a főnővért, kárt tesz az irodában. Aztán, amikor csörög a telefon, jól hallom a tűzoltó szót. Bármennyire utálom a nőt, akié az iroda, nem ismerem azt, aki beszél vele. Nem tudom, hogy józan-e vagy őrült, csak hecceli a nővért vagy komolyan beszél, de úgy érzem, nem hagyhatom, hogy veszélybe sodorja a kórházban fekvő betegeket (köztük a barátomat), így be kell avatkoznom.
Bátran bekopogok, háromszor ütve meg az ajtót (nem kétszer, ahogy Lioval szoktuk), és közben lázasan jár az agyam, mit is mondhatnék a főnővérnek. Mi a fenét keresek nála? Miért jöttem?
Csend lesz odabent, de semmiféle más reakciót nem hallok a kopogtatásomra, így azt igennek veszem, és benyitok.
- Jó napot kí...- belém ragad a szó.
Ugyan elképzeltem, milyen kép fogadhat odabent, arra mégsem számítottam, amit találok. A kalapos srác, akivel összebalhéztunk a lift előtt széles mosollyal ül az íróasztal mögött, lábait az asztalra téve. Kezében papírköteg és egy öngyújtó, amit folyamatosan csattogtat. A főnővér tőle néhány méterre áll, és -számomra meglepő módon- egyáltalán nem vörös a feje! Mindketten úgy néznek rám, mintha a Marsról jöttem volna, és hirtelen nem tudok mást kinyögni:
-... Kopogtam...
A főnővér arcára gúnyos mosoly kúszik.
- Itt a másik jó madár! Éppen jókor jött! Magával is el akartam beszélgetni...
Hát ez jó. Ez marha jó! Nem is kell terv, miről dumáljak. Majd ez a nő megmondja. Lenyelem a gombócot, ami felkúszott a torkomba, és farkasszemet nézek vele.
-Lehetne négyszemközt?
Az egyetlen lehetőségem, hogy a srácot arra ösztökéljem, húzzon a ..csába. Egy pillanatra rá is nézek, de ő nem figyel rám. Csak csattogtatja a hülye öngyújtóját.

Reakcióképtelen néni, többet várnék tőle, a hülyeség nem mentség, én tudom a legjobban. Megint jőnek, kopogtatnak, benyit a nyálasabb ürge, akivel tulajdonképp semmi bajom sem van, kivéve most, hogy egyenesen meghiúsítja gonosz tervemet. Őt is felgyújtani már egyáltalán nem lenne vicces, alig van haja. Azért csak úgy, ha már alapon megyújtom a köteg papírt, ami a kezembe akadt. Ábrándozva esem ki egy percre a pillanatból, a lángok kötik le a figyelmem, közben tudom, hogy a fontos iratok bizonyára megvannak gépen, de azért minimum egy hisztirohamot elvártam volna a banyától, hátha mégis valamiből csupán egy példány van.
- Éppen tárgyaltunk, de átadom neked a terepet.
Ledobom a papírt a földre, bár szívesen nézném még, ahogy elhaladok mellette rá is taposok, nyugodtan, lazán, annyi a lángoknak. Ritkán vallok ekkora kudarcot, semmit sem értem el a nőnél, ami Liát illeti. Nem mintha életbevágóan fontos lenne, futó és nyilvánvalóan hülye ötlet volt. Tudhatnám, hogy nem tudok szívességet tenni, senkinek. Ahogy jövök úgy távozom, el kellene köszönnöm rokonkislánytól. Ha lent nem találom marad a telefon, de jobb lenne személyesen egyszerűen csak rámosolyogni és közölni vele: nyugi, minden rendben lesz. Hisz minek a stressz, ez csak egy szerencsétlen és ronda nő, azért találták ki, hogy megkeserztse és izgalmasabbá tegye az unalmas hétköznapokat. A negatív embereket is fel lehet fogni pozitívan, illetve egyszerűen nem érdemes szenvedni miattuk, egyszerűbb jót röhögni a szánalmukon. Szóval jó lenne rokonkislánynak egyszer elmagyarázni szerintem mit miért nem érdemes komolyan vennie, de erre talán neki kell rájönnie, sokkal egyszerűbb lesz, ha csak távol marad tőlem, ha csak távol maradok tőle. Cián már beszippantott és még ha tudom is, nem lesz jó vége, szinte nincs más választásom. A pszivhiátereim szerint tudatosan akarok meghalni, vezeklésképpen, végülis van benne valaki, akinek már nincs mit elveszítenie, egyszerűen képtelen bármitől meijedni és asszem nem tudok már szeretni sem. Elragad a nyálfolyó, mielőtt lelépek, néhány komor gondolat, aztán  hamar Cián fecskendője alatt találom magam, élvezi, hogy kínoz, hagyom neki és szerencsére ismét teljesen elvesztem önmagam.

Fogalmam sincs, mit keresek én itt. Mi a fenét akartam? Meglesni a Főnénit, mert gyanús volt a mosoly, amit ejtett Lio szobájából távozóban? Nem tetszett. Túlontúl önelégült volt, nemegyszer láttam már ilyet.
Arra gyorsan rájövök, milyen hidegvérű a fúria, hiszen csak egy pillanatra zökkenti ki a felismerés, hogy van valaki a szobájában. Csak akkor kapom fel a fejem, amikor a tűzoltókat emlegetik, és félek, komolyabb dologról van szó, mint ahogy hallatszik, hiszen az egész nő... Tömény jég.
Kopogok és belépek, fogalmam sincs, mibe csöppenek. Nincsenek terveim, csak hogy mentsem valamit, ami talán nincs is veszélyben. Viszont utólag nagyon mérges lettem volna, ha tehettem volna valamit, mégse léptem közbe.
A kalapos kis barátommal akad össze a szemem egy pillanatra, és róla aztán igazán ne tudom, mit és mennyire gondol komolyan. Ahogy Liora támadt, mindent kinézek belőle. Meggyújtja a kezében tartott papírköteget és mosolyogva nézi, ahogy ég. Majd eldobja, és odébb áll. Szó szerint kiugrik az ablakon. Tekintve, hogy ez a harmadik emelet, kissé merész húzásnak tűnik, aztán eszembe jut, hogy befelé is jönnie kellett valahogy.
A főnéni viszont mintha meg se lepődne. Elhalad a szenesedő papírhalom mellett, becsukja az ablakot, telefonál, hogy takarítót hívjon, és csak ezután néz rám, érdektelenül.
-Maga még mindig itt van? - vonja fel a szemöldökét. - Ha Mr. Anderson telefonját akarja visszakapni, felejtse el. Amíg itt van, a készüléke nálam marad.
Kinyitja az egyik fiókot, és belehajítja Lio mobilját.
- Hacsak nem hozott dupla sajtos Bud Spencer kedvencét, már csukhatja is be maga mögött az ajtót. - Mondja lekezelően. - Sok a dolgom. Viszlát!
Szeretnék beolvasni ennek a nőnek, de nem tudok. Nincs értelme vitába szállni vele, ő itt az úr, ez az ő terepe. Ha a kis kalapos nem hozta ki a sodrából, én sem megyek vele sokra. Tekintve, hogy nekem még annyi ötletem sincs, mint annak a srácnak. A leghülyébb reakciót produkálom, csak kíváncsiságból, hogy képes vagyok-e meglepni.
Röhögni kezdek. Kinyitom az ajtót, és visszanézek. Pillanatnyi elégedettséget érzek, mert mintha döbbenet suhant volna át az arcán. De aztán már belemerül valamibe, ami az asztalán van, én meg bevágom az ajtót magam után. Aztán elhúzom onnan a belem, amilyen gyorsan csak lehet.