- A fene se tudta, hogy begőzölsz attól, min mentem át ... nemrég...- az idő relatív. Már majdnem két éve meghalt a nagyanyám, de máskor úgy érzem, csak tegnap volt, hogy utoljára megölelt.
Duzzog, még sosem láttam így; és el tudom hinni, a feszültségét vezeti le ilyen otromba módon. Szapul, és szid, mint kocsis a lovát. (Vagy valami hasonló.)
Előadja, mit kell tennem, ő mit akar tenni, és bedőlök neki. csak előbb megcsócsálom a fülét, és hülyeségeket beszélek, merthogy a humor csaknem mindenre orvosság. Egyszer bejön, másszor nem, most hátha...
- Hű, a francba...- eszembe sem volt, hogy még így is két lyukra játszhatunk. Még meg is harap! - Au.
Nagy szemekkel nézek rá, mi a fene lehet a frappírozás, de rá hagyom. Igen, legyen a pehelypaplanom, ahogy szokott. Szeretem, amikor és ahogy melegít. Biszex? Jaj nekem.
Nem érdekel, hogy biszex vagyok-e, hogy Sebastian az-e, hogy nekünk lesz-e nemi kapcsolatunk, vagy se. A vonzalom iránta nem nemi eredetű, és a félelem, hogy elvesztíthetem, nem a szerelem érzetéből ered. Elsősorban nem attól félek, hogy ő el akarna szakadni, hiszen már sokszor tudtomra adta, kedvel. Önkéntelenül húzok megint párhuzamot közé és Elee közé, és teszem egyik problémáját át a másik életébe. Bár, ha jobban belegondolok, egyik sem a "másik" problémája. Minden az enyém. Csak könnyebb azt hinni, én ebben (sem) vagyok hibás. Önvédő mechanizmus. Mégcsak nem is vagyok tudatában, hogy ez normális reakció. Kinek is kellett volna erre megtanítania? Ahogy magamhoz ölelem és hagyom, hogy a maga módján csavarodjon rám (tudom, hogy megteszi, és nem csak álmában), titokban azt kívánom, Amelia is szeresse annyira, mint én.

- Nem..., nem ez volt a szándékom!- mondom akadozva, és belegondolok, hogy meséltem, és ...- Ne haragudj...- a szándékom célt tévesztett, nem is kicsit, mert ahelyett, hogy ráébredsztettem volna, micsoda hasonlóságot véltem felfedezni közte és a mama között, ő engem azonosított a problámájával.
Ezerszer is bocsánatot kérnék tőle, de ő más módját eszeli ki az engesztelésnek, és naná, hogy megteszem. Bármit kérne, megtenném. Johanna is leszek, alkalmanként, ha nagyon akarja. Bakker, nagyon bejött neki az a "csaj". Vigyorgok. Nem csak a gyógypuszik miatt. Tanulékony szörnyeteg, nem más, ez Sebastian. És ezért is kedvelem.
Átkarolom, magamhoz húzom, így bújunk össze; ő engem gyógyít, én őt. A nyakamba szuszog, a hasam simogatja, még mindig azt hiheti, hogy fáj vagy háborog..., de nem billentem ki a tudatból, mert kellemes, amit csinál, s mert jobban vagyok, hiheti, hogy ebben neki is része volt. Van is.
- Szörnyű vagy. Azaz nem is te, inkább én...- bújok megint közelebb. Aztán sóhajtok. El akarom neki mondani, de már előre félek, hogy félreért. Ha szogorú vagyok magamhoz, főbe kéne engem lőni, nem szabadna panaszkodni, de... kikészülök, ha le kell mondanom róla.
- Ne, ne csinálj hülyeséget!- ráncolom a homlokom. Tudom, hogy mennyire szereti a rádiózást, és hogy odavan az óráiért (már nem csak otthon, hanem a suliban is), és hogy a sok meló meg Amelia már így is rengeteg idejét kötik le...- Lehet, hogy ok nélkül félek, de ... mefordult a fejemben, hogy ez csak az első lépés, és tényleg leszakítasz majd magadról ilyen -olyan indokkal- Nem dörgölöm az orra alá, hogy a felajánlott délelőtti találkozókkal sem akart élni. Pedig nekem kellett volna lemondanom az alvásról, és én megtettem volna érte...
- Szóval... vedd úgy, falra festettem az ördögöt, de meggyőztél, nem így lesz, nem szakad félbe a barátságunk, sem a munka, sem Amelia miatt... - győzöm őt, győzöm meg magam. Kimondom, de kissé bizonytalanul, még mindig bennem a félsz, hogy könnyebb lesz lemondani a közös programokat, ha ritkábban találkozunk.

Szörnyen érzem magam. Nem csak a magam baja miatt, hanem mert Sebastian is szörnyű állapotba került. Lesápadt a gondolatra, hogy én beteg vagyok (komolyan beteg, nem csak ilyen lelki izé...). A fene tudja, hol jár már gondolatban, amikor kiderül, nem egy csónakban evezünk.
- Eszemben sincs...- én is lesápadok a gondolatra, hiszen sose ártanék neki. Betegséggel, halállal pedig sosem poénkodnék.
Kibékülünk... (fura ezt mondani, lényegében nem vesztünk össze). Csiklandoz, ahogy a nyakamba szuszog, megpuszilgat, de nem akarok ellenkezni, nem is tudok. Beteges vágyam, hogy csinálja még, mert félek, ritkán és soká kapok ilyet tőle (vagy akárkitől). Egyáltalán nem izgat, hogy egy másik férfi fekszik mellettem (úgy értem, nem zavar. )
- A pesszimizmusomért. A bizalmatlanságomért. A depimért. A hisztimért...- átmegyek Johannásba, a csajok szoktak hisztizni. Lehetséges, hogy az X kromoszómám sír ennyire Sebastian után?
Igyekszik megnyugtatni, de attól tartok, hajlamos lenne butaságot elkövetni csak azért, hogy az én kedvemre tegyen. Lehet, hogy ez pillanatnyi örömet okozna, de hosszú távon megbosszulná magát.
- A rádióra. A tanulóidra...- simítok bele a hajába, csak mert érintenem kell. Ó, basszus, tényleg külön neműeknek kellene lennünk, és harcolhatnék a szerelméért. - Ne hagyj fel azzal, amit szeretsz. Vagy tégy sorrendet az életedben, és tartsd ahhoz magad, mi a legfontosabb...- A hirtelen döntések általában nem vezetnek jóra. Bár engem is az érzelmeim vezetnek, nem vagyok meggondolatlan. Azaz... szeretném azt hinni, hogy jól döntök, amikor nem adok fel bizonyos elveket.
Jön a vallomásom, hogy mitől féltem igazán, és persze, tudhattam volna, alaptalanul. Mellém könyököl, az arcából eltűri a haját. Olyan közel van hozzám, ha nem tenné, a haja éppen az arcomba lógna. Nem mintha bánnám. És ahogy beszél, a hajammal játszik.
Elgondolkodva nézek rá. Többes számot használt.
- Belátod, hogy túlvállaltad magad? - kicsit aggódom miatta. Nem a nő lesz a legnagyobb probléma, hanem hogy nem piheni ki magát napról napra. Most már értem, miért nem harapott rá a délelőtti szabadidőmre. Át sem gondoltam. Nem is gondoltam, NEKI mennyi dolga van. Hiszen mindig úgy tűnt, akkor ér rá, amikor csak akar. Ja... akkor még nem volt főiskolai tanár...
Fura melegség jár át, amikor azt ecseteli, mennyire örül, hogy rám talált. Születhettem volna Johannának, mennyivel könnyebb volna! Megint ez jár a fejemben...
- Nem is adtál gyűrűt...- sóhajtom halkan, mert hát hogy is lennék a jegyese? Szóbeli? De nevetek én is, mert azt hiszem, egyre gondolunk. Lényegében én már hónapokkal korábban megfogalmaztam, és biztos voltam benne: ritka barátság a miénk. Nem tudom, mi az, ami összekovácsolt bennünket, de erősebb, mint a vas...
Megpuszil, én pedig átkarolom a nyakát, féloldalasan én is az arcára hajolok, hogy viszonozhassam, amit kaptam tőle. Csönd lesz közöttünk. Érzem hogy néz, feljebb emelem a tekintetem.
- Sebastian..., izé..., jobban vagyok, és ... nem vagyok fából- kezemmel a keze után nyúlok, mely a csupasz bőröm érinti. Az ingemen keresztül fogok rá a kezére, és szorítom egy kicsit le, hogy ne tudjon simogatni. Bár a minap onanizáltam, az érintéseire nem vagyok érzéketlen. A testemet könnyen meg lehet téveszteni.

- Ez vicces...- nevetek fel egy kicsit, megkönnyebbülten. - De legalább nem kell tovább magyarázkodnom...- és lényegében tényleg. Ha pontosan érti, mit érzek, miért ragozzam tovább? - Sosem hanyagolnálak el- teszem hozzá, hogy biztos lehessen benne, fordított helyzetben sem szakadnék el.
- Hát hogy ne engedd ki a kezedből ezeket, ha annyira szereted...
Simogatom. Csupa szív ez az ember, csupa jóság, és csupa önzetlenség. Nem csodálom, hogy szétaprózva érzi magát, mert mindenütt ott lenne, ha tehetné. Szívesen adnék neki tanácsot, ha tudnám, mi a megoldás, de nem tudom.
- Ebben neked kell döntened...- és bólintok. Szerintem is sok, amit vállalt.
Később úgy beszél, mintha nem számított volna rá, hogy minden össze jönne neki.
- Látod, azzal sem vagy elégedett, ha jól mennek a dolgaid...- korholom egy kicsit, mert emlékszem, nemrég arról beszéltünk, fordulhatnának jobbra a dolgaink. Neki is, nekem is. Hát nem erre ittunk? Nem ezt kívántuk egymásnak? //Nem biztos, hogy kijátszottuk, de a karaktereink életébe beleférhet, nem igaz?//
Sebastian nem egy titkolózós fajta, és sajátos stílusában közli, hogy nem óhajt lemondani rólam. Látszólag duzzogok, mert nem kaptam gyűrűt, és ezen fel is háborodik.
- A szó elszáll...- vigyorgok rá idétlenül. Összeölelkezünk. Kedvelem, hogy érti a tréfát, és kifejezetten tetszik, hogy ez a fajta egyezség (jegyesség) már régóta a kapcsolatunk része. Mint valami mankó, vagy közös titok, csíny... Nem is tudom. Úgy érzem, más nem értené, és ettől hatja át valami izgalom. A kettőnk dolga. Közös. Elmúlhatatlan.
Hasonló dolgok járnak a fejemben, mint neki. Nem is kell gondolatot olvasni, látom a szemében, érzem a viselkedéséből, és persze a keze is árulkodó, ami az ingem alá csúszik.
- Nekem is jól esik, de... hat rám derékon alul is- mondom nevetve, és nem érzem, hogy ezt szégyellnem kéne. A legjobb barátom. Szeretem. Úgy tűnik, képes a testemet is izgalomba hozni. Úgy hiszem azonban, hogy ezen túl nem szabad menni. A vágy most hamis illúziókon alapszik, ha ki is elégülne, üresség vagy csalódottság, esetleg megbánás követné. Nem is akarok ilyesmire gondolni.

- Na, oké, akkor tisztába tettük végre azt a gyereket- sóhajtok megkönnyebbülten.
- Mi nem fér bele? - sokat tanulmányoztam én azt az órarendet. Elég meredek, de most nem tudom, konkrétan mire gondol. Most ppen azon agyal, miről kéne lemondania.
Úgy tűnik, az sem jó, ha valakinek minden vágya teljesül: olyan meló, amire mindig is vágyott (nem is egy, rögtön három, hiszen a rádió, a fordítás/magánórák és tanítás más lapra tartoznak). És ott egy lány... (Mondjuk, ezt nem teljesen értem, ehhez idő kell, és ismerni Ameliát, de Sebastian tudja, hogy mit csinál. Remélem, tudja)
- Hát jah, pont ezt gondolom én is- (nem csak a munkákkal kapcsolatban. Mi lesz a flörtölésekkel? Mindig eszembe jut, mennyire favorizálja ezeket a dolgokat)
- Emlék? Az emlék általában valami tárgy, vagy tárgyhoz köthető dolog. Hát megfosztanál egy függönykarikától? - pislogok rá, hűen játszva a szerepem. A drágakövet nem is említem.
Az ölelésbe menekülünk, tovább hülyülve, bár ennek most érzelmi töltete van, nem csak "megszokás". Hogy miért, nem tudom, talán érzékenyebb vagyok, de a testem erekcióval reagál a simításaira, főként, amikor a csupasz hasamon kalandozik. Megfogom a kezét, hogy megállítsam a folyamatot, és nevetve ismerem be, hogy miért.
- Bajban lennék- nevetek tovább, mert nagyon jól adja, hogy "alig csináltam valamit...". Nem feltételezem róla, hogy szándékosan izgatna fel.  Ő is férfi, tudja, milyen érzés, amikor beteljesületlenül marad egy ... vágy (maradjunk ennyiben).
És képes tovább hülyülni. Kinek van kérdése arról, miért is szeretem ennyire?
- Csak azt ne mondd, szándékos... - kérem tőle, talán kicsit ijedtebben. De elnevetem, nem veszem komolyan, csupán játszom én is. Megbeszéltük már, hogy a nőkre gerjedünk. Jó, azóta bevallotta, hogy volt kalandja férfival is, de... nem mentek olyan messze... azt hiszem...
Ha van is bennem bizonytalanság a téma miatt (hogy mit tett ő Phoenix-szel), nem kavarja be a tudatom, hogy velem mit (nem) akar tenni. Bízom benne, és ennyi elég. Örülök a közelségének. Örülök az őszinteségének, a barátságának, a hülye fejének. Megzabálnám, ha lány volna. Így csak rajongok érte, és szeretem, ahogy lehet, ahogy férfi férfit szerethet, anélkül, hogy devianciával bélyegezné meg a világ. Bár sz*rok a normákra, és képes vagyok eltérni tőlük, a nemi vonzódásom ettől nem változik meg.
A keze a mellkasomra siklik, és ez már megszokott érzés, ezt gyakran csinálja, amikor velem alszik. A far*am is csitul, elmúlik az a kínzóan édes érzés, amikor vérrel telik meg és feszül. Ellazulok. Behunyom a szemem és közelebb vackolom magam Sebastianhoz. Hiába keltem nemrégen (egy órája, kettő?), megint fáradtnak érzem magam. Ha azonnal nem kelünk fel, képes leszek megint elaludni.

Rá kell jönnöm, valóban fontos neki, hogy több szabadideje legyen. És nem csak miattam vagy Amelia miatt, hanem mert ő is úgy érzi, hosszú távon kimerítené, ha ennyit dolgozna. Én viszont nem dönthetek helyette, hogy miről mondjon le, és azt hiszem, neki sem lesz könnyű eldöntenie, mert mindent szeretettel csinál. Sebastian az örök optimista és maximalista az én szememben.
- Igen, így már értem- a kezem, ami eddig a hajában pihent, most lecsúszik a vállára.
Aztán kiéljük azt a szenvedélyünket, hogy oltjuk egymást, hülyülünk. Tudom én, vígasztal. Ismeri az érzékeny pontomat, és ezen "támad".
- Hát, ha ragaszkodsz az én függönyöm karikájához, inkább a függönyről mondok le... - mondom én is kajánul. Egyébként, ha jól belegondolok, van is valahol pótban, de milyen dolog lenne már, hogy én adom a kezébe, hogy adja nekem? Kicsit dolgozzon meg érte ő is...
Aztán ahogy a keze becsúszik az ingem alá, és ott simogat, le kell állítanom.
- Azt mondod? - mintha meg tudna ingatni... Játszom vele, ahogy ő velem. Belefér.
Megint húzzuk egymást; de olyan vékony a határ igazság és hülyülés között, egy kicsit elbizonytalanodom. Mi van, ha tényleg többet akar? Az a csók a konyhában szokatlan és szenvedélyes volt... Mintha csak a fejemben olvasna, mellém könyököl, és a kezét az arcomra teszi. Hüvelykujja az ajkamat érinti, mintha arra lenne kíváncsi, akarnám-e folytatni azt a csókot, vagy kezdeni egy másikat...
- Ne tolj ki velem. Még a végén tényleg beléd szeretek, aztán kidúrom mellőled Ameliát....- nyújtok rá nyelvet. Nem állnék kettőjük közé, ha már így alakult. De persze, féltem a saját érzéseimet (seggem) is. Biztos vagyok benne, hogy nekem egy lány kell, aki majd megajándékoz egy csomó gyerekkel. És Sebastian is kell... csak ő másképp.
- Gyere, bújj hozzám közelebb, te bohóc- és bújok én is, megélve a szeretetet, amire vágyom, és adva azt, ahogy Sebastianból sóvárog. Elszunnyadok mellette, az ölelésében.

- Oké, tudom, hogy meg tudod oldani...- paskolom meg egy kicsit. Olyan úgyse lehet, hogy mindenkinek jó legyen, de erre fog törekedni, ebben biztos vagyok.
- Hiszem, ha látom...- dünnyögöm, de robbanásig feszül bennem a nevetés. Ha hozna egy olyan micsodát, függönykarikát, ujjam helyett a nyakamba kötném, jeléül, milyen komolyan veszem. Nem úgy, mint ő engem.
Az érintései nyomán némi nemi izgalom lesz úrrá rajtam. Megelőzendő a bajt, inkább leállítom, nem titkolva el, milyen folyamatokat indított el bennem az érintéseivel, de ő csak cukkol, és adná alám a lovat, mintha kész lenne rá, hogy csinálja tovább, akár szándékosan...
- Á, csak bele a vakvilágba, ki tudja, mi lesz alapon?- mintha ez lenne az indok, játszi könnyedséggel mondhatok nemet, akár némi sértettséget is belecsempészve a hangomba- Ha így vagy vele, nem is köll...- De ezt már tényleg nem lehet komolyan folytatni. Vagy mégis?
- Neked magyarázzam? Nem a szex a lényeg... - majd elnevetem, ahogy a fülem birizgálja. Puha kényeztetés. Ó, bakker, Sebastian.
- Te már most is a kincsem vagy....- hunyom le a szemem, engedem, hogy megint elszenderedjek, pedig nem is voltam álmos. De ez így most kényelmes és nyugodt; biztonságos és meleg, jó.
Csak egy percet..., csak ennyit kérek... Csak egy percet...
Hogy mennyi lesz igazából, nem tudom, legalábbis elsőre nem tudom megítélni. A nyugtalan láb effektusra ébredek (mintha rúgnék valamit). Nem lehetett túl sok idő, Sebastian ugyanúgy fekszik mellettem, ahogy emlékszem rá. Csak a keze pihen a derekamon, feje a vállamon.
- Upsz, elbóbiskoltam... - Mennyi idő telhetett el?
Sebastian nagy, barna szemeibe nézek. Olyan közel van, hogy látom a kontaklencséit is.
- Nagyon hülye álmom volt az előbb...- csóválom a fejem. Átkozott asszociációk. Átkozott vágyak...

- Én? Dehogy! Csak szavadon próbállak fogni...- nevetem el magam jóízűen.
Számomra idegen a gondolat, hogy mi ketten "úgy" érjünk egymáshoz, és amikor magamon észreveszem, hogy a testem reagál az érintéseire, inkább leállítom. Sem őt, sem magam nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, bár ahogy leesik nekem, a dologtól ő nem zárkózna el.
- Erre nincs jó válasz, hagyjál lógva...- Még mindig képes zavarba hozni, pedig a szexualitás, mint olyan, már nem tabu téma köztünk (mint ahogyan kezdetben). Ha finoman próbálok kihátrálni az egészből, az olyan, mintha húznám magamra (kéretném magam)?
Olyan nagyon csípem a pasast, hogy eszemben sincs durván viselkedni vele, elvégre ez a játék kettőnk között szinte attól a perctől él, hogy ismerjük egymást. Nem én voltam tán, aki megmutatta neki, milyen a műcsók, mindjárt az első napon? Nem én öltöztem be neki Johannának, és ugrattam, míg le nem akart kapni?
- Hagyjunk valami izgalmat a jövőre nézve is, azt javaslom...- kacsintok rá. Ha már nem lesz elég izgalmas a barátságunk, majd próbálkozhatunk vérfrissítéssel, de ... napoljuk. Ezt. Most. És lehet, hogy sosem kényszerülök rá, hogy a barátom izgasson fel és elégítsen ki. Most még megvagyok magam, magammal.
És hogy nem utálom, nem undorodom, nem vele van bajom, mi sem jelzi jobban, hogy összetekeredem vele, mint ahogy aludni szokásunk. Ugyan nem tudom, hogy mi baja a bohócokkal, mert éppen én is úgy nézek ki, mint egy a sok közül, de kikéri magának, és azt mondja, inkább a kincsem. Egyet kell értenem vele. Sosem volt még ennél nagyobb ajándék az életemben, mint ő. Igazi kincs. El sem veheti tőlem senki. (Még Amelia sem, mert ő más szerepben lép Sebastian életébe.)
Bár nemrég ébredtem, az elmúlt óra izgalmai kimerítettek, és legyöngítettek. Így lehetséges, hogy elszenderedek az ágyon, s csak arra ébredek, hogy rándul a lábam. Sebastian még mindig mellettem, talán nem is telt el sok idő, hiszen ugyanolyan közel van, mint amikor befészkeltem magam hozzá (vagy ő hozzám).
- Majdnem, majdnem- nevetek- Egy lány van a dologban, igen... És lezsibbasztott... mindkettőnket...- az orrnyergemre szorítok, és zavartan húzom végig a kezem rajta. Biztosan bekavart, ami előtte történt, meg amin az utóbbi időben gondolkodtam...- Mármint téged és engem... - Bár az álom nem volt prűd. Érintett mindenki mindenkit, volt mindenki "középen"... Megint áll a fa*kam... El kell indulni... kosarazni!

- Ha sokáig áll, utálatos leszek...- veszem a lapot, és jelzem, nem jár velem jól, ha felizgat és úgy maradok.
Cukkoljuk egymást, nem is vitás; de ahogy várni lehetett, ebben a témában ő van nyeregben, nekem még sokat kell tanulnom... Azért néha meglepem (magamat is, hogy miket nem mondok!).
- Ezt már így betervezted? Ejha! - egyem az optimista szívét- Úgy legyen!- áldásom az évfordulóra. De hogy mivel rukkolok elő a legénybúcsúján, még nem tudom!
...
Kicsit elpunnyadok, elszunnyadok. Hogy mi játszik közre, hogy erotikus álmot látok, nem tudhatom. Talán az elfojtott vágy Elee iránt, talán a szoros kötődés hozzá, Sebhez, meg a téma, amiről beszéltünk, és a folyamatos testi közelsége...
- Nem izgat egy hármas?- nevetek folytottan, nekem is csak a szám nagy. Soha nem mennék bele. Nekem még az is meredek volna, ha Sebastian tőlem akarna valamit... Mármint...
- Simogattál? - merevedik meg a testem egészében, mert ahogy ráfog a fenekemre..., könnyen elképzelhető, hogy máshol is bejárt a keze, míg aludtam. - Ha így volt, bizony te vagy a perverz!
Akaratom ellenére megint kezdődik (vagy folytatódik) a harc a gatyámban. A kis lüke meg húz magához, ráadásul úgy sóhajtozik a fülembe, amiről eszembe jut az a délután, amikor Eleevel voltam együtt. Az ő lehellete is bizsergette a fülem, csiklandozta a nyakam...
- Ó, te nyughatatlan!- ahogy közelebb húz, átlendítem magam rajta, hogy magam alá gyűrjem, és a lábaimat szétvetve térdelek fölé. Megtámaszkodom a feje mellett kétoldalt.
- Most vagy hideg víz kell, vagy Marok Marcsa, mert máris utálatos vagyok!- megbököm az orrommal, és a fülébe akasztom a fogam, de csak kicsit harapok rá, és már le is ugrom róla, hogy becélozzam a fürdőszobát.
Egyszerre szégyellem magam és röhögök. Szándékosan ingerel, kétségem sincs, játszik velem! De visszakapja ő ezt még... Hajajaj, megemlegeti! Rötyögök, és tervezem a "bosszúm".

- Marha vicces...- korholom egy kicsit. Mindig elfelejti, hogy nincs olyan nagy tapasztalatom, mint neki- Szeretném elhúzni... szeretném többször játszani... Egyenlőre Marcsa és Emma a partnerem... Ne izgulj, tudom magam fegyelmezni, különben legutóbb is felrobbantam volna, mint egy bomba... - célzok a napra, amikor Eleevel a fotózáson voltunk.
- Egyre jobb lesz. Melletted alszom, engem babrálsz, és másra gondolsz, ejjj- nevetek.
Aztán, ahogy az álmom kezdem neki beadagolni, hozza a kifogásait. Nem hittem volna, hogy majd így reagál.
- Álmomban jól megoldottad... - csipkedem, hát valóban, nem úgy tűnt, zavarná a helyzet.
Húzom, hogy beijedtem, hogy simizett, míg aludtam. Komolyan is veszi, azonnal visszakozik, nem csinált ő semmit.
- Ha nem vagyok ébren, hogyan sóhajtozzak? - nem értem, de mindegy. Lefoglal, hogy most nyúlkál. Bár csak a fenekem fogja meg, azt elég markánsan, húz is maga felé. Meleg a helyzet, hiszen szűk az alsóm, ha magához húz...
Leteperem, mert ezzel helyet csinálok magunk között, és ez most jobb így, mintha megint testközelbe kerülnénk. Úgy látszik, nem fogta fel, hogy be vagyok izgulva, különben hagyna. Hagyna? Cukkol tovább, sóhajtozik, és dúr a hajamba, még a lábát is átveti a derekamon. Nem tudok elszökni, pedig itt akartam hagyni, főjjön csak a levében.... A fülembe súg, kéjesen tesz ajánlatot, hozzám dörgöli az orrát, a szép szeme csupa mosoly.
- Kezdem érteni a titkodat- mondom csöndesen, és piszézek vele. A mellkasomban úgy dörömböl a szívem, mint amikor Eleehez voltam ilyen közel.
- Komolyan mondom, le kell hűteni magam, mert frusztrált leszek és utálatos... - mondom neki komolyabb hangon, és farkasszemet nézek vele, hogy most már elég a játékból, ez (véresen) komoly dolog.

Tudom, hogy a szex dolgában nem gondolkodunk egyformán, de ez már nem frusztrál. Már egy alkoholgőzös este beszéltünk róla, hogy elmegyünk csajozni, de eddig nem került rá sor, ezután meg nem fog... De nem bánom. Megoldom, ahogy eddig.
Húzzuk egymást. Ha csak egyszer fordulna elő, hogy erekcióm van tőle, azt gondolnám, véletlen, de miután elalszom (és álmomban ismét visszaköszön az erotika, Seby...) és felébredve semmi sem változik, inkább csak tovább fokozódik az a dolog, egyre inkább úgy gondolom, felborult megint a hormonháztartásom, ha már egy pasi is be tud indítani. Merthogy ébrenlétemben nemhogy csökkenne az erekcióm, egyre inkább csak fokozódik és teljesedik, mindazon fizikai tüneteket produkálva, ami ilyenkor ezzel együtt jár (emelkedik légzés, pulzus, vérnyomás...)
- Mert beteg vagy...- nyújtok nyelvet. Hát a fene se tudja, minek birizgál, ha nem kap rá választ.
Amúgy eben a pillanatban még nem érzem, hogy veszélyes lenne a helyzet. Hülyülök is, ahogy szoktunk.
- Jaj, dehogynem- mesterien ért hozzá, hogyan húzzon fel, pedig tényleges izgatás (úgy értem, testi) nem történik, csak rá utaló magatartás, kéjes sóhajtozás, puha puszik.
A testem pozitívan reagál, tetszik neki, amit észlel, érzékel, kap, lát, hall... De a tudat... még tiszta, és figyelmeztet, hogy ami most történik, az... nem természetes. Áll a zászló, még jó, hogy nem valami laza alsót vettem fel, bár egyben rossz is, mit kell ezen magyarázni...
Sebastian pedig még mindig simogat és húz magához, bár ahogy komolyabbra veszem a hangom, ő is figyelmesebben néz rám. Játszottunk eddig, oké. És most? Mi lesz? Megsimít... Finoman, akár a tavaszi szellő simítja meg az arcom, a szám, a hátam. Az ajánlata, bármilyen meglepő, jól esik. Szeretném visszatartani a levegőt, de nem bírom. Felületesen és gyorsan lélegzem, az elnyíló ajkait nézem. Lejjebb eresztem a csípőm, combom a combjához ér.
- Ez... nem biztos, hogy okos ötlet, Kincsem- mosolygok rá, lássa, bennem nincs harag. Megcsókolom. Nem az arcát, és nem csak futólag, puhán tapadok a szájára néhány másodpercre, köszönetképpen, hogy megtenné értem. Aztán a sarkaimra ülök, a kezem nyújtom neki, hogy felhúzzam őt is. - Gyere, inkább tarts velem, hátha beválik a hideg víz...

Felizgatott az érintése, bár mint mondja, csak véletlen volt... És felizgat álmomban, ahogy lopva rám néz, érint, csókol (mint a konyhában). Ott van még valaki, talán Elee, de amikor ébredek, már nem is a lány a lényeg, hanem újra Seby. Kezdetben zavaró, majd mulatságos az érzés, a szöveg, a körítés...
Nem tudom. Ha nem félnék attól, hogy többé nem lehetek így vele, talán nem is engedném, nem is tenném... Mintha egy részem akarná, amit ajánl. S egy részem hevesen tiltakozik. Hogy is van ez?
A f*rkam áll, a szívem zakatol, a tüdőm mintha ki akarna szakadni. Vonz a szája, (finom volt az a csók a konyhában), és bár nem akarok folytatást, a csókját igen. Talán az utolsók egyike (hiszen hosszú még a nap). Dönt a józan ész, és megint leküzdöm a vágyat, ellent állok a csábításnak most is. Felülök, a keze után nyúlok, húznám magammal, hogy hüljünk le együtt, "normálisan"...
Sebastian ki van pirulva, a mellkasa sebesen jár fel és le, a szeme meleg fénnyel csillog. A kezembe kapaszkodik, ahogy nyújtom neki, de rágcsálja az ajkát, és azt mondja, rajta már a hideg víz nem segít.
- Hogy mi...?- kérdezem. És hogy fürödjünk együtt...- Igen, erre gondoltam...- Talán rossz ötlet?
Ahogy kapaszkodik a karomba, megint közel az arca, érzem a lélegzetét, érzem az illatát. Szinte megbabonáz, ahogy beszél, és már hajol közelebb, újabb csókot lopva, szelíden, bátran, mohón...
- Nem vagy lány... Ha az volnál... Megszegném az elveimet, ahogy egyszer már megszegtem- vallom neki a csókok között. Számomra nehéz, és talán neki is az lesz, de lefejtem kezét a nyakamról és úgy nézek rá.
- Őrülten vonzó tudsz lenni...- mondom és megvonom a vállam, tanácstalanul, mert fogalmam sincs, mi lenne a helyes döntés ebben a helyzetben.
- Hidd el, van bennem kíváncsiság, még vágy is, hogy ... te vedd kezedbe az én dolgomat és én a tied- körítek finoman, ahogy szoktam- de félek, hogy megbánnánk... Te vagy én, mindegy, most vagy egy hét múlva... Főleg, hogy új életre készülsz... Nem így kéne nyitnod...
És más kérdés, én hogy néznék Amelia szemébe. Azért ezt sem árt végiggondolni. Józan ész! Nyugalom!

Kettős erő munkálkodik bennem, egyik sem túl jó, mondhatjuk úgy, dilemma elé vagyok állítva saját magam által, hiszen abba az értékrendszerbe, amit állítottam magamnak, nem fér bele az a gondolat, amivel Sebastian kecsegtet...
Még mindig azt gondolom, le kéne hűteni magunkat, és Sebastian mondja ki először, rajta ez a módszer már nem segítene. Felül velem, és gyengéden próbálkozik, mégsem érzem úgy, rábeszélni akar. Inkább csak elmondja a saját véleményét...
Van mögöttünk már néhány hónap, és azt kell mondjam, elejétől kezdve könnyű volt vele őszintének lenni, így most sem köntörfalazok, amikor én fedem fel a lapjaimat, hogy hogyan érzek iránta és az iránt a dolog iránt, ami ott rezeg közöttünk a levegőben. Mondhatja, hogy prűd vagyok vagy földhöz ragadt, de kb 13 éves korom óta tudatosan igyekszem élni az életem. Nem mondhatnám, hogy megingathatatlan vagyok, hiszen Eleevel is úgy bonyolódtam kapcsolatba, hogy nem tudhattam, mit hoz majd a jövő. És itt van Seb, akit -elmondhatom-, jól ismerek, és aki közel áll hozzám érzelmileg, és akihez én is ugyanilyen közel állok. Ebben a kapcsolatban nincs egyoldalúság, nincs egyenlőtlenség. Ez a barátság igaz és kikezdhetetlen. Félteném kockára tenni.
Figyelmesen hallgatom az érveit, mert újra beszél, és azt ecseteli, hogy ami jó, azt nem kel megbánni. Akkor mar belém, amikor azt mondja, ha ki is elégít, nem vár érte semmit, s hogy társadalmi normákat szegnénk csak meg. Ha tudná, egy ideje nem érdekelnek a társadalmi normák. Azok a béka segge alatt leledzenek valahol, messze elmaradnak attól a szigortól, amiben én nevelkedtem, amihez én tartottam magam. Látom a mosolyát, s tudom, mit gondol ő ezekről a dolgokról, de meg kell értenie, ez nem csak a külső tényezőkön múlik. És elsősorban nem azon.
Próbálok érvelni még Ameliával, de ez már csak kapálózás, és nem túl szép dolog. El akarom terelni a figyelmét rólam, és a harmadik félt vonni be a döntésbe, mert így akarok hatni a józan eszére (vagy magamat kivonni a döntés felelőssége alól). A válaszban perze, megint okosan érvel, de egyúttal megint ott a hideg zuhany (mint Elee esetében), és ez kiábrándítóbban hat rám, mintha fizikailag hűtöttem volna le magam.
- Sebastian... - hunyom le a szemem egy pillanatra, hogy erőt gyűjtsek ahhoz, amit ki kell mondanom- ez nekem nem menne... Én nem tudok elhatárolódni, nem tudok közönyös lenni a dolgok iránt, amik történnek velünk....- elég, ha ennyit mondok? Ismer már annyira, hogy megértse az érveim? Kérdés csillan a szememben, ahogy nézek rá. Még nem mozdulok.