Four Seasons Los Angeles - Mr. D'Abo & Mr. Ayres

karakterinformáció

- Az anyám szupermodell... nem mondom a nevét, de biztos, hogy ismered.
A lány itt ül mellettem a bárszéken, hosszúak a combjai, nagyok a szemei, de valahogy rosszul van összerakva az arca. Ettől persze borzasztóan érdekes látvány, és még el is hiszem, hogy az anyja modell volt, mert olyan lehetetlen pózban ül, amiről pontosan tudja az ember, hogy nem kényelmes, de baromira jól néz ki. Ezt csak egy fotós látja meg és csak egy modell tud így pózolni... vagy egy remek modell tanítványa. Csak ne lenne szegény ilyen... középszerű. Remek katalógusfotók készülnének róla, talán szépen tud sétálni, de ennyi!
Azok, akik azt mondják, hogy egy ilyen estélyen nem beszélünk munkáról, sem üzletről, azok egyszerűen sosem voltak még ilyen eseményen... Vagy, megengedhetik maguknak, hogy felszólítsák a környezetüket: szórakoztassatok valami mással! Az igazság az, hogy az embereknek itt semmi más témájuk nincs, mint a közös munkájuk. Az, hogy ugyanabban a szakmában dolgoznak, ugyanannak az iparágnak a kurvái. A modellek gyönyörűszép bábúk, a fotósok nem mások, mint a valóság fénymásolói, az összes többi szereplő pedig csak kellék. Mint a sminkes, a világító. A többiek is ott vannak, talán ők a legfontosabbak. Ők csinálnak az egészből pénzt: magazinszerkesztők, ruhamárkák menedzserei, és azt hiszem, mindenki, néha úgy érzem, az egész rohadt világ benne van, valahogy, így vagy úgy, az utolsó bloggerig, vagy addig a nem feltétlenül divatkócolt, vidéki lányig, aki egész nyáron melózott egy falatnyi Gucci ruháért vagy Manolo cipőért.
Ha be akarok kerülni bizonyos körökbe, muszáj ilyen partikon megjelennem. Elvileg a hely, Los Angeles legelegánsabb hoteljének díszterme és bárja követeli, hogy szmokingban érkezzen az ember, de ez már rég nem érvényes igazából. Én sem vagyok ennyire hivatalos, ki is lógnék a sorból, és tekintettel arra, hogy nyár van, zakó sincs rajtam. Feltűrt ujjú ing, mellény, egy Rolex, egy friss, százezer funkciós telefon. Egy boros pohár a kezemben. Itt whiskyt innom otrombaság volna, ahhoz túl korán van...
Szóval, összességében, örülök, hogy itt vagyok. Még akkor is, ha kurvára örülnék neki, ha lenne mellettem egy... akárki, aki körbevezet, bemutat annak, aki kell. Noha nem vagyok teljesen idegen, legtöbbször hiányzik... talán egy mentor. Ismerőseim akadnak. Jópár fotósorozatom igen sikeres volt, és bár nem a divatfotózás a kedvencem. Amit én szívesen művelek, az már nem feltétlenül adható el divatfotóként, nem rajongható olyan könnyen. De igazság szerint már körbejártam, és most italért jöttem a bárhoz. Azt mondják, a vacsorát hamarosan felszolgálják. Addig csak ellébecolok itt a lánnyal.
Fogalmam sincs, miről beszélt az elmúlt öt percben. Ezt legközelebb nem engedhetem meg magamnak. Bár a legtöbb ilyen lány olyan, mint a perpetuum mobile, elég megbökni, és már megy is tovább. Erre azonban nincs időm, valaki belekönyököl a vesémbe, én meg felhörrenve fordulok felé. Egy háttal és egy tarkóval találom szembe magam, de nem ez a legrosszabb. A fazon még csak észre se vette, hogy körülbelül lesöpört a pult mellól. Tekintetét egyetlen személyre szegezi, az pedig nem más, mint D'Abo, akinek látványától nem tudom eldönteni, hogy a gyomrom felfordul vagy csak megcsavarodik a helyén középtájt. A pasi kéri ki az italt, nem tudom, ki ez, de teljesen odalehet érte, látszik rajta. Seggnyalók... mindenütt ott vannak.
- Már elnézést - szólítom meg a fickót, aki továbbra is szinte hozzám dörgölőzik nagy buzgóságában. - Megtenné, hogy nem simul hozzám? - kérdezem. A kis minion felém néz, odavet egy rövid bocsánatkérést, aztán folytatja. D'Abora nem pillantok fel, nem akarom, hogy észre vegye, hogy észre vettem. Még mit nem! Rémálmaim vannak ettől az embertől!

Sava-borsa, sója-kenyere, fénye-csillanása a társadalmi elitnek egy helyen nem eredményezhet mást, csak egy mélysötét szakadékot, egy hatalmas űrt, egy fekete lyukat, ami minden realitást kiforgat a pillanatból, elszívja a világ izzadó, verejtékező, porban küzdő, harcoló, éhbérérért dolgozó millióinak a lélegzetét, és egy hazug délibábot teremt, amit milliárdok hajszolnak keresztül az élet sivatagán.
Innia kell. Nagyon gyorsan innia kell valamit, lehetőleg elég sokat és elég töményet ahhoz, hogy kimossa magából az efféle kínosan oda nem illő gondolatokat. Nem akar ő a saját értékrendjének kritikusa lenni, tudván tudva, hogy a kritikája előtt senki és semmi nem állhat meg. Hiába azonban a feddés, ha nincs újító ötlete a hibák korrigálására.
Phoenix sóhajt, egy világ gondjai nehezednek elvarázsolt lelkére, mit is mondhatna annak a férfinak (Geralt, Geralt, ugye?) aki minden jel szerint vele beszélget, anélkül, hogy feltűnt volna a számára, hogy rajongottja fél léleknél is kevesebbel vesz részt ebben a diskurzusban. Nem mintha nem lenne érdekes, üzletről és kedvtelésről egy témában csevegni mindig szórakoztató, hiszen olyan dolgoknak adhatnak hivatalos nyelvezetet, amikhez leginkább a francia illene, ha már nyelvezetről van szó.
Végigsimít a nyitott öltöny szárnyán, a partnere egy pillanatra elhallgat, a hosszú ujjakra mered, a gégeporca megmoccan, miközben a puha begyek siklását figyeli a galambszürke textilen. Valószínűleg az ő figyelme nem kalandozik annyira, mint d'Aboé, és még sok másoké a teremben, akik unják a vacsora előtti beszélgetőpartnereiket. Határozottan és mereven tapadnak bágyadtzöld szemei a mozdulatra, amivel a kecses kéz megemelkedik, megigazítja a tökéletesen álló sima, vékony, lehajtott fehér garbónyakat, ami csak egy keskeny csík a férfi kulcscsontjai felett, rajta a középütt csúcsára fordított háromszöget formázó ónix alatt lefelé forduló fekete zsinórnyakkendő szalagja még keskenyebb ékesség.
- Bocsáss meg, igyunk valamit - indítványozza lágyan, vágyódó pillantást vetve a pult csábos üvegvilága felé.
A partnernek persze semmi kifogása, a lelkében könnyű buborék emelkedik, hiszen a randevú-asszociáció miatt valahogy mindenki jóra gondol a közös italozásról, meg sem fordul csepp fejükben, hogy a kortyolás, az ital sima íze felszabadít a jelenlétük nyomasztó súlya alól, pedig, voltaképpen a randikon is erre használják a pohárbavalót, nem? Micsoda elbaszott filozófia.
Annál több döntésnek látszik a pulthoz közelítés, a szórakozás után kutató figyelmes, szürkés szemek megtalálják a maguk betevőjét, az elégedettség gonosz ikertestvére suhan keresztül az arcán, még el is mosolyodik könnyű, tündérléptű mosollyal, lépte nyomán kajánság és rosszindulat. Már csak a prológust kell megtervezni, a konfliktust pedig szervezi majd a harag és az indulat.
Figyelme visszafordul a maga társalkodójára, az arca feszültséget mutat, bosszús haragot, a pulthoz érve már egészen alázatossá puhítja ezzel a „minionját”, kurta, halk válaszai elbizonytalanítják, így már mindkettőjüknek fontos lesz a bátorító korty ital, ugyanakkor a távolság is megnövekszik közöttük, hiába minden rajongó odaadás, valahogy kellemetlen lesz az aurájában megmaradni, néhány csípős megjegyzés ami gyors korrigálásra, hízelgésre buzdítja a meghátrálót, és Geralt (most már örökre az marad) rátolat a kiszemeltjére.
Elvigyorodik, elégedetten dorombol a lelkére csavarodott kígyó (micsoda képzavar), és követi a bocsánatkérést a pillantásával.
- Áh, Mr. Ayres! - a szívélyes üdvözlést még ő maga is olyan álszentnek érzi, hogy összerázkódik tőle, és bár „Geralt” nyitná a száját, hogy folytassa, amit elkezdett fürge lépéssel megkerüli, úgy nyújt kezet, mintha örök parolacimborák lennének. - Nem is reménykedtem ilyen kellemes meglepetésben - tényleg, nem ő szervezte a dolgokat, és még a vendéglistát se nézte meg, nem volt rá szüksége, nem keresett senkit.
A pillantása akaratlanul is megrovóvá válik, ahogy végigpillant a lezser öltözéken, éles nyelve se marad meg párnás ajkai mögött.
- Bár ahogy elnézem, váratlanul érhette a meghívás, hogy nem sikerült a korához méltóan felöltöznie - sóhajtja szinte. Geralt irigy haraggal sápad, belekortyol a kikapott habzóba, valamivel el kell simítania a csalódottságát, hiszen d'Abo figyelmének a tárgya sokkal inkább méltó arra a figyelemre, amire ő sóvárog. Gazdag szülők gazdag és jól sikerült gyermeke, markáns és fiatal, erőteljes, jó kiállású, pajkos fiú. Hát, valószínűleg bemutatkoznia is felesleges, de sohse lehet tudni d'Abo mit vár el az emberektől, a lánytól nyilvánvalóan azt, hogy olvadjon el, amikor hozzáfordulni.
- Ön gyönyörű kisasszony, bizonyára Mr. Ayres modellje, legalábbis, ha nekem lenne bármi tehetségem a fényképezéshez, ahogy, úgy tartják, neki van, akkor mindenképpen felkértem volna. Igazán örvendek a szerencsének.

karakterinformáció

Már akkor feszült leszek, mikor meglátom. Eszembe jut, mi mindent mondtam róla a terápián pár nappal ezelőtt, és végigborzong a gerincem, mondhatni, égnek áll a szőr a karomon, a tarkómon, mindenütt. Mint valami megtépett, fiatal kóbor kandúr, olyan vagyok, de kihúzom magam, ezt ellepontozandó. Úgyis csak a látvány a fontos, azt pedig nem látja, hogy mit gondolok róla, csak azt, hogy a kihívásának megfelelek, akármit is találjon ki. Öltönyben van, és hirtelen alulöltözöttnek érzem magam, annak ellenére is, hogy krémfehér kéjfiú garbó van a zakója alatt (hogy nem gyullad meg?! talán ujjatlan a pulóvere? nem, ne nyelj, bár ez az elképzelés nagyon...), nem pedig ing.
Negédességét tapasztalva enyhén felemelem sötét, egyenes szemöldököm. Hatásszünetet tartok, egyik kezemmel a pulton könyökölve, másikkal a boros pohár szárát tartva (az etikett szerint), és tekintetem látványosan siklik végig a szalagdíszen, le a tenyerére.
- Jó estét, Mr. D'Abo - válaszolok végül. Kézfogás nélkül. Ez óriási tapintatlanság tőlem, jófiú énem, aki szinte térden állva könyörög, hogy kedveljék, felháborodottan nyüszít, de nem hagyhatom, hogy D'Abo megalázzon. Soha többé nem fogok alul maradni vele szemben, és ha ehhez az kell, hogy az oltásra minden tapintatot mellőzve, így reagáljak, ezt fogom tenni. Némi erőt ad, hogy Skouris felnyitotta a szemem, így nem állok olyan értetlenül sok minden előtt, mint korábban.
- Úgy érti, nem látja okát a jelenlétemnek? - kérdezek vissza harciasan. Gyerünk, ugrasszuk ki a nyulat a bokorból, én nem akarok finomkodni, udvariaskodni itt feleslegesen!
Rávillantom sötét szemem, és újból, bár ezúttal csak jelzésként, végigtekintek rajta. Mik vagyunk mi, nők, hogy egymás öltözékén álljunk bosszút sérelmeinkért?
- Önnek azonban úgy látom, sikerült.
Ó nem, dehogy becsmérelem én a korát és a konzervatív külsejét! De lágyítanom kell a hangom, ebből túlságosan is érződik, hogy csak vagdalkozni akarok. Nem ezt keleltt volna mondanom! Méltóságteljesebb lett volna, ha nem is reagálok, csak egy gúnyos mosollyal, de most már mindegy. Beleiszom a borba. Ezt az embert nem lehet elviselni józanul. Fekete szemeim kutatón vizsgálják a szándékait. Kezdeményeznem kellene, mielőtt azt hiszi, csak védekezni vagyok képes, meg kell mutatnom a karmaimat is. Milyen kár, hogy nem forogtam ezekben a körökben kamaszkorom óta! Ő bizonyára igen. Ő bizonyára tízéves kora óta egyfolytában partikra járt. Soha nem állt szemtől szemben olyan médiamágnás előtt, aki el akarta tiporni. Hiszen D'Abo!
Ha a modell-lány a nőm lenne, alaposan felháborodnék, hiszen D'Abo rögvest betalál nála. Kihúzza magát és domborít, miként nekem eddig nem, bár lehet, hogy inkább a nevének örül... Hisz alapos korkülönbséget diagnosztizálok kettejük közt. Na nem mintha ez számítana. A lány velem egyidős lehet, esetleg fiatalabb kicsivel.
- Phoenix D'Abo - fordulok a lányhoz; előbb a férfit a nőnek, majd a nőt a férfinak: - Hadd mutassam be Margaret Constance-t.
...ha már ilyen pofátlanul megszólítottad, igen. Tessék! A lány fényes, piros ajkairól lenyalja a bort, és kecsesen nyújt kezet D'Abonak, aki megint rejtett célzásokkal szurkál. "Ahogy tartják"?! Értesz is te a fényképezéshez! Pedig fájón ugyan, de észben tartom, hogy bizonyára ért. Őt is rengeteget fotózták. Meg is értem! Olyan erős a karizmája, hogy a vele érkező akárkira még egy satnya pillantást sem vetettem mindezidáig.
Közben rádöbbenek, hogy le is csúsztam már egy lehetőségről. Milyen jó is volna azt mondani, hogy igen, már felkértem egy fotózásra! Most úgy fog tűnni, mintha csak teszetoszáskodtam volna...
- Nem, még nem - felel a lány csengő kacajjal. - Én is igazán örvendek, Phoenix. Tegeződjünk.
És már el is mélyül a férfi szemeiben. Szó se róla, tud bánni az adottságaival.
- Nem azért járok partikra, hogy partnereket halásszak magamnak... fotózásokhoz - teszem hozzá. Természetesen. De azért hogy a lányt se sértsem vérig, hozzáteszem: - És Maggie is nyilván rengetgszer hallja ezt, a világért sem untatnám - pillantok rá. Elképesztő, milyen nehéz elszakítanom a pillantásom D'Abóról. Hogy rohadna meg. Sürgősen fordítanom kell a szituáción.
- És ön, bemutatja a kísérőjét? - kérdem, a korábban engem taszigáló pajtására fordítva a figyelmünket. Igazságtalan vagyok, szégyellem is magam, nem etikus a buzi-kártyát kijátszanom, főleg Kilian után. De ez a pokolfajzat nyilván elbírja. Legalább megtanulom, hogy kell ezt elegánsan lereagálni, hisz nyilvánvalóan engem is érnek majd ilyen támadások előbb-utóbb. (Mégis MI késztet arra, hogy azt gondoljam, sérthetetlen lesz?!)

A legfinomabb zsír valóban az emberé.
Különösen az a háj, ami akkor termelődik, amikor ilyen feszültséggel fogadják a jöttét. Vastagon megkeni a lelkét, simára olajozza a beakadt részeket, ráadásul a megkent lélekben szikrák gyúlnak, amik a feleslegeset fellobbantják és ragyogó, új fényt adnak a dolgoknak. Kinek kell a bú, a bánat, a kétségek, amikor ilyen ragyogó lehetőségek hevernek szerteszét a pillanatok göröngyös útján, apró, görgeteggyémántokként.
Kellemkedik a rávetett pillantás tüzében, kihúzza amúgy is egyenes hátát, megfeszíti széles vállait, megemeli simára borotvált állát, büszke-elégedett pillantással viszonozza az „üdvözlő” pillantást, és nem csügged akkor sem, amikor a paroláját visszautasítják, sőt, mintha néma macskanevetésre nyílnának az ajkai, ahogy leengedi a kezét, és inkább a lány bűvöli el tekintetének ragyogó és szikrázó mélyével.
Mindig belakmározik a megjelenésének adózó csodálatból, mint egy mohó szörnyeteg.
- Úgy értem, ahogy mondtam - udvarias odaszúrás, szinte mellékes, érzékelhetően ennél sokkal nagyobbat durranó petárdák is lappanganak még elegáns öltönyének zsebében. Nem ezzel akarja megsérteni az Ayres fiút, hiszen arra ott van a puszta megjelenése, erőszakos, örvénylő hangulata, ami mégis úgy ragadja magával a figyelmet, mintha a legédesebb lépesméz volna, amit csak ember találhat.
- Nyilvánvalóan - vet még egy sokatmondó pillantást a felgyűrt ujjú ingre, és mintha csak ettől érezné magát kényelmetlenül, megigazítja makulátlanul sima öltönyoldalát. Nem kell nőnek lennie ahhoz, hogy előkelően piperkőc legyen, igényes az öltözékére. Akárki tervezte, alighanem arra vágyott, hogy ilyen emberek viseljék azt, amit megálmodott.
És ha már álmok, érződik rajta, hogy a lány néhány álmát is valóra tudná váltani, ha akarná, ahogy Geralt álmait is, sőt, egészen biztosan Edwardon is tudna segíteni, hiszen a rémálom is csak álom.
- Nagyon örvendek, Helen Constance leánya, kérem, mondja, hogy nem tévedek, ilyen kellem és báj kevés fakad, méltó örökség hozzáértő kezekben - gálánsan kezet csókol, finoman tartva a felé nyújtott puha kacsó filigrán ékszernek tűnik az ujjai között. A domborítás nem kerüli el a figyelmét, éppen csak annyira pillant oda, hogy Margaret kellemesen érezze magát, hiszen megkapja, amire vágyik, az elismerő pillantást, de nem lesz gusztustalan kukkolás áldozata.
- Igazán megtisztelsz- mosolyodik el szélesen, elégedetten, és úgy érzi, a lány megvan. Egészen biztosan megvan, már csak a koronát kell feltenni a műre, óvatos, elegáns szavakkal. - Biztos vagyok benne, hogy hamarosan rangosabbnál rangosabb ajánlatok között válogathatsz, és úgy kell majd visszautasítanod a kedvéért, amint összeszedi a bátorságát - búg a hangja, mint a mesebeli kígyóé, a pillanatot mégis megszakítja Ayres jogos felháborodása.
Lágyan elengedi a lány kezét, felnevetve odapillant a fiúra.
- Pedig szerintem pont a legmegfelelőbb alkalom, hiszen ilyenkor ezért mutatják a legjobb arcukat az emberek. Hogy feltűnjenek valakinek, hogy valaki értékelje őket, a képességeiket, a küllemüket, a beszédstílusukat, lássák, hogy nem csak egy szép arcok ők, hanem lehet velük beszélgetni, és a többi, és a többi, és végül le lehessen vonni a következtetést, hogy megfelelő partnerek volnának... - kósza pillantása visszatéved a lányra, aztán újra Edwardra - … bármihez.
A kísérőjére néz, aki meglepetésében lekoppintja a poharát a pultra, egy kicsit zavarba jön attól, hogy mindenki rápillant. A társasághoz képest a külleme meglehetősen átlagos, nem egy szépséges férfi, inkább el lehetne képzelni egy jól karbantartott negyvenes háziasszony mellett egy felső középosztálybeli házban három gyermeket nevelve, mint a csillogás világában. Ennek ellenére ápolt, a megjelenése azt a biztonságot sugallja, hogy van pénz mögötte, amit okosan, higgadtan használ, és mindent megtesz azért, hogy a társadalmi helyzete ne rendüljön meg, alighanem kínosan udvarias, pontos ember.
- Sajnos ez a remek férfi nem a partnerem, bár már gondoltam rá, hogy átcsábítom a keleti partról, de nehéz versenyezni az ottani konkurenciával.
„Geralt” elmosolyodik, némi szomorkás mellékízzel, hiszen egészen másfajta csábításra vevő volna néhány éjszakára.
- Mr. Quinn a New York Times vállalat egyik főszerkesztője, és mondhatom, az ő munkássága egy új korszakot vezet be. Éppen a külpolitikáról beszélgettünk, bizonyára untatnánk ezzel önöket, fiatalokat, de a magam részéről bátor hazafiként tisztelem az olyan merész, mindenre elszánt embereket, mint Willian Whyton, ha semmit sem mond a neve ne csüggedjenek, haditudósító, de valahogy az amerikai nép a katonákban tiszteli a háborút, azokra ritkán gondolnak, akik hírt adnak róla.
És „Geralt” arca mégis felragyog, hiszen már kezdte úgy érezni, Phoenix nem figyelt arra, amit mondott, de lám, mégis, és most készen megkapta a kérdéseire a roppant kielégítő választ. Egyáltalán nem bánja már az ifjú Ayres jelenlétét, bár nem szívesen osztozik, végül is, a konzervatív külső alatt ő is egy vállalkozó szellem. Hálás derűvel köszöni meg a méltatást, könnyű szívvel mutatkozik be, és tényleg Geralt. Édes megkönnyebbülés.

karakterinformáció

Vannak emberek, akiket egyszerűen nem lehet megsérteni. Minden sértés, melyet mondhatnék neki, rám ütne vissza, mégis mit tehetnék egy ilyen helyzetben?! Hallgatok. Még el is húzom az ajkam egy rideg mosolyra. Hát, D'Abo...Akkor nincs más választásom, megverlek a saját játékodban, valahogy, még nem tudom, hogy vagy mivel, de alul fogsz maradni.
Csak tudnék olyan hidegen gondolkodni a jelenlétében is, mint a távollétében!
Megbillentem a bort a poharamban, belenézek a vörös, rohadt száraz, testes nektárba. Bele akarom fojtani D'Abot. Eltörni a pohár üvegét a pulthoz vágva, és a szárának csonkját a torkába döfni. Ehelyett egyszerűen állok, beleszagolva a pohárba, mintha nem ittam volna már ki a felét, mintha ez érdekesebb volna annál, hogy D'Abo ilyen pofátlan, súrmó módon belegyalogol a beszélgetésembe. Nem mintha nagyon beszélgettünk volna. Alig figyeltem rá, és ez most megbosszulja magát. Az a baj, hogyha most elkezdenék izmozni, csak azt mutatnám meg neki, mennyire kétségbe ejt, hogy kettő darab szóval ellopja a show-t és viszi a lányt. Rápillantok én is a lány lapos mellkasára, miközben derekát meghomorítja egy percre. De...mi?! Nem, ez már túlzás... Visszanézek Margaretre, azt próbálva megtippelni, D'Abo negédes kedvességének vajon mekkora része túlzott udvariasság, mekkora része az, hogy engem akar oltani, és mennyi lehet belőle igaz.
Vagy... megvillan a szemem, mikor rájövök. Ez is épp egy ajánlat volt. Épp olyan, amilyet nekem tett. Felkínálja a lehetőségeket, úgy, mint aki "biztos benne", meglebegteti a dicsőséges közeljövőt... bár nem teszi hozzá, hogy "ha". A lány bizonyára magától is tudja ezt. Látom abból, ahogyan végigsimít D'Abo tenyerén apró, hegyes selyemujjacskáival, hogy kész örömmel megy bele a játékba. Az alkuba. Abba, amibe én nem voltam hajlandó.
A ráébredés annyira fejbe kólint, hogy egyenesen visszanézek D'Abo-ra, mikor hatásvadász monológja közben jelentőségteljesen rám pillant. Kíváncsi a pillantásom. Ennyi? Ennyi vagy, D'Abo? Tényleg?
Nem, ezt nem hiszem el. Ennyi sivárság képtelen volna ennyi karizmát táplálni, lángoltatni, és égetni a szemem.
- Az emberek ilyenkor mutatják a leghamisabb arcukat - osztom meg velük halk, de magabiztos vélekedésem. D'Abo-hoz intézem a választ, őt cáfolom meg, és nem is tekintek a lányra, mert a végén magára veszi. Meglepődöm, hogy végül nem sértődött ciccenés, hanem cinikus ,mély kacaj hagyja el a száját, és beleiszik a pezsgőjébe.
- Mindenki hazudik, Edward, ne légy ezen így meglepődve...
Tartózkodón elmosolyodom. Milyen közhelyes keserűség! És mennyire igaza van. A klisék sajnos a legtöbbször igaznak bizonyulnak... előbb vagy utóbb, inkább előbb.
Aljasságom célpontja, sem mint inkább áldozata legalább olyan zavart, mint amennyire elszégyellem magam apró, nüansznyi aljasságom miatt, de mivel D'Abo-n egyáltalán nem látszik, hogy akár cseppnyit is megingatná a kérdés rendületlen tank-önbizalmát, én sem izgatom magam tovább a kérdés miatt. Mindenki tudja, hogy meleg. Szerelmet vallott a tulajdon bátyjának.
Milyen szerencsés, hogy van egy bátyja.
Figyelem, némi szomorkás mellékízzel, ahogy a férfi feltolja a szemüvegét. Körülményes, precíz ember. Ismerős a neve, de mielőtt magam rájöhetnék, D'Abo közli, kivel is állok szemben. Felcsillan a szemem. Persze meg kell hallgatnom utána Phoenix dagályos méltatását, melyben szerepet kap Whyton is (az istenit neki, tudtam!). Azt követően azonban, nem számítva a férfi bemutatására, magam leszek pofátlan. Kezet nyújtok, elfogadom a nevét az enyémért cserébe.
- Örülök, hogy megismerhetem. Bevallom, nagyon kíváncsi voltam, ki lehet a név mögött, aki elcsábította Willian-t. Úgy értem, az iskolától. Van szerencsém személyesen ismerni, és véletlenül tudom, úgy tervezte, vendégelőadónak áll a Frances Universityn.
Tudom, hogy az itt jelenlevők közül legalább egyvalaki biztosan ismeri a sztorit. Nem nézek D'Abo-ra, de érzékeim felé nyúlnak, kíváncsian tapogatva le a reakcióit, ha vannak.
- Mesélte azt is, hogy korábban sorozatos nehézségekbe ütköztek a pályázatai, ilyen-olyan indokkal visszadobták őket, hogyhogy most meggondolták magukat? - teszem fel a kérdést az általam ismert legudvariasabb, mégis eléggé határozott modoromat felhasználva. Tudom, a lányt halálra fogjuk untatni a témával. Ő inkább D'Abo-val foglalkozik. A pultra könyököl, hátrahajolva, és a poharat a szájához illesztve flörtöl vele tovább.
- Nagyon tájékozott vagy, Phoenix - búgja, kortyol a pezsgőből. - Bár a te pozíciódban ez nem is csoda, igaz? Hogy ismertétek meg egymást? - kérdi. Felénk billenti különös, metszett állát. Nem egyértelmű, kire gondol, Quinn-re vagy rám.

Minden oka megvan az elégedettsége, az ő nézőpontja szempontjából minden kört megnyert eddig.
Valójában nem is tud veszíteni, nincs miért beérje a veszítéssel, ha egyszer nyerni született, nyerni akar, nyerni fog. Minden apró szófordulatban, tettben, gesztusban.
Mert kedveli az ilyen haragvó fényeket az emberi szemben. Ayres szemében pedig különösen jól mutatnak ezek a fények, bár egészen szívesen megtekintené, ahogy másféle kéjtől és kíntól homályosodik a tekintete, ha ezt engedik, akkor ez marad. Lám, tekintettem van a másik konokságára, igazán nem tehetnek neki szemrehányást.
De hát persze, hogy tesznek. Mosolyintva fogadja a kimondatlan, gyilkos indulatokat, nincs kétsége affelől, hogy milyen hatást váltott ki a megjelenése és fellépése, a szavai, az egymáshoz fűzött mondatok. Durva szögesdrót a legfinomabb selyembe csomagolva, nem éppen egy kultúrember sajátossága, éppen olyan megdöbbentő mindig, amikor ilyet csinál. Nem mintha gyakran ccsinálna ilyesmit. Vagy mégis?
A lányra mosolyog, a fiúra mosolyog, a mosoly a legrövidebb út két ember között.
- Milyen keserű és kiábrándult a fiatalember - kacsint a lányra bal szemének pajkos hunyorításával, mintha csak őt bízná meg azzal, hogy életkedvet csepegtessen Edwardba, hiszen gondot visel a fiúra. Nyilvánvalóan. Csak az nem látja, aki nem akarja, illetve nem hagyja magát befolyásolni. – Mindig elszomorít, ha ilyen mértékű lenézést tapasztalok azok iránt a társadalmi események, normák és emberek iránt, akiknek révén rangot, vagyont, megbecsültséget nyer az ember, akik között ér valamit a név, amit visel és a tett, amit tenni készül, akar, tervez - a melegség kiforr kék szeméből, acélos hidegen szúrja a pillantását a fiúéba.
- Úgy van Margaret, a hazugság épít, de a hazugság is csak olyan, mint egy kép, egy fénykép, voltaképpen csak az igazság és ábrázolás másik arca. Kár megtagadni a hasznosságát - biggyeszti le a száját, és bár általában nem kenyere a filozófia, most a saját kesernyéssége megköveteli tőle ezeket a keserédes szavakat.
Leheletnyit sem jött zavarba a partnerét firtató kérdéstől. Gazdag és híres személyként hozzászokott már, hogy a rááramló figyelem jelentős része továbbpattan azokra, akikkel együtt mutatkozik, ez alapján próbálják megítélni és elítélni, ahhoz pedig, hogy a kísérő férfi mivolta kínosan érintse, legalább szégyenérzettel kellene rendelkeznie ez üggyel kapcsolatban.
Szégyenérzet nélküli elégedettséggel figyeli Ayrest a bűvös név elhangzásával kapcsolatban, de nem elégedett a kapott reakcióval.
Quinn örömmel kezet fog, a fogása határozott, de nem túlzottan domináns.
- Részemről a szerencse – mosolyog, és igaznak tűnik, finom érzékkel megérzi a szavakba csomagolt szemrehányást, Phoenixre pillant, láthatatlan információcsere, d'Abo finom biccentéssel jelez engedékenységet.
- Valóban hallottam hírét annak, hogy néhány nagyszerű diák kérésére elvállalta volna az előadásokat... Mr. Ayres, hát persze, önről is hallottam elnézést, hogy erre nem jöttem rá korábban, sokat méltatta önt – ez persze lehet csak udvariasság is. - Nos igen, tudja, mi ott a másik óceán partján egyszerűen nehezen bízunk meg az itteniekben. Gondolom ön is járatos a szférában, különben nem lenne itt, nálunk úgy szokás, hogyha valakinek nincs megfelelő helyi kapcsolati tőkéje, akkor rendkívül nehéz, körülményes, sokszor szinte lehetetlen bekerülni a vállalathoz. Kérem értse meg, rengeteg a tehetséges ember, és bár én személy szerint nem helyeslem, hogy a tehetségek közül a háttér alapján válasszuk ki a megfelelő embereket, egyszerűen jelenleg még nincs rá más mód. Mr. d'Abo személyében azonban Mr. Whyton olyan támogatóra talált, aki mifelénk is megalapozta már a jó hírét és elismertségét. Így lehetőségen nyílt a vezetőség előtt a pályázatait új színben feltüntetni. Bízom benne, hogy ez egy nagyon sikeres együttműködés kezdete.
Phoenixet egyáltalán nem zavarja a történet ismétlése, mert bár ismerte, legalább olyan kíváncsian tapogatja közben a figyelmével Ayrest, miközben az őrá hegyezi ki magát, de közben a lánynak is jut belőle, mielőtt elhanyagoltnak érezné magát, egészen mellétámaszkodik a pultra, hagyja a partnereiket beszélgetni.
- Manapság az információ és a tájékozottság szinte többet ér, mint a szakmai háttérismeret. Nem szeretnék azokhoz a bús harmincasokhoz tartozni, akik már képtelen felvenni a versenyt a huszonéves ifjú titánokkal, akik a multimédia csecsén nevelkedtek, mint megannyi Romolus és Remus - mosolyog, a kortyolást nézi, a pezsgő habzását a száj ívén. Tényleg van valami, ami ebben a lányban inkább „érdekes”, mint szépséges.
- Lehangoló történet, tudod, Ayres elég tehetséges, de manapság a tehetség mit sem ér, ha nem művelik megfelelőképpen, nem a legjobb reklám, ember, érvényesülési lehetőség áll mögötte. Akkor eltékozolja a képességeit, hiszen nem ér el velük semmit, ami igazán fontos. Sajnos ahhoz a szűk réteghez tartozik, aki pusztán a szakmája dicsőségére vágyik, nem kér a hozzám hasonlók segítségéből. Szomorú, nem? Nagy kár lenne érte.
Valahogy egészen biztos abban, hogy nem az évtizeddel idősebb főszerkesztő érdekli.

karakterinformáció

- Ugyan, korántsem! - vetem ellen azonnal egy olyan lelkes mosollyal, amilyennel a kisiskolások néznek a tanító nénire, mikor az ábécé-dal "most már ismerem az ábécét" sorát tanítják nekik. Nem vagyok kiábrándult. Soha nem is voltam, és az, hogy ez a bajszos barom most rám akarja sütni ennek a kordivatos depressziónak a bélyegét, felháborít, és ezt már nem tudom szerény-szelíd mosollyal és belső igazságszolgáltatással kompenzálni. - Ön félreért, Mr. D'Abo. Impozánsabb társaságban is ugyanúgy megesik az emberekkel, hogy gyarló figyelemhajhász szószátyárokká válnak.
Mit isteníti ennyire magát?
- Számomra a név semmit nem jelent, főleg, ha a viselője amúgy is méltatlan rá.
És Ön, Mr. D'Abo, több, mint méltatlan a nevére. Ha hinni lehet a pletykáknak, de már csak amiatt is, ahogy velem bánik, minden bizonnyal féltékenységből. Igen, újabb megvilágosodás ideje következett el. (Lehet valami ebben a borban, utána kell majd néznem, milyen fajta, melyik borászat és melyik évjárat.) Most, hogy fel vagyok fegyverkezve Skouris meglátásaival D'Abo viselkedését illetően, valamiért jóval tisztábban látom a szándékait. A szavai mögé látok, és nem csak a haragvás jut nekem osztályrészül. Eddig féltem, mi lesz, ha még jobban magamra haragítom, de az igazság az, hogy ennél többet úgysem tud tenni ellenem, nem igaz? (Minden bizonnyal lebecsülöm a fantáziáját.) vagy ha mégis, legalább lássa, nem rúghat belém és taposhat el kényére-kedvére. Mert nem engedem. Akárhogy villogtatja rám azokat az üres, felszínes kék szemeket. (Muszáj ennek látnom, muszáj nem hagynom, hogy felnyársaljon velük.)
- Nekem semmi bajom a hazugsággal - kuncog Margaret, a cipőjét a lábujján egyensúlyozva. Még csak most kezdődik az este, máris kezd a fejébe szállni az ital. Remélem, hogy D'Abo ágyában majd horkolva fog durmolni, mikor a férfi felviszi magához.
Nem kerüli el a figyelmem, hogy pillantást váltanak. engedélyt kért netalán? Mennyire... kiábrándító. Quinnek kellene a markában tartania D'Abót, nem pedig fordítva! De annak örülök, hogy a felháborodásom sikerült nem nyilvánosságra juttatnom. Ezzel eltakartam magamon egy támadható felületet. Hadd érezze, hogy feleslegesen ármánykodott! Elég nekem tudnom, hogy valójában még a terapeutámnak is beszélnem kellett az esetről, annyira mélyen érintett. De hát ezért tartja az ember a terapeutáit, nem? Hogy helyrekalapálja azt, amit helyre kell.
- Hallott rólam? - kérdezek vissza nyílt meglepetéssel. - Williantől? - faggatom. Leplezetlenül sandítok D'Abo felé. Csak ő lehetett, kizárt, hogy Whyton rólam beszélt volna egy jöttment főszerkesztőnek. (Vagy inkább, a Times főszerkesztőjének egy jöttment rólam.) Hallgatom Quinn magyarázkodását, ujjaim megfeszülnek a boros pohár szárán. Nem akarok vele ellenséges lenni, de igen rövid úton bebizonyította, hogy nem más, mint D'Abo embere, és ez nálam most már sértés számba megy. Ugyan mosakszik, de látom rajta, hogy ez csak duma. Szeretném azt hinni, hogy nem, de sajnos igen.
- Ha ön nem helyesli, miért nem tesz ellene? Ki akadályozza meg?
Nyilvánvalóan mindketten tudjuk, hogy pontosan az olyan emberek, mint D'Abo, ez a ragadozófigyelmű férfi itt mellettem. Dühít ez a dolog, amiről beszél, és feltett szándékom megváltoztatni a dolgokat, de persze, nem egy nyáresti partin fog ez megtörténni.
- Ugyan, hisz ön a főszerkesztő. Ön dönti el, ki kerül be a lapba és ki nem, nem igaz? - kérdezem barátságosabb hangon. - Ha csak az kerül be a laphoz, akinek hátszele van, hamar eléri a lapot a vérmérgezés. Nem tart ettől?
Kiiszom a borom, leteszem a pultra és intek a fehér csokornyakkendős pultos fiúnak, hogy nem kérek újabbat, köszönöm. Margaret eközben ajkai játékával próbálja elcsábítani D'Abót. Vajon sikerül neki? Nem akarom őket bámulni, de odanézni sem. Fülelek ellenben, és mikor meghallom a lány kérdését, mely olyan, akár egy jó helyre, jól elhelyezett időzített bomba.
Lehangoló történet?! Feléjük fordulok. Csak intelligensen, Ayres. Nem kocsmában vagy.
- Igazán nagy öröm, hogy tehetségesnek tart.
Meg a zsarnok kurva anyád. Ahelyett azonban, hogy ezt mondanám, enyhe szögben félrebillentem a fejem és érdeklődés költözik az arcomra. Még az is lehet, hogy valódi.
- Tudja, a mai napig nem egészen világos, hogy mit is ajánl pontosan - szólalok meg, mielőtt Margaret ismét maga felé fordítaná D'Abo figyelmét. Arra most én tartok igényt. Bár ezt a kérdést feltenni három-négy kör pofára oltás után feltenni elég vakmerő, de én is az vagyok. Vagy csak a bor.
- Ugyanolyan hátszelet, mint amilyen Will Whytonnak nyújtott? - kérdezem. Bár mondaná, hogy igen, akkor vissza ogok neki szólni, de úgy, hogy... hogy biztos megbánom majd később.

Megemelinti a szemöldökét, a kecses ív készséggel varázsolja az arcára az udvarias kétely kifejezését, miközben meglehetősen figyelmesen nézi a fiút, aki ezzel az ellenvetéssel kissé elhamarkodott és hebrencs képet fest önmagáról. Nyilván nem ilyen, és nem számíthat azokra a gondolatokra, amik ennek hallatán megfordulnak Phoenix fejében, de mégis... elmosolyodik.
Ez a mosoly egy kivéreztető mosoly, olyan finoman adagolt szerető sajnálat van benne, mintha legalábbis rokona, szeretője, pártfogója lenne Edwardnak. Nem is igazán neki szól, inkább mindazoknak, kik titokban vagy leplezetlenül figyelik őket.
- Megbocsátom a „gyarló szószátyárok” kifejezést mindazok nevében, akikre értette Mr. Ayres, és betudjuk fiatal korának és tapasztalatlanságának az ilyen társalgási ballépést, amivel a jövőjét kockáztatná. Reméljük, nem hallották sokan - pillant körbe aggodalmasan, majd újra a szép, markáns arcba szegezi egészen kiacélosodó kékségű pillantását. Háttérbe húzódik a buja, sejtelmesen pusmogó tekintet és egy vasakaratnak adja át a helyét a lélektükörben, hogy az is illegethesse magát.
- Mindazonáltal, ha a név semmit nem jelent, mégis mit keres itt Mr. Ayres, ahova csak a neve jelenti a belépőt? Ha úgy találja, hogy vannak itt olyanok, akik méltatlanok a nevükre, miért szennyezi be magát velük? Kérem, ez képmutatás.
Jól esne az a habzó, ami Geralt előtt vár rá, de nem lép oda érte, a nyelvével nyalintva nedvesíti meg a száját, majd Margaretre mosolyog. Neki sincs baja a hazugsággal, ez teljesen nyilvánvaló, de a hazug szónak célja kell, hogy legyen, hiszen a céltalansághoz bőségesen elengedő az igazság is.
Mr. Quinn kissé hevesebben látszik lélegezni Phoenix vad szavaitól, kellemetlenné válik számára a légkör, ehhez azért egy kissé konzervatív, de nem adja fel, hiszen nem azért főszerkesztő, hogy olyan feladós legyen, és inkább az Ayres fiúra koncentrál, mintha mi sem történt volna, az elhangzottak el sem hangoztak volna.
- Igen, Mr. Whytontól. Mr. d'Abo és Mr. Whyton is nagyrebecsüli az ötletét, amivel ilyen jellegű előadást emelt volna be az Egyetem repertoárjába. Ez egy nagyon előremutató ötlet, feltétlenül keresnek majd hasonló profilú szakembert a pótlására. Ez mindenképpen méltatásra érdemes – mosolyog elégedetten, hogy valamivel végre ő lepte meg a beszélgetőpartnert, de aztán szomorúvá válik a hűséges pillantás.
- Sajnos túlbecsüli a főszerkesztő ráhatását a dolgokra. A Times Vállalat nem csak a Times újságot foglalja magában, azonban még a Times főszerkesztője felett is ott áll a Times Vállalat bizottsága, amely jeles emberekből áll, akik hagyományosan már évtizedek óta foglalkoznak azzal, hogy méltók legyenek a cég hírnevéhez. Ők határoznak ezekben a kérdésekben, minden embert, aki a laphoz szeretne kerülni hozzájuk terjesztünk fel, és ők informálják le a maguk forrásaiból. A vérmérgezés egy jogos aggály, de a Bizottság elég bölcs ahhoz, hogy ezt elkerüljék – ő is kortyol, ahogy a fiú, neki is szüksége van arra, hogy sikamlósabbá váljanak a nehezen kimondott szavak a torkában.
Nem veszi udvariatlanságnak, hogy Edward odafordul, ahol róla beszélnek, őt is érdekli az a lehangoló történet.
- Igazán nagy öröm, hogy akadnak még tehetségek - mosolyog, majd újra a lányra pillant, hogyha van hozzáfűznivalója akkor csak nyugodtan, vágjon bátran közbe, bár a fiú mondanivalója sem elhanyagolható, nagyon ügyel a látszatra.
Viszonozza a félrebiccentést, de sokkal inkább csak az állmozdulatából sejthető, hogy ez is egy biccentés, annyira alig-mozdulat, hiszen az nem illik egy férfihez, talán, inkább illene akkor, ha pózolni akarna. Akar, csak nem azoknak, akik most a gépet tartják a terem túlfelében és szomjas paparazziszemekkel lesik a műgenerált eseményeket.
- Nem világos? - visszhangozza csendesen, hitetlenkedve, már-már kisfiús megbántottsággal a hangjában, mintha a homokozótársa nem értékelné, hogy mekkora kegy a részéről, hogy engedi őt a saját homokozójában játszani.
Végül sóhajt egyet.
- Tudja Mr. Ayres, meglehetősen személyes jellegű, hogy kinek milyen támogatást tudok nyújtani. Ez függ az egyéni preferenciáktól, képességektől, lehetőségektől, ötletektől. Mr. Whytonnak szinte semmire sem volt szüksége egy szerencsés néven kívül - amihez bizonyára nem tartja őt méltónak a fiú, nem tudja elnyomni a gúnyos mosolyt a szája sarkában- ami hozzásegítheti őt az álláshoz, amire mindig is vágyott. A szakmai tudást, a képességet ő már kifejlesztette magának, én csak lehetőséget biztosítottam arra, hogy az említett Bizottság bízzon benne. Nyilván önnek egészen másfajta támogatásra volna szüksége - újabb mosoly, édes, féloldalas.
- Például az ajánlatok értelmezésével kapcsolatban. Ha ennyire érdekli, újratárgyalhatjuk a dolgot, nem csinálok büszkeségi kérdést ebből, hiszen nyilvánvalóan tudnám támogatni - ahogy a vívók mondanák: fless.

karakterinformáció

Micsoda mosoly. Viszonozhatnám, de attól tartok, nem értette meg, hogy többek közt őrá is céloztam. Vagy igen, csak ezzel védi ki a szúrást. Ahogy azonban figyelem, egyre sértőbbé válik és gunyorosabbá, aztán már értelmezni sem vagyok képes a tekintetének árnyalataival összevetve. Nyilván nem jövök rá, hogy ő a közönségnek (legyen az vélt vagy valós) éppúgy címezi minden szavát és gesztusát, mint ahogy nekem.
Most azonban énrajtam van a sor, hogy felvonjam fél szemöldökömet. Társalgási ballépés? Abból minden bizonnyal neki is akadt egy pár a múltjában. És örömmel veszem tudomásul, hogy megbotránkoztattam a szavaimmal (őt, vagy vélt-valós közönségét). Én nem pillantok körbe. Engem nem érdekel, ki hallotta és ki nem. Érzékelek néhány embert körülöttünk lézengeni, főleg a pultnál állnak páran kissé odébb, de én nem azért beszélek, hogy arra ne figyeljen oda senki.
Margaret unatkozva túr dúsan kócos, szőke hajába, miközben mi, férfiak épp azt mérjük össze, melyikünk nadrágjában van peckesebb dákó, vagy azt látja, hogy a kölyökkutya ugat a harci vérebnek, vagy minden bizonnyal effélét gondol, és ez tőle bájos. Természetes, hogy minden nő vágyik a figyelemre, és az, hogy két férfi a társaságában egymással foglalkozik és nem ővele, kiábrándító lehet.
Szívesen letagadnám, de D'Abo pillantása azért végigborzongatja a gerincem. Olyan, akár a kígyó a Dzsungel könyvében, alattomos és veszélyes, és kifejezetten zavaró, de állom a pillantását, keményen és konokul, bár a kezem elárul, ugyanis kapaszkodót keresve nyúl az imént letett boros pohár után. Mégis kérek még egy pohárral. Majd alkalomadtán.
Egy szemernyi kétségem sincs afelől, hogy nem csupán a nevem miatt lettem meginvitálva, annak ellenére, hogy most megfordul a fejemben: mi van, ha egyesek hallottak a D'Abo és köztem levő ellentétről, és azért vagyok itt, hogy legyen valami attrakció? akkor semmiképp nem szabadna belemennem. Amúgy sem szabadna belemennem. De mégis hogy ne mehetnék bele, ha egyszer ilyen vérlázítóan, lekezelően beszél velem?!
- Az ön világában, Mr. D'Abo, nyilvánvalóan elképzelhetetlen, hogy valaki azért legyen meginvitálva egy ilyen társasági eseményre, mert saját érdemei is vannak, nem pusztán a családja neve a belépő. - Mint neked. - Ha ebben a társaságban mindenki ilyen maradi sztereotípiákat szegezne nekem, inkább lennék egy harmadosztályú bár teraszán, mint itt. Maga még mindig hisz a születési előjogokban? - kérdezem úgy, mintha én se gondolnám ezt komolyan. Bár, nem csodálom, hogy ő, egy D'Abo (bizonyos körökben ez akár a Kennedy névvel is felér), úgy gondolja, hogy elég beleszületni egy sikeres klánba, és máris minden út el van egyengetve előtte élete végéig. Én ebben nem hiszek. - Nem vagyunk középkori, európai nemesek.
Azt hiszem, ha abban a korban éltem volna, akkor is valami szabadkőműves, vagy minimum reformációt követelő csoport tagja lettem volna.
Most kérem ki a boromat. Az a baj, hogy érzem, főleg így, hogy Quinn is megtámogatja, hogy igaza van, de inkább vágnám át a saját torkom, mint hogy ezt beismerjem, főleg mivel csak részben gondolom így, de neki egy pici megingás is már teljes tarolást jelentene, amekkora egoval rendelkezik.
Megfeszül az állkapcsom Quinn szavait hallva. Ezt illene megköszönnöm, hisz gyakorlatilag körbenyalt.
- Bizonyára rendkívül nagy figyelmet szenteltek az ügynek - udvariaskodom vissza inkább. Ez éppen annyira anyázás, mint amekkora méltatás, és nekem meg is felel ez így. Meg vagyok róla győződve, hogy valami huszadrangú kis gyakornokot fognak kivezényelni. Mindegy végül is, féléves lobbizásomnak már így is lőttek. - Kire gondoltak, egyébként? - kérdezem meg végül mégis, hisz győz a kíváncsiságom, és én sem vagyok az a könnyen feladós fajta. Talán a nagyon rosszból tudok alakítani valami kevésbé rosszat. Miközben Quinn-t hallgatom odafordulva, megfogalmazódik bennem egy kérdés.
- A jeles bizottságnak igen sok ráérő ideje lehet, ha minden egyes alkalmazott felvételéről személyesen kívánnak dönteni - állapítom meg. Ezt kamunak tartom. Nyilvánvaló baromság. - Ön, Mr. Quinn, ha júl tudom, kiemelkedő munkájának köszönheti a posztját, fiatal kora ellenére azért főszerkesztő, mert megdolgozott érte, nem pedig azért, mert valaki nagy örömmel simogatja a hátát, nemde?
Persze, lehet, hogy de. Talán éppen D'Abo. Ki tudja?
Amint ismét D'Abo felé fordulok, felkészülök egy újabb dagályos kioktatásra, bár szüntelen reménykedem abban, hogy ezúttal majd talán mást is hallok, mint a tradicionálisan hollywoodi, végtelenül korrupt értékek dicshimnuszát. És ezúttal valóban más hangzik el, mégsem érzem magam kielégítve. Korántsem. Visszafordulok a bárhoz, tekintetem levéve D'Aboról. Megfogom a minden bizonnyal neki kitöltött poharat, és elé teszem a pulton, míg a magam borát is kitöltik, és azt pedig magamhoz veszem. Szükségem van némi holtjátékra, hogy lehiggadjak.
- Maggie, még egyet? - kérdem a lány felé fordulva, mivel épp most hörpintette fel az utolsó kortyot a pohárból. Érzékien nyalja meg dús, vörösre rúzsozott ajkát, pillantása D'Abon (ki máson) rebeg, de bólint. Nekem ennyi is elég, meg úgy tűnik, a pult mögött álló srácnak is, akit megbabonáz a felettébb impozáns négyesünk egyetlen hölgy tagja.
- Ha nekem nincs szükségem arra, hogy újratárgyaljunk bármit, az előnyt jelent, ugye? - kérdezi flörtölve Margaret, kecsesen (és egyben végtelenül megerőszakolva a gerincét) hátrahajolva, a pultra és D'Abo elé támaszkodva. Mondjuk a teste tényleg szép. Hajlik, akár egy kígyóé, lám, hasonlít D'Abora, ebben legalább. Meg nyilván abban is, hogy szerinte az előrejutás egyetlen módja mások lepedőin keresztül vezet. Nem akarok a beszélgetésükbe vágni, de amint sor kerülhet rám, felveszem a szemkontaktust D'Aboval.
- Akkor igyunk az új tárgyalásokra - emelem meg felé a vörösbort, és ha hajlandó effélére, kristálypoharam az övével összependítem, majd hogy a többiek se érezzék magukat magányosan, Quinnel is és Margarettel is, aki szintén megkapta az aranyszín pezsgő újratöltését.

Nem kerüli el a figyelmét a lány türelmetlen mozdulata, és bár illendő lenne inkább hozzá fordulnia, Ayres momentán sokkal jobban leköti a figyelmét és felkelti az érdeklődését, mindenféle szempontból. Egyszerűen csak jobban megéri a számára ez a hosszú távú, fektetés nélküli befektetés.
- Ez nem csak az én világom, hanem az itt jelenlevő mindenki világa, önt is beleértve - hunyorodnak össze a kéklő szemek megint pajkosan, könnyedén. - Bár egy harmadosztályú bár minden körülmények között értékehető mulatságot kínál - szelíden néz rá, finoman.
- Ha ilyeneket kérdez Mr. Ayres feltételeznem kell, hogy egy másik társalgást folytat, mert ezen kérdésének és kijelentéseinek egyszerűen nincs létjogosultsága itt - fájdalmas, csendes sóhaj, mindig szomorú, ha ilyesmire kell rámutatnia valakinél az ifjabb korosztályban, főleg ha annak ennyi figyelmet szentel, mint Edwardnak. Sokat, de nem elég sokat, még nem lehet rá úgy hatással, ahogy szeretné, csak amolyan kísérleti szurkálódásokat végezhet rajta, amik vagy meghozzák a kívánt eredményt, de leginkább egy új, érdekes, ámde nem célszerű stádiumba sodorják a kísérletet.
Újra sóhajt, gondterhelt, puha, érdes sóhajjal, és szóhoz engedi Geraltot.
- Az én értesüléseim szerint nagy visszhangja van valóban, de egyrészt tudomásom szerint még nem született döntés az ügyben, másrészt, én csak egy főszerkesztő vagyok a Nagy Almából, az Egyetem távlati tervei és céljai, személyi döntései kapcsán nem kapok tájékoztatást - mintha derültséget tükrözne a hétköznapi szépségű arc, vidámság költözik a zöld szemekbe.
- Tudja Mr. Ayres, bár ideát a Quinn kiadó nem annyira elterjedt, de magam már eleve rendelkezem a kellő névvel ahhoz, hogy a kemény munkám elnyerhesse a jutalmát. De ahogy elnézem a hozzáállását, az ön számára eszerint mindenki, aki jó névvel rendelkezik hiábavalóan dolgozik ugyanolyan keményen, mint máskor, mert a státusz jelentette előnyök degradálják ezeket az eredményeket? A viselkedéséből ez sugallik.
- Magam sem mondhattam volna szebben - Phoenix elmosolyodik. Talán mégis megtartja Geraltot egy-két éjszakára, ha egyszer ennyire jól képes volt levenni, hogy mit próbált roppant körülményesen közölni, és volt benne elég mersz, hogy azt nyersebben, bátrabban ki is mondja.
A kimondott szónak valahogy mindig roppant ereje van, hatalmas jelentőséget tulajdonítanak neki, pedig az is csak a manipuláció egy eszköze.
- Ó, nagyon köszönöm - bókol fejhajtással kecsesen, ahogy megkapja az italát, Edward, majd Geralt felé biccenti a poharat, hiszen végül is ő kérte ki neki az italt, aztán a nyelvjáték vonja magára egy pillanatra a figyelmét, na meg persze azok az édeskés, parfümös szavak, amiknél nyíltabb ajánlatot ő sem tehetett volna.
Kedvtelőn végigsimít a pillantása a nyak ívén, a derék karcsúságán, a csípő vonalán, de egészen mást kívánna most a kezébe, mint az a feneket, amin ez a test ül, ennek ellenére bátorító elégedettséggel néz a kígyótestű lány szemébe, egy kissé közelebb is hajol hozzá. Éppen csak annyira, mintha a szépség gravitációja bevonzaná. Vagy legalábbis a vélt gravitációja.
- A puszta létezésed is előny - dédelgeti meg egy kicsit azt az egót, ami mindig kitüremkedik a magabiztos felszín alól kicsinyként és érzékenyen. Ezt pszichológus nélkül is tudta az emberi lélekről már sokkal korábban, mintsem elkezdett volna foglalkozni a témával, egyszerűen csak jó érzéke volt ahhoz, hogy ebbe a kitüremkedésbe vágja a méregfogait, ha itt volt az ideje.
Felpillant a pillantását kereső tekintet éreztén, engedi megtalálni azt a kontaktust, megszakítani lesz sokkal nehezebb, beszédessé válik a szeme erre az engedékenységre, megtelik képekkel, hangulatokkal, indulatokkal, érzelmekkel, mohóság, sóvárgás, elégedettség, különös kis mosoly költözik a szája sarkába.
Nem, egyáltalán nem a diadalé. Nem nyert csatát, ám úgy fest, egy újfajta játékot kezdenek el játszani, amiben a fiú magának akarja a szabályok felállítási jogát. Csak aztán bírja a tempót a saját hazárdjában, bár nem a lelke a tét, ugyan már, ki az, aki azt feltenné?
- Az új tárgyalásokra! - szintén megemeli a kecses poharat a habzóval, hozzákoccintja először a „tárgyalópartneréhez”, majd maga is sort kerít Margaretre és Quinnel, és még a vacsorára hívó csengőszó előtt sikerül is az áldomásra innia.

karakterinformáció

Metaforikusan értettem, te hunyorgó, lusta macska, de inkább csak megfeszítem az állkapcsom, mielőtt ilyen ostobaságra pazarolnám el a riposzt-lehetőségeimet.
- Miért ne lenne? - kérdezek vissza inkább, őszinte meglepetéssel. Mégis mi olyan különleges lenne egy hotel fogadótermében? Még körbe is nézek, hogy rájöjjek, azon a dicsőségesen megvilágított Chagall-képen kívül mi teremtene olyan körülményeket, melyek közt nekem ne lenne szabad kimondanom, amit gondolok. De persze, azt sehol nem szokták értékelni, ha az ember őszinte. Se azt, ha véleménye van. A kettő együtt meg egyenesen katasztrófa.
- Sajnálom, ha érzékeny füleit sértik meglátásaim.
Talán túl nagy hatással van rám az a fantasy, amit Kiliantől vettem kölcsön, de egyszerűen nem tudom ezt másként lereagálni: egy kissé meghajtom magam D'Abo felé, leheletnyit. Úgy döntök, felhagyok azzal, hogy bizonygassam az igazam, vagy azzal, hogy egyáltalán elmondjam. Az emberek nem fogadják soha el, hogy másnak igaza van, kiváltképp akkor, ha ez az igazság kellemetlen. De nem is ez a lényeg. Hiszen ez csak csevegés, és nekem nem szabad felhúznom magam. (Nem sok minden dühít fel, és nem akarom elismerni, hogy D'Abo bizony egyike ezen kevés dolgoknak.) Arra viszont rájövök, hogy továbbra sem érzem valami kényelmesen magam ebben a szerepben, ezek közt az emberek közt, akikhez annyira tartozni akarok, és akik elismerését annyira ki akarom vívni. Talán velem van a baj. Türelmet tömök le a saját torkomon, és figyelemmel fordulok ismét Quinn felé.
- Értem - zárom rövidre a kérdést, melyet megválaszolt. Elment a kedvem a faggatózástól, majd nyilván újra megjön, de nem ettől az embertől fogom a jövőt tudakolni.
Igaza van, nem ismertem a Quinn Kiadót, de nem is ez a lényeg. Jóllakott cicamosolyát látva úgy gondolom, totálisan elégedett az okfejtésével. Nem meglepő, hogy D'Abo verbálisan vállon veregeti, és hogy egy követ fújnak. Szerintem azon sem fognak meglepődni, hogy ellent fogok mondani nekik. Illetve, valójában nem, hisz Quinn megfigyelése a véleményemről pontos (végre, valaki felfogta), csak az a gunyoros és cinkos kis felhang nem tetszett, amellyel visszakérdezett. Viszont felhívja a figyelmem arra, hogy ha túlságosan ellenséges vagyok velük, megint beleesem D'Abo hálójába, mint a beszélgetés elején, mikor gúnnyal illette a nyerseségem, én pedig legszívesebben torkon ragadtam volna.
- Sajnálom, de nem ismerem - vallom be. Hisz miért is ne? Aztán úgy helyezkedem, hogy egyszerre mindkettejükhöz tudjak beszélni, és kifejtem saját, nyilvánvalóan ugyancsak nem kívánt nézeteimet a témáról.
- Úgy gondolom, mindenki, akinek a családja jó névvel rendelkezik bármely szakmában, olyan előnnyel indul a pályáján, ahonnan nemhogy dicsőség elérni oda, ahova bármelyik átlagember képes elérni hosszú, kitartó és kemény munkával, hanem szégyen. A munka nem hiábavaló, de önmagában nem méltó elismerésre. Hátradőlni, és a hasunkat simogatni elégedetten a rátermettség teljes hiányáról árulkodik. Az a minimum, hogy képességeinket teljes mértékben kiaknázzuk, és jóval erőnkön felül teljesítünk, mert nekünk olyan lehetőségeink vannak, amelyek messze előre löknek minket.
Megnyalom a szám, mert ha sokat beszélek, kiszárad. Elégedett vagyok magammal, elvégre, anyázás és pocskondiázás nélkül sikerült kifejtenem mondandóm. Már előre várom, mely pontján találnak majd mindjárt fogást. Margaret ugyan kissé elvonja a figyelmüket, de nem végzetesen. Ó, hát miért nem kezdenek el máris egymásnak dorombolni? Szerencsére épp nem forgatom a szemem, mikor D'Abo felnéz rám. Megfeszül valami a zsigereimben, azonban nem tudom, ez óvatosságra akar-e inteni, vagy egyszerűen csak szorongok tőle, de nem szakítom meg a szemkontaktust, főleg azért, mert én kerestem. Különben is, túlságosan izgalmas a látvány, és egyben nagyon tanulságos is.
Ha Skourisnak igaza van, nagyon veszélyes játszmába kezdek épp bele. Talán elképzelni se tudom, mennyire, de a kapuk döngetésével egyszerűen nem jutottam előrébb. Meg kell keresnem a művészbejárót, egy kiskaput, amelyen keresztül bejuthatok a falak mögé, amelyen át közel férkőzhetek hozzá, hogy kileshessem a gyenge pontjait. Másként teljesen esélytelen vagyok vele szemben, főleg, ha körül van véve a csatlósaival, akik közé immár Margaret is tartozik, úgy látom.
Hosszan nézek vissza rá, fontolgatva a következő lépését. Végül kicsit meglep teljesen egyszerű válasza. A koccintás során szükségszerűen félre kell néznem, aztán pedig már csengetnek. Ám sosem sietős első csengetésre beloholni az asztalhoz. Margaret azonban nem így gondolja. Lesiklik a székről, óvatosan épp D'Abora támaszkodva, vagyis, a kezét tartva, hogy támasztékot találjon.
- Remek. Épp kezdtem unatkozni - állapítja meg. A hosszú, kecses pezsgőspohárral a kezében simul oda D'Abo oldalához.
- Odakísérsz az asztalhoz? - kérdi felfelé nézve sűrű szempillái alól. Én megforgatom a bort, és belemosolygok a pohárba.
- További szép estét, ha elkerülnénk egymást - szólalok meg, a pulttól ellépve. - Bár remélem, még összefutunk - teszem hozzá, elsődlegesen D'Abora pillantva. - Élveztem a beszélgetést, Mr. Quinn.
Az étterem és a felcímkézett asztalok felé sodródó meghívottak során átvágva a mosdó felé indulok, majd a dohányzóhoz vacsora előtt.

A metaforák ellen a legbiztosabb módszert fejlesztette ki, torkon döfi őket, mielőtt allegóriává fejlődnének.
- Mert nincs összefüggésben az, ami miatt haragvó azzal, amit kimond - mondja ki végül szelíden és fájdalmasan, hiszen neki se esik jól, ha ilyet kell mondania, na nem mintha ő maga folyton az őszinteség útját járná, de mégis, valahogy... valahogy más az, amikor egy ilyen szép és fiatal férfi egyszerűen nem találja meg a megfelelő fegyvereket az érvényesüléshez, még akkor is, hogyha ő maga az, aki ezeket a fegyvereket kiveszi a kezéből, vagy éppen megcsonkítja használat előtt.
- Ó, félreért, egyáltalán nem sért! - jajdul őszinte derűvel, a mosolya ragyogóbb lesz, hízelgő. - Szórakoztat a tapasztalatlan szemléletmódja.
Elégedetten ragyognak fel a szemei a meghajlás láttán. Láthatna benne gúnyt, és voltaképpen látja is, de nagyvonalúan nem vesz róla tudomást, a látványnak szenteli a figyelmét, a mozduló test kecsességének, sajnálja, hogy mindössze egy ing van rajta, ami inkább takarja, mint ápolja a test vonalát, a mozdulat nagyszerűségét. Vagy le kéne vennie, vagy valamit még rá kéne húznia, amitől a forma tökéletesen összeáll.
Geralt tényleg elégedettnek tetszik magával, még ha egy kissé sérti is a büszkeségét az a témakör, amire Edward utalt, voltaképpen nem jött ki rosszul a dologból. Kellenek az ilyen megerősítések, elvégre az ő egóját és önbizalmát nem abból a megtörhetetlen gránitból faragták ki, mint Phoenixét.
- Nem tesz semmit - felel udvariasan a bocsánatkérésre, pedig valójában nagyon is sokat számít, aztán érdeklődve szemléli a helyezkedést, hogy d'Abo is.
- Szégyen volna, hogy valaki beleszületik véletlenül egy családba, és emellett szorgalmasan, jól és kitartóan dolgozva eléri a céljait? Mr. Ayres, ön összekeveri azokat a léhűtőket, akik a nevük által szereznek hírnevet azokkal az emberekkel, akik méltósággal felemelkednek a nevük sugallta nagysághoz, és nem csorbítják el a jó hírét, így gondoskodva arról, hogy a név összeforrjon a minőséggel. Minden eszközt meg kell ragadnia az embernek, mert a lehetőségeket elszalasztani az igazi szégyen, és a név is csak egy eszköz.
Kurta, de határozott monológgal felel a szájnyalásnak, ő maga sem mélyedve el a nem szalonképes kelléktárban. Geraltnak is volna mondanivalója, de egy gyors szájnyitás után végül úgy dönt, hogy ez legyen a los angelesi őslakosok problémája, a maga részéről nem súlyosbítja a dolgokat, hiszen bár a fiú roppant szofisztikált módon fejezte ki magát, utóvégre mégiscsak egy olyan problémát feszeget, ami túl sok konfliktusforrást tartalmaz. A szemkontaktus amúgy is zsigeri szinten rántja meg, kellemetlenül ösztönözve a távozásra.
Mit meg nem adna, ha azok a sejtelmes kékségű, csalfa, pajkos szemek rá pillantanának ilyen ígérgetően. Bár az ígéretük sokféle, egyszerre buja és fájdalmas, szemérmetlen és kihívó, megbotránkoztató és akarnok.
Elegáns mozdulattal érinti meg a lány kezét, segítve azt a székről való lesiklást, félmosolyra rándul a szája a mondanó hallatán, aztán iszik még egy kortyot.
- Csak ha Mr. Ayresnek nincs ellene kifogása. Mindazonáltal fájdalom, alighanem nem egy asztalhoz ültettek minket - sóhajtja a lánynak, a sajnálat igazából mégsem neki szól.
- Biztos vagyok benne, hogy találkozni fogunk, ha nem szólítják el az ügyei túl hamar - a karját a lányéba fűzi, miközben felel Edwardnak.
- Részemről a szerencse Mr. Ayres - Geralt a kezét is nyújtja, elvégre ő biztos nem fog találkozni már vele, és alighanem Phoenixszel sem ma este, nem lenne túl szerencsés, és mindenképpen elszomorító volna.

karakterinformáció

Megvillan a szemem, nem erre a válaszra számítottam. Ha nem lenne összefüggésben, mégis mit gondol, miért mondanám? Azonban ha túl soká gondolkodnék ezen a megjegyzésen, elbizonytalanítanám magam, pedig szarkazmusom egyértelműen az ő attitűdjére szándékozott választ adni. A hangja pedig valami extrém elegye a gúnynak és a bátorításnak, és bár épp fejet hajtok előtte (szó szerint), mégsem érzem úgy, hogy hurkot vetett a nyakamba és a cipője elé rántott a porba, hogy megtörjön.
- Gondolom üdítő a változatosság - vetem még oda, azokra az unalmas, sótlan alakokra gondolva, akikkel minden bizonnyal dolga van nap mint nap. Gyakran őt is szeretném annak tartani, sokkal könnyebb lenne gyűlölnöm.
Végül D'Abo az, aki megfelel enyhén támadó okfejtésemre. Nem is meglepő.
- Semmi bajom nincs azzal, aki méltóvá válik a nevéhez - pontosítok. - A kérdés az, képesek vagyunk-e azzá válni, vagy botrányhősökké degradáljuk magunkat mindenféle kétes kalandokkal - utalok itt D'Abo múltjára, és minden bizonnyal a jelenére is, hiszen igen sok pletyka kering róla annak ellenére is, hogy vén róka már, és hogy a bulvárlapok mindig a fiatalabb celebeket részesítik előnyben. Tekintetem végigsiklik rajta, nyomatékosítva, hogy igen, önről beszélek, de aztán somolyom elrejti a poharam, melyből kortyolok. Tekintetem nem ítéli őt el, de még ha ezt is tenné, szerintem nem igazán bántaná.
Nem tudom, ez a töredékpercnyi szembemélyedés ajándék-e vagy figyelmeztetés. Ha még kamasz lennék, egy ilyen lélekvetkőztető pillantástól minden bizonnyal mélyen elpirulnék, de most csak nyelek egyet. Közelebb akarok lépni hozzá, de még szerencse, hogy a pillanat megtörik. Nem tudom, hogy magyaráznám ki, de a pillantása hipnotikus. Az akarata ilyen erős vajon? Vagy ez azért van, mert az enyém ilyen gyenge? Ezt nem engedhetem.
- Nincsen - ocsúdom föl az intermezzotól. - Mindig a nők választanak, nem igaz, Maggie? - küldök egy mosolyt a lány felé. Ebben a cipőben fogalmam sincs, hogy nem törik kettő leheletkarcsú bokája, de valahogy állva marad, és még a flörtölésre is futja.
- Nem Edwarddal érkeztem - siet Margaret tisztázni kettőnk viszonyát a ma esti kiszemeltje előtt. - Ha ez így van, az a házigazdánk súlyos tévedése lesz - búgja a különböző asztalokhoz való ültetés feletti nemtetszéseként. Csoda, hogy a turbékolás közepette szóhoz tudok jutni, de szerencsére így esik.
- Reméljük - felelem sejtelmesen. Érzek némi célzást az "ügyeimre" vonatkozóan, de nem tudom, mit akar ezzel mondani. Talán megint túl sokat gondolok a dolgok mögé.
Quinn kezét ugyanúgy fogom meg, mikor üdvözléskor, ezúttal számítva rá, mit fogok tapasztalni.
Társaságukat elhagyva és nem nézve hátra kicsit olyan, mintha kikerülnék egy láthatatlan burokból. Szinte a fülem is csengeni kezd, de odakint dohányozva bekerülök egy másik beszélgetésbe, az asztalomnál pedig, ahová utolsóként érkezem egy másik, korábban kint bagózó társammal együtt. D'Abónak igaza volt, ahogy sietve felmérem a termet, nem ültették egy asztalhoz Margarettel, de még csak rá se látnak egymásra. Én ellenben tökéletesen rálátok mindkettejükre, sőt, ha Quinn is érdekelne, akkor mindhármukra. A boromat cigizés közben elkortyoltam, de máris itt van a következő aperitif. Nem kellene sokkal többet innom innentől kezdve, de az est megpróbáltatásain még koránt sem vagyok túl. Nem a hatfogásos vacsora fekszi meg ma éjjel a gyomrom legjobban, a dél-amerikai konyha remekei és a csípős fűszereket leöblítő testes borok. D'Abo egy szemközti asztalnál ül egész elöl, de azért a terem nem annyira nagy, hogy ne lássuk egymást. A fejem épp csak egy kicsit kell elfordítanom, hogy lássam, és én szemmel tartom, nem nem tudom, valójában miért. Igyekszem nem feltűnően csinálni, és szerencsére akad beszélgetőpartnerem több is, bár nem mind kellemes az asztalnál. Egy nő, aki saját fontosságának teljes tudatában beszél arról, milyen egyéb rendezvényeket szerveznek a kaliforniai borkultúra népszerűsítésére (és persze méltatta, mennyire borzalmasan felháborító az, hogy továbbra is dél-amerikai borokat iszun Peruból és Chiléből, holott...), és volt egy másik testes, aranygyűrűket viselő férfi, aki a telekárakról beszél, ami szintén baromi izgalmas téma, mert miért ne érdekeljen, de hiányzik belőle az a pezsgő dinamizmus, az a forró ellenségeskedés, ami olyan elénken fenntartotta a teljes figyelmem, mint az imént.
Az utolsó fogásnál már nem az a baj, hogy túlettem magam. A csokis-karamellás brazil golyócskák ínycsiklandozóan festenek, de már félek az erős ízeiktől. És eszméletlenül rágyújtanék. És a pillantásom ismét D'Abora siklik, de aztán a házigazdánk a főasztalnál (akitől én magam elég messze ülök) poharat kocogtatva felemelkedik és szólni kíván.
Köszönetet mond mindenkinek, aki itt van. Tapsolunk. Beszél arról, hogy a városnak milyen nagy szüksége van arra, hogy mind közösen dolgozzunk a sikeréért és a haladás fenntartásáért és még sok efféléről, szóba kerül az egyetemem is, és én ekkor kezdek figyelni. A házigazdánk ugyanis nem más, mint Los Angeles főpolgármestere, és igaznak bizonyult az, amit kint hallottam cigi közben, hogy lesz egy bejelentése, ami érdekelni fog. Tekintetem körbefut a termen, megkeresve a vörös hajú nőt, aki ezt vigyorogva megjegyezte nekem, de nem találom, úgyhogy figyelmem visszafordítom a bejelentésre.
Új tagja lesz a bizottságnak, amelyik a projektek támogatásáról dönt, olyasvalaki, aki tős-gyökeres hollywoodiként nagyobb lojalitással kezeli majd a helyi oktatás kérdését, mint elődje... Én az után kutatok az elmémben, vajon milyen politikai ballépést követett el Jackson azon kívül, hogy afroamerikai volt, és azon kívül, hogy néha extrém elképzeléseknek is teret adott túlságosan modern felfogásával.
Mikor elhangzik a név, öntelten arra gondolok: az volt vele a baj, hogy jóban voltam vele. A név ugyanis D'Aboé, a számban pedig megkeseredik az iménti főfogás csípős utóíze. Míg a többiek tapsolni kezdenek, és a poharamért nyúlok. Baszd. Meg.
Emlékeztetem azonban magam arra, hogy ügyelnem kell az arcomra. Úgyhogy arcomra erőltetek egy mosolyt, mikor hozzám fordul az asztaltársam, és kifejezi, mennyire örülhetek, hogy egy ilyen tapasztalt médiaszakember foglalkozik majd kiemelten az iskolámmal. Tekintetem végigköveti inkább a szürke öltönyös D'Abot, amint feláll, amint mond valamit, amit nem is hallok, aztán fogadja a gratulációkat. Én meg felállok és kimegyek. Nem olyan feltűnő, többen állnak, kezeket nyújtanak, más is kiment már, de nekem most kell az a cigi. Útközben szerzek egy whiskyt is, pedig már igazán elég lett volna az italból. Zsinórban négy szálat elszívok és még az az üzenet sem tud mosolyt fakasztani az arcomra, amit a szerelemhörcsögünk remek mogyoró egyensúlyozási technikájáról küld Kilian, fotóval illusztrálva.
Mire visszamegyek, már a kávénál tart a társaság. Nekem nincs szükségem rá ahhoz, hogy felpörögjek, így is úgy érzem magam, mint egy búgócsiga. A csevegés tovább folyik, én pedig egyre kevesebb türelemmel viseltetem a társaság iránt. Meg kell várnom az éjfélt. Aztán itt se vagyok. Cigi, csevej, cigi, csevej.
Az utolsó cigimet szívom éjfél előtt. Olyan helyen jöttem ki ezúttal, ahol biztos nem botlom majd emberekbe, mert komolyan elegem van belőlük. Írok a hörcsög-bébiszitteremnek, hogy hamarosan otthon leszek, bár szerintem már rég elaludt. Ebből a kellemes fantáziából azonban nagyon hamar és kíméletlenül rángat ki az a tény, hogy léptet hallok a hátam mögött, és a teraszra vetülő árnyéknak igen ismerős a sziluettje.

Nagyon szeret meglepetést okozni az embereknek, kellemeset vagy kellemetlent, ez igazából már tökmindegy. Nagy gyakorlata van abban, hogy felismerje ennek a jeleit az emberi arcokon, de Edwardhoz még neki is ébernek kell lennie, elvégre nagyjából ugyanazokat az iskolákat végezték el kábításból, ámításból, az érzelmek leplezéséből, és talán mindketten kitűnő tanulók voltak.
Talán.
- Nem nagy változatosság, az emberek szemléletmódja általában tapasztalatlan és szórakoztató. Az az üdítő, ha valaki lenyűgöz engem. Főleg a korosztályodból - színes szavakba csomagolt kihívás. Diszkrét, nem túl agresszív, de azért mégiscsak kihívás.
Összehunyorítja a szemét pajkosan, és elmosolyodik, könnyű, szabad mosollyal.
- Ha semmi baja nincs velük, akkor miért beszél ellenük? Nyilván Mr. Quinn és jómagam is olyanokra értettük amit mondtunk, akik megfelelőnek találtatnak, és nem süllyednek le olyan mélyre, hogy szégyenbe hozzák önmagukat. Nem kérdés, hogy a beszélgetésben jelenlévők mindig képesek erre, hiszen legtöbbször aki nem képes, az fel sem ismeri a problémát magát, nincs miről beszélnie.
A célzást lerázza magáról, a mosolya töretlen marad. Elvégre, mintha elhangzottban ott lebeg az a fél gondolat, hogy minden tettet többféleképpen is meg lehet ítélni, az ítéletekben pedig különböző súlypontok vannak, és ő, Phoenix d'Abo, egészen biztosan teljesen máshogy ítéli meg a saját médiaszereplését, mint azt teszi Edward, vagy akár maga a média is.
Büszke marad és határozott. A hírneve mellé rendelkezik elég tényleges eredménnyel ahhoz, hogy ezt megtehesse, és meg is teszi, rátarti gőggel és határozottsággal, senkinek nem hagyva, hogy a kétkedésével túl mélyre hatoljon.
A hölgyválasz azonban pontot tesz a móka végére, és a hölgy választ, a finom megszabadulás terhét a férfi nyakába akasztja, amit azonban szerencsére elég hamar felold majd az ültetési rend. Van egy ilyen kellemes hozománya az efféle estéknek, mindazonáltal nem is aggódik különösebben azért, hogy Margeret estéjét esetleg beárnyékolná azzal, bizonyára akadnak majd férfiak, akik elszórakoztathatják a lányt.
Mr. Quinn is habozás nélkül elvonul az asztalokhoz, új, bár kissé elszomorító reményeket táplálva az este iránt, elsősorban azért, hogy minden foglalkozás rövid legyen és tömör, hogy mihamarabb visszavonulhasson.
Phoenix a maga részéről továbbra is jól szórakozik a vacsora alatt, a hangulatán sokat emelt a vacsora előtti beszélgetés, mint étvágyat is hozott, pedig nem indult úgy ez a tiszteletkör, amitől sokat remélhetett volna, de az Ayresszel kötött kurta-furcsa egyezség egészen új színt adott a dolgoknak. Az asztaltársaságát jól ismeri, hamar megtalálják a közös témákat, noha ezek jórészt már nem érdeklik annyira, mint a korábbiak, azért tisztességgel elbeszélget, nem mondhatni, hogy unatkozik. Nem keresi a pillantásával a hátrahagyottakat, tudja, hogy az efféle pillantásokat a fotósok előszeretettel emelik ki, és kerítenek köréjük szaftos cikkeket. A gyakorlat teszi a mester, amúgy is lesz még alkalma találkozni minden résztvevővel, ebben egészen biztos.
A fogásokat végigkóstolva viszont nemigazán elégedett, valahogy túl egzotikusak az ő kifinomult ízlésének, inkább a borokat kóstolgatja, bár a borból is az európait tartja a mérvadónak, kénytelen engedni az igényeiből, és mást kortyolgatni a különböző fogások mellé.
Kéklő szemei azonnal a főasztal felé pillantanak, ahogy ott mozgást látni, kis, elégedett mosoly dereng fel a szája sarkában és megenged magának egy körbepillantást, szinte megrázóan hamar találkozik a tekintete Ayresével, aki éppen felé pillant, majd a főasztal felé. Nocsak, mintha sejtene valamit, bár nem túl valószínű, nem lehet elvetni a lehetőségét annak, hogy a fiú is kiterjedt információs hálózattal rendelkezik, ez esetben a meglepetés... nos elmarad. Segond, visszafogott lelkesedéssel tapsol, a beszéd alatt összeszedi a saját gondolatait.
Hiába minden óvatosság, nem tudja megállni, hogy ne pillantson Edward felé, amikor a neve elhangzását követően felkel a székéből és a tökéletesen üres örömök mosolya ragyog fel az arcán. Nem okozott meglepetést a kinevezés, de a színjáték kedvéért mindenkinek meglepett örömet kell mutatnia ilyenkor, vagy éppen olyan kesernyésséget, mint ami átsuhan a fiú arcán.
Ejnye, pedig igazán értékelhetné, hogy hozzáértő közelségbe kerül a pályája, ám iszik helyette. Kaján kárörömét magába rejti. Valójában ő sem hallja azt, amit mond, ezeknek a szavaknak nincs igazából jelentőségük, üres sablonok, de a közönség ennek örül, nem itt kell kreatívnak lenni. Amikor körégyűlnek, kezet fognak, gratulálnak, a vállát veregetik az sem éppen a kreativitás ideje, megfárad a mosolygásban, elunja az éltető, pezsgő, energikus ál-elismerést, hiszen a legtöbben magukban azt gondolják, hogy ők is meg tudnák csinálni, sokkal jobban, nekik járna az elismerés.
Szédül tőlük, és túl hamar megcsömörlik, egészen elmúlik a kezdeti jókedv és lelkesedés, és végül engedi, hogy más, fontosnak vélt dolgok kössék le a nagyérdemű figyelmét.
Túl hamar kiég a lelkesedése, hogyha valami tisza, rendes, jó dolog, és nem valami rohadékság. Ezen viszont nem tud és nem is akar változtatni. A pultból kikér egy üveg whiskyt, mivel ír nincs, beéri a skóttal, majd egy poharat szólít magához és nemes egyszerűen elillan a színről. Bármilyen feltűnő is, sikeresen kivitelezi a dolgot, két fordulóval a leghűségesebb követő szemeket is lerázza magáról, és már ott is van, azon a tiszta, néptelen, kivilágítatlan erkélyen, ami mintha csak rá várt volna.
Mondjuk igen érdekes társasággal „várt” rá. Legalább annyira meglepi a telefonjával motozó fiú jelenléte, mint amennyire fel is háborodik a világ rendszerébe vetett hitében, miszerint van legalább egy tisztességes, békés helynek kéne lennie egy ilyen rendezvényen.
- Nocsak-nocsak, még itt? - kérdezi szinte foghegyről, a poharát a korlátra állítja, erőteljes mozdulattal kicsavarja az üveg nyakát.

karakterinformáció

Letegezett. Ha macska volnék, most előrecsapnám a füleimet figyelve, még a bajszom is megrezzenne. Ez a furcsaság sajnos megakadályoz abban, hogy felnevessek, pedig az önimádata kezd szórakoztató lenni. Biztos a bor az oka, hogy már nem dühöt érzek, hanem valami mást, cinizmust, ilyesmit. Talán rövid beszélgetésünk során leutánoztam az egopajzsát (hisz elég gyorsan tanulok), így már lecsusszan róla és ebbe a cinizmusba fullad a szurkálódása. Azzal nyugtatom magam, hogy ezt úgysem gondolja komolyan, nyilvánvalóan.
- Ha untatnám, Mister, nyilván nem folytatnánk ezt a beszélgetést éppen.
Valójában fáraszt már a rákontrázás. Vajon D'Abo sejti, hogy az átlagembert ha elégszer eltiporják, egy idő után nem fog tudni felegyenesedni? Olyanok, mint a virágok, én azonban nem vagyok elég széplélek ahhoz, hogy az legyek. Kóró vagyok, bogáncs, gyom, nem csoda, ha ki akarnak irtani.
- Ilyenkor elgondolkozom, vajon képes lenne-e minden egyes mondatomat a végén ellenem fordítani - jegyzem meg. Legyen az övé az utolsó szó. Nem bánom, ha ez leállítja. De hát a beszélgetésnek úgyis vége lett volna, és nem is tud folytatódni egész vacsora alatt. Látom, jól elvan, mint a befőtt a polcon. Nem is csodálom, impozáns asztaltársai vannak, közel a tűzhöz, vagy a húsos kondérhoz, ahogy mondani szokás. Valójában minden jelnek árulkodónak kellett volna lennie. A kinti megjegyzés, D'Abo jelenléte eleve, és az a pimasz magabiztosság mindvégig a bárnál, mintha végig tartogatta volna a nagy durranást. A rohadék. Nem hitetlenkedem amiatt, hogy ez mégis hogy történhetett, szinte az a kérdés inkább, miért nem történt meg eddig. Elég nagy befolyása van az iskolám felett is, nem csoda, hogy ezt mostantól hivatalos minőségben is ki akarja nyilvánítani. De az az önelégült arc úgy érzem nekem szól. Ez az egész úgy érzem, ellenem történik. Úgy érzem, a falak felém dőlnek, a levegő fojtóvá válik, ki kell jutnom innen.
Nem találom a helyem az esten innentől kezdve. Egyik beszélgetésem sem tart pár percnél tovább, vagy pár udvarias mondat után megszakítom. Itt kint csendes, békés, bentről hallatszik a zsivaj, pohárkoccanások, nevetések, de ide kintre nem érnek el. Egész addig, míg az estélyt ki nem hozza ide az, akivel a legkevésbé és a leginkább kívánok szót váltani.
Hátrahajtom a fejem és hosszan, egyenesen fújom ki a füstöt. Elteszem a telefont. Nem kell látnia, kivel üzengetünk egymásnak és mit. Ezt követően fordulok csak felé a félkör alakú elegáns erkélyen.
- Maga miért nem ünnepelteti magát odabent? - kérdezem kötekedve. A saját alacsony, széles poharam a saját whiskym maradékával szintén ott ül a korlát márványperemén.
- Esetleg azért jött, hogy tőlem is begyűjtse a gratulációt?
Szívok a cigiből. Dühtől ég a szemem. Odalépek elé. Kicsivel magasabb csak mint én és ez most kurvára zavar, hogy fölfelé kell címeznem magam. Oldalra köpöm szinte a füstöt, és kinyújtom felé a kezem.
- Hát szívből gratulálok - közlöm. Nagyon nem igaz, de átkozottul elegáns az, hogy elismerem, milyen sikeres ember, nem?! - Lassan kezd méltó lenni a nevéhez.

- Az ember nem egysíkú lény, jobbára egyszerre untató és szórakoztató - gyors filozófiai asszóval hagyja hátra a kedves partnert, és egy sokatmondó mosollyal.
Nemhogy azt képes lenne ellene fordítani, amit mondatba foglal, de még azokat a dolgokat is, amiket megkérdez. Erre specializálta magát, vagyis, inkább természet adta ösztönből jön számára ez a tett, és értékesebb minden más képességénél.
Mégis, minden további szórakozás ellenére olyan ez az este, mint egy szárnya szegett madár. Gyorsan ellaposodik a hangulata, a korosztályos társai nem túl érdekesek, nem tüzesek, nem állnak ellen, minden szavának és akaratának úgy hódolnak be, mintha színaranyból lenne, a legkisebb kétely nélkül. Ő a legjobb, ez vitathatatlan, mégis a legnagyobb felelősség dicsősége is ablakba könyöklő melankóliává satnyul, ha arra gondol, hogy ez el is várt tőle.
Szívesen csinálna mást. Valami mást, amihez anélkül értene, hogy mindenki más tudná, hogy érteni fog hozzá. Sajnos a lehetőségek száma ugyan végtelen elvben, a gyakorlat arra képes, hogy mindenféle gátakat vessen a szép reményeknek, ambícióknak, meg nem fogalmazott, le nem írt, bimbójukban eltaposott vágyaknak.
Nem kéne ennyire vágyakoznia neki, éppen neki, akinek szinte mindene megvan, amit egy ember elérhet, ami egy embert boldoggá tehet, és amit mindenki kívánna. Undorító a luxusban az önsajnálat, az undor szénsavval bugyog fel a gyomrában és égeti a torkát, amit sürgősen le kell öblítenie némi whiskeyvel. És ha már ott van, nem bánná, ha hozzákortyolhatná az ifjú Ayres „vérét”, életét, energiáját.
Vad, mégis sunyító pillantást vet a fiúra a félhomályban az üveggel foglalatoskodva, aztán elpillant a hotelből nyíló panoráma felé. A lábaik alatt a város. Kell-e ennél sablonosabb és semmitmondóbb keret egy remélhetőleg közel sem ennyire sablonos és semmitmondó beszélgetéshez?
Vagy lesz-e egyáltalán itt beszélgetés?
Finomkodó mozdulattal csavarja a menetes fémkupakot, az üveget nem koccintja a poharához, elegánsan tölti a borostyánsárga italt, nem túl sokat, kétujjit, ahogy illik, aztán visszacsavarja az üveget, hiszen fő a biztonság, a pohárral ráér később is foglalkozni. Edwarddal nem ér rá később foglalkozni, de a látszat, a színjáték kedvéért lélegzetvételnyi időkre megszabadítja a figyelmének súlyos terhétől, mielőtt újra kitüntetné vele. Így aztán lemarad a lehetőségről, hogy megjegyzést tegyen a telefonálásra, de ez legyen a legkesebb.
Hátat fordít a panorámának, a derekát nekitámasztja a korlátnak, az egyik lábát lazán keresztbe veti a másik előtt, hogy aztán teljes figyelmével fordulhasson a fiú felé, aki a szavakat úgy veti elé... nos, mint ahogy ő tenné hasonló helyzetben egy hasonló ellenféllel szemben.
- Már megünnepeltek - az elbűvölőbbik mosolyát választja a közléshez, tisztán és nyíltan sugallva azt a hazugságot, miszerint a világon a legjobb dolga az elmúlt órában neki volt, selyembe és bársonyba bugyolálták a lelkét.
- Hiányoltam onnan, most, hogy így megemlíti. Őszintén rosszul... esett - ahogy a hangnemet a szájára veszi valami előrémlik a tudatából, egy foszlány, mintha hiba lenne a gondosan felépített rendszerben, és ezt a fiút ő már máskor... áh, leöblíti a gondolatot egy kis tiszta párlattal, hogy aztán elégedetten csettinthessen a nyelvével.
- Nem tudom, hogy .. - kissé lehajtja a fejét, hogy a tekintetének mélysége még egy árnyékot kapjon, szuggesztív pillantása belefúródik Edward sötét lélektükrébe, hogy ott autodafés módszerekkel fogja vallatóra a fiatal lelket a szavak igazi jelentéséről. - … hogy ez elismerés-e egy olyan ember szájából, aki néhány órája tisztázta anarchista nézeteit a nevekről és a méltóságokról, vagy éppen ön, Mr. Ayres jelenleg gúnyt űz belőlem - sóhajt aztán elszakítja a tekintetét az övétől, belehunyorít a pohárba egy bujkáló mosollyal. - Szebb időkben az ilyesmiért párbajkihívás járt, megválasztható fegyvernemmel - nem sikerül elég komolyságot préselnie a hangjába, a frivol, pajkos és pajzán alhang egyszerűen kikönyököl belőle, és ettől még csak a szeme se rebben.

karakterinformáció

Tekintetem bírálón figyeli az üvegbontó mozdulatot. Meglep, hogy tudja, hogyan kell, és eszembe jut, egyszer hogy felhasította a tenyerem egy éles fémszegény ennek a márkának az egyik palackján, de valamiért biztosra veszem, hogy a kedvemért nem fogja vérét hullatni a gazember. Kicsit csalódott is vagyok ennek láttán. Nem követem a pillantását, láttam már Los Angelesnek ezt a szegletét elégszer. Egyszer egy különösen krízisszerű rovarirtás miatt hetekig ebben a szállóban éltem gyakorlatilag. (Persze hová máshová is mehetne egy szegény, magányos villatulajdonos, mint ebbe az 5+ csillagos szállóba a város szívében?) Egy innen készült képemet még képeslapnak is legyártották. (Remélem, nem az volt karrierem csúcsa.)
Bosszantóan lassan piszmog az italával. Már szinte toppantanék, hogy velem törődjön, ne az üveggel, a pohárral és a lőrével. Eljátszom a gondolattal, milyen lenne kiütni a poharat a kezéből.
Vagy most, hogy így bepózolt, egyszerűen meg kéne ragadnom a bokáját, és áthajítani a korláton.
Túl sokat ittam. Fogalmam sincs még, ez mekkora veszélybe sodor.
Felmorranok a válaszát hallva. Már megünnepelték! Milyen öntelt! És hogy mosolyog, a kis sunyi! Szusszanok egyet megvetően.
- El tudom képzelni - felelem azonnal, mintha csak egy finoman megfeszített húr lennék a gitárján, melyet kedvére pengethet meg, mert rögvest válaszhangot hall. - Szüksége lett volna, felteszem, annak az elismerésére és behódolására is, akinek a nyakába ültették? - támadom agresszíven, és el sem tudom rejteni a keserűségemet és a felháborodásomat. Esélyem sem lenne, ennyi elfogyasztott jó, kevésbé jó és pocsék bor után, na meg rá a whisky... Legalább kevernem nem kellett volna. Most már mindegy. Legalább nem dülöngélek.
Démonivá formálódó arcát nézem, enyhén meghökkent, de ilyen olcsó trükkökkel nem tud megrémíteni! Éppen csak mágnest csatlakoztat a szemgolyóimra, ott tartja a pillantásom a sajátjához csatlakozva és szinte érzem az ujjait a nyakán.
- Anarchista! - vetem fel az állam. - Ez jó. - Sosem tartottak még anarchistának. Tetszik a gondolat. Bele is szívok a cigimbe, szemem kissé összehúzva közben, a füstöt távol tartandó a szememtől. És kifújom oldalra a füstöt, mielőtt válaszolok.
- Talán gúnyolódom. De elhinné, ha nem? Még csak nem is feltételezi. Párbajra akar hívni? Engem? Indokolatlan előnyben vagyok, Mr. D'Abo. Én az erőm teljében vagyok. Maga nem. A csillaga már leáldozóban.
Annyi, annyi tüskét döfött belém ez az ember, és most nincs bennem elég önkontroll ahhoz, hogy visszatartsam magam és ne adjak vissza minden kéretlen kölcsönt.
- Különben is, párbajra csak lovagok hívták egymást. Ön úriember, Mr. D'Abo? Annak tartja magát?

Mindig is büszke volt arra a számtalan készségre, amit a hozzá hasonló milliomosok ki sem néztek volna belőle. Ez is a büszke és szép Európa fájdalmas emlékű, mégis édes hozománya. Egy másik élet emlékei és tehetsége.
Persze, hogy olyan fiatal fiú, mint Edward aligha értheti ennek a jelentőségét, bár ahogy talánykék szeme újra megpihen a konok vonású arcon, eltöprengve idézi fel magában, hogy most a fiú nagyjából annyi idős lehet, mint ő akkor, amikor elhagyta Amerikát, hogy a rémálmokat szebb álmokra cserélje. Nos, az mindenképpen elmondható, hogy minden forróvérűsége ellenére az ifjú Ayres még mindig komolyabb és méltóságteljesebb, mint ő maga volt akkor.
Elégedettségét az önteltség homályába burkolja a biztonság kedvéért, megpróbál olvasni a rámeredő arc haragos vonásaiból, a szemek izzó mélyéből. Gyilkos indulat, tettvágy, düh, ugyan már, miért is érezné magát feszélyezve ezektől?
- El sem tudja képzelni, ha még nem tapasztalta - puhán élcelődik, mintha maga sem gondolná egészen komolyan, hogy ez megengedhető. Szélesen elmosolyodik, újabb kortynyi cseppekkel kényezteti magát, a máját és az ízlelését a remek párlattal, átforrósodik a maró szesztől a torkától nyílegyenesen lefelé.
- Engedje meg, hogy kijavítsam három tárgyi tévedését. Egy: az elismerésre nem csak nekem, de mindenkinek szüksége van. Magának is. Aki nem ad, az pedig nem kap, és megnyomorodik.
Mily sötét jövő.
- Kettő: a behódolás nem kell, nem is utaltam rá - finoman emelintet hangsúly, lepöcköli a feltételezést.
- Három: nem ültettek az ön nyakába, hiszen maga csak egy konok diák az egyetemen. Azért leszek ott, hogy azokat támogassam, akik tehetségesek, és megvan bennük a lehetőség és hajlandóság arra, hogy sokra vigyék ebben a világban, de a körülményeik olyan akadályokat gördítenek eléjük, amik leküzdéséhez külső segítségre van szükségük. Szó sincs zsarnokoskodó „ülésről”, hiszen ennek magán kívül mindenki örülni fog - és ahoz elmosolyodik, azzal mintegy igazzá is teszi mindezt, ami amúgy sem hazugság.
Tetszőnek találja ezt a felvetett állat, a cigaretta bodorgó füstjére vet egy sóvár pillantást, de most nincs itt az ideje egy bensőséges rágyújtásnak.
- Minden további nélkül elhinném, ha remélhetném, hogy feltételezhetem - pajkoskodik a szavakkal némi derűvel, hiszen máshogy nem is érdemes pajkoskodni. Mégis, a pajkosság ideje fájdalom, de hamar elmúlik, Ayres olyan keményen csap a komolyabb témák közé, hogy talán fel sem fogja annak a mélységét, ahova nyújtózik. Ez a terep bőven túl van a közmondásbeli takarón.
- Biztos ebben Mr. Ayres? - mély, átható pillantást vet rá megint - Olyan biztos abban az előnyében? - iszik egy kortyot, bár a mondanivalójának érezhetően még nem ért a végére, de engedi elhúzódni a hatásszünetet. - Nem inkább én vagyok erőm teljében, és ön az, aki még csak az erejét próbálgatja? Akármikor kihívnám és alighanem legyőzném, szinte bármilyen fegyvernemben... ahogy tettem eddig is - oly édes a fellengzősség.
- Tudja, a lovagok messze nem voltak úriemberek, miközben a szentföldön mészárolták a saját istenük máshitű teremtményeit, nőket és gyermekeket is. Amúgy sem csak az ő kiváltságuk volt a párbaj, sőt. A történelem nem tartozott a kedvenc tárgyai közé, igaz?

karakterinformáció

Szemöldökeim, melyeket ezidáig is szorosan összevonva tartott az indulat, megrándulnak újra, de közelebb már nem tudnak egymáshoz préselődni anélkül, hogy a pofám leszakadna ettől az embertől. És még iszik is a kellemes élcre, hát remélem, alaposan végigmarja a whiskey a torkát, hisz nem bírja mindenki, de ahogy látom, meg se rezdül.
- Talán alkoholista, hogy úgy issza, mint más a vizet? - szalad ki a számon az újabb undorítóan személyeskedő vád. Ha most a józan énem vitázna ezzel az elázott, dühös, csalódott énemmel, biztos alaposan megkapnám a magamét. Így nem lesz nehéz D'Abónak sem a földbe döngölnie, de leszrom. A társasági ballépéseimet (szerinte) már úgyis elkövettem, elegendőek lettek volna egész estére, azonban mégis tetézem a bűneimet, mert ez a férfi egyszerűen erre ingerel. Talán bele kellene vágnom Skourisszal egy önmérséklet-terápiára.
Nagyon ádázul ráhunyorgok és rávillantom a szemeimet is.
- Tudom, milyen az elismerés. Még az őszinte és hamis közt is különbséget tudok tenni - tájékoztatom önérzetesen erről a hihetetlen eredményről. Hm. Jobb volna nem többet innom, de eszméletlenül finomnak tűnik a whiskey az üvegben, a poharában, a szájában.
Mi?!
Számlálni kezd, én pedig azt hiszem, lemaradtam egy információról, de bátorsággal és éleslátással pótolom a hozzáértés hiányát. Bizonyára ezért hunyorgom rá úgy, mint egy mosómedve.
Felocsúdom kettőnél.
- Maga lehet, hogy nem, de minden körülmény erre utalt - szögezem le meglátásomat rendkívüli szemfülességgel.
Három feldühít.
- Vagyis magamra vessek továbbra is, amiért nem fogadom el nagylelkű ajánlatát, szemben majd azokkal a sokakkal az iskolából, akik igenis boldogan hajolnak majd meg maga előtt, és akiket egy életre lekötelez majd, megadja nekik a kellő támogatást ahhoz, hogy bejuttassa őket ebbe vagy abba a pozícióba, akárcsak Will Whytont, és ezzel újabb kis hadserege lessssz... talpnyalókból.
Hát ez még nekem is erős. Nagyon nem vagyok képes magam moderálni, pedig az előb még olyan jól voltam... De D'Abo megrészegít. (Ha ezt a gondolatot most hallotta volna, nekem annyi lenne.)
Aztán pislogok. Ez a mondat túlságosan cifra és túlságosan tele van ellentmondásokkal ahhoz, hogy egyáltalán megpróbáljam értelmezni, nemhogy frappáns cáfolatot adjak rá így hirtelen itt az erkélyen, miközben épp elfogyott a cigim is. Annyira figyelek, hogy ezúttal előre fújom a füstöt, D'Abo felé és csak félúton jut eszembe elfordítani a fejem. A csikket kipöckölöm az erkélyen (józanul ezt se tenném meg soha).
- Teljesen - vágom rá, biztos vagyok én mindenben, amit az imént mondtam vagy mondhattam, még ha nincsenek is túl konkrét emlékeim arról, mi is volt az, de abban biztos vagyok, hogy mindenben teljesen biztos vagyok, itt és most. Ja, de, a lovagiasságról és az erőviszonyokról magyaráztam.
- Csak az önteltsége hitteti el magával, hogy újra és újra győz, mert az orráig se lát el! - csattanok fel. Ezt a pillanatot választom, hogy megragadjam a poharát, és kirántsam a kezéből, a földhöz bszva kecsesen. - A szentségit, pokolian feldühít ez a fellengzős arroganciája! Tucatnyi különböző érvet tudnék felhozni amellett, hogy maga felett eljárt az idő! Kezdve ezzel a borzalmasan unalmas öltönnyel, ha már itt tartunk - bökök a mellkasára. Ha már ő is fikázta az én cuccomat, én is, ideje, hogy fikázzam az övét.
- Magának történelemórára se kellett járnia, hogy ezt tudja, igaz?! - hörrenek fel. Gyér kis visszavágás. Morranva nyúlok a saját poharam... helyeeett az ő üvegéért. A számra veszem az üveg száját, és beleiszom, majd rámeredek.
- Ha azt a rengeteg szót, ami ma éjszaka feleslegesen kijött a száján, értelmes dolgok megfogalmazására használná velősen, ez a beszélgetés már rég nem a törilecke felmondásáról szólna, mert ez se engem, se magát nem érdekli, gyanítom - közlöm harciasan. - Inkább azt árulja el, hogy mégis minek vonult el egy olyan parti közepén ide, erre a csöndes kis erkélyre, ahol tutira senki nem találja meg, miközben odabent lubickolhatna továbbra is a seggnyalásban!

- Vagy talán van egy évtized előnyöm, ami alatt lekopott már a kölyök-bőr a torkomról - kaccantja halkan a bosszantó feltételezésre. Mindenki alkoholista manapság, legalábbis ha a bulvárnak hinni lehet, a 14 éves első kortyolótól kezdve a pezsgőtől bebaszó tinilányon át az üzletiesen poharazgató öregúrig.
Ellenben az egyre inkább bizonyosabb, hogyha az ifjú Ayres nem is alkoholista, de legalábbis momentán igencsak kapatos, ez pedig fixálja a vigyorát, tetsző, kaján kis mosollyá avanzsál, ami nem is tágít az arcáról. Mint egy gonosz kis kobold, buják a férfias vonásokon, tiszta homlokon a jókedv, pattog a szemekben a derű, elnéző pillantás imbolyog a szempillák hegyén, dús száján pedig egyre csak habzik a mosoly.
- Ez esetben talán a körülmények mutatta dolgok között is meg kellene tanulnia különbséget tenni Mr. Ayres. A jövőben nagy hasznát venné ennek a képességnek, hiszen az éleslátás és a józan mérlegelés alapfeltétele - erre már tényleg nincs mentsége, élvezettel provokatív, alig várja, hogy az ifjú titán újra felfortyanjon.
Nagyvonalú gesztussal bólint.
- Csak magára vethet ebben az ügyben. Willian Whyton egyáltalán nem talpnyaló, hanem egy boldog ember, akinek sikerült az élete. Ha levetné ezt a bosszantó ellenem csiszolt hályogot a szeméről Mr. Ayres, akkor maga is láthatná, hogy még senki nem szenvedett, aki megadta nekem a leköteleződést, mert ez nem került nekik semmibe, ellenben tőlem olyasmit kaptak, amihez nem juthattak volna hozzá - ó, ha Mephisto hallaná ezeket a kenetteljes szavakat egészen biztosan szorgalmasan jegyzetelne.
Szépre száll a füst, de nem lélegzi be, inkább kortyol még egyet, a szemét is lehunyja, hogy a csípős bodorgás amit az ifjú sárkány lehel ki ne marja könnyesre. Óvintézkedés, óvatosság és merészség, koktélkülönlegesség, amit a vérében hordoz.
Így, hunyt szemmel kerülheti el a figyelmét az a pillanat, amikor megváltozik valami Edwardban, az eddig csak fortyogó düh nyomás alá kerül és kitör, pontosabban, az üvegpohár törik össze, mély, zengő hangon, hiszen a vastag talpú whiskys pohárhoz nem illik a törékeny pezsgős kelyhek haldokló csilingelése.
Felpattannak szürke-kék szemei, elvigyorodik, kemény, hamis vigyorral.
- Hát mondja, mit kellene látnom? Halljam az érveit Mr. Ayres, mind a tucatnyit! - élénken felnevet. - Ugyan kérem, hagyjuk az öltönyöm, még a végén arra kell gondolnom, hogy ennyire le akarja fejteni rólam.
Dévaj villanás a szemekben. Neki tetszene az ötlet.
- Hogyne kellett volna. Én megtanultam a leckéket, amiket tanítottak nekem Mr. Ayres - játékos asszóval kicselezi a gyenge kis szúrást, mohó pillantással lesi az üveg hideg és rideg szájának csókját a bohó, fiatal ajkakkal, előremoccan, hogy ezt a tartást állandósítsa legalább még egy pillanat, a talpa alatt hidegen nyikorognak a cserepek, de elkésik, az üvegdugó odahagyja a szép szájat, hogy az új szólamban támadhasson ellene.
- „felesleges”, „értelmes”, „velősen”, Mr. Ayres, milyen jogon bírál ilyen közhelyesen és unalmasan? - búgja lágyan és gonoszul. Egészen közel hajol, az árnyéka a félhomályos erkélyen hosszúra nyúlik, beborítja a korlátot, a fiút és a whiskys üveget, mindent homályossá maszatol.
- Magának van mindenre kész válasza Mr. Ayres. Mondja meg maga, miért követtem erre a csendes kis erkélyre, ahol magunk vagyunk?

karakterinformáció

- Biztos több is van az, mint egy évtized! - vágom rá. Hány éves lehet, negyven? Kár, hogy alig harmincnak néz ki, a teste volt a kincse, azt őrizgette évekig, míg modellkedett.
És mosolyog rajtam. Megint ugyanazt a játszmát játsszuk, mint mindig. Ő ugraszt, én pedig ugrom, ebben hihetetlenül jó, én meg hülye vagyok, hogy hagyom, hogy mint egy pudlit, az orromnál fogva vezessen. Skourisnak igaza volt, ez csak röhög rajtam, miközben én acsargok, olyan lehetek neki, mint egy egyszemélyes cirkuszi show. Mások öltáncra izgulnak, D'Abo meg erre, szerintem ő ha rám néz, most csak azt látja, hogy illegetem magam a rúdon előtte egy kerek kis színpadon, miközben a pórázom az ő kezében van, hogy rángassa. Hát ezt már nem!
De, mégis. Igen. Pedig válasz nélkül kellett volna hagynom ezt az egész kis monológot megint.
- A józan mérlegelés igencsak hiányzik magából, ha azt hiszi, a körülmények nem mutatják az igazságot. Sok esetben semmi más nem mutatja az igazságot, csak a körülmények, mert az ember azt mond, amit akar, pláne az, akinek a szájából az se igaz, amit kérdez.
A szája! Már megint a szájáról beszélek, de miért meredek rá ennyire, mintha méhecske lennék, az meg két kívánatos virágszirom?!
- Will Whyton egy remek ember - szögezem le, az előbb talpnyalónak neveztem volna? - Nem kerülne nekem semmibe?! - hörrenek fel. - Ezt nem mondhatja komolyan! - röhögök a képébe egy kicsit erőltetett röhögéssel, mert igazából ebben semmi vicceset nem találok, ez arcpirító és kétségbeejtő, hogy mindaz amit elvár cserébe, neki konkrétan a "semmi" kategóriába tartozik.
Tudom, mit jelent, ha az ember lehunyja a szemét, miközben a másik beszél hozzá. Azt jelenti, a másik kurvára semmi érdekeset nem tud neki mondani, és hogy mindezzel kapcsolatban olyan gőgös arroganciát érez, hogy pont le is szarja, hogy épp beszélnek hozzá. Hát ez az igazi pofátlanság!
Megint ugrom, pedig még csak meg se rántotta a pórázomat. Skouris, cseszd meg, legközelebb azt mondd inkább, hogy mit tegyek, ne azt, hogy mit ne tegyek!
Kiborultam. Ezért vágtam földhöz a poharat, de őt még csak ez se izgatja fel!
- Az érveket akarja? Komolyan? - kérdezek vissza. Felemeltem a hangom, annyira, hogy korántsem vagyok már benne biztos, hogy továbbra is kettesben vagyunk ezen az átkozott erkélyen. - Menjen a francba, D'Abo. Nem fogok aszerint táncolni, ahogy maga a pórázomat rángatja, nem vagyok a láncos kutyája!
Fogadok, hogy szerencsétlennek fingja sincs, hogy jön ez most ide, de a whiskey azt súgja, ezt meg kell neki mondanom.
- Maga az unalmas - vágom rá dacosan, kicsit gyengülve. Közelebb jön, biztos a whiskeyt akarja, de nem-nem, abból ő már nem iszik. Feltartom a kezem és a mellkasának ütköztetem, kissé megtolom, hogy távol tartsam őt, meg a gonosz árnyat, amely vele együtt érkezik fölém, akár egy fekete felleg.
- Tudja a leggyengébb visszavágás egy vitában, ha visszadobja a válaszadást a vitapartnerének. Ennél igazán többre tartottam! - mondom gúnyvigyorral a számon, végre én is képes vagyok támadni, nemcsak ő! Fölfelé nézek rá, mintha nagy erőfeszítést igényelne távol tolnom őt magamtól, pedig nem kifejezetten, hacsak nem jön nekem vagy kap az üvegért, de azt sajnos nem adhatom vissza neki.
- De lássuk! Tudja, van egy remek pszichiáterem, nagyon ajánlom magának, most az ő módszerét fogom alkalmazni. Megmondom én mi a baja! - jelentem ki. - Az a baja, hogy olyan rohadtul unja a saját szar életét, hogy már egy ilyen siker sem tudja lázba hozni. Untatja a siker, untatják a seggnyalók, az ünneplés, a gratulációk, még a hamisak is, hát még az igaziak, untatják a nők, még a férfiak is, és azért van itt, mert én nem untatom, bárhogyan is cáfolta ezt korábban!
Na most jól megmondtam neki. Remélem, értékeli, hogy megoldottam élete nagy problémáját! Akár adhatnám is neki a 200 dolláros számlát a tanácsadásért, voltam olyan jó, mint Skouris, ő is ennyit kér óránként, vagy többet. Mindezért amúgy még sajnálnám is, ha nem utálnám ilyen pokolian. Mindenesetre, erre inni kell. Elhallgatok és megint az üveg felé fordulok, lekapom a száját.

- Meglehet - de az öreg kandúr nem vén kandúr, a kor nem érdem, de nem is hátrány, hanem csak egy állapot, tapasztalatból maga alá halmozott szemétdomb, amin akkor is ő a kakas, ha ez a kis tollas, sarkantyús fenevad, ez az Ayres fiú megpróbálja lekukorékolni onnan. Nem hibáztatja érte, hasonló helyzetben ő is így tenne, de elmúltak már azok az idők, amikor neki azért kellett harcolni, hogy fenn legyen a csúcson, a fent maradásért vívott küzdelem már egészen másmilyen. Sokkal játékosabb és sokkal örömtelibb. Mert onnan fentről már látja, hogyha veszít is, gyakorlatilag akkor sem veszít semmit.
De hát ezt nem köti Edward orrára, nem és nem. Küzdjön csak a fiú, erősödjön, szórakoztassa őt. Ez az egyetlen kiváltság, amiért érdemes szorongatni a rézkrajcárt.
- Pár év múlva újratárgyaljuk Mr. Ayres a körülmények igazságtartalmát, amikor már többet tapasztalt - szúrja oda gonoszul, megnyalintva az ajkát, amit egészen kiszárít a fiú forró, részeg pillantása.
Komolyan szemléli a röhögésben szétcsúszó vonásokat, a meggyűrődő arcot, elkeskenyedő szemeket, megingó egyensúlyt. A röhögés nem egy elegáns, kifinomult dolog, nem olyasmi, ami illene hozzájuk, teljesen közönséges, kétségbeesett gesztus. Számára a füsttel egyenértékű, ami elszáll a meleg éjszakába egy cigaretta végéről, nem az a lényeg.
A körülmény, a higgadtsága máris bizonyíthatná, hogy mennyire csalfák is a körülmények, de körbeszínjátssza ezzel a nyugalommal a feldúlt fiút, szürkére árnyalódó szemében olvashatatlan érzelmek gomolyognak fel, telnek meg erővel, hatalommal, puhítják belülről a jól nevelt úriember kényelmetlen mázát. Szegény Ayres, mit sem sejthet arról, hogy a fiatalos hév, az infantilis harag mit tud kiváltani abból, aki olyképpen szomjazza ezeket az elmúlt és lebecsült értékeket, mint egy falat kenyeret.
- Komolyan - dúdolja a whiskey romjai felett tomboló fúriának, és nem érdekli, hogy ki lesi meg őket a függöny mögül, ki hallja még a hozzávágott, megérdemelt szavakat.
- A pórázát rángatom? - villan meg a szemében kék fénnyel a sóvárgás, a pillantása a fehér nyakra rebben, amit nem véd nyakkendő, sőt, a zakógallér sem tereli el róla a figyelmét, védtelenül és kiszolgáltatottan ugrál ott a kék ér a feldúltságtól, az ádámcsutka fel-le táncolva kelleti magát, ahogy a fiú nyeldekel, és igen, oda tudja látni azt a nyakörvet, amihez a pórázt csatolni lehetne, oda tudja látni a mozdulatot a saját, leengedett kezébe, ahogy megrántja azt, és az inak húzódva feszülnének ellen, ahogy Ayres konoksága megkövetelné.
- Mr. Ayres, ha magán nyakörv lenne, és a póráz az én kezemben volna, akkor egyikünknek se kellene unatkoznia!
Nem moccan hátra a hozzá érő kéz elől, de nem is lép tovább, enyhén nekifeszül a domború mellkas , ha Edward távol akarja tartani magától, akkor kénytelen a tenyerét a sima, drága anyagon tartani.
- Ne ámítson, nem tartott engem semmire, nemhogy többre - mosolyintja gúnyosan, olyan magabiztossággal, mintha legalábbis ezt most olvasta volna ki a kemény kis koponyából.
Enyhén félrebiccen a feje, ahogy kitör az igazság a vékony ajkak közül, ahogy a fejére olvassák mindazt, amit un, hosszú szempilláinak hegyén táncol a derű, ami aztán hirtelen elolvad, ahogy megemelkedő üveg fenekérő villan a szemébe a lehetőség fénye. Rögtön mozdul előre, könnyed mozdulattal belép a „távoltartó” kéz belső oldalára, egy fél lépés, és már a testközelben is van, a válla súrolja a fiú alkarját, miközben ő maga is elkapja az üveg nyakát, az összeforrt szájak felett, az ujjai az ajkak határára simulnak, és kíméletlenül odafogja a flaskát a hátradöntött fejre. Szinte semminek tetszik a mozdulat, amivel rászorítja egészen a korlátra Edwardot, és a füléhez hajolva beledorombolja a válaszát.
- És ha így van Dr. Ayres? - gúnyos dorombolás, de fülledt, forró, a szája szinte a fülkagylóra ér. - Maga tényleg nem untat engem, de kettőnk közül csak maga az, aki tiltakozik ez ellen. Ha nem akar szórakoztatni, akkor kezdjen el untatni, mert ahogy elnézem, ez viszont a maga legnagyobb problémája! - elhúzza a fiú szájától az üveget, ügyelve arra, hogy az legalább ne törjön össze, de nem engedi ellépni maga elől. Legfeljebb lehányják whiskeyvel. A terv része.

karakterinformáció

Na végre valamiben egyetért velem... még akkor is, ha ez a korára szorítkozó beszólás, amely ezek szerint kicsit se hatotta meg. Sebaj, majd a következő, vagy ha az sem, majd az az utáni! Kitartó vagyok, csak tudnám, miért nyalom meg én is a szám, mikor ő is megnyalja, az övét mármint... Meleg lenne? Neki nincs melege? Pedig rengeteg ruha van rajta. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy kivetkőztessem a zakójából, vagy legalább megoldjam azt a haszontalan nyakkendőjét, biztos nagyon szorítja... Biztos...
- Most is éppen elég tapasztalt vagyok - szögezem le neki összevont szemöldökkel és felszegett állal. - Tegyen csak próbára.
Például, azt is tapasztalatból tudom, hogy már egészen másról van szó, mint arról, amiről szó kellett volna legyen eredetileg... vagyis arról, hogy ki miként tudja szétválasztani a tényeket a következtetésektől, a látszatot a kézenfekvő igazságtól. Vagy a gombot a gomblyukaktól. A fejem részeg és ettől az egész testem is azzá válik, hiszen mégis mi a fészkes fene késztetne máskülönben arra, hogy a nyugalma ellenére hisztérikussá váljak? Mitől félek? Mi elől menekülök így, és miért vonz mégis ennyire? Gyűlölöm ezt! Vissza akarom kapni az irányítást, de nem megy, már nem. Most is olyan szavakat adok a szájába, én, sajátkezűleg, amelyeket máris ellenem fordít, mikor tanulok végre?! Látom, hogy a tekintete lejjebb siklik, de hova? Megfogom a nyakam hirtelen, megdörzsölöm, de nincs ott semmi, csak a bőröm, a cigiszagot és whiskeyaromát párologtató pórusaimmal, melyek már rég elfedték a valaha fellocsolt parfümöt. Olyan most, mint egy vámpír, aki azt méregeti, hogy hol mélyessze belém az agyarait, én meg olyan vagyok, mint egy hülye halandó, aki annyira kíváncsi a harapásra, hogy nincs is ez a méricskélés nagyon ellenére.
- Na csak lassan azzal a pórázzal! - vakkantom. - Mert a végén még fordítva lesz!
Igen, miért is ne?! Miért ne tarthatnám én a kezemben az ő pórázát? Annyira akarom! Ez minden vágyam! Ha térdelni látnám magam előtt, ha én lehetnék, aki térdre kényszeríti... Annyira vágyni kezdek erre hirtelen, hogy még abban is ezt érzem, ahogy feltartott kezem távol tartja tőlem, mintha én irányítanám, mi történik. Érzem a selyem és kasmír alatt a mellkasát, belemarkolok a ruhájába, le akarom róla szaggatni, megszégyeníteni, megsebezni, de miközben ezt tervezem el és ezen képzelgek, már közelebb is férkőzött hozzám, bár az is lehet, hogy saját szavaim terelik el a figyelmem az óvatosságról és engedtem magamhoz közelebb ezt a végtelenül, végzetesen veszélyes ragadozót, aki most épp meg akar fojtani. Annyira megijeszt, hogy kimerednek a szemeim, de a torkomra ömlő whiskeynél is izgalmasabb, ahogy az ujja a számat érinti és ahogy leszorít, megcsap a lezuhanás szele, amilyen szédült vagyok, a korlát nem elég magas, hogy biztonságos legyen egészen ilyen nagyra nőtt férfiaknak, mint mi. De nem is ez a legnagyobb problémám jelenleg, hanem az, hogy nem kapok levegőt, nyögök, tiltakozva nyüsszenek, próbálva ellökni őt magamtól, de ha ez nem megy, a fejem vagyok kénytelen elrántani, és kiköpöm a drága italt. A maradék a nyakamba zúdul, de legalább rá is, ahogy ráprüszkölöm. Köhögni kezdek, félrenyeltem, de még csak helyet se hagy erre a rohadék! Nem mozdulok, de félrefordulok tőle, és próbálok levegőt kapni. Sajnos a fuldoklás ellenére nagyonis hallottam, mit susmorgott a fülembe olyan vágykeltően. De ez a lenyelt alkoholmennyiség már túl sok.
- Az a legnagyobb problémám, hogy kis híján whiskeybe fojtott! - találom meg a hangom, mely kicsit vékony még a fuldoklást egakadályozó köhögőrohamtől. Egek... mennyire szédülök... Kapaszkodom előbb a korlátba, de az stratégiailag rossz helyen van, inkább megragadom D'Abo karját, a rohadt életbe... Forog a világ, nagyon gyorsan és nagyon sebesen. Hányni fogok, és nem segít, hogy mindenemből csöpög a sötét borostyánszín alkohol és hogy mindenem whiskeyszagú. Káromkodok és kapaszkodom és lélegezni próbálok.
- Le fogom hányni - közlöm vele. Végül amúgy nem történik meg. Nem vagyok már tinédzser.

- Már tettem veled néhány próbát - hunyorít gonoszul, ugyanakkor pajkos, hiszen dőreség lenne azt hinni, hogy nem veszi észre a pillantásban a forróságot, a vágyat, a be nem ismertet, az elhallgatottat. Van az az érzés, amikor az embert a másik a szemével vetkőzteti, na és az az érzés pontosan ez.
Na meg persze még sok más érzés ott gomolyog, fülledt lesz az erkélyen a hangulat, hiába a tiszta, városi panoráma, a távoli fények, az élet hangjai, mikrokozmoszt teremt közösen generált tesztoszterondús feszültségük, és Phoenix ebben vitathatatlan élvezettel lubickol. Mint egynémely kelet-európai bárónők a szűzlányok végében, közös természetkultuszt vall velük, a fiatalok energiájából nagykanállal merít, ha már egyszer lehet.
És most lehet. Ez az éjszaka valahogy olyan lesz, mintha mindent lehetne. Mintha még ezt a karneolszeműt is megragadhatná, magához húzhatná, mohón csapra verhetné kimeríthetetlen, dacos életerejét, hogy aztán bebizonyíthassa neki, attól nem foszlik szét a varázsa semminek, ha enged a makacsságon, és inkább az élvezet élményének áldozza a pillanatot az ellenállás helyett.
- Legyen fordítva - felel mély, rezdülő torokhangon, zsarátnokként izzik fel a szemében valami a gyér fényben, a mögöttes tartalom beborítja a fiút, csak merje értelmezni.
Merje érteni azt, hogy Phoenix egyáltalán nem bánja, ha a póráz vége a fotós kezek közé kerül. Ó egyáltalán nem bánná az örvet a nyakán, a korlátozást a tettein, a kemény földet a térde alatt, széles vállainak komor árnyékát csak Edward derekáig érni, mintha olyan kicsiny és gyenge volna, mintha az uralkodói fennsőbbsége mind csak máz lenne, ami alatt olvadt engedelmesség várja, hogy a fiú kedvére tegyen. Csak, és csakis egyetlen feltétele van ennek a látomásnak, méghozzá az, hogy Edward merje megfogni azt a pórázt, amit szóval és nyelvvel tekerget, meggondolatlan kis szópárbajhős.
Vajon merné-e szíjra fűzni a fenevadat, amitől fél, tudván, hogy a póráz végéről is visszafordulhat a „szörny”, ha nem tartják elég kemény kézzel, és a gazdája kezébe marhat? Vagy inkább meg se próbálja megfékezni, és élni azzal, amit egy ilyen játszma tartogathat a számára.
Biggyedő kis félmosoly a szája sarkában, ez még számára is kérdőjel, ennyire nem lát Ayres lelkébe.
Még.
Masszívan ellenáll az ellökési kísérletnek, megérezve a korlát bizonytalanságát önmagát szilárdítja meg, biztos kapaszkodó, nem löki tovább hátra a fiút, csak beszorítja, hogy ne kapaszkodhasson máshova, csakis őbelé. Elvégre ez a foglalkozás célja, amit el is ért, elégedett mosolyát elrejti Edward ziháló kínlódása. Ügyel arra, hogy olyan közel maradjon, hogy a mellkasán érezhesse a fuldokló vergődését, a négyszöges üveget a maradék itallal leengedi, amikor elfordul az a makacs kis fej, de még így is végigborítja a nyakát vele. Patyolat ingek, a drága mellény, sokat érő zakója.... szegénynegyedek lakóinak több évre elegendő táplálékát jelentő érték úszik a szeszitalban, micsoda pazarlás, milyen modern, mocskos, élvhajhász látvány!
- Komoly probléma - ironizál halk derűvel, lazán és magától értetődő természetességgel fonja az üveget tartó kezét a fiú dereka köré, ha már ilyen közel áll hozzá, a szédelgés ellen oltalmat nyújt, ahogy a háta közepének támasztja a whiskeyt, bekerítette.
Gőzölögnek a drága párlat bűzében, mintha legalábbis hajléktalanok lennének, akik olcsó lőrében fetrengenek. Tetszik ez a deviancia a férfinek, lehajtja a fejét.
- Ne pazarolj - inti a hányástól. - Ha már összetörted a poharam … - lám, mégsem fegyverrel vív párbajt, inkább azonnali kárpótlást követel, kis, forró harapással mar a szája a whiskeyben megfürdetett nyakra, éhes csókja ég rajta, megharapja a kipirult bőr, végignyalint a lüktető éren, a gallér alá szaladt cseppek után nyúl a szomja.

karakterinformáció

- És hol vannak a teszteredményeim?! - fortyanok föl. A pedagógia lényege a folyamatos visszaigazolás, legyen akár pozitív, akár negatív. Nos, az ívet én folyamatosan kapom D'Abótól, de hát, edzésben kell maradnom, különben a végén még elpuhulnék, és úgy érezném, valamit jól csinálok.
Úgy érzem, beszippantott minket a pillanat. Nem vagyok már magam és ő sem olyan, mint amilyen szokott lenni. Ezt még felismerem, de azt, hogy mi történt tulajdonképpen, azt már nem. Nincs rá magyarázatom, nincs semmi más a whiskey-n kívül, amelyet rengeteget megittam ma este, a csípős argentin borra rétegezve megtette a hatását. Egyrészt rohadt másnapos leszek, most meg nagyon részeg vagyok, de ez nem annyira érdekel. Nincs már semmi önkontroll bennem. Van az a pont, mikor az ember már annyira ittas, hogy úgy érzi, nem lesz holnap, akármit is csinál, nem kell vele elszámolnia se istennek, se embernek, de legkevésbé magának. Ez a pillanat most jött el, és mostantól semmi nem érdekel. A gondolat, hogy ezzel belesétáltam a csapdájába, hiszen biztos ezt is ő tervezte így, nem érdekel.
Megdöbbent, amit mond. Annyira egészen megdöbbent, hogy ezzel teljesen ki is fogja a szelet a vitorlámból. Hiszen mi ellen dacoljak, ha nyerni hagy? Ilyen egyszerűen képes lemondani minden előnyéről, ilyen egyszerűen vállalja be a hendikepet?! Ez az arrogancia annyira dühítő, annyira azt sugallja, hogy neki mindegy, mert mindenről lemondva is képes lenne dominálni felettem, uralkodni rajtam, a póráz másik végéről is rángatni lenne képes! Hát azt már nem! Kurva gyorsan elfelejtheti!
- Nekem nem kell engedményeket tennie! - csattan fel a haragom, akármilyen mézesmázosan is szóljon hozzám, ennek akkor se dőlök be. Tudom jól, hogy a győzelmeket nem adják ingyen, pontosan ezért nem hsizek az ő módszerében sem, mely azt sugallja, hogy a sikerhez vezető rengeteg kacskaringót át lehet húzni egyetlen tollvonással, D'Abo varázslatos, legendásan messzire érő kezének egyetlen intésével ajtók nyílnak meg előttem, melyeket eddig hiába ostromoltam. Ez a mély, ámde ígéretes és kéjelgő felajánlás is ugyanilyen égből hullott kis kegyelem volna, ambrózia édese helyett keserű méz lenne, mely jobban marná a torkom, mint a legöregebb whiskey, ha le kéne nyelnem. Ha már fölé kerekedem, legyen az a saját erőmből, ha már kötélen rángatom, legyen azért, mert hátra tudtam csavarni a kezeit és hurkot tudtam vetni a nyakába. Nem lesz könnyű, de senki sem szereti a könnyen mért diadalt. Én legalábbis biztos nem.
Ugyanilyen keményen megküzdök most azért, hogy visszanyerjem a testem, a tüdőm, a nyelőcsövem és a légcsövem felett az uralmat. A végére bele is könnyezek a köhögésbe, de nem törlöm le, a kezem ugyanis el van foglalva az ellenállással és a kapaszkodással, azzal, hogy összekapargassam a méltóságom valahogy whiskeyáztatottan. Bűzlök, mint valami ócska ribanc, pedig korántsem érzem magam annak. Sértett hercegnek érzem magam, akinek meg kell torolnia az őt ért sérelmet, és meg is fogom, amint kilihegem magam és amint elmúlik a hányingerem, addig azonban be kell vallanom, jól esik a gerincemnek az üveg hűse. Közelebb lépek hozzá, el a korláttól, mindegy, csak messzebb legyek a lezuhanástól, mert úgy érzem, ha nem fogna, egyszerűen csak elrepülnék, milyen ostoba, alkoholmámoros gondolat!
A düh és a vágy különös, whiskey-utóízű elegye felbuzog bennem, egy mély morranással a háttérben, amint megérzem a száját, és még annál is elébb a fogait a nyakamon. Eddig bágyadtan kapaszkodó kezem most belemarkol erőszakosan és keményen, tiltakozón és agresszíven, megragadom az egyik felkarját és kezem beletúr a hajába, felszántva dús és selymes tincseit. Az egyszerű túrásból azonban egy pillanat alatt markolás válik, hogy a hajába beletépve elrántsam a fejét, és a szemébe nézhessek. Mindössze egyetlen pillanatig tart ez: onnantól, amikor eldöntöttem, mit fogok kezdeni a magamhoz édesgetett zsákmányommal, odáig, amíg el is határozom magam rá.
Egyáltalán, mégis mi a fenét képzel?! Nem vagyok a desszertje, nem én vagyok a pohár whiskey, amit elszopogathat lefekvés előtt öregecskén! Nem, én valami egészen más vagyok. A gyöngyödző szomj vagyok a rám locsolt whiskyben, az a komisz dac, amelyet ha sokáig ingerel, lángra lobbantja az alkoholt és megégeti mindkettőnket, főleg akkor, ha Phoenix nem vigyáz, és méltó lesz a nevéhez, mint ahogy eddig is az volt, ha a dühöm gyújtogatásáról volt szó. Most gratulálhat magának, mert a haragból szenvedély vált bennem, keresetlen és épp annyira nyers, mint az a csók, melyet a szájára présel a szám. Ha már idáig jutottunk, ebbe a mocskos fertőbe, ahonnan csak akkor fogunk kijutni, ha megküzdünk egymással és valamelyikünk eltiporja a másikat, én leszek az, aki először rohamoz, aki ostromol, éppúgy mint a nyelvem ravasz hullámú száját, melyből annyi de annyi istenverte szó zúdult már rám ma, melyekért egyesével akarok ezen a két ajkon bosszút állni.

karakterinformáció

» I ♥ Los Angeles
» Edward Ayres
» Michaël Ayres - KÉSZ
» Fóbiák, szorongások és más lelki betegségek - Skouris & Ayres
» Fort Lauderdale - Nemzetközi repülőtér New York - Los Angeles Lia és Reev

Four Seasons Los Angeles - Mr. D'Abo & Mr. Ayres

Four Seasons Los Angeles - Mr. D'Abo & Mr. Ayres

Similar topics

Similar topics