Kevés olyan embert ismerek, mint Skouris. Hollywoodban egyszerűen az emberek nem szokták megmondani az igazat. akkor is hazudnak, ha a legjobb barátaid. Vagy ott vannak az orvosok! Azt hiszik, rájuk leszel dühös, ha közlik, hogy gyomorfekélyed van a piálástól és torokrákod a cigitől, pedig az őszinteségük az életedet mentené meg.
Skouris mondjuk nem az az életmentő fajta. Ő inkább odalök a vonatsínre a közeledő szerelvény elé, hogy döntsd el végre, mi a faszt akarsz. Még szerencse, hogy nem vagyok az a fajta ember, aki nem szereti az őszinteséget. Bár ahhoz is kell bizonyos bátorság, hogy bevallja neki az ember az igazat.
Elnyomom a cigit a rendelője előtt, küldök egy választ Kiliannek, aztán lenémítom a telefont. Bemegyek, köszönök a recepciósnak, ismer már. Ha Skouris fogadna vinnyogó kölyköket, mondhatnám, hogy gyerekkorom óta idejárok. Különös függőség ez, ami az embert a terápiákhoz és a terapeutájához köti, annyira rászoktam már, hogy meg se fordul a fejemben, hogy enélkül is lehetne.
Komoly kis kórtörténetem van. Gyermekkori elhanyagoltság. Gyógyszerekkel szinten tartott mániás depresszió. Izolofóbia és némi paranoia. Teljesítménykényszer és az azt blokkoló szorongás. Mindez amúgy persze leküzdhető. Terápiával. Ezért vagyok itt minden második héten egyszer.
A váró sosem üres, bár igazából nem tudom, hogy miért. Az a nő szürke kosztümben arra vár, hátha lemondanak egy időpontot? És bemehet? Mindenesetre köszönök neki is. Bekopogok az ajtón, és ha Skouris kiszól, belépek (kivéve, ha azt hörgi, hogy "ne", mint a múltkor, mikor dugta a páciensét).
Minden egyes alkalommal egy mazochista őrültnek érzem magam, mikor átlépem Skouris irodájának küszöbét.
- Üdv, Doki - köszöntöm. Beljebb lépek, kézfogással üdvözlöm, mint ahogy a normális emberek szokták egymást normális körülmények közt. Levágódom a szokásos helyemre. - Hogy vagy?
Tegezem, mivel ő is engem. Nagyon önérzetes későkamasz voltam, mikor először találkoztunk, legalábbis, annak tettettem magam. Tekintetem kíváncsian szegeződik rá. Okoz némi szorongást az is, hogy látom, de ezt már tudom kezelni. Hozzászoktatott a saját kemény szavaihoz, megedzett velük. Végül is a legtöbb embernek csak néhány kiadós atyai pofon hiányzik.

Lemagáz félig, de hát, ez még nem jelent semmi rosszat, gondolom. A professzoraimmal is így beszélek, vagy inkább ők velem. A problémát, avagy a szorongásomat nem ez okozza. Még csak az sem, hogy felnyársal a tekintetével. Valójában nagyon megnyugtató olyan emberekkel eszmecserélni, akiknek nem kell lépésről lépésre lebontanom a lelkem moccanásait, hogy értsék, mit miért teszek. Az is izgalmas, Kiliannek szívesen magyarázok, még ha a legtöbb dolog olyan bonyolult is, hogy kár belemenni. De Skouris ismer, vagy ha nem is ismer, legalább tud kezelni, és ez nem abból áll, hogy elkerüli a lelkem kis sérülékeny csapdáit. Éppenhogy belemegy.
Szeretem, hogy az udvarias részt ezzel le is tudtuk. Mindkettőnk elfoglalt ember, és az ő ideje drága (eléggé, úgy tudom, de hát ez engem egyáltalán nem érint, a pénz érdekel a legkevésbé), az enyém meg egyszerűen csak kevés.
Tárgyilagos és nyers. Felkunkorodik a szám, hiszen igen, inni nem iszom rá, ellenben Kiliannel, aki ivott, bár nagy baj nem lett belőle...
Érdeklődéssel hallgatom az orvosi blablát. Persze minden érdekel, főleg az egészségi állapotom, olvastam is a témában ezt-azt, mert az önfejlesztés még mindig jobb, mint az önsajnálat, de eszem ágában sincs vitába szállni Skourisszal. A szakmája egyik legjobbja. Én mondom, bár nem sok terapeutánál jártam eddig, de hallottam sztorikat.
Izgalmas kérdést tesz fel, és a pillantása megint mintha keresztüldöfne. Vajon ilyenkor tisztában van ezzel? Elmosolyodom. Többnyire azzal szoktam untatni, hogy mi történt velem, de azt hiszem, mind átlagos esemény ahhoz képest, amit olykor hallhat. Persze talán ez is az lesz számára.
Előre hajolva ülök, könyököm a karfán támasztva, ezt észre se vettem, de hiába, a testbeszédem árulkodó szokott lenni.
- Tapasztaltam ingadozásokat, de jó irányban, azt hiszem - felelem elgondolkodva. Megbízható, alapos válaszokra törekszem. Felesleges hazudnod az orvosodnak. Valójában fel is kelek, mert járkálva jobb szeretek beszélni: olyankor legalább kitöltöm a rendelkezésre álló teret. Mindig túl nagy körülöttem a tér és mindig félek, hogy nem vagyok benne elég markáns jelenség. Megkerülöm a fotelt és a támlára támaszkodva kezdem el.
- Persze voltak mélypontok is, a mélypontok száma kettő, a kimagaslóan élvezetes pillanatoké egy, ez annyira nem rossz mérleg azt hiszem. Elnézést, könyvelő zsargont használok. Elkezdtem egy kurzust... bár ez most valójában lényegtelen, az nem okoz hullámzást, csak örülök, hogy megismerek egy új szemléletmódot...
Kell a felvezetés. Én nem tudok egyből a velejébe vágni a témának. Odanyúlok az asztalára valami buzizható, fogdosható dologért, mondjuk egy stresszlabdáért vagy tollért, öngyújtóért.
- Kezdjük a mélyponttal. Az első, időben. Valójában bánt a dolog, pedig nem kéne. Beszéltem már magának a férfiról, aki folyton alám tesz, mióta visszautasítottam az ajánlatát.
Basszus. Így belegondolva, ez nagyon, nagyon szarul hangzik. Úgy hangzik, mintha meg akart volna dugni, én meg elküldtem volna. Tulajdonképp fogalmam sincs, erről volt-e szó, csak azt tudom, hogy el akarta venni a projektemet, és beolvasztani a sajátjába, vagy ki tudja, hogy az egyáltalán igaz volt-e... És én ezt nem hagytam.
- D'Abóról - teszem egyértelművé a dolgot. Nem feltételezem róla, hogy Skouris emlékszik minden páciense minden kapcsolatára, bár biztos jegyzetel. - Egész előző félévben azért lobbiztam Whytonnál, hogy elfogadjon egy állást a Francesen, hogy tanítson, órát vehessek tőle, már minden a célegyeneseben volt, erre hirtelen, nagyon meglepő módon, hát ki ajánlott neki állást? A New York Times. Haditudósító lesz. Minden kiadását finanszírozzák. Lehet, paranoiás vagyok, de ez is biztos, hogy az ő műve.
Hm. Nos, így elmondva... Talán tényleg csak a paranoiám...

Gondolataim villámgyorsan száguldanak körbe és körbe bennem. Bólintok, jó, térjünk vissza, ez volt az én tervem is, de jobb, ha a tényeket szisztematizáljuk. Ha nem teszem, nemcsak a terápiának nem lesz semmi értelme, de még annak sem, amit mondok. Látom, vidáman villan a szeme, ezt biztatásnak érzem, talán tévesen. Tudom, hogy Skouris kedvel, és én is őt, bár az, ahogy ragaszkodom hozzá és csak hozzá, mint terapeutám, talán már kissé túlzó. Nehezen nyílok meg embereknek, pont azért, mert nem szoktam kamuzni vagy féligazságokat mondani, és ha már egyszer kinyitom a szám, akkor értő fülekre akarok találni. Mint Kilian. És nem épp mint D'Abo.
- Szerintem is - értek egyet vele. A képalkotás fontos, az is, hogy több irányból exponáljunk, minél több irányból nézel meg valamit, annál inkább látod és annál bölcsebben vagy képes nyilatkozni róla. És nemcsak arról, bármiről. Fürdőzöm elismerő pillantásában, szükségem van rá, de mástól ilyesmit nem kapok, aki be tudna tölteni bármilyen apafigura-szerepet az életemben. Mondtam már neki, hogy így tekintek rá, és az, hogy ennek ellenére folytatta a kezelést, nagy megkönnyebbülést jelentett.
Felmarkolom a rugalmas gumiboholyt aztán rámeredek. Nem hasonlít D'Abóra semmiféleképpen sem, de arra, hogy megszorongassam, megteszi. Szinte kirobbannak belőlem a szavak.
- Azért, mert nagyképű, egoista, önző, kicsinyes fasz, aki azt hiszi, az égvilágon mindenki azért létezik, hogy vagy őt szórakoztassa, vagy őt kiszolgálja! Miközben negédes, barokk körmondatokkal azt hiszed, épp udvariaskodik, valójában a sárba döngöl és még csak meg se foghatod ugyanazt a fegyvert, amit ő, mert egyből azt hiszi majd mindenki, hogy vagy túlérzékeny vagy, vagy tahó.
Megmarkolom azt a buzi kis szart, és a mellkasom elé emelem, átveszem a másik kezembe.
- Amellett olyan érinthetetlen, mint valami csipkeporcelán, elérhetetlen, telefonban letagadja magát, az e-mailcíme gyakorlatilag nem létezik... Nem meséltem még, hogy meg akartam venni egy régi raktárt a filmgyár területén, mert kurva jó stúdió lenne belőle, rengeteg hellyel. Az egész ingatlan természetesen az övék, de évek óta kihasználatlan, semmi pénzt nem hoz nekik, örülhetne, hogy valaki meg akarja venni, de nem, kábé az ügyvédei bújócskát játszanak az enyémmel, hónapok óta semmi nem történik, és tudom, hogy ez is kizárólag azért van, hogy felbasszon. Mert megteheti! És ezzel a "mert megtehetem"mentalitással torkig vagyok, elhányom magam tőle, és D'Abótól is, ha meglátom. Egyszerűen idegesít. Arrogáns. Selyemseggű. Bunkó. Azt hiszi, az egész világ a kezében van, és ebben is igaza van. Egyszerűen bármibe fogok, belé botlom, nem, nem is botlom, bele ütközöm. Ott van a képe az újságban, ott van modellem rajongásában, aki a pózait utánozza...
Levegőt is vennem kell, úgyhogy megteszem. Ennyi elég az érzelmeimről, azt hiszem. Mind csupa negatívum, bár a kérdés arról szólt, miért utálom őt, azért némi pozitívat is mondhattam volna. De egyszerűen nem megy, hogy beismerjem, hogy valójában nagyra becsülöm a munkáját. természetesen, csak egy részét, azt, amikor még modell volt.
Kicsit elkalandozik a figyelmem, megrázom magam és úgy nézek fel a dokira.
- Sokakra nagy hatással vagyok - mondom. Ez reflexből csúszik ki a számon. Ez is ego, de nem oylan gusztustalan, mint D'Aboé.... Vagy, lehet, hogy de. Majd Doki megmondja. Felé fordulok.
- Nagyobb baj az, hogy ő is nagy hatással van rám. Egyébként attól még, hogy híres, lehet egy túlságosan ráérő nagyképű idióta. Sőt, pont erről volt híres mikor még fiatal volt.
Mindenki ismeri a botrányos történeteket. Nos, talán nem mindenki, de akik forognak ezekben a körökben, igen hamar összetalálkoznak ezekkel a pletykákkal azoktól, akik nem akarnak jót a pletyka tárgyának. És ilyenből igen sok van Hollywoodban. Talán össze kéne fognom valamelyikükkel.
Fennakad a szemem Skouris következő kérdésére. Még hogy én! Nem kérdezné azonban, ha nem lenne meggyőződve róla, hogy lehetséges. Nos, vagy nem, hanem csak ki akarja ugrasztani a nyulat a bokorból.
- Ja, nagy kúrógép hírében áll. Lehet, hogy akart, de őszintén szólva, bassza meg magát - morranok rosszallóan. Lehet, hogy tettem egy kalandozást a férfiak felé, lehet, hogy Kilian iránt érezni is kezdek valamit, ami több, mint vágyódás a kötődés után, de ez, hogy befeküdjek egy mágnásnak, csak azért, mert megkívánt, határozottan derogál!
Elhallgatok. Mi van, ha tényleg azért van az egész, mert meg akar kefélni, én meg nem akarom? Áh, nem. Ezt a gondolatot elhessentem.
- Senkinek nem ér meg ennyit, ennyi időt, és pénzt, és energiát, hogy csak azért szopasson valakit, mert az nem feküdt be neki - állapítom meg aztán, bár ezen állításom erősen ingatag és támogatást keresve kutatom Skouris veszélykék tekintetét. Csak érts egyet, és már tovább is léphetünk. De ha nem ért egyet... Hát, az egészen furcsa, nyomasztó hatással lesz rám, azt hiszem...

Az első kérdése hallatán kipillantok rá dühöngésem közepette. Igaza van alapvetően, de engem sorozatos és sokéve "szard le" trenírozásának ellenére is érdekel, hogy ki mit gondol rólam. Nem olyan vészesen, hogy ne merjem kifejezni magam, vagy ne merjek hangot adni a véleményemnek, de azért néha, egy kicsit, érdekel.
Hát, örülök, hogy egyetértünk abban, D'Abo milyen veszélyes és alattomos. Csüggedés vegyül haragomba, miközben tovább pofázok, aztán eltűnik, mert nem marad neki hely.
- Mi van? - meredek rá Skourisra, hirtelen felé fordítva a dühöngést, mely nekicsapódik, mint egy sziklának a zúgó tenger partján, és lecsorog róla, a düh hulláma pedig megsemmisül ettől, vagyis, attól, amit mond. Még hogy én adok neki túl nagy hatalmat...? De abban igaza van, hogy a "labdáival" olyan vagyok, mint egy apportírozó pincsi.
Leeresztem a kezem, melyben a gumibizbaszt tartom, és figyelem, ahogy közelebb jön és figyelem, ahogy magyaráz. Skouris megfogalmazásában minden olyan pofonegyszerűnek tűnik! Régen a nézésétől kirázott a hideg, de manapság már nem hugyozom össze tőle magam. Sőt, erőteljes figyelme segít abban, hogy pillantása súlya alatt átértékeljem a gondolataimat és magamba nézzek én is, mint ahogy ő teszi ilyenkor.
Nagyon komoly és nagyon súlyos dolgot mond. Ha tényleg így van (és bár többnyire igaza van velem kapcsolatban, sosem fogadom el a véleményét anélkül, hogy előbb alaposan meg ne rágnám magamban), akkor jó nagy vermet ástam magamnak, basszus, és nem tudom, ki tudok-e még mászni belőle. (Persze, fontos pozitívan hozzáállni mindenhez, meg ugye a gödör aljáról csak felfelé vezet út, ésatöbbi ésatöbbi.)
- Remélem, nem azt akarod mondani ezzel, hogy "bevonzom" - morranok, mikor ecseteli, hogy minél inkább számítok D'Abo megjelenésére, annál inkább meg is fog jelenni.
Elmosolyodom, viszonozva az orvosom gesztusát. Egót villantottam az imént, még ha amúgy nem is igen van mire fel. Ugyanannyira vagyok jelentéktelen mitugrász, mint mondjuk félisten mások szemében.
- Nem direkt vele akarok üzletelni - húzom el a szám, tisztáznunk kell ezt a félreértést. - Eszem ágában se lenne. De mint mondtam, mindenről kiderül, hogy köze van hozzá, ebben az üzletágban ez elkerülhetetlen itt a városban, tudod. De ez egy jó ötlet - ismerem el rábólintva. - Ezt fogom tenni.
A nevetését ezúttal nem visszhangzom, még egy kósza mosollyal sem. Gondolkodom, méghozzá azon, hogy tapasztaltam-e amit tapasztaltam, vagy nem. Utólag már elbizonytalanodom, számtalan különböző dologgal tudom indokolni a történteket, másként látom, amit akkor felnagyítottam. "Esztétikus férfi", hát ilyen megfogalmazásban se hallottam még, bár Skouristól nem is vártam mást, mint tárgyilagos megfigyeléseket. Meleg...? Ha Skouris ilyen egyértelműen meg tudja ezt állapítani, nekem is mennie kéne.
- Nem tudom. Igen. De talán csak beképzelem - vallom be végül tanácstalanságomat. Viszonzom a pillantását, de aztán félrenézek, amint felteszi mindkettőnk fejtegetésének a kulcskérdését, a miértet. Morzsolgatni kezdem a gumilabdát.
Hosszan töprengek, végül feladom. Megcsóválom a fejem, nem tudom, megint csak ezt kell mondanom. Nem tudom, miért olyan átkozottul fontos. Felpillantok a lebegve hagyott mondat befejezéséért kérdőn, de nincs befejezés. Nyelek egyet. Ha pedig nem, az valami oylasmit jelent, amiről nem akarok itt és most, se semmikor tudomást venni. De értékelem, hogy témát váltunk. Skouris a maga módján nagyon is gondoskodó velem szemben, és ezért hálás vagyok. Elmosolyodom kicsit. Visszarakom a nyomorgatnivaló gumibaromságot az asztalra.
- Hát... Az kicsit más jellegű dolog.
Pillanatok alatt megváltozik a hangulatom, Kilianre gondolok, és eltávolítom még a gondolata közeléből is D'Abot, aki olyan, mint egy agresszív, fertőző métely.
Visszaülök a székre.
- Megismertem valakit - vágok bele. - Korábban mindig ugyanaz volt a történet: megismerem, lefekszem vele, vagy nem, de utána mind eltűnnek. Egyszerűen a történetnek ott vége - utalok korábbi beszélgetéseinkre. Skouris tud róla, hogy bár nem tekintem "kalandnak", nem vagyok egy szexhajhász, egyéjszakást kereső valaki, de mindig valahogy úgy alakul a helyzet, hogy mire odaérek, hogy második randit kérjek, vagy akár csak egy telefonhívást megejtsek, kiábrándulok, elmegy a kedvem, vagy megundorodom az egész szituációtól, és végül nemigen lesz belőle semmi.
- De ő visszajött. Pontosabban, újra találkoztunk, és egy rövid hetet együtt kellett töltenünk. Diák a Francesen - teszem hozzá a magyarázatot. - De miután elváltunk, megint nem kerestem, és már nem is tudtam mire fogni, mikor megjelent. Ő hívott fel engem, és nem azzal, hogy elküldjön a kurva anyámba.
Próbálom összeszedni a gondolataimat újra Kiliannel kapcsolatban, de annyi van, hogy nagyon nehéz. Sorba rendezem Skourisnak, hogy érthető legyek én is.
- Szóval eljött hozzám, megint, és ezúttal ott is marasztaltam. Nagyon különös ingereket vált ki belőlem. De a legfontosabb az, hogy...
Hogy vett nekem egy hörcsögöt. Hogy folyton sír. Hogy mindig leitatom. Hogy retteg a kutyáimtól. Hogy szűz volt. Hogy elképesztően édes, és folyton a karomban akarom tartani. Hogy annyira hipochonder és tisztaságmániás, hogy az szerintem kóros.
- ...hogy férfi - nézek föl, a halántékom masszíroztam idáig, de most elveszem a kezem. Őszinte kíváncsisággal figyelem a terapeutám reakcióját. Vicces, mert pont az imént közölte, hogy egy meleg férfi vonzónak tart, és lám.

Mérgesen szusszanva veszem tudomásul a szavait. Azt már rég megtanultam, hogy az ember a terapeutájától vagy a kritikusaitól egyszerűen csak fogadja el, ami hall, még akkor is, ha bődületes marhaságnak tűnik is elsőre és még másodjára is, mert előbb vagy utóbb az ember felfedezi majd benne a bölcs gondolatot. Hát, vagy nem. Tiltakozni mindenesetre felesleges ilyenkor.
- Az lesz. Jó, figyelek - bólintok és tovább lépek.
Méghozzá Kilianre, de előbb egy kis párkapcsolati problémákban történő vájkálás következik.
- Mármint őt? - kérdezek vissza. - Másnap váratlanul el kellett utaznom Atlantába, apámat kórházba vitték, szívrohama volt de igazából nagyon nem izgatta fel a dolog. Aztán mikor visszajöttem, sok dolgom volt, ráadásul el se kértem a számát - válaszolok kimerítően a "miért nem kerested" kérdésre. Aztán előadom a sztori többi részletét, neki meg csak egy kérdése van, ami valójában nem is kérdés. Bujkáló mosolya meglep. Min derül vajon?
- Hát... például. Meg mert eddig erről szó se volt, hogy egy férfihoz vonzódjak. Mármint, szerinted D'Abo-n kívül - szövöm bele azért óvatosan az imént tett megfigyeléseit.
- Oké - mozdulok meg kicsit a fotelben, és figyelek. Nemigen gondolkodom közben, tudom, ezeknek a feladatoknak ez a lényege. Bár az is lehet, hogy az égvilágon nincsen semmi lényegük, csak szórakoztató elfoglaltság. Mindenesetre, nem agyalom túl.
- Pénz, segg, szex - válaszolom gondolkodás nélkül, majd kérdőn tekintek rá. - Nos, mi a diagnózis? Köcsög vagyok?