Alig engedték ki a kórházból, Lioval portyára indulunk, az ő kérésére. Elsősorban inni akar, félek azonban, hogy ennyivel majd nem éri be. Több kocsmából tiltanak ki, mikor betévedünk egy sokadikba, ahol lesz szerencsénk megismerni Aurorát.
Lio hosszabb időre tűnik el a mosdóban. Engem félrevezet, azt hiszem, szorulással küzd.. És valóban, csak más értelemben, mint ahogy én gondolom. Nem a széklete akadt el, hanem a lába a gipszben, ugyanis azt módszeresen elkezdte kimenekíteni a fogságából.
Eszméletlenül találok rá a mosdó kövezetén, immáron gipsz nélkül, de fogalmunk sincs, jelenlegi állapotát mi okozhatja. Mentő jön, megy, mi -Aurora autójával- utánuk.
A kórházban ismerős arc fogad, (Lídia), és már a kérdésemet megelőzve mondja, hogy Liot az intenzív osztályra vitték, mert minden valószínűség szerint szívrohama volt, és azonnal meg kell kapja a rögoldó kezelést. Csípem a nőt, valószínűleg látja rajtam, mennyire ki vagyok bukva, mert azt kérdezi, nekem szükségem van-e orvosi segítsége.
-Nem, kösz. Megleszek... Mikor láthatom leghamarabb?- terelem vissza a témát Liora, és csak az jár a fejemben, ha valóban szívroham, miért nem vették észre a figyelmeztető jeleket. Miért?
Lídia pedig nem csak azt mondja el, hogy mikor jöhetek be, hanem hogy miből áll a kezelés, és miért olyan fontos, hogy mihamarabb megkapja azt. Elmondása szerint Lio tökéletesen fel fog épülni, és a gipszet is visszakapja majd, mire felébred...
- És az eszméletvesztés?
Lídia furán néz rám, mintha apró tanácstalanság futna át az arcán, aztán azt mondja, higgyem el, a barátom jó kezekben van, és minden tünetének megtalálják a magyarázatát. Arra kér, menjek haza, és érdeklődjek holnap telefonon (vagy személyesen), mert addig úgysem tudnak majd mondani semmi okosat...
Lio körül közben zajlanak az események...

Lio egy hurrikán. Bevágódott az életembe, és azóta csak kavar, kavar... Ha nem szeretném ennyire, talán idegesítene és mérges lennék rá, hogy felborította az állóvizemet. de valamiért éppen emiatt hálás is vagyok neki. Kezdtem már úgy élni, mint egy begyöpösödött öregember. Az élet akkor kezdett visszaköltözni belém, amikor ő betoppant. Miatta történik minden, minden jó és minden rossz.
Az, hogy most újra itt vagyunk, ebben a nyüves kórházban, ahova soha többé nem akartam betenni a lábam, csak a véletlen műve lehet. Vagy Lioé. Keresem az indokokat, vajon miért tette magával azt, amit. Eszembe jut a nővérke is, talán őt akarta újra látni, de könyörgöm... Nem lehetett volna ennek más módját választani? Ha rá akar moccanni, vegyen neki egy csokor virágot, és várja meg a kórház előtt... Mit tudom én? Biztos jobb ötletet is kitalálhatott volna, de Lio az Lio. Sosem csinál semmit úgy, ahogy mások szokták. Ettől is különleges.
Amúgy sem biztos, hogy csak a nővér miatt tette. Sőt, egyáltalán nem biztos. Amikor utoljára együtt láttam őket, forrt köztük a levegő. Aztán a nővérkét boldognak láttam, aztán szomorúnak... De beszélni nem beszéltem vele. Talán kellett volna. Lio meg MÉG nem beszélt...
És a gipsz... A lába még nem forrt össze. Hogyan képzelte, hogy leszedi...? Megkövülve ülök még a széken, amikor Lídia beszél hozzám, és hiába kér, menjek el, nem tudok megmozdulni. Aurorát keresi a szemem, de ő valószínűleg hazament, mert emlékszem, hogy elhozott, de aztán... elszakadt a film.
Fura az agy, párhuzamosan gondolkodik... Olyan hirtelen jut eszembe a rendezetlen számla, hogy az valami ijesztő, és gyorsan fel is vésem magamnak egy kis jegyzetfüzetbe, hogy a későbbiekben el ne felejtsem. Az már mégse járja, hogy tartozzunk valahova.
Ülök csak ott, mint egy rakás szerencsétlenség, és próbálok kijózanodni, tovább lépni. Akarok tudni Lioról, de Lídia szerint ez most lehetetlen (és nem csak az én állapotom miatt) és emiatt nem vagyok képes elmenni. Inkább itt alszom, ezen a széken, és akkor reggel már fel tudok menni hozzá. Nem zavarok én itt senkit...

Hiába küld Lídia haza, nem tudok elmenni. Aurora felszívódott, talán nem is akart bejönni. Még csak el sem búcsúztam tőle, úgy rohantam befelé. Biztos azt gondolja most rólam, hogy egy rohadék vagyok, mert fizetés és köszönet nélkül hagytam ott. Előveszem a noteszem (mert eszem az mostanában már nincs), és belefirkálom, hogy Aurora, számla, Calzone (csípősen)... Így biztosan nem felejtem el.
Nem tudom, hogyan, de elnyom az álom, akármennyire kényelmetlen a szék. Álmodom. Lióval rohangálunk valahol, szerintem most is van bennünk némi alkohol, mert kicsit dülöngélünk. Kezében ott a cigi, néha beleszív, és folyamatosan beszél, de a szavait nem értem. Közelebb megyek hozzá, de ő akkor mindig eltávolodik, így a végén nem erőltetem. Aztán felpattan a járdaszegélyre, és ott egyensúlyozik. Nagyon veszélyes, amit csinál, mert úgy kileng, mint a felhőkarcolók teteje erős szélben, és félek, nehogy az autók alá essen. De ő csak nevet rajtam. Aztán megtörténik a baj, megbillen, és kifelé dől, éppen egy autó elé...
Éles dudaszóra ébredek. Először azt hiszem, ez is az álom része, de nem akar abba maradni, pedig már nyitva a szemem. A dudát még mindig hallom, valaki folyamatosan nyomja, és látok egy férfit a bejárati ajtó felé szaladni. Aztán egy másikat, aki fekvőkocsit tol az ajtó felé.
bennem meg ott van egy érzés, meglehetősen rossz és kellemetlen, és úgy bizsereg az agyamban, mint egy méhraj. Lio veszélyben van. Hiába próbálom az agyamnak megmagyarázni, hogy álmodtam, az nem akar lenyugodni, a szívem úgy teker, hogy a fülemben hallom a szívverésemet. Nem foglalkozom azzal, hány óra van, elindulok az intenzív osztály felé...
Kisebb csődület van az egyik beteg körül, így észrevétlenül suhanok be, és nézek körül, de Lio-t nem látom... Aztán meghallom a nevét. Éppen valaki korholja, amiért elindult... De hova? És hogyan? Hiszen el van törve a lába...
- Maga meg mit keres itt? És ki engedte be?- hallok egy női hangot, amire megfordulok.
Ha létezik gondviselés, most azt hiszem, ebben van részem, mert a fogszabályzós nővérke néz rám csodálkozó szemekkel. Én meg rá. Ő mit keres itt? Megragadom a lehetőséget, hogy valamennyire ismerjük egymást, ki akarom használni a protekciómat... És arra kérem, engedje meg, hogy megnézhessem a barátomat.
- Meglátom, hogy mit tehetek- mondja ő, de rám kacsint, és tudom, hogy a dolog el lesz intézve.
Pár perc türelmet kér, aztán a csődület felé siet, behúzza a függönyt, és hallom, ahogy diskurál valakivel. Aztán visszajön, és kissé sápadtnak látom.
- A Mr Andersont, a barátját éppen most nyugtatózták be. Kb 5 perce van, de aztán el kell mennie. A barátja is aludni fog... Megígéri?
Megígérek én mindent, még a csillagokat is lehozom az égről, ha ez az ára, és már szedem is a lábam, hogy mielőbb Lio mellett lehessek. Sápadt és verejtékes, és a lába megint fura szögben áll (nincs rajta gipsz).
- Haverom... Mégis, mi a jó büdös francot művelsz?- kérdezem tőle, korholón, mégis csordultig szeretettel. Megsimítom verejtékes homlokát. Fogalmam sincs, hallja-e, amit mondok. remélem, még igen.

Elalszom az előtérben, és rosszat álmodom, dudaszóra ébredek, ami beleillene akár az álmomba is. De a duda szól, én meg rosszul vagyok, mehetnékem van. Mehetnékem, Liohoz. Gyerekkorunkban össze voltunk nőve, aztán elszakított tőle a sors, meg a kalandjai. Nemrég visszatért a városba, berobbant az életembe, a lakásomba, visszaidézve a múltat, bulikkal, beszélgetésekkel, kalandokkal.
Nem mindegyik ért szerencsés véget. Az sem, amikor motorversenyre mentünk, mert bukott, és kórházba került. Csupáncsak a lába tört, legalábbis azt mondták, bár én jól emlékszem még, hogy eszméletlen volt, és nem lélegzett, amikor rá találtam. Aztán gipsz, rehab... Csökönyös volt és kezelhetetlen, így mihamarabb kitessékelték az intézetből, főleg, hogy az osztályvezető főnővérrel is összekötötte a bajuszt.
És most újra ebben a kórházban van, mert tegnap este - néhány órával azután, hogy kiengedték a rehabról- ismét eszméletlenül találtam rá. A gipszét leszedte, de nem ez volt a baj. Szívrohama volt. És most az intenzív osztályon fekszik.
Mázlim van, ismerős nővérbe botlok, aki elintézi nekem, hogy legalább beszélhessek vele pár szót. Nem fest túl jól, sápadt, és verejtékes, és kissé úsznak a szemei, nem kétséges, hogy a nyugtató, amit kapott, mindjárt magával ragadja álomföldére. Megsimítom a homlokát, a haja kissé csapzott, ő meg elmosódottan beszél...
- Igen, így volt. De most újra itt vagy- mondom neki halkan. Tudom hogy nem szabad hangosan beszélni, a többi betegnek is nyugalomra van szüksége. Különben is vagyok pár centire Lio fülétől. Aggódom érte, már megint. Most egyszerre vagyok bátyja, apja, barátja... Markolják a mellkasom, olyan erős szorítással, hogy fáj, felkúszik a torkomba, nincs hangom, nincs erőm beszélni se. Lio szemei is csukódnak, talán szerencsémre, mert így nem égek be előtte, hogy már megint sírok. Totál kiakaszt ez az állandó feszültség, olyan vagyok, mint egy terhes nő az első trimeszterben.
- Nem hagylak magadra. Tőlem nem szabadulhatsz...- fenyegetem meg elcsukló hangon, de akkor egy kéz érinti a karomat, és a fogszabályzós nővérke mondja, hogy mennem kell.
- Még nem is volt öt perc- tiltakoznék, de akkor odajön egy másik is, kissé mogorvább az elsőnél, és azt mondja, ilyenkor nincs látogatás, tűzzek haza.
Lio egy pillanatra magához tér, a nevem hallom, de nincs értelme vitatkoznom, mennem kell. Úgy mondom, hogy ha van rá esély, Lio is hallja, mégis a nővérkének címzem szavaim.
- Itt leszek, amint lehet... mondja meg neki, kérem...
Egy pillantást veszek még a haveromra, aztán lemegyek újra a váróba. Töltök magamnak egy kávét az automatából, és addig kavarom, amíg ki nem hűl, aztán kiöntöm a csapba. Minek nekem kávé? Nem is szeretem...

Megint Lioval álmodom. Szigorúan néz rám, és azt mondja, tartozom neki, hiszen azt ígértem, visszaadom, amit elvettem tőle. Tudom, hogy mire céloz, de vonakodom megtenni, hiszen haragszik rám, és most valóban nem tudom, miért. Talán a telefontöltője miatt, ami nálam maradt? Egész nap próbáltam elérni, először a saját lakásán, aztán a barátja munkahelyén, majd annak a lakásán, de nem értem utol.... És az egész hibádzik valahol. Emiatt nem haragudhat, azt sem tudja, hogy a töltő nálam van, és már korábban is haragudott. De akkor miért?
Forgolódom, és nyöszörögve ébredek, megnézem, hány óra, de még csak hajnali 2:27. Visszahanyatlom a párnámra, és a takarómba burkolózom. Csend van. Csak a hűtő zúgása hallatszik be az előtérből, ahogy jár a motorja. Túl régi szegény. Venni kéne egy újat. Az utcáról lámpák fénye szivárog át a függönyön, de nem emiatt nem tudok aludni.
Felkapcsolom a kislámpát, aztán kimegyek a konyhába, iszom egy pohár vizet, de ezt sem esik túlságosan jól.
Visszamegyek a szobába, és az ágyam szélére ülök. Azt hiszem, a ma éjszakai alvásnak vége, így inkább valami olvasnivaló után nézek. Az indexem a könyvem tetején, amiről eszembe jut, hogy a rehabilitáción töltött gyakorlatomat még alá kell íratnom Bella kisasszonnyal. Tegnap meglógott előlem. Tudom, hogy szándékosan kerül, de az indexemet akkor is alá kell írnia. Eltökélem magamban, hogy reggel még vizit előtt letáborozok a szobája elé. Addig ott fogok ülni, amíg nem hajlandó fogadni.
A kezembe veszem a mobilom, hogy beállítsam rajta az ébresztő funkciót, amikor észreveszem, hogy üzenetem érkezett. Csodálkozom, hiszen nem emlékszem rá, hogy hallottam volna a kukorékolást (ez az üzenetjelző hangom).
Többször el kell olvasnom, míg felfogom, miről is szól az az üzenet:
"Ne ijedj meg, a csókos herceged szívroham miatt az intenzíven fekszik. Megcsinálták az angioplasztikát. Túléli. Lídia"
Megfordul a fejemben, hogy ez megint valami ugratás, de annak nagyon durva lenne. Lídia soha nem viccelne valaki más egészségi állapotával. Az is rémlik, hogy említette, most éjszakás lesz, mert műszakot cserélt. Az üzenetet nem sokkal éjfél után küldte.
Nem teketóriázom sokat, felöltözöm. Úgysem tudnék aludni. A kórházba indulok.

Rossz álomból ébredve keveredem fel Liohoz, kihasználva a helyzetet, hogy egy ismerős ápolónő van a helyszínen. Az a fogszabályzós kiscsaj az, aki a rehabon is elkapott... Kedves és segítőkész, úgy tűnik, most is elintézi, hogy pár percet a barátommal tölthessek.
Sajnos, túl kevés az idő, éppen csak pár szót tudunk váltani. Azt látom, hogy nincs jó bőrben, és feltűnik, hogy nincs rajta még a gipsz sem, de biztos megvan az oka, hogy miért... Nem ezt firtatom. Próbálom magam összetartani, mert ugyan hogyan támogathatnám lelkileg Liot, ha én is segítségre szorulok? Még most sem tudom, hogyan juthatott el idáig, mi okozta a ... szívrohamát... Könyörgöm, még 23 éves sincsen! 
Pár szó, máris kidobnak onnan, mennem kell, de még üzenek neki... Aztán valahogy lekeveredem a váróba. Arra gondolok, iszok egy kávét, és ott várom meg a reggelt, de túl fáradtnak érzem magam. Hajnali három óra, hirtelen azt sem tudom, milyen nap van... Azt hiszem, ma nem én viszem Domit a suliba (mintha tegnap én vittem volna), és akkor mázli, mert lesz alkalmam aludni egy kicsit. 
Hazaérek és rögtön vonzani kezd az ágy... nehéz neki ellen állni, de beállok a tus alá, és folyatni kezdem magamra a vizet. Aztán rendesen megmosakodom, fogat mosok, és csak ezután dőlök be az ágyba. Alig ér a fejem a párnához, már alszom is.
...
Reggel fejfájással ébredek. Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, és miért van csend a lakásban. Aztán eszembe jut a tegnap este, és ettől magamhoz térek. Jobb, mintha nyakon öntöttek volna egy pohár vízzel. 
Felkecmergek, mert a fejfájás mellett enyhén szédülök is, és kimegyek a mosdóba, hogy elintézzem folyó ügyeimet, megmossam az arcom, fogam, leborotválkozzak. Felöltözöm, aztán Lio szobájába megyek, és összeállítok neki egy kórházi csomagot: tisztasági szerek, pizsama, törölköző... Tegnap éppen csak kidobáltuk a korábbi adagot, máris pakolhatok be megint. Van már benne rutinom...
Étvágyam nincsen, így csak egy pohár gyümölcslevet iszom, aztán bemegyek a kórházba, hogy lássam Liot, megtudjam, hogy telt az éjszakája, hogy van, egyebek... még meló előtt. 
Sem Lídia, sem a fogszabályzós nővér nincs már bent, hiába keresem őket, az intenzívre meg nem engednek be. a csomagot elveszik tőlem, és csak annyi infót kapok, Liot éppen a kötözőbe vitték, hogy újra begipszelhessék a lábát. Egyén infót nem kaphatok. 
Úgy gondolom, nem vesztek vele, ha várok egy kicsit, ha visszahozzák az osztályra, talán lesz alkalmam elcsípni, váltani vele néhány szót, ezért lecövekelek az osztály bejárata előtt, és csak várok. Van még időm, megtehetem.

Hajnali négy óra, és én a kórház felé tartok, mert üzenetet kaptam Lioról... Nem értem, mi történhetett, bár az üzenet eléggé sokat mondó volt. Szívroham... 
Nem tudom, mi van ezzel a sráccal, úgy tűnik, még az ág is húzza. Azt a motoros balesetet viszonylag könnyedén megúszta, lábszártöréssel, enyhe agyrázkódással, és alig engedték haza, máris újra kórházban van.
Beérve Lídiával beszélgetek, ő mondja el, hogy egy kocsmában szedték össze, nem volt a lábán gipsz, és hogy eszméletlen volt (megint). Hogy a barátja hívta ki a mentőt, (akiről már tudjuk, hogy nem "olyan" barátja). Azt mondja, itt van az előtérben, de hiába nézem, én bizony nem találom. Lehet, hogy elment? Lídia nem tudja, tőle nem köszönt el.
Kérek tőle egy köpenyt, és felmegyek az ITO-ra. Bennfentesként mozgok, itt is voltam már gyakorlaton, a legtöbb lányt ismerem. Itt van az a lány is, akinek színes fogszabályzója van, és ahogy meglát, rögtön odajön hozzám.
-Mr. Anderson miatt jöttél?- kérdi. 
Csak bólintok, kár lenne tagadni. Nem tudom, valamiért nem bízok ebben a lányban. A rehabon túl sokszor láttam Bella kisasszony társaságában, és őt nem nagyon kedvelem. Pedig ő adta oda a töltőt, hogy juttassam el a gazdájának. Jut eszembe a töltő... Itt van a táskámban, ki sem vettem belőle. 
- Te? Hogyhogy itt?- csúszik ki a számon, pedig nem nagyon érdekel, mit keres itt. 
- Mellékállás.- Feleli egyszerűen és megvonja a vállát. - De lehet, hogy átjövök ide. Jobban lehet keresni...
Közben odavezet egy boxhoz, és bekukkant rajta.
-Alszik. Nemrég kellett bealtatni, mert egyszerűen elindult...- Megtekeri az ujját a homloka mellet, jelezve, hogy mi a dologról a véleménye, de nem mondja ki hangosan- Ahogy behozták, megcsinálták az angioplasztikát, ugye tudod?- néz rám kérdőn, én meg szeretném már, ha elhúzna a búsba.
-Igen, Lídia már felvilágosított-Aztán, mivel nem nagyon veszi a lapot, egyenesen rá kérdezek- Vele maradhatnék néhány percet, kettesben? 
Jelentőségteljesen néz rám, kissé meg is sértődik, hallom a hangján.
-Jól van már, itt se vagyok!
Lio mellé lépek, csukva van a szeme. Megérintem a karját, és rögtön ismerős érzés szalad át rajtam. Egyszer már átéltem ezt. Megnézem a monitort, minden értéke normális, és az az érzés kerít hatalmába, hogy újra meg kellene csókolnom, hátha magához térne (mint akkor)... Megsimítom a homlokát, kisöpröm belőle a haját, és oda nyomok egy finom puszit. Nem történik semmi. Ő alszik tovább békésen, én pedig végignézek rajta. Most csak egy lepedő fedi a testét, az ITO-n így szokás, és azt is észreveszem, hogy feltetették neki a hólyagkatétert, hiszen a zsák ott lóg az ágya szélén. (Nincs tele). Az jut eszembe, ez nem nagyon fog neki tetszeni. Nekem pedig az nem tetszik, hogy nincs rajta a gipsz. Megnézem a kórlapját (az itt mindig az ágy végében lóg), és látom, nemrég kapott Dormicumot. Az órámra nézek. Ha minden igaz, aludni fog reggelig. 
Elolvasom, eddig mi történt vele, és átnézem a laborjait. Nem kerüli el a figyelmem, hogy rtg-re is kiírták, és traumatológiai konzíliuma is lesz (valószínűleg a gipsz miatt). Úgy tűnik, nincs értelme mellette maradnom, mégsem akarom magára hagyni. Azon agyalok, hogyan tehetném magam hasznossá. 
Emlékszem az osztály szabályaira, házirendjére, így tudom, hogy napközben van fürdetés, és lehetségesnek tartom, hogy nem is örülne, ha én csinálnám ezt. Valamiért megharagudott rám, de nem volt alkalmunk tisztázni. 
Mielőtt elmennék, az éjjeli szekrényébe teszem a telefonja töltőjét, legalább ez legyen nála. Aztán indulni készülök, de hiányérzetem van. Valamit tennem kéne... De mit? Aztán elmosolyodom, megvonom a vállam, fölé hajolok és így súgom neki: 
- Most már azt is mondhatod, két csókkal loptalak meg- Aztán az ajkára tapasztom az ajkam. Megsimítom a borostától sercegő arcát, és kilibbenek mellőle. Túlságosan el vagyok magammal, így nem veszem észre, hogy valaki meglesett. 
- Visszajövök később, most nagyon mélyen alszik...- köszönök el a lányoktól, és elhagyom az osztályt. Igaz, még nagyon korán van, már nem megyek haza. Az ambulancián Lídiáékkal beszélgetek, míg meg nem jön Bella kisasszony, hogy aláírathassam vele az indexemet. 

Nem számít, hogy várnom kell. Azt hiszem, türelemből kétszer állhattam sorba, amikor osztogatták. Elvagyok magammal, átgondolom a napomat, a hetemet. Pár nap, és itt van Domi szülinapja, arra még készülni kell. A bevásárlás nagy része már megvan, de még az apró simításokkal nem vagyok kész. 
Ahogy így elvagyok a gondolataimmal, tolókocsi zörgésére leszek figyelmes, és odakapom a fejem. Liot hozzák. Jobban mondva tolják, de rögtön tudom, hogy ő az. Oda megyek hozzá, és leboltolom a sráccal, hogy adjon nekünk pár percet beszélgetni. (Ő addig elhúz cigizni, mondja.)
-Hello- kezelek le Lioval, már ha nyújtja a kezét. 
Olyan világfájdalom van az arcán. Közömbösnek tűnik, de a szemöldöke majdnem összeér, és ha valaki ismeri ezt a nézést, akkor tudja, hogy most haragszik.
- Hogy vagy?- kezdem valahogy. Fel kell mérjem, mennyire súlyos a depresszió, ha ez valóban az. Újra gipszben... (A katéterét nem látom, csak sejteni vélem, hogy van.) Vajon emlékszik rá, hogy bent voltam éjjel?
- Hoztam be neked csomagot, de nem engedtek be. Biztos lesz valaki, aki kipakol neked... Meddig leszel itt? Mondtak már valamit? Velem szóba se állnak...
Biztos azt hiszi, hülye vagyok, hogy letámadom, pedig csak az idő az, ami szorít. tegnap is 5 percet ígértek, és kettő sem volt... szerintem. Félek, hogy nem tudunk eleget beszélni. Félek, hogy azt hiheti, nem foglalkozom vele, pedig nem rajtam múlik... De most érzelmi kitörésekbe nem megyek bele. Épp elég volt először elsimítani a félreértéseket...

Lioval álmodom, aztán hírt kapok róla, nem túl felemelőt. Akármennyire is hiszem, hogy haragszik rám, látni sem akar, én látni akarom őt. Nem tudnék aludni már, van is dolgom a kórházban, szóval a Jóisten se beszélne arról, hogy most induljak el. 
Hamar bent vagyok, Lídia mondja el, amit tud, és ő segít ki egy köpennyel is, hogy be tudjak menni az intenzívre. Ott megint ismerősbe botlok. Örülök is, meg nem is, hogy az a lány van ott. Előtte -úgy tűnik- nem kell magyarázkodnom, mit keresek, kit keresek.
Kettesben hagy minket, és én tüzetesen felmérem a helyzetet. Lio ki lesz akadva, az biztos. A katéternek első alkalommal sem örült. A kardinális tünetei azonban jók és megnyugtatóak. Nem akarok sokáig mellette maradni, tekintve, hogy nem tudok érdemben segíteni neki, és azt sem szeretném, ha beszédtémára adnék okot.
A közelsége, a jellegzetes arca azonban megint rabul ejt, és nem tudok ellenállni a kísértésnek. Újra megcsókolom. Akármilyen furcsa a kapcsolatunk, lehetetlen nem észrevenni, hogy van egy szikra közöttünk. Én is érzem, és tudom, hogy ő is érezte. Különben nem lett volna olyan dühös, amikor azt gondoltam róla, meleg. 
Most nem ébred fel, elmarad a csoda, én meg otthagyom, hagy aludjon tovább. Lent az ambulancián beszélgetek Lídiával, amíg meg nem látom Bella kisasszonyt. Azonnal a sarkába eredek, és tulajdonképpen addig molesztálom, amíg alá nem írja az indexemet. Igaz, kissé megvárat, de erre felkészültem. Nem nagyon szível, a Reevennel történt afférja után pedig egyenesen gyűlölt, és ott tett nekem keresztbe, ahol csak tudott. Lenyeltem minden bántását, zaklatását, mert úgy éreztem, csak arra megy ki a játék, hogy engem bántani tudjon. 
Én pedig voltam annyira dacos, hogy ellent tudjak állni minden vádjának, bántásának. Nem volt könnyű, de mindig az lebegett a szemem előtt: már csak egy hét, már csak 4 nap, 3,2,1... És most... Már csak az az aláírás kellett. "Megfelelt"-írta az indexembe, én meg letojtam, hogyan minősített. Megvan, ez a lényeg! 
Megint futva távoztam az osztályról. Lekerült rólam egy teher, és ettől nagyon boldognak éreztem magam. Már csak az kell, hogy tudjak Lioval beszélni, és rendben lesz minden. Ezt reméltem. De nem voltam benne biztos, milyen fogadtatásban lesz részem...

Nem teher várni rá. Ő az egyik legfontosabb ember az életemben. Amíg nincs a közelemben, addig a másikra gondolok (Domira), és a szülinapja körüli teendőket próbálom rendszerezni. Gwennel mindent megbeszéltünk, és azt szeretném, nagyon jól sikerüljön az a délután. Hogy ezt csak Domi miatt érzem-e így? Nem tudom.
Nincs időm ebbe jobban belemélyedni, mert meghallom a kocsi zörgését a folyosón. Nagyon gyorsan szeretnék vele információkat cserélni, de nem azért, mert sietek. Attól tartok, most sem lesz túl sok időnk egymásra. Utálom a kórházakat, a hülye szabályzataikat, mert mindent megnehezít!
Köszöntöm, és ő a kezembe csap. Talán enged az arca egy picit (nem közönyös irántam), de azért látom, hogy haragos.
Tudom, hogy buta kérdést tettem fel, de ha meg sem kérdezem, még azt hinné, közönyös vagyok iránta. Mi a szart lehet ilyenkor mondani? "Rossz színben vagy, Haver?" Ez jobb lenne így? A hogy vagy inkább ilyenkor a kedélyállapotra utaló kérdés. És nem feltétlenül a jelenre vonatkozik. Mert a válaszából megint azt látom, pesszimista hangulatban van, utálja az egészet, utál engem is...
Furcsa, hogy néha szavak nélkül is mennyire jól megértjük egymást, most meg úgy bénázunk, mint az idegenek. Nem azért mondtam neki, hogy behoztam a cuccait, hogy megköszönje. Egyszerűen csak azért, hogy emiatt se nyugtalankodjon. Én rosszul érezném magam a fogkefém és a borotvám nélkül, vagy ha nem tudnék fürdeni, mert nincs mivel mosakodjak vagy törölközzek. Lehetséges, hogy Liot ezek közül semmi se zavarja? A borosta mondjuk biztosan nem. Az nem zavarja.
- Hogy mi miatt vagy itt?- megakadok egy pillanatra- Mire emlékszel? - kérdezek vissza. Meglehet, hogy csak azt hiszi, a lába miatt van ez az egész cirkusz? És nem tud semmiről? Egyáltalán, beszélt már vele orvos? És a tegnap este, ma hajnal? Az mennyire van a fejében?
Nos, ezért van tele a tököm a kórházzal. Ha csak a lábáról lenne szó, máris hazavinném. Igaz, hogy lekötném a kezét, hogy ne érje el a gipszet, de legalább otthon lenne, és nem érezné magát fogságban. (Pedig, ha lekötöm... abban lesz!)
- Na jó, sok sikert hozzá. - Veszem a lapot, tudom, hogy amit képes, egyedül is megcsinálja. De a törött lábával biztosan nem engedik majd most ugrálni. Amúgy is feküdnie kell(ene). A szívroham nem játék, csessze meg.
Jobb, ha nem idegesítem én is, még a végén miattam lesz betegebb. Hogy lehet, hogy fiatal kora ellenére ennyire ideges valaki? Nem emlékszem, hogy korábban is jellemző lett volna ez rá. Lehet, nem is csak a gipsszel és nem is a kórházzal van baja. Velem sem, mert ahhoz meg túl őszinte: már régen elküldött volna a ..csába, ha nem akar látni.
Sejtelmeim beigazolódnak, amikor megjelenik ez a srác. Legszívesebben megkérdezném tőle, hogy a francba csinálja ezt: egy slukkra szívja le az egész cigit? Hát hol az az 5 perc?
Nem nagyon foglalkozik vele, hogy Lio a mondat közepén tart, fütyörészve(!) tolja tovább a folyosón. Én meg hiába csápolok:
-Ember, még nem fejeztük be...!
Rántja a vállát, hanyagul tolja a kocsit. Szeva, Lio. Amit most a kórházról gondolok... Nem tűrné a nyomdafestéket. Csalódottan megyek a dolgomra. Megkeresem majd Lídiát, és tőle kérek segítséget. Őt legalább már viszonylag jól ismerem. És rendes nő...

A hajnali kaland Lioval nem úgy végződik, mint legutóbb. Most nem ébred fel. Nem tudom, jó-e így. Talán bánom, mert most volna merszem elmondani... És talán mégsem, mert hiába akarom tudni, miért haragszik újra rám, félek azzal szembesülni. Megint valami macska-egér játék venné kezdetét?
Erős vonzódást érzek ehhez a férfihoz, pedig nem ismerem. A kapcsolatunk nem indult zökkenőmentesen. Aztán úgy tűnt, sikerül tisztázni a félreértéseket, és aztán megint jeges zuhanyként ért a hír, hogy nem enged a közelébe. Miért haragszik rám megint? Csak valami félreértés lehet, hisz nem tettem semmit.
Egyszerre vágyom tisztázni a dolgokat és félek is, hogy soha nem sikerül. A múlt sötét árnyéka itt lebeg felettem. Az is milyen kis dolgon múlt... És vele kommunikálni, bevallom, nem túl egyszerű, mert makacs, sértett és hallgatag...
Elintézem a dolgom a rehab. főnővérével, aztán az a tervem, hogy visszamegyek az ITO-ra. Meg akarom nézni, jobban van-e már, ébren van-e, begipszelték-e már a lábát. Félelmetes, hogy leszedte magáról. És hihetetlen, hogy ilyen fiatalon volt szívrohama...
Ahogy az előtéren megyek keresztül, egy szőkés fejre leszek figyelmes, amint kifelé halad. Ismerősnek tűnik, de nem tulajdonítok neki sok jelentőséget. Beköszönök a lányokhoz, és a köpenyt még egy kis időre kölcsönkérem. Így érek vissza.
-Bemehetek Mr Andersonhoz?- kérdezem az egyik lányt, akit csak látásból ismerek. Ő csak bólint, és int, hogy menjek nyugodtan. Ismerem az utat. Egy pillanatra megállok a box előtt, ahol Ő fekszik, és veszek egy mély lélegzetet. Lassan fújom ki, és csak ezután lépek be.
- Hello, Mr Anderson...

Igen, furcsa, főleg, hogy mit keresek még mindig itt? Most még szinte rá is haragszom a világgal együtt, másrészt meg nem akarom, hogy magamra hagyjon, szinte kívánom, hogy növesszen plusz egy golyót és mondja meg a srácnak, jön velem, minimum egy órát még marad, ha ez nem tetszik neki, kihívhatja a biztonságiakat. Nem mondhatom ki, hogy ezt akarom, szinte azt érzem nekem is hiányzik egy golyóm.
- Úgy emlékszem leléptünk és ittunk, de lehet csak álom volt.
Kérdezi mire emlékszem, hát az relatív, részegségre, de az lehetett a gyógyszerektől is, lehet soha nem engedtek ki. Meghalni jobb volna, mint még egy hetet kihúzni itt.
Talán még válaszolnék Dének, hogy igenis meg tudok mindent oldani magam, aztán meg eltolnak és én elküldöm, pedig nem akarom. Ha engem stresszel ez a hely ő sem lehet vele másként, csak a szart csinálom neki, problémákat, miközben az lett volna a célom, hogy rendbe hozom az életét. Törődnie kelljen az enyémmel is? Nem ezt akartam...csak, hogy éljen, legyen jó neki, ennyire egyszerű... Eltolnak, nagyon szomorú leszek, az összes haragot ez váltja le, ez az új, szinte ismeretlen szomorúság, mintha minden tervem egyszeriben dugába döntenék. És ott hagynak ezzel egyedül, ami megintcsak nem baj. Ilyenkor hiányzik megint a cigi, vagy egy feles. Inkább elszomorít, hogy egyáltalán érezni tudok még, megszabadultam ezektől a elesleges dolgoktól, amik csak hátráltatnak, akkor mégis hogyan, miért? Mitől jött vissza mint egy betegség? Ez jobban idegesít a törött lábamnál, nem, elszomorít. Nem soká maradok gondolatokba merevedve, mert benyit ő. Ez hiányzott most... Valami olyasmi volt, hogy feljelentett szexuális zaklatásért, aminek következtében elvették a mobilom. És határozottan haragszom arra, hogy jelenleg nincs erőm haragudni rá. Nem nézek fel, amikor bejön. Mit látna? Szomorúságot...éppen rajtam.
- Hol van a telefonom?
Kérdezem hangsúlytalanul egyszerűen, lehet ez a nő rontott el mindent bennem.

Megszabadulva Bella kisasszony árnyaitól, -hiszen az indexem végre alá van írva, túl vagyok a vizsgán, és már csak egy lépés kell, hogy az évemnek is vége legyen-lépek be Liohoz.
Szeretném vele tisztázni a dolgokat, mi volt ez az egész. Szeretnék tisztán látni, és tudni, vajon mi csap be: a szívem vagy az eszem? Miért érzem, hogy ennyire vonzódom hozzá, ha látni sem akar? Ha elküldene, ha ő mondaná, a saját szavaival, hogy hagyjam békén, biztosan nem látna többé. De belül egy kis hang nem hagy nyugtot, és állandóan az ő nevét sustorogja a fülembe. Mintha csak el tudnám felejteni.
Az, hogy hajnalban újra megcsókoltam, nem fogadásból volt. Egyszerűen meg akartam tenni, újra felébreszteni, lejátszani az egészet újra, mégis másképp. Most happy end-del szerettem volna befejezni. De nem ébredt fel. Én pedig visszajöttem. És feszültebb vagyok, mint valaha.
Meglát, és köszönés helyett a telefonját keresi. Rajtam. Az arca furcsán közönyös. Haragra voltam felkészülve, de ezzel sokkal jobban letaglóz.
- Nem tudom. Nálam csak a töltője volt, azt is visszahoztam már... Az éjjeliszekrény fiókjában van.
Felmérem megint. Gipszben van a lába (újra), és katéterzsák lóg az ágyra akasztva. Felszisszenek. Csaknem tele van az a zsák. Szólnom kell, ha elmegyek, vagy...
-Segíthetek valamit?
Közelebb lépek. Szeretném megérinteni a karját, a homlokát, az arcát, az ajkát... de valami visszatart. Talán a közöny, amit közvetít. Jobb, ha szembenézek a félelmeimmel.
- Akarja, hogy elmenjek?- magázom. Isten ments, hogy azt higgye, újra be akarok törni a magán szférájába, ha ő nem akarja. Inkább legyek óvatos, mint elefánt a porcelánboltban.

Felvértezem magam a haragra, arra a morcos-zord arckifejezésre, amit már annyiszor láttam tőle. Felkészítem magam rá, hogy elküldhet a francba, de legyen úgy, ha úgy akarja, csak lássak végre tisztán!
Annyira jó érzés volt, ahogy megvédett és kimagyarázott Bella kisasszony előtt, a 313-ban. Volt egy pillanat, amikor összemosolyogtunk, mint a cinkosok, és az többet ért minden diadalnál. Többet ért, mint a ki nem mondott szavak, amik ott lógtak a levegőben.
Mi romlott el mégis? Mi változhatott, hogy vasárnap már nem akart látni? Nem volt elég, hogy hozzá nem mehettem be, az emelet másik oldalára lettem beosztva, ráadásul egy olyan beteg mellé, akinek tulajdonképpen még az intenzív osztályon lett volna a helye. Így egy percre sem hagyhattam magára.
Belépve hozzá azonban nem látok haragot az arcán. Sokkal jobban megriaszt az, hogy semmit sem látok. Se örömöt, se bánatot, sem csalódást, sem dühöt... Mintha közönyös lenne irántam. És ez nem jó jel.
-A főnököm?- vonom fel a szemöldököm. - Miért vette volna el a telefonját a főnököm? - Próbálom összerakni a képet, és egyetlen személy jut eszembe, aki erre képes...- Bella kisasszony.- Csak rá gondolhat- Nos, ő nem a főnököm, "csak" a rehabilitáció vezető nővére. Rá gondol, ugye?
Nálam csak a töltője volt, mondom el neki, és már azt is visszaadtam..., betettem a fiókba... De mintha ez sem érdekelné. Arcán apró rándulás fut végig, mivel nem ismerem túl jól, nem ismerem fel, hogy ez nála a szomorúság. Ösztönösen segítenék neki, közelebb lépek, kérdezem...
A kérdése összezavar. Vajon tényleg nem emlékszik?
- Igen. És nem- Hű, ez így nagyon zavaros. De dióhéjban ez a válasz a kérdéseire.
Közelebb lépek hozzá, de bármennyire erős a késztetés, nem nyúlok hozzá. Mintha zavarnám, pedig nem akarom ezt. Akkor inkább mondja, hogy menjek el! Rákérdezek, és ő megint az előző kérdését ismétli meg, kicsit másképp. Nem csodálom, hogy az előbbit nem értette.
- Tegnap még a rehabilitáción feküdt, és onnan elengedték. De éjjel visszahozták, mert ... rosszul lett... - Tudja, hogy az éjjel még egy műtéten is átesett? - Jelenleg az intenzív osztályon fekszik. A kórház ugyanaz, de másik osztály- próbálok úgy válaszolni, hogy kielégítő  legyen a számára. Remélem, most megtudta, amire kíváncsi volt.
Végre rám pillant, de ez nem az a nézés, amivel elváltunk. Ebben nincs cinkosság, ebben nincs öröm, ebben nincs vágy... Volt valaha, vagy csak én képzeltem mindezt oda?
Gondolkodom, mi okosat mondhatnék neki, de a kettőnk közötti kapcsolat nem engedi, hogy túlzottan bizalmaskodó legyek vele. Bosszantani meg nem akarom. Egyszerűen nem találom az utat hozzá, és emiatt most megint alkalmatlannak érzem magam. Miért éppen vele nem tudok tökéletes lenni? Miért nem lehetek az a nővér, aki mindig mindenre tudj a választ, aki megtalálja a megfelelő módszert a betegeihez? Lioval szemben csődöt mondtam. Nem csak most, korábban is, és attól félek, ez sohasem fog megváltozni. Valamit mégis mondanom kell, így arra alapozok, amit tudok róla. Hogy mihamarabb ki akar innen kerülni.
- Hamarabb szabadul, ha együttműködik.
Rosszul hangzik, tudom, de ez az igazság. Ha betartana minden utasítást, gyorsabban felépülne. Esély lenne arra is, hogy hamarabb hazaengedjék, hiszen, ha tudják, hogy együttműködő, jobban bíznának benne. Tudnák, hogy bejárna kontrollra, és az ápolása... Nos... Végső soron az is megoldható otthon. De bizonyítania kell, hogy képes rá. Az együttműködésre...

Valamiért rosszabbul érzem magam most, mint amikor először csókoltam meg és akartam tőle bocsánatot kérni. akkor nem éreztem ezt a ...hidegséget, amit most. Szeretnék közelebb menni hozzá, de szabályszerűen eltaszít magától a viselkedésével, én pedig nem igazán tudom, mihez is kezdjek most. Ha talán tapasztaltabb nő lennék, bevetnék valami praktikát, isten se tudja, de ez így... Ez így nagyon nem jó.
A beszélgetésünk kész csőd, még mindig nem tudom miért tiltott ki a 313-ból, de rákérdezni sem merek, nehogy túlságosan felizgassam. talán az is jó jel, hogy nem kap dührohamot már a látványomtól. Udvarias vagyok, mint mindig, de igyekszem közben közelebb férkőzni hozzá, ha csak apró, alig észrevehető lépésekkel is.
-Micsoda? Bella kisasszonyt?- a szám elé kapom a kezem és úgy fojtom vissza a nevetésem. Ez valami vicc lehet. Ugrat? Nem értem.
A telefonját elvette tőle, ezt megint nem értem, hiszen ehhez nincs joga. De miért? Mit csinálhatott Lio, amit a kisasszony félreértett? Mert ha valamiben, abban biztos vagyok, hogy az a vénlány senkinek sem tetszik. És nem csak a külseje miatt.
Lio viszont bemérgeli magát a telefonja miatt, pedig az nincs nálam.
-Higgye el, nincs nálam! Ha nálam lenne, visszaadnám. De ha kell... Odaadom az enyémet!- a táskámba túrok a hülye telefon után.
Közben persze próbálom felvilágosítani, mi is van vele, mert úgy látszik, itt erre még senki nem vette a fáradtságot. Lio egyáltalán nincs képben, vagy csak az altató kavarta össze, nem tudom. Igyekszem elmondani, amit tudok, mégis úgy, hogy ne okozzak sokkot.
-Alkoholmérgezés? - újabb sokk. Nekem. Ezek szerint a kórházból egyenesen inni ment. Ment? Vitték? A barátja? Van annak egy csöppnyi esze? Eddig azt hittem, van. Mégse? Hogy bízzak benne ezek után?- Nem, nem alkoholmérgezés. Szívroham. -Nesze, tessék, ezt akarta hallani, nem?
Most megint de ja vu érzés fog el. Hogy bármit mondhatnék, az sehogy sem jó. Hogy bármit teszek, azt kiforgatja. Egyszer kikészít ez az ember. Hogyan csinálja? Mindig a nyugalmamról voltam híres. És vele szemben semmire sem megyek.
Igyekszem rá úgy hatni, ahogy eddig megismertem. Észérvekkel alátámasztani, miért nem jó neki az, amit magával csinál. Hogy mennyivel hamarabb elérhetné a célját (szabadulni innét), ha hagyná, hogy végezzük a dolgunk... De ezen is felhúzza magát. Beszélni kezd, de a hangja olyan gúnyos, hogy rögtön pipacsvörös leszek. Vádjainak egy része személy szerint nekem szól (hogy "buzinak" hittem). Bár én ezt a szót sosem használtam. És most mi van? Bella kisasszony még fel is jelentette? Senki nem fog hinni neki...
Lio azonban szinte megvadul, és tépni kezdi magából a katétert. Oda ugrom, és megfogom a kezét.
-Kérlek, ne tedd!- rákulcsolom a kezem az övére, amivel a katétert fogja, a másikkal pedig a homlokán simítok végig. - Nem elég fájdalmat okoztál már így is magadnak?
Valószínűleg abba könnyezik bele a szem, hogy megrántotta a katétert, de ami neki fáj, az nekem is, most vele könnyezem. Csak én nem a katéter miatt.
-Azt hittem, barátok vagyunk, miért lettél velem olyan ellenséges?- kérdezem tőle halkan, és addig fogom a kezét, míg el nem engedi a katétert. Ha el nem löki a kezem, tovább is.
Beletúrok egy kicsit a hajába, kisöpörve azt a homlokából. Belenézek újra azokba az igéző szemekbe. Vágyom azt, hogy énrám nézzen, hozzám beszéljen, fedje fel a lapjait. Most kell tiszta vizet önteni a pohárba, különben megőrülök.

Megjött neki, semmi más magyarázat nincs erre. Feljelentett, legalább bevallaná, de a csaj röhög én meg felvont szemöldökkel, szkeptikusan bámulom. Gyűlölni nem tudom, ha őrült hamarabb sajnálom meg. Belefáradtam az utálásába.
- Magát
Vetem oda mogorván, normális esetben örülnék ennek is. Rájátszanék a dologra, most meg teszem a sértődöttet és a legrosszabb az, hogy nem játszom meg. Valami nagyon elromlott bennem és egyre rosszabb. Ennyire bejönne a csaj? Az mondjuk nem érdekel, hogy valószínűleg a kis kalapos faszi a pasija, különben sem tartok nőket kizárólag hobbiból, dugásra, arra sosem elég. Izzie meg a többiek mellé elférne, de nem olyan reakciókat vált ki belőlem mint Izzie és a többiek... A legjobban saját magamból van elegem, nem tudok mit kezdeni ezzel az érzések dologgal, egyetlen lehetőséget látok: elfelejteni megint. Elfelejteni, ami még ki sem alakult, eldobni azt a k*va telefont, szervezni egy gruppent, részegnek lenni egy álló hétig, ki kell ölnöm magamból ezt a mutánst, akivé válni készülök.
- Nem kell
Lehet azt hiszi telefonálgatni akarok, hát nem, Dé étteremügyét majd elintézem és a telefon csak azért lett volna fontos. Most van a banyának egy szuper drága érintő képernyős androidos szarsága, legyen boldog vele. Ha meg mégis ez a nő vette el...mert miért is hinnék neki? Ha jól tudom semmi olyan nem történt, ami nekem jó lett volna.
Alkoholmérgezésre tippelek, ő meg meglepődik, csak nem azt hitte jó kisfiú vagyok? Le se reagálom, akadjon ki magának, de aztán mond valamit, amin mégis megdöbbenek. Hogy jön ide a szívroham? Röhögni kezdek, szárazon, keserűen, mekkora baromság. Elküldeném a nőt a francba ilyenekkel, mikor megint eszembe jut  telefonhívás, a többit az agyam magától összerakja. Ki tudja meddig tarthatnak még bent egy ilyen szarral? Mégis ki a francnak jutott eszébe megmenteni? Ha szépen meghalok most nem tartanék itt, megspórolnék még egy pár megaláztatást. Nem tudok rá reagálni, mit kezdjek a szívrohammal? Kezdek szétesni, komolyan, hol van az énem, akinek senki se ártott? Valami puha kis csótány lettem és miért? Nem kéne annyit Daryllel lógnom, biztos azért csinálom mert senki más nincs az életemben, aztán itt ez a nő és...lehet nem is tehet róla. Rosszkor volt, rossz helyen, úgy látott, ahogy nem kellett volna. De jön ezzel a szarral, amire van válaszom, miért is ez életem legszarabb élménysorozata? Ha nem lett volna még elég megalázó a húgycső, a buzizás együtt most még befigyel egy szívroham meg egy gép, amihez hozzácsatolták a farkam.
Ki akarnám rántani és elhúzni a fenébe, hét évig még minimum boldognak lenni, ha már megmentettek, erre jön a csaj és lefogja a kezem, én meg...sóhajtok. Talán igaza van, minden az én hibám. Vissza kell csinálnom.
- De...
El kéne tűnnöm megint, Dé nem örülne neki, de így nem bírom ki. A szemem könnybe lábad és nem a katéter miatt, a csaj meg már megint tanúja lesz mindennek, csak azt nem értem neki mi baja.
- Nekem nincsenek barátaim
Morranok rá, miközben kicsordulnak a könnyeim. Teljesen elhagy minden erőm, a döbbenettől és a fura fájdalomtól kábát elhagyom magam, vagyis nem húzok ki semmit. Csak ez a nyomorult dac van még, amivel védekezhetek. Nem akarom ezt, inkább haljak meg, soha többé nem akartam érezni, elértem, erre tessék, mindennek vége!
- Te jelentettél fel!
Ez nem én vagyok, ez a 14 éves Lio, akit még ki lehetett készíteni, akit még meg tudott bántani az apja, a 22 éves már igazat ad neki, hiba volt túlélni, megdögölhettem volna. Ha a saját anyám és apám ezt mondja miért ellenkeznék, Daryl miatt? Daryl miatt, akinek ott van a családja? Néhány jó dugás miatt? Nem dugtam már eleget? A fenébe!



Eltörik a mécses

Megint valahogy nehézkesen indul a beszélgetésünk, és most óvatosabb is vagyok, nehogy valamit félreértsek, mint legutóbb, mert abból akkora kalamajka lett, hogy... És azt hittem, sikerült tisztázni, mert amikor elváltunk egymástól, majdnem megtörtént az a csók, ami tulajdonképpen Bella kisasszony felbukkanása miatt hiúsult meg, de amit - azt hiszem- mindketten akartunk.
Ismét van mit tisztázni, hiszen két nap múlva már látni sem akart, és nem értem a dolgot. Most meg azt mondja, azért vették el a telefonját, mert szexuálisan zaklatta Bella kisasszonyt. Az egész vicces, el is nevetem magam, hiszen az a nő olyan sok mindent hoz ki az emberből, de szexuális gerjedelmet biztosan nem. Lio azonban kijavít, de ez a válasza sem fedi a valóságot.
- Engem? - vonom fel a szemöldököm, és őszinte arcomon a döbbenet- Ki állítja? - Utoljára éppen ő mondott hasonló dolgot, a 313-ban, de akkor csak azért, hogy engem védjen, hiszen Bella kisasszony éppen ránk nyitott, mikor megcsókolni készültem. Egy másodpercen múlt? Annyin sem?
Az egésznek van egy furcsa színezete, és valamiért társítom hozzá Bella kisasszonyt is. Az ő mesterkedése lehet a háttérben, de még nem egészen értem, hogy áll ez össze. Lio a telefonját keresi, amit elvettek tőle, és én felajánlom neki az enyémet, de azt haragosan utasítja el.
Leblokkolok, megint elbeszélünk egymás mellett, látszólag nem is egy nyelvet beszélünk, mert továbbra is haragszik rám, most éppen azért, mert nem alkoholmérgezése van, hanem szívrohama volt. Erről is biztosan én tehetek, ha az ő fejével gondolkodom, biztosan engem hibáztatna. Főleg, ha azt hiszi, tettem ellene valamit, pedig semmit.
Dühében megint marja magát, a katéterébe kap bele, és kezdi rángatni, de ezt már csak nem hagyhatom, megragadom a kezét, amíg az el nem lazul, és közben a homlokából simítom ki a haját. Most már nem csak ő kétségbeesett, hanem én is.
Valószínűleg meghúzta a katétert, mert a szeme könnybe lábad, láttam már ilyet, amikor a páciens felfújt ballonnal húzta ki magának a cuccot, és aztán nem bírt pisilni, míg újra meg nem katéterezték. Fájdalmas dolog. Ennek könyvelem be a könnyeket.
Én is sírok, már csak azért is, hogy ő ennyire csökönyös, és fájdalmat okoz magának, pedig sokkal hamarabb is meggyógyulhatna, ha hagyná magát gyógyítani. De neki hiába beszélek. Arra célzok, hogy miért viselkedik így, amikor már békében váltunk el... Azt hittem, kibékültünk, barátok leszünk (és talán több, bár ahhoz idő kell, mint tudjuk).
- Ebben tévedsz!- mondom neki, amikor azt állítja, neki nincsenek barátai, és elengedem a kezét, ami végre enged a görcsösségéből, és elengedi a katétert.- Elsőként ott van az a srác, aki az életed is megmentette a a motorbalesetnél, és aki újra kihívta a mentőt, amikor... Daryl... Ugye? És itt vagyok én is... - Mondom neki halkan, mert félek, hogy megint elutasít, az pedig nem lenne túl jó. Tudnia kéne, hogy nem véletlenül vagyok itt, hogy nem bosszantani jöttem, hanem segíteni. Érdeklődni, hogy van, és megtudni, hogyan javíthatnék a közérzetén, hiszen ismerem már annyira, hogy tudjam, semmiért sem szól.
Aztán olyan dolgot vág az arcomba, hogy még levegőt is elfelejtek venni, és összeáll a kép. Bella, az a dög hazudott rólam neki valamit, csakhogy bosszút álljon Reeven miatt, az apám miatt, vagy ki tudja, mi miatt...
- Ez nem igaz. - mondom neki egyszerűen. Azt hiszem, ha tovább feszegetném a dolgot, csak magam ellen beszélnék. Így biztosan eljut az információ hozzá. Bal kezem még mindig a homlokán, ujjaim a haját érintik, és most oda nézek. Nem érdekel, hogy könny folyik végig az arcomon. Az ő könnyei most sokkal jobban érdekelnek.
Valami mar belül, és úgy érzek lelkiismeret furdalást, hogy tudom, nem vagyok hibás semmiben. Legalábbis abban nem, amivel megvádolt. Ő? Bella kisasszony?
Vissza a tűzhelyhez... Mintha mindent elölről kellene kezdenem, hiszen ott romlott el minden:
-Sajnálom... Sajnálom, hogy úgy csókoltalak meg, fogadásból tettem, és már nem csinálhatom vissza, pedig mindent megtennék, hogy érezd, megtenném újra, másképp, más miatt... - hadarom neki, és közelebb hajolok hozzá, hogy megpuszilhassam az arcát. Lecsókolhassam róla a könnyeit, legalább... Nem tudom, hova vezet ez. Talán ellök, talán megint magához húz. Utóbbira vágyom, de vajon teljesülhet-e minden álmom?