Pörög az élet ha az ember egyetemista, az biztos. Főleg ha olyasmit tanul, amit szeret. Örülök neki, hogy találtak bennem valamit gyerekkoromban amihez értek, így nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy mit is szeretnék kezdeni az életemmel. Egyértelmű volt már egész kicsi koromban, hogy színészi pályára fogok menni. Legalább nem kellett gimi után két hónap alatt eldöntenem a dolgot, aztán keresni valamit, ami éppen hiányszakma. Meg is őrültem volna, ha mondjuk közgazdásznak kellett volna mennem. Komolyan, szinte látom ahogyan lebiggyesztett ajkakkal próbálok valami számítást végezni, egy helyben ülve, majd egyszerűen fogom magam, s mint egy megvadult oroszlán, elkezdek tombolni és szabdalom a papírokat. Aztán szépen bejött volna a cég vezetője, kiszedi a fogaim közül a papír fecnit, aztán a fülemnél fogva hajított volna ki. Na nem mintha Tae Joonnal nem ugyanez történt volna, hyung legalább annyira bírná az ilyen melót, mint én. Talán annyi különbség lehet közöttünk, hogy ő azért megpróbálná rendesen csinálni, nekem meg már ott meghalna a tudomány, hogy nem is akarnék ilyesmivel szórakozni. Mert hát kit érdekelnek a pénzügyi dolgok? Na engem tuti nem.
Ezért is vagyok annyira boldog, hogy ide járhatok. Ráadásul nem csak híres színészek életét magoljuk, vannak nagyon érdekes gyakorlati órák is. Ma is részt veszek egy ilyenben, kissé izgatott is vagyok miatta. A városban fogunk forgatni egy kisebb anyagot a többi hallgatóval. Nem bonyolult, a szövegkönyv is olyan, hogy inkább az improvizációra épül, mint valami szabályos rendszerre. Szeretem az ilyen munkákat, legalább sok kreativitást lehet belerakni a dologba. Mondjuk nem tudom ennek a többiek mennyire fognak örülni, hiszen alapjáraton túltengek a kreativitástól. Volt is egy olyan érzésem, hogy ez az érzés jelen lesz a mai napomban, de nem akartam a dologra gondolni, hogy akkor mégis mik történhetnek. Valószínűleg lebontom majd a várost, ami nem hiszem, hogy jó dolog lenne. Tényleg igaznak tartom azt, hogy veszélyesek azok az emberek, akik kreatívak és enyhén hiperaktívak is. És ezzel nem is lenne gond, ha nem lenne belőlem még egy. Oké, hogy Tae Joonnal kétpetéjű ikrek vagyunk, de attól sajnos még ő is olyan, mint én: túl jó a fantáziája és túl lelkes néha ha baromkodásról van szó… Miket is beszélek? Mindig lelkes ha baromkodásról van szó. Akárcsak én. Talán ez valami családi vonás lehet… Bár mondjuk nem. A bátyánk teljesen normális, leszámítva, hogy börtönben ül. Na nem mintha az ő hibája lenne…
Megráztam a fejem, hogy kiverjem belőle a kósza gondolatot. Nem gondolhatok most Hyungra, el kell mennem a forgatásra.
Utcára pontosan meg volt beszélve találkozó. Odaérve köszönöttem a fiúkat, majd felvont szemöldökkel néztem a mini Eiffel torony makettre.
- Komolyan ezzel akartok nyomulni srácok? – kérdeztem és elhúztam a számat. Nem hiszem, hogy jól mutatna mellettem egy ilyen híres építmény. Főleg, hogy a derekamig se ér. Mégis mit akarnak felvenni, amihez ezt szükségesnek gondolták? Piszkálgatni kezdtem a makett alját, de talán nem kellett volna, ugyanis a következő pillanatban az egész összedőlt. Hupsz…
- Shin Tae Min! – hallottam az egyik tanuló rendező kiáltását. Na ennek nem hiszem, hogy jó vége lenne. A gyanúm hamar be is igazolódott, mikor felé fordultam és észrevettem a dühtől vörös fejét.
- Két óránkba telt felállítani ezt a rohadt makettet… - jegyezte meg, de a hangja nekem valahogy túlságosan is nyugodtnak tűnt. Felvont szemöldökkel, szó nélkül méregettem, ami valószínűleg nem tetszhetett neki, ugyanis felkapta az egyik kamera állványát, és diadalittas csatakiáltással vetette magát utánam.
- A francba! – szitkozódtam, majd én is rohanni kezdtem. Az emberek gondolom megbámulhattak minket, de nem igazán tudtam foglalkozni a dologgal mivel éppen egy őrült rendezőkölyök kerget egy kameraállvánnyal. Ha elkap, akkor végem van. Mivel én vékonyabb és edzettebb vagyok nála, volt pár lépésnyi előnyöm vele szemben, de így se hiányzott nekem, hogy valakibe egyenesen beleszaladjak. Felpattantam, s magammal húztam a letarolt embert is.
- Sajnálom. – mondtam neki és automatikusan meghajoltam előtte. Idióta vagyok, az tény, de az nem egyenlő azzal is, hogy bunkó lennék. Megpillantottam egy nagy bokrot, amiben valószínűleg pont beleférek. Egyből tökéletes menekülési tervnek tűnt.
- Figyelj, nem mondanád azt az őrültnek, aki egy kameraállvánnyal hadonászva rohangászik, hogy mondjuk arra futottam? – kérdeztem, tőle, az irányba mutatva, de meg se vártam a válaszát, már fejest is ugrottam a bokorba. Ahogy sejtettem, tényleg elrejtett annyira,hogy ne látszódjak ki, de nem volt valami kényelmes. Egyáltalán mit keres egy utcába ez a bokor? Na jó, nem akarom tudni, most megmentette az életemet.
- Hol van? – hallottam a srác dühöngő kérdését. Összeszorított foggal vártam a lány válaszát. Nagyon reméltem, hogy nem fog feldobni.

Menekülés közben az embernek nem igazán van ideje gondolkodni. Elég sokszor tapasztaltam már a dolgot, s általában sikerült is elbújni. Tekintve, hogy kis óvodás korom óta eleven vagyok, elég sok gond volt velem. S mégis ki akarná, hogy leszidják, megverjék, elkapják és megrovást varrjanak a nyakába? Pontosan. Senki a világon. Ezért is futok most is. Sikeresen tönkretettem a beadandómat, illetve pár másik srácét is, akik jogosan dühösek rám, de attól még nem fogom hagyni, hogy végigrohanjanak a nyakamon. Mégis miért tenném? Van ám nekem igazságérzetem, de mégis mi a francot érek vele ha most elkap ez az idióta? Tisztában vagyok vele, hogy még meg fogom kapni a magamét a dologért, de jobb később, nem? Max akkor is elfutok és elbújok, vagy összeverekedünk, megoldjuk.
Annyira rohantam, hogy már szinte nem is láttam magam előtt semmit, csak elmosódó alakokat. Ezek se igazán alakok voltak, inkább színes csíkok, benyomások, foltok. Ezért is esett nehezemre észrevenni a velem szemben lévő lányt, akit sikeresen el is sodortam.
Nem volt most idő az udvariaskodásra, mégis gyorsan felrántottam őt a földről, meghajoltam, majd fejest ugrottam a bokorba, ami az út szélén volt. Mit keres itt egyáltalán egy bokor? Na mindegy, most mégis jól jött. Változatos szitokszavakat suttogtam amiért túl színesen voltam felöltözve és feltűnő vagyok. Imádkoztam azért, hogy ne áruljon el a lány, és a másik se vegye észre, hogy a cserje mellette nem egészen cserje színű. Miért vagyok szőke? Muszáj nekem ilyen hülye színekre festetni a hajam? Ki az franc ne szúrna ki egy tejfehér hajú cserjét?
Összehúztam magam amikor meghallottam a dühöngő alak közeledését. Ne szóld el magad kérlek, tudom, hogy nem ismersz, de nagyon-nagyon foglak szeretni ha most falazol nekem és elirányítod valahova máshova. Komolyan mondom, az adósod leszek, bármit megteszek amit kérsz, csak ne csináld meg. Nem fogok neked rúdon meztelenül pörögni, az nem illene az imidzsemhez, de azon kívül komolyan bármire kérsz megcsinálom, a csillagokat lehozom neked az égről te lány, csak ne mondjad meg nekik, hogy itt rejtőzködök.
Türelmesen hallgattam a rejtekhelyemről a dolgok alakulását, s eddig nem történt semmi változás. A lány nem szólalt meg, a rendező srác még mindig ordítozott és keresett. Összeszoríott foggal vártam, hogy vajon pozitív vagy negatív véget érek-e majd.
Legnagyobb meglepetésemre a srác egyszerűen fogta magát és lelépett. Kivártam, hátha észrevett és szívatni akar, de aztán tényleg hallottam a távolodó zsörtölődését.
Először csak a fejemet dugtam ki, hogy ellenőrizzem: tényleg lelépett-e. A tömeg már minden bizonnyal elnyelhette, ezért nyugodt szívvel másztam elő a búvóhelyemről.
- Aigoo – kezdek bele lihegve és a lányhoz fordultam, majd hamar rájöttem, hogy ő nem igazán érti azt, amit most mondtam neki.
- Köszi, hogy nem szóltál neki. – kezdek bele a fejemet vakargatva. Nem néztem a szemébe, biztos voltam benne, hogy most teljesen hülyének néz, s bár nem tévedett nagyot, ennek ellenére mégse akarom, hogy annak gondoljon.
Kinyújtottam felé a kezem, hogy ismét felsegíthessem, de ekkor észrevettem a körülötte széthullott paradicsomokat. Némelyik már meg is volt taposva, ő meg azt akarta visszatenni a zacskóba… Fintorra húztam az orrom, majd leguggoltam mellé.
- Ugye nem ezt akarod hazavinni? – vettem ki a kezéből a megnyomorgatott zöldséget. Felálltam, és a karjánál fogva finoman őt is felhúztam a földről.
- Az én hibám. Sajnálom. – mondtam neki, majd kidobtam a kissé poros paradicsomot.
- Gyere, vegyünk újakat. Én fizetem. – mondom neki, majd körbenéztem megint a földön – De ezt azért előtte szedjük össze. Most már úgyis ráérek… Azt hiszem.
Lehajoltam és elkezdtem összeszedegetni a pépes paradicsomokat, hogy kidobhassam őket. Nem gondoltam, hogy ez pazarlás lenne, mert már teljesen tönkrementek, talán veszélyesebb lenne ha megenné ilyen mocskosan. Nem vártam el tőle, hogy csatlakozzon hozzám, tudom milyenek a nők. Nem szeretik ha valami undorítóra préselődött érintkezik a bőrükkel. Én se vagyok oda érte, de a bajt én okoztam, nekem is kell helyrehozni.