A sérülés után már tudtam, hogy nem lesz jó vége, de azért természetesen még hazamentem, aludtam rá egyet, hogy csak ma reggel kelljen tudomásul vegyem a tényeket. Bármennyire is ritkán használom nemzetközi jelzésekre a középső ujjam, azért még szükségem van rá az eredeti méretben. Nem kétszer akkorán, és nem lilán, mint ahogy most kinéz. Immár ötödik, vagy hatodik alkalommal sikerül a röplabdázás miatt kificamítsam az egyik ujjam, és a második alkalom után elhatároztam, hogy elteszem azt a fránya sínt, hogy ne kelljen mindig berohangáljak ilyenek miatt a kórházba. Nem nagy kunszt bekötözni, és ha bemegyek mindig ugyan az a forgatókönyv. Megmutatom a doktorúrnak, Ő elküld röntgenre, visszaviszem a leletet, kijelenti, hogy: "Nincs eltörve, de legyen ez rajta 5 hétig, és két hét múlva gyere átköttetni", ráteszi a szokásos, sín, géz, pólya, háló kombinációt, és kész. Ugyan ezt meg tudom csinálni itthon is, feltéve hogy bal kézzel voltam béna, mint például jelen esetben. Hogyha a jobb kezem sérül, az már kicsit bonyolultabb ügy, mert minden mozdulatom át kell konvertáljam ellentétesbe, de az esetek többségében mindig a "gyengébb" kezem lesz röpi áldozata. Nem tehetek róla, szeretem a labdajátékokat, és néhány baleset igazán nem tántoríthat el a szórakozástól.
Hogy gyorsabban odaérjek metrózom, nincs ínyemre a vezetés a belváros közepén ilyenkor, és ha a rendőzbácsi kötött kézzel elkap visszafelé, akkor újabb pont a jogosítványomra, amire igazán nincs most szükség. A recepciós nő szokásához híven ideges, nem csodálom a közellátásban rendkívül sok bolonddal kell megküzdenie, így a mogorva kérdése ellenére is kedvesen mondom el a bajom, s sorszámmal a kezemben indulok el a megszokott úton a sebészet felé.
Szerencsém van, vagy csak jó időpontban jöttem, mert ugyan nem mondom, hogy csak lézengenek az emberek, de nincs is nagy tömeg, és még üres székek is vannak. Odalépek az egyikhez, és még mielőtt helyet foglalnék lefutom az illedelmességi köröket.
-Elnézést, szabad ez a hely?- kérdezem a kinézett székem mellettin ülő férfit, nehogy véletlenül elfoglaljam valaki helyét.

Csak remélni tudom, hogy hamar végzek, de a kórház sajnos nem erről híres. Azt hiszem ez volt az első feltűnő dolog, amit anno érzékelnem kellett, miután ide költöztünk. Míg a kertvárosban a kis helyi rendelőbe csak beszaladsz, sziával köszönsz a kedves védőnéninek, aki szinte az egész kórlapodat fejből tudja, pár perc alatt ellát és már mehetsz is haza, erre itt folyton várni kell. Mindig, mindenre. Bár lehet csak a gondtalan gyermekkor után a felnőtté válás nehézségeihez tartozik ez is. Mindegy.
Azt hiszem épp megzavartam a férfit a gondolataiban, de egyből kapcsol és eltünteti a poharat, sajnos nem a legnagyobb sikerrel. Viszont illedelmesen feláll, és össze is szedi a kis kiborult fecniket, így senkinek nem lehet egy szava sem. Csak amikor visszafelé sétál ugrik be hirtelen, hogy én már láttam őt!
-Ó,- ül ki a felismerés öröme az arcomra, majd gyorsan egy kedves mosollyá szelídítem az arckifejezésem -ön a tigriskarmolásos férfi, igaz?- függesztem rá kíváncsi tekintetem, majd gyorsan hozzáteszem -Mármint elnézést, csak a múltkor is találkoztunk már, és mindenki erről beszélt a váróban.-
Idióta tinilányként viselkedni: pipa! De már mindegy, ha a férfi ettől nem akad ki, és hajlandó válaszolni, akkor nagyon szívesen megkérdezném, hogy került tigrisek közelébe. Persze lehet, hogy az egész valami várótermi rémtörténet, de pont azért jegyeztem meg a múltkor, amikor Daniellel voltam itt, mert nagyon irigyeltem azért, hogy ilyen közelségbe kerülhetett egy gyönyörű vadállathoz. Még ha karmolás is lett a vége.

A fanyar mosoly és vállvonás hirtelen kicsit megzavar, mert egyáltalán nem azért vizslattam a férfi mozdulatait, mert kiborultak a kis fecnik. Kellett pár másodperc, mire összeraktam a képet, hogy minek is szólhatott ez, de sikerült. Ezen kívül, pedig nyert ügyem van a beszélgetést illetően, mert a férfi lenéző hangsúly helyett sokkal inkább enyhe élcel a hangjában válaszol.
-Pontosan.- vállalom be egy sokatmondó pillantással a mankó szerepét. Még mindig egyszerűbb könnyen venni az esetleg negatívnak szánt megjegyzést, mint felhúzni magam rajta. Egyébként is kérem! A lényeg, hogy Ő is emlékszik rám, szóval legalább minimális nyomot hagytam valaki emlékezetében.
-Egyértelműen jobban hangzik a tigristámadás a kosárlabda baleset helyett.- felelem mosolyogva -én is szívesebben ülnék itt mondjuk cápatámadás áldozataként, mint egy röplabda okozta ficam miatt.- emelem fel jelentőségteljesen a kezem, bemutatva a jelentéktelen sebesülést, ami miatt mégis órákat kell majd várjak. Ha mondjuk szörfözés közben egy cápa harapott volna meg, más lenne a helyzet. Akkor boldogan várnám, hogy összefoltozzanak. Vagy ha egy ló rúgott volna oldalba, szintén. És igazából bármilyen kalandos helyzet során megsérülni egész érthető dolog lenne, ami megéri a rászánt gyógyulási időt is, na de röplabdázás? Ez nem valami jó dolog.
-Ó, a gipszes ahelyett hogy otthon lábadozna, épp dolgozik.- mert mi más lenne jobb gyógyír egy törött sípcsontra? fejezem be magamban a mondatot, viszont ha már itt tartunk, akkor legkevésbé sem Daniel lábáról szeretnék csevegni.
-Bocsánat, hogy kíváncsiskodom, de hogy került tigris közelébe?- kérdezem mosollyal az arcomon, fel sem véve, hogy valószínűleg a "gipszes"-t is pejoratív jelzőnek szánta a férfi. A kisugárzását egyáltalán nem érzem elutasítónak, és amíg tigrisekről vagy más állatokról van szó, vállalom az apró csipkelődést is.

-Abszolút!- bólogatok egyetértően, mi szerint egy tigristámadás sokkal, de sokkal jobb mint egy kisstílű bénázás.
-Értem,- felelem kíváncsi mosollyal hallgatva az okfejtését -ugyan nem lesz lehetőségem a közeljövőben cápákkal úszni sajnos, de ha mégis, akkor mindenképpen vigyázok majd magamra.- húzódik mosolyra a szám, s költözik némi pajkosság a hangszínembe a bók hallatán.
Inkább nem fejtem ki, hogy mennyi heget láthatna rajtam, ha épp gondosan levetkőztetne, mert kissé furán venné ki magát, és félreértésekbe keveredni szeretnék a legkevésbé. Viszont örökre féltékeny leszek a férfiakra, akik még egy ilyen háromsoros heget is büszkén viselhetnek, míg én minél ügyesebben próbálom rejtegetni a különböző balesetek maradványait.
-Komolyan kezet foghatnátok...- jegyzem meg egy kissé talán epésen -bár ő egyenesen előnyösnek találta a mankók plusz stabilitását. fejezem be szemforgatva bátyám idézését, de inkább ne beszéljünk róla. Az állatok sokkal érdekesebbek.
Lenyűgözött a munkája. Te jó ég, ennyire azért mégsem vagyok öreg, hogy valakiben a foglalkozása fogjon meg! Mindenesetre kíváncsian hallgattam a történetét, és szinte automatikus mozdulattal vettem át a névjegyet.
-Csak hogy tudd, eszméletlenül irigyellek.- felelem széles mosollyal az arcomon, s miután a névjegyre pillantok kötelességtudóan kezet nyújtok a férfinak.
-Szóval Lao. Emily Nishan vagyok.- mutatkozom be rendesen, még apától tanult kemény kézfogással.

Figyelve hallgatom a férfi szavain, ahogy a lelki gondok és az egyensúlyérzék kapcsolatát boncolgatja.
-Lehetséges.- közlöm kurtán, de mosollyal az arcomon. Nem fogom inkább kikérni a véleményét az ügyben, hogy mennyi ronthat egy ember egyensúlyérzékén, ha 18 évesen nem csak elveszti a szüleit, de apaszerepbe is kényszerül, még csak nem is a felelőtlen szex miatt.
Természetesen csak a kézfogás pillanatában jut eszembe, hogy a feldagadt ujjacskámnak nem a legjobb barátja a szorítás, ezért kicsit felszisszenek, de igazából nem oszt, nem szoroz.
-És nem nehéz tőlük minden munka után búcsút venni?- kérdezem csodálkozó tekintettel, mert persze nem gondoltam, hogy az övé az összes egzotikus állat, de teljesen mégsem tudatosult bennem, hogy ez mivel jár. Pár hétig, hónapig csak velük foglalkozol, és utána hátra kell hagyd őket mert jön a következő? Máris kevésbé irigyeltem Lao-t.
-Ha nekem meg kéne váljak Nessy-től, nem is tudom...szörnyű lenne.- próbálom elgondolni milyen érzés is lehet otthagyni egy tigrist, vagy oroszlánt, mondjuk azért biztos nem ugyan az a kategória mint egy kutya. Bár én ilyen szempontból nem számítok jó példának, mert még azt a kis tündéri pókocskát sem voltam képes kidobni a lakásból, amikor beköltöztünk, elvégre olyan kis békés volt. Szóval igen, azt hiszem túlzottan kötődöm az állatokhoz...
-Szóval, félig meddig meg is lehet Téged rendelni, mondjuk egy hatalmas partyra?- kérdezem nevetve, bár abszolút elítélem, hogy ilyen helyeken állatokkal szórakoztassák a közönséget. Nem rajongok sem a cirkuszokért, sem az efféle parádékért, bár amíg szakembert hívnak még mindig jár egy pont Nekik.

Szerencsém van, mert én bármily figyelmetlen vagyok, sajnos -bár ez esetben jól jött- Lao keze is sérült, így a kézfogása csak jelképes, és megkímél a plusz fájdalomtól.
-Így már jobban hangzik.- mosolyodom el, amikor megnyugtat, hogy csak ideiglenesen kell megválnia az állatoktól.
-Ez kész szerencse- nevetem el magam, mi szerint általában ugyanazokat a példányokat látjuk a vásznon. -Ezek szerint ha hirtelen minden kívánságom teljesül, akkor is jóval kevesebb tigris és majom fog ugrándozni a nappalimban.- hányszor fejtettem már ki egy-egy film előtt ülve, hogy mennyivel szívesebben dögönyözném én azokat a tündéreket. Persze elsődlegesen nem támogatom a vadállatok megszelídítését, de sajnos akik a képernyőre kerültek, őket már nehéz lenne visszaküldeni a vadonba.
-De legalább Te gondoskodsz a sztárról.- legalábbis remélem nem az a fajta ember, aki pálcával és ostorral tesz rendet az állatok között, de nem kenyerem rosszat feltételezni bárkiről is.
-Ó dehogy...- Nevetem el magam, a Loch Nessi szörny említésére. -Nessy igazából Vanessa, a kiskutyám.- Nem először asszociál a szörnyetegre, aki először hallja a nevét, de nekem ez anno nem esett le. Még mindig jobb, mintha meglátva feltételezik róla ezt. -Egyáltalán nem szörnyeteg, és messziről kerüli a fürdőkádat.- mosolyodom el felidézve azt a "koncertet", amikor meg mertem fürdetni. Annál csak a szomszédok voltak hangosabbak...

Megint ott tartunk, hogy irigylem a mellettem ülőt, mert vadállatokkal dolgozhat, ami számomra csak álom. Sajnos sosem bíztam magamban annyira, hogy meg merjek kockáztatni egy ilyen pályát, mert mi van ha valamit rosszul csinálok. Na meg az "édes kis dögönyöznivaló oroszlánka" nem a legmegfelelőbb hozzáállás, és ha valamit elrontok, akkor egy életre való sebet ejtek egy ártatlan lényen.
-Ugyan, csak a kisgyerekek szemében vagy mumus, az anyukák szempontjából valódi hős, akinek hála nem lett a csemetéjükből csemege.- mosolyodom el, bár nem hiszem, hogy a "mumus" bélyeg annyira zavarná, de én azért megnyugtatom.
-Ki tudja mennyire szerencsés...- gondolkodom el kicsit Nessy helyzetén, mert már egy ideje frusztrál a kérdés, mennyire jó neki. -Az kétségtelen, hogy imádom és gondoskodom róla, de komondor létére egy lakásban lakni nem lehet a legjobb.- mondjuk minden nap kétszer viszem le levegőre, reggel futni, este csak sétálni, mindkét alkalommal több mint 1 óráig lófrálok vele, szóval csak nem olyan szomorú.
-Egy mezőn bárányokat terelgetve tuti jobban érezné magát...- bár aki ismeri Vanessát, tömör véleménye róla, hogy a világ leglustább ebe, kivéve ha galambokról van szó, ennek ellenére én már több lelkiismereti kört lefutottam, miért is kellett nekem egy óriási dög. De pontosan tudom, hogy ma sem lennék képes otthagyni a menhelyen...akkor sem voltam.
-Neked vannak az idomított állatokon kívül, saját kiskedvenceid?- kérdezem kíváncsian, mert sajnos Nessy az, akiről órákat tudok csevegni, a szőrének ápolásától kezdve a fogtisztításig, de nem akarom, hogy elragadjon a téma.

-Igen, Nessy egy komondor- nevetem el magam, látva Lao csodálkozását -Nagy, fehér, busafejű, zsinóros szőrű... igazi kis gombolyag. Mármint nagy gombolyag.- javítok magamon még mindig nevetve, mert igen, sajnos hajlamos vagyok Róla úgy beszélni, mint egy ölbeugró zsebkutyáról. Kétségtelen, hogy abszolút megfelelek annak a sztereotípiának, aki gyerekként kezeli a kiskedvencét, de azért igyekszem nem túlzásba vinni a dolgot. Nessy inkább a tökéletes kistestvér megtestesítője. Engedelmes, szeretgethető, jókedvű és megbízható.
Amikor a nővérke kilép az ajtóból, felcsillan szememben a remény, hogy végre megkaphatom a csinos kis sínemet, de nem ez történt. Viszont annak is örültem, hogy Lao-val közölte, minden rendben van a leleteivel és hazamehet.
-Négy fiatalabb tesó...na akkor teljesen megértelek.- mosolyodom el az első mondata után, majd a mosolyom egyre csak szélesebbre húzódik a történetek hallatán. Ezek szerint nem csak mi voltunk kicsit furcsák Daniellel, de őszintén szólva még nem találkoztam olyan emberrel, akinek normális családja lenne.
-Ebben egyetértek!- felelem a szobanövény-tesztről kifejtett véleményére -Soha életemben nem voltam képes életben tartani egy normális növényt- kivéve a kis bonsai fámat, mert azzal több gond van, mint egy állattal, így kénytelen voltam odafigyelni. -Viszont Nessy már a második saját kutyám, és eddig egész jól boldogultam mindkettővel.-

-Nem, őrült növényekkel még nem találkoztam.- felelem nevetve, s igaza van Lao-nak, határozottan nem volt helyes a szóhasználatom. -Rendes növény alatt a "mindennap meglocsolandó" növényeket értem. A kaktuszok és más pozsgások sikeresen túlélték már nálam is.- magyarázom még mindig kacagva Lao-nak. Miután megkapja a papírjait legnagyobb meglepetésemre nem elköszön, hanem visszaül mellém. Nagyon remélem, hogy nem csak udvariasságból, mert miattam igazán mehet, biztosan van fontosabb elintéznivalója is, mintsem engem szórakoztasson. Viszont szóvá tenni, hogy nem kell megvárnia... nagyon úgy venné ki magát, mintha direkt el akarnám küldeni, pedig erről szó sincs. Szóval amíg nem tudom megfogalmazni normálisan, hogy nem kell itt rostokolnia, addig inkább maradok a beszélgetés fonalánál.
-Az biztos, néhány embert az őrületbe is kergetek ezzel- anno anyáékat, most pedig a bátyám. De mit lehet tenni, a kutyák egyszerűen.... őszinték! S ez már nagyon hiányzik mostanság a világból.
-Basszus...- mormolom magam elé, amikor Ő is Vanessa nevéből egyből egy kis padlócirkálóra asszociál. -Össze sem tudom számolni, hányan mondták már ezt, szóval igazán ne sajnáld!- vigyorodom el szélesen, mert nem tudok mit csinálni...sokadjára is bebizonyosodott, hogy tényleg a világnak van igaza, nem nekem. -Ezek szerint tényleg csak számomra hangzik a Vanessa erős, előkelő, ám mégis különleges női névnek. Na mindegy...- vonom meg a vállam beletörődve, mert Nessy már Nessy marad, és akkor is tökéletesen illik rá. Szerintem.

-Tudod mit mondanak a szobafenyőkről?- kérdezem nevetve hallgatva a történetét -Amíg szépen nő, addig boldog a házasság. Legalábbis engem nagymamám ezzel ámított.- válaszolom meg még előtte a kérdésem, és mosolyom csak akkor lankad, amikor Vanessa kerül terítékre. Mármint nem a kutya..hanem a neve. Bár őszintén nem lep meg, és a válasza is csak a közvéleményt igazolja. Előkelő...tényleg értelmezhető egy palotapincsire is. De mindegy, csak egy "ez van" vállvonogatásal nyugtázom a témát, hisz tényleg nincs mit tenni.
Ellenben a következő kérdése kissé megijeszt. Gyűlölök magamról beszélni, nem véletlenül zengek ódákat a kutyámról, a bátyámról, vagy akár az időjárásról. De válaszolni illik, én pedig hadd legyek jólnevelt.
-Még tanulok.- felelem szűkszavúan, de igazán kevésnek érzem a választ -Nemzetközi- és környezeti kommunikációt. Mindenképp környezetvédelem felé szeretnék tendálni, de ez még a jövő zenéje- még bőven van jónéhány évem ezt eldönteni, és amíg megengedhetem magamnak, hogy ne dolgozzak, addig igyekszem minden alkalmat megragadni a tanulásra.
-Ezen kívül a bátyámat kísérgetem, ha külföldre megy fényképezni és a közeli állatmenhelyen segítek...bár ez a kutyamániámból adódik, azt hiszem. teszem hozzá még plusz információként, hisz én tényleg egy csomó dolgot tudok róla, és nem lenne fair csak féligazságokkal szolgálni a kérdésére.

-Akkor szerencsésnek mondhatod magad!- nevetek Vele, mert ezek szerint nagyon jó házasságban élnek a szülei. Sokszor gondolkodtam azon, hogy vajon az enyémek hogy lennének, mert sosem tekintettem rájuk úgy, mint egy párra. Túl kicsi voltam, még csak fogalmam sem volt arról, hogy működik egy kapcsolat, és így utólag nehéz lenne ezt megítélni. Habár továbbra is hiszek a szerencsében, a Sorsban, Istenben, ki tudja miben, de Valakiben biztosan... még sokkal, de sokkal többet kell tanuljak ahhoz, hogy pontosan kialakítsam a világképem, de majd egyszer.
-Unatkozni semmi esetre sem unatkozom!- értek egyet Lao szavaival -De azért nagyon megterhelőnek sem mondanám az egészet.- teszem hozzá, mert a suliban is csak bizonyos órák azok, amik leszívnak az energiáimból. Minden más csak hozzátesz.
-Nem...- nevetek fel akaratlanul is fejcsóválva a férfi tippjén, mi szerint én írok arról amit bátyám fotóz -Sajnos rendkívül tehetségtelen vagyok minden kreativitást igénylő dologban, szóval én csak várost nézek, beszélgetek a helyiekkel, magamba szívom a kultúrát... szóval, igazából csak nyaralok.- vallom be őszintén, mert tényleg így van. Én vagyok minduntalan a kis potyautas, aki mindössze tolmácsként funkcionál alkalmanként. Viszont egyszerűen imádom az idegen helyeket felfedezni, és ha már van lehetőségem...ki az a hülye, aki ezt nem használná ki?!
Viszont ebben a pillanatban lép ki a kissé morcos nővérke, és ejti ki monoton hangsúllyal nevemet a semmibe, idegesen keresgélve a hozzá tartozó személyt, így gyorsan felpattanok a helyemről, és jelzem, hogy azonnal.
-Viszont azt hiszem, most kapok egy csinos kis kötést.- tekintek Lao-ra, miközben szedegetem a cuccomat -Szóval bocsánat, de mennem kell. Vigyázz magadra...vagy legalábbis ne sérülj meg ennél jobban.- teszem hozzá mosolyogva, és "szia"-t intek kezemmel, már a rendelő felé baktatva.
Nem hiszem, hogy mire kijövök még itt lesz, de majd meglátjuk. Mindenesetre remélem a doki gyors lesz, mert én már mennék a röntgenre, hisz így soha nem jutok haza...