Az idő egyre hűvösebb és hűvösebb lesz, mégsem tántorítja el ez a fiatalokat attól, hogy egy újabb tengerparti tivornyát tartsanak. Ez akár egy horrorfilm bevezető mondata is lehetne, de nem az. Ki tudja, talán egyszer írok majd egy ilyen forgatókönyvet, de most inkább csak magamra kapkodom a ruháimat, szárazra dörgölöm sötétre festett sörényemet, és már megyek is a partra, ahol megpróbáljuk tönkre tenni a májunkat és a tüdőnket, na meg néhányan a könyökhajlatuk finom bőrét.
Fogalmam sincs, hogy miért is megyek oda. Csomó ismeretlen lesz, igazából csak egy embert fogok ismerni, mégpedig azt, aki elhívott, aki nem más, mint a lakótársam Frank. Na meg ott lesz a csaja is, vagyis egész végig egymásba lesznek gabalyodva, én meg vagy nézem őket, és tartom azt a bizonyos gyertyát, vagy keresek magamnak társaságot.
Külön megyünk, Frank fölszedte először a barátnőjét, úgy volt megbeszélve, hogy a parton találkozunk, de hogy mikor meg hol az nem. Végül is teljesen mindegy, majd összefutunk valamikor.
A partra megérkezve számtalan ember körvonala rajzolódik ki a szemeim előtt, de egybe is olvadnak rögtön, ahogy mozognak a zene hangos ütemére. Tekintetem csak egy ember után kutat, de Ő nem lesz ma este itt, de reménykedek, mindig reménykedek, hogy esetleg meglátom őt, és négy év távollét után újra erős karjai között érezhetem magam. Hiú ábrándokat kergetek, ez nem az Ő közege, soha nem is volt olyan típus, aki az éjszaka a várost járja egy-egy jó buli után kutatva.
Lemondóan túrok bele kissé gubancos tincseimbe, majd rendelek magamnak a pultnál egy whisky-kólát. Nem szabadna ezzel kezdenem, már megtanulhattam, hogy ez a kombináció nagyon hamar a fejembe száll, de nem érdekel, megérdemlem azt a röpke örömet, amit az ital nyújthat nekem.
Gyorsan kiürítem a poharamat, és felfedező útra indulok, érdekes arcokat, esetleg ismerősök után kutatva.
Egy pillanatra megáll a szívem, és bennem marad a levegő. Az a hát, az a testfelépítés, az a haj… ez csak Ő lehet! Hatalmas mosollyal az arcomon közelítem meg az ismerősnek vélt alakot, és lépek mögé, egészen közel hozzá, karom pedig a derekára helyezem, ahogy hozzá simulok.
- El sem hiszem, hogy végre újra láthatlak! - Súgom neki mély hangon, majd elengedem, hogy elé kerülhessek. Az állam a padlót verdesi, mikor meglátom arcvonásait. A francba, ez nem Ő. Az illata sem olyan volt… Még is mi a frász üthetett belém?
- Elnézést… Összekevertelek valakivel. – Szólalok meg kissé zavartan, ahogy az idegen karakteres arcába és szép szemeibe nézek.

A választás szabadsága az övé. Nem volt mindig az övé, de most nagyon is a sajátja, és végül taxival hozatta ki magát a partra. Pedig jöhetett volna limuzinnal is. Titokban és csendben, ügyesen elslisszolt a megfigyelések, kötelességek és udvariassági körök kusza hálójából. A messzemenőkig nem érdekli, hogy egy sajtókonferencián kellene múlatnia az estét, amit afterparty követne az éjben, ahol lefotóznák, és másnap tanulmányozhatná az újságban, hogy mennyire előnytelenül is fest megfelelő mennyiségű ital után álmoskásan hunyorítva és kócosan az idióta riporterek vakuinak keresztfényében.
Ennél sokkal vonzóbb az ifjúság bulija, az egyetemisták nyüzsgő, életteli, nosztalgikus bandázása lenn a parton, ahol korra, nemre, fajra való tekintet nélkül mindenkit szívesen látnak azok, akik látnak még, és nem gyógyultak be egészen a szemeik azoktól az élményfokozó szerektől, amiket két marékkal tömnek magukba és egymásba.
Bár ezen az égövön nincs igazi tél, a tenger felől néha hűvös pára és szél próbálkozik elvenni a mulatni vágyók kedvét, felkorbácsolja a még korábban felelős állapotban meggyújtott öröm-máglya fényét, meglobogtatja a zenekeverők haját. A szellő zacskókkal és poharakkal játszik a táncoló, vagy éppen ténfergő lábak között, illatokat kerget és szagokat kavar, és egy használt óvszert próbál mindhiába felkaparni a homokból. Phoenix gondosan átlépi a testnedvektől súlyos rücskös kis megelőző eszközt. Belekortyol a poharába, whiskey-kólát iszik, mint oly sokan, ám szigorúan kóla nélkül. Máskülönben aligha engedhetné meg magának, hogy elvegyüljön a fiatalok között megtévesztően sima, ruganyos léptekkel, hátrafésült hajjal. Alig-alig lóg ki a sorból, farmert vett fel, lazán gombolt félbarna inget, a vállára könnyű, jellegtelen sötét dzsekit terített, ha esetleg a szél feltámadna. Nem támad, a homok selymes, az este remek, a hangulat kellőképpen oldott.
Éppen azon töpreng, hogy melyik művészpalánta említette neki a bulit, akit talán illene megkeresnie, amikor a meglepetésszerű elkapásban részesül, test éri a testét, idegen férfimellkas simul a hátához, kar a derekán, suttogás a fülében, a hang mélyre térdeltségében kéjvágyat vél felfedezni, bár ehhez nem kell diploma, hiszen a szavak is alátámasztják, hogy akárki is az ölelő, és akárkinek is szól az ölelés, olyan estét csaphatnának, amihez egyetlen táncos mulatság sem érhet fel. Rögtön kíváncsivá teszi a helyettesítő lehetőség, az elé kerülő fiú felé fordul, hogy siettesse azt a szembesítést.
Kék szemében kifényesedik a tetszés, mosolyra húzódik a szájsarka.
- Semmi baj - előzi meg a további szabadkozást, nyilvánvalóbbá téve a megbocsátásának prózai okát egy afféle pillantást használva a végigméréshez, amiben sajátosan keveredik a becsületsértés a szimpla vetkőztetéssel, léhaságot sugall.
- Az efféle tévedést nem bánom, és hacsak nincs itt, akivel összekevertél - villan körbe a szeme, mielőtt újra megállapodna a másikon -... akkor akár vehetnénk úgy, mintha én lennék az.

Hibákat mindenki követhet el, de én már csak úgy halmozom őket egymásra. Lassan eljutok oda, hogy mindenkiben egy személyt látok, és a végén pedig be fogok csavarodni, vagy a kórház intenzív osztályán kikötni, mert talán valaki nem veszi majd jó néven a közeledésemet, és annyira feldühödik, hogy mentőt kell hívni hozzám. Voltam már mentő autóban, annyira nem nagy buli, mint egy kívülállónak tűnhet.
Szerencsére a ma esti „áldozatom” jól fogadta a közeledésemet, és nem pancsolt be egy jó nagyot nekem, bár megérdemelném, hisz nem sok választott el attól, hogy elkezdjem simogatni az oldalát, és a hasát.
Végigsiklik rajtam a tekintete, és automatikusan húzom ki magam, ruházatom nem éppen elegáns, de egy ilyen helyre azért elmegy, a fekete tornacipőm, szintén sötét színű szaggatott nadrágom, valamint a pólóm, aminek a két ujja le lett vágva, még régen egy olyan buli alkalmával, amire ha visszagondolok, csak egy sötét foltot találok az emlékeim között. Van egy pár sötét folt a fejemben, de nem zavartatom magam miatta, tudom, hogy olyankor mindig nagyon jól éreztem magamat. Talán a ma este is ilyen lesz.
Az idegen szavai meglepnek, és egy pillanatig nem is tudom hova tenni őket, de a gondolataim gyorsan pörögnek, és egy halovány mosoly jelenik meg ajkaimon.
- Nincs itt, és nem is lesz itt. - Felelem egy kis bosszúsággal a hangomban, hisz tényleg bosszant ez az egész, találkozni akarok már vele, de eddig még nem volt rá alkalmam.
- Meggondolandó ajánlat, gondolod, hogy képes lennél eljátszani az Ő szerepét? Úgy, hogy semmit sem tudsz róla? De lássuk, mesélek egy kicsit. - Miért is ne játszhatnánk el azt, hogy most találkozok rég nem látott apukámmal? Megnyugtató lenne, ez egészen biztos. Végre lecsendesülne a hang a fejemben, egy röpke ideig nem tátongana hatalmas űr a szívemben.
– Négy évig voltunk szeretők, és négy éve nem láttam már. A nevelőapám. Makacs, akaratos, szenvedélyes. - Kíváncsi tekintettel nézem az arcát, és egyre jobban megtetszik, de még nem élem bele magam a dolgokba nagyon, hisz nagyjából mindenki őrültnek titulálna, ha megtudná azt, amit az imént elmondtam neki, és diliházba akarnának küldeni kivizsgálásra. Lehetnék óvatosabb is, de minek? Úgy sem tudja ki vagyok, és valószínű, hogy többé sosem fogunk találkozni, akkor miért ne játszhatná a szerepet úgy, hogy tisztában van ezekkel a dolgokkal?  

A fiúnak nyert ügye van.
Vagy inkább vesztett ügye, nézőpont kérdése, de az már biztos, hogy Phoenix nem engedi ki egykönnyen a figyelméből, ha már így, óvatlanul és véletlenül összefújta őket a parti szél, hiszen olyan figyelemreméltó jelenség ez a kölyök, amihez képest az a másik, a fotós, színész, vagy rendezőcsemete, ki tudja, akiért idejött semmi. Elsőként a merészséget róhatta fel neki, amivel letámadta őt, az ismerősnek vélt idegent, másodjára az est fényeiben figyelemreméltó külseje megragadta, harmadjára pedig a szavak, amik elhagyják az ajkait nem pusztán lekötik a figyelmét, hanem megbabonázzál.
El van bűvölve. Nem azzal a fajta édes, szirupos elbűvöltséggel, amilyen értelemben a bulvár használni szokta ezt a kifejezést, hanem olyképpen, ahogy egy ritka élmény hatása alá kerül az ember.
A helyzet adott, valakinek Phoenix d'Abo nem azért kell, mert az, aki, hanem egy egészen másvalakiért, akinek látni vélte. Kell-e jobb alkalom ennél, hogy levesse magáról ragyogó, rohadék aranyifjú köntösét, és élve a lehetőséggel, valami egészen más ruhát, hangulatot, életet öltsön magára? Páratlan szórakozás, vissza nem térő alkalom, amiért már az új játék szabályai szerint kap két kézzel. Komolyan és visszafogottan.
- Nem tudja, hogy miből marad ki - nem bírálja komolyan a távollevőt, hiszen hogy is hibáztathatná, amikor ezzel így a kezére játszotta ezt a fiút. Kortyint a poharából, magabiztos, elégedett mosoly biggyed a szája szélére.
- Távol álljon tőlem a rátartiság, de azt megígérhetem, hogy el fogom játszani azt, akibe, ha nagyon akarod beleláthatod azt, akire vágysz - sima hangja puha, hajlékony, örömmel fogadja az információt, a szemét kissé összehunyorítja hallgatja a kurta, de roppant informatív kerettörténetet.
Nem látszik rajta megütközés, elvégre nem egy átlagos polgár most már, hanem a négy éve nem látott nevelőapa, aki, tekintve a fiú fiatal korát, még fiatalabb, hamvasabb korában élvezhette azt, amire mindenki vágyik, de a társadalom láncai visszatartják őket.
Egyre szimpatikusabb neki ez az ember.
- Négy év hosszú idő, mind szeretőnek, mind távolmaradásnak. Hogy hívják? - makacsság, akarat, szenvedély, karakteres forma, hozzásimul jellemben, és a fiúhoz testben.
Nem óvatoskodik, ha igaz a történet, akkor aligha ijesztheti meg a közeledésével, ha meg nem igaz, akkor a fiú túl nagy szája miatt nem kell félni attól, hogy visszarettenne attól, ahogy hozzálép, voltaképpen kis lépés, közel volt, szabad kezével végigsimít a nyakán, felemeli az állát magához, hogy a „szenvedély” végszóra vonzó szájára csókot harapjon, az estéhez illő könnyű, felületed, de nem közömbös csókot, mit sem zavartatva attól, hogy nincsenek egyedül, hiszen a többieket se érdekli igazán, ki, mit, merre, meddig csinál.
- Folytasd.

Apu nem tudja miből marad ki, én pedig nem tudom, hogy mibe mászok bele éppen nyakig. Csak remélni tudom, hogy nem fogok belefulladni majd a dolgok forgatagába, mert a mentő mellényemet egészen biztos, hogy elhagytam valahol. Mondjuk a napfényes Honolulun. Igen, ott még megvolt a józan eszem, vagy tán már korábban elhagytam volna? Lényegtelen, csak az számít, hogy mit tervezek most csinálni. Nem hittem volna, hogy ez az este így is alakulhat, de hát… nagyon örülök neki, hogy egy teljesen ismeretlen férfihoz simultam hozzá.
- Majd erősen gondolok arra a személyre, és lehet, hogy sikerül majd a szememben azonosulnod vele. - Egy teljesen idegen áll velem szemben, mégis olyan, mintha egyik pillanatról a másikra változna át a szemeimben. Nem idegen, hanem egy rég nem látott ismerős, barát, szerető, apa lesz belőle, a szívem pedig gyors vágtába kezd az izgalom hatására. Álmodni se mertem volna ilyen lehetőségről az este kimenetelét illetően, ám az egy kicsit meglepő, hogy az újdonsült apuka milyen jól fogadta a közte és köztem lévő viszonyt. Vajon miért nem akad fönt rajta, akár csak egy kicsit is? De az is lehet, hogy csak eljátssza, hogy nincs vele semmi baja, és én ennek csak örülni tudok, hisz ha így van, az azt jelenti, hogy talán tényleg képes lesz alakítani a nehéz, de annál csodálatosabb szerepet, amit magára vállalt.
Közelebb lép, nem hátrálok meg, azt akarom, hogy még közelebb jöjjön, hogy már ne legyen köztönk semmi sem, de még mindig nincs elég közel, tehát rajtam a sor, hogy az utolsó centiket eltüntetve hozzásimuljak erős, izmos testéhez. Csókját készségesen viszonzom, bár nem tart sokáig, hisz még több információt kér, és még az előző kérdésére se feleltem, de hogy feleljek ha már kaptam egy kis ízelítőt? Még többet akarok belőle.
- Alan. Így hívják, de csak apunak szoktam szólítani. Én Damian vagyok. - Árulom el neki a saját nevemet is, igaz nem kérdezte, de még szüksége lehet rá. Nem kérdezem meg, hogy Őt, hogy hívják, majd ha vége az estének talán megkérem fedje fel valódi kilétét, de egyenlőre maradjon csak meg úgy, mint apu 2.0. Kezem a derekára simít, tekintetem nem veszem le világos lélektükreiről.
- Gyakorlatilag megmentett engem meg anyut is amikor összejöttek. Anyu problémás, ivott, drogozott, de miatta abba hagyta, és neki állt főzni, és törődni velem, megmentett az éhhaláltól. - Rosszul kéne éreznem magam amiatt, hogy olyan dolgokat mesélek el neki, amit másnak soha semmilyen körülmények között se tennék, de nem érzem magam rosszul, csak kíváncsi vagyok, hogy hogyan is alakulhat majd ez az este.
- Nem whiskeyt iszik hanem vodkát. Négy éve az aktuális barátnőm bátyja felvett minket egy videóra és megfenyegetett, hogy vagy abba hagyjuk, vagy felteszi a netre a videót. Nem akartam tönkre tenni aput, inkább elutaztam. Néha utánam jött, de sose találkoztunk, mindig elutaztam, mielőtt megtalálhatott volna. Azóta is anyuval van. Mikor legutoljára látott még... normálisan néztem ki. - Értem ezt a hajamra, a tetoválásokra, és a piercingekre. Azok akkor még nem voltak rajtam. - valószínűleg kiakadna egy kicsit azon, hogy hogyan nézek ki. - jelenik meg egy apró mosoly ajkaimon, ahogy magam elé képzelem egy pillanatra a jelenetet.
- Sose jár ilyen helyekre, mint ez is, és sose csókolna meg nyilvánosan. A kapcsolatunk titkos volt, négy fal közé való.- Teszem még ezt hozzá, jelezve, hogy ezt a részt már elrontotta. - Bár... nem bántam volna ha nem kell bujkálnunk. - Volt valami varázsa a rövidke pásztor óráinknak, de mindig is ki akartam próbálni milyen lehet az, amikor nem kell a kutakodó szemek elől rejtőznünk, hanem a nyilvánosság előtt lehetünk együtt boldogok.

Fiatalság, vagányság. Persze ez a fajta merészség már messze túlmutat az átlagos kamaszjátszmákon, főleg, hogy még nem hátrál ki belőle az egyedi küllemű srác. Nem mintha hagyná, illetve hogyne hagyná, egy tiltakozó tinédzserben nem sok öröme telik az embernek, de nem akarná hagyni, ez a szándék pedig átitatja minden szavát és mozdulatát, hanyag, harminc felett is magabiztos jóképűségét, szemeinek kék ragyogását.
Ő is úgy gondolta az azonosulást, derűs mosollyal viszonozza a pillantást, mit sem tudva arról, hogyan is változik át azzá a másikká. Egy perverz nevelőapává, akit rendes polgárok inkább feljelentenének kiskorú megrontásáért, semhogy a bőrébe bújjanak. Ejnye Phoenix, valami sötétség már az ő lelkét is megfertőzte, ha számára az a vonzóbb altarnatíva, hogy az A verziójú apuka helyett élvezze a fiú szeretét.
Éhes a csók folytatására, de a játék még szavakat kíván, a kezét persze a fiú derekán hagyja.
- Damian - ismétli elmosolyodva, sajátos íze lesz a száján a névnek, megkóstolja, megnyalintja, a hangzását mérlegeli, mi lehet ebben a névben, mit csalhat ki belőle még! Okos ember, az ő neve nem számít, per pillanat „apu”, annak minden előnyével és hátrányával. Szórakoztatónak találja a gondolatot, hogy már rég szülőnek kéne lennie, talán még egy Damianhoz hasonló korú gyermeke is lehetne, talán pár évvel fiatalabb.
- Egy makacs és szenvedélyes törődő angyal - bár lehetne gúnyos és szarkasztikus is, lágyan beszél, simulékony hangon, hogy a jelzőkhöz igazítsa a lényét. Nem bujkál a fiú tekintete elől, viszonozza a pillantását, mi több, összeforr vele így, a szemében, kutatva az érzelmeket Damian lelkében, amik beszéd közben megjelennek a szemekben. A lélek tükre, neki csak látnia kell benne, látnia azt a komoly ragaszkodást, mély, tompán sajduló vágyat, ami inkább pszichológust kíván, mint másik szeretőt.
Tűrhetetlen gondolat, végigsimít a karcsú háton, a tépett ujjú póló felett, de nyilvánvalóan olyan mozdulattal, ami azt kívánja, bár inkább alatta volna, a gerinc árkában tapintó ujjbegyekkel. Hümmentve hallgat, újra egészen magához húzza, de csók helyett ezúttal csak a füléig hajol, megállapodik a szája a halvány kagyló előtt.
- Minek kellett neked barátnő, ha ilyen apád van? - szándékosan nem teszi ki a „nevelő” jelzőt, mély hangja halk, végül is, titkokról beszélnek, immár senkinek semmi köze nincs hozzá. - Négy év menekülés, bujkálás, és űzés átértékeli a dolgokat az emberben. Ha rejtőzik is az emberek elől, és a szenvedélye csak a tied, sötét szobában, lehúzott redőny és összehúzott függöny mögött, akkor csak képzeld el, mennyi titok, nyomorult vágy, felhalmozott, meg nem tett mozdulat, csók, ölelés és miegymás rakódhatott le benne, amíg nem voltál vele.
Hiába, ő nem ilyen tökéletes lény, titokban a nyelve a fülhöz ér, halvány ívet rajzol rajta, forró lélegzete a fiú nyakára párállik, nyirkosságához érinti a száját, mielőtt tovább súgna.
- Kiakadna, de aligha a megütközés lenne a legerősebb érzés, ami felhorgadna benne, amikor meglátna így, a konzervativizmusnak is megvan a maga helye... és ideje, a viszontlátás pedig nem az.
Az nyilvánvalóan csókra és ölelésre való az apu új verziója szerint.

Élvezettel hallgatja a nevét arról az édes szájról, és bár nem úgy hangzik, mint ahogy a hőn szeretett személy ejtené ki, mégis volt benne valami, ami felkeltette a kíváncsiságát, és elakarja érni, hogy még többet hallja saját nevét. Mindig is szeretetéhes fiúcska volt, nem csoda hát, hogy a rá irányuló figyelmet ennyire élvezi. A tervezett kis légyott nagyon sok lehetőséget rejt magában, ám félő, hogy annyira beleéli magát, hogy másnap éjszaka nyüszítve követeli majd magának újra azt, amit ezen a cigi füsttől sejtelmes éjszakán megtapasztalhatott.
- Az volt, egy őrangyal. - szólal meg lelkesen, bár le is korholja magát gondolatban, hisz múlt időben beszélt róla, mintha már nem lenne köztük, mintha már megszűnt volna verni a mellkasában az a hatalmas szív, ami oly sok szeretetet sugárzott ki rá. De erről szó sincs, pár hete láthatta pt, csak gyáván megfutamodott, ugyan is nem egyedül volt, hanem az édesanyja társaságában, akivel a találkozásra még egyáltalán nem készült fel. Aznap bolond dolgokat követett el, amit már számtalanszor meg is bánt, de most nem azokon van a hangsúly.
Már már kétségbe esve domborítja ki a hátát, és simul hozzá még jobban a gerincét cirógató ujjakhoz, de egyben vissza is akar húzódni. Zavarban van, nem tudja, hogy hova simuljon inkább, az erős testhez, vagy a simogató kézhez, hisz mind a kettőt nagyon élvezi, bár az utóbbit talán még jobban. Nagyon szereti az ilyen lágy érintéseket, végig fut a hátán a hideg, és rászólna újdonsült apukájára, hogy nyúljon be a pólója alá, had érezze még intenzívebben puha ujjbegyeit, de szájára lakatot tesz, nem akarja elrontani a másik játékát.
Egy pillanatig bene marad a levegő, majd csinos száját csókra tartja, de csalódnia kell, nem csókot kap, pedig istenem, mennyire vágyik rá! Oly régen csókolt már férfit, igazi férfit, nem csak korabeli fiúcskát.
- Alibi barátnő volt semmi más! - Felel azonnal a feltett kérdésre. Lehet, hogy szerette azt a lányt, de az a szeretet fel nem érhetett ahhoz az égető szerelemhez, amit apukája iránt táplált, és még táplál a mai napig.
Csöndesen hallgatja a szavait, megjegyzi mindet, hogy később akár szó szerint is vissza tudja majd idézni, elvégre okos fiú, az agya, mint egy szivacs úgy képes magába szívni az információkat, mondatokat, és mindent, hogy aztán később ugyan úgy adhassa vissza őket. Olyan szépen fogalmazta meg azt, hogy mi játszódhatott le apukájában az évek során, de fél, hogy ez nem így van, hogy az idegen téved, és pont az ellenkezője történt, mint amit elmond.
- Lehet, hogy tévedsz. Lehet, hogy már rég keresett valakit helyettem, aki felmelegíti az ágyát magányos éjszakáin, vagy már megelégszik azzal, amit az anyukám nyújthat neki. - Szavaiból őszinte félelem csendül, hisz nem egyszer kalandoztak el ebbe az irányba a gondolatai.
Mikor kivarratta a bőrét sokszor gondolt apukájára, jó néhány motívum rá emlékezteti.
Türelmetlen,és egyre inkább elkapja az az érzés, hogy mi van, ha az idegen meggondolja magát, és megunja az elvállalt szerepet. Keze lecsúszik a derekáról, majd vékony hosszú ujjai besimítanak a felsője alá, felfelé simít a puha bőrön, halk sóhaj hagyja el ajkait, majd a másik szájára szorítja őket, egy gyors csókot lopva tőle.
- Mire vagy még kíváncsi? Vagy eleget tudsz már? - kérdezi, miközben lehelete a másik száját simogatja.

Mert ha az lenne az első dolga az újra látott apukának, hogy kiboruljon, felháborodjon, és összességében úgy viselkedjen, mint egy átlagos szülő kapuzárási pánik idején, nos, akkor teljesen elbukná a színészi feladatot, hiszen amikor ilyen hús kínálgatja magát neki, ő képtelen úgy tenni, mintha ez teljesen hidegen hagyná, és konzervatív lelkének háborgása erősebb volna a kéjvágynál, ami amúgy is mindent mozgat normál esetben. Különben sincs konzervatív lelke.
Kis mosollyal a szája szélén észleli a domborgást a keze alatt, hosszú ujjait lecsúsztatja a domború lapockarésztől a derékhoz, végigsimít az öv felett a csípőcsont felső vonalán, éppen csak nem nyúlva alá, és illedelmesen éppen csak végigsimít aztán az öv alsó részénél, a fenék felé is, és bár a mozdulat folytatása is ott van a csuklójában, megtartóztatja magát, elvégre nem saját magát játssza el.
Vagy egy kicsit mégis.
- Alibibarátnő! Ennyire számít, mit gondol a világ, az amúgy is titkos titok-életedről? - nem állhatja meg egy árnyalatnyi fanyalgás nélkül, a csalódott apuka alhangja ez. Vagy valami olyasmi. Már nemigen számít, közös múltjuk amúgy is sűrűn gomolygó emlék-ködének homályába vész a dolog a jelen diszkréten megvilágított félhomálya mellett.
- Bárki tévedhet - kissé közelebb vonja magához az amúgy is közeli fiút, a tenyere helyett a karjával fogja át a derekát, egészen az ölelésébe vonja, mély lélegzetet vesz a nyakából, az illatát, ízét kóstolgatja, az izzadt bőr semmihez sem fogható, ingerlő zamatát.
- De az efféle kishitűség és feltételezés méltatlan egy olyan vágyhoz, ami még mindig összeköt vele, elvégre ha igaz, akkor nyoma maradt benned is, benne is... - egészen elhalkul mély, kellemesen simogató hangja összekeveredik a tengerzúgással, bár más tónusú édes búgás, amivel zümmögi az utolsó szavakat - … vagyishát bennem - elvégre ő most a dublőr, a szeretet alanyának dublőre, és valószínűleg nem csak az arcközeliekbe kell beugrania, szerencsére, hanem a testközeliekbe is.
Mert testközelre van szükség, alig bírja elkapni az ing alá besurranó ujjakat, így is már csak a hasának valóban puha bőrén hasított egyik sebhely felett tudja leszorítani a kíváncsi kezet, nyilván magához fogja, forrón melegszik át a teste az érintés alatt, mohón rázkódnak össze a zsigerei valamivel mélyebben, öltájt, miközben a lopott csókot viszonozza.
- Mindent tudok, de sok mindet kell felelevenítenünk, de... - szerepbe lendül, a futó csókot egy határozottabb, keményebb fajtával váltja fel, az ajka követelőző és határozott, és végre az ölelő karját és lecsusszintja a fiú fenekére, aztán a combjára, a testéhez vonva az ölét, hogy érezze azt, hogy perverz, nevelőapára vágyó buja kacérsága mit mozdít meg benne - ne itt ahol bárki láthat.
A legjobban úgyis úgy fogja megismerni a fiút, azt, amire vágyik tőle, vagy az apjától, vagy akárki mástól, ha egészen mezítelenre vetkőzteti a testét és a lelkét.
És már alig várja.