Ennek az egésznek semmi értelme. Én úgy képzeltem, és tudom, hogy hülyeség volt... szóval úgy kézeltem, hogy nem titkoljuk de nem is mondjuk el... Vagyis ha esetleg valaki rákérdez, akkor nem tagadjuk le, de hogy együtt menjünk be... Azért ez kicsit túlzás. Nem? Mindegy. Kaptam tőle egy sms-t, hogy itt találkozzunk, én meg várok. Pedig be kéne mennem előre, és akkor probléma megoldva. Csak félek, hogy halálra fagy idekint, mert vár rám. Kivételesen pontosan érkezik, de nem tudom mi lenne most a helyes. Csak egy nagyot sóhajtok, és próbálok nem idegesnek látszani. Feltételezem kevés sikerrel.
- Nem.
Válaszolom őszintén, nem mintha számítana, mert már a kezemet fogja és el is indulunk befelé. Talán még meggyőzhetem, hogy ez nem jó ötlet, hogy lehetünk mi boldogok anélkül is, hogy bárki mást beavatnánk... De tényleg. Még az sem nyugtat meg, hogy Iz, már Breenek elmondta, így legalább egy személy lesz a HÖK-ben, aki nem néz majd nagy szemekkel. Most tényleg. Nekem fontos Izzie és a kapcsolatunk is, de nem hiszem, hogy készen állok arra, hogy mindenki előtt felvállajam a dolgot, és nem azért mert ciki, hanem mert nekem ez túl személyes.
Belépünk és még a portás is furán néz. Miért néz még ő is furán? Vajon ő is tudja, milyen jó viszonyunk volt ez előtt? Lehet nem ártott volna korábban odafigyelnem, amikor hozzámbeszélt. Előfordulhatott, hogy mondott esetleg valami olyat, amire érdemes lett volna időt szánni? A két érzés közül, miszerint elküldöm a francba máshol bámészkodni, vagy, hogy elengedem Izzie kezét és három lépést távolodok tőle, az utóbbi erősödik bennem, de Iz megszorítja a kezemet, így ez lehetetlennek bizonyul. El is felejtek köszönni.
- Mi lenne ha elhalasztanánk ezt a dolgot?
Hajolok közelebb hozzá, hogy senki ne hallja meg a hangomat. Nem mintha lenne itt bárki is.
- Nekem lenne máshol is dolgom, inkább visszajövök később. Ráérünk ezzel... és lehet kis csoportokban kéne közölni velük, még a végén sorban kezdenek ájuldozni és szívrohamot is kaphatnak. Sokba lesz egyszerre ennyi mentő...
Tudom, hogy hülyeségeket beszélek, leginkább nekem kéne egy mentő, mert komolyan rosszul leszek. Már csak egy kanyarra vagyunk a HÖK-től. Könyörgőn pillantok rá, de nem hatom meg, és már az ajtóban állunk.
Izzie olyan természetsen köszön, mint mindig. Én meg intek egyet, ami szintén elég megszokott, rossz napokon szoktam ezt csinálni, azt hiszem ilyenkor mindenki tudja, hogy nem szólunk hozzám. A csend, nagyon ijesztő, nem mintha tennék bármit is, és hál istennek elég gyorsan kapcsolnak. A többség visszaköszön - inkább Izzienek mint nekem, de kit izgat? Most hogy itt vagyunk, nem szeretném elengedni a kezét. Mi lesz ha elengedem és utána, amint nem vagyunk egymás mellett, letámadnak a többiek?
Persze hagyom, hogy felakassza a kabátját. Én meg a saját asztalomhoz megyek, és teszem a táskámat. Az asztalomon egy csomó papír hever el. Összevissza, ami nagyon nem tetszik. Tisztán emlékszem, hogy rendet raktam, amikor pénteken itt hagytam és egy darab papír sem volt rajta.
- EZ MEG MI?
Kiáltom el magam, hogy minél előbb választ kapjak: ki a felelős a kupiért az asztalomon, és már megint miért kell nekem ennyit dolgozni? Mert ugye nyilván azért tették ide, hogy csináljak vele valamit. Pedig nekem más elfoglaltásgom (is) van (most már). Közben persze leveszem a kabátomat, mert idebent teljesen felesleges, és még mindig várom a magyarázatot, ami valamiért késik.

-NEM. Dehogyis!
Fakadok ki egy kicsit hangosabban, mint kéne, de aztán moderálom magam. Viszont még a feltételezés is, hogy szégyellem. Hát nem tetszik. Maradjunk ennyiben. Már csak azért is, mert közben beérünk, és muszáj.
Elválunk egymástól, pedig nem akarom, hogy elmenjen. Ami azért vicces, mert az előbb még én mondtam, hogy elmegyek. Ahogy az asztalomhoz megyek, hallom, hogy valaki beszól neki, de nem értem pontosan, hogy mit mondd, csak pár szót, mint "fizetni" "eljátszd" és "együtt". Nem tudom ki az, és nem is érdekel. Szar poén, és elég gáz, hogy bármelyikünkről is ilyesmit feltételez. Rólam ez lepereg, bár az kicsit zavar, hogy Izzienek mondja, mert ha baja van, inkább velem kötekedjen. Elvégre biztos az zavarja, hogy én jöttem be kézen fogva Izzievel és nem az, hogy Izzienek van valakije. Azért Izzie jól megoldja, és erősen kell küzdenem, hogy ne kezdjek el mosolyogni a válaszán. Végül csak a szám széle rezzen, amit senki sem vesz észre, mert úgysem velem foglalkoznak. Mindenki Isabella felé csődül, tőle akarnak válaszokat. Ez annyira tipikus, és pont ez az, amitől tartottam.
Az íróasztalom. Egy káosz. Még szép, hogy kiakadok. Természetesen senki sem jön válaszolni, még akik itt vannak bent, azok is inkább másfelé mennek. Egyetlen alak mer csak közelebb jönni, és remélem, hogy nem ő volt, bár egész biztosan tudom, hogy nem, mert nem volt itt, szóval nem értem, miért ő jön, de azért válaszolok a kérdésére.
- Ez... ez...ez, mi ez?
Az asztalomon lévő papírhalomra mutatok, és próbálom elmutogatni, hogy számomra mennyire elfogadhatatlan, az ahogy az asztalomra tették. Mert rendezetlen, és lerí róla, hogy valaki csak úgy odadobta, mert a lapok egy része le is csúszott egymásról.
Rápillantok Izziere. Most jön az, hogy majd felvilágosít, hogy ezek papírok, és csak rendbe kell őket tenni, vagy valami ilyesmi. De attól még nem fogom magam jobban érezni!

- És mit csinál ez a papírkupac az én asztalomon?
Nem lehet ilyen könnyen megnyugtatni. Hiába mosolyog, az én asztalomon ne legyen olyan szeméthalom, mint a HÖK többi részén. Igen, a hangsúly az én-en van. Bárhol máshol elviselem, dehogy a saját kis részemen sem lehet normálisan létezni, az tényleg szörnyű!
Persze látom, hogy a fénymásolót tapizza, ahogy azt is - most, hogy már nincs rajta a kabát - hogy írtó jól néz ki. Nem mintha máskor nem nézne ki jól, csak mégis. Vajon nem fázott? Rajtam bezzeg csak a normál farmer, poló, ing összeállítás van... Jah és még a sál a nyakamban, mert addig még nem jutottam el, hogy azt is levegyem.
Neki áll rendezgetni a papírokat, ettől kicsit jobb lesz, de szerintem nem neki kéne ezt csinálnia, hanem annak, aki csak úgy ledobta őket az asztalomra. A szavaira felkapom a fejem.
- Nem aggódom, csak nem értem mi történt péntek dél óta, hogy elmentem. Olyan szépen hagytam itt... Mindennel kész voltam.
Na jó, egy kicsit aggódtam, de ki tudja itt még a falnak is füle van, és nem kell nekik mindent tudni. Egyébként meg pláne aggódom, ha előtte a fénymásolót simogatja. Mindegy. a keze az arcomon egészen kellemes, és tényleg nyugtató. Még így is, hogy megzavarnak.
Én csak a szememet forgatom, mert ez tiszta hülye kérdés, ha veszekedtünk volna, azt már hallotta volna, ha meg most készülnénk akkor nem állnánk ilyen nyugodtan. De szerencsére nem kell válaszolnom.
Leveszem a sálamat, és újra a papírkupacra nézek, ami most már hála Izzienek, egész rendezett. Leülök én is, és lakapom a legfelső papírost, ami rögtön három lap, mert össze van tűzve. Kinyújtoma kezem, oldalra döntöm a fejem, és forgolódom a székkel, hogy megnézzem mi is ez a vacak. Tiszta szerencse, hogy ilyen távolságból már látom. Csak az első sort olvasom el, aztán a következő lapért nyúlok azon is ugyanaz áll...
A naptárhoz megyek, és megnézem, hogy én emlékszem-e rosszul, de nem. Ezeknek tényleg péntekre kellett volna kész lenniük...
- Szoc.tám. Pénteken volt a határidő... Komolyan el kéne hinnem, hogy ez mind péntek délután jött be?
Persze ha ma reggel, akkor is sok ez egyszerre. Mindegy. Ránézek megint a lapokra és amennyire én látom, ezeket még nem nézte át senki, szóval nem az én asztalomon lenne a helyük. Izziehez viszek egy párat, ha már úgysem végzi a dolgát, akkor igazán ellenőrizhetné nekem, hogy jól látom-e.
- Szerinted ezek már el vannak bírálva?
Állok meg előtte és az asztalnak dőlök, közben meg fohászkodom, hogy nemet mondjon, mert akkor csak beteszem a szoc.ref. fakkjába és nincs vele több dolgom. Úgyis éhes vagyok.
- Egyébként el kéne menni enni valamit, nem?

Percek alatt tönkrezúzza a legszebb elképzeléseimet is. Tudom az itkatás fontos... én is tökre szorgalmaztam, de azért nem kéne ennyire buzgónak lennie.
- A táskámban van.
Mondom a szemüveges megjegyzésére, mert én igenis magammal viszem mindenhova, csak felvenni nem szoktam. De az első lépéseket már megteszem... Fejlődőképes vagyok, igazán nem kéne felhánytorgatni. Megyek utána és mondom tovább az ötleleimet.
- Iz, ez nem is a te dolgod lenne... Mi lenne ha megkeresném, azt akinek ez a feladata, mi meg lelépnénk?
Próbálkozom, és még csak nem is azért mert nem akarok dolgozni hanem, mert vele szeretnék több időt tölteni. Vizslató tekintetek nélkül, mert most is tudom, hogy figyelnek. A lány, aki az előbb kiment, már faggatózik, hogy mi történt.
- Akkor mégsem meleg?
Éljenek a tapintatos emberek. Vajon hangosabban nem tudott volna kérdezni? Nagyot sóhajtok, és eleresztem a fülem mellett a megjegyzést. Inkább visszaülök, és megnézem a több papírt. Hátha valamelyiket mégis csak azért dobták ide, mert már elkészült. Kicsi rá az esély, de éppenséggel nincs kedvem kimenni, és hallgatni a megjegyzéseket.
Kiveszi a kezemből a lapot.
- Gondoltam megnézem érdemes-e egyáltalán iktatni... tudod, ha nem jó, rögtön kidobom a szemétbe és probléma megoldva.
Sejtem, hogy ez nem fog neki tetszeni, inkább segítek neki elvinni a papírokat - vagyis kiveszem a kezéből és leteszem az asztalra, aztán vele szemben ülök le. Közben meg válaszol arra is, hogy nem megyünk-e el enni. Jah igen a rektor. Nem felejtettem el, csak ki tudnám azt is hagyni.
- Ahhoz sincs sok kedvem. Na mindegy.
Előveszem a mobilomat, és keresni kezdek.
- Mit szeretnél enni?

- Nem hiányoznék nekik, bár az is igaz, hogy akkor lazsálnának egész nap...
Közben meg azon gondolkozom, hogy mióta érdekli Izziet az ilyemsi. Máskor könnyedén lelép, valami hülye kifogással. Az érintése jól esik, a szavain, meg a nyelvnyújtogatáson elmosolyodom.
- Szerintem ez kifejezetten jó.
Mármint az, hogy szerinte rossz hatással vagyok rá. Elég kiábrándító lenne, ha csak ő hatna rám, és én semmi hasonlót nem idéznék elő nála. Bár tény és való, hogy ez most ebben a helyzetben rossz, mert kivételesen szívesen lógnék el, és pont ő tart vissza. Nincs mit tenni. Csak egy újabb nagyobb sóhaj. Ennyi a véleményem a dologról.
- Én sem értékelem, amit ő szokott mondani... Igazából olyan mintha a falnak beszélnék. Csak a fal legalább csöndben marad.
Ez mondjuk enyhe túlzás, de ez a véleményem a rektorról, meg a beszélgetéseinkről. Kezdjük ott, hogy szinte soha nem ér rá személyesen - fogalmam sincs mitől lyen elfoglalt de mindegy - telefonon meg, mindegy mit mondok, nem jut el hozzá.
Felállok, hogy kisétáljak, mert itt sosem jó a térerő, és nem tudok kaját rendelni, de előtt még megjegyzem:
- Te, csirkemániás! Mindjárt jövök.
Kifelé menet megállok az ajtóban, és körbenézek a kis csapaton. Nem úgy néznek ki, mint akik dolgoznak, úgyhogy itt az ideje rendet rakni. Zserbevágott kézzel, szoksá szerint, nagyon flegmán és irónikusan szólalok meg.
- Annyira érdekelne, hogy mi ilyen izgis, hogy ilyen jó hangulatban beszélgettek, de szerintem itt az ideje, hogy visszatérjetek a munkához.
Egyébként totál hidegen hagy, miről beszélnek, főleg mert hallottam, hogy mi voltunk a téma Izzievel, de szerintem mára elég kell hogy legyen nekik ennyi. Kimegyek a Hökből, és a folyosón sétálva kezdem tárcsázni a kínai éttermet, hogy megrendeljem az ebédünket, meg teszek még egy kétperces kitérőt a mellékhelyiségbe is.
Mire visszaérek, már egészen normálisnak látszik minden. Persze még sugdolóznak, meg méregetnek, de ez már sokkal jobb. Visszamegyek az asztalomhoz, előveszem a MacBookom, mert csak azon vagyok hajlandó dolgozni, elindítom, közben még odaszólok Izzienek.
- Elvileg negyedóra múlva itt lesz az ebéd.

Felhúzom a szemöldököm, amikor hallom, hogy milyen szépen fejezi ki magát. Ezek szerint észrevette. Én már láttam az előbb is, de nem tettem szóvá, mert reménykedtem, hogy lelépünk. De elrontottam és már nem akar lelépni. Remélem máskor sem akar majd. Vagy ha mégis, nem nélkülem.
Hallom, hogy beszél, azt is értem, amit mond, de most mondjam azt neki, hogy még emlékszem, amikor lelépett ügyeletről? Nem, nem teszem, mert az egy rossz nap volt. Szóval csak hallgatok bölcsön, mintha nem figyeltem volna.
- Aha.
A figylememet inkább annak a dokumentumnak szentelem, amit kaptam a rektori titkárságról, és ami miatt beszélnem is kell majd a rektorral. Most olvasom először. Eddig valahogy nem jutott rá időm, ráadásul nem is érdekel.
Becsukódik a gépem, szóval felpillantok. Őszintén? Meglep. A kéz fogást is soknak gondoltam, erre meg mer csókolni! Még ha csak futólag is, tökre ledöbbent. Mi van, ha valaki pont benéz, amikor ilyet csinál?
Nagyra nyílt szemekkel nézek utána, aztán nyelek egyet, és visszafordulok a macemhez. Kinyitom. Szerencsére nem csukta be teljesen, így rögtön folytathatom ott, ahol abbahagytam. Persze csak látszatra, mert a csókkal nagyon megzavart. Még jó, hogy kikerül a látóteremből, ennek köszönhetően könnyebben térek magamhoz. De azért beletelik jó egy perc. Megrázom a fejem, és visszaterelem a gondolataimat a rektorral való beszélgetéshez.
Pont végzek az olvasással, amikor csörög a mobilom, hogy a kínai kaja a portánál vár. Felpattanok és kimegyek érte. Izzie éppen valakinek magyaráz valamit, szerintem észre sem veszi, hogy elmegyek előtte. Egyébként nagyon pontosak voltak, elégedett vagyok a szolgáltatással, így még borravalót is kap a futár.
Visszasétálok, és megállok az ügyeletes asztalnál, ahol valaki még mindig szerencsétlenkedik, de nem baj, még van időm. Dél körül a rektornál azt jelenti, hogy egy után, addig még több mint fél óra van.
Végre elmennek az útból, én meg Anne-hez lépek, a másik lányhoz, aki ma ügyel.
- Szia Anne! Éhes vagy? Hoztam neked kínait. Nyugi vegetáriánus.
Anne először végig mér, aztán Izziere pillant és elmosolyodik, majd megköszöni. Biztos azt hiszi, Izzie intézte a dolgot én meg csak a postás vagyok. Nem baj.
Egész véletlenül tudom csak, hogy Anne vega, és kaját is csak azért kap, mert rossz lenne szegénynek nézni, ahogy Izzie eszik. Én legalábbis utálnám, szóval, amikor láttam, hogy Izzievel együtt ügyelnek rendeltem neki is. Ki is pakolom a pultra az ő adagját, és csak ezután fordulok az én kedves barátnőmhöz, aki nyilván nem érti, miért egy másik lánynak hoztam kaját. De így legalább bosszút állok a csókért, ami olyan felkészületlelnül ért.
- Ez meg a tied.
Teszem ki elé is a rendelését meg az eldobható pálcikát, amit adtak hozzá, aztán a maradékkal - a saját ebédemmel - visszaindulok az asztalomhoz.

Köszi? Hát ennél azért többet vártam... Nem nem akartam, hogy megint megcsókoljon, főleg nem mindenki előtt, de azért mondhatott volna még valamit. Nem megy nekem ez a kapcsolat dolog. Annyira bonyolult, és logikátlan, hogy nem tudom követni. Komolyan kéne erről egy könyv, amiben le van írva, mikor mit kell csinálni, mert különben meg fogok kattani. Pedig én tényleg nagyon próbálkozom, csak az, hogy folyamatosan rettegek, hogy kudarcot vallok teljesen megőrjít.
Behúzom magam után az ajtót, amíg a rektorral beszélek nem kéne, hogy zavarjanak. Leülök az asztalomhoz, kibontom a kínaimat, és átfutom a jegyzeteimet, hogy mit is kell megbeszélnünk. Most épp a nemzetközi kapcsolatokról kéne meggyőznöm. Hogy fontos lenne, hogy legyen cserediák-programunk külföldi egyetemekkel. Mert eddig valamiért nincs ilyenünk. Pedig jó lenne, egy-egy szemesztert máshol tölteni. Főleg, hogy beindult a filmművészet, kultúrális szempontból is érdekes lenne. Aztán még ott van egy kutatás, amit csak az ő engedélyével kezdhetnek majd meg... És legfőképp meg kell tudnom, hogy miért a hallgatóktól akar már megint megvonni egy csomó pénzt.
De nem panaszkodhatok, megígérték a titkárságról, hogy ők intézik majd a hívást, ha a rektornak van ideje, nekem csak várnom kell. Az ebédem felénél járok, amikor csörög az asztalomon lévő telefon. Felveszem, és amikor beleszólok, egy női hang közli, hogy a rektornak most van ideje, és már kapcsol is.
Ilyenkor jól jön, hogy nem lehet olyan könnyen eltéríteni attól, amit gondolok. Persze a rektorral szemben még én is tisztelettel beszélek, de nem alázkodom meg, vagy hódolok be neki. Többször leszögezem, hogy az egyetem és a hallgatók érdeke az, amiről beszélünk.
Már fél órája koptatom a szám, de alig haladtunk valamire, mert közben elkezdett egy történetet mesélni a saját egyetemista éveiből. Szó szerint fekszem, mire végez a sztorival. A lábam az asztalomon, és teljesen le vagyok csúszva a székben. Most ne nézzen be senki az ajtón... Komolyan hogy választották meg ezt az embert egyetemi igazgatónak?
Aztán megkérdezi, hogy van-e még valami, amit meg kéne beszélni. A jegyzeteimre nézek, és már mondom is. Nem érdekli. Természetesen. De azért sikerül meggyőzni. Legalábbis arról, hogy elküldjük neki hivatalosan, átnézik és két héten belül válaszolnak. Ezt a titkárnővel is el tudtam volna intézni. És akkor legalább nem maradtam volna le egy előadásról. Vagyis az előadás még tart, de már felesleges bemennem rá. Inkább elszívok egy szál cigit. Ez után az ember után kell.
Felkapom a kabátom, ellenőröm, hogy megvan a cigisdoboz, meg a gyújtó. Egy szál már a kezemben van, hogy kiérve rögtön meg tudjam gyújtani. Elhúzom az ajtót, és kimegyek. Most reszkessen, akivel összefutok...

- Akkor siess!
Kiáltok neki vissza, pedig már szalad is a kabátjáért, de olyan szinten kikészített a rektor, hogy minden egyes másodperc, amit idebent töltök ezen gondolkozva, extrán hosszúnak tűnik. Nem is várom meg, hogy teljesen odaérjen hozzám, egyszerűen elindulok kifelé, amikor látom, hogy már van rajta kabát. Gyorsan megyek, a lépcsőket is kettesével szedem, elengedem a fülem mögött a portás dorgálását, hogy az épületben nem dohányzunk - még nem is gyújtottam meg csak a kezemben van... - és tovább megyek.
Odakint viszont már egyáltalán nem érdekel, hogy az épület hánymétereskörzetetilos... Egyszerűen muszáj rágyújtanom. Ez a gondolat meg tulajdonképpen ijesztő. Le kell szoknom. De tényleg. Eddig az sem tűnt fel, hogy rászoktam. Pedig, mostmár biztos.
Megállok alig egy méterre a főbejárattól, a számba teszem a cigimet és meggyújtom. Az első slukk után indulok csak tovább. Sokkal jobb. Tényleg le kell szoknom. Izzie is mondta már. Még jó, hogy nem tudja, hogy miatta szoktam rá. Nem tudom arra mit mondana. Mindegy, csak ezt az egy szálat hagyja elszívni, aztán esküszöm megpróbálok nem belenyúlni többet a dobozba.

Az utolsó slukknál jövök rá, hogy Izziet valahol elhagytam útközben, mert nem beszél senki, és sehol sincsenek körülöttem vörös hajfürtök. Elnyomom a csikket, és kidobom a szemetesbe. Körbenézek, de nem látom sehol. Kijött egyáltalán?
Visszamegyek az épülethez, amitől nem rég mentem el, és csak akkor lép ki. Ment még bent egy kört, vagy mi a franc? Még jó, hogy a nyugtató cigimen már túl vagyok. Különben lehet ideges lennék. Így sem vagyok túl vidám, de az normális. Nálam.
Odafutok hozzá, és kérdőn nézek rá.
- Hol voltál?
Nem akarom számonkérni, mégis úgy sikerül. De ez azért van, mert még mindig a rektor körül járnak a gondolataim. Pedig mennyivel jobb lenne megcsókolni, és elfelejteni mindent. De ahhoz egy nyugodtabb hely kell. Megfogom a könyökénél, mert a kezeit zsebrevágta, nyilván a hideg miatt, és úgy kezdem el húzni.
- Sétáljunk!
Azt nem tudom, hova de biztos találunk majd egy eldugottabb zugot, ahol eltölthetünk nyugodtan két percet. Vagy ötöt. Még nem tudom mennyit akarok majd. De nyilván sokkal többet, mint amire lehetőség van. Nem is értem magam. Annyira szentimentális lettem, hogy lassan orvoshoz kell mennem...
Lehet nem ártana beszélgetni is valamiről. De nem hiszem, hogy a jelenlegi hangulatomban ez jól sülne el. Sőt inkább biztos vagyok benne, hogy katasztrófához vezetne, ezért nem árt az óvatosság. Ha ő kérdez, majd válaszolok, csak a barom igazgatót ne hozza szóba.

Ezek szerint tényleg olyan számonkérőnek hangzott a kérdésem mint, amilyennek én hallottam... Pedig nem annak szántam. De legalább válaszol. Nem tudom mit lehet a portással beszélgetni. Meg különben is, miért a portással beszélget? Most bezzeg egy szót sem szól már. Elengedem a könyökét. Semmi értelme magammal rángatni, ha nem is akar velem lenni. Pedig nem messze ide, van egy fa, szeretek alatta ülni, és meg akartam neki mutatni. Igaz most, nem tudnánk leülni, mert hideg van, de akkor is. Így viszont elment a kedvem, meg is állok, és a zsebembe dugom én is a kezeimet. Nem tetszik a légkör, ami körbe leng minket.
- Mit csináltam már megint?
Fordulok felé, még mindig kicsit türelmetlenül, de ha egyszer már ő is így viselkedik, akkor igazán nem tudok máshogy. Egyébként vicces, hogy úgy kérdezem meg, mintha korábban is tettem volna bármi rosszat. Mondjuk az is valószínű, hogy ő hosszasan tudná sorolni, hogy szerinte mi mindent tettem, ami rossz volt. De azok mind abból az időből vannak, hogy utáltuk egymást. Én már egyáltalán nem utálom, ezért nem is akarom, hogy haragudjon. Pedig az ebédnél még minden rendben volt. Az együtt-kézenfogva-bemenős jelenetet is túléltem, tényleg nem értem mi a baja, de tudni akarom. A legrosszabb az egészben, hogy még az is megfordul a fejemben, hogy bocsánatot kérek, még mielőtt válaszolna. De visszatartom magam. Egész biztos, nem csináltam semmi olyasmit, amiért így kéne viselkednie.

- Min?
Azt hiszem lényegtelen, hogy mit kérdeztem, ha nem is azért nem szól hozzám mert baja van, hanem mert máson gondolkozott. Bár attól még zavaró. Engem nagyon zavar, hogy velem van és nem figyel rám. Vajon mások is így éreznek, amikor velem vannak? Lehet a jövőben figyelmesebb leszek, vagy legalább úgy teszek.
Egyébként meg vissza kéne lassan mennünk. Nekem összeszedni a cuccomat, hogy a következő órámra beérjek, neki meg ügyelni, vagy a jó ég tujda, mi mára a programja. Ezt sem ártana tudni. Sosem csináltam korábban ilyesmit, de nyilván természetes, ha az ember érdeklődik, mikor hol van a barátnője és mit csinál. Csak érdeklődni kell...
- Meddig vagy ma bent?
Ez már egész jól sikerült, érdeklődő volt, csak talán túl halk. Igen, mert hogy közben csörög a mobilom. A kijelző szerint anyám az, úgyhogy nyugodtan kinyomom. Ha később számon kér, mondhatom, hogy órán voltam, még igaz is lenne. Viszont nem akarok újra kérdezni, may ha nem hallotta, majd akkor.

Én... szeretnék közbevágni, de nem teszem, mert kivétlesen igaza van. Persze többször is nagy levegőt veszek, és nekikezdenék, de minannyiszor félbe marad. Valóban nem vettem észre, valóban el akartam bújni és tényleg most, hogy bevállaltam, már nem tetszik annyira, ez a nem titkolózunk dolog. Szóval mit mondhatnék?
- Ne haragudj.
Csak addig nézek a szemébe, amíg kimondom a szavakat, aztán a földet kezdem bámulni. Ez annyira, tipikusan én vagyok. Nem minhta tudná, de kb. 5 évesen is így viselkedtem... ami nem azt jelenti, hogy gyerekes vagyok, hanem, hogy tudom, hogy csalódást okoztam neki, és ettől rossz kedvem lesz. Utálok csalódást okozni. Ezért is vagyok mindig, mindenben a legjobb, mert akkor senki sem csalódik bennem. De már megint olyan szituációba kerültem, amit nem tudok egyszerűen kezelni. Mert teljesen idegen, és tőlem távoli. Hiába szeretném élvezni, valüszínűleg saját magamat gátlom meg benne. Pap szerint az érzelmi intelligenciám a nullával egyenlő. Mindig összeveszek vele emiatt. Pedig lehet igaza van.
- A beszámolókat megcsinálom én.
Azt nem fűzöm hozzá, hogy Breenek is én passzoltam oda. Vagyis közöltem vele, hogy rábízom mit csinál, csak legyen meg. De lényegtelen. Most legalább lesz motivációm, hogy megcsináljam: Isabella.
Visszafelnézek rá, kihúzom a kezeimet a zsebemből. A jobb kezemmel végigsimítok az arcán. Nagyon hideg, és kicsit piros is, de határozottan jól áll neki.
. Vissza kéne mennünk.
Az új hangulatomnak hála, csöndes vagyok, és nyugodtnak hangzom, pedig a nyuogdttól messze vagyok. Szétfeszít az ideg. De ezen még a veszekedés, vagy a kiabálás sem segítene.