It's a love story baby just say YES ~ Zin&Hell

Tárgy: It's a love story baby just say YES ~ Zin&Hell Szer. Nov. 30 2011, 20:08

Átlagos szerda délután volt.
Az egyetem parkjában ücsörögtem egy fa alatt és egy rajzra koncentráltam. A szemüveg már már leesett az orromról, de túlságosan elfoglalt voltam hogy megigazítsam. Nagyon beleéltem magam az alkotásba, és ilyenkor semmi sem számított. Lágy szellő fújt pár kósza szöszke tincset az arcomba, amik makacsul kiszabadultak a kontyomból. De még ez sem zavart.
Gyors, precíz csukló mozdulatokkal íveltem a ceruzát a papír felett és lassan kezdett kibontakozni a kép. Nem volt akkora szám, igazából elég sablonos téma volt. Egy középkori fiatal szerelmes párt rajzoltam le, miközben belefeledkeztek a tánc szépségébe.
Az ilyen képek, álmok, filmek és könyvek mindig lenyűgöztek és magával ragadtak. Vágyódva gondoltam mindig ezekre a csodás pillanatokra. Mindig is élt bennem a remény, hogy egyszer én is részese lehetek egy ilyen történetnek... Az én tündérmesémnek.
Egy laza negyed óra múlva a ceruzát letettem és kicsit eltorzult arccal mozgattam meg a csuklómat. Ez volt az egyik hátránya, na meg hogy tiszta grafit a kezem és mindet összefogok vele.
Ábrándozva nézegettem a rajzot.. Teljesen beleéltem magam... Igaz, a srácon álarc volt... De akkor is... Olyan jó lenne....
Tömény romantika....
Tömény csöpögős nyáladzás...

It's a love story baby just say YES ~ Zin&Hell Ec9db4ebafbced98b8eabd831

Egész szép idő van ma... és még én sem vagyok annyira őrült, hogy ilyenkor a könyvtárban bújkáljak. A könyveim mind meg vannak, ha tanulni támad kedvem, azt meg tehetem a szabad ég alatt, mondjuk egy fa tövében is. Bár mostanában jobb elfoglaltságom van...
Nem is tudom mikor kezdődött a dolog, de már tart egy pár hete. Először csak papírra rajzoltam, és nem is tudatosult benne, kinek a képét rajzolgatom, amíg el nem készültem. Mondanom sem kell, először megijedtem. Aztán pánikoltam, és megpróbáltam elkerülni, de nem ment olyan jól a dolog mint szerettem volna. A múlt héten pedig, az egyik előadáson annyira unatkoztam, hogy az iPad-emen neki álltam egy kis grafika készítésének. Titokban még figyeltem is, hogy tökéletesíteni tudjam az alakot, és elégedetten mondhatom, hogy megszületett Hayley majdnem tökéletes számítógépes grafikai mása. Tegnap megcsináltam magamat is, és voltam olyan őrült, hogy egy kis "filmet" csináljak magunkról. Persze ennek az egésznek semmi köze a valósághoz, hiszen nem merném én megcsókolni Hellt, de azért nem tilos játszani a gondolattal.
Visszatérve a jelenbe, most épp azt tervezem, hogy ezt a kis videót tökéletesítgetem majd tovább a kedvenc fám tövében. A dologban, csak egy a bökkenő: a kedvenc fám tövében ül valaki, és esküdni mernék rá, hogy álmodom, de ahogy közelebb érek, kezdem azt hinni, ez a valóság.
Csak tudnám, hogy miért kúszik gombóc a torkomba, amikor én mindig tökéletesen érzelem mentes vagyok...
- Khm... szia.
Hívom fel magamra a figyelmet, és mert nem nagyon tudom mit csináljak, összeborzolom a hajam.
- Zavar, ha leülök?
Kérdezem végül, és kicsit oldalra nézek, mintha egyáltalán nem számítana, hogy igent vagy nemet mond...

Az ábránd egy pillanat alatt szertefoszlott, amikor egy ismerős hang csendült fel mellőlem.Összerezzenve néztem fel Zin fölém tornyosuló alakjára és pironkodva letakartam a lapot. Valami volt a levegőben az utóbbi pár hétben. Valami megváltozott közöttünk, valami nagyon furcsa, de mégis jó irányban. Kedvesen elmosolyodtam, hogy újra láthatom és a pillangók máris táncra keltek a gyomromban.
-Szia... - köszöntöttem szégyenlősen mosolyogva, miközben egy kósza tinccsel babráltam - Nem!!!... Gyere, ülj csak le!
Miközben ezt mondtam, picit arrébb csúsztam és igyekeztem minden feltűnés nékül eltakarni a rajzot. Nem mintha nem láthatta volna... Csak na... Ezeknek az érzéseknek javarészt azt hiszem ő volt a kiváltó oka és hát nem is tudom. Féltem. Hiszen tudjuk milyen Zin... Zárkózott és hajlamos akaratlanul is eltaszítani magától. Ami már abszurdan feldolgozhatatlanul fájna.
-Mi újság? -kérdeztem, csak úgy mellékesen. Ha már nem érzem magam lazának legalább tűnjek annak... Csak nem tudom mennyire ment át neki ez a lazaság, főleg hogy fülig pirulva mosolyogtam, és amint a tekintetünk találkozott szégyenlősen lesütöttem a szememet.
Mégis mi bajom van?!

Elpirult! Elpirult? Miért? Miattam? Nem az kizárt. Vagy nem? És én miért pánikolok ettől? Oké, inkább leülök, abból nem lehet baj. Ő arrébb megy, én meg igyekszem elég távolra ülni. A baj csak az, hogy a fa jelenleg sokkal kisebbnek látszik, mint máskor. Szóval leteszem a táskám és leülök. Közben van annyi időm, hogy vegyek egy nagy levegőt, és kifújjam, és megnyugodjak. Mert ugye, nem lenne jó, ha rájönne, hogy mit érzek, főleg, hogy még én sem tudom pontosan, bár van némi elképzelésem, de az úgysem következhet be. Elvégre mi barátok vagyunk, és ezt nem akarom tönkretenni valami hülyeséggel.
Sikerül úgy elhelyezkedni, hogy még véletlenül se érjek hozzá, de azért nem tudom észrevenni, hogy valamin dolgozott. A kezén lévő grafit nyomok alapján rajzolhatott. Ez érdekes, nem tudtam, hogy tud rajzolni. A kérdése váratlanul ér, de persze normális, hogyha már idejöttem, akkor beszélgetünk, csak nem nagyon tudom mit mondjak. A legcélravezetőbb az, ha semleges témáknál maradunk.
- Semmi különös. Sok a munka, még több a tanulnivaló... Veled?
No igen, ez egészen átlagosan indul, és közben én is megnyugszom. Még arra is képes vagyok, hogy ránézzek. S bár takargatni próbálja, engem nagyon érdekel a rajza. Vagy az, amit csinált.
- Nem tudtam, hogy szeretsz rajzolni...
Jegyzem meg, csak úgy mellékesen, igyekszem kevésbé érdeklődönek tűnni, de nem tudom mennyire sikerül.

Kis csalódottsággal tölt el, hogy még mindig tartja a távolságot, de nagyon igyekszem leplezni. Zavartalanul mosolygok, és próbálom kontrolálni ezeket a pirulási rohamokat... Kevés sikerrel. Mindegy, hiába erőlködöm, ez már mindig így lesz, amíg csak élek.
Figyelmesen hallgatom a válaszát, miközben elterelek az orromtól egy tincset ami már nagyon csikizte az arcomat. Mindezt azzal a reménnyel hogy nem grafitoztam magam össze, de erre kevés esélyt láttam. Ha én valaha alkottam mindig koszos lettem, legyen az rajzolás vagy írás. Mindenesetre a remény hal meg utoljára. Maximum Zin teljes idiótának néz, amire már volt példa a világtörténelemben.
-Hát, megvagyok... Mivel kisgyerekek mindig vannak, akikre vigyázni kell, a munkára nem lehet panaszom. A tanulást meg én választottam, szóval felesleges lenne elkezdenem nyafogni - álltam neki feleslegesen csacsogni. Na igen... Ha zavarban vagyok, mindig fecsegek... - Ezt választottam, szóval... Az álmainkért meg kell szenvedni... Meg különben is... Rengeteg dolog van itt a tanulás mellett, ami elfeledteti az olyan borzalmakat mint a matek meg a tesi...
Szerencsére, le tudtam magam állítani, bár mondjuk meg, későn. Már túl sok sületlenséget összehordtam, hogy úgy tegyek mintha nem is csináltam volna semmit. Az ajkamba harapva vártam, a reakciót... De nem az jött amire számítottam.
Kijelentésétől még jobban zavarba jöttem, arcom már egy főtt rák színével vetélkedett és nem tudtam, mi tévő legyek a rajzzal...
-Öööööö... Hát... Igen - mosolyogtam szégyenlősen, lesütött szemmel - Szeretek is... meg állítólag tudok... Nem tudom... Szerintem elég... khm... bénák...
Aztán elhallgattam és átadtam magamat a dilemmának.
Meg mutassam, vagy ne?
Mi van ha megmutatom és kinevet? Vagy azt mondja csúnya és össze-vissza fogja kritizálni?
Vagy ha nem mutatom meg, megsértődik és bunkónak fog tartani?
Jaj istenkém, most mi tévő legyek...
-Öhm... - hű micsoda értelmes és szellemes mondatkezdés... nagy tapsot!!! - meg... khm... megszeretnéd nézni? Mármint, a rajzot...
Sokára sikerült kinyögnöm, de végül sikerült és ez a lényeg!
Az ajkamba haraptam, miközben belenéztem a szemeibe.

Igazából valami érdekesebb dolgoról is beszélgethetnénk, csak jelenleg nem jut eszembe semmi sem. Ez elég meglepő, de nem nagyon tudok mit tenni, az agyam vahol útközben leállhatott, jobb magyarázatot nem tudok.
Még szerencse, hogy Hayley folyamatosan fecseg, így én bölcsen hallgathatok, bólogathatok, homlokt ráncolhatok, meg a szokásos dolgok. Egészen hétköznapi ez. Nem is értem miért van még mindig egy fura gombóc a torkomban.
Vicces, ahogy a hajával babrál, eddig meg voltam róla győződve, hogy ilyet csak akkor csinál, ha zavarban van, de lehet tévedek.
- Matek? Tesi?
Nézek rá kérdőn, mert nem tudok róla, hogy ilyen tárgyak lennének az egyetemen... Persze van lehetőség sportolásra és nekem, pl a grafikához, kell egy csomó programozást is tanulni, de neki vajon, hogy jutott most eszébe a matek? Vagy ez csak valami lányos dolog, amit én nem értek? Mindegy biztos elmagyarázza majd.
A rajzok említésére még vörösebb lesz, és én csak kérdőn nézek rá. Vajon mit rajzolt, ami ennyire zavaraba ejtő? Nem kéne nekem ilyesmin gondolkozni, de mit lehet tenni? Csak most veszem észre az orrán az apró fekete foltot, ami biztosan a kezéről került oda, amikor a hajával babrált.
Elmosolyodom, és valamiért az jut eszembe, hogy milyen édes. Azt nem tudom, ő mit szól ahhoz, hogy mosolygok, mert ilyet biztos nem sűrűn látott még tőlem.
- Hell... az orrod...
Kezdek bele, de aztán elindul a kezem az arca felé, hogy én magam töröljem le azt a kis grafitot.
- ...összemaszatoltad.
Fejezem be, ahogy hozzáérek a hüvelykujjammal. Az egész csak egy pillanatig tart, engem mégis feldob, de rögtön el is kapom a kezemet, hiszen én nem szoktam ilyesmit csinálni, és most én jövök zavarba. Elfordulok és az egyetem irányába nézek, mint ha olyan nagyon érdekes lenne, kik mennek órára.
- Ah, szeretném.
Mármint a képeket megnézni, meg most így hirtelen sok minden mást is, de maradjunk a képeknél.
- De ha nem akarod ne mutasd meg.
Fűzöm még hozzá gyorsan, mert ki tudja, nem találnék-e benne valami kivetni valót és nem mondanék-e valamit, amivel esetleg megbántom, még ha akaratlanul is. Bár lehet az lenne a legjobb ha segítenék neki egy kicsit. Én végülis tudom, hogy jó vagyok rajzolásban.

-Eeeem... Mindegy... -mondom zavartan amikor visszakérdez a matekra és a tesire. Talán ha úgy teszek mint aki nem is tudja miről van szó, vagy már elfelejtette, akkor abbahagyjuk ezt a témát.
Mondtam, hogy sok sületlenséget beszélek amikor zavarban vagyok! Mert most tényleg! Itt már nincs tesi, és hála istennek a matekot is leadtam már vagy fél éve... Hirtelen megint 15 évesnek éreztem magam. Pont úgy, mint amikor az a fiú ült mellettem aki tetszett nekem és... Ajjajj...
Megvan a dolog nyitja... Nekem tetszik Zin! -döbbentem rá magamban. Istenem, mekkora idióta vagyok, hogy nem vettem észre magamon a jeleket. Sűrűn elpirulok, zavarban vagyok már csak ha rámnéz, szégyenlősen takargatok rajzokat, a hajammal babrálok... Mint most...
Ó. Te. Jó. Ég.
Amint a beismerés megtörtént, picivel mintha megkönnyebbültem volna, de mégsem. Mert ugyan már... Zin? Velem? Kizárt... Biztos vagyok benne, hogy Zin jobbat érdemel egy ilyen lökött fruskánál mint én. Hozzá egy komolyabb, céltudatosabb, fényévekkel szebb nő illik. Nem egy ilyen szeleburdi, ábrándozó, lélekben még mindig tizenhét éves kislány.
Az arcomon még mindig mosoly volt, de belül éreztem hogy jéggé fagyok. Már megint megtörtént. Egy újabb érzés, ami valószínüleg viszonzatlan marad.
Az orrom? - néztem kérdőn, aztán megérintett. Mintha valaki beledugta volna a testem a konnektorba. Melegség futott át rajtam és olyan vörös lettem hogy egy pipacs is megirigyelhette volna.
-Oh... előfordul - motyogtam bazsalyogva, miközben lesütöttem a szememet és próbáltam összeszedni magam. Édes istenem, nyakig benne vagyok... Sőt már el is merültem! Az a mosoly... Ha képes lettem volna rá, a zoknimba olvadtam volna....
Amikor azt mondja, hogy szeretné veszek egy mély levegőt (amitől persze nem lett jobb) és kicsit közelebb húzódtam hozzá. Ezzel is húztam az időt, de mintha elektromos szikrák pattogtak volna közte és köztem. Egyszerűen alig tudtam megállni, hogy a vállára ne hajtsam a fejem, de erős maradtam. Ez büszkeséggel töltött el.
-Hát... Ez lenne -mondtam, miközben levettem a kezemet a képről és áttettem az ölébe- Kérlek, ha lehet akkor... kíméletesen... -tettem hozzá alig érthetően suttogva és visszafojtott lélegzettel vártam a kritikát.

Nem győzött meg, de csak vállat rántok, ha nem akar róla beszélni, akkor ne beszéljen. A lányok többségét úgysem érdekli a matek. Vagy nem? Pedig én szerettem, de ez sem az a téma, amit most be lehetne dobni.
Nem tudom, hogy mit szól, hogy hozzáértem, a szemem sarkából még láttam, hogy vörös lett, de hogy most azért, mert haragszik, vagy valami másért, azt már nem tudom, és nem is merem kinyomozni.
- Gondolom.
Válaszolok, kissé elkalandozva. Azok után, amit eddig megtudtam Hayleyről teljesen beleillik a képbe, hogy összemaszatolja magát. Ettől lesz csak igazán bájos, meg attól, hogy elpirul, persze csak akkor amikor jóértelemben pirul el. Ha mérgében teszi, az egyáltalán nem bájos, az inkább... hmm... azt hiszem az megijesztene. Nem Hell, ő nem tud ijesztő lenni, de a tény, hogy miattam mérges legyen, valamiért nagyon zavaró.
Arra eszmélek, hogy közelebb húzódik hozzám, én meg már mennék is arrébb de visszafogom magam. Kicsit olyan akarom is meg nem is érzés ez. Nem ártana végre tisztázni, hogy mit szeretnék. De a gondolkozási képességeim, még mindig nincsenek a toppon. Védekezően felhúzom az egyik térdemet, és neki támasztom a rajzot, amit megmutat nekem.
Egy darabig hunyorgok, aztán megunom. A táskámba nyúlok és előveszem a szemüvegem. Nem szoktam hordani, mert tök hülyén nézek ki benne, amúgy csak olvasáshoz kell. Meg rajzoláshoz. Ezt a kettőt meg általában akkor csinálom, ha egyedül vagyok. Mindegy, valamiért most nem zavar a dolog.
Viszont Hell szavai annál inkább.
- Igyekszem.
Ezek szerint nem szoktam elég kíméletes lenni vele. Egy pillanatra próbálom felidézni, hogy mikor mondtam neki bármi olyat is, ami esetleg övön aluli lett volna, de az ilyen dolgokra ritkán emlékszem.
Szemügyre veszem a rajzát és igyekszem elharapni a nyelvemet, mielőtt megszólalok. A bal kezem persze már a táskámban van és a tolltartómért kutat.
- Nincs ezzel semmi baj.
Mondom végül, jól megfontoltan, közben pedig előkotrom a radírom, de mielőtt belerondítanék a rajzába, még megmutatom neki, mi az, amin javítani kéne.
- Csak itt a lánynak a dereka... szerintem túl széles, és ez a rész itt - a férfi ruhájára bökök - túl sötét, így nehéz kivenni, hogy hol kezdődik a válla.
Rápillantok, amolyan, beleegyezésre váróan, és ha megkapom, akkor óvatosan beleradírozok. Ezt persze a saját rajzaimon határozottan tilos, de az teljesen más témakör. Ha nem egyezik bele, akkor természetesen nem csinálok semmit, csak szorongatom a radíromat, hogy ne csináljak semmi hülyeséget.

Bűntudatom támadt, amiatt amit mondtam. Túlságosan érthetően motyogok, a mellékelt ábra szerint. Mintha egy kő szállt volna alám a gyomromba. Miért csúszott ki a számon? Könyörgöm miért hagyta az őrangyalom, hogy kimondhassak ilyeneket?!
Már szólásra nyitottam a számat, hogy bocsánatot kérjek, de inkább nem tettem. Nem tudtam mit is mondhatnék neki... Vagyis nem... Tudtam mit mondjak neki, de nem tudtam rendesen szavakba önteni. Kerestem a megfelelő szavakat, de nem találtam. Utáltam az ilyen helyzeteket.
Amikor felvette a szemüveget, halványan elmosolyodtam és megigazítottam az enyémet.
-Nem is tudtam, hogy szemüveges vagy -mondtam elpirulva- Üdv a klubban....
Elpirulva igazgattam az enyémet. Szerettem ezt a szemüveget. Bár, meg kell hagyni nem voltam benne valami vonzó... Ha engem kérdez valaki, elég ronda voltam, de csak rajzolás és olvasás közben nem érdekeltek ezek a külsőségek. Igaz máskor sem nagyon, de az már mellékes.
Szótlanul bólintok, amikor azt mondja nincs ezzel semmi baj, és egy mosolyt is megeresztek. A kritikát figyelmesen hallgatom, és amikor rámnéz hogy radírozhat e, egy hirtelen gondolattól vezérelve finoman elkapom a kezét.
-Várj! -mondtam, miközben igyekeztem nem elkapni a kezem az elektromos energia, vagy mi a franc miatt és visszatartani a pirulást- Csinálhatom én?
Felpillantok a szemeibe és kérlelőn nézek rá. Ilyenkor a szemeim akaratlanul is nagyobbnak látszanak.
-Te is belejavíthatnál -mondom gyorsan, hogy megelőzzem a megbántódást- Csak tanulok belőle, ha segítesz és én csinálom!...

Na tessék mire nem jó ez az idióta szemüveg? Ha tudom, hogy ezzel mosolyt csalok a lányok arcára, talán soha le sem veszem. Bár én nem akarom, hogy a lányok rám mosolyogjanak. Elég ha Hell mosolyog, mert ilyenkor szép. Szép? Hmm... tulajdonképpen az, de ez eddig nem tudatosult bennem. Vajon, hogy nem vettem észre eddig? Nem hiszem, hogy a szemüveg hiánya gátolt volna ebben. Oh, igen a szemüveg.
- Ha lehet ne terjeszd...
Kérem, khm, mondom. Szóval ez én vagyok, nem szeretem ha titkaimat nagy dobra verik. De talán megérti. Ő végülis tök helyes a szemüvegében, én viszont nem szeretem, és csak akkor veszem fel mások előtt, ha tényleg kell.
Azt hiszem sikerül úgy elmondanom, amit gondolok, hogy nem bántom meg vele, és ezért, kivételesen büszke vagyok magamra.
A kezeinkre nézek, merthogy elkapja az enyémet, aztán a szemébe, aztán el a távolba, mert hirtelen nagyon meleg van, és azt hiszem, most az én arcom az, ami pirul, még ha nem is olyan látványosan mint az övé, azért biztos észrevehető.
- Persze.
Nyögöm ki nagy nehezen, és átadom neki a radírt. A magyarázatára semmi szükség, egy percig sem bánom, ha ő csinálja. Igazából az lett volna a rossz, ha belerondítok a rajzába.
- Igazad van.
Fordulok vissza és bólintok, és igyekszem úgy nézni, hogy értse komolyan gondolom. Mármint hogy igaza van. Mielőtt azonban radírozni kezd, most én kapom el az ő kezét.
- Ezt itt - és mutogatok - ne radírozd ki teljesen. Jó lesz viszonyításnak... ezt pedig, elég csak egy kicsit halványítani - mutatok a sötét részre, elvégre azzal csak az a baj(om), hogy túl sötét.
Vajon csak nekem esik jól, ez a pár érintés? Mielőtt újra elpirulnék elengedem, hogy megcsinálhassa, amit mondtam - vagy amit ő jónak gondol. S hogy leplezzem a pillanatnyi zavaromat, kicsit összeborzolom a hajam.

Szemforgatva megrázom a fejemet, és meglököm a felsőtestemmel.
-Mert úgy ismersz, Zin! Tudod, hogy sose mondanám el senkinek -mondom kicsit szemrehányóan, aztán egy széles mosollyal jelzem, hogy nem haragszom.
Követem a pillantását a kezeinkre, majd visszanézek az arcára. Most tényleg jól láttam, hogy kis pír kúszott fel oda? Ez mind emiatt? Most mérges, vagy jólesik neki?
Az ajkamba harapva elveszem a radírt, és megint a szemeibe nézek,
-Köszönöm -mondom kicsit rekedten, majd megköszörültem a torkomat, és újra az ölembe vettem a képet. Picit bizonytalanul nézem a lapot, és keresem a hibákat. Aztán egy mély levegővétel után a lap felé irányítottam a radirt.
És akkor elkapta a kezemet. Már nem volt akkora elektromosság, de az a furcsa melegség megint végig szaladt a testemen és elpirultam. Szégyenlősen felpislogok rá, majd amikor magyarázni kezd, visszanézzek a lapra.
Minden egyes instrukciót megpróbálok a fejembe vésni, de valahogy nem megy. Fopgja a kezem, és az agyam mint valami lyukas szita engedik át az információt.
Aztán elengedte a kezem, és az azon nyomban el kezdett remegni. Jééézusom, mi lesz ha elrontom.
Az ajkamba harapva meredtem a lapra, és a szemem sarkából figyeltem Zint is. Mi lesz ha bénázom? Miket kérdezek... Már most is szerencsétlenkedem.

Mióta vagyunk mi ilyen közel egymáshoz? Mármint, alig párhete, eltoltam volna magamtól, kínosan ügyeltem volna, hogy legyen köztünk legalább 20 cm távolság, és fintorogtam volna az ilyen gesztusoktól. Jó persze, oké, hogy tetszik, de vajon mennyire normális, hogy ennyire kifordulok magamból? Lehet nekem is el kéne mennem a pszichológshoz, és nem csak anyámat küldözgetni.
Megforgatom a szemem a válaszán, egész biztos, hogy van olyan akinek elmondaná, annyit még én is tudok, hogy a lányok minden megbeszélnek a barátnőikkel. De ha azt mondja nem beszél, akkor igyekszem hinni neki, és nem a számat húzni.
- Nincs mit.
A szitu egyre rosszabb. Hagyni kéne ezt a rajzolósdit a fenébe. Tulajdonképpen haza kéne mennem, csak valami mégis itt tart mellette. Pedig nekem ez az egész nagyon kellemetlen. Szeretek vele lenni, és szeretnék is vele lenni, de azt hiszem jobb volt, amíg nem voltak ilyen beteg gondolataim, arról, hogy szép, mert akkor legalább nem voltam zavarban.
A magyarázatom nem tudom mennyire érhtető, pedig igyekeztem egyszerűen fogalmazni. Elengedem a kezét és várok. Várom, hogy történjen valami, de meg sem mozdul. Vagyis, jól látom, hogy remeg a keze?
Vajon miért? Fél, hogy elrontja? Lehet így kéne hagynunk... Elvégre ez az ő rajza, nekem semmi közöm hozzá. Viszont, sokkal szebb lenne, ha... és akkor... Áh! már megint nem gondolkozom, a testem pedig önálló életre kel. Közelebb húzódom hozzá, teljesen megszüntetve a köztünk lévő távolságot, és a jobb karomat átvetem a válla felett. A magasságnak is van előnye, így könnyedén meg tudom fogni az ő kezét, és csak hogy megnyugtassam - azt hiszem mindkettőnket, még halkan beszélni is kezdek.
- Ne aggódj, nem fogjuk elrontani...
Veszek egy nagy levegőt - amit rögtön meg is bánok, mert a levegőnek Hayley illata van, és ez igencsak rontja a koncenrtációmat - és erőt veszek magamon. Hell kezét vezetve, kicsit halványítunk a vonalakon. Aztán mintha mi sem lenne természetes kiveszem a kezéből a radírt és egy ceruzát teszek a helyébe, aztán tovább vezetem a kezét. Vajon mennyi ideig hagyja, hogy így maradjunk?

Már éppen azon vagyok, hogy hagyom az egészet a francba és leteszem a radírt, de akkor váratlan dolog történt. Minden figyelmeztetés nélkül közelebb csúszott, átkarolt és megfogta a kezemet. Meglepődve néztem oda ahol hozzámért, és nem vettem el a kezemet. A remegés azonnal abbamaradt, és ellazítottam annyira magam, hogy tudja vezetni a kezemet.
-Bízom benned... -motyogtam, elpirulva és szinte egyszerre vesszük azt a mély levegőt.
A szívem háromszoros tempót diktált és csak reménykedni tudtam, hogy nem érzi meg. Elbűvölve nézem ahogy a kezeink együtt mozognak és teszik rendbe a firkálmányomat. Úgy éreztem magam, mint egy hatéves kislány akit teljesen elbűvöltek a tündérmesék. Lehet az enyém most kezdődik el? Lehet nem a bálra betoppanó herceget kerestem eddig hanem Zint?
Ilyen egyszerű lett volna mindvégig? Két évnyi ismeretség alatt, mindvégig az orrom előtt lett volna a megoldás, csak vak voltam?
Megbabonázva nézem tovább a kezeinket, ahogy tökéletesítik az alkotást. Zinnek teljességgel igaza volt. Valahogy, megszépült a kép azáltal, hogy kijavítottuk azokat a hibákat amiket mondott. De nem csak az tette széppé a dolgot hogy átdolgoztuk... Hanem az hogy együtt csináltuk.
Bármennyire is igyekeztem, nem elengedni magam annyira hogy hozzásimuljak, nem ment. Az eszem hivatalosan is csődött mondott, és már nem tudott parancsolni az izmaimnak. Minden feszültség kiszállt a testemből, a vállaim ellazultak és nemes egyszerűséggel hozzásimultam.
Könyörögve kérlek, te aki odafent vigyázol rám! Kis szárnyas csibész, ne engedd hogy ellökjön!
Miután végeztünk a rajzolással, az ajkamba harapva, elpirulva néztem fel az arcába.

//előre is elnézést kérek, amiért khm... kicsit hangulatot romboltam. Nem tudom miért pont ez lett belőle, de megszaladt az ujjam a billentyűzeten, és nem akart megállni. Remélem azért nem haragszol^^ Ha nem tetszik szólj, írok más befejezést Smile

//

A szavaitól még sokkal melegebb lesz, és egész biztos, hogy a szívem is ugrott egyet. De ha szerencsém van nem érezte meg. Az viszont határozottan kellemes, hogy ő ellazul, és hagyja, hogy irányítsám egy kicsit a mozdulatait. Nem akarom megszabni, hogy melyik vonalat hogy húzza, akkor én rajzolnám és nem ő. Én csak fogom a kezét, mert jólesik, vagyis mert segíteni akarok neki.
Néha, néha teszek egy-egy megjegyzést, mindig csak pozitívat, mindig csak jót. De közben azért rengeteg gondolat szánkázik keresztül-kasul a fejemben. Olyanok, hogy "Milyen jó illata van a hajának." "Puha és selymes a bőre." "Illik a keze a kezembe." és még sokkal balgábbak.
Mégis egész jól alakul a rajz, és remélem, hogy neki is tetszik. Az utolsó vonalakat húzzuk, és én azon kapom magam, hogy további hibákat keresek, amiket kijavíthatnánk, csakhogy még egy kicsit így maradjunk, de nem találok.Tényleg nem értem magamat... félek, és nem tudom miért. Sosem éreztem még ilyet és ez egyre ijesztőbb.
Aztán ő nemes egyszerűséggel hozzámsimul. Egy pillanatra lemerevedek, s ő nem láthatja, hogy becsukom a szemem, miközben egy újabb nagy levegőt veszek. A haja csiklandozza az orromat, de nem teszek semmit. Ismét a rajzra pillantok, és közösen meghúzzuk az utolsó vonalat is.
Engedélyezek magamnak még egy pár másodpercnyi élvezetet. Úgy teszek, mintha a rajzot nézném, pedig azt most még szemüveggel sem látom.
Lassan elengedem a kezét, de arra már nem tudom rávenni magam, hogy arrébb menjek.
Leveszem a szemüvegem, és úgy nézek rá. Az ajka, amit most beharap, hirtelen nagyon vonzónak tűnik, így gyosan elkapom a szememet, hogy a szemébe nézzek. Nem mintha ez jobb lenne, mert csak most veszem észre, hogy milyen szép kékek. A kezem már megint automatikusan cselekszik, és feljebb tolja a szemüvegét, csak hogy én még jobban megsemmisüljek.
Ennél többet persze nem teszek. Rengeteg okom van rá, egyrészt sosem csináltam még ilyet - bár ezt sosem vallanám be - és rettegek, hogy elrontom. De ami még ennél is rosszabb lenne, az az hogy esetleg elutasít. Nem akarom egy ilyen kis hülyeséggel tönkretenni a barátságunkat.
Nekem óráknak tűnik az, ahogy így nézek rá, pedig alig pár másodperc telhet el. Nem tudom, hogy honnan, de találok magamban annyi bátorságot, hogy kicsit közelebb hajoljak és egy gyors puszit nyomjak a szájára.
- When she was just a giiirl... She expected the wooorld
Hangzik fel a Coldplay-Paradise, és ha nem rezegne a zsebem, azt hinném, már képzelődöm is.
- Aigoo...
Motyogom, és a zsebemben kezdek kutatni, az átok telefon után, azzal az elhatározással, hogy bárki is legyen az, kinyomom. De egy pillantás a kijelzőre és mégsem teszem.
- Miss Park! - szólok bele a telefonba vidáman és várom, hogy megtudjam miért hívott. A kezem közben elveszem Hellről, Anyámnál sosem tudni, éppen mire lesz szükség.
- Hogy nem jó a vasárnap? Miért? - nagyon meglepődök, a vasárnapi ebéd azóta rituálé, hogy nem lakom otthon, még sosem mondta le, akkor sem ha beteg volt. Ahogy hallgatom a magyarázatot, egyre rosszabb lesz a kedvem.
- Értem... Vele beszéltél már?... Nem?... akkor szeirntem várj olyan 6-7-ig hátha túlórázik... Igen... Szia... én is... szia.
Felhúzom mindkét térdemet, miközben "lerakom" a telefont, és a fejemet a lábamra hajtom, a kezeimet meg a tarkómon összekulcsolom.
- Ilyen nincs... az nem lehet...
Magamnak motyogok, pedig Hellel kéne beszélnem, hogy tudjam, mennyire utál most, hogy mennyire bántottam meg, vagy csak úgy bármi. Sóhajtok egyet, majd oldalra fordítom a fejem, hogy lássam Hayleyt.
- Mondj valamit.
Kérem, és tényleg kérem, nem követelem, mint ahogy azt máskor tenném. Egyszerű kérés. Mert most mindennél jobban vágyom arra, hogy megöleljen, és soha többé ne engedjen el.

Nem akartam, hogy véget érjen. Nem akartam, hogy abbahagyjuk a rajzolást. Nem akartam hogy elengedje a kezemet. Örökre így akartam maradni, miközben a percek óráknak tűntek.
Úgy éreztem, mintha mindig us isetartoztam volna. Olyanok voltunk mint két kirakósdarab, amikor összeillesztik őket. Éreztem amikor fél pillanatra lemerevedett, hála minden szentnek nem lökött el.
Miután felnéztem rá teljesen elvesztem. Abban a pillanatban, hogy a teküntetünk találkozott minden egyszerű volt és minden eltűnt. Eddig soha nem vettem még észre, milyen szép szemei vannak.
Istenem, most bárcsak meg.....
Megcsókolt. Vagyis, adott egy szájra puszit, de ez nála már csókszámba megy, és nálam is. Ha eddig azt hittem a világ megszűnt, akkor nagyot tévedtem. Ennek a puszinak akkora ereje volt, hogy minden gondolatot kisöpört a fejemből. Ha lehetséges lehetett, a szívem még gyorsabban vert és az arcomba még több vér szökött.
Gyűlöltem a pillanatot, amikor vége lett. És ugyan így gyűlöltem most a mobiltelefonokat is.
Remek időzítés, mondthatom - gondoltam, de nem engedtem hogy ez kiüljön az arcomra. Inkább szégyenlősen nagyokat pislogtam és bazsalogytam. Jobb elfoglaltság híjján, kiszabadítottam a hajamat a konytból és babrálni kezdtem a tincsekkel.
Nem tudtam a beszélgetésésre koncentrálni, és nem is nagyon akartam, de nem tudtam nem észrevenni a hangulat változását, majd a kis kifakadását. Elmondhatatlanul nagy késztetést éreztem, hogy megöleljem és a karjaiba bújjak, hogy soha többet ne eresszem el.
Amikor megkér hogy mondjak valamit, az ajakmba harapva kerestem a szavakat.
-Én... hát... öhm... - mondtam, nagyon okosan - Ez... ez... ez eszméletlenül és hihetetlenül csodálatos volt... - nyögöm ki nagyon halkan vérvörös fejjel, miközben lesütöttem a szememet.
Aztán egy hirtelen gondolattól vezérelve, közelebb csúsztam hozzá és ügyetlenül megöleltem. Igen ügyetlenül, nem tudom próbáltál e már egy összegubózott embert megölelni, de elmondom hogy nem könnyű... Megint csak a remény maradt, hogy nem fog ellökni.
-Mi a baj? -kérdeztem halkan.

Nem is tudom mit a rosszabb, anyám szavai, vagy ez az óráknak tűnő várakozás, hogy mit fog Hell mondani. Már megint csavargatja a haját, és most biztos vagyok benne, hogy azért mert zavarban van, csak azt nem tudom, hogy azért mert nem tudja, hogy ne bántson meg, vagy mert... mert... reménykedem, és már feladnám, amikor makogni kezd, majdnem megmondom neki, hogy inkább ne mondjon semmit, felejtse el.
Eszméletlenül és hihetetlenül csodálatos?
Képzelődöm, nem mondhatott ilyet. Nagyra nyílnak a szemeim, mert nem hiszek a füleimnek. Csak akkor, kezdem felfogni, hogy nem álmodom, amikor rájövök, hogy ismét elpirult, és még közelebb is jön hozzám. Ez sokat javít a kedvemen, de attól még nem szűnnek meg a gondjaim.
Megölel, és biztos félre fogja érteni, de felülök és lefejtem magamról a kezeit, de nem engedem el. Hátradőlök a fának támaszkodom, és kinyújtom a lábaimat.
- Nincs semmi baj.
Mondom, és elmosolyodom. Számítanom kellett volna erre anyámtól, de nem akarom most ezzel tönkretenni azt a valamit, ami van kialakulóban van köztünk Hayley-vel. Húzni kezdem a kezét, mert szeretném ha közelebb lenne hozzám.
- Komolyan mondtad, azt... az előbb?
Kérdezem, és a füle mögé igazítok egy kósza hajtincset.

Kis grimaszt vágok, amikor nem mondja el mi történt, de inkább nem teszem szóvá. Ahogy elnéztem, elég komoly lehet a dolog és ezután a puszi után nem kéne elhidegítenem magamtól.
Kis csalódottság fut át az arcomon, amiért lefejti magáról a kezeimet, de némi vígasz hogy nem enged el.
Amikor húzni kezdi a kezeimet, kicsit felemelkedek hogy közelebb üljek hozzá. Egy gondolat futott át az agyamon, hogy bevackolom magam az ölébe, de fékeztem magam. Nem akartam túl feszíteni a húrt, ez már most több mint amiről álmodni lehet. Végülis úgy döntöttem, hogy szembe ülök vele, szóval a lábai közé ültem törökülésbe. Ilyenkor jobb ha megvan a szemkontaktus, bármennyire is szégyenlős vagyok.
Kérdésére, halkan felnevettem és megráztam a fejem.
-Zin, hazudtam én már neked? -kérdeztem nemes egyszerűséggel - Mi értelme lenne ilyet hazudnom? Nem elég árulkodó a viselkedésem?

Nehéz nem észrevenni, hogy bántja, hogy nem mondom el neki mi bajom. De tényleg nem hiszem, hogy erre most kéne sort keríteni. Egyrészt mert nagyon hosszú történet, mármint ha egyszer bárkinek is elmondom, akkor elejétől-végéig fogom tenni, és nem csak egy kis részletét. Másrészt, mert nem szeretném, hogy sajnáljon, vagy ilyesmi. Tudom, hogy alapból sem vagyok az az átlagos srác kategória, de nem akarom tovább rontani a helyzetet, azzal, hogy még valamiben kilógok az átlagból. Elvégre nem sok olyan fiatal van, aki 14 éves korától gondját viseli az anyjának, mindezt úgy, hogy megússza, hogy elszakítsák, gyámság alá helyezzék stb. Nem erről tényleg senkinek nem kell tudnia. Majd ha eljön az ideje, akkor talán Hellel megosztom majd, de az nem most lesz.
Most azt kell tudnom megtudom, hogy vajon benne is, azok a fura érzések kavarognak, amik bennem, vagy csak én kergültem meg teljesen?
Ezért is kérdezek rá, pedig ezt nyilván nem így kell. De máshogy meg nem tudom. Kinevet. Nah szép, erre én is csak elhúzom a számat. Kedvem lenne megmondani, hogy ez nem vicces, de azt hiszem akkor csak jobban nevetne, így megvárom, amíg abbahagyja a nevetést és válaszol a kérdésemre.
- Nem. - nem hazudott, vagyis nem tudok róla, és hogy ezt megerősítsem, még a fejemet is megrázom
- Nem tudom.
Talán, hogy nem akar megbántani. Mert amennyire én őt ismerem, ő azt sem szokta. De azért nyilván nem hazudna ilyesmiben, csak azért, hogy ne bántson meg. Elvégre ha belegondolok, azzal sokkal jobban bántana...
- Passz. Csak azt láttam, hogy elpirulsz és elfordulsz. Honnan kéne tudnom, hogy azért teszed-e mert zavarban vagy, vagy mert zavar a dolog?
Kérdőn nézek rá, és még mindig fogom a kezét. Igyekszem a szemébe nézni, pedig nem egyszerű. Férfi vagyok, és bár nem vallom be még ráadául tapasztalatlan is. Én ilyet azelőtt csak a drámákban láttam, amiket anyával nézünk vasárnap délutánonként, és olyankor mindig azt gondolom, hogy gáz az egész, de be kell látnom a valóság sokkal nehezebb... És nem én nem tudok olvasni a jelekből. Bár az, hogy még itt van, hogy nem küldött el a francba, hogy azt mondta, nem hazudott, az bíztató. Főleg, mert rólam és róla van szó.

Kicsit megsértődtem, de nem mutattam.
Mi az hogy nem tudja?! Áhj, pasik... Annyira vakok! Tök egyértelmű jelek és olyan feltűnőek hogy majd' kiböki a szemüket.
Kihúztam a kezemet a kezéből, de ezzel egyuttal, négykézlábra támaszkodtam és olyan közel hajoltam az arcához hogy az orrunk szinte összeért. Nem tudom honnan volt ennyi merszem, de megcsináltam. Nagyon reméltem hogy nem fog kiakadni.
A szívem megint háromszoros tempóbal kezdett kalimpálni, az arcomba vér szökött és a szemeim a megszokottnál is jobban csillogtak. A hajam össze-vissza szállt a lágy szélben.
-Akkor mutatok valamit, ami remélem meggyőz... - suttogtam, majd én is egy gyors szájra puszit leheltem az ajkaira. Nem tartott tovább két másodpercnél, aztán elhúzódtam. Visszahelyezkedtem török ülésbe és vártam.
Vártam hogy mi lesz... Elküld-e a francba, vagy... nos igen...
A jobb lehetőségben még mindig nem merek hinni. Csak ülök, lesütött szemmel, és igyekszem nem síra fakadni.
Ez a helyzet kihozta belőlem a sírhatnékot. Olyan közel van... És mégis, még van szakadék amit nem tudtunk áthidalni. Még van, és csak reménykedni tudok hogy sikerül, mert valljuk be. Bele estem, de nagyon.

Egy pillanatra megijedek, hogy itthagy, mert elengedi a kezemet, aztán még levegőt is elfelejtek venni, olyan közel hajol hozzám. Amíg beszél nagyot nyelek, mert lássuk be, ez már tényleg sok. Mármint idegileg. Nekem.
Van az a mondás, hogy csók közben be kell csukni a szemet, meg minden, de az enyémek csak kikerekednek, a bizonyításra. Oké, ez már nekem is elég egyértelmű.
Ráadásul 21 évnyi várakozás van bennem, úgyhogy felhagyok minden kétséggel meg hasonló baromsággal, és egyszerűen, ösztönből cselekszem.
- Meggyőztél.
Mondom és közelebb hajolok, de közben a kezemet a tarkójára teszem és őt közelebb húzom magamhoz. Fogalmam sincs, hogy kell csinálni, de nem lehet olyan nehéz csókolozni. Egyszer meg nekem is meg kell tanulni, legfeljebb kiröhög. Na jó ha azt megteszi, ez volt az utlsó alkalom, hogy próbálkoztam.
Szóval csók. Mostmár becsukom a szemem, és egy apró puszival indítok - nem árt valami olyannal kezdeni, ami biztos megy. De ennyi már nem elég. Nekem nem. Igyekszem kiszorítani a különböző filmes csókokat, és csak azt csinálni, ami szerintem jó.
Megkóstolni, gyengéden simogatni a nyelvemmel - és még csak nem is olyan gusztustalan, mint amilyennek hagzik - puhatolózni, engedély kérni.
Lesz ami lesz. Ehhez végül is ketten kellünk.

Nem néztem fel, egészen addig, amíg a kezét a tarkómon nem éreztem.
Minden ami ezután következett, az ösztönből jött. Engedem magam, és már a melkasához simultam. Egyik kezemmel a melkasán támaszkodtam, miközben a másikkal az arcát érintettem meg.
A szemeim autómatikusan lecsukódtak, mintha megérezték volna, hogy ez az a pillanat.
Engedtem, had sodrojon magával. A szívem lassan elérte a kritikus ütemet, de nem érdekelt, ahogy az sem, hogy az arcom az lassacskán majd felrobbant a sok vértől. Csak egy dolog számított.
Ajak tapadt ajakra és simogatták egymást. Zin nem rontott be ajtóstul a házba, aminek kifejezetten örültem. Eddig egyetlen fiúval csókolóztam, de azt nem is nevezném csóknak... Inkább mintha a srác megpróbálta volna ledugni a nyelvét a torkomon... Elég gusztustalan volt...
De ez... Minden egy apró puszivak kezdődött, aztán kivirágzott. Apró simítások és érintések édesítették a csókot. Kicsit ügyetlen voltam szerintem, és annél bizonytalanabb, de aztán minden gát átszakadt és átadtam magam.
Szabad folyást engedtem mindennek és úgy szólván beengedtem Zint.
A csók lassú volt, lágy és egyáltalán nem követelőző. Pont olyan tempójú és éppen annyira tele érzelemmel, ahogy azt egy első csóknak illik. Ha most ebben a pillanatban meghalnék, boldogan tenném azt.
Nem tudom mennyi ideig tarthatott, de levegő híjján kezdett kicsit fullasztóvá válni a dolog. ÉDes halál lenne annyi szent, de inkább lassan elválasztottam az ajkainkat.
Kipirulva és csillogó szemekkel néztem a szemébe. Ziháltam és szédültem, annyira jó volt. Megint csak kerestem a szavakat, de alig találtam meg őket.
-Ez... Ez.. -kezdtem bele, halkan, szinte alig érthetően a szapora lélegzet vételektől - fan.. fantasztikusan... é... észbontó volt...

Egy aprókéz a mellkasomon, egy másik az arcomon. Most biztos érzi, hogy majd kiugrik a szívem, olyan gyorsan dobog, és hogy ég az arcom.
Még közelebb húzom, már amennyire ez lehetséges, és a másik kezem is önállósítja magát... előbba hátára, majd a derekára csúszik. A tarkójától is elkalandozom, mert nem lehet, hogy ne játszak a hajával.
Ez az egész sokkal egyszerűbb mint gondoltam. Ha tudom, hogy ilyen könnyű, sokkal előbb megteszem.
Hell lassan utat enged, én pedig még mindig óvatosan tapogatozóm, lassan, ráérősen, elvégre rengeteg időnk van. Igaz nekem lenne dolgom, de azt hiszem vannak fontosabb dolgok, mint a beadandók.
Ez legalábbis sokkal de sokkal kellemesebb és élvezetesebb. Mert bizony élvezem, talán jobban is mint kéne, de majd megnyugszom.
Az egész nem tart olyan sokáig mint szeretném, de nem engedem el rögtön még egy bucsú puszit kap. Bár ha rajtam múlna ez a búcsú csak félpercre szólna.
Aztán kinyitom a szemem és mosolyogva nézem, hogy kipirult, és hogy ragyognak a szemei. Lehet még ennél is szebb?
Ahogy beszélni kezd, nem bírom ki, hogy ne nevessem el magam.
- Hell, te dadogsz!
S mielőtt még megsértődne, kap még egy puszit a dadogós szájára.
- És cseresznye színű vagy.
Nagyon felbátorodtam. Mindegy. Így sokkal jobban hasonlítok önmagamra. Még egy puszi.
- Egyébként meg tudtad, hogy az orrodon is tudsz levegőt venni?
Kérdezem, mert közben arra is rájöttem, hogy ez volt a baja. Én vettem közbe levegőt, nem is értem, ő hogy bírta ennyi ideig levegő nélkül, de minden tiszteletem az övé. Azt hiszem most majd utálni fog, főleg, hogy képes vagyok mindemellé szemtelenül vigyorogni, de ennyire már csak ismer. Nem?

Az első megjegyzésére csak elpirulok. Aztán jött egy puszi, ami nem sokat segített a helyzetemen. Aztán amikor megemlítette, hogy milyen vörös vagyok, felháborodva néztem rá.
-Bagoly mondja verébnek! -méltatlankodtam, miközben megböktem a mellkasát - Téged sem lehet hulla fehérésggel vádolni!
Még mostis le tudott venni a lábamról egy puszival. Jaj de felbátorodott itt valaki! Még a hangját is megtalálta. De a következő megjegyzéséért, már bünhődnie kellett. Arra már nem válaszoltam, csak durcásan rápillantottam, persze a szemem az kinevetett, mindenesetre "bedurciztam". Szépen az arcába dobtam a hajam, majd elhelyezkedtem az ölében, majd arcomat a melkasába fúrva bevackoltam magam és nem szóltam semmit. Pontosan úgy viselkedtem mint négy éves koromban amikor kedves bátyám játszásiból leszedegedte a Barbie-mnak a fejét.
Nagy fiú már, majd szépen megoldja a helyzetet. Már nagyjából sejti mivel vehet le a lábamról. Persze most is volt ném "félni" valóm. A bátyám ilyenkor mindig elkezdett csikizni. Rólam tudni kell, hogy iszonyatosan csikis vagyok. Ha már valaki olyan helyen ér hozzám, rázkódom a nevetéstől és pattogok a helyemen mert nem bírom.
Ezzel is meg lehet enyhíteni, mert egy hangos kacagásnál nincsen jobb, főleg hogy kölcsön csiki vissza jár! Ebben ér bosszút állni!

Nincs nálam tükör, bár biztos igaza van. De ha tippelnem kéne, még mindig ő a pirosabb. Én amúgy is kezdek megnyugodni. Az egész feleannyira sem vészes, mint képzeltem. Bár ezt nem kéne elkiabálnom, most élvezem a helyzetet, akkor meg miértne használjam ki?
A következő megjegyzésemre bevágja a durcát, de elég érdekesen teszi. Amit a hajával csinál, és ahogy hozzámbújik... Oké, ilyenkor mit kell csinálni? Nyelek egyet, majd mégegyet. Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, aztán be is csukom. Mégsem mondhatom azt, hogy mássz le rólam most rögtön. Az elég hülyén venné ki magát. Nem?
Inkább a szemüvegemért nyúlok és visszaveszem. Azt mondják, a szemüvegtől az emberek intelligensebbnek látszanak, hátha a gondolkodásban is segít.
Megfogom a vállait és kicsit eltolom, hogy a szemébe nézhessek. Tudnom, kell, hogy tényleg megsértődött, vagy csak megjátssza.
- Nem bántásból mondtam.
Tényleg nem, de lehet úgy hangzott neki, a fene se tudja, hogy gondolkozik. Én legalábbis biztosan nem. Ezért nem is volt soha barátnőm... Hmm... Tényleg, most akkor van? Erről is kéne beszélnünk. Mármint arról, hogy mi lesz holnap, meg holnapután és azután. Bár a legfontosabb most az, hogy azt kiderítsem ma mi lesz. Belefogok ebbe őrülni és közben mégis meg szeretném újra csókolni. Az egésznek semmi értelme. A szemüveg nem segít a gondolkodásban, de ezt eddig is tudtam. Áh, nem tudom mit akarok! Beszéltetni kéne őt. De hogy? Ennyit az IQ-mról. Egy lánnyal szemben felmondta a szolgálatot...

Amikor eltol magától, engedelmeskedem. Nem vagyok annyira jó színésznő, szóval igazán meglepődök azon hogy megkérdőjelezi a játékot. Mondjuk igen, lehet elvárja hogy felnőttként viselkedjek, nem pedig mint egy gyerek. De én ilyen vagyok. Tudok felnőttként is viselkesdni, de a felnőttek világa fáj. Gyerek szemmel minden más és szebb. Sokkal jobb játékosan élni, mint szürkén beállni a mókuskerékbe.
Amikor győzködött elmosolyodtam, és nem tetettem tovább a durcás kislányt. Úgy látszik ő nem tud még/már játszani, szóval éppen itt az ideje, hogy újra megtanítsam. PErsze nem fogom erőltetni, de valahogy megpróbálom majd megmutatni, hogy mennyivel jobb és érdekesebb a világ játékkal.
-Tudom... -mondtam halkan, és megérintettem az arcát és megvontam a vállam- Csak játszom... Felhívom magamra a figyelmet, bevonlak a kis világomba... Boldog perceket szeretnék szerezni, nevetést hozni... Nevezhetjük bárhogy, a lényeg hogy sosem hittem volna, hogy a gyatra színészkedésem átmegy a rostádon!
Aztán feltoltam a feje tetejére a szemüveget, majd lassan közelítve egy apró csókot leheltem a szájára. Legszívesebben még folytattam volna, de nem akartam tovább feszíteni a húrt. Szerintem ezzel a kis durcizássaljül felhúztam, és mostmár biztosan nem tudnám elviselni, ha ellökne és elmenne. Ha soha nem nézne vissza és eltemetné ezt az egészet, mielőtt megszülethetett volna.
-Figyelj... -nézek rá, majd egy kis szünetet tartva rágcsálom a számat. Próbálom összeszedni a gondolataimat, a koncentrációtól apró ráncok jelentek meg a homlokomon - Te.. Meg én... Nem... Vagyis... Hát ezt nehezebb megkérdezni mint gondoltam... Mindegy... Szóval... Te, akarsz engem? Várj... Ez nem jó... Öhm... -kicsit bosszankodva a sarkamra ülök és jól összeszidtam magam, amiért nem tudok kinyögni egy normális kérdést - Mi lesz velünk? Vagyis... Lesz olyan hogy "mi"?

karakterinformáció

» Let's continue our love story - Josh&Hell
» Ice,ice baby... - Hell & Zacky a városi koripályán
» You know that I love you so I love you enough to let you go - Greg & Izzie
» Pokoli keringő - Hell lakása, Frankie&Hell
» Wellcome home Hell! - Izzie&Zin&Hell

It's a love story baby just say YES ~ Zin&Hell

It's a love story baby just say YES ~ Zin&Hell

Similar topics

Similar topics