Kedvezményes koriest van az egyetemistáknak, így mindenki itt tobzódik. Mi se maradhattunk ki a haverokkal. Én persze Margaery-t - lánykori nevén Margitot - is elhoztam. Ő a kézi kamerám, a formáiból és könnyed kis súlyából ítélve egyértelműen nőnemű berendezési tárgy. Bezzeg az egyetemi batár kamera! Nem véletlen neveztük el Óriás Jack-nek (gyk: 'Jack, the Giant' - utalás az Égigérő paszuly mese angol címére: Jack, te giant killer).
Szóval Margitkával a kezemben, korival a lábamon lötyögök nyugdíjas tempóban körbe-körbe. Nem hajt senki és teljesen kellemes így. Egyébként sem vagyok egy jégtáncos, örülök, hogy biztonságosan közlekedek a jégen.
Ezzel nem sokan vannak így - remek témát adva nekem ezzel a filmezéshez - de akad egy-két tudását villogtató is.
Az egyik fordulónál látom jégre zuhanni az ismerős szőke tincsek tulajdonosát, Hell-t. Vigyorogva közeledek, a kamera persze felé van fordítva és világít is a kis fény, ami azt jelzi, hogy "adásban van" a lány.
- Hé Hell! Milyen a kilátás lentről? - nevetek, hangom pedig barátságosan cukkoló, egyáltalán nem bántó.*
- Egyszerűbb úgy felállni, ha térdelsz... - adok egy tippet is, miközben szabad kezemet nyújtom felé. Amekkora darab vagyok hozzá képest, talán nem fog elrántani, szóval felsegítem.

- Hogy is felejthetném el... - szélesedik ki mosolyom, de a kamera marad. A tavalyi sportnapon sikerült a szöszinek elcsípnie, miközben a srácok szívatásának tárgya voltam és egy szál boxerban kellett kiosonnom az öltözőből. Hát mit ne mondjak, ciki volt a helyzet, bár többen mondták, hogy a csajok ölnének azokért a képekért. Nem igazán hiszek nekik. Azok a képek csak maradjanak titokban, felejtődjenek el... ápropó elfelejtés!
- Azt hittem, már kitörölted őket. Nézegetni is szoktad perverz módon, mi? - cukkolom a lányt, bár van valami szabály a mérges sárkányokra azt hiszem. Lehet a végén a jégen fogok kikötni én is, mert a torkomnak ugrik.
Némileg megnyugodva konstatálom, hogy nem így történik, hanem a pálya széle felé csúszik a hölgyike. Könnyed mozdulattal csusszanok én is mellé - nem akarom zavarni a körözőket azzal, hogy élő akadályként ott állok közöttük, miközben a lánnyal beszélek.
- Hogy mi? Jah, nem... magamtól jöttem. - szélesedik ki mosolyom, majd arckifejezésem kissé értetlenné válik. - De miért téged küldtek, ha nem szeretsz korizni?... És miért nem kívülről fotózol, ha nem vagy biztos a kori-tudásodban? - Néha az élet meglepően pofonegyszerű tud lenni, nem? Csak egyesek bonyolítják meg maguknak. A kamera egyébként kissé elfelé irányul, a korizókat veszi és nem a lány arcát ezúttal.