-Komolyan? Meg mertem volna győződni az ellenkezőjéről! - Ingatom a fejem vigyorogva. Na már most vagy tényleg el kéne hinnem, hogy baleset folytán ütött el, vagy éppenséggel birka türelme van, fát lehetne vágni a hátán és minden egyéb, mert szerintem éppen elég okot adtam rá, hogy kinyírjon. Még a munkahelyén is leégettem. Bár talán elég felnőtt emberekkel dolgozik ahhoz, hogy ne ítéljék el, amiért valami idegen baromkodik. Az nem Amelia, csak egy szerencsétlen, akit nem ütött el eléggé... Nem igaz?
No de inkább üssünk el mást. Mondjuk az időt. Vagy valaki mást a nyomikocsival, ketten. De természetesen ez sem tetszik a másiknak. Lehet jót tenni ennek a nőszemélynek?
-Nem tudod, mit hagysz ki. - Hagyom meg kis farkasszemezés után. Az alatt ugyanis éppen azt próbáltam eldönteni, hogy ügyesen kivágta magát és hagyjam a pokolba, vagy annyira kis szenteskedő, hogy egy kis győzködéssel mégis rávehetném?
-Edződtem már eleget. Itt az ideje a tettek mezejére lépni! - Mi bizonyítaná jobban a mazochizmusom, minthogy eljöttem vele a fertőtlenítőszagú pokolba, és hogy röhögve viselem a gázolásom? Na ugye...
Minden esetre megvonom a vállam és hagyom a témát, mert úgy tűnik nem akarja jobbá tenni egy szenvedő, végstádiumú lábmegnyomorgatott utolsó napjait. Majd a halálom után bánhatja, és mardoshatja a bűntudat, hogy már sosem tudhatja meg, milyen az Ivanovféle mókavonatra felszállni.
-Tutira elítélnek. Kár fecsérelni az időt! - Mindezek után még azt hiszi, hogy van esélye megúszni as sittet? Kac-kac...
-Milyen szerencse, hogy a fehér ló ma otthon legel, mert anélkül nem találkozhattam volna bájos, de közveszélyes kiskegyeddel! - Fokozom tovább az őrületet szakadatlan vigyorral a képemen. Az a pacsi meg aztán csattanjon, mert hát összetartó őrülteknél kell az ilyesmi.
Őrületünk palástolásaképp viszont egy kicsit komolyabb témába fogunk, míg várunk az eredményekre.
-Beszélni teljesen más róla, mint megélni. Nem érdekel, ha a kórházról beszélsz, míg nem kell ott lennem. Ez olyan, minthogy biztosan állást tudsz foglalni mondjuk a bázisugrásról, de sosem csinálnád utánuk. - Beszélni lehet róla. Sőt. Ha az ember nem olyan vizuális típus, vagy a gondolatai hatására nem lesz rosszul, akkor nincs gond. De ott ülni abban a betegség koncentráló intézményben... Váhh. Pfujj.
-Ez a mai legszimpatikusabb megnyilvánulásod! Egy nő tudja, hogy mit akar! - Bólintok elismerően. Nincs vonzóbb annál, mikor egy nő tényleg tisztában van az értékeivel és hogy mit is akar. Nem irányíthatják mások és magasról tesz arra, ha valakinek nem felel meg. Remélem tényleg ilyen az életben is és nem csak úgy kibukott belőle valami, amit úgysem tud betartani...
Szóba kerül közben az is, hogy mennyi esélyem van lábbal együtt megélni a harmincat, aztán a doki is beúszik a képbe hamarosan...
Lesokkol, hogy hetekig tartó pihenőre ítél és az is, hogy nem lesz körmöm. Utóbbinak utána is érdeklődök, de bár ne tettem volna. Ágyra fektet, amitől már most viszket a nem létező összes tagom is. Nem épp kellemes, ahogy tapogat, és az összes idegszálam tiltakozik a környéken, de igyekszem nem jelét adni. Siránkoztam már eleget Ameliának. Ideje hősnek lenni. Bár amikor közli, hogy "RÁVARRNI" a körmöt a lábujjra, na akkor elpattan bennem valami és úgy döntök, hagyom a hőst a büdös fenébe.
-Hogy mondta, doki? Rá...varrni? - Nagyot nyelek. Az a tűvel, cérnával fércelős fajta kép ugrik az agyamba, és nem gyengén kezd el tikkelni a szemem. Még valami "szurkációs" tálcát is akar én meg csak forgatom a fejem... Egy kicsit összevontam az injekcióval, szóval nálam már csak a szúrás része maradt meg.
-Nem tudok róla... - Válaszolok a kérdésre összehúzott szemöldökkel. Nem voltam kórházban vagy 10 éve szerintem... Védőoltás. Pff. Kell a gyíkomnak, hagyja a francba azt a körmöt, doki, jó lesz a lábam anélkül is! Eskü.
Ameliára sandítok, aki biztosan meglátja a szememben a sikolyt, amit 24 éve nem látott anyámhoz intézek. Ha nem halok bele, akkor minimum ellopom Amelia jogsiját... Legalább egy darabig - míg nem adják ki újra az iratot - nem árthat senkinek.

-Meglehet! - Most már aztán tényleg összezavart. Szóval férjnek akar, akit kinyírhat? Amelia betegebb, mint hittem. Nem csoda, hogy mazochista... Megszerez valakit, beleszeret és hogy kínozza magát, kinyírja. Világos!
-Most, vagy soha! Nem akarnám, hogy még egyszer elüss... - Televíziós ajánlat műsorvezetőjeként ejtem ki azt a most vagy sohát, közben meggyőzően vigyorgok. Isten ments, hogy bepótoljuk... Az azt jelentené, hogy újra kórházba kerülök miatta... Inkább kihagynám.
-Tényleg? Nem hittem, hogy ilyen gyorsan beadod a derekad! - Nem is kellett sokat győzködnöm, hogy segíthessek a felkészülésében. Lehet, hogy a másik kiéhezettebb, mint hittem. Egye fene, megoldjuk!
Időközben úgy tűnik elbeszélünk egymás mellett, így némi magyarázatot igényel poénos szösszenetem. Bár így már úgysem lesz vicces...
-Azt mondtad lovag vagyok, nem? A lovagoknak van lova... Az én lovam meg otthon... - Adagolom lassanként, hogy neki is leessen, bár ennyire gyengeelméjűnek azért nem tartom. No mindegy. A lényeg úgyis csak annyi lett volna, hogy ma kivételesen nem kocsival közlekedtem, ezért tudott elütni és most ezért vagyok itt vele... Ha kocsival jövök, nem találkozunk. Vagy, ha mégis, akkor valószínűleg nem lennék ilyen barátságos. Ha a lábam töri el, az kevésbé fáj a lelkemnek, mint az, ha tönkre teszi a kocsimat. Azért lehet, hogy ott helyben legyilkoltam volna...
-Igen? Majd meséld el, ha túlélted... - Nevetek fel. Én biztos, hogy nem lennék bázisugró. Videókon nézni jó, meg szép, meg vicces, de én aztán nem röpködnék sziklaszirtek között... Az valahogy nem az én világom. Talán ér elég adrenalinlöket anélkül is, hogy ilyeneket művelnék.
-Annyira jóban még nem vagyunk, hogy ezt eláruljam! - Válaszolok a kérdésére. Talán túl titokzatosra sikerül, de hát ez az igazság. Lényem legmélyebb bugyrairól csak Aubrey tud, és ezt mással nem is osztanám meg. Így meg valamit ki kéne találnom, amiben sosem vagyok jó, így aztán marad a ködösítés. Na, az megy.
-Naná! Eddig a csoki-kóla kombó vitte a napot, de most felülírtad! - Nevetem el magam. Egyszerű vagyok, mint a faék. Nem kell nekem sok minden.
Boldogságom hamar tovaszáll, mikor a dokival kerülök szembe. A körömvarrás nincs épp ínyemre, de nincs apelláta, szóval csak bólintok, hogy csinálja. Belül azért egy beszari 3 éves szintjén érzem magam, és a fúró hangjától is majd kiugrik a szívem. Egy pisztolycsővel is hamarabb néznék szembe teljes higgadtsággal, mint az orvosi kütyükkel. Oda sem akarok nézni, csak a plafont bámulom és magamban elmormolok néhány Mi atyánkot... Nem túl kedves ez a fazon, és még a csajok is csak bámulnak, meg kukulnak. Valahogy viccelni sincs már kedvem. Főképp azok után, hogy közli, két nap múlva is jönnöm kell és két hét múlva is. Mi van? Azt hiszi, hogy körülöttük forog a világ? Kiszedem én a varrataimat magamnak, Amelia meg simán eljöhet kötést cserélni, ha már ekkora slamóba kevert...
-Értettem! - Szalutálok is mellé, mert hát végre végeztünk és úgy tűnik, lassan kikerülök ebből a katyvaszból. Na meg hát mégsem én lennék, ha nem csinálnék valami marhaságot. Majd a végén fejbever az előbb kért tálcájával és a fejemen is kötéssel mehetek haza...
A zoknim csurom vizes, lévén eláztunk, így mellőzöm a felvételét, a cipőmbe meg úgysem férnék bele ezzel a bucival a lábfejemen, úgyhogy az öltözködés ki is merül annyiban, hogy magamhoz veszem a holmimat... Bízom benne azért, hogy az említett tetanusz nem a seggembe kell menjen, de ha mégis, akkor majd riszálok egyet a Bex nevűnek, had legyen egy jó napja... Ilyen kőkemény, formás tomporral úgyis tutira ritkán találkozik. Haha.
A doki még közben kérdez valamit, amire hirtelen nem is tudom mit kéne válaszolnom.
-Kénytelen leszek! - Hagyom meg. Be kell írjam a határidőnaplómba. Ez sürgősségi időpont, majd a dokinak kell elszámolnia az aktuális alannyal, akivel dolgom lett volna... Igazából szar lesz felkelni és azt sem tudom, hogy botorkálok be ilyen hajnalok hajnalán... Főleg, hogy ahogy elnézem a lábam, a kocsi ki lesz lőve. Csodálatos... Jöhetek busszal? Áh. Frászt. Inkább taxizok!
Ameliára meredek és egy csöppnyi megrovás van a szememben. Amolyan "Mibe kevertél?". Ez van. Ember tervez, Amelia végez... Legközelebb jobb lesz jobban odafigyelnem, ha nem akarok több ilyen tortúrát. Bár én vígan el lettem volna otthon a fityegő kis körmömmel, és megúsztam volna ezt az órák óta tartó, lélekromboló túrát.
Amelia! Jössz eggyel, Istenemre esküszöm! Egy jó naggyal! Nem, nem pofonnal...

Mint később kiderül, a kontrollt nem is úszom meg, így tuti, hogy be fogom váltani a kocsikázós ígéretet! Nem menekül meg.
-Persze, tudom, hogy csak nehezen megy az ismerkedés. Abszolút megértem, hogy megtetszett a kis pofám és cselekedned kellett. Semmi gond. - Vigyorgok a másikra. Úgysem mossa már le, hogy direkt ütött el... Pedig pont annyira volt az én hibám is, mint az övé. Ha nem jobban az enyém... Ki tudja.
-Lehet! De jó tanár vagyok, hidd el! Nem lesz gond. - Huhhuhúúúú. Ez egyre jobb. Simán elüttetem magam máskor is, ha ennyire könnyű így ismerkedni. Úgy látszik a sérült férfi gondoskodást vált ki. Bár a baj ezzel csak az, hogy nehezen játszom ezt a szerepet. Ezt pedig a másik is tapasztalta már a nyűglődésemmel.
Mikor leesik a másiknak a "ló" kérdés, csak vigyorgok. Nem ajánlom fel, hogy viszem egy kört, mert milyen alapon? Ennyire azért nem ismerjük egymást. Ha meg vezetni akarná, ki is halnék... Jobb, ha ugrunk.
-Szóval igazából nem vágysz rá, csak van valami külső, vagy belső kényszered? - A tekintetét fürkészem homlokráncolva, mert ez a kijelentés nem egészen úgy tűnt, hogy ő akarja ezt az egész bázisugrósdit és önszántából, puszta adrenalinélmény miatt vállalná, mert akarja. Eléggé úgy tűnt, hogy azért, mert bizonyítani akar. Az ilyen általában hülyeséghez vezet. De persze ezt ő tudja...
-Meglátjuk majd, hogy mit okoztál és attól teszem függővé... - De az tuti, hogy a rabszolgám lesz, már így is. Egyébként jóban lenni elég relatív. Elütött, a nap nagy részét együtt töltöttük, de még nem ültünk le egy kávé fölé kidumálni az egészet, csak baromkodtunk. Így ez csak valami felületes. Hogy lehetnénk jóban? Nem is értem a kérdést. Sebaj, majd egyszer ezen is túlesünk.
-A csokit! A kóla csak mellékes, de a csokit megelőzni... Az már felér egy maraton teljesítésével! - Én is vigyorgok, de nem túl sokáig. A doki hamarosan beúszik a látóterembe a remek híreivel, aztán fúr, farag, csinosít, én meg halálra vagyok rémülve, bár igyekszem nem mutatni. Gyűlölöm a kórházat, az orvosokat, a kórházi kezelést. Minek nyúlt hozzá? Jó volt az úgy magában. Tuti meggyógyult volna Váááá.
Félelmem és kiszolgáltatott helyzetem baromkodással próbálom elaltatni, így hát riszálni kezdek, mikor seggbe akarnak szúrni. Így találj el, bébi! Naná, hogy sikerül neki, ami nem éppen kellemes, szóval később majd kérek rá puszit Ameliától!
Kiszámolásig egyébként nem jutottam, hogy ki lesz itt, vagy sem. Ha a másik tudná, hogy arra gondolok, hulla fáradtan is kísérgetni fog, mert megérdemli, akkor talán teljesen más véleményen lenne... A doki lassan lelép, miután a lányt is szemmelverte, aztán megint jön a segítőkész ápolónéni a kocsijával... Nagyon sóhajtok, aztán belehuppanok. Nem tudom megúszni, hogy ne tologasson, járni meg ezen nehéz lesz.
-Minek? Nem lesz semmi bajom, tudok magamra vigyázni! - Nézek a másikra értetlenkedve. Megoldom én egyedül is. Amúgy meg talán lenne, de senkit nem terhelnék le, hogy hé elütött egy ápolónő, gyere már át pátyolgatni a bibis lábammal együtt. Neeem. Ezt még Aubreyval sem tenném meg, pedig ő aztán mindent tud rólam. Majd megoldom valahogy.
-Egyébként ne fáradt, hívok taxit. Morgós medvének biztos szüksége lesz rád! - Intek fejemmel a távozó doki után. Bár nem szívesen válnék el a rabszolgámtól, megértem, hogy melóznia kell és a mi pajkos kis kalandunk eddig tartott. Szomorú.

-Biztos akkor történt, amikor koppant a fejem a motorháztetőn... - Nem volt azért ez akkora baleset, de kezdem élvezni, hogy túljátszom a szerepem. Még talán nyalókát is kapok, ha ügyes kisfiú voltam!
-Hát ezzel a részével biztosan nem lesz gond! - Hamiskás mosoly terül szét az arcomon. Áh, egy frászt. Belevaló cápavigyor az, nem csak holmi mosoly! Naná, hogy van referenciám, nem is akármilyen! Cöhh. Nincs itt mit gondolkodni, de hát max ő marad le rólam. Így járt! Úgyis a szőkéket jobban szeretem...
-Hmm... Akkor belevalóbb csaj vagy, mint gondoltam. - Eszembe nem jutna, ahogy így ránézek a kis ápoló tündérkére, hogy eszébe jut a bázisugrás. Bár az is tény, hogy én fix, hogy nem csinálnám azt, amit ő itt egy nap alatt... Nem kéne ennyire előítéletesnek lennem. Vagy csak jobban meg kéne gondolnom, ki milyen ember lehet. Attól, hogy egy autónak nevezett, 4 kerekű talicskával jár és cukin fest, még lehet kemény csaj...
Hamarosan túlesek a plasztikázáson és egy kis botoxot is kapok, hogy babákéhoz hasonló simaságú legyen a seggem... A cipőmet persze bő egy óra alatt kinőttem, szóval marad a rokikocsi a sajátom helyett. Ha Amelia visz haza, úgyis szoknom kell a szűk helyet.
-Jóóól van! - Megadóan feltartom a karom, mert tényleg nem fogja abbahagyni, amíg nem egyezem bele... Pihenni fogok cserkészbecsszó... Majd kitalálok valamit, hogy ne unjam halálra magam... Pl nasit zabálok és filmeket nézek filmtörténet órára, aztán pedig kitalálom a féllábas edzésprogramot sérültek és amputáltak számára, hogy ledolgozzam a chipset, amit magamba tömtem... Nem lenne jó egy szédült bige miatt megfosztani a hölgyrajongóim a tökéletes test látványától és kibérelni egy helyes kis pocakot...
-Jah. - Bólintunk a mehetünkre, és végre nem akar tologatni, mint egy kislány a babáját. Hajtom én magam, legalább őrültködhetek. Kicsit Joe Swansonnak érzem magam a Family Guy-ból és baromira jót tudok kuncogni magamban.
-Gondolod könnyebben gyógyul a lábam, ha te viszel haza egy taxi helyett? Ha abból indulok ki, ahogy eddig láttalak vezetni, nem vagyok nagyobb biztonságban, mintha ebben gurulok haza. - Mutatok a nyomikocsira, de azért röhögök. Persze simán hazavihet, ha már ennyire akarja. Legalább besegít a házba... Ciki lenne elbicegni odáig, vagy megkérni a taxist, hogy felárélt karoljon már át és vigyen el a házamig...

-Én? Soha... Ne próbáld menteni magad, a bíróság majd meghozza döntését az általad okozott kár mértékéről... - Valószínűleg tényleg beverhettem a fejem, mert olyan hülyeségeket beszélek, amin még én is meglepődöm. Lehet csak a stressz hatása. Totálisan be vagyok gyulladva a kórházaktól. Vajon van külön kifejezés a kórházfóbiára? Sebaj. Szerencsére Amelia jól bírja idegekkel, amik vagy kötélből vannak, vagy már nincs neki egy sem és ezért tűr ilyen lelkiismeretesen. Esetleg csak meg akarja úszni a szándékos emerölési kísérletért tett feljelentésem... Ki tudja.
-Mennyivel lenne jobb a műszerénység? - Na ez úgy istenesen a sírba tud tenni. Mikor valaki tudja magáról, hogy jó valamiben, és akkor is húzza magát, hogy áááh, neeem, dehooogy. Headshot!
-Ühüm. - Nézek rá összehúzott szemmel. Na most aztán tényleg nem tudom, hogy milyen is ez az Amelia... Bevállalós, vagy sem? Melyiket játssza?
Persze gyanakvásom hamar elillan a mindenféle szobrász eszközök és a tű láttán is, így gyorsan túlteszem magam ezen a gondon. Később már csak a felszabadultság marad, hogy túl vagyunk mindenen...
-Szívesen! - Hamiskás vigyorom elárulja, hogy azt lesheti, mennyire fogok szót fogadni... Bár muszáj lesz, mert valahogy úgy érzem, eléggé lüktet a lábam, ami nem jelent túl sok jót... Lehet, hogy most nagyon vagány vagyok, de nem sok esélyem lesz, ha istenesen belenyilall majd a beavatkozás következtében a fájdalom...
-Áhháá! Szóval lelkiismereti kérdés. Értem. Hát... nem akarok utadba állni... - Röhögök. Még rám fognák, hogy megnyomorítottam egy szegény ápolónő lelkét. Van már elég a rovásomon, nem kell még ez is pluszba, szóval hagyom, hogy bepasszírozzon a bohócmobilba, miután elmegy érte és elém gurul vele. Látványosan hátrébb gurulok a kocsival, mikor érkezik. Nehogy az ép lábamat is tönkre tegye.
Besegít, aztán indít, mintha tudná, hová kell menni... Vagy magához visz? Huncutabb, mint hittem...
-A lámpánál balra! - Jegyzem meg, nehogy elrontsa az irányt, ha már haza akar vinni...
-Mi számít fájdalomcsillapítónak? Fű, alkohol, vagy csak az orvosi rendelvényre kapható kemikáliák? - Ismét vigyorgok, így aztán tudhatja, hogy hülyéskedek. Bár tény, hogy alkohollal nem lenne gond, és talán a zöldet is meg tudom oldani hamarjában, de kétlem, hogy érzéstelenítő, meg minden túróval együtt ajánlatos lenne az ilyesmi. Már nem mintha érdekelne, de meghalni azért csak nem akarnék még... Tablettásított fájdalomcsillapítóm viszont nem hiszem, hogy van némi ibuprfent leszámítva, ami a fejfájásra is elég gyér...
Marad az útközben vásárlandó baseball ütő.

Napi gyötrelmeim szerencsére hamar véget értek. Amelia társaságában csak úgy repült az idő. Még jó, mert lassan kezdtem bedilizni a kórházban. Tuti meggyógyult volna mindez magától is... Az orvostudomány számomra csak sarlatánság... Meggyógyítunk címszóval még több bajod lesz és egy vagon mesterséges bogyót is beléd tömnek, amitől még több lesz. Fenét... Elég egy kis vodka, vagy valami ütős szesz és kutya bajod sincs! Minden esetre a lány lelki nyugalma érdekében túlestem ezen a tortúrán, és végre mehetek haza!
Az itineremnek engedelmeskedik, így elégedetten nyugtázom, hogy hamarosan az ágyamban lehetek. Nem mintha megülős típus lennék, de a mai nap után nem vágyom másra...
-Szóval mást mondanál, de a szakmád miatt csak ezt javasolhatod. Értem. - Én azt veszem le, hogy szerinte simán használhatom a másik kettőt is... Akkor bőven jók leszünk...
-Nem. Sose volt rá szükségem... - Az a pár szem gyógyszer is, ami otthon lehet, még szerintem Aubrey gondos kezeinek köszönhető... Mindig ellátott mindennel, vagy ami neki kellett, azt betuszkolta a lakásomba, hogy ne szenvedjen hiányt, ha nálam jár... Azt sem tudom, mi van otthon némi fejfájásra való tablettán kívül... Lehet még a fogamzásgátlója is ott van, ki tudja, bár azzal sokra nem mennék.
Mindezek ellenére Ameliának pont szerencséje van és talál egy patikát, amiről nekem lövésem sem volt, hogy ott van, ahol, de hát az avatott szem valószínűleg gyorsabban rálel az ilyesmire.
Hoz mindenfélét egy zacskóban, én meg csak nézek rá. Elhadarja, hogy napi min. 6 szemet kellene betolnom ezekből az izékből, és még figyelni is, hogy melyik melyik. Hát minek néz ő engem? Férfiből vagyok... Ennyit nem tudok észben tartani...
-Oké. - Bólintok határozottan, de már most nem tudom, hogy melyik mi is volt. Gyomorvédő. Az amúgy mi? Vagy ez olyan, hogy ha fáj, beszedek egyet, amitől csikarni kezd a hasam, amire beveszek egy másikat, hogy elmúljon, és az esetleg kiüti a fájdalomcsillapítót, ergo kezdhetem elölről? Nem elég, hogy fáj a lábad, még kapsz egy kis f*sást is? Mondom én, hogy ezek inkább csak kinyírni akarnak.
A zacskót szorongatva nézek szét, majd mutatok előre, hogy merre menjen.
-Itt egyenesen, aztán a következőnél balra. - Már nem sok! Még két utca és ott is leszünk. Majd kikapom a postaládát a ház elől és arra támaszkodva betipegek, mert ha még fel is kísér, akkor teljesen elveszítem az önbecsülésem minden maradékát.
Persze sok esélyem nincs vele szemben, így megalázottságom teljes tudatában hagyom, hogy felvezessen a járdán az ajtóig, de csak azután, hogy a törött deszkám maradékait kiszedem az autóból.
-Hát, akkor azt hiszem kösz mindent... - Nézek rá bizonytalanul. Nem akarom kidobni, meg minden, de abban sem vagyok biztos, hogy jó, ha bejön. Úgyis magamtól kell innen boldogulnom.
-Lehetőleg hazafelé pedig ne üss el mást, mert akkor rámegy az egész szabadnapod a kórházra... - Vigyorodom el erőtlenül. Talán most jön ki a sokkhatás? Agyam már azon pörög, hogy melyik csaj ismerősöm annyira szolgalelkű, hogy segítségemre legyen pár napig... Illetve azon, hogy hamarosan újra viszont látom Ameliát és azt a fertőt, amit kórháznak hívnak... Még senkinek nem tűnt fel, hogy nem Gyógyítás házának, vagy hasonlónak nevezik, hanem KÓR háznak?? Minden kórt ott kapsz és ha nincs, lesz... Összeesküvés elméletek for ever...
Ha sikerül elköszönni a lánytól és birtokba vehetem az otthonom, az első lépésem az, hogy a bogyókat a pultra dobom, és ugrándozva kerítek egy felest... Kell az most. Később majd megkerítem a felmosónyelet. Az bőven jó lesz bicegni. Úgysem nagyon használom másra...

Nem mondanám, hogy csendben autózunk, de mikor a fájdalomcsillapító témához érünk, mintha Amelia kiakadna... Pedig eddig nem tapasztaltam ezt rajta. Talán drogproblémái lehettek korábban? Fene tudja... Minden esetre nem feszegetem. Jobb a békesség.
-Asszem a doktornéni kezd lefáradni... - Forgatom a szemem, de lassan el is érjük a lakásom, így nem kell sokat törődni az esetleges nézeteltéréssel.
-Azért nem gerincműtéten estem át! - Elégedetlenkedem. Jó, hogy nem ajánlja fel, hogy törli a hátsóm, vagy cseréli alattam a kacsát. Tény, hogy miatta kerültem ilyen helyzetbe, de nem várom el, hogy még ki is szolgáljon.
-Ha nagyon vágysz rá... De hidd el, feltalálom magam! - Vigyorgok rá. Nem akarom elhajtani, ha nagyon akar, jöhet és főzheti a teáját. Már, ha talál egyáltalán teát. Lehet Aubrey azt is hozott valamikor. Ki tudja? Az a lány jobban ismeri a saját lakásom, mint én magam. Bár tény, hogy jó régen járt már nálam, így simán megeshet, hogy meg is romlott azóta. Meg tud romlani a tea? Kaja ügyben szintén nem tudom mi van itthon, de hagyom, hogy felfedezze a hűtőm, ha annyira akarja. Nem rontok el semmit. Nina is jól főz, tőle is bírtam, mikor kajával látott el. Lustaság, fél egészség...
-Ha nagyon akarsz éjszakázhatsz. Jó nagy ágyam van! - Nevetem el magam. Amelia nem az esetem, így nem olyan értelemben gondolok a dologra... Nekem mindig kell valami az ilyesmihez. Csak úgy ritkán megy, szóval nem kell tartania semmitől...

-Nem mondtam, hogy csodálkozom. Egy feledhetetlen nap velem, bárkinek megártana... - Nem vagyok olyan jó megfigyelő, hogy észrevegyem, a fáradtságon kívül más is lapul a tekintetében. Szokásos hülyeségemmel próbálom oldani a rám telepedett feszültséget.
Közben elérünk a házunkig, és akármennyire nem akarom tovább terhelni Ameliát, hajthatatlan. Igazi egészségügyi dolgozó.
-A hadirokkantak is tök jól megvannak ápolás nélkül. - Célzok a fél lábúságra, bár elég gyökér dolog ez tőlem. A legtöbb ilyen egy öregember, és igenis ápolásra szorulnak. Nem vagyok túl meggyőző, de beadom a derekam némi unszolás hatására. Úgysincs más esélyem.
-Nem én tartalak itt fogságban... - Tartom fel a kezem megadóan, mondván, nem az én hibám, hogy még nincs otthon. Ő ütött el, ő ragaszkodott az orvoshoz és most a kajacsináláshoz is... Én abszolút nem tehetek semmiről, csak a szerencsétlen áldozata vagyok a körülményeknek... Meg Ameliának.
-Igen, anyu! - Szalutálok mellé katonásan, mikor a kaja és a tea mellé megkapom az ukázt. Rossz kisfiú vagyok, ezt ő is biztos tudja. Persze a fájdalom nagyobb úr, de majd meglátjuk, mit művelek...
-A jóéjt puszit ne feledd... - Vigyorgok rá, mikor tanácstalanul pillog, mivel lásson még el a jótanácson és az egyebeken kívül. Hamarosan persze magamra is hagy és én is kifújhatom magam... Gyorsan rá is pillogok a telómra és rájövök, mennyien kerestek. Kezdhetek egyesével visszaírni, hogy elüttettem magam egy csajjal, hogy vele legyek ma... Csak nem mondhatom azt, hogy egy lökött tyúk elcsapott, én meg voltam olyan béna, hogy hagytam...