A legutóbbi találkozásunk óta eltelt egy kis idő. És annak ellenére, hogy nem váltunk el haraggal, mindazok miatt, amikről beszélgettünk, úgy éreztem, jobb, ha nem beszélünk néhány napig. Emésztenem kellett, amit mondott. Aztán beszélni Sebastiannal...
Éjszakás műszakból indulok haza, de még az öltözőből felhívom, el ne felejtsem, el ne aludjak, mielőtt beszélünk. Viszonylag korán van, alig múlt 7 óra, de remélem, nem ébresztem fel. Türelmetlenül topogok, könyörgöm magamban: "vedd már fel, vedd már fel!"
Kicsöng a telefon: egyszer, kétszer, háromszor... Reeven ilyenkor már fel szokta venni, ezért újra ellenőrzöm, őt hívtam-e. Amilyen fáradt vagyok, lehet, melléütöttem a gyorstárcsázón. A név stimmel, "Reeven" világít a kijelzőn.
- Helló, Reev, itt Lia!- kurjantok bele jókedvűen, ahogy felveszi "valaki".

Felix egy legújabb, jó hatása, hogy tudok aludni. A szex fárasztó, eléggé kimerít az életem, ráadásul sokáig fenn vagyok, hacsak nem muszáj, suliba se megyek be reggel. Eleve nem vagyok olyan mazochista a legkorábbi órákra beülni, ha muszáj és előadás, úgyis van szakirodalom, amiből tanulhatok, vagyis skippelem őket, szemináriumot meg biztos nem veszek fel reggel 10 előtt. Egyébként a tanárok is lusták, nem is hirdetnek. Éppen azt álmodom, hogy futok, de elég homályos merre vagyok, én vagyok-e én egyáltalán, mikor valami csörömpölni kezd mögöttem. Úristen egy hatalmasra nőtt csengő fejű gorilla! Hörrenve felülök, mi a fene? Először azt sem tudom hol vagyok, homlokráncolva kapkodom az elszálló álom utolsó, fura képei után. Valami majom fej csengett benne, amikor tudatosul, hogy a telefonom az. Kómásan utánakapok, le is ejtem, így bosszankodva nyúlok utána másodszorra, hogy hulla fáradtan belenyögjek egy "halló-t" Ki a fene ilyenkor? Lia?
-Valami baj van? Hol vagy? Mi történt?
Józanodok ki egy szempillantás alatt, mert mi a tökömért hívna fel hajnalban?

Félig munkaruhában, félig a saját cuccomban szorítom a vállamhoz a mobilom, ahogy Reevent csörgetem, kissé türelmetlenül, bár hogy miért vagyok türelmetlen, magam sem tudom. Kicsöng néhányszor, mielőtt felvenné, és megfordul a fejemben, másnak ilyenkor még korán van, meg kellene próbálnom később, már otthonról, de nem akartam kockáztatni, hogy egy óráján zavarom meg. Végre felveszi, a hangja eléggé álomittas.
- Jaj, bocsi, aludtál? Aludtál...- hadarom, mert szokásához híven megint aggodalmaskodik. Miért hiszi, hogy csak akkor hívom, ha bajban vagyok? - Most indulok hazafelé, dolgoztam. Nincs semmi baj... Holnap rámérsz?- kérdezem így, mert így röviden benne van, hogy vele szeretnék lenni, ha ideje engedi.
Közben folytatom az öltözést, csak arra kell vigyáznom, hogy a bal vállam ne lazuljon el. Aprókat nyögök a művelet közben, mikor a befűzve hagyott cipőmbe próbálom beletuszakolni a lábam.

Olyan kómás vagyok, hogy szinte szédülök, de ha Lia bajban van? Máskülönben minek hívna hajnalban? Órám nincs, hogy megnézzem pontosan mennyi van, de nekem nagyon korán. Kicsit felhorkantok, mikor kérdezi aludtam-e, á, nem szokásom.
-Talált, süllyedt, így múlt időben. De semmi baj
Teszem hozzá, Liáról van szó, akin nem segít az irónia. De félretéve ezt, előbb azt hiszem valami nyomós oka van hajnalban telefonálni, úgyhogy legalább ötig el kell számolnom, mikor megkérezi HOLNAP ráérek-e. Az is megfordul a fejemben, basszus egyszerűen nincs jobb dolga, unatkozott hazafelé menet.
-Jól van, akkor menj aludni te is, gondolom hulla vagy. Holnap? Aha, igen...
Nincs baj, jól van, bár fura, ahogy nyög, mit csinál?
-Biztos minden oké? Ne menjek el érted?
Lehet nagyon fáradt.
-Egyébként mit szeretnél csinálni?
Ha már csevegünk így hajnaltájt...

Kicsit feledékeny vagyok, és Reevent nem akarom elszalasztani. Inkább hívom korán, minthogy azt kockáztassam, már nem fogom elérni. És akkor hogyan is szervezzem meg a (hol)napot? Sajnos, az egyetemisták nem kelnek korán (ezek szerint), mert Reevent is felverem. Bár azt mondja, nem baj, rögtön lelkiismeretfurdalásom lesz (főleg, mert megint ráhoztam a frászt)
- Uh, bocsi, ne haragudj, de nem akartalak elszalasztani...- próbálom mentegetni magam. Közben már átkozom magam, milyen hülye vagyok. Reeven mindig arról panaszkodik, hogy nem tudja kialudni magát, és még én is felzavarom.
Megkérdezem, ráér-e holnap, mert ha igen, még van időm leszervezni, ami eszembe jutott.
- Oh, szuper!- mondom, mert ráér, de aztán rögtön az aggodalmát oszlatom el.
- Nem volt nehéz az éjszakám, ez csak a szokásos fáradtság, épp a cipőm húzom, azért nyögdécselek, bocsi. Nem kötöttem ki a cipőm. Lehúzni könnyebb volt!- nevetgélek. Bakker, nagyon hiányzott, olyan jó hallani a hangját!
- Nos... Volt időm szörfözni a neten tegnap éjjel, és találtam néhány barlangot, amit meg tudnánk nézni holnap. Na, nem mindet egyszerre, de... érted. Arra lennék kíváncsi, milyen típusú barlang érdekelne leginkább? Kúszós-mászós, cseppköves-sétálós, vagy vízeséses-csónakázós? - kérdezem belelkesülve, mert én teljesen elvarázsolódtam csak attól, hogy ezeket nézegettem.
Elterveztem, megpróbálok a démonaim nélkül együtt lenni vele, elmondani, mire jutottam azzal kapcsolatban, amiről legutóbb beszélgettünk... Már ha érdekli egyáltalán.

Elfojtok egy ásítást és próbálok koncentrálni, bár az adrenalinszintem leapadt most, hogy tudatosítottam, nincs baj.
- Nem tudsz, bármikor hívhatsz. Ha órán vagyok max. kinyomlak és később visszahívlak, vagy hasmenést tettetve kirohanok a teremből beszélni veled.
A hangom vidámabb, talán érzi a vonal másik végén, mosolygok. Elvégre simán, nem nagyon érdekel mások véleménye, bár legtöbbször azért lehalkítom a telefonom, ha észreveszem, hogy keresett úgyis visszahívom pár percre meg bármelyik tanár tud nélkülözni.
- Áh értem, akkor jó. Igen, cipőt kötni fárasztó, én se szeretek
Felélénkülök, mikor kiderül, hogy igenis tervezett, méghozzá nagyon izgalmasan!
-Húúú, de jó! Kúszós! De akkor meg kell ígérned, ha hazamész, egyből ágyba dőlsz, különben nem fogod bírni a tempót, hm? Jó lesz a kúszós?
Kérdem lelkesen, nos nem tépelődtem soká a választáson.
- A csónakázós is jó, az lehetne a következő. Mit szólsz?
Ennyit az álmosságról, tökre fel vagyok pörögve és végül nem is annyira bánom, reggel hét van, így suli előtt lesz egy csomó időm, talán reggelizek és nézek egy filmet. Woah, micsoda luxus!
-Menjek én érted, vagy te szeretnél?
Kérdem, nekem teljesen mindegy kinek a kocsijával megyünk.

Miközben öltözködök, Reevent is megpróbálom felhívni, és végül sikerrel is járok. Noha egyetemre jár, úgy látszik, itt nem eszik olyan forrón a kását, mint gondoltam, hisz éppen én csörgettem ki az álmot a szeméből. Rossz hír továbbá, hogy azt hiszi, valami bajom van, de aztán amikor sikerül tisztázni a dolgokat, rögtön jobb kedvre derül. Meggyőz, hogy hívhatom bármikor (nagyon nyomós okának kell lennie, ha "csak" visszahív). Ajkamba harapok, micsoda különbségek vannak közöttünk: én ugyanis a legritkább esetben viszem be a telefonom az osztályra.
Gyorsan a lényegre térek, miféle ötlet fogant meg a fejemben. A hangja még inkább élénkebbé válik, elszáll az önvádaskodós kedvem is, amikor ezt meghallom. Nevetek egy kicsit, milyen gyorsan eldöntötte, miféle barlangászatra akar menni. (Bár sejtettem, a bakancslistára is ezt írtuk fel).
- Igen, szuper!- aztán, hogy említi a lefekvést, már bólogatva helyeslek is (pedig nem is látja)- Ah, mindenképpen. Csak előbb elintézek még pár telefont, leszervezem a holnapot! Sütök is valamit... a palacsintát szereted, ugye? -magyarosan csinálom, vékonyan, teflonsütőben, így biztos nem üli meg a gyomrát.
- Hehe, oké, a csónakázós lesz a következő! Te! Olyan szép helyeket találtam!- a hangom nekem is örömittas.
Aztán, hogy ki menjen kiért...
- Nos... Ha volna kedved, átjöhetnél már este, néznénk valami filmet, aztán reggel Sebytől indulhatnánk kirándulni. Akkor nyernénk még egy kis időt! Én vezetek, ok? - kérdezem. - Van néhány meglepetésem, oda szeretném végre adni, de hozzánk már alig jársz át!- némi neheztelés van a hangomban. Anno nem ebben állapodtunk meg... De a kezdeményezés azért ered tőlem, hogy érezze, igenis fontos nekem. Múltkor... elszúrtam.

Lelkes leszek az ötlettől, már alig várom, azt sem bánom, hogy hét óra.
-Ilyen sok mindent kell még csinálnod? Ne segítsek? Elintézhetek egy-két telefonhívást. Igen! Szeretem!
Vágom rá gondolkodás nélkül, mert tényleg nagyon szeretem, de ha kúszós, akkor az nem lesz túl piknikes hely. Persze kiskapuk mindenhol vannak...
-Jó, az legyen. Igen? De király! Kösz...ügyes vagy, hogy gondoltál rá, utána néztél.
Mondom kicsit zavartan. Foglalkozott velünk...tudom egy ilyenben sok munka van, de őt is érdekli! Tehát Sebastian igazat mondott, ez most arra utal, hogy mégis szeret...
-Jó
Vágom rá gondolkodás nélkül.
-Rendben, ahogy szeretnéd, sőt...megcsinálhatjuk a palacsintát is együtt, este. Nem egyedül kéne vele bajlódnod, ráadásul én még nem csináltam, nem tudom hogy kell.
Ajánlom fel, akkor hamarabb aludhat és jó program lenne. Bár az is kiderülne mennyire béna vagyok a konyhában. Nos egyszer szembe kell néznie vele. Ha megtanulom, csinálhatnék Felixnek, nem kéne örökösen a rendeljünk valamit kártyát kijátszani. Bár nemtom főzni valakinek valamit mennyire lányos...de magamnak! Magamnak is csinálhatnék.
-Meglepetés? Deh...oké, oké, megyek
Sebastianra rá sem kérdezek, tényleg úgy érzik keveset vagyok ott? Nekem nem tűnik fel, mert mindkettőjükhöz külön járok... Lehet, hogy azért?
-Akkor este átmegyek, addig pihend ki magad!
Búcsúzom lassan, gondolom indul ő is.

-- este--

Nemtom milyen meglepetéssel készül, de én is viszek szobanövényt ajándékba, a virág elhervad, ez meg valahogy szép. Viszek bort, rágcsát és felvettem valami tisztességeset. Már tudom az utat, ismerem a csengőt, várom, hogy ajtót nyissanak.

Bár a hangja álmos és aggodalmas a hívásom első perceiben, ez pár mondat után átfordul izgatottba, amikor kiderül, miért keresem. Még azt sem fogja fel, éppen az igenlő válasza miatt kell telefonálnom (bár honnan tudná)?
-Aranyos vagy, de ezt nekem kell intézni, megvan minden telefonszám és csak pár percembe kerül- interneten már tegnap éjjel írtam és érdeklődtem, ma csak azért kell telefonálnom, hogy lefixáljam a dolgokat.
Lelkes vagyok én is, ezért fordulhat elő, hogy egy mondatban sokmindent mondok és kérdezek. Reeven is mindenre egyszerre akar válaszolni. Nevetgélek, hogy mennire feldobott a hangja. Basszus, úgy hiányzott! Miért paráztam vele beszélni?
Vacsira pedig már biztos, hogy palacsinta a desszert. Magyarosan, vékonyan.
- Hát...- már korábban is keresgéltem, de- [color=#9933ff]már ideje volt, nem?/color]- Igen, tudom, én vagyok a ludas. Hallgattam, mint sz*r a fűben. Úgy érzem, van pár dolog, amiért bocsánatot kérhetnék (tőle is).
Áthívom estére, gondolkodás nélkül mond igent, nekem meg fülig ér a szám örömömben. Felajánlja, hogy segít megsütni a palacsintát (meg akarja tanulni)
- Oké! Akkor gyere minél korábban, legkésőbb 8-kor vacsora. Addigra Sebastian is haza ér!
- úgy terveztem, mindent megcsinálok előre, de akkor bele kell számítanom, hogy nem a szokott tempómban haladok. De ezt cseppet sem bánom; örülök, ha nem leszek egyedül délután!
Nem kéne elszólnom magam, de akarom, hogy "hab legyen a tortán" a meglepi, amit elhintek előtte.
- Oké, megígérem- ha nappal alszok, 4-5 óra a maximum, de ezt nem verem nagydobra- Öt után már biztos elérsz- addigre elintézem a bevásárlást, és a főmenüt: levest, húst, köretet. Szeretek frissen vásárolni, Sebastiannak jobban bejön, mint a mirelit.
Elbúcsúzunk, nevetgélve, jókedvűen. Fel vagyok pörögve, úgyhogy még frissiben felhívom a jegyzeteimbe felvésett telefonszámokat is, és időpontokat egyeztetek.


---este---


Kivételesen hatalmasat alszok, jóízűet, álomtalant. Legalábbis nem emlékszem semmire, amikor felébredek, viszont meglepődök, hogy már majdnem négy óra. Rohamtempóban kapkodok magamra minden cuccot (a pólót pl. kifordítva sikerül, de észre sem veszem), aztán farmerben és edzőcipőben rohanok vásárolni, majd vissza, amikor rájövök, piát nem vettem. Talán van még egy kis sör, és talán bor is... Benézek a hűtőbe, sör is van, bor is, az egyik sörre rá is vetem magam. Megkívántam, na...
Elrakom a farmert, helyette egy rövidebb és vékonyabb naciba bújok bele. A zoknimat is leveszem.
Szól a zene, megint U2, sürgök-forgok a konyhában. Ötször is ellenőrzöm a telefonom, nem volt-e hívásom. Hatkor aztán bekavarom a tésztát, legalább egy órát állnia kell, hogy igazán finom legyen, és nekiállok előkészíteni a húst is. Épp berakom a sütőbe, amikor csengetnek. Sietve nyitok ajtót, nem nézek tükörbe (pedig kéne) tiszta liszt vagyok, szokás szerint, ha sütök)
- Helló!- üdvözlöm Reevent, és máris mosolygok rá- Hű, de kicsípted magad!- Ú, remélem, nem maradtam le valamiről.
Beljebb invitálom, mindjárt látom, nem üres kézzel érkezett. Még megölelni se tudom, úgy felpakolt. Pipiskedve adok neki egy béna puszit, csak mert türelmetlen vagyok.
- Mit vehetek el tőled?- kérdem nevetve. Jaj, hát mondtam, hogy lesz vacsi, minek hozott megint ennyi kaját? Csodálkozom, de csak nevetgélek. Ez egy rágcsás család. Abból sosem elég.

- Akkor rád bízom
Egyezem bele határozottan, így nekem tényleg elég problémás lenne. Kicsit várok a vonal végén annál a résznél, hogy már ideje volt. Ajkamra harapok.
-Köszönöm
Maradok ennél az egyszerű vallomásnál. A palacsinta felcsigáz, őt is, ühhümmögök, hogy akkor átmegyek hamarabb.
-Vettem!
Sebastian is. Szaltózik egyet a gyomrom, azóta... nem is voltam velük hármasban. Vajon...mondja neki, vagy meglepődik majd? Megrázom a fejem, nem kell most erre gondolnom, amilyen hülye, képes átmenni Joshoz, áááh! Meglepetés? Ha kiskutya farkam lenne most megcsóválnám, de a másikat nem tudom.
- Értem, jó, este találkozunk, addig pihend ki magad. Kösz...kösz, hogy hívtál, meg mindent.
Búcsúzom akadozva, de érthetően.

--este--

Nem akartam túl pontos lenni, hogy ötre ott legyek már, úgyhogy eltögyögtem az időt és még növényt is választottam nekik. Többet is vettem egy kis tartókába, mert nem igazán tudtam választani, a sárga és a lilás is szép volt, legalább lesz több. Fogalmam sincs lesz-e idejük öntözni, de mindketten olyan gondoskodók, hátha ez jó hatással lesz rájuk és szagos is.
Elvigyorodom, mert lisztes, köszönésképp az arcába fújok.
-Hééé, nem vártál meg? Szóval a palacsintába liszt is kell
Átnyújtom a növényeket, aztán meglepő dolgot mond. Kicsíptem volna magam? Megpördülök a tengelyem körül.
-Mert olyan keveset jövök, te mondtad. Gondoltam nem a sáros gatyám veszem fel
Viccelődöm, a növényeket neki adtam, de a táskát én viszem be, miután lerángatom magamról a cipőt, közben viszonozom a puszit, kicsit talán rám is ragad a lisztből.
-Semmit, minden az enyém!
Hülyéskedek, a rágcsát beviszem a konyhába, gondolom oda megyünk, ott készülnek a nagy művek. Nézem is mi néz ki palacsintatésztának, remélem olyan, mint a gyurma, bár az rémlik, hígabb.

növénykék:

//Ha nem bánod, nem váltok topikot, itt folytatom, bár ez már nem telefonbeszélgetés//

Gyors hívások, jókedv, izgalom után úgy alszom, mint a bunda. Később is ébredek, mint szoktam, sietősre kell venni a figurát, el is felejtem a bort, mert kapkodok. Otthon aztán felgyorsítom magam, Duracell-nyuszi üzemmódra kapcsolok, és mire csengetnek, a hús már a sütőben van, a zöldség megpucolva, a palacsintatészta bekeverve.
Az ajtóban Reeven áll, felpakolva szatyorral és virágokkal... Csuda csinosan! Puszi helyett először rám fúj. Lisztpor száll a levegőbe. Rólam.
- Jaj, megint összekentem magam...- nem tudom, hogy tudom magam mindig összelisztezni, ha palacsintát sütök.
- Ne haragudj, elkezdtem a nagyját, a tésztát csak bekevertem, a lényeg úgyis maga a sütés... és azzal megvártalak!- kántálom, boldogan, hogy nem csak levegőbe tett ígéret volt, hogy segít a sütésben.
Odaadja a virágokat, beleszagolok (szinte csokor, ahogy össze van forgatva)
- Milyen szépek! Köszönöm!- gyorsan helyet kéne nekik keresni. Az orhideáról csak annyit tudok, hogy a napot szereti. Ablak! Vagy asztal, a nappaliban? Ablakba teszem majd mégis, mert másoktól is így láttam, de majd utánanézek, hogyan kell nevelni, mert a vízfogyasztásáról semmit se tudok...
Viccelődik az öltözetével, pedig valóban nagyon csinosan felöltözött.
- Van ám mosógép is a volt lakásomban...- szóba került, hogy talán majd átköltözik. Seby említette volna? Nem ő, (Reeven), az biztos.
- És igen, keveset jössz! Pedig tudom, hogy Seby is hívott!- nem értem, miért nem használja ki, hogy invitáljuk. Csak arra tudok gondolni, Hogy Felix-szel van szívesebben.
Puszilkodás közben átragadt rá egy kis liszt (jesszus, milyen lehetek én?). Nevetgélek, hogy a rágcsát magának hozta. Azt se bánom, ha így van, legalább eszik valamit (ha nem is az én főztömet). Megint mintha hízott volna egy kicsit. Vagy nem is hízott... Kifejezetten férfiasodott!
Kimegyünk a konyhába, gyorsan el is mutogatom, mi készül:
- Brokkolikrém leves. Teszek bele krumplit is, hagymát is, mert csak a lével nem laknátok jól... A sütőben rakott hús sül, sonkával, sajttal, tejföllel... Ehhez majd rizst készítünk, az ráér. És itt a palacsintatészta: liszt, tojás, tej, cukor és só, meg egy kevés olaj keveréke. Hagyjuk még állni...kb 20 percet, aztán majd sütjük. Oké?
Kicsit forgolódok, keresek neki egy kötényt, a nyakába aggatom. Ezt kihasználva kicsit a vállain hagyom a kezem. Alaposan szemügyre veszem az arcát. (A véraláfutás nyomait még láthatom?)
- Csak a biztonság kedvéért. Nehogy összekenjem a ruhád is. - Aztán eszembe jut- Nagyon gáz vagyok? És a zene?- még mindig a U2 szól. Megunhatatlan.
-Innál valamit? - és veszek elő egy poharat. Nem akármilyet. Nem egy a sok közül. Egyedi, direkt neki. A nevét gravíroztattam rá.

//nem XD//

Kuncogok egy kicsit, megint? Biztos mindig ilyen aranyos, ha süt. Viszont megrovóbban nézek rá, hogy elkezdte, nélkülem és pont a lényegből hagyott ki.
-Dehát pont az az, amit nem tudok, hogy pontosan hány meg milyen, meg mennyi izé kell bele.
Azt reméltem, most kiderül és nem a neten kell bogarásznom háziasszonyfórumokon, ahol összevesznek hat, vagy csak négy tojás kell-e xy főre és kell-e bele cukor, vagy attól odaég. Én az ilyenekben sületlen, nyers tészta vagyok.
-Nincs mit
Fogalmam sincs milyen virágok ezek, pedig amikor megvettem még tudtam, de ez is egy olyan terület, ahol sügérként forgolódom, nekem...virág, a rózsa, a pipacs még megy és kb ennyi, köszönöm szépen, a többi nekem tökegyforma.
Túloztam volna ezzel az inggel: Jah, régen valahogy jobban lógott rajtam, persze csak mosolygom a mosógépen, az ilyen hasznos dolgok maradtak.
-És tök jól működik, deh általában rossz vagyok az ilyesmiben, túl későn rakom b és nem szárad meg két perc alatt.
Ez a momentum valahogy a gyengeségeimről szól, dehát a főzés, a házimunka és biológia valóban távol áll tőlem...
Seby. Mosolygom az orrom alatt.
-Igen, kedves tőle, úgyhogy itt vagyok.
Puszit kapok és kissé kábán kiandalgom vele a konyhába, furán nézem a krémlevest, hát ilyet...soha nem tudnék.
-Vá, várj, a rizs a húshoz kell, ugye? A palacsintatésztába nem kell rakni, mert az különös rizses sütemény és állni? Jó, szóval tej, liszt, tojás és cukor, só, olaj?
Próbálok felfogni valamit...de olyan gyorsan mondja. Kapok egy kötényt, de csak nézek rá, ezzel mit csináljak? Forró sütőből kell kivenni valamit vele?
(igen, láthatod, elég lila még) Aztán ahogy mondja leesik, forgatom, hogy kell felvenni? Muszáj?
-Nem, miért? Mert lelkes vagy? Dehogy, igazi álomfeleség vagy, ez a sok házias dolog, hát húhaaa. A zene? Nem rossz, hülyét kapnék, ha rapper lennél.
Mosolygom rá megsimogatva a hátát, inni?
-Aha, egy kicsit, jé!
Hökkenek meg, aztán eszembe jut, nem is tudom melyikük mondta már, alaposan szemügyre veszem a poharat!
-Ez az enyém! Nahát, köszönöm!
Ölelem magamhoz, ha hagyja, persze csak óvatosan, óvatosabban mint régen, de semmi hideg, rideg, rossz, vagy félsz nincs benne egyszerűen igyekszem visszafogni a hevem vele szemben, ha nem tenném nehezen vakarna most le.

- Még egy ok, hogy többször gyere. Megmutatom azt is, komolyan!- csicsergem neki, és közben olyan bűnbánattal nézek rá, hogy eszébe ne jusson haragudni.
Elveszem tőle a virágokat, s egyenlőre a nappali asztalára teszem őket, bár máris azt tervezem, hogy szétszórom őket a lakás különböző pontjain: élénk foltjai, illatos pontjai a lakásnak. (És bárhová nézek, Reev jut majd eszembe). Ugyan az ápolásukról keveset tudok, majd a net (és Usui) segítségemre lesz.
- Szárítógépem még valóban nincs, de ha szeretnél...- szeretne? Akkor szerzünk egyet.
Körbetáncolom, béna puszit kap a cuccok miatt, amiket még mindig nem adott ki a kezéből. Kimegyünk a konyhába, kap egy kötényt, és egy csomó szövegelést, mi micsoda. Bólogatok, milyen ügyesen visszaadja, amit elmondtam neki.
- Így , így, ahogy mondod!- Csurrantom is neki a palacsinta tésztát, merőkanálból, lassan- Anyám azt mondta, nem folyhat mint a víz, és nem állhat össze, mint a galuska... valahol a kettő között, ő úgy fogalmazott: "sűrű cseppekben"- az enyémnek még kicsit állnia kell. Már nem akarok több lisztet hozzá tenni. Így is rizikós, Sebastian egyáltalán megkóstolja-e.
- Álomfeleség, nem, dehogy...- kicsit elkapom a tekintetem róla. Tele vagyok hiányosságokkal, egyáltalán nem vagyok tökéletes.
- Nem rajongok a rap-ért.
Közelebb lép, megsimítja a hátam. Mosolyogva fordulok felé.
Eszembe jut az egyik ajándék. Itallal kínálom, hogy előrukkolhassak vele, ő meg szinte azonnal kiszúrja, hogy van valami rajta, és meg is lepődik. Örül is. Megölel. Én is boldogan ölelem át a nyakát, adok neki igazi puszit (nemcsak olyan bénásat, mint az érkezésekor)
- Reev, ki bántott? Mitől van véraláfutás az arcodon?- kérdem tőle csendesebben, aggodalmasan. Nem engedtem el, de a kezeimet a felkarjára futtattam, hogy még jobban lássam az arcát. A természetes fényben egyértelmű, hogy fizikai bántalom érte. Reméle, nem Felix bántotta, mert kikaparom a szemét!
Közben persze, adtam neki inni, és a virágokat is elhelyezem a lakás különböző pontjaun. A földjük jelenleg nedves, úgy döntök, nem locsolom őket túl. Mire mindezzel végzek, Reevennel ismét visszajutunk a konyhába.
- Na, akkor nézzük azt a palacsintasütést...- Forrosítom a a serpenyőt, teszek bele egy cseppnyi olajat, majd ha forró, egy merőkanálnyi tésztát is, amit szétterítek a serpenyőben.
- Látod, nem rakok bele egyszerre sok tésztát, és arra törekszem, szétterüljön teljesen a tészta, ezért forgatom kicsit a serpenyőt a kezemben...- magyarázok neki, aztán hopp! , feldobva megfordítom a tésztát.

Sóhajtok beletörődötten, ha egyszer már megcsinálta nem tudom még egyszer összekevertetni vele.
-Igen persze, jövök majd, elsősorban miattatok.
Mosolygom, ne higgye, hogy a sóhaj annak szólt, hogy a fenébe, eggyel többször kell jönni. A szárítógépen gyorsan rázni kezdem a fejem.
-Ne hülyéskedj! Nem kell, így is beszélni akartam veled erről
Túrok a hajamba zavartabban. Mostantól többe leszek "nála" és a nála az nálammá fog alakulni. Kapok egy kötényt, amit teljesen hülye és idegen pózba rángatok magamra, próbálom megjegyezni, amit mond, vissza is mondom és meg is kapom az első adagot, nagy szemekkel nézem mi fog vele történni.
-Ahá, szóval ilyen ektoplazma állagúnak kell lennie. Vagyis attól hígabbnak, nem szabad összeállnia ragaccsá
Fordítom le a saját nyelvemre, közben szerénykedik, vállal kicsit neki dőlök, a forró serpenyőt messzire tartom tőle.
-Dehogynem! Baromi házias vagy és ez jellemző is a magyarokra, azt olvastam! Tudod Amerikában mennyire nem azok... Sebastian aranyhalat fogott veled
Hála istennek, hogy nem rajong, kap egy hátsimogatást, a bögrekor óvatos ölelést és lelkesedésemben egy puszit az arcára, néha...átmenetileg mintha elfelejteném, hogy elhatároztam: távolságtartóbb leszek, mert nem akarom megijeszteni. A puszit mindenesetre nem vonom vissza, max. úgy védekezhet, ha kitér előle. A kérdésnél viszont ösztönösen, elsápadva hajolok el egy kicsit és tekintetem rögvest elkapom róla. Francba! Úgy tette fel a kérdést! Egész úgy tette! Túl jól.
-Hát...
Nővérke, nem fogja bevenni, hogy nem bántott senki, hanem leestem.
-Erről is szerettem volna veled beszélni.
Levegő
-Apám meglátott Felixel egy bevásárlóközpontban... Az a helyzet...kitagadtak. Szóval, valahogy szeretném törleszteni neked a lakást, mert az albérletet talán fel kell mondanom.
Összepréselem a szám és úgy nézek rá, mintha az egészben ez lenne a legfontosabb. Ugyanakkor az is megfordul a fejemben: attól, hogy ők kitagadtak még a rokonának tart, nem?
-És emiatt...még mindig az unokatestvéred vagyok, igaz?
Kérdem gyorsan, ez is fontos. Persze ott a palacsinta, amit mutogat, állok mellette és figyelek.
-Húazannya! Ez tud repülni?
Pislogok, mint a filmeken. Ha ezt komolyan rám akarja bízni a következő körben... Pedig lehet az lesz.

- Úgy legyen!- mosolygok rá. Végre nem kell hosszasan rábeszélni valamire!
Az öltözéke miatt jutunk el a szárítógépig, de azt mondja, nincs rá szüksége. Viszont látom, valami kikívánkozik belőle, ami miatt kissé zavarban van.
- Itt az alkalom, beszélj!- állok meg egy pillanatra és nézek rá kérdőn. Talán valami eszébe jutott a műteremmel kapcsolatban.

Időközben kijutunk a konyhába. Adok neki (is) egy kötényt, nem mintha az én esetemben sokat számítana, ha még a fülem is lisztes. Ahogy a palacsintatésztáról kezdek neki mesélni, megnevettet.
- Hihihi, szóval ektoplazma. Nos, legalább már tudom, az milyen állagú. De micsoda az valójában? - kérdem, még mindig nevetgélve. Sosem hallottam még ezt a szót azelőtt.
Összedobtam valami ennivalót, Reeven oktalanul dicsér, és kicsit elpirulok, amikor azt mondja, Seby aranyhalat fogott (általam).
- Nem gondolod, hogy egy aranyhalnak minden kívánságot illene teljesítenie?- kérdem, kicsit elviccelve, de közben célozva rá, nem hiszem, hogy ennyire szerencsésnek érezné magát. A háziasságom sem makulátlan, szerencsére Sebastian sem rendetlen tipus, így jól kiegészítjük egymást.
- Sosem gondoltam volna, hogy ennek köze van a nemzetiséghez...- vonok vállat. Én nem vettem észre, hogy az amerikaiak és a magyarok között nagy lenne a különbség.
Odaadom neki az első ajándékát, egy nevével gravírozott poharat. Örül neki, arcon puszil. Ennek meg én örülök.
Nekiállunk a palacsintasütésnek, de közben megkérdezem, mi lelte, mert a szája körül gyógyulóban lévő véraláfutás látszik. Mintha valaki bemosott volna neki. Legalábbis legelőször ez jut eszembe. Úgy látszik, rá is hibázok, mert elkapja rólam a tekintetét, mintha én is éppen arcon ütöttem volna. Megáll az idő, amíg habozik, beszéljen-e vagy se, és akkor düh kezd fortyogni bennem: kicsinálom, bárki is bántotta. Nagy levegőt vesz, és akkor kiböki, hogy az apja bántotta. Nem egészen ezt, de lehet olvasni a sorok között. Ráadásul kitagadták, mondja, szóval gondjai lehetnek az albérlettel.
- Ezt felejtsd el gyorsan; nem kell törlesztened semmit. Itt is lehetsz, velünk, Sebastian sem ellenezné. Csak... ez a lakás elég nyitott. Nem lehetne igazi magánéleted, itt nincs hova behúzódni, ha egyedül akarsz lenni vagy pihenni vágysz- nézek körbe. Átmenetileg át lehetne rendezni; Sebastian munkasarkába összehozni egy lakrészt Reevnek, de hosszú távon nem lenne kényelmes. A stúdióban azonban meghagytuk a hálót és a vendégszobát...Míg ezen agyalok, ő szorongva néz rá, és attól, amit kérdez, könny szökik a szemembe. Gyorsan félre húzom a tűzről a serpenyőt, és magamhoz ölelem Reevent.
- Drága Reev..., nem a rokonság számít, hanem az, ahogy mi kötődünk egymáshoz. Erősebb ez, mint a rokoni kapcsolat, hidd el nekem- szorosan bújok hozzá, ha engedi, s közben össze kell szorítanom a szemem, nehogy elsírjam magam. Ha el akartam volna mondani, hogy a rokonságunk kérdéses, nem ez az a pillanat, amikor előrukkolhatnék vele. Félő, azt hinné, meg akarom szakítani vele a kapcsolatot, pedig sose tennék ilyet! - Számíthatsz rám, most is, és.. mindörökké- puszilom meg én, hosszabban az arcához nyomva a számat.
Ha megnyugodott, visszateszem a serpenyőt a tűzre, nagyüzemben kezdem sütni a palacsintát, sportos üzemmódban (dobálva forgatva)
- Hát persze. Még jó, hogy nem ismeretlen objektum, mert akkor UFO lenne és nem palacsinta- próbálom nevettetni, bár a humorom, nos... elég gyatra. - Ki akarod próbálni?
Ha kisültek az első darabok, eleget látott már. Ő is próbálkozhat, meglátja, hogy nem is olyan ördöngős ez az egész! Ha van kedve próbálkozni, mellé vagy mögé állok, kezdetben jobban ügyelve a mozdulataira, de ha jól megy, egyre több önállóságot biztosítva neki. És miközben sül a palacsinta, én már töltögetem is őket: lekvárral, túróval, kakaóval, fahéjjal...

Ezt megbeszéljük! Aztán, mivel arról van szó, majd pénzt akarok neki adni a lakhatásért, vagy valamit, vagyis törleszteni - komoly témának nézem és már előbb is megfordult a fejemben, de a megváltozott helyzetem sürgetőbbé tette.

A palacsintakészítésnél az ektoplazmából indulok ki, látom ez őt is szórakoztatja.
-Egy holt lélek e világi lenyomata. Tudod, amikor a szellemek nyomokat hagynak, persze nincsenek szellemek, nem biztos, hogy vannak, de a Szellemirtós mesében is ez volt, hogy a kis mumus szétszórta a váladékait.
Magyarázom vidáman.
Sebynek nem teljesíti minden kívánságát? Kicsit elkalandozom...
-Nem csak hármat kéne?
A mesében úgy van és basszus, de gáz, hogy én is tudom mi lenne az egyik. Ravaszkásan nézek rá.
-Amúgy nincs rá ingerenciád hogy teljesítsd? Mármint nyilván nem mindet és nem is várna el sok mindent Sebyből kiindulva, de hogy teljesítsd a dolgokat?
Nem, nem akarok beleszólni és nem is fogok többet, ez csak igazán ártatlan kérdés.
//XD benne van az egyik tételemben -.- Nemzeti karakterológia egy nyelvkönyvet elemeznek XD//
-Dede, a magyarok sokkal háziasabbak, míg az amerikai nők lusták. Te gyönyörű vagy és egyben házias, tudod mekkora dolog ez? Ritka, mint a fehér holló, nem csoda, hogy Sebastian becsben tart.
Kacsintok rá, remélem akaratlanul - nameg kicsit tudatosan, de növelem az önbizalmát. Ha egy életem keresztül csupa jót fog hallani, 80 éves korára csak elhiszi, hogy fantasztikus!
Az első kínos pillanat, amikor észreveszi a foltot és a világért sem hagynám, hogy mondjuk az higgye Felix bánt, ráadásul bevezethetném az első fontosabb, rizikós témát. Úgy reagál rá, ahogy sejtettem... melegszívűen. A puszija még ott ég az arcomon, úgy nézek rá, mint akit totálisan eltölt a belőle áradó szeretet -jóég de nyálas tudok lenni.
-Tudtam, hogy ezt fogod mondani és felajánlod, hogy lakjak itt. Deh...én szeretném viszonozni, ha nem hagyod pénzben, akkor is meg fogom találni a módját.
Élményeket venni neki, ahogy Sebastian is tanácsolta.
-Nem, nem, nekem jó ott lenni, még ha nem is bírom majd fizetni az albérletet Lizzyvel, ott van az a hely, nem leszek az utcán
És ez tök jó, nem mindig volt így.
Kicsit meghökkenek, amikor látom a szemét könnybe lábadni, aztán erősen magamhoz szorítom. Francba, hülye egy kérdés volt.
-Tudom, tudom, köszönöm
Ölelem szorosan és nagy puszit kapok, ujjaim elvesznek a hajában, ahogy szorítom magamhoz. Kap ő is puszit, mielőtt elengedne palacsintát dobálgatni.
-Ehető ufo lenne, nem is rossz
Nézek a palacsinta után, nah kétlem, hogy én így meg tudnám reptetni, de ajánlgatja, szóval kipróbálom. Olyan svunggal dobom fel, hogy a palacsinta köszöni szépen egyből felragad a plafonra.
-Hátőőő
Nézek fel nevetve, ahogy félig lehajlik, mint aki nem érzi magát kényelmesen odafenn. Lia közben töltöget, én kérek egy széket levekarni...

- Annyira rosszul néz ki?- hogyan hasonlíthat a palacsintatészta a holt lelkek lenyomatához? Nevetek. -Mumus, még jobb. Majd csinálok olyat, aminek csápjai vagy nyúlványai lesznek, csak figyeld meg!- Na, ha hülyeséget beszél, én megvalósítom.
Aranyhalhoz hasonlít, és máris a kívánságokról beszélünk. Félek, én nem tudnám teljesíteni Sebastian kívánságait.
- Egy aranyhal nem válogathat. Úgyhogy lényegtelen, hogy három kívánság vagy száz, ha ... nem képes teljesíteni- elpirulok. Nem épp a kedvenc témám jön (ha tovább kérdezősködik). De ahogy lenni szokott, nem úszom meg ennyivel.
- Ó, dehogynem!- és nézek rá furán; megint mintha többet tudna, mint amennyit elárul- Mindent megteszek, hogy boldog legyen... vagy nem? - futólag Reevenre pillantok. Nem akarom zavarba hozni. Tudom, hogy vannak közös titkaik, bármilyen módon nyomást gyakorolni rá nem lenne szerencsés.
//És érdekes? *.*//
- Aha. Aranyhal és fehér holló...- nevetgélek. - Köszönöm, aranyos, hogy ez a véleményed- nézek mosolygósan Reevenre. Ő is mosolyog, kacsint; nagyon helyes ilyenkor.
A lakáskérdéssel kapcsolatban is vannak alternatíváim. Úgysem hagynám, hogy fedél nélkül maradjon, mindenképpen ki kell találnunk valami okosat.
- Oké, ezt rád bízom, de ha kérhetek valamit... Inkább az időd fordítsd rám, ne a pénzedet...- akarom mondani: rá nagyobb szükségem van, mint a pénzre.
- És Lizzy majd tudja fizetni egyedül? - kérdem, mert valahogy ő is érintett a dologban. Ha Reevenre nem számíthat, vagy ki kell adni a társbérletét, vagy egyedül kell viselnie a terheket.
Úgy tűnik, nincs szerencsénk a szüleinkkel. Még jó, hogy ettől függetlenül mi egymásra találtunk. Az ölelése melenget, el sem akarom engedni, és úgy hiszem, erre nekem ugyanúgy szükségem volt, mint neki. Ahogy a puszira is. Talán...
- Szeretlek, Reeven- mondom neki, és amiért a múltkor olyan bunkó voltam, hozzáteszem- Ne haragudj rám, jó?- beleborzolok a hajába, de megáll benne a kezem. Hirtelen nagyon esetlennek és ügyetlennek érzem magam.
Az átmeneti komolyságot megint vidámság váltja fel, amikor elkezdünk palacsintát sütni. Először a dumájától akadok ki, aztán attól, ahogy meglendíti a palacsintasütőt. Úgy nevetek, belefájdul a hasam. Szó sincs róla, hogy így dolgozni tudnék, még a kanál is kiesett a kezemből.
- Hátőőő- utánozom, nevetek, csorog a könnyem- Szedjük le gyorsan, ki ne kapjunk!- kuncogok. Gyanítom, Sebastian nem örül majd ennyire, hogy a plafonon landolt a palacsinta. Még jó, hogy festés előtt vagyunk.
Míg Reeven székre áll, felteszek egy újabb adag tésztát sülni. Elviekben egy pillanat alatt le kéne jönnie a plafonról az odaragadt tésztának. Reeven meg is próbálja, de csak azt éri el, hogy a lelógó rész leszakad, az marad a kezében, a többi meg a nyakába esik. Ettől megbillen... Automatikusan kapok utána, de ahogy rám nehezedik a "súlya", én is megbillenek. Alá kerülök, nyekkenek egyet, de aztán röhögök. Hát ez nem lehet igaz! Bénaságban is hasonlítunk.

-Nem, dehogy, csak fura asszociációim vannak. Azért találtam ki, hogy könnyebben megjegyezzem.
-Wááááh király, az az enyém lesz
Csillan fel a szemem, de előre szólok, ha összehoz egy csáposat, lefoglalom! Az aranyhalat komolyan veszi, bár elvileg szívesen teljesítgetik egymás kívánságait, nem?
-Hogyne lenne képes! Nem egy telhetetlen f*kalapról van szó, hanem elsősorban a kölcsönösségről, aki kifog nem szolgát akar, teljesíti ő is az aranyhal kívánságait
Mondom elvontan, látom így könnyebb neki. Megint ez a buta kishitűség és nekem pont itt kéne NEM beleszólni!
-Akkor jó
Pislogok vissza.
-De, dehogynem!
Nem mondtam, hogy nem, ezt nekik kell tudni. Sejtettem, hogy a lakáskérdéssel kapcsolatban meggyőzhetetlen lesz, de van egy csomó minden, amire vágyik és még pénzben is meg lehet venni. Belesimítok a hajába, ha hagyja, enyhe mosollyal.
-Annyira tudtam, hogy ezt fogod mondani. Ne félj, megoldom és az időmből is kapsz, nem azért mert törleszteni akarok, egyébként is kapnál, ahogy én a tiédből.
Nyugtázom ezt, a múltkori félreértésekből már nem tudom mit ért félre, mit nem.
-Hát nem... Új albérlőt kell majd találnia, amíg nem talál maradok, egy ideig megoldom valahogy
Majd segítek, valami megbízható, szerény, nem nagy igényű lányt képzeltem oda neki. Megszoktuk egymást, nem fog örülni.
Megölelem, kapok egy puszit is, ő is, megint érzem azt a szeretetet, amit a veszekedés előtt, noha kissé összerezzenek, amikor megszólalt. Andalító volt a pillanat varázsa.
-Én is, Lia. Nem haragszom, akkor sem haragudtam, najó, talán egy kicsit, de nem rád, miattad
Elvégre az ő életéről volt szó és fontosnak tartom, hogy jó legyen. Belesimít a hajamba, de megáll a mozdulatban, beleszusszanok a nyakába, s kicsit ritmusosan mozgom vele az ölelésben.
Persze a palacsintareptetést elbénázom ő meg nagyon kifakad. Én egy ideig azon röhögök, hogy ő hogy nevet, még az oldalam is belesajdul, deh ez még semmi, akkor sikít fel, amikor nyújtózkodom levenni a cuccot. Még jó, hogy jól bírom és ráharapva az ajkamra szerintem nem tűnik fel, hogy ez kicsit au, viszont eléggé au ahhoz, hogy megint béna legyek.
-Gondolod, hogy kikapnánk?
Nyögöm, közben beúszik egy kép, ahogy Sebastian elfenekel minket. Talán ez is közrejátszik abban, hogy nyakamban a tésztadarabokkal valahogy leessem, Liára, hát ez... igazából ez fáj. Lia nevet, én meg a szemem zárom össze úgy sziszegek, elvégre nemrég oldalba vágtak egy mankóval, mármint úgy istenesen, hogy csoda volt, nem tört el az összes bordám. A dolog mégiscsak fáj, szuperhősség ide vagy oda. Mégis ő van alul és ez felülírja, nem marad soká csukva a szemem, rámeredek.
-Jól vagy?
Nevet...én nem nevetek, ő nevet. Ha nevet nincs baja, ugye?

-Asszociáció- ismétlem- olyan ritmikus szó, tá-ti-ti-tá-ti-tá, mintha valami varázslat lenne... Érdekes!- nevetek fel, azt hiszem, most én is asszociáltam, vagy valami hasonló.
- Oké, mindjárt csinálok is!- ahogy alkalmam nyílik rá, kevesebb tésztát teszek a serpenyőbe, azt is középre, és újabb adagot merítve igyekszem vékonyan csápokat ragasztani a már sülő tésztához. Nem is lesz rossz.
Az aranyhalas hasonlatot félreértjük: egy kicsit ő, egy kicsit én. Javításra szorul, amit mond.
- Ha én vagyok Sebastian aranyhala, minden kívánságát teljesíteném, és nem akarnám, hogy visszadobjon...- a számba harapok. Akárhogy is szól az a mese, inkább maradnék Sebastiannal, mint lennék megint szabad.
Megint azt érzem, Reeven többet tud mint én, bár a kérdésemre nem válaszol, azaz... Mintha minden oké lenne. Akkor miért érzek mégis feszültséget a levegőben?
Megsimít, ahogy a lakás "törlesztéséről" beszélünk.
- Akkor jó- ismétlem, amit korábban ő mondott. Szeretek vele lenni, ez sokkal többet jelent nekem, mintha pénzt adna, amit úgysem költenék el. Bólogatok, hogy számíthat rám, én is szívesen teszem szabaddá magam az ő kedvéért.
- Rendes vagy, hogy addig nem hagyod magára, amíg új albérlőt nem talál, de... Ha szükséged van rá, tényleg segítek, anyagilag is, nem gond- annyira nem költök magamra, hogy a lakáson kívül alig van kiadásom. Most ugyan Sebastiannak besegítek a rezsibe, mert nem lenne fair, ha csak úgy itt laknék, de ez sem megterhelő.
Összeölelkezünk, olyan igazi mód, nosztalgikusan, melegen, szeretetteljesen. Hogy hiányzott ez! Megpuszilom, hozzá bújva, beszívva az ismerős Reeven illatot.
- Tudom, tudom...- lesütöm a szemem, bűnbánóan. Ezerszer gondoltam végig, miután Sebastiannal is beszéltük. Makacs vagyok és befelé forduló, ha a pasikról van szó; nem szeretek emlékezni, beszélni a sérelmeimről. Mintha jobban elgyengítene, ha más is tudja, mik a hibáim.
Most béke van közöttünk. Eszembe jut, miért haragudtunk meg múltkor, és kicsit bénának érzem magam. Mi van, ha én küldtem olyan jelzéseket, ami miatt kezdeményezett? És eszembe jut Sebastian is: "ne legyél vele olyan szigorú, nem akarna rosszat neked!" Beleszusszanok egy kicsit én is ebbe az ölelésbe. Reeven tényleg nagyon cuki és gondoskodó. Én meg tiszta hülye vagyok... Jól esik, hogy belátja, haragudott.
- Hülye voltam. Ne haragudj!- kérek bocsánatot megint. Elvégre ez is az igazsághoz tartozik.

Nagyban sütjük a palacsintákat. Reeven is jól csinálja, egyre magabiztosabban dobál, így esik, hogy egy palacsinta a mennyezetre ragad. Nevetek, szerintem vicces a helyzet, bár gyanítom, Seby nem örülne, ha a plafonon vacsoráznánk (vagy onnan).
Reeven áll egy székre, hogy leszedje a tévelygő példányt, de a palacsinta rá, ő meg rám esik, ahogy lépne le a székről. Megbillenek, kicsúszik a lábam alólam, a padlón kötünk ki, de még ez sem rontja el a jó kedvemet. Mennyivel felszabadultabb vagyok, hogy kibékültünk!
- Már mondta néhányszor, hogy elfenekelne...- kuncogok, már Reeven alatt, de ez a megjegyzés Sebyre vonatkozik. Most lenne is rá oka; nem csak a "játék".
Meg sem tudok mozdulni, és úgy tűnik, még Reeven se nagyon, és erősen összeszorítja a szemét. Mégis engem félt.
- Egy kicsit koppantam, de semmi vészes, szerinted nevetnék?- ah, így most azért kicsit fáj a fejem, ahogy megemelem- És te? Lesápadtál. Megijedtél? Fáj valahol?
Itt az asztal. Megütötte volna közben benne magát? Olyan gyorsan történt minden, fel sem tudom idézni. Visszateszem a fejem a földre, jól esik, hogy hideg. Remélem, nem törtem be, de nem is merek oda nyúlni.
Közös erővel feltápászkodunk. Még jó, hogy a sütő nem maradt a tűzön, mert füstölne már, mint a gyárkémény.
- Na muti, hol fáj- unszolom Reevent, mert neki sem volt olyan egyszerű felállni. Nem hagyom magam lerázni. Ha nem mutatja meg magától, kénytelen leszek levetkőztetni és átvizsgálni, ahogy az SBO-n szokás.

Nevetek, Lia begolyózott!
-Hát csak sima agymenéses gondolatmenet, de ha te varázslatot asszociálsz a varázslatból
Közelebb hajolok, mikor készül az ufo tészta
-Hűűű. Ha minden kajám ilyen kreatív lenne, még ennék is! A csápjait mindenképp
Pattintom össze a fogaim előre is. Ez nekem készül, szétrágom azokat a csápokat!
-Nah ez jó, te vagy
Mondom az aranyhalhoz, pozitívan nyilatkozik és ez jó! Majd egyre pozitívabban fog!
Az új albérlőn csak mosolygom, hát...tudom, segítenének, de nem akarom.
-Lerendezem Lizzyvel, rendes lány, te csak költs magadra! Magatokra! Mentek Magyarországra és Franciaországba
Emlékeztetem, nem mintha nem lenne hová tenniük a pénzt.
Megölel, bár arra gondolok semmi más érzemény nincs ebben, mint szeretet, nem mintha akarnék, csak...
Ha az ember elmebeteg sokszor összekuszálódnak az agyában a dolgok. Megpróbálok elmerülni a rokoni ölelkezésben, rá se rántok a múltra, tényleg csak neki akartam jót, ezt kifejtem. Igazam volt, nem vonom vissza és nem fogalmaztam keményen, ez nem volt az, csak Lia...túlságosan érzékeny és ezt számításba kellett volna vennem.
-Nekem is vissza kellett volna fogni magam. Ahogy beszéltem, az nekem normális volt és nem durva, hanem még enyhe is, de te...hitperérzékeny vagy és akkor, ott erről megfeledkeztem
Bizony azért ő egy nagyon enyhe és aranyos változatomat látta akkor is, egyáltalán nem voltam vele durva...deh tény, Lia gyengeségét figyelembe kellett volna venni, ilyen értelemben nah jó, így veheti bocsánatkérésnek.
-Az biztos. Elég durva voltál!
Simogatom meg nevetve a fejét. Adok rá egy hosszabb puszit is.

Esünk...esünk! Pedig nem vagyok béna, még a parkorözés is megy Sebastiannal, de most... én rajta, kicsit fáj az oldalam, a fájdalomcsillapítót többet nem vehetem be. Bár nekem nem is kell, nem olyan vészes, de azért nem mosolygom úgy, mint ő.
-Azt elhiszem, az jó lehet. Játékosan megteheti. Nem?
Kérdem félvigyorral, miután kinyitottam a szemem és napirendre tértem az au felett.
-Akkor jó, na gyere
Tápászkodom fel nyögve egy kicsit, húzom magammal őt is, miközben érzem mélyülni a sápadtságom. A hazugságom jó célt szolgál, Lia még butaságot csinálna... És én nem engedhetem meg, hogy odamenjen és nem kell, hogy elmondja a szüleinek és botrány pláne nem. Ezt megmondtam Sebastiannak is...
-Költözködés közben leesem a lépcsőről, pont szarul jött ki, béna vagyok, tudom
Nem, nem vagyok az.
-De nem fogod elhinni, Felix elcipelt orvoshoz! Annyira ki volt akadva, hihetetlen! Szóval kaptam rá mindenféle izét, elláttak, nem kell látnod, tudod, hogy szégyellős vagyok
Lépek el vidáman, miközben valahol fájdalmasan tudatosul...mennyit hazudok Liának.

Reeven nevet rajtam, én rajta (meg magamon), idióta vagyok, én régóta tudom. Most legalább ő is.
Könnyen belemegyek abba is, hogy ne hagyományos palacsintákat süssek neki. Mintha sokkal nagyobb sikere lenne így, mint amúgy.
- Rajtam ne múljék!- számos ötletem van, hogyan dobjam fel az unalmas kosztot.
Hálásan nézek rá, amikor mosolyogva közli, én vagyok Seby aranyhala. Szeretnék az lenni, igazán. Tudom, hogy van néhány gátló tényező, mindezek bennem; és tudom, hogy a fájdalom nem múlik el soha, de hiszem, hogy idővel minden elhalványul. És különben is, Sebastian annyira igyekszik!
- Reev, az önzetlenségednek is vannak határai. Nem gondolod, hogy előrébb való, hogy neked fedél legyen a fejed felett, mint hogy mi hova és mikor ruccanunk ki?- kérdem, de nem vagyok haragos. Csak be kell lássa, vannak prioritások az életemben. Egyetlen utazás sem fontosabb a biztonságánál.
Összeölelkezünk, igazán kibékülünk. Kölcsönösen kérünk egymástól bocsánatot (mindketten a magunk módján), de a lényeg ott van: komolyan gondoljuk, hogy ki akarjuk javítani, amit elrontottunk.
A hajamba túrok, ahogy azt mondja, hiperérzékeny vagyok. Lesütöm a szemem. Mások HP-nak hívnának (és nem Harry Potternek). Talán mégsem sikerült megkeményíteni úgy magam, ahogy szerettem volna. Megint becsaptam magam. De nem számít. Nem kéne félnem. A múlt meg már mögöttem van. Mit árthat?
Forgatom a szemeim, hogy azt mondja, nem volt durva. Bár azzal, ahogy megmagyarázza, tudja, miért éltem meg úgy a dolgot, enyhíti ennek komolyságát. Utólag az egész amúgy is nagyon abszurdnak tűnik. A fene se tudja, miért rejtegetem magamat azok elől, akik szeretnek. Nem teszem szóvá, hogy ő nevez engem durvának. Az ő szemszögéből biztosan így látszott. A puszi vigasz, béke, örömforrás. Megnyugszom, hogy minden rendben van.

Aztán kisebb gikszer, palacsinta "landol" a plafonon, dacolva a gravitációval. Reeven mászik fel érte, eik le vele együtt. Rám. Koccanunk, nyekkenünk. Én mégis nevetek, komolyan, valami olcsó burleszkfilm jut eszembe, ahol bénáskodnak a szereplők. (De mi nem vagyunk bénák!)
- Még nem próbáltuk ki...- nevetek tovább, mert Reeven szerint a seggrepacsi jó móka.
Nehezen tápászkodunk fel. Reeven falfehér. Attól tartok beütötte magát az asztal sarkába, de amikor rákérdezek, azt mondja, nem most ütötte meg magát.
- Jaj, te. Rád jár a rúd...- simítom meg az arcát- Ettől még nem vagy béna. Én is elesek néha...- vonom fel a vállam, nevetve. Basszus, amikor elütöttek, nem volt ennyire vicces. Legalábbis ... Mindegy. Jól vagyok. Reevent is rendesen ellátták.
- Mikor történt? Hogyhogy nem hívtatok? - mintha nem tudná, hogy a sürgősségin dolgozok. Mindent megtettem volna azért, hogy a legjobb ellátást kapja.
Jó tudni, hogy Felix jobban figyel rá, mint Reeven saját magára. Valószínűleg nem ment volna orvoshoz, ha egyedül van.
- Ugyan már, előttem?- kérdezem, és kissé megreked bennem a levegő. Mióta szégyenlős előttem?
Az jut eszembe, nem akarja, hogy lássam a sérülését. Talán sokkal csúnyább, mint ahogy beállítja. Fél, hogy megijednék? Nagyon durva dolgokat látok nap mint nap. Aztán más gondolat veszi át ennek a helyét.
- Oké. Ne mutasd meg. Mi volt a diagnózis? - kérdezem, óvatosabban- Mit kaptál rá?

Megmosom a kezeim, leporolom magam, mintha utcán estem volna el, nem itthon, ahol ragyog minden. Azaz ezidáig. Egy csomó liszt szórodik le rólam, és veszem észre azt is, fordítva van rajtam a póló. A fene bánja!
Visszaállok a tűzhely mögé, húzom a tűzre a serpenyőt, forrósítok olajat, sütöm tovább a palacsintát.  
- És... mikor ismerhetem meg... Felixet?
Sebastian figyelmeztetett, csak akkor hozakodjak elő a találkozó ötletével, ha erre fel vagyok készülve. Nem tudom, képes leszek-e valaha eléggé felkészülni. De ha csak halogatom, úgy venné ki magát, mintha nem lennék rá kíváncsi, kit szeret Reeven.

Vigyorgom a csápos példányra, lehet így jobban rá lehetne venni a falásra, ez lehet a kulcs hozzám? Egyszerű vagyok.
Megütközöm. Önzetlenség? Honnan....honnan veszik ezt vajon? Hogy lennék én önzetlen?
-De...nekem adtad a lakásod, van hol laknom. És még csak nem is fizettem. Minek lenne két lakásom? Ha se állásom, se semmi?
Lizzy meg fogja érteni, hogy ha nincs, akkor...nincs rá és nemtom mikor jön össze úgy a fényképészet, vagy akár a zene is, hogy visszatérjek a kicsikart régi luxusomhoz.
-Úgy volt megyek veletek...Mármint
Oldalra nézek, ez sem biztos, hogy összejön most már
-Nem számít, a lényeg, hogy neked hála ott a B terv, a volt lakásod és elég találékony vagyok, ha szerzek megint pénzt, úgyis törlesztek
Kacsintok rá, élményekben is lehet, vagy fizetem az útjukat, Magyarországra Lia is eljöhet velem is, Fanciahon csak Disneyland miatt vonz, de kibírom, ha nem látom Mickey egeret.
Ő mondta ezt a hiperérzékeny dolgot, én nem vágom a betegségeket, kicsit megemelem az állát, ez legyen az egyetlen agybaja! Ölelem, úgy tűnik sikerült valamennyire elsimítani, bár csak forgatja a szemét, hogy nem voltam durva. Vele soha nem lennék durva...
A saját megjegyzésem erre vonatkozóan metaforikus volt, de mert nem kérdez rá, azt hiszem érti és minden rendben van.

Hát igen, ezt megcsináltam, de lényeg, hogy nincs baja, nevet és nem képzelem el miről maradnék le...uh
-Majd ki fogjátok
Ha tudná, tényleg rám jár...
-Persze, tudom
Mosolygom biccentve, ahogy az első sokk eltűnik, úgy a fájdalom is csak sajgó emlék marad. Lehajtom a fejem, nehéz hazudni neki, de tényleg féltem és nem akarom, hogy nagyobb gáz legyen ebből az egészből. Jogilag belekeveredni, vagy akár, hogy Lia oda menjen... Ráharapok az ajkamra, hazudnom kell, ahogy elhatároztam, Lia érdekében.
-Nemrég, de nem fájt, alig fájt, semmi komoly.
Motyogom, tényleg elég nehéz... de ha odamenne? Annyira gáz már a helyzet...ha Liát bántaná, pontosan az lennék, akinek hisznek. Visszaütnék és az nagyot szólna. Jobb ha ez sosem tudódik ki.
Ühümmögök, hogy előtte, bár a diagnózist készségesen megosztom, lelkesen, itt nem kell hazudnom. Ki az ördög lesz lelkes ilyesmitől?
-Csak megduzzadt, el se tört, sőt el se repedt, borogatást kaptam és fájdalomcsillapítót
Nah ez utóbbi is egy szép történet.
-Lia...
Nézek utána, mikor látom, hogy feltápászkodna, kicsit belekapaszkodom a felsőjébe.
-Szeretnék veled megbeszélni valamit... Vagyis megköszönni
Helyesbítek, bár a fejem még mindig lehajtva, az orrom lóg.
-Áh, hát őt akármikor. Úgy volt meghívtok minket ide.
Legalábbis Sebastian ezt mondta. Jó lesz, igen... Felix meglátja, hogy ők egészen mások. Lia nem tudom leül-e velem a földre, ha nem, akkor én állok fel hozzá.
-Arról van szó, hogy...hát kiderült pár dolog, például...megmentettél, hogy te mentettél meg a kómától
Ebből következik, hogy tudom ugye, ők meg akartak ölni, vagyis soha fel nem ébreszteni, bár azt nem tudom tudja-e, hogy le akarták állítatni a gépeket. Úgy sejtem igen.

- Igen, tudom. Mégis, az inkább műterem...- kezdem úgy érezni, nem egészen arról van szó, van-e fedél a feje fölött vagy se. Inkább arról, hogy ki van még a fedél alatt. Nem állítom, hogy fél a magánytól... Vagy inkább én akarom, hogy a szemem előtt legyen? Könnyen elképzelhető.
- Jól emlékszel- mosolygok rá. Úgy látszik, nem hozhatok összehasonlításként olyan példát, amiben ő is szerepel; félek, azt hiszi, meggondoltam magam- Mondtam Sebastiannak, hogy szeretném, ha te is jönnél... azaz ti is...- elmosolyodom- Miért ne mehetnénk négyesben? úMosolygok tovább. Elvégre az előbbi példázatban csak az szerepelt, hogy hamarabb legyen neki biztonságos lakása, mint hogy mi magunkra költsük a pénzt. Ha ezen múlna, szívesebben mondanék le az utazásról az ő javára.
- A tél még odébb van egy kicsit. Tudod, ha már úgyis utazunk, legyen benne valami "nosztalgia"...- vonok vállat. Igazából nem szívesen mennék. Ha csak arról van szó, hogy megismerkedjenek az anyámmal, a nővéremmel... Ah, kihagynám az egészet.
Reevent nehéz lebeszélni arról, amit a fejébe vesz, és ennek persze, vannak előnyei. De az idegen tőlem, hogy törleszteni akarja, amit én ajándékba adok neki. Úgy látszik, nem igazán ismeri ennek a szónak az értelmét.
Érintjük a múltat. Más véleményen vagyunk, de ez most nem érdekes, mert érzem a békülési szándékot. Nekem is fontos, hogy jó kapcsolat legyen közöttünk. Amúgy is hajlandó vagyok békülni. Még csak nem is a körítés számít, hanem a szándék. És az ott van. Nagyon is.

Lekotorja a palacsintát a mennyezetről, és aztán a földön kötünk ki. Szerintem komikus a helyzet, nevetek is. Tényleg, sosem gondoltam volna, hogy éppen ezt a pillanatot használja ki, hogy a szexuális játékainkról beszélgessünk. Némiképp pironkodva próbálom ezt is elviccelni.
Közben kiderült, hogy sérülés érte az oldalát, és nem akarja nekem megmutatni, hogyan néz ki. Valószínűleg őrületes színekben pompázik a sérülés helye, és attól tart, majd szörnyülködök. (Meglehet, igaza lenne). Nem jut eszembe, hogy oka lenne hazudni, így tiszteletben tartom a kérését, és nem kíváncsiskodok tovább (legalábbis, ami a sérüléseit illeti)
- Oh, értem- Nos, borogatni mindent jó, ami duzzadt, vörös, gyulladt... Valószínűleg megzúzta magát, véraláfutása lett, ilyesmi. Ha bordatörés lenne (és súlyos), nem is engedték volna el. PTX-e sem lehet, akkor be lenne csövezve. - Öröm az ürömben, hogy nem lett komolyabb bajod!- Jobban kell vigyáznia magára, de remélem, ennyiből okult.
Miközben kelünk fel, gyorsan azt is megbeszéljük, Felix is eljöhetne hozzánk hamarosan.
- Nekem akár a következő hétvége is jó, ha nektek az...- bólogatok. Sebastiannak se lenne kifogása, örül, ha többen vagyunk.
Reeven közben kissé belém kapaszkodva állít meg, és látom a zavarát. Hallgatpm, de először fel sem fogom, mit kérdez.
- Ez... hogy jutott eszedbe?- kérdem, kissé meglepődve.
Sosem beszéltünk róla, és nem is tudom, honnan tudja. Kicsit feszengek. Azért intéztettem el, hogy elkerüljön ebből a városból (a közelemből), hogy biztonságban legyen. A szülei (itt) nem akartak gondot viselni rá. Apámnak is oda kellett lépnie, hogy ne legyen... tragédia a vége. Még jó, hogy így történt. Itt van az élő csoda. Úgy épült fel, hogy csak a beavatottak tudják, Reeven sokáig kómában volt.
Mindezek ellenére nem érzem úgy, én mentettem volna meg. Mitől mentettem volna? Csak egy olyan helyet jártam ki neki, ahol biztosan foglalkoznak vele, a nap 24 órájában, és pontosan tudják, hogyan tartsák karban a testét, a szervezetét. Még így sem teljes a siker (a legsúlyosabb szövődmény a gyenge gyomra, ami sokkal nehezebben regenerálódik, mint vártam). Más kérdés, hogy azóta is él bennem a kérdés: ha én ápolom, akkor is így alakul? Az első néhány hétben alig mozdultam el az ágya széléről. Erre azonban ő nem emlékezhet. Kérdőn nézek rá: hova akar kilyukadni, amikor ezt felhozza?

-Azért a hálót meghagytam. Lehet ott aludni, megvan a konyha és a fürdő, nem kell ennél több. Az egy luxus igazából az albérletemhez képest
Somolygom, nem hiába volt halál olcsó, csak a szép szőke miatt mentem, eleve a lány albérlőtárs miatt, de ez...másodlagossá vált. Ráadásul a műteremben csajozni is jobban tudnék, attól minden kis ribi beindul, ha le akarják fotózni őket.
Már azt hiszem buktam a kirándulást velük, de mielőtt lógni kezdene az orrom, felkapom a fejem.
-Ha nem zavarunk...
Nyilván vinném Felixet, nem bírnám harmadikként végignézni, hogy enyelegnek, de én nem érhetek egyikhez sem. Így is nehéz lesz...
-Akkor mennénk, ha hó van?
Kapom fel a fejem, ú de klassz lenne, csúszni, magasból lefelé, hóember, halálcsillag, ez kell nekem,. Csupa extremitás! És hogy Felixet egy szánkón lássam, minden pénzt megér!
-Egyébként Franciaországról beszélünk, vagy Magyarországról?
Nem látok a fejébe, melyikre gondol.

Az esés nem jön jókor, még nem elég régi a sérülés ahhoz, hogy egyáltalán ne fájjon, ha ráesem. Pont valami...ilyesmitől féltem. Liának nem mutatom meg és szokásosan nem is erőlteti, bár fogalmam nincs, mit gondol. Megint titkolok előtte valamit? Miatta teszem. Az én szürreális világomban elképzelhető, hogy jogi kérdést csinál belőle, vagy felkeresi apám. Ettől tartok, elég erősen. Majd ha lecseng, nem szándékozom előtte titkolózni, de még nekem is megrázó, arról, ami igazán kényegesen rossz ebben az egészben, Felixnek se meséltem, nekem a sérülés tök jelentéktelen, de látszik nem visel meg maga a tény. Biccentek, hurrá túlélem, ez a lényeg. A jövő hét jó neki, bólogatok, Felix el fogja bűvölni őket. Remélem neki is változik a véleménye.
Mikor felállna, elszánom magam rá, megállítom és...nagy nehezen kinyögöm a mondandóm. Liának köszönhetek mindent. A kérdése meglep, megrebben a szemem, tőle nem tudhattam meg, ha nem mondta el és ezt teljesen meg tudom érteni. Magamtól nem jutott eszembe Figyelj Reev, tudtad, hogy az őseid ki akartak nyírni? Beharapom a szám, mint általában a zavarban és nagyon szuggerálom a padlócsíkokat.
-Hát...ők mondták. Sok...minden kiderült, ez is.
Reszketős levegőt veszek, nem könnyű erről beszélni.
-Úgyhogy...tudom...mi volt a terv és te...hogy meghiústottad és...megmentettél.
Tudja mekkora dolog ez. Mindent neki köszönhetek.
-Hogy ez most így...itt van előtted, a te érdemed
Még ha néha...rossz is élni, még ha a szüleim nem is tévednek mindenben. És ezt...szavakba sem tudom foglalni, anélkül, hogy ne lenne nyálas, vagy bőgjem el magam. De Liánál félek a legjobban, hogy meggyűlöl...

- Igen, tudom... De így nem túl kicsi a lakrész?-kérdezem. Sebastian lakásában ez az őrületes, ezek a tágas terek. Ha építenénk is be térelválasztót, vagy nem érne mennyezetig, vagy olyan lenne, amin át lehet látni (vagy átereszti a fényt).
Reevent nem lehet lebeszélni arról, hogy hálálkodjon, valahogy ki kell nyitni a szemét, hogy tévedésben van, én nem felejtettem el, hogy őt is hívtam Magyarországra.
- Megint kezded?- fintorgok játékosan- Ha zavarnál, nem is hívnálak benneteket!
Sebastian ugyan félt tőle, hogy nehzen szembesülök majd a kapcsoatuk mibenlététől; de úgy hiszem, mivel Reevenről van szó, mindent el tudok fogadni tőle.
- Igen. Bár kiszámíthatatlan, milyen a tél arrafelé, szívesebben mennék télen. Elmennénk Dobogókőre, a közelben sípálya is van, lehet szánkózni is... -sóhajtok. Szerettem ott telelni gyerekkoromban.
- Magyarországról...- picit ráncolom a homlokom. Talán Franciaországról is beszéltünk? Jelenleg ez nem jut eszembe. De honnan máshonnan vette volna az öteletet?


Történik egy kis baleset palacsintasütés közben, s mint kiderül, Reevennek ez nem is az első mostanában. Nincs okom kételkedni a szavában, hogy miképpen érte baleset előzőleg, így ráhagyom, amikor szégyenlősködik. Ha tudnám, amit titkol, igaza van, nem hagynám annyiban; hatalmas ribilliót csinálnék Reeven szüleivel, és még Usuit is megkérneém, segítsen jogi útra terelni a dolgot. A bántalmazást büntetni kell!
Egy rövid percig azt remélem, a szüleiről már nem esik több szó. Jobban izgat például, hogy mikor ismerhetjük meg a barátját, aki elcipelte (helyettem) orvoshoz, és aki ápolgatta (szintén helyettem) ezek szerint. De a téma visszanyúl, egészen másfelől, és először nem is értem, miféle elérzékenyülés ez Reeven részéről.
- Tőlük... a szüleidtől?
Balsejtelem fog el, mi a fenét mondhattak Reevennek. Ahogy az arcát nézem, ami most teljesen elfelhősödött, rájövök, nem számíthatok semmi jóra. Bár konkrétan nem emlékszem rá, milyen tervről beszél, amit meghiúsítottam (az emlékezetem szépíti az eseményeket; Reeven szüleit nem akartam szörnyetegekként kezelni), arra tisztán emlékszem, milyen vitáim voltak velük telefonon. Arra sem igazán voltak hajlandóak, hogy eljöjjenek Reevenhez, amikor kritikus volt a helyzet.
- Mesélj el mindent részletesen- kérem tőle, de amikor megcsillan a szeme, egészen közel lépek hozzá.
- Ne viccelj, ennél is többet érdemelsz! Te is megvédtél, kiálltál értem, megmentetted a seggem...- mosolygok rá, a kezeibe kapaszkodva, a mosolyát keresve. Aztán tovább megyek, mert Reeven is így vígastralt a múltkor, és átölelem a nyakát, hozzá bújva, megölelgetve.
- El sem tudnám már képzelni az életem nélküled!- megpuszilgatom, sokszor egymás után, összepiszézve vele.
- Gyere, süssünk még polipokat, szörnyeket, csigákat, lepjük meg Sebyt is!- mondom aztán, ha sikerült mosolyt csalni az arcára.