Nem tudom, hogy sikerült összehoznom az idei órarendem, de valahogy mindig később végzek, mint az átlag. Bár nem bánom, mert legalább kissé kihalt az egyetem, így kevésbé kell tömegben közlekednem, nem igazán rajongok érte. Nem futok össze a három év alatt összeszedett kevés ismerősömmel, nem kell leállnom csevegni úton-útfélen. Jó ez nekem, egyedül baktatok a folyosón, illetve azon társaságában, akiknek szintén órája volt. Nem voltunk olyan sokan, de ezt szintén nem bánom. Így is mennyi idő volt, mire a nevelőapám kikönyörgött a bezárt életemből, így is elég haladás, hogy tudjátok, normális dolgokat csinálok. Dolgozgatok, suliba járok, mondhatni élem az életem. De ez a normális, már éppen ideje volt, hogy normális legyek, hiszen ezt akartam annyira már régóta.
Ahogy lassan lépkedek le a lépcsőn egy lány társaságában, csak egy pillantást vetek rá és meggyorsítom a lépteimet. Vissza akarok érni a koleszba, lehet, hogy ma még el kell mennem boltba is, akkor pedig későn érek vissza és nem lesz időm tanulni. Természetesen nem azért sietek, mert nem akarom, hogy véletlen, ha esetleg túl szociális hajlamai vannak, vagy nem is tudom, cukinak talál, szóba elegyedjen velem. Ilyenről szó sincs. Nem menekülök. Én nem...
Viszont ahogy megyek a lépcsőkön, érzem, hogy majdnem meg-megcsúszom, de nem vagyok általában olyan béna. Összevont szemöldökkel nézek le és látom, hogy csillog. A takarítók biztos hamar el akarták intézni a munkát, és nem rakták ki a vigyázz, csúszós táblát. De mintha a lány nem figyelne. Én óvatosan lépek, de akaratlanul is visszapillantok rá, hogy rendben van-e.
Egy éppen eső, szőke madárkát látok magam előtt, és ösztönösen kapok utána, átölelem a derekát és megfogom a fejét, mert az a legfontosabb, hogy azt ne üsse be. Huh, nem sokon múlott, a szívem hevesen ver. Ha beütötte volna magát, ki tudja, akár meg is halhatott volna, ha úgy üti meg a fejét. Sóhajtok egyet.
- Jól vagy? - Kérdem tőle elmosolyodva, ahogy felállok és közben álló helyzetbe húzom őt is. - Kérlek vigyázz, csúszós. - Mondom, a lépcsőkre mutatva és legszívesebben fognám a kezecskéjét, mert már kiszúrtam magamnak, hogy szép, törékeny, finom vonásai vannak. Szeretem a kezeket, hm. De nem tudom, mennyire van szüksége egy ilyen önjelölt őrzővédőre, mint én.

Amikor felállítom a szőkeséget, mint egy kis vadóc, úgy tol el magától, mintha nem is tudom, égetne az érintésem. Sóhajtok. Ezek szerint nem engedi, hogy fogjam a kezét. Kissé ziláltnak tűnik, zaklatottnak, zavartnak, mondjuk éppen most esett el majdnem, én is ilyen ideges lennék. Igazából az is vagyok, csak én miatta. Majdnem meghalt az orrom előtt! Na jó, ebben még én is érzem az enyhe túlzást. De csak egy kevés van benne...
- Talán... le kéne ülnöd kicsit és lenyugodni. - Javasolom csendesen, amikor azt mondja, nincsen jól. De legalább nem tagadja, ez szimpatikus. Úgy néz ki, mintha zavarban lenne, de olyan negatív aurát áraszt magából, hogy nem merek közelebb menni hozzá. Inkább csak figyelem a lépéseit.
- Szerintem csak felmosták. - Válaszolom egyszerűen, bár nem tudom, várt-e egyáltalán választ a kérdésére, valószínűleg nem. Jellemző, amikor beszélnem kéne, képtelen vagyok, amikor be kéne fognom, nos, jövök ilyen hülyeségekkel. Remek volt Lip, gratulálok.
Viszont mérgesnek tűnik, mintha rám is az lenne, én viszont nem akarom. A felsőm zsebeibe süllyesztem a kezeimet és kissé megköszörülöm a torkomat. Bánatos tekintettel pillantok rá, noha kerüli a tekintetemet. Ilyenkor szoktam nagyot sóhajtani és azt kérdezni, mivel érdemeltem ki a bünetetést, de most inkább eltekintek tőle.
- Én... sajnálom, csak nem akartam, tudod, hogy bajod essen. - Magyarázkodok, miközben szerencsétlen, féloldalas mosolyt erőltetek ki magamból, hátha akkor barátságosabbnak tűnök, nem valami őrült, önjelölt szuperhősnek. De én akkor is féltem őt és megvárom, amíg biztonságban megteszi az utolsó lépcsőfokot is.

Látszik rajta, hogy teljesen be van feszülve teljesen. Biztosan fél attól, hogy leesik, vagy valami, amit meg is értek. És ez jó dolog, a félelem jó, életben tart. Már csak azt kéne megértetni, hogy én is ilyen pozitív mellékhatásokkal járok, mondjuk életben tartom, vagy ha nem is, nem hagyom, hogy megüsse magát. Mondjuk szatírnak is nézhet, jobban ki is élvezhettem volna a helyzetet, de túlságosan megijesztett. Majdnem elesett! Ez csak nekem tűnt fel?
Amikor bocsánatot kérek tőle, látom, ahogy furcsa tekintettel mér végig. Szánalmasnak néz, igaz? Biztos vagyok benne, ironikus mosoly ül ki az arcomra, amikor hallom, milyen gúnyosan beszél velem. De nem szólok neki vissza, csendesen tűröm. Jó kis lábtörlő vagyok, megedzőttem az évek alatt.
Már éppen megállapítanám, hogy nem kéne annyira nekiindulnia, amikor nagy bátran megindul, és ismét megcsúszik, ezúttal megkapaszkodik. Látom, hogy mozog a szája, biztos mond valamit halkan, de így nem tudom leolvasni és nem is hallom. Viszont én már ott vagyok mellette, nem érek hozzá, csak ott tartom a kezeimet, nem messze tőle. Elkaptam volna, ha leesik. De ha ennyire nem biztos a lábában, nem fog innen egyben lejutni. Én az amerikai foci miatt elég masszív vagyok, magam miatt nem aggódok, viszont ő...
A fenébe is, nem tudom nézni, ahogy itt szenved, és mindezt valószínűleg csak büszkeségből! Felhúzom magam, eléggé ahhoz, hogy elkapjam és a karjaimba vegyem, nem túl nehéz.
- Leraklak, ígérem, csak érjünk le ezen a hülye lépcsőn. - Mondom egy sóhaj közepette, mert biztos vagyok benne, hogy nem fog tetszeni neki, de jelenleg nagyon nem érdekel. Akkor sem fogom hagyni, hogy itt lezúgjon, én biztosan nem. És így lesz leghamarabb vége, mehetünk mindketten a dolgunkra, boldogan és békében, de ami a legfontosabb, egyben.
Mondjuk ha elkezd kapálózni és ellenkezni, esetleg sikítozni, akkor nagy az esélye, hogy mindketten leesünk, de komolyan, már ez sem érdekel. Az övét felfogom, nekem már mindegy, legalább még gyorsabban lejutunk.

//nem kell itt B terv, nem menekülsz //

Ahogy sejtettem, nem tetszik neki a bánásmód, meg az, hogy most nem az van, amit ő akar. Én szívesen letenném, de ez most tényleg az ő érdeke is. Ahogy próbál eltolni, kicsit elveszítem az egyensúlyom, de határozottan fogom és nem kapkodok, nem esek kétségbe, inkább csak visszaszerzem minél előbb. Megadóan fújtat egyet, és inkább belém kapaszkodik. Érzem, ahogy az állát a vállamra támadja, én pedig vigyorgok, mert nagyon jól el tudom képzelni, milyen durcás képet vág most.
- A kis koalák szófogadóbbak, mint te. - Jegyzem meg, csak úgy, fun factként. - De már nem kell sokáig kibírnod. - Biztatom őt, mert nem mindenki szeret így utazni, ki tudja, talán kis tériszonya is van, vagy szédül, vagy csak nem akar a közelében tudni. Az utolsó a leginkább sanszos, és ha a saját érdekeimről lenne szó, nem lennem merszem ráerőltetni semmit, de most róla van szó.
Ahogy leértünk, ő egy lépéssel távolabb húzódik, fogja a karját, kerüli a tekintetemet. Fáradtan sóhajtok egyet, nem tudom, mivel érdemeltem ki, de majd megveregetem érte a saját vállam. Mert ehhez tehetség kell, komolyan. Viszont még mindig zavartnak tűnik, kissé összevont szemöldökkel méregetem.
- Á-á-á. - Szólok utána, majd egyik ujjam beleakasztom a farmerjának övtartójába. Annyi pont elég, hogy annál fogva visszahúzzam, mielőtt lelép. - Nem hiszem, hogy most adnak neked bármit a menzán, szerintem nem arra akartál menni. Gyere, kérlek, kapsz egy kis vizet, meg egy kis csokit, jót fog tenni. - Mosolygok rá, hátha elhiszi rólam, hogy nem vagyok baltás gyilkos, aki elől menekülni kell. Meg amúgy is, ha jön velem, akkor nem fogok hozzáérni sem, csak keresünk neki egy helyet, ahova lecsüccsenhet, víz az van nálam, csokit meg szerzek az egyik automatából.
- Tessék. - Nyújtom neki mosolyogva, remélem nem akar még mindig ellenkezni velem, én tényleg próbálok csak úgy... kedves lenni. - Tényleg jót tesz, tudod, endorfint, boldogsághormont fogsz tőle termelni, tök király. Ha meg eszel egy tábla csokit, hasonló érzés, mintha szerelmes lennél. - Vigyorgok rá végül, mert azt hiszem, kezdem kicsit levetkőzni a gátlásaimat, ha már neki nem sikerült, legalább én kezdjek valami magammal és fejezzem be a szerencsétlenkedést. Bár talán nem kellett volna, mert elijesztem, de... talán jobb is lesz, ha már hagyom. A végén még megutál. Ja és egy fél literes ásványvizet is előkapok a táskámból. Aki gyalog jár mindenhova, annál mindig van. Ezt is odaadom neki, ha elfogadja, remélem elfogadja és nem kell erősködnöm.

Csak vigyorgok a megjegyzésére, az kis harcias koalám úgy néz ki mégis hagyja, hogy levigyem és letegyem, nem mintha sok választása lenne, de hagyja. Legalább ennyit sikerült elengednie nekem. Amikor pánikolva, ziláltan, teljesen szétszórtan akar elindulni, úgy döntök, jobb lesz neki, ha nem hagyom. Inkább megállítom, az övtartójánál fogva könnyedén, kellemesen visszahúzom. Látszik rajta, azt sem tudja, hogy most akkor mi van.
Sóhajtok egyet és felemelem az egyik szemöldökömet. Várok egy kicsit, hátha rájön, hogy nem vagyok totálisan hülye. Legalábbis magasabb IQ-val rendelkezek, mint egy egysejtű. Meg mondjuk van szemem, látom, hogy azt sem tudta, hogy a menza felé igyekszik éppen.
De aztán találok egy padot, ahova leültethetem, legalább addig, amíg megnyugszik kicsit. Utána mehet isten hírével, oda, ahova akar, de amíg én itt vagyok, addig nem fog semmi butaságot csinálni. És nem érdekel az sem, hogy jaj, most találkoztunk először. Ő attól még egy érző, emberi lény, habár a hangszíne nem ezt erősíti meg. Viszont ahogy hallom a mondanivalóját, egy furcsa kis ironikus, nevetésszerű hangot adok ki magamból, ahogy kifújom az orromon a levegőt. A kezeimet zsebre teszem, féloldalas mosolyra húzódnak az ajkaim. Érzem, ahogy kihagyott egy ütemet a szívem.
- Igazad van. - Válaszolom csendesen, mert habár én alig hallom a saját hangom, ő valószínűleg tudja majd. Kicsit elgondolkozom, aztán visszapillantok rá, vize van neki is, helyes, akkor itt az ideje inni kicsit, hogy pótolja a sok idegeskedésben elveszített folyadékot. Ejnye-bejnye.
- Nem kell hálálkodnod. - Mondom neki, amikor nekiáll köszöngetni, talán nem volt feltűnő, de nem ezért csináltam. Ahogy azért sem, hogy közelebb kerüljek hozzá, vagy meghódítsam, vagy mit tudom én. Pedig annyi alkalmam lett volna kihasználni a helyzetet, de olyan szerencsétlen vagyok, hogy még ezekkel sem élek. Most valószínűleg megint nem fogok hosszú ideit nőt érinteni, de most sem szórakozásból csináltam. Legszívesebben hangosan és konkrétan adnám tudatára, hogy én csak azt akarom, hogy egyben és biztonságban hagyja el ezt a nyomorult iskolát, de nem éri meg. Meg amúgy is, nincs erőm veszekedni, morgolódni. Csak gyengén mosolyogni.
- Ha szeretnéd, legyen. - Mosolygok tovább, ahogy kibontom a csokit, félbetöröm és azt a felét adom neki, amelyiket nem fogdostam össze, a sajátomat meg elkezdem eszegetni. Látom, hogy kezd egy kicsit lenyugodni, örülök is neki, talán már nem lesz baja. Nem vádolom olyasmivel, hogy nem tud magára vigyázni... igazából senki nem tud. Mindenkire vigyázni kell.
- Vigyázz magadra, jó? - Kérek tőle ennyit kedvesen, majd intek neki, lassan indulok vissza a koleszba. Nem mintha mennem kéne, de nem vagyok nagy társasági ember, de ami még fontosabb, ő sem az. Jah, és még a nevét sem kérdeztem meg, ő sem tudja az enyémet. Tutira királyul intézted az egészet, Lip, mit ne mondjak.

Úgy látom a csoki jó ötlet volt, jól esik neki. Egy ilyen élmény után nekem is jól esne, az biztos. Lopva pillantok csak rá, mert nem akarom megbámulni, viszont megmosolygom. Aprókat harap, én viszont pár falat alatt eltüntetem a sajátomat. Nekem is jól esett, én is aggódtam, csak azt hiszem kicsit... jobban kezelem a stresszt, mint az átlag ember. Egyértelmű, hogy miért.
- Egy szóval sem mondtam. - Teszem hozzá, mert nem bénáztam le. Igazából olyan szívesen rákérdeznék, hogy mi van a barátnőjével, mert tényleg érdekel, de... nem is tudom. Nem merem. Nem akarok tolakodó lenni, olyasvalaki, aki mindenbe beleüti az orrát, még abba is, ami nem az ő dolga, de még mennyire, hogy nem.
Viszont meglepetésemre, amikor éppen indulni szeretnék, megszólal, csak úgy, magától. Én pedig inkább leülök mellé, mert biztos rossz lehet onnan felnézni valakire, legalábbis én nem szeretek úgy beszélgetni. De ha beszélni szeretne, legyen, én szívesen meghallgatom. Közben pedig az arcát fürkészem. Ahogy hallom a megállapítását, elkuncogom magam, mutatóujjammal behajlítva kicsit eltakarom a szám, hogy ne legyen olyan hangos. Igazából én már most sem hallom, de már megszoktam.
- Nem vagyok szuperhős, messze állok attól. Philip vagyok, de csak Lip. - Teszem hozzá, mert mindenki Phil-nek akar becézni, automatikusan, de én egészen, kicsi gömböc korom óta Lip vagyok. Csak Lip. Semmi extra, semmi különleges, illik hozzám és szeretem is, meg persze már megszoktam. Szóval Liz, Eliza, nocsak, nem is gondoltam, hogy ma még megtudom a nevét.
- Elsős vagy, igaz? Még nem sokat láttalak errefelé. - Állapítom meg, mert attól függetlenül, hogy engem nem tüntetnek ki a figyelmükkel, a legtöbb embert én megfigyelem. Csak megnézem az arcukat, levonom róluk a következtetést. És még ha szimpatikusak is, akkor is csak elmegyek mellettük, mert ilyen vagyok én. Már nagyon régóta próbálom azt tettetni, hogy nem létezem, de mindig akad valaki, aki nem akarja hagyni. Nem mintha Liz ilyen lenne, de akadnak ilyen emberek.
Közben hallok valamit, mintha egy kis zörej vagy hasonló lenne, de elég tompa, így nem kapom fel a fejem. Annyira nem lehet hozzám közel, ha így van, de Liz valószínűleg felfigyel majd rá.

- Szerintem Hulk szívta meg a legjobban. Mondjuk olyan temperamentummal, mint az enyém, nem lenne semmi gondja. - Mutatok végig magamon egyik kezemmel, elvigyorodok. Na jó, nekem is tipikus fiúbetegségeim vannak, ez látszik rajtam. Imádom a Marvelt, a képregényeket és a filmeket is. Az egyetlen, amiben kilógok, hogy nem tudok lelkesedni az autókért. Igazából még csak bele sem tudok ülni egybe sem, tudom, gáz, de az élet szép, erre kell koncenrtálni.
Főleg akkor szép, amikor Liz mesélni kezd, pedig már arra gondoltam, hogy megkérem, nyújtsa ki a nyelvét. Hátha valaki kivágta és ezért tud csak rövid, néha kissé goromba tőmondatokban beszélni, válaszolni. Viszont figyelek rá, koncentrálok az ajkai mozgására is, ha ilyen közel van és jól látom, már csaknem kényelmesebb, mint hallani, amit mond.
- Ügyesen csinálod, én az első évet ellébecoltam, tavaly meg szenvedtem, mint az állat. Az idei órarendem egész barátságos. - Összegzem röviden, aztán amikor azt mondja, látszik rajtam, hogy értem a dolgot, elvigyorodom. De most komolyan, ennyire látszik a fejemen? Kár, hogy nem látom magam ilyenkor kívülről, biztos röhögnék rajta.
- Harmadik évfolyam, csak két évet dolgoztam, mielőtt idejöttem. Van egy kis előnyöm. - Mosolygok rá, majd enyhén megvonom a vállam. Nem számít annyit, mint az ember hinné, itt egészen más, mint a gyakorlatban, meg én megtaláltam a saját módszereimet, amivel megoldom a problémákat. Most meg visszaszorítják a kreativitásom, keretek közé, de nem bánom annyira. Legalább lesz papírom róla, és elhiszik, hogy érek is valamit, nem csak egy sérült srác vagyok, aki ki sem jön a szobájából és roppant sok szabadideje van. Jól hangzik a változás, ugye?
- Amúgy ha szükséged lenne rá, szívesen segítek. - Mosolygok rá, mert tudom, hogy vannak, akiknek ez nem is olyan lényeges a tanulmányaikhoz. Ez a "csak legyek túl rajta" formáció a kettesért küzd, meg úgy a csoport java is, annyiban tudok segíteni.
- Szóval... aggódsz egy barátnődért? Valami baj van? - Kérdezem végül, mert érdekel, csak amikor mondta, nem volt időm rákérdezni, de figyeltem ám. De még mennyire.

- Az. - Bólintok vigyorogva, mert még sosem hallottam Hulk ilyen megnevezését, egészen, öhm... egyedi. Aztán ahogy hallgatom a magyarázatát, kicsit feljebb szaladnak a szemöldökeim. - Mike-ra gondolsz? Ne már! - Dereng valami abból a meséből, de az a kis egyszemű zöld gyík... most komolyan? Rá hasonlítanék? Mondjuk tény, hogy hasonlóan ártalmatlan vagyok és én sem vagyok az ijesztés mestere, de akkor is.
- Én sem úgy lébecoltam, csak nem vettem fel, csak a kötelezőket. Tavaly meg is bántam. - Sóhajtom, bár engem egyáltalán nem zavart, hogy az időm javát a szobámban ülve, tanulva kellett töltenem. Ami azt illeti, egyáltalán nem, még jól is éreztem magam. Semmi bajom a tanulással, amíg marad időm a sportra mellette.
- Igazából egyetemre se akartam jönni, de a nevelőapám ragaszkodott hozzá. Mondjuk nem bántam meg. - Vonom meg kissé a vállam, mert nem tartom akkora tragédiának, hogy beiskoláztatott. Igazából már a gimi után egyből simán felvettek volna és már rég vége lehetne, ha nem vagyok ilyen szerencsétlen. De jó lesz, hogy lesz a kezemben papír is, meg gyakorlat, ajánlólevél, tényleg hasznos. Ahogy Dr. Morrisonnak is annyiszor kifejtettem, minden okkal történik, csak meg kell keresnünk az összefüggéseket.
- Ó, akkor a kettes tökéletesen elég lesz. - Legalábbis eddig azt állapítottam meg, hogy a filmműves csoporttársak mindig csak a bent maradásért küzdöttek. Nincsenek olyan ambícióik, mint nekünk. Mondjuk én túl sok gürizés nélkül is megcsinálom jó eredményekkel, de én más kategória vagyok.
- Imádkozom, de jobbára azért, hogy meg is találj. - Vigyorgok rá. - Bár a koleszban van a természetes élőhelyem. - Mutatom be a fajomat, a buckalakók egy különös családjába tartozom, csak mi nem buckákban, hanem koleszszobákban lakunk, a laptop fénye barnítja csodás testünket és az állott levegő élteti alig használt tüdőnket. Én egy különleges példány vagyok, néha kimászom boltba kajáért, meg futni, edzésre, szóval szerencséje van, hogy egy ilyennel akadt dolga. Bár tény, hogy sokkal megszeppentebb vagyok az egyetem biztonságos, őrző falain kívül.
- Ez tök jó dolog, amíg az a bácsi nem cukorral kínálta. - Állapítom meg Amyről, mert ha már ennyire aranyos, akkor lehet, hogy naiv is, ez gyakorta együtt jár. Én meg paranoid vagyok, ez egyszerű tény és egy kedves bácsiról is egyből cukros bácsikra asszociálok. Szép volt, Lip.
- Ó, hát... azt hiszem, ezt abszolút meg tudom érteni. Mr. Paranoiával van dolgod. - Figyelmeztetem előre, de még vigyorgok is hozzá egy sort, és most próbálnám megvigasztalni, de nem igazán tudom, mit is mondhatnék. Illetve egyelőre gondolkoznom kell egy kicsit.
- De az esetek kilencven százalékában kiderül, hogy tök feleslegesen aggódtam, szóval nem olyan rosszak a túlélési arányok. - Már annak, aki miatt aggódok. Mert eddig sok-sok személyből és esetből csak egy végződött halállal, mondjuk az elég durva volt, de akkor is. Ha az egész képet nézzük, nem sok esélye van, hogy megtörténik újra, főleg arra nem, hogy velem.
- Egyszer konkrétan levezettem, tök logikus az egész, csak valószínűségszámítás. Bár csak elméletben tudom kiszámolni, mennyi az esélye annak, hogy ma meghalok, megnyugtatóan kicsi. Vagy ahogy az egyszerűbbek mondják: ötven százalék. Vagy igen, vagy nem. - Vigyorodok el, mert még mindig olyan morbidnak tűnhet, hogy ilyenekről beszélek, ilyen könnyedén, már annak, aki ismer engem. Eliza nem tud semmit rólam, számára valószínűleg csak egy fura kis gyíkként leszek elkönyvelve, de annyi baj legyen.

- Jaaa, Sully! - Világosodok meg lelkesen, mert úgy látszik, Lizzynek a nevek nem maradnak meg, én meg sajnos nem tudom befolyásolni a jó memóriámat. Pedig néha annyi hülyeséget csak úgy kitörölnék belőle, ha mondjuk egy merevlemezként működne az agyam, az tök király lenne.
- Ez diszkrimináció, kéremszépen! - Vigyorgok rá, amikor azt mondja, a vizuális kommunikáción tanulóknak többet kellene tepernie az ötösért. Mondjuk meglep, hogy ilyen kis lelkes, hogy még egy ilyen elfekvő tárgyból is ötöst szeretne, de az csak jó, ha az ember tud nagyot álmodni. Nekem már nem megy... asszem.
- Óóó... csak nem a los angelesi maffia hercegnőjével van dolgom? - Kérdezem tőle, miközben még mindig vigyorgok, most már őszintén, érzem, hogy kezdek kicsit feloldódni. A beépített emberek, akik nyomoznak utánam, hmm, bizarr. Mondjuk nem feltétlen okos ötlet ilyet mondani egy paranoiásnak, mert hiába tudom, hogy csak viccelődünk, meg lazák vagyunk... azért gyakrabban a hátam mögé fogok nézni, ha elhagyom az egyetem biztonságos falait.
- Szóval kicsit az anyukája és a barátnője is vagy egyben? - Kérdezem mosolyogva, de érdeklődően pillantok felé, mert tényleg mindig is izgattak az ilyen kapcsolatok. Hogyan működnek? Azt már megállapítottam, hogy a női egyedek között lelhető fel leginkább, mert nekem még régen sem volt soha, ehhez hasonló kapcsolatom. Sosem voltam a barátaim apja is egyben, ez olyan fura és buzis.
- Én vagyok a te kilencven százalékod. - Állapítom meg neki vigyorogva, mert ha én nem vagyok jókor jó helyen, akkor bizony ő is abba a tíz százalékba kerül, mint amelyikben én is voltam. Bár nem tudom most így fejből, mennyi az esélye annak, hogy úgy üti be a fejét, hogy halálos legyen, vagy esetleg végig legurul a lépcsőn, de biztosan nem nulla százalék, ez pedig azt jelenti, hogy igenis megtörténhet.
- Gondolkodtam már ilyesmin, de dolgozok is közben, szóval nincs időm komolyabban beleásni magam. Bár én hiszek benne, hogy megfelelő kutatással és tudással, felfedezésekkel akár a hálunk hozzávetőleges időpontja is kiszámítható. - Komoly arccal beszélek neki, mert sokat gondolkoztam már ezen, hogyan lehetne megoldani, de egyelőre úgy érzem, kissé túlnő rajtam ez az egész. Főleg amikor a kutatás-tudás részre érek, akkor össze is vonom a szemöldökömet. Ha a téziseimet komolyabb, hihetetlen zsenik és koponyák elé vihetném és elkezdenénk dolgozni rajta, még akár ki is sülhetne belőle. De nem hiszem, hogy a mágikus egyenlet az koleszszobám falain belül, a kislámpám magányos fényénél fog megszületni. Túl szép is lenne.
- Ja, hát túléltem egy elég komoly balesetet, még tizenhat évesen. - Mondom tök egyszerűen, mert már csak úgy beszélek róla, egyszerűen. Nem csevegő hangnemben, enyhe gyomorgörccsel, de tudok róla beszélni és ez a lényeg. - És az emberek azt hiszik, hogy a halál egy nagy, drámai dolog, egy hosszú, elnyújtott pillanat, és pontosan tudod róla, amikor történik, hogy az történik. De nem, ez nem ilyen. Gyors, váratlan, bármikor elérhet és azt sem tudod, mi történik, csak amikor már megtörtént. - Összegezem gyorsan, és a zsemeimbe bújtatott kezeimet nézem közben, hüvelykujjammal piszkálgatom kicsit a varrást. Aztán leesik, hogy milyen monológot vágtam le most és nem tehetek róla, el kell nevetnem magam, de olyan jóízűen.
- Bocs, túl sokáig jártam pszichológushoz, reflexből beszélek. - Vigyorgok Lizzyre, mert ő valószínűleg már nem is figyel rám. Egyrészt, nem vagyok egy érdekes valaki, másrészt egyáltalán nem kérdezett ilyesmit. De Dr. Morrison milyen büszke lenne rám!

- Hát, Shakespeare munkásságáról tudnék mondani pár szót, de... igazad van. - Mosolyodok el, mert az öreg Willen kívül másról nem igazán tudnék csicseregni. Gondolom ő sokkal többet görnyed a halálokkal, őrülettel, bonyodalommal, tetőpontokkal átszőtt rímek csokra fölött, mint a számítógép előtt. Nem feltétlen jókedvből, vagy azért, mert szívesen csinálja, de mindenki magának választott szakot.
- Persze, hogy az van. Ezért nem lehetsz az FBI oldalán, az FBI-osok jófiúk. - Válaszolom neki vigyorogva. Ha én Sully vagyok, akkor ő biztosan a maffia lánya, csakhogy meglegyen a kontraszt a személyiségünk között. De örülök, hogy már ő is vigyorog, pedig milyen kis szőke pokróc volt az elején, olyan zavarban volt, hogy azt sem tudta, hol van. Hm, közös vonás, nem vagyunk túl jó indítók.
- Örülj neki, hogy átrángattalak az oldalunkra, üdv a kilencvenesek klubjában! - Vigyorgok rá, mert hallom, ahogy kuncog, látom, hogy tetszett neki. Úgy örülök ilyenkor magamnak, mint majom a farkának, azért is vigyorgok. Emlékszek, amikor még könnyen, elsőre, zsigerből meg tudtam nevettetni másokat és bohóc voltam. Ezek szerint megőriztem egy kis darabot ebből.
Aztán kicsit elkalandozok és megint elmondom minden hülyeségemet az élméleteimről. Engem ez hoz lázba, ettől leszek kicsit lelkes, de nem úgy tűnik, mint aki megért. Én viszont megértően mosolygok, mindenki hülyének néz. Egy aprót sóhajtok, csupán ennyi reakciót vált már ki belőlem, megszoktam. Lehet, hogy tényleg nem vagyok normális és nem kéne felvállalnom.
- Csak van időm gondolkozni. De a Nickelback-et szeretem. - Válaszolom továbbra is mosolyogva. Nem, nem néztem túl sok Death Note-ot, az csupa fikció, egy hallállista, most komolyan? Semmi matematika, semmi realitás, semmi ami bizonyítható lenne, az ilyesmi nem hoz lázba.
Aztán megint elkap a beszédláz, jóízűen nevetgélek magamon, amiért csak úgy beszélek. Szerintem már nem is figyel rám, vagy legalábbis elvesztette a felénél a fonalat. Aztán a lábamra teszi a kezét, én pedig rá pillantok. Komoly fejjel hallgatom végig a megállapítását, de a vége felé már alig bírom tartani. Elnevetem magam, hangosan, jóízűen hahotázok kicsit.
- Nem kell ám rébuszokban beszélni. Tudod, mondhattad volna azt is, hogy tudom, hogy nem vagy rendes, de próbálj meg rendesen viselkedni. Mert ez volt a mondanivalója. - Vigyorgok rá ez alkalommal a legszélesebben, nagyon jól szórakozok rajta. Biztos csak jót akart, de azért a "klassz srác lennél, ha nem lenne ez meg ez" azért durva, imádom ezt, afféle sötét-morbid humornak fogom fel, a kedvencem, ami igazán mulattat. Lehet, hogy jót akart vele, de jót is tett, feldobta a napomat.
- És, láttad már a szuper-szexi hallókészülékem? - Kérdezem vigyorogva, miközben oldalra fordítom a fejem és mint egy fülbevalót, úgy csillogtatom meg a kis szerkezetet. Nagyon sokat köszönhetek neki, mondjuk, hogy nem kell majdnem siketként, csak a szájmozgásokból kikövetkeztetnem mit mondanak nekem. A suli miatt elég gáz lenne, az emberi kapcsolataim meg amúgy is olyan "low-budgetek", hogy ha nem hallanám a másikat, talán csak feldobná őket.
- Ahj, ne már, a hallássérült poénjaim mindig süket fülekre találnak... - Sóhajtom majd mosoly kíséretében forgatom meg a szemeimet. Igen, imádom ezeket a poénokat. És tudjátok, mit imádok ennél jobban? Ahogy az emberek reagálnak rá. Most is figyelem Lizzy arcát, mit szól majd.

- Értem én, értem én. Íííí-ááá! - Kezeimet megemelem, mutatóujjaimmal behajlított szamáfüleket formázok magamnak. Hát igen, ha ló nincs, szamár is jó, ez esetben én vagyok a szamár. Mondjuk tök praktikus szamarat tartani, jelez, ha eső lesz, meg lehet a hátán utazni, tök sok súlyt elbír. Ebben a tekintetben én is majdnem egy szamár vagyok, hm, érdekes elgondolás.
- Hát nem tudom, én úgy tizenötnek saccoltalak volna... - Vigyorgok rá, mert ez túl magas labda volt, hogy ne csapjam le. De ahogy megnézem magamnak, kapok egy homlokon pöckölést. Sóhajtva simogatom az említett testrészt, de aztán csak elnevetem magam. Be kell ismernem, hogy ezt megérdemeltem.
- Társaság és én... - Sóhajtok egy aprót és megrázom a fejem kissé. Nem, nem jó ötlet, hogy engem egy ilyen klubba beletuszkoljanak. Még a focicsapatomban is feszélyezve érzem magam eleinte, pedig velük már harmadik éve játszom együtt és nagyon fontos az együttműködés. Meg időnként csinálunk edzéseken kívül csapatépítő programokat. De mégsem érzem felszabadultnak magam közöttük, legalábbis eleinte biztos nem.
- Én nem rettegek, a sajátom ellen úgysem tehetek semmit. Viszont másoké... na az már tök más tészta! Ha most egy egyenletként képzeled el, én a sajátomban konstans vagyok, mert hát az én életemről van szó. Viszont más, külső tényezők azok változók és teljesen fel tudják borítani az egészet! Szóval ha mindenki vigyázna a többiekre és nem lennénk önzők, jelentősen csökkenthetnénk a balesetek számát, meg ki tudja milyen király következményei lennének még... - Hümmögve tekintek a távolba, mert ez már az én agyamon is túlnő, ennyire előre tekinteni. Csak légből kapott feltételezéseim vannak róla. Magasabb átlag életkor? Éves halálozások számának drasztikus csökkenése? Boldogabb emberiség? Világbéke? Fogalmam sincs, de ha létezne egy ilyen képlet... az emberiség biztosan hasznot húzna belőle és csak a leggazdagabb elitet mentené vele. Minden jó dologgal ez van. Sóhajtok egyet, hogy mennyire reménytelen, kis senki vagyok ahhoz, hogy megváltsam a világot.
Aztán amikor megmutatom neki a szexinek titulált hallókészülékem, teljesen ki van akadva, elkerekednek a szép, kék szemei, én pedig megállom, hogy ne vigyorogjak.
- Ha...? - Kérdezem, miközben tipikusan hunyorogva, koncentrálós fejjel, közelebb tartva hozzá a fülem, mintha már nem hallanám, mit beszél. De aztán elnevetem magam. - Persze, hogy nem lettem siket, ha egy autóbaleset nem volt elég hozzá, kevés vagy te ahhoz! - Vigyorgok rá, megnyugtatva, hogy ne aggódjon. Ha akkor és ott, olyan körülmények között nem veszítettem el teljesen a hallásomat, annak oka van. Mondjuk, hogy hordhassam a csini hallókészüléket.
- De amúgy tök jó dolog. Ha akarom, majdnem rendesen hallok, ha akarom, megnyomom a MUTE gombot a világon. - Mondom vigyorogva, mert én akkor sem látom ezt akkora tragédiának, nem leszek tőle szánalmas nyomorék. Néha idegesítő, mondjuk hogy éjszakára nincs rajtam és csöröghet az óra, olyan kómásan nem figyelek rá és simán elalszok. De szerencsére a rezgő telefon a párna alatt módszer tökéletesen kirázza a fejemből az álmot percek alatt.
Csak tovább nevetek, amikor megüt és ő is nevet a hülyeségemen. Imádom, amikor az emberek a megdöbbenés után rájönnek, hogy ha én viccelődök vele, akkor lehet nevetni. Ha már mondana ilyesmit rám, akkor egyből érzéketlen, szívtelen seggfej lenne. Ezért is jó helyzetben vagyok.
- Azért tisztázzunk valamit... hallássérült vagyok, nem fogyatékos. - Jegyzem meg vigyorogva, amint abbahagytam a nevetést. - És amúgy a normális beszédtempóban is tudok szájról olvasni. - Teszem hozzá, hogy nem kell lassan, artikuláltan ordibálnia. Elég, ha nem fordítja el a fejét, miközben beszél, ha látom a száját, akkor biztos tudom, mit mond, még akkor is, ha kicsit halk.

- Zuboly...? Megtisztelő! - Nevetem el magam, nem mintha komolyan tudnám venni a fenyegetését. Igazából azt sem bánom, ha "gyere ide" lesz a nevem, arra is tökéletesen hallgatok. Amúgy sem hiszem, hogy olyan sokszor szólítana, szóval nem halok bele, ha nem Lip leszek, pedig az vagyok.
Látszik, nem veszi komolyan ő sem a beszólásom, helyes, viszont a homlokpöckölést megérdemeltem, én is nevetek rajta.
- Csak leellenőriztem, valósak-e az adatok, de úgy látom tévedtem... - Sóhajtok egy nagyot, drámait, aztán csak vigyorgok rá, szélesen. Olyan jó, hogy nem túlérzékeny, az emberek hajlamosak azok lenni, manapság mindenki lelkecskéjére úgy kell vigyázni, pedig nem is tudják, milyen az, amikor rendesen megtépázzák őket belülről.
- Ha ilyen szépen mosolyogsz, muszáj lesz elmennem. - Vigyorgok rá, amúgy is meggyőzött, hogy ne unatkozzak, hanem megerőszakolva minden ösztönömet emberek közé menjek. Bár még mindig jobb, mint kimenni az egyetemről, kevésbé tesz feszültté. Na majd csak megoldom valahogy, nagy kisfiú vagyok már.
- Nem tudom, egyenlőtlenségekben még nem gondolkoztam. - Mondom nagyon komolyan, amikor azt mondja, melyik könnyebb vagy nehezebb. Talán itt rontottam el, az egyenlet sokkal könnyebbnek és kezelhetőbbnek tűnt, de talán van benne valami. Egyik kezemmel az állam dörzsölgetem, miközben kicsit elgondolkozok. Úgy néz ki, mintha rá sem figyelnék, amit utána mond és kérdez, pedig nagyon is, csak közben más is leköt.
- Tényleg megtörténhetnek ezek. - Válaszolok végül, komolyan bólintva. - Viszont elfelejted azt a tényt, hogy változó, külső tényező nem csak élő személy lehet. Pont ezért olyan nehéz, mert mondjuk bele kell számolnod, mennyi idő alatt, mennyivel nő az esélye, hogy például elromlik a fűtés és rád nyomja a szén-monoxidot, álmodban. - Magyarázom neki tök komolyan, mert lehet, ő eddig nem látta, ez mennyire lehetetlen küldetés, és mennyire ki kell nyitnod az elméd, hogy egyáltalán el tud képzelni, mennyire bonyolult, átfogó dolog ez. Azt hiszem, én nem vagyok elég nagy koponya hozzá, de kereshetnék valami kézzelfoghatóbb dolgot, amivel foglalkozhatnék.
- Ó, igen, van előnye... - Vigyorgok szélesen, aztán hallgatom a feltételezését és elnevetem magam. - Amúgy tényleg táncoltam, mielőtt a balesetem volt és imádtam, de aztán utána, amikor elmentem egy tánccsoport válogatására, azt mondták, néha olyan ritmusérzékem van, mint egy süketnek, én meg alig bírtam abbahagyni a röhögést! - Ahogy akkor is, most is nevetek a történeten, végem van tőle. Olyan ritmusérzék, mint egy süketnek. Persze, amikor elmondtam, mi a helyzet, már lesápadtak, de én akkor is jót szórakoztam. Azóta nem próbálkoztam ilyesmivel, a hallókészülékkel meg nem szívesen táncolnék, szóval amit hallok a zenéből amúgy is, úgy próbáltam felvenni a ritmust. Bárcsak megnézhettem volna később kívülről, hallva a zenét, biztosan nevettem volna még egy jót.
- Elég sok idő volt megtanulni, a jelnyelv könnyebb, mert ott minden egyértelmű és direkt neked mutatják, viszont a szájról olvasásban is van könnyebbség. Néha könnyebb, mint hallani, amit mondasz. - Nevetgélek kicsit, mert tudom, hogy neki furcsa lehet, de számomra valahogy a látás már sokkal inkább kézzelfogható, mint a hangok, még ha majdnem rendesen hallok is. De hát lassan kilenc éve élek így, mondhatjuk, hogy már abszolút hozzászoktam.
- De, szerintem téged is zavar, hogy legálisan bámulhatom a dús ajkaidat, amennyit akarom. - Húzogatom a szemöldököm, majd elnevetem magam. - Nem, a legtöbb embernek fel sem tűnik, a nők meg előszeretettel hiszik azt, hogy a dekoltázsukat nézem ennyire a szemük helyett... volt már, hogy kaptam érte... egy-két fülest. - Nem bírok továbbra sem komoly lenni, elröhögöm magam, ez a füles szó nagyon tetszik. Hogy idáig miért nem jutott eszembe?!

- Én nem szoktam felvágni! - Kérem ki magamnak helyből, mert ha ezt tenném, most nem pulcsiban csücsülnék itt, hanem csilli-villi izompólóban vagy trikóban, jó feszülősben. Mert mutogathatnám a felsőtestem, lehet, hogy tetszene pár embernek, de én nem ilyen vagyok. A legjobb, amikor észre se vesznek, csak elmennek mellettem.
- Csak kímélj meg a romantikus randifilmektől! - Kérem tőle, miközben még összeteszem tenyereimet, összekulcsolom ujjaimat is, úgy könyörgök neki, de aztán elnevetem magam. - Igazából azokat szeretem, amik elgondolkodtatnak, már úgy rendesen. De élvezed az egyeduralmat, mi? - Kérdem tőle vigyorogva, hiszen most ő a kis filmklub élén álló hercegnő, uralkodik a népe felett, irányítgatja. Persze, biztos érzi a felelősség súlyát is a vállán és ideges, hogy mindent jól csináljon, és ezt abszolút megértem. De én alapból alkalmatlan vagyok az ilyen feladatokra, szóval nem kell félnem attól, hogy egyszer ilyen gondjaim lesznek.
- Azért én sem vagyok akkora zseni! - Nevetgélek kicsit, mert ha már az egyenlethez se tudtam hozzákezdeni, ehhez esély sincs. Bár jó ötlet, nem biztos, hogy megfelelő a relációjel, de az sokban megváltoztat mindent. Úgy felborítaná az egészet. Mégis... érdekes gondolat. Majd eljátszadozok vele kissé.
- A változókat ki lehet fejezni más változókból, ez nem olyan nagy probléma. Igazából, ha az ember elég alapos, ezeket a bizonyos külső tényezőket akár egy ismeretlenné is le lehetne egyszerűsíteni, csak ez... ehhez igazi zseninek kell lenni. De hidd el, hogy nem lehetetlen, lehet istent játszani, talán már teszik is páran, csak alaposan titkolják előlünk. Lizzy, az emberi elmének nincsenek határai, csupán ez a felfogás szab neki gátat, hogy nem lehet megcsinálni! - Adom elő továbbra is lelkesen, beleéléssel az elméleteimet. Ha valamiben, hát ebben rendületlenül hiszek. Rosszabb vagyok, mint valami szekta tag. De nem akarom megtéríteni, nem akarom, hogy ő is ilyen számolásokkal töltse unalmas perceit. Csak azt akarom, hogy kicsit nyíljon ki a szeme neki is, mennyi mindenre képes azzal ott a szép kis homloka mögött.
- Lucy. - Jut eszembe a film címe hirtelen. - Láttad már? Nem hiszem, hogy nagyon reális és nem a legjobban sikerült, de abszolút ezt a témát dolgozza fel! - Jut eszembe, ha már film klub, legalább olyan filmet nézzünk, aminek szintén ez a dolga. Hogy kicsit felnyissa az ember szemét, miért is nem törünk át minden határt. Ez a felfogás, az, hogy én csak egy kis ember vagyok, ezek a láncok, korlátok ölelnek minket, fojtogatnak. Ha valaki egyszer leveti a béklyóit... el sem tudom képzelni, mi lehet belőle. Kicsit lehunyom a szemem és próbálom elérni, hogy legalább megközelítsem, de esélyem sincs. Sajnos még nem vagyok kész ilyesmire, valószínűleg az emberiség sincs, ezért nem jött el.
- Aha, szóval azt mondod, nem a rossz hallásom miatt, hanem a saját bénaságom miatt szerencsétlenkedtem, köszi. - Küldök neki egy puszit a levegőben, de csak vigyorgok. Persze, majd pont én fogok a szívemre venni valamit... haha. - Nem, én tényleg nem érzem, nem hallom a ritmust, még a készülékkel sem, nemhogy anélkül. Addig felesleges ilyesmivel próbálkozni, helyette amerikai focizom. - Magyarázom, mert találtam én "másodállást", ahhoz is kell ritmusérzék, csak belső. Meg tök jól tornáztatja az agyat. Főleg, mert én elkapó vagyok, nagyon gyorsnak kell lennem és halálosan pontosnak. Alig fél pillanatom van eldönteni, mikor ugorjak, és néha addigra már a levegőben kéne lennem, vagy mikor lassítsak, gyorsítsak rá. Aztán ha megvan a labda, hogyan kerüljem ki az ellenséget és vigyem minél távolabb... imádom ezt a játékot.
- Bízz magadban és ne add fel. - Mondom alig hallhatóan, érthetően formálva az ajkam és kezeimmel elmutogatva, mit mondok. - A legtöbb jel logikus amúgy, de már felejtek, ezt nem használom nap mint nap. - Magyarázom neki mosolyogva, biztos látott már jelbeszédet, de számára biztos csak halandzsa. Esetleg karate-mozdulatok, vagy félresikerült jutsuk összessége.
- Köszi a bókot. - Vigyorgok, amikor sorban kétszer is lehülyéz, de legalább vigyorog mellette. - Én csak a szád nézem, na, tényleg! - Ígérem neki tovább vigyorogva, legutóbb sem voltam ludas, én eskü, nem szoktam a melleket szemből nézni. Annál több eszem van. Amikor senki nem figyel, és büntetést sem kapok érte, akkor nézem meg a nőket. Sokkal udvariasabb és ravaszabb módja, kevésbé közönséges, mégis épp eléggé szórakoztató.
- Süketelek...? - Röhögöm el magam azonnal jóízűen, mert ez a poén nagyon ott volt, pacsira emelem fel a kezem, hogy Lizzy beleüssön a tenyerembe, ha szeretne. - Na eeez király volt. El is lopom, nem is tudom, miért nem jutott még eszembe... - Nevetgélek még egy kicsit, mert ez most nagyon jól esett, még felszabadultabb lettem tőle, bár már így is eléggé az vagyok.