Nathalie Ashford. A gyönyörű lány, aki mindig az előadó leghátsó soraiban ül és még nem hallottam a hangját. Ennek ellenére gyönyörű, hosszú, sötét haja és igéző, ámbár szomorú kék szemei vannak. De ami a legfontosabb, az egész előadóban, ha nem az egész egyetemen, neki vannak a legszebb, legfinomabb kezecskéi. Láttam már egyszer razjolni, biztos érzékeny művészkacsók azok, amik teljesen elbűvölnek engem. Filmművészeten másodéves, ami azt jelenti, hogy több, mint egy éve nem volt merszem ahhoz, hogy hozzászóljak. Ezeket sem tőle tudom, inkább csak úgy... összeszedtem az információt. És ez az aprócska tény azt is jelenti, hogy több, mint egy éve bámulom őt sóvárogva, amikor senki nem figyel. Mondjuk előadás közben, mert annál jobb dolgot nem lehet csinálni órán, nem?
És akkor ideje nekem is bemutatkoznom, Philip Brownell vagyok. A homlokomra van írva hatalmas betűkkel, hogy szerencsétlenség, ordít rólam. Lip, aki nem mer megszólítani egy lányt, aki inkább bámulja és álmodozik arról, hogy megfogja a finom kezecskéit, csak egyszer. Na jó, ez ultragáz. El tudnám ásni magam, ha ezt így végiggondolom, szóval jobban teszem, ha visszafordítom a tekintetem a sokkal kevésbé attraktív hapsira, aki éppen próbálja belénk verni, mennyire fontos, hogy minden design-nak legyen egy biztos alapja, amire építkezhetünk. Persze, értem én, értem...

Amikor vége az előadásnak, már nem is gondolkozok semmi ilyesmin. A cuccaimat pakolom, a napomat tervezgetem, sóhajtok egy nagyot. Megvárom, amíg a legtöbben kimennek, nem vagyok az a személy aki az ajtónál tolakodni tud, hogy minél előbb kijusson. Az utolsók között megyek ki, fél vállamon a hátizsákom, amiben már a gépemet is elsüllyesztettem. A szemem sarkából valami mozgást látok, és látom, hogy páran, akik nagyon sietnek, meglöktek egy lánykát, aki a földön kötött ki. Grimaszolok, mert elkaphattam volna, ha mondjuk hallok rendesen és már nem csak a mozgásra figyelek fel. Viszont mindenki elmegy mellette, nekem pedig földbe gyökerezik a lábam.
Ez Nathalie. Na jó, Lip, ideje összeszedned magad. Itt az esélyed, meg kell ragadnod. Amúgy sem hagyhatod csak úgy ott, elejtette a papírjait is. Összeszorítom a farpofáimat, hogy leküzdjem a szorongást, majd közelebb lépek, leguggolok, egyik kezem a térdemre támasztom.
- Jól vagy? - Kérdezem tőle kissé halkan, kellemes mosollyal az arcomon. Na jó, ez elég normális lett, tekintve, hogy még a kezem is nyújtom neki, hogy felsegíthessem. Jézusom! Ha elfogadja, hozzáérhetek a kezéhez!

Fáradt vagyok. Nem aludtam valami jól az éjszaka sem, ez az előadás meg túl monoton hozzá, hogy ne legyek tőle csak még álmosabb. Talán otthon kellett volna maradnom és megpróbálni aludni, de akkor meg lemaradok az előadásról, és nincsenek barátaim, akiktől elkérjem a jegyzetet. Furcsa lehet, de második éve ide járok, és nem hiszem, hogy még csak a nevemre is emlékeznének az emberek. Szinte hallom anya hangját, ahogy azt mondja, hogy jobbat úgyse érdemlek. Gyűlölöm, hogy még itt sem tudom hátrahagyni a kíséretetét, pedig kicsit sem hiányzik. Ajkamba harapok, és előre görnyedve hagyom, hogy arcomba hulljon a hajam, miközben próbálom a lehető legtöbb információt feljegyezni a padon előttem heverő fehér lapra. Szeretem nézni, ahogy a betűk kanyarognak rajta, és újabb és újabb betűk kerülnek melléjük kiszabadulva a tollam hegye alól. Egészen elégedett vagyok a kézírásommal, még ha nem is tökéletes, de szépnek mondanám. A margóra virágot rajzolok, szépen kidolgozom a leveleit, a szirmaira azonban már nem jut idő, véget ér az előadás. Elnyomok egy ásítást, összeszedem a dolgaimat és pajzsként ölelve magamhoz kopott mappámat benne a lapjaimmal, megvárom, hogy a tömeg kitolongjon a teremből, ráérek a legvégén kiosonni, amikor már senki sem vesz észre. Nekem igazán megfelel. Fülem mögé tűröm a hajam, és kissé gyámoltalanul ácsorgok a padok között, aztán amikor már csak néhányan ácsorognak a tanár asztalánál, úgy döntök, megpróbálok kijutni az ajtón. Kiérek, és kint igyekszem a fal közelében maradni, meghúzódni az árnyékban, de még így sincs ma szerencsém. Néhányan elrohannak mellettem, és bizonyára az én hibám, de egyikük nekem is ütközik, az egyensúlyom pedig rögtön oda lesz. Összeszorítom a szemem és ajkamba harapok, hogy ne jajduljak fel, amikor a térdemet beverem a padló kemény kövébe, a mappa viszont kiesik a kezemből, szétnyílik, és amilyen régi, semmi nem tartja vissza a lapjaimat attól, hogy szétszóródjanak körülöttem. Ó, istenem, ez sem az én napom. Legszívesebben elsüllyednék, főleg amikor még az egyik fiú le is guggol mellém és a kezét nyújtja. Miért akarna segíteni? Nem is ismer. A legtöbben tényleg azt sem tudják, ki vagyok, miért éppen ő tudná. Tudom kicsoda, Philipnek hívják, de ettől még nem ismerjük egymást. Kétségbeesetten próbálom minél hamarabb összeszedni a lapjaimat a földről és bizalmatlanul pislogok fel rá, aztán a kezére. Merjem elfogadni? Ennyi ember előtt csak nem fog megharapni. Nyugalom, Nath, nem lesz semmi baj, mondom magamnak először is a kérdésére válaszolok.
- Ühümm - alig hallani még azt is, hogy hümmögök, de bólogatok mellé, hátha úgy egyértelműbb, végül úgy döntök, csak elfogadom a felém nyújtott kezét, úgyhogy megfogom a jobb kezemmel. Hamar kiderül, hogy jól is jön a segítség, mert nehezen sikerül felállnom. Remek. Larry nem fog örülni neki, ha ma este esetleg nem tudok állni, de hátha elmúlik. Végtére is csak egy nyilallás volt, ennyit éreztem, igaz, ez olyan volt, mintha kést szúrtak volna a jobb térdembe, össze is rándulok a fájdalomtól, de semmi vész. Volt már ennél rosszabb. Próbálok nem ránehezedni, csak bevertem, el fog múlni. Egyedül viszont egyszerűbb lenne.
- Köszönöm. Most már egyedül is boldogulok - mondom még mindig nem túl hangosan, és evidens, hogy nem is ez az igazság, már csak abból is, hogy a következő lépésnél is átsuhan az arcomon a fájdalom, de megoldom, nem kell segítenie. Nem válhatok kiszolgáltatottá, ez mindennél fontosabb éppen. Jobban is jár, ha bunkónak tart, vagy tudom is én, úgyhogy elfordulok, és megpróbálok eljutni a kijáratig. Jég kell csak, mondom magamnak, csak éppen két lépés után máris a falnak támaszkodom, muszáj megállnom és rákészülni pár további lépésre.

Amikor leguggolok elé, az arcát nézem. Látom, mennyire bizalmatlanul méreget, kissé meglepő. Látom, hogy mozog kicsit az ajka, de nem hallom mit mond, de biztos nem fontos, vagy egész mondat. Azt könnyebben felismerném, talán még le is tudnám olvasni az ajkairól. A kis szünet után azonban elfogadja a kezem, ahogy sejtettem, nem csak kezecskéje vonalai, hanem tapintása is finom, selymes, olyan, mint egy álom. Kicsit elcsodálkoznék még rajta, de inkább segítek neki felállni, érzem, hogy szüksége volt rá. Amikor feláll, látom, hogy összerándul. Kicsit közelebb lépek, hogy el tudjam kapni, ha esetleg vissza akarna esni. Nem vagyok biztos benne, hogy meg tud már állni a saját lábán.
Elengedem a kezét, bár kissé vonakodva. Először is, mert olyan jó érzés volt fogni, másodszor pedig, mert aggódom érte, még mindig. Alig hallom, amit mond, szóval az ajkára koncentrálok és leolvasom a szavait. Megköszöni és azt mondja, egyedül is boldogul, én pedig összevonom a szemöldökeimet, ráncolom a homlokomat.
- Őszintén szólva, nem úgy nézel ki... - Jegyzem meg, csak úgy mellesleg, de egyelőre nincs merszem megállítani. Inkább csak lépek utána én is, de nem sietek sehova. Figyelem a lépéseit, a fájdalmat az arcán. Viszont hamar meg kell állnia, a falnak támaszkodik, hogy felkészüljön. Biztosan nagyon beütötte a térdét, végül is nem nehéz. Igaz ott van a térdkalács, könnyen megsérülhet az izület, vagy éppen a szalag, szóval nem vicces, nem játék. Jobb lenne, ha kicsit pihentetné, mielőtt hősködni kezd. Mögé lépek, összefonom karjaimat a mellkasomon és próbálok szigorú fejet vágni.
- Nathalie... - Ahogy rápillantok, nem jön be, egyből ellágyul a tekintetem. - Szólok, hogy nem nézem, ahogy szenvedsz. Ha nem engeded, hogy segítsek, segíteni fogok, akár tetszik, akár nem. - Próbálok nagyon határozott meg kemény lenni, de kevésbé megy, pedig nagyon komolyan gondolom. A testi épsége az egyetlen, amivel senki nem szórakozhat előttem, egyszerűen nem hagyom. Semennyiből nem tartana fél vállra kapni a lánykát és elszaladni vele a legközelebbi segítségig. Még az sem hatna meg, ha ellenkezne végig. De csak remélni tudom, hogy nem kerül ilyesmire sor.
- Gyere... - Kérem tőle halkan, miközben megfogom a felkarjait, hogy segítsek neki állva maradni. Ha pedig ügyes kislány és nem makacskodik, gond nélkül kapom a karjaimba, mint egy kis hercegnőt, bár ő inkább hasonlítható egy könnyed tollpihéhez.

Azon nem lepődöm meg annyira, hogy pár rohanó diáknak sikerül fellöknie, mint a tényen, hogy valaki megáll segíteni nekem. Láttam már, emlékszem a keresztnevére még tavalyról, néhány óráról, amin ő is ott volt. Gyakorlatilag mindenkinek a nevére emlékszem minden ilyen alkalomról, csak ők nem emlékeznek rám, és ez így jó. Philip viszont megáll és felsegít, és azt hiszem, segítene tovább is, ha nem igyekeznék olyan gyorsan megszabadulni tőle. Igazából kedvesnek tűnik és segítőkésznek, csak azt nem tudom, hihetek-e neki, tényleg ilyen-e. Az alapvető bizonytalanságomat nehéz levetkőzni és nem is nagyon akarok megszabadulni tőle, jól van, ahogy van, legalább nem engedek véletlenül sem közel senkit, akit nem kellene. Megpróbálom lerázni őt is, amilyen gyorsan csak lehet, és egyedül boldogulni, de nem jutok messzire, két lépés után kénytelen vagyok megállni és megpihenni, még úgy is, hogy nem nehezedek rá a fájó térdemre. De erős vagyok, rosszabbat is túléltem már, csak jég kell neki, és én haza fogok jutni, még ha tovább is tart, mint egyébként, de tényleg megoldom. Megrázom a fejem arra, amit mond, pedig igazából nem tudnám cáfolni a szavait, majd a nevem hallatán hirtelen megdermedek. Tudja a nevem. Nem próbálta meg kitalálni, nem hívott másként, nem kérdezett rá, hanem egyszerűen és határozottan kimondta a nevem, mint valaki, aki tudja ki vagyok. Ez meglepő. Új. Szokatlan. Csodálkozva meredek rá a vállam fölött, és mintha ez nem lenne elég, még azt is hozzáteszi, hogy segíteni akar. Istenem, olyan őszintének tűnik, hiába fürkészem a tekintetét, nem látok benne mást, csak azt, hogy minden szava tényleg igaz, és mégsem tudok, pontosabban nem merek hinni neki. Nem tudom, mit mondhatnék, kinyitom a szám, majd becsukom, és szégyenkezve fordulok inkább vissza. Valami azt súgja, bízhatnék benne, valami más meg sokkal ijesztőbb képet vetít elém. Tudja a nevem. Mi van, ha őrült, vagy valami? Szeretnék eltűnni, jó lenne, ha megnyílna alattam a föld és elsüllyedhetnék, vagy csak tényleg láthatatlanná válhatnék. Lehunyom a szemem, és veszek egy nagy levegőt.
- Tényleg hazajutok egyedül, köszönöm - mondom inkább magamnak, mint neki, a következő pillanatban viszont a felkaromon érzem a két kezét, aztán meg eltűnik a lábam alól a talaj. A mappámat magamhoz szorítva felsikkantok, mire páran odanéznek. Lehajtom a fejem és nagy levegőt véve próbálom lenyugtatni hevesen kalapáló szívem, és csak hosszúnak tűnő percek után merek felnézni rá.
- Miért csinálod ezt? Egyáltalán honnan ismersz? Egyedül is megoldottam volna, tényleg... de köszönöm - teszem hozzá a kérdésekhez azért ez utóbbi szót is, és komolyan gondolom. Ég az arcom, valószínűleg fülig vörös vagyok, úgyhogy végül azt látom a legegyszerűbbnek, hogy mellkasának döntöm a fejem és hagyom, hogy a hajam az arcomba omoljon eltakarva mások elől, mint általában. A mappát úgy ölelem magamhoz, mintha az utolsó mentsváram lenne, miközben várom, hogy mondjon bármit is a kérdéseimre válaszul.

Hiába tudja, hogy ott vagyok mögötte, hogy nem fogom hagyni, hogy elmenjen, továbbra sem hagyja valami, hogy beismerje, segítségre van szüksége. Nem tudom, a büszkeség, makacsság, konokság hajtja-e, esetleg valami más, de még nem tudja, hogy úgysem megy ezzel semmire. Aztán a nevén szólítom, úgy döntök, jobb lesz, ha felvilágosítom róla, hogy ez nem így megy.
- Így nem fogsz hazajutni. - Mondom ki a nyilvánvalót, amit neki is észre kéne vennie, közben végigmutatok rajta, főleg a lábaira koncentrálva. Ezek azok, ami miatt nem fog most így hazajutni. De hiába, én nem fogom győzködni, ahogy előrevetítettem. Felkapom a karjaimba, nem nehéz, könnyű, mint egy tollpihe, finom, törékeny. Vigyázva fogom, nehogy összetörjem véletlenül. Ő viszont sikkant egyet, teljesen bepánikol, látom, hogy hevesen veszi a levegőt, biztosan gyorsan ver a szíve is. Pedig én semmi váratlant nem csináltam, mert szóltam. Segítek neki, akár akarja, akár nem és pont.
- Mert attól, hogy tagadod még szükséged van a segítségre és nem nézem, ahogy szenvedsz. - Magyarázom neki halkan, birka türelemmel, mert szerintem egyértelmű, de ha ő hallani szeretné, én csicsergek neki. A honnan ismersz kérdés már sokkal gázosabb, kicsit megköszörülöm a torkom, mielőtt válaszolnék neki.
- Én csak... van közös óránk és... figyeltem rád. - Magyarázom a helyzetet úgy, hogy a legkevésbé tűnjön gáznak. Mert mondjuk a teljesen őszinte válasz az lett volna, hogy ja, amúgy több, mint egy éve figyellek és epekedek a kezeid után és sikerült pár infót összehalásznom rólad. De ezt inkább megtartom magamnak, jobban járunk.
- Persze, megoldottad volna, de én kedvelem az egyszerűbb, fájdalommentesebb megoldásokat. Te hogy vagy vele? - Kérdem tőle mosollyal az arcomon, de a kijárat helyett elindulok az első emeletre, mert ha jól emlékszem, ott van egy hűtött ital automata. Elégedetten bólintok egy aprót amikor meglátom. Nathalie-t lerakom az egyik padra nem messze tőle, és amikor biztos vagyok benne, hogy megmarad egyben, akkor odamegyek. Beledobálom az összes aprómat, mert csak húzza a zsebem és eszemben sincs papírpénzt adni az ilyen masináknak és megkönnyíteni az "aratás" folyamatát. Valaki akkor is mocskosan meggazdagodik ezekből. Egy kellemesen hideg vizesüveggel térek vissza, letérdelek elé, szabaddá teszem a térdeit, hogy vethessek rá egy pillantást.
- Ez hideg lesz. - Szólok neki, hogy ne ijedjen meg, miközben óvatosan odarakom a hideg üveget, hogy egy kicsit jegelje és ne duzzadjon fel jobban. Biztosan jót fog tenni neki, nem engedhetem, hogy csak így elkóboroljon, elmenjen, amíg ilyenek a lábacskái főleg nem.
- Nem szeretnél elmenni vele az orvosiba? Ott biztosan kapsz valami szuper krémet rá, amitől nem fog fájni, meg talán be is kötik, vagy adnak valami szorító csodát, hogy könnyebb legyen mozogni. Na? Ha eljössz velem oda, akkor ígérem, hagylak egyedül elmenni a suliból. - Mosolygok, miközben csendesen beszélek és finoman hűtöm a vízzel hol az egyik, hol a másik lábát. Jó lesz ez, kicsit hideg, meg kellemetlen, de biztos nem fáj már annyira tőle. És ha nem szenved, nos az csak jó.

Annyira nem akarom, hogy segítsen bárki is, mert meg tudom én oldani egyedül. Hazajutok. Csak a térdem fáj egy kicsit, más is kibírta már, miért éppen nekem ne sikerülne. Philip azonban nem úgy gondolkodik, ahogy én, mert akaratom ellenére is a karjaiba kap. Ijesztő, ahogy kicsúszik a lábam alól a talaj, és ugyanakkor zavarba is jövök. Nem szoktak velem ilyen kedvesek lenni az emberek, eddig sose voltak. Megszoktam, hogy egyedül csinálok végig mindent és nem szorulok senki segítségére, nem is értem, miért nem hagyja, hogy most is így legyen. Talán ha "normális" előéletem lenne, most hízelgőnek tartanám, hogy a karjában visz végig a folyosón, de ez nekem még mindig inkább ijesztő. Igyekszem nem gondolkodni ezen, miközben fülig vörösödve megpróbálok elbújni a hajam mögött, közben pedig értetlenkedéssel egybekötve mégiscsak megköszönöm, hogy ennyire rendes velem. Kicsit meglepődve pislogok fel a válaszára hirtelen, és halványan elmosolyodom. Úgy tűnik, olyan fiúba botlottam bele, aki mindenkinek segít, akinek csak tud. Jó látni, hogy ilyen emberek is vannak, mert kellenek. Tanakodom, hogy mondjam-e ki, mit gondolok, végül azonban mégsem teszem, inkább bólogatok arra, hogy közös óránk van.
- Tudom... az iménti, bár sose szoktak felfigyelni rám - vonogatom meg a vállam. Igyekszem is, hogy ne tegyék, hát meglepő, hogy valakinek mégis sikerült. Az első emelet felé veszi az irányt, miközben beszél hozzám, a miértjét azonban csak akkor kezdem érteni, amikor meglátom az automatát. Praktikus, és eszembe sem jutott a terem előtt ez a lehetőség.
- Én... sehogy - fájdalommentes megoldásokat emleget, amitől összerezzenek egy pillanatra, és próbálok nem hülyeségeket válaszolni, azaz elsőre inkább lerázni az egészet, de ez így meg annyira olyan válasz lesz, amit lehetne boncolgatni jó sokáig, hogy pillanatokon belül újra kinyitom a szám, miközben bámulom az ujjaimat, ahogy csavargatom őket.
- Általában elviselhető. Szeretek hazajutni és akkor megoldom, hogy jó legyen - mondom, de ez a válaszom se sokkal jobb, mint az előző, úgyhogy feladom, helyette annak kezdek szurkolni, hogy rá ne kérdezzen újra erre az egész témára. Kerülni szeretném. Nem akarok fájdalomról beszélni, részben az elől szöktem ide, megszoktam ugyan, de néha jó lenne kiiktatni csak egy kis időre, de sajnos ez nem így működik. Megkönnyebbülten sóhajtok egy igazán aprót, amikor már a padon ülök végre, fél szemmel azonban figyelem, mit is csinál éppen. Egy üveg vízzel tér vissza. Bólintok rá, hogy hideg lesz, de amikor a térdemhez ér az üveg, még így is meglepődöm tőle, hiába tudtam előre, és összerezzenek.
- Semmi baj, jó így, köszönöm - mondom azonnal védekezőn, mielőtt azt hinné, valami baj van. Jólesik a térdemnek a hideg, amint megszokom, és a fájdalom mintha máris szűnne. Még az ujjaim tördelését is abbahagyom szép lassan.
- Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy - mondom egy félmosoly kíséretében, és minden szép is lenne, ha nem említene orvosokat. Hevesen rázom meg rá válaszul a fejem. Ha van dolog, amitől jobban félek, mint betenni a lábam anya házába, az egy orvosi rendelő. Ki nem állhatom az orvosokat, rettegek tőlük, hogy őszinte legyek, csupa kellemetlen kérdést tudnak feltenni, amire fogalmam sincs általában, hogy válaszoljak, és még meg is néznek közelről. Nem szeretem azt sem, ha néznek. Csak ne vegyenek észre, az úgy éppen jó.
- Nem akkora a baj, igazán. Otthon meg van térdvédőm... volt már... volt egy kisebb balesetem vele, de tudom, hogy kell kezelni, tényleg. A hideg jó lesz neki, aztán ha hazaérek, akkor még teszek rá borogatást, meg a védőt, és olyan lesz holnapra, mint újkorában - magyarázkodom, de jobb lesz, ha nem is beszélünk ennyit rólam.
- Komolyan, mindjárt rendben leszek. Mesélj inkább addig valamit magadról. Honnan jöttél? Mit is tanulsz pontosan? - kérdezem, miközben magamat is győzködöm róla, hogy én bizony rendben leszek. Nem koncentrálok a fájdalomra, inkább terelem rá a témát, bizonyára érdekesebbeket tud mondani, mint én tudnék.