- Az... jó. - Válaszolom végül, mert több most nem jön össze. Talán már tudnék hosszabb, értelmesebb, nem elharapott mondatokban kommunikálni, ha nem készülne belülről szétnyomni a fejem a lüktetés. Mintha valaki belülről dörömbölne a koponyámon, a homlokomon, hogy engedje ki, mert nő a belső, feszítő nyomás. Őrjítő ritmusban csinálja, inkább hasonlítanak harci dobokhoz, amik csatára készülnek a fejemben.
A kérésemre Sebastian csak hümmög egy kicsit, de aztán abszolút eleget tesz a kérésemnek. A csókjaival, simogatásával próbálja megvadítani az érzékeimet, hogy csak rá figyeljenek és ne a fájdalomra. Egészen jól működik egy ideig, úgy addig, amíg a távolban egy kis dörgés zaja be nem kúszik a tudatomba. Alapból nem kellemes háttérmuzsikának, hanem zajnak érzékeli ezt, és máris tüntet ellene, de még milyen hevesen!
- Öhm... igen... - Bizonygatom, miközben lassan bólintok egy aprót, mert picit talán jobb, meg nehogy már úgy érezze, hogy semmi értelme, akkor tuti abbahagyja. Meg milyen rossz lehet már az ember önbecsülésének, ha nem tud segíteni.
- Igazából csak másnapos vagyok, mert megrészegítettél. - Na végre, sikerült valami emberi mondatot összehozni, illetve összemotyogni. De még az is mekkora hülyeség! Ha nem tudnám, hogy istentelenül fájni fog, még kuncognék is rajta. Bár nem esik jól mocorogni és igazából Sebet sem akartam megzavarni, muszáj lesz, mert ez így nem jó. Szóval először inkább az oldalamra fekszem, sóhajtva konstatálom, hogy nem, így sem, jó, szóval inkább a hátamra dőlök és úgy csusszanok közelebb és bújok oda kicsit Sebastianhoz.

- Aham... - Tudom, nem vagyok valami nagy társaság, vagy beszélgetőpartner jelenleg. De az vesse rám az első követ, aki egy esős, fejfájós reggelen jókedvű és kommunikatív. Most komolyan, nem létezik ilyen ember, csak a mesékben.
- A'sszem bevállalom! - Válaszolom neki elmosolyodva, mert na, ez csekély áldozat a tegnap éjjelért cserébe, valljuk be. Amúgy is kemény vagyok, általában tök jól tűröm a fájdalmat. Ha nem az egyik legpihentetőbb éjszakámból ébreszt, mert mondjuk ez sokban ront a helyzeten.
- Várj, neee... - Nyöszörgöm, amikor végre megérkezem a végső pozícióba: a hátamra. Nem hallja valószínűleg, vagy csak nem foglalkozik vele, mert ad egy csókot, finomat, édeset, Sebastian ízűt, aztán már megy is. Nem akartam behozatni vele, mert úgyis fel kell kelnem és kitámolyogni, csak ezt akartam elmagyarázni, de most ez sem megy. Istenem, csak egy kicsit kéne értelmesebben gondolkoznom, csak egy kicsikét.
Tényleg gyorsan visszaér, de mire megjön, addigra már fent ülök és téli álmából ébredező maciként törölgetem a szemeimet. Fájdalmasan hunyorgok, mert a fény zavar, mint az állat, de el kell mosolyodnom, amikor meglátom, hogy mosolyog. Meg amúgy is, remélhetőleg kezdek lassan észhez térni.
- Köszönöm. - Mosolygok rá, miközben elfogadom, el én és be is veszem mindkettőt, mert biztos vagyok benne, hogy kelleni fog. Rendben, már csak meg kell várni a hatását. Szédelegve dőlök vissza az ágyikóba, Sebastian mellé, hogy ügyes, türelmes kisgyerekként várjam, hogy a gyógyszer kiűzze a fejemből a dobokat.
- Hm, hát, ráér még, nem vagyok éhes. - Nem vagyok az, aki éhesen ébred, bár szoktam reggelizni, csak nem közvetlen ébredés után. Meg amúgy is, a legjobb lesz, ha Seb nem megy sehova, inkább maradjon csak itt, mellettem és gyógyítgassa szorgosan tovább a fejfájásom. Önző vagyok, de most megérdemlem.
- De most kérek puszit a szemhéjaimra is, mert ha kinyitom, azok is fájnak, meg a halántékomra is kérnék, mert ott is fáj. - Adom le a rendelést csendesen, miközben elmosolyodom.

- Ez jól hangzik... - Vallom be elmosolyodva, főleg, ahogy bújik hozzá és szeretget, még csókot is kapok egy rövidkét. Bár most elég nehéz ilyesmire koncentrálnom, én mindig, minden körülmények között tudok csókolózni. Még ha nem is olyan beleéléssel, de megy, fejfájósan, álmosan is, ez az egyik különleges képességem azt hiszem.
- Ha... hát jó. - Egyezek bele végül, amúgy sem tudnám itt tartani, mintha lenne erőm egyáltalán belekapaszkodni, nemhogy visszahúzni. De nem kell sokáig várnom, addig ülőhelyzetbe tornázom magam és próbálom a szemeimet törölgetve enyhíteni a szúrást, meg kiszedni a csipát, hunyorgok kicsit, de aztán elfogadom a gyógyszert. Gondolkodás nélkül veszem be és iszok rá pár kortyot, majd le is rakom a poharat. Igazából csak az jut eszembe, hogy tulajdonképpen bármit adhatott volna nekem, akkor is beveszem. De azt hiszem, ezt hívják bizalomnak, Sebastianról nem tudom elképzelni, hogy olyan gonosz lenne. Ő egyszerűen nem ilyen. Ahhoz túlságosan nagy szívű, tiszta lelkű férfi, amolyan igazi ritkaság.
- Nem vagyok babonás. - Mosolygok rá, miközben visszadőlök, helyezkedek kicsit és odakucorodok, vissza mellé, mert ott van most az én helyem. Nem kérek még reggelit. Hümmögve jelzem neki, hogy tudomásul vettem, amit mondott, mert bólintani most inkább nem szeretnék.
Aztán leadom a rendelésemet, hova szeretnék még puszit, ahova még nem kaptam, de nem csak oda kapok, hanem mindenhova máshova is.
- És még gonosz is! Elrontja a napomat! - Panaszkodok neki, majd sóhajtok egy nagyot. Ahogy kényeztet és lassan, nagyon lassan hatni kezd a gyógyszer, egyre bágyadtabb vagyok és jó ötlet volt lehunyva tartani a szemeimet, mert ettől is csak egyre inkább ellazulok. Fel sem tűnik, milyen hamar elszenderedek, pedig gondolni szoktam arra, hogy kikapcsolom az agyam és elalszok.

Amikor ébredezek, nem emlékszem semmire, csak arra, hogy... fent voltam... aztán... nem is tudom... visszaaludtam. Ja igen. Elaludtam... elaludtam?! Azonnal elönt a pánik, úgy pattannak ki a szemeim.
- El fogok késni! - Pánikolok tovább, miközben feltámaszkodok és zavarodottan tekintek körbe, főleg, hogy a hirtelen emelkedéstől rendesen megszédültem.
- Hol vagyok...? - Kérdem kómásan, mert jelenleg még azt sem tudom beazonosítani. Hogy nem munkában, az is biztos. Hogy ki fognak nyírni, az is biztos. Az fel sem merül bennem, hogy ma vasárnap van.

A hirtelen pánik, hogy az ébresztőmet ignorálva visszaaludtam, elönt egy pillanat alatt. Hiszen vissza is aludtam, de most már kezd derengeni valami, fejfájásról, meg hétvégéről. Bár már mindkettőt rég élveztem ki úgy igazán, úgy néz ki, ma duplázok és jó nagy adag jut mindkettőből.
Kicsit meglep, amikor valaki átkarolja a derekam és egyből rá is jövök, hogy naaa, hol is vagyok, meg mi is történt. Kissé lassan tölt be a rendszer, de amíg betölt, addig nincs baj, ugye? Remélem nem leszek... feledékeny. Inkább nem gondolok ilyesmire.
- Hát... azt hittem... hétfő van. - Magyarázom zavartan nevetgélve, miközben a hajamat kisöpröm az arcomból hátrasimítom, hogy ne legyek kócos, meg csapzott, de úgyis az vagyok. Nem tudom, más nők hogy csinálják, hogy rendezetten, kisimultan, tökéletesen ébrednek reggel. Tudni akarom a titkukat!
- Most már tudom. Jobb helyen nem is lehetnék. - Mosolygok rá majd felszabaduló kezeimmel inkább végigsimítok az arcán, aztán a hajacskájába túrok, összeborzolom az ő haját is, hogy ne csak én fessek úgy, mint aki most aludt kétszer annyit, mint amennyit amúgy szokott. Közben feltűnik, hogy valamibe beleakad a kezem.
- Jééé, szemüveg! Mutasd magad, nézz rám! - Kérlelem, hogy vigyorogva szemlélhessem meg, milyen szemüvegesen. Olyan kis cuki, csak még intelligensebbnek néz ki vele. Én is hordok, de csak olvasáshoz, vagy ha számítógépet használok, dolgozok... most, hogy így belegondolok a napom java részében rajtam van, tök durva.
- Hát igen, sokat. - Sóhajtom, mert amúgy imádom a munkáimat, mindegyiket egytől egyig de tök reálisan nézve, tényleg sok. És nem vagyok biztos benne, hogy ez a legjobb nekem, de most nem igazán van más választásom. Nincs más hátra, mint előre!
- Haha, persze, csak az kéne még! - Kényszerszabadság Sebastiannal, jót nevetek az ötleten. Nem mintha nem élvezném, ó, nagyon is élvezném, de az ambiciozus, törtető, lustaságra képtelen részem megtörve visítana végig, hogy mit kéne még csinálnom. A szabadnapjaimon takarítani szoktam, pakolászni, montázsokat készíteni... igazából... akkor is dolgozom. Igazából én szinte mindig dolgozom. Fárasztó. És néha kicsit elegem van, de most ez van, ezt kell szeretni.
- Engedj el kicsit, amíg elugrok pisilni, jó? Csak addig, nyugi. - Nyugtatom meg, miközben végigsimítok a vállán, aztán a karját cirógatom kicsit, hogy engedjen el, hogy végre könnyíthessek magamon. Már akkor kellett, mielőtt visszaaludtam.

- Most már én is tudom ám. - Válaszolom, miközben bizonyítva abszolút felnőtt, nőies, értelmes véleményemet kinyújtom a nyelvem rá. Ennél jobban nem is mutathatnám, mennyire komoly és felelősségteljes vagyok, olyasvalaki, akire rábízzák a jövő generációjának oktatását és nevelését... na jó, ez kezd kicsit könnyfakasztóan nevetséges lenni.
- Na most tényleg egy hajszál választ el a dorombolástól... - Állapítom meg nevetgélve, mert olyan édesen, búgva válaszol, mintha tényleg egy elégedett, jóllakott, szeretgetett cicuska lenne. Úgy látszik, mi már csak ilyen macskásak vagyunk. Mondjuk a nagy alvásban kicsit el is macskásodtam, de majd kinyújtóztatom a tagjaimat.
- Nem iiis! Szerintem nagyon aranyos. Tetszik. - Mosolygok rá és adok egy gyors csókocskát az ajkaira és az arcára is. - Csak nehogy útban legyen. - Vigyorgok rá, mert ki tudja, talán zavarni fog a csókolózásban. Mondjuk nem mintha minket megállíthatna bármi a csókolózásban. A legjobb, ha az enyém is rajtam van és szemüvegkoccintósan puszizkodni, csókolózni. Miért gondolkodok ennyit a csókolózáson? Hát, talán mert szeretem csinálni.
- Ehhez miért is kell szabadnapot kivenni...? - Kérdezem tőle vigyorogva, aztán viszonzom a csókját, semmi bajom ezekkel a programokkal, sőt, tök szívesen csinálom én, csak ne kelljen szabadnapot kivennem. Már a gondolatától is feláll a szőr a hátamon, hogy egy aprócska részem epekedik érte, pedig nem kéne.
- És ráadásul, Giorgio Esposito könyvdedikálására megyek... Giorgio Esposito! - Lelkendezve, ugrálva, indulok meg a mosdó felé és nevetek magamon, mert nem tudom, ez miért olyan jó hír. Nem garantál semmit, nemsokára utazik vissza, a titkait megosztja a könyveiben de mégis, hogy ő hívott el, lehet, hogy beszélgetni szeretne még velem, vagy ki tudja, talán olvasta már pár cikkemet és jézusom, milyen kuszák a gondolataim! Ideje rendeznem, gyorsan lehúzom a vécét, megmosom a kezem és már nyugodtabban, emberibben megyek vissza Sebastian mellé. Odatérdelek hozzá, ráülök a sarkaimra és lehajolok hozzá egy csókra. Közben kezeimet arca két oldalára simítom és utána nem hajolok vissza, rámosolygok.
- Tudod, mi vagy nekem? A nyugalom szigete, te vagy a kikapcsolódásom. - Mosolygok rá szélesen, mert tényleg így gondolom és most valahogy égetett a vágy, hogy ezt ki is mondjam. Mert mondjuk Sebastian olyan, aki nem hisz magában, és mindent a szájába kell rágni, ezt már megtapasztaltam. Még akkor is, ha szerintem ez egyértelmű.
- Viszont, én drága kikapcsolódásom, kezdek éhenhalni. - Mosolygok rá, miközben finoman cirógatom kicsit az orrommal.

- Csak egy kicsit. - Vallom be végül, mert nem vagyok én olyan makacs, de mutató és hüvelykujjam közötti távolsággal jelzem, mennyire kicsit segített ő. Talán túlzás, mert mondjuk ha nem lett volna itt mellettem, lehet elgondolkozom még inkább, hogy hol a fenében is vagyok, de így nincs okom aggódni.
- Bár, hm, nekem szemüveg nélkül is tetszel. - Mosolygok rá szélesen, amikor még pár csókocskát szeretne tőlem, mintha mágnes vonzaná hozzám, úgy kap utánam, én pedig csak kuncogok. Kis telhetetlen szeretetgombóc, de most nem kap többet, azt ki kell ám érdemelni. Mondjuk a fájfájós gyors-segítségével kiérdemelte, de ezt neki nem kell tudnia.
- Most sem rohanok sehova, kikérem magamnak! De Sebastian, ezt csinálom... amióta elmentél. Két iskolát végeztem egyszerre és mellette még haza is jártam, otthon is segítettem, sőt, pasijaim is voltak, akikkel foglalkozni is kellett néha, én mindig ezt csinálom! - Magyarázom neki nevetgélve, mert ez vagyok én, akinek semmire sincs ideje és mégis mindenre. És az összes fontos eseményen ott voltam, összehoztam, mindenre és mindenkire jutott időm... saját magamon kívül. De az nem érdekes, amiatt soha, senki nem volt szomorú, még én sem. Igazából kicsit büszke is vagyok magamra, hogy mindig összehozom, ehhez mágusnak kell lenni.
Hamar visszatérek a mosdóból én is, mellé térdelek, simogatom és csókolom, mert igazán szerettem volna visszaadni egy kis szeretetet abból, amit reggel kaptam. És hálátlan voltam, illetve nem, csak nem tudtam viszonozni, csak gyerekesen követeltem, hogy szeretgessen még és az élet sajnos nem így működik.
- Héj, ez úgy mondod, mintha sosem mosolyognék! - Elégedetlenkedek, de azért vigyorgok rá és élvezem, ahogy a hajamban matat, hátamat simítja, élvezi a csókomat. Biztosan ő is szeret velem lenni, legalábbis én úgy érzem, és addig nincs semmi baj.
Már éppen válaszolnék, hogy mit szeretnék reggelire, amikor megcsókol, átkarol és én lehunyt szemmel dőlök el vele, belekuncogok a csókjába, de nem hagyom abba, nem én. Még húzom egy kicsit, mielőtt adnék pár puszit az ajkaira és rámosolygok.
- Francia pirítóst kérek szépen. - Adom le ismét a rendelést, mert ha az ember vendégségben van már csak így működik. Nekem jobb reggeli nem is kell az édes bundáskenyérnél, valami finom, fahéjas, cukros reggeli, az az ami az én cukorimádó gyomromnak kell ilyenkor.

- Én pihenek! - Válaszolom neki vigyorogva, miközben finoman végigsimítok az arcán. - Minden éjjel cirka hat, esetleg hét órát. Tök király, nem? - Kérdezem végül vigyorogva, mert nekem ez pont elég, főleg, ha nem ébredek fel, akkor még inkább. De már ehhez is hozzászoktam. Amolyan érdektelen rutinként kezelem, egyszerű tényként, elfogadtam, nem siránkozok miatta. Ez az én keresztem és hordom is büszkén, emelt fővel. Hiszen így kell viselni a büntetést, nem?
- Hát, majd meglátom, mit tehetek. - Nem ígérek neki semmit, főleg nem ilyen témában, inkább csak hagyom, hogy csókoljon, viszonzom is lelkesen, mert olyan jól érzem magam vele. Aztán egyszercsak érzem, ahogy dőlök, kuncogok kicsit, de ez nem állít meg, engem viszont nem, érzem, ahogy Sebastian is vigyorog kicsit.
- Húha, mivel érdemeltem ki? - Kérdezem tőle, éppen csak be akarom harapni az alsó ajkam, de már nincs lehetőségem. Szívesen protestálnék érte, hogy kérem vissza az ajkaimat, de... nem, jó helyen vannak azok Sebastiannál, szeretem csókolni őt, szeretem a közelségét és szeretek vele lenni. Olyan könnyed és általában felhőtlen, édes... mint egy nagy vattacukor.
Aztán az én kis vattacukrom ellibben, hogy ehetőbb édességet kapjak, de nem várok tétlenül, inkább kikommandózok a nappaliba, hogy megkeressem a táskám. Van nálam váltás bugyi és parfüm, ez mindig van nálam és most mindkettőre szükségem lesz. Sőt, még a melltartómat is megtalálom valami csoda folytán, szóval azt is felveszem és már vissza is fekszek az ágyba. Elfekszem és kicsit betakarózom, jólesően hümmögve nézem kicsit a plafont, pihenek, amíg készül a reggelim. Mosolyogva csüccsenek fel, amikor Seb megjelenik vele, már éreztem az illatát.
- Tökéletes. - Mosolygok rá szélesen, mert tényleg kitett magáért, még teát is kapok hozzá, hogy ne száradjak ki és nem bírom ki, hogy hamar ne csípjek le belőle egy darabot és kóstoljam meg.
- Hmm, finom, édes, pont ahogy szeretem! - Mosolygok rá tovább, mert tényleg nagyon finom lett, a tejkaramella különösen jó ötlet volt. Bár valószínűleg mindenhol ragadni fogok tőle, nem baj, bevállalom, tökéletes lesz így is.
- Héj, de ha te is szeretsz főzni, meg kell majd harcolnunk, ki legyen a szakács és ki a kukta. - Vigyorgok rá, miközben rakok cukrot a teámba, bármilyen meglepő, azt is édesen szeretem. Elkavarom benne és iszok belőle egy kortyot.

- Na, pont ezért nem szeretek aludni, meg amúgy is, aki sokat alszik, keveset él! - Ellenkezek tovább, nem mentem magam, ezek kész tények. Tényleg nem szeretek aludni, csak essünk túl rajta. Megvagyok nélküle, akár napokig is, ha kell. Fáradt vagyok, egy idő után lemerülök, de nem érzem égetően a hiányát, nem nyafogok, hogy bárcsak alhatnék. Inkább kihasználom az időt, amit nem fecsérlek el alvással, hogy minden mást csináljak. Mondjuk dolgozzak.
- Nem kell akarni, ez jön magától! - Bizonygatom neki, hogy az akaratos mosolygás csak nálam válik be. Mindig figyelmeztetem magam, hogy na, ideje mosolyogni és egy idő után tényleg komolyan gondolom és őszinte lesz. Bevált taktika.
- Végül is... igazad van. - Kuncognék még egy kicsit, de inkább csókolózok, úgy döntöttem, jobb lesz kihasználni, amíg itt van velem. Bár most nem esik jól erre gondolni, de már azon kattog az agyam, vajon mikor tudok legközelebb normálisan időt szakítani rá, amikor csak rá kell figyelnem? Jó kérdés, mi?
- Hmm, jó haditerv. - Állapítom meg nevetgélve, mert én már főztem olyannal, aki szintén szeret és a két dudás egy csárdában formáció nem mindig túl nyerő. Jó lesz, ha szépen felosztjuk a kis birodalmat, bár hm, nem tudom mennyire lehet könnyű Sebbel veszekedni.
Jóízűen eszegetem a reggelimet, bár kuncogok, amikor kapok pár puszit az arcomra. Az eszem megáll, még reggelizni sem lehet nyugodtan mellette, annyira vágyik egy kis szeretgetésre. Hm, viszont sajnos várnia kell, mert az édesség most kicsit fontosabb, viszont jobb lesz, ha hozzászokik hamar ezekhez az erőviszonyokhoz.
- Hmm... szerettél volna elvinni piknikezni, nem? - Kérdezem tőle szélesen mosolyogva, miközben éppen egy pár korty teával tuszkolom le a francia pirítósom maradékát. Így valahogy jobban csúszik.
- De el kell ugranunk még hozzám is akkor, mert váltás ruhát nem hoztam. - Állapítom meg, mert nem volt benne a tervben, hogy a mai napot is együtt töltjük, márpedig én csini estélyiben nem szeretnék piknikezni. Nem oda való és nem hátrány az sem, ha valami olyasmi van rajtam, amiben nem vagyok szét.

- Miért, csak addig leszek jó, amíg fiatal és szép vagyok? - Kérdem tőle, miközben közelebb bújok hozzá kicsit, mint egy okos, ügyes kiscica és úgy próbálom kicsalni belőle a választ, egy kis szeretgetéssel. Mondjuk tényleg érdekel, mit mond majd erre, vajon a sima, sablonválaszt, hogy ugyaaan, dehogy? Vagy valami mást? Hm, majd meghalljuk.
- Ez ilyen ördögi kör, amikor szívesen tenném, nincs rá lehetőségem! - Magyarázom nevetgélve, mert én ezt még mindig nem fogom fel olyan véresen komoly dolognak. Igyekszek vigyázni magamra, nem eszem szemét kaját, nem dohányzom, nem iszok, nem drogozok, elég sokat sétálok minden nap, habár más mozgást nem végzek. De nem hiszem, hogy a kicsit kevesebb pihenés miatt olyan sok bajom lehetne.
- Imádlak! - Nevetem, mert annyira aranyos, ahogy bújik és azt kéri, hogy imádjam érte. Na jó, tényleg imádom érte, és meg is simogatom, finom csókokat lehelek az arcára és a nyakacskájára, olyan aranyos.
Minden apró szünetet kihasznál reggeli közben, hogy egy kis igazán édes csókot lopjon tőlem, de engem nem zavar, nem ám, adok neki, amennyit szeretne. Amúgy is azt mondta, ha rólam van szó, egyből édesszájú lesz.
- Hát, ha már temérdek időm van, mehetnénk. - Állapítom meg mosolyogva, miközben megeszek még egy falat kenyérkét, majd figyelek arra, amit mond, hümmögve bólogatok.
- Persze, mindenképpen viszem. - Mosolygok szélesen, bár óó, ha én elkezdek fotózni, akkor én dolgozni fogok, fotózni, de még mennyit, aztán este képeket válogatok, szerkesztek és megint nem pihentem egy percet sem. De nem baj, mert egyszerűen imádom csinálni. És komolyan azt hiszi, hogy egy őszi parkban csak egy képet fogok csinálni magunkról? Haha, nem ismer még, mennyire megszállott vagyok!
- Igen...? Zuhanyozni szeretnél...? - Kérdezem tőle, miközben szélesen elvigyorodom, hajj, persze, hogy értettem mit mond, de ártatlanul pillantok rá. Én, a jó kislány, nem gondolok rosszra, csupán egy kis zuhanyzásra, jó program, nem kell hozzá ruha... De ahogy előadja magát, nagyon tetszik. Olyan kis szemtelen, rámenős, magabiztos... minden valamirevaló nő bugyija ettől lesz igazán nedves.

- Ó, meggondolod te még ezt, ha jönnek a negyvenes ráncaim és a narancsbőr! - Vigyorgok rá, de inkább szeretgetem kicsit, simogatom, cirógatom, mintha valami értékes, törékeny kis tárgy lenne, úgy vigyázok rá. És úgy kényeztetem, csókolgatom, mint egy kis herceget, mert néha akkor is rámjönnek ilyen szeretetrohamok és tényleg megérdemli.
- Ma, hmmm... - Kuncogom el magam, amikor harapdálni kezdi a fülemet. Kicsit csikis, tiszta libabőr leszek tőle. - A napom javát pihenéssel fogom tölteni! - Fogalmazom meg úgy a dolgot, hogy Sebastiannak is kielégítő legyen - bár az úgysem lesz, én érzem -, és a valóságot is fedje valamennyire. Ha megyünk őszi parkba, én ott habzó szájjal fogok fényképezni minden csodát, főleg, ha lesz tó is, akkor meg konkrétan turista módba kapcsolok, mert imádom a vizet. Nem csak úszni benne, inni, hanem fotózni is szeretem. De még mennyire!
- Jó, most az egyszer, de ne szokj nagyon hozzá. - Vigyorgok rá még egyszer, miközben folytatom, amit el is kezdtem, a szeretgetős rohamot, jólesően simítom a finom bőrét, a haját. Meg persze ajkammal is ízlelgetem a bőrét, mindenfelé, ahogy jól esik, nem csak puha ajkait, arcát, nyakát, de még vállait, kulccsontját is, mert most... annyira jól esik ez nekem is. Kezemmel pedig végigsimítok a hátán, a gerince mentén.
- Jéj! - Lelkesedek kicsit a program iránt, mert alig várom, de aztán Sebastian egyből úgy gondolja, elővezeti a felvezető programot is. Kicsit más kategória, kevesebb levél, kevesebb fotó, kevesebb ruha, mégis elég mókásnak ígérkezik. Főleg, hogy mélyebb, hosszabb csókot is kapok mellé, afféle promóként, előrevetítésként, mire számíthatok, ha ezt a verziót választom... hmm, csábító, igen csábító.

- Nem tudom, minél idősebb vagyok, annál gyorsabban repül az idő, nem? - Kérdezem tőle, mert szerintem furcsa érzés. Ha visszagondolok, három hónap akkoriban, tizenhat évesen még végtelen időtartamnak tűnt, de most már egy év sem tűnik olyan hosszúnak. Még a tíz sem, amit külön töltöttünk. Olvastam valamit róla, hogy mivel egy év a teljes életemnek egyre kisebb részét teszi ki az idő haladtával, ezért érzem rövidebbnek. És őszintén szólva, van benne valami.
- Haha, ez nagyon-nagyon övön aluli volt! - Nevetem jóízűen, mert nem tudok ellenállni, ahogy búg a fülembe, annyira csábító, hogy még a porcikáim is beleremegnek. De azért meggondolom még ezt, ő visz el piknikezni, még megengedte a fényképezőt is... innentől kezdve nincs megállás, elkap a gépszíj és beránt!
Csak tovább kuncogok, amikor felháborodik az egyszeri alkalmon. Csak azért mondtam ilyesmit, mert nem szeretném, ha elszállna a fellegek közé, nem, az nem volna jó. Azt szeretném, ha itt maradna, a földön, méghozzá velem, mellettem, de még mennyire. Sokkal jobb program.

- Mehetünk. - Mondom, mert már fel is vagyok öltözve, kicsit birtokbavettem a fürdőt, hogy zuhanyozhassak egyet, már minden pocikám ordítozott érte és a tegnap esti ruhám vettem vissza. Odalépek a kis konyhatündérkémhez, átkarolom és adok még egy puszit az arcára és rámosolygok. Csak aztán hajtogatom vissza a lábaimat a magassarkúmba... ez legalább nem töri fel a lábam.
Ezúttal is kibírom, hogy ne bohóckodjak a szembejövő forgalomnak, pedig olyan jó érzés a bal első ülésen ülni úgy, hogy nem vezetsz. Ha Seb esetleg nem emlékezne, merre lakok - amiben azért erősen kételkedem -, akkor elnavigálom és még helyet is ajánlok neki, hova parkoljon. Onnan pedig már csak pár perc, hogy beengedjem őt a lakásomba.
- Helyezd magad kényelembe, én gyorsan átöltözöm. - Mosolygok rá még egyszer, majd el is tűnök egy kis időre a szobámban. Igazi nő vagyok, ennek ellenére gyorsan összekapom a cuccaimat. Kényelmes, bőrhatású nadrág, ing, pont jó lesz és a színei is tök szépek, meg passzolnap Seb felsőjéhez, ez sem hátrány. Még cuki, rózsás füliket is berakok, mert elég gyorsan összeszedtem magam. A göndör tincseimet pedig oldalt egy copfba fogom, mert kicsit rendezetlen hatást kelt, de így sokkal jobb lesz.
- Rrrrrendben. - Mondom, miközben körbenézek és a vállamra veszem a fényképezőm a táskám mellé. - Szerintem megvagyok, kell még valami? - Kérdezem, hátha elfelejtettem valamit, lehetséges, de ketten csak emlékeznénk rá, nem? Ugye?

Amikor felöltözök, látom, hogy tetszek neki, ó, én tök szívesen járnék ilyesmiben mindenfelé, ha kényelmes lenne és illene. De sajnos nem, vagy talán szerencsére, különben nem lenne különleges. Amikor azt mondja, nem kéne átöltöznöm, nincs időm válaszolni, mert kapok tőle egy csókot, amibe elégedetlenül morgok bele, kifejezve a nemtetszésemet az ötlettel kapcsolatban. De aztán ő is csak nevet, én pedig helyeslőn bólogatok, hogy ezt nem gondolta komolyan.
Azt hiszem, a Sebastiannal való utazgatások alatt tökre megszeretem majd a piros lámpákat. Nem tudom, hogy csinálja, de egyből felém fordítja a figyelmét, hozzám ér, lop tőlem csókot. Aztán visszakattan és máris vezet, emlékszik az útvonalra... és még a nők tudnak több dologra figyelni! Na jó, Sebastian mindig tud a csókolózásra figyelni. Már csak azon csodálkozom, hogy a vezetés többi részét még nem oldotta meg.
- Na, mégsem bánod, hogy átöltöztem? - Kérdezem tőle vigyorogva, amikor kész vagyok és azt mondja, csinos vagyok. Fel is pattan a kanapémról, hogy adjon nekem egy csókot, utána pedig felmosolygok rá, aztán megkérdem, mit felejtek el, mert biztos van valami...
- Jézuskám, mi az? - Kérdezem, mert olyan egyértelműnek mondja, én pedig csak pillogok rá, de aztán közelebb lép és a kezemre rakja a csípőjét, én pedig nevetgélve eresztem ki a levegőmet, már kezdem sejteni, mire is gondolt.
- Ezt most úgy mondod, mintha olyan naaagyon sokáig kéne vezetned, hogy ne lehessen kibírni... - Forgatom a szemeimet, majd elnevetem magam és átölelem őt, a kis szeretethiányos Sebastiankámat és viszonzom a finom csókját is. Vezetés előtti szeretgetés adag... végem van tőle!
Amikor azt mondja, nincs semmi igazából, úgy teszi, mintha szabad lenne a gazda. Én pedig csak mosolygok, út közben már rájöttem magamtól. De aztán jött a következő ötlet, én pedig elnevetem magam.
- Várj egy percet, hozom. - Sóhajtom mosolyogva, már komolyan nem állok le vele hadakozni, inkább csak teszem, amit javasol. "Esetleg, ha megint nálam alszol", imádom ezt a szerkezetet az ő szájából, de komolyan. Inkább csak legyen úgy, ahogy ő szeretné, tényleg semmi dolgom nincs, és amúgy sem titok, hogy kenyérre tud kenni... basszus.
- Na, de most már tényleg menjünk, mert elszúrjuk az egész napot! - Mondom, miután egy nagy puszit nyomtam az ajkaira és finoman tessékelem az ajtó felé. Ideje fényképezni! Én amúgy sem tudok megállni a pörgésben, csak ritkán.

- Örülök! - Mosolygok még válaszként. Igazán jó érzés, nőből vagyok és szeretek tetszeni. Főleg magamnak, az a lényeg, de a legjobb, ha mások szerint is jól festek.
Aztán hamar megtudom, mit felejtettem el, óóó, hát persze, a szeretgetés. Hogy is mehetett ki a fejemből? Nem tudom, de inkább gyorsan bepótolom, mielőtt szegény Sebastian még "kiszárad".
- Na jó, egy trükkös kérdést fel kell tennem. Egy hét víz vagy egy hét szeretgetés nélkül? Válassz! - Nevetek rá, mert tényleg érdekelne. Csak nem választaná az egy hét szomjazást... ugye nem? Mert abba még belegondolni is rossz, még le is sápadok kicsit. De biztos van elég esze... illetve... remélem... Csak nem adja már el a lelkét egy kis szeretetért!
Amikor azt mondom, már hozom is a váltóruhámat, elkuncogom magam az arckifejezésére. Iszonyat aranyos, mint egy szerelmes kiskamasz, bár tudtommal egyik kategóriának sem felel meg jelenleg. Ő csak egyszerűen Sebastian, maradjunk annyiban.
- Nem sietek én sehova, csak... be vagyok sózva. - Kuncogok, majd az alsó ajkamba harapok, hogy kicsit visszarántsam magam a talajra és visszafogjam magam. Nem árt néha, főleg, hogy itt van a fényképezőm és már szinte dorombol, hogy vegyem elő és lőjek vele pár igazán jó képet.
- De, de, az is tökéletes program! - Helyeselem egyből, mielőtt még a végén megharagszik, vagy azt hiszi, hogy csak azért hízelgek neki ennyire, mert elvisz piknikezni és fényképezni. Két dolog, amit magában, Sebastian nélkül is imádok, de vele csak dupla olyan jó lesz. És talán ezért várom annyira.
Aztán ismét egy kis utazás, bár csókokban kevésbé gazdag, főleg, hogy ha már ott vagyok, nyomkodom kicsit a gépemet. Nem szeretem az automatikus beállításokat, inkább elszöszölök én velük. És most erős, meleg színeket akarok, ősz van és ezt szépen ki fogjuk emelni. Akkor kapom fel a fejem, amikor megjöttünk, pislogok párat, aztán visszacsúsztatom a gépem a táskámba és már szállok is ki. Sebastian nem enged cuccokat vinni, de a gépem és a táskám nem bízom senki másra, azt inkább viszem én.
És amint odaérünk, én a mennyekben érzem magam, hála istennek még nem takarították a leveleket és ez jóó, ez kell nekem. Egyhamar el is tűnik az arcom a gépem mögött, de még nem fényképezek, majd ha már minden tökéletes lesz.
- Hogy mi? - Kapom fel a fejem, amikor Seb hozzám szól és elmosolyodok. - Hát persze, gyere! - Fogom már is kézen, de a másikban a gépemet tartom... ideje hozzászoknia, hogy meg kell harcolnia egyes dolgokkal a figyelmemért.