Imádom a partot, hihetetlenül imádom. A sós levegő, ahogy a hajammal és a lenge, nyári ruhámmal játszik, a kellemes hullámok pedig a bokámat nyaldossák. Talpaim kissé elsüllyednek a vizes homokba, ami a lábujjaim közé betör és ez kissé csiklandós érzés. És hogy miért nem megyek beljebb, hogy kicsit jobban élvezhessem a hűsítő vizet? Hát, már egészen késő van hozzá. Nem tudom igazából mit keresek itt, este. De a holdfényben gyönyörű a víz és talán még egy-két kagylót is megvilágít, amit felszedhetek. Nem tehetek róla, imádom a kis kagylókat. Olyan kis aranyosak, mint aprócska, esetleg nagyobb rákcsápok, amik külön életet élnek. Összegyűjtöm őket mindig a parton és lelakkozom őket, elrakom emlékbe, vagy kifúrom és ékszereket csinálok belőlük. Az is nagyon megkapó bennük, hogy maga az állat, aki odabent él, múlandó, halandó, gyenge élet. A meszes kagyló pedig csaknem örök, talán tovább kitart, mint egy emberi élet.
Kezd egy kicsit hűvös lenni és az utcán sétáló emberek mind megbámulnak maguknak. Noha sötét van, az utcalámpák fénye elér ide is, én pedig csak sétálgatok fel-le. Próbálok számot vetni az életem felett, hol rontottam el és mit csináltam jól. Próbálok nem törődni a honvággyal, ami időről időre felbukkan bennem, de már itt építgetem az életemet, nem mehetek csak úgy haza. Ennek ellenére kicsit hiányoznak a nyári esték odahaza, itt is varázsosak, de az valahogy másféle varázs, sokkal megkapóbb és kevésbé ereszt könnyedén.
Ahogy visszanézek, látom, amint a vizes homokban még ott van mindegyik lábnyomom, aztán egy aprócska hullám elmossa őket és elmosolyodok a látványon. Bárcsak ilyen könnyű lenne a valóságban is kitörölni az én lábnyomaimat, amit mások életében hagytam. Egy mozdulattal a fülem mögé tűröm a hajamat és tovább mosolyogva sétálok.
Aztán úgy döntök, lerakom a homokba a papucsaim, kicsit megmosom a lábam és már azokban indulok el vissza, a civilizáció felé. Lefelé nézek, miközben elindulok, ezért nem veszem észre, hogy éppen egy futó közeledik, valószínűleg szintén nem velem van elfoglalva. De akkor felpillantok, még éppen időben torpanok meg és emelem fel a karjaimat, meg szorosan lehunyom a szemem, hogy ha ütközünk, hátha akkor nem fáj majd annyira. De nem, még pont időben sikerült megállnom, mielőtt elüttetem magam, sóhajtva, elégedetten fújom ki a benntartott levegőmet.
- Sajnálom, nem figyeltem. - Mosolyodtam el kedvesen, amikor a férfitől bocsánatot kértem és az arcára pillantottam, hacsak nem futott tovább.

Nem, nem jött össze a kikerülés. A szemszorítás hatásos volt, szinte nem is éreztem, hogy megfordul a világ körülöttem. Már csak azt, ahogy a finom, nedves homok megfog, mint egy puha párna. Óvatosan pillogok csak fel szempilláim alól, hunyorgok kicsit, ahogy az arcot nézem. Nem látom jól, sötét van és éppen felettem támaszkodik. Nos, csodálatos egy helyzet, de én csak vigyorogni tudok rajta.
- Most jön a fekvőtámasz, hogy ilyen hirtelen lementél vízszintesbe? Mert ha gondolod, szívesen a hátadra ülök és segítek. - Vigyorogtam rá tovább, mert ha már ilyen kis sportos, ki tudja, lehet, hogy nem csak futni akar. De nyitva sem volt a szeme? Jézusom, ki futkározik csukpott szemmel? Ezen az abszurd helyzeten nevetnem kell, én tök jól elvagyok ám a homokban, nem kell félteni.
- Igen? - Kérdezek vissza automatikusan. De aztán leesik, hogy a nevemen szólít, a becenevemen, megáll bennem az ütő egy pillanatra. Tányérnyira kerekedett szemekkel bámulok rá, és ahogy nevetve lemászott rólam, szinte levegőt sem kapok. Nyugi, nyugi Callie, semmi baj. Nem lenne túl imponáló, ha itt helyben szívrohamot kapnál csak attól, hogy meglátod. Mert ő az, én biztos vagyok benne, hogy ő az. Nem is jönnek szavak a számra eleinte, hiába nyílnak el az ajkaim, csak érzem, ahogy elpirulok.
- Én... ő... megyek. - Közöltem végül, nyökögve. Nem úgy jött össze, ahogy akartam. Nem tudja ki vagyok. Jobb is lesz. Biztosan nem ismer meg, hiszem már... tíz éve, jézusom, tíz éve.
Ahogy kikászálódok a homokból és sártalanítom magam, meg egy mozdulattal a hajam is, belémhasít a felismerés. Talán már nem is emlékszik rám, arra a nyárra. Talán csak az én fejemben létezett az egész, és istenem... bárcsak ne jöttem volna ide soha. Most úgy, de úgy fáj. De csak egy gyors mosolyt villantok rá, aztán el is indulok az ellenkező irányba, gyors léptekkel. Az, hogy nem arra lakok, nem is lényeges...

A válaszán csak jóízűen nevetek, hiszen akkor még nem tudom, kicsoda ő. De elég hamar leesik, főleg, amikor a nevemen szólít, én pedig reflexből visszaszólok. Eleinte nem esik le neki, gyorsan felállok és lesártalanítom magam. Mennék is, gyors léptekkel, de hallom a szavait és úgy fáj, úgy megállnék, de nem szabad. Jobb lesz, ha elsétálok, sőt, a legjobb lesz ha Görögországig sétálok. Hallom, ahogy a nevét mondja, végigszalad a gerincemen a borzongás, de a rossz fejtából. Csak akkor állok meg és fordulok meg, amikor hallom a tompa puffanást, amivel visszaül. Nincs vele valami rendben? Pár lépés távolságról figyelem és idegességemben az ajkamat rágcsálom. Régi, rossz szokás. Sóhajtok egyet és közelebb megyek. Nagyon is jól tudom, kicsoda ő, de a legjobb lenne, ha ezt most figyelmen kívül hagyjuk. Úgy teszek, mintha most látnám először. Igen, ez lesz a jó megoldás!
Szóval odalépek hozzá, ahogy a sárban ül, sajnálom őt. Megértőn elmosolyodok, leguggolok elé.
- Jól vagy? - Kérdem tőle továbbra is mosolyogva, egyik kezemmel finoman végigsimítom az arcát, ezzel a mozdulattal egy-két tincset is arrébb söprök hullámos sötét hajából. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és azon gondolkodom, mi a fenét keresek még itt. Az előbb el kellett volna húznom a csíkot.
- Izé, hívjak mentőt vagy ilyesmit? Túlhajtottad magad? - Érdeklődtem tovább, de csak közben jöttem rá, hogy a telefonom nálam sincs, lévén itt lakok egy köpésre és a ruhámon nem volt semmiféle zseb. Így utólag átgondolva nem volt valami jó ötlet csak így lejönni... na mindegy, legközelebb okosabb leszek.

- Ó, hát, jobban is vigyázhatnál magadra. - Mosolyodtam el ismét, miközben kedvesen megdorgáltam, de ha nincs nagyobb baja, akkor jó. Akkor nem is kellett volna visszafordulnom. Most viszont itt vagyok, figyelem őt, gyakran pillogok, hátha egyszer lehunyom a szemem, kinyitom és már el is tűnik. Néha még az is a fejembe ötlik, hogy talán csak képzelem, de túl valósnak tűnik, főleg, ahogy megérintem.
Hallgatom zavarodott motyogását, bocsánatkérését. Érdeklődően nézem az arcát, oldalra biccentem a fejem kissé.
- Ne, hagyd csak, nem fogadom el. - Tolom vissza a kezét, mielőtt még elővehetné a tárcáját, gondolom azért nyúlt. Tovább mosolygom és kicsit megrázom a fejem.
Aztán ahogy nézem, minden rezdülését figyelem, mintha csalódott lenne. Azt mondja, rossz napjai vannak, én pedig úgy aggódom érte, főleg, hogy ilyen szétszórt. Sóhajtok egyet és érzem a gyomromban feszülő idegességet. Nem lenne szabad így hagynom. Itt hagyni nem fogom, de kétségek között sem lenne szabad hagyni. Olyan rossznak érzem magam, hogy ezt teszem vele. Na jó, ideje lesz összeszednem a maradék bátorságom és elmondani neki. Mert hát... emlékezett a nevemre, Lesvosra, emlékszik rám. Akkor mitől félek mégis ennyire. Nyelek egy nagyot, mielőtt belekezdek.
- Sebastian, én tényleg Callie vagyok. Callidora Mangas. - Kissé bizonytalan hangon teszem hozzá a teljes nevem, hátha az jobban ismerős neki, mint a becenevem. Sóhajtok egyet. Nagyon félek attól, hogy mi lesz most, de mégis összeszedem magam és elmosolyodok. Addig semmi baj.

- Reménytelen vagy. - Sóhajtotta mosolyogva a legyintésre. Csak mosolyogva ráztam kicsit a fejem, tojik arra, hogy féltem, hogy vigyázzon magára, de hát mit tudok csinálni vele? Ha ő csak legyint rá, nem fogok kézenállni neki, hogy meghallgassa, amit mondok neki.
- Felejtsd el. - Ragaszkodok kissé makacsul, mosolyogva. Én nem haragszom, amiért belém jött, azért haragszom, mert ő jött belém. Pont ő, tíz év után egyszerűen belémfut a parton! Komolyan, hogy alakulhat ilyen szerencsétlenül? Amikor arra gondolok, hogy Angliáig mentem érte és felsültem az egésszel, könnyek mardossák a szemem. Most is itt vagyok és hallgatom, ahogy magyarázkodik, hogy én nem emlékszem rá. Én ne emlékeznék rá? Nem emlékszem rá?! Mégis hogy gondolja ezt?
Felhúzom magam az egészen, és ettől már könnyek csípik a szemem, de aztán lassan lenyugtatom magam. Nem, nem túl imponáló, ha leszedem a fejét és kiborulok. Nem, Callie, szépen összeszeded magad és rendesen fogsz viselkedni vele. Szélesen elmosolyodom, miközben behajlított mutatóujjammal megtörölgetem a szemeimet, mintha ott sem lettek volna azok a könnyek. Nem is voltak. Nem is léteznek.
- Nincs dolgom. Henry jól van? Olyan kis törpe volt, őt biztos nem ismerném már meg, fogadni mernék, hogy már magasabb, mint én. - Vigyorogtam rá végül, ha már ő is magát takarítja, én barna tincseimből próbáltam kiszedni a maradék homokot, vajmi kevés eséllyel. Majd este megmosom és olyan lesz, mintha meg sem történt volna. Bárcsak minden ilyen egyszerűen működne... legalább most bebizonyítottam nekik, hogy emlékszem rájuk. De még mennyire.

Kicsit furcsán viselkedik, amikor az öccséről kérdezem. Pedig úgy emlékszem, fontos volt neki, na jó, ha kettőnkről volt szó, akkor csak útban volt, de amúgy szerette. Sokat vigyázott rá, többet, mint a szülei és azt hittem, ez amolyan díjnyertes joker-téma, amit bármikor előhúzhatok. Kicsit elpirulok amikor csak ennyit mond róla. Pillogok párat és úgy döntök, jobb lesz, ha másról beszélek.
- Hé, mióta dohányzol te? - Kérdeztem, apró grimasz kíséretében, mondjuk tíz év alatt volt ideje rászokni bőven. Végül csak felállok és kinyújtom felé a kezeimet, úgy mosolygok le rá. - Gyere, állj fel, a végén még megfázol. - Na, nem mintha én nem fáznék meg ebben a ruhában, főleg, hogy kicsit nedves lett, de nem baj. Halász gyerek vagyok, jó az immunrendszerem, meg hamar gyógyulok. A sok friss, tengeri levegő tette, vagy hogy sosem féltettek túl, nem tudom. De magamért sokkal kevésbé aggódom, mint érte.
Várjunk egy percet, egyáltalán miért aggódom én érte ennyire? Be kéne fejeznem, igazából ő már... senkim. Mármint, egy régi.. öh... ismerősöm. Igen, de elméletileg semmi több, akkor sem kéne így aggodalmaskodnom azért, mert rosszul van, mert nem akar az öccséről beszélni, mert meg fog fázni, nem kéne. Amióta csak megláttam, aggódok és furcsa gombóc van a gyomromban. Azt hiszem, nem lesz ez így jó. Összeszedem magam egy kicsit.
- Az öcsikém? Az ő élete még mindig a szardínia. - Vigyorogtam rá, mert ő már akkoriban is imádta a kikötőt, a halászokat és a halpiac forgatagát. Hiába, ő már csak ilyen, sosem tudtam volna elcsábítani otthonról. De nem is baj, így legalább tudom, hogy nem fog megszűnni, vagy külsős kézre kerülni a régi családi vállalkozás miattam. Egy lánytól amúgy ki várja el, hogy tradicionális halász legyen?
- Ami engem illet, én több, mint egy éve itt élek már, itt lakok nem messze. - Intek mosolyogva a lakásom irányába. Hol máshol lehetne engem keresni, mint a parton? Naná, hogy a parton.

- Le vagyok maradva. - Válaszoltam kesernyés mosollyal, miközben kissé megvontam vékony vállaimat és elfogadtam. Bizony, de még mennyire el kellett fogadnom, nem volt más lehetőségem. Csak el kellett engednem és elfelejteni. Nem olyan nehéz, igaz?
Sebastian elfogadja a kezem és feláll végre, úgy tűnik megunta a sárban dagonyázást. Örülök neki, hogy segíthetek, nem bírom ki, hogy ne töröljek le róla egy kis nedves homokot továbbra is mosolyogva.
- Hát igen, csak most már nem olyan kicsi. - Válaszoltam elvigyorodva, miközben visszahúztam a kezem és összekulcsoltam magam előtt. Amikor pedig nem hallom, hogy ő már két éve él itt, elnevetem magam. Hátőő, úgy néz ki, nem esik le neki, hogy nem véletlen vagyok itt. Nem baj, nem kell tudnia, semmiről nem kell tudnia, ami miatta történt velem. Jobb lesz neki, ha inkább soha nem tudja meg, meg akarom kímélni ettől. És én is meg akarom kímélni magam attól, hogy mi volt vele, amíg nem láttam. Biztos vagyok benne, hogy fájna hallani, ahogy ő továbblépett csak úgy... mint én. Igen, én is továbbléptem.
- Bizony, van ami nem változott. - Válaszoltam vigyorogva arra, hogy mennyire lehengerlő volt. De végülis örülök neki, hogy eltarolt, mert amúgy nem lett volna merszem leszólítani. Még így is el akartam futni előle, mert még most is... rettegek attól, hogy mi lesz. De semmi baj, amíg tudok rá szépen mosolyogni, addig semmi baj.
- Nagyon szívesen elhívnálak hozzám, hogy zuhanyozz le nyugodtan, vagy pihenj le vagy igyál valamit, de félek, hogy rosszra gondolnál. Mondjuk, hogy elrabollak. - Ó, ha tudná, hogy jelenleg mennyire szeretném elrabolni. Csak úgy felcsalogatni magamhoz, megkötözni és beállítani a szekrényembe. Ott jó helyen tudhatnám, biztonságban, amíg én elgondolom, mit akarok kezdeni vele. Az bizony jó idő, de szépen gondját viselném. Ah, ki kell vernem a fejemből a hülyeségeket.
- Azt hittem sokkal kínosabb lesz. - Vallottam be, utána pedig kitört belőlem a nevetés. Hiába, azt hittem majd mindketten makogni fogunk, meg feszengeni, de bennem semmi ilyesmi nincsen. Örülök, hogy itt van. Annak ellenére, hogy nem így kéne éreznem.

- Tudom, ez egy... időcsapda! - Állapítottam meg nevetve, mert tényleg úgy éreztem magam, mint aki belekerült egybe. És kezdtem rosszul érezni magam tőle... ez a nosztalgia! Inkább megkímélném magunkat tőle, de jogos, az én saram. Én vetettem fel Henry-t, meg, hogy mennyit változtunk, folyton én vetem fel az ilyesmiket. Ennyire mazochista lennék?
- Már akkoriban is az voltam. - Kacsintottam Sebastianra játékosan, majd ismét elmosolyodotam. Úgy látszik, ő félreértette, mire mondtam, hogy kínosabbra számítottam... de nem baj, maradjon meg ebben a hitben. Ha ezt értette, ezt akarta érteni, én pedig nem fogom elvenni tőle, azért sem. De a visszautasításra csak mosolyogva bólintok egyet. Valóban, tényleg furcsa lenne most magamnál tudni.
Nevetnem kell, ahogy elképzelem magunkat egy kávézóban, koszosan, de Sebastian pillanatok alatt elcsábít a helyen mindenkit, mármint tényleg mindenkit. De alapvetően nem rossz helyzet, tetszik. De nem hagyja annyiban, ha nem szeretném a csodálatos sáros találkát, hajlandó holnap is összefutni velem. Sőt, van egy olyan érzésem, hogy holnapután is. Meg azután is. És ez az egómat simogatja, némi elégedettséggel tölti el a belső, mélyen bennem lakozó kis istennőt. Azonban elfeledkezek magamról, amikor meglátom a vigyorát, az igazi vigyorát. Tudom, hogy nem kéne elpirulva pillognom tőle, de... akkoriban olyan sokat jelentett nekem. Lévén nem tudtam egy szót sem angolul, ő meg nem tudott görögül és ezért ez így... egész más. Nagyon más.
- Felőlem mehetünk most is. - Mosolyodtam el és vontam meg a vállam. Na jó, nem kéne így viselkednem, de most mit csináljak, ha a vigyorától oldvadok, mint a vaj? Annyira érzem, hogy ki fogja még használni, hogy így kenyérre tud kenni. De héj, ezt én szoktam csinálni az emberekkel! Mi van most velem?

Egyből látom Sebastianon, hogy örül, mint majom a farkának, csak mert látja, hogy mennyire könnyen vehet rá valamire. De ez hülyeség, ha valami egészen mást akartam volna, vigyoroghatott volna napestig, akkor sem lettem volna vevő rá. Legalábbis nagyon remélem, hogy ez tényleg így van és nem csak az én képzeletemben létezik... De legalább ő egyből fel van villanyozva, úgy látszik beszélni is kezd, már kicsit hiányzott belőle a csacsogás. Bár joggal gondolhatnánk, hogy leszokott róla, nem, ez még a régi.
- Megyek, megyek, de te fizetsz, mert nálam telefon sincs. - Vigyorgok rá, ahogy hagyom, hogy vezessen. Így talán hagyom magam kárpótolni a ruhám miatt, de nem számít, engem nem érdekel az ilyesmi. Most gondolnám, hogy illene tudnia, de amikor legutóbb találkoztunk még nem tudtunk ilyen mély dolgokról beszélni. Mondjuk beszélni egyáltalán nem tudtunk, de azért megtaláltuk a módját, hogyan kommunikáljunk. A közös nyelv, igen, illik rosszra gondolni.
- Modell? - Nevetem el magam, én meg a modellkedés? Egyáltalán nem vagyok hiú, amúgy sem bírnám ki, hogy folyamatosan bámulnak, meg fotóznak meg az a sok smink... biztos sok modell van errefelé, esetleg sokat ismer. Ó, jézuskám, ha ennyi modellt ismer, én biztosan borzalmasan nézek ki, hozzájuk képest. Lehet, hogy ő velük dolgozik? Hamar abbahagyom a nevetést a gondolatra és inkább csak visszafogottan mosolygok.
- Újságíró vagyok, meg fotográfus és a következő tanévtől a Frances-en is tanítani fogok. - Nem hivalkodok ilyesmivel, mert igazából munkamániásnak tűnhetek. Pedig nem vagyok az! Én igenis normális vagyok, soknak hangzik ez a munka, de a fotózás amúgy is inkább hobbi, az írás meg nem egy olyan kemény, kötött dolog. Sok meló, de megéri és még élvezem is. De igenis van szabadidőm meg életem... most is éppen a parton sétálgatok!
- És te? Belőled mi lett? - Kérdeztem vissza szintén mosolyogva, mert arra emlékszem, hogy nagyon jól beszél angolul és a franciát is keményen nyomja. De fogalmam sincs, végül mi lett belőle, hiszen még csak tizenhét volt, kamasz, csaknem gyerek... ó, ezt beismerni szar érzés. Csak a fejem verném tőle a falba.

- Hát, valahogy megoldottam volna! - Állítom vigyorogva, teljes bizonyossággal. Mert hát, így is van, nem voltak mindig mobilok, az előtt is kellett valahogy segítséget hívni. Mondjuk jó hangosan sikítani, az egy csodás opciónak tűnik. Elég nagy hangom van ahhoz, attól függetlenül, hogy nem feltétlen szoktam használni, csak ha szükséges. De valaki biztos meghallana, vagy hazarohannék a telefonomért, vagy az övével, vagy mit tudom én! Nem kell magyarázkodnom neki, senki nem kötelez rá!
- Ah... én... öh... kösz? - Kérdezem kissé zavartan simogatva a karomat, mert fogalmam sincs, mit mondhatnék. Mert oké, bókolt nekem, de csak azt jelentette ki, hogy szebb vagyok, mint voltam. Ez nem jelenti azt, hogy a modell barátaihoz képest nem vagyok rusnya dög. Talán el kellene kezdenem erősebben sminkelni vagy ilyesmi.
- Semmi baj én csak... most jöttem rá, hogy bekapcsolva hagytam a vízforralót. De kikapcsol magától, szóval semmi gáz! - Mosolyodom el gyorsan, még csak az kéne, hogy feltűnjön neki és belekérdezzen a gondolataimba. Neeem, nem kell neki erről tudnia, mázli, hogy nem mentalista vagy ilyesmi. Legalábbis tíz éve még tök normális volt. Na jó, ez túlzás, erős túlzás, de nem tudott olvasni a gondolataimban. Pedig akkoriban mennyire vágytam volna rá!
Amikor először meghallottam, hogy mit csinál az iskolában természetesen egyből rosszra gondoltam és kicsit bele is pirultam. Mármint, mi másra gondolhattam volna először? Aztán kitör belőle a nevetés és elmondja, hogy francia nyelvet tanít, én pedig szintén elnevetem magam, lassan sikerül összeszednem magam. Rossz lány vagyok...
- Hát, elég régóta érdekelt az ilyesmi és általában elérem, amit akarok. A rámenősség meg nagyon fontos ebben a szakmában. - Komolyan beszélek és nem fényezni akarom magam, csak csupán tényeket közlök. - Tanítani meg... szeretném kipróbálni magam, meg elbírok egy második állást is. - Mosolyodok el, mert biztos vagyok benne, hogy bírni fogom. Alig várom már, hogy a diákokkal foglalkozhassak, szerintem fontos, hogy valahogy továbbadhassam a tudásom és a tapasztalataim. Hülye, romantikus gondolatok keringenek a fejemben, mondjuk, hogy talán én fogom felnevelni a jövő generációját. Jót tesz nekem, ettől kicsit fontosabbnak érzem magam.
- Örülök, hogy végül sikerült. - Válaszoltam mosolyogva, majd amikor megkérdi, hogy miért idejöttem én azonnal pánikba esek. Na erre abszolút nem készültem fel. "Hát, ami azt illeti, nem vagyok képes túllépni és azér jöttem, hogy lezárjunk mindent... ja amúgy Londonban is voltam, kajtattam utánad." Nem hangzik jól, ugye? Szerintem haját tépve fordulna meg és menekülne fejvesztve előlem. Mondjuk meggondolandó, ez egy tök jó taktika, ha egyszer el akarom majd üldözni magamtól. De most csak szóra nyitom a szám, aztán becsukom és még mindig pörög az agyam, gondolkozok azon, mit mondhatnék.
- Így jött ki a lépés. - Teszem le az asztalra a leginkább érthetetlen, kitérő választ, ami egyből eszembe jutott. Legalább nem akkora hülyeség, mint az a vízforraló...

- Hát nem tudom, még nem ismerem a képzeletbeli barátaidat. - Válaszolom végül vigyorogva, megvonom kissé a vállam. Na jó, meg kell szoknom, hogy nem kell Sebastiant olyan komolyan venni, illetve újra hozzá kell szoknom. Húha, nem tudom, hogy akarok-e. Vagy hogy ő akarja-e tartani majd velem a kapcsolatot. Mármint nem kéne ilyen messzemenő következtetésekbe belemennem, amikor még csak összefutottam vele. Ez nem jelenti azt, hogy mostantól újra barátok leszünk és minden nap egymásra tapadva vihorászunk a parton. Pedig őszintén, ha így lenne, nem bánnám.
- Megfogtál. - Állapítottam meg vigyorogva, de nem magyarázkodom tovább. Legalább sikerült kimagyarázni magamat. Nem akartam, hogy ez legyen a legfontosabb, miért akadt meg a jókedvem. Mondjuk mert hiába vagyok csinos és magabiztos, ha vannak nálam csinosabak és magabiztosabbak. Akkor hiába, nem szállhatok nyeregbe.
- Hát remélhetőleg én is így lelkendezek majd róla, ha belekóstoltam a javába. - Kuncogtam halkan, mert biztos voltam benne, hogy nem csak jó, hanem rossz oldala is lesz majd. Persze, fontos, hogy a jóra koncentráljunk, de azért nem akarok teljesen elszakadni a valóságtól. Bizony, jó lesz, ha egy kicsit reálisan látom a helyzetet.
Sebastiant nem ejtették a fejére, leesik neki, hogy nincs minden rendben ezzel a válasszal és hasonlóan óvatosan, kissé bizonytalanul válaszol. Én pedig csak sóhajtok egyet, mert jobb lesz, ha ezt most hagyjuk. De héj, ha neki is van tabu témája (Henry), akkor nekem is lehet. Ha már én tiszteletben tartottam, tőle is elvárhatom. Nem kell tudnia, minek jöttem ide.
Közben megérkezünk a kávézóba, Sebastian javaslatára valahol hátul foglalunk helyet, nem nézünk ki valami jól, de ettől csak vigyorognom kell, ahogy látom magunkat lelki szemeim előtt kívülről.
- Hamar megszoktam, és meg is szerettem, megvan a saját varázsa. De Görögországhoz fogható tényleg nincs! - Vallom be mosolyogva, majd egy kicsit el is gondolkodok, milyen régen jártam már otthon. Persze, rendszeresen beszélek az otthoniakkal, de az mégsem ugyanaz... hiányzik néha. De most itt terveztem meg az életem és itt kell élnem. A nagy elmélkedés közben pedig rendelek egy forró csokit. Elég furán néznek rám, de imádom az édességet és kicsit hűvös is volt, jól fog esni, ha átmelegít alaposan.
- És mi újság veled mostanában? Van barátnőd? - Kérdeztem végül, érdeklődőn felvonva a szemöldökeimet. Érdekel, na, nem tehetek róla és ki kellett böknöm. Nem érdekel, mit gondol rólam majd miatta, én akkor is tudni szeretném, hogy neki sikerült-e azóta. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen defektes és bennem maradt ez meg ennyire.

- Hát, remélem. - Vigyorgok tovább, amikor a képzeletbeli barátairól van szó. Igen, ez a jellemző Sebastianra, rám és Sebastianra. A nevetgélés, a lazaság, hogy nem komolykodunk. És ez most jól is esik, nem érdekel, hogy milyen furán érzem magam néha miatta. Kicsit úgy érzem magam, mintha eddig meghazudtoltam volna önmagam, a kedvéért. Ez pedig rossz, nagyon rossz.
- Fogd vissza azokat a fürge ujjakat, Sebastian. - Vontam fel egyik szemöldökömet és mutatóujjam meglengettem előtte, de aztán én sem bírtam ki és elnevettem magam.
Mosolyogva bólogatok, bár inkább nem mondom ki, amit gondolok. Attól, hogy ő ennyire imádja a tanítást, egyáltalán nem biztos, hogy nekem is tetszeni fog. Sok dologban hasonlítunk, legalábbis hasonlítottunk, de ez nem garancia. Ez olyan, mintha meg akarná mondani, mit szeressek. Na jó, ez egy hülyeség, most verem ki a fejemből.
- De fogadni mernék, hogy a szardínia hiányzik legjobban. - Vigyorogtam szélesen, hiszen nagyon jól emlékszem, hogy Lesvoson mást sem ettek minden nap, csak halat, tengeri herkentyűkkel. Mert ott ehhez lehet könnyen hozzájutni, ezen nőnek fel a gyerekek, én is ezt szeretem. Semmi gond nincs vele, de Sebastiannak már biztosan a könyökén jött ki három hónap után.
Amikor meghallom a reakcióját a barátnőre, először elvigyorodom, aztán hamar le is hervad onnan, ahogy folytatja a mondanivalóját. Hálát adok az égnek, hogy megkapom a forrócsokim és gyorsan bele is iszok, mielőtt még meglátná az arckifejezésem, amit minden áron próbálok elnyomni. Szóval egy hímringyó.
Aztán amikor meghallom, hogy visszakérdez, megbánom, hogy egyáltalán felvetettem. Félrenyelem a forrócsokit, köhécselve próbálok a tüdőmbe került feleslegtől megszabadulni. De nem fulladok meg, összeszedem magam és elvigyorodok.
- Nem vagyok túl szerencsés ezen a téren. - Vontam meg a vállam lazán, mert próbáltam tényleg laza lenni. De valahogy nem jön össze nekem az az igazi, nagy szerelem. A Nagy Ő. Várjunk csak... mióta vágyom én ilyesmikre?

Én is vele együtt nevetek, amikor az ujjain nevetgél. Na jó, ez hízelgő, de inkább nem bízom el magam. Nem tenne nekem jót, ha ennyitől felbátorodnék és végül pofára esnék. Csak szépen, visszafogottan, Callie.
- Pedig a hal nagyon egészséges ám. Nézz meg engem, sosem vagyok beteg. - Mutatok végig magamon vigyorogva. Tényleg nem szoktam megbetegedni, eddig talán a görög éghajlat is segített benne, meg az egészséges, vitamingazdag táplálkozás. Tényleg egészségesebb az élet Lesvoson, mint itt, de már csodálatosan kifejlődött az immunrendszerem, szóval szerintem nincs mitől félnem.
- Én vigyázok csak... au. - Nem perzseltem meg nagyon a nyelvem, de inkább kinyújtom. Jól esik neki a szellőztetés, csak remélem Sebastiant nem csábítja majd túlzottan. Ami azt illeti, legutóbbi információim szerint, szerette a nyelvemet. Bár talán most már nem olyan csábos, mint akkor volt.
Amikor pedig a segítségről van szó, akkor csak nézek rá és pillogok, mint borjú az újkapura. Ó, istenem, ha bármi másról lenne szó, már a lábai előtt hevernék és csicseregnék neki, engedelmesen. De hogy vigasztalhatna meg magával kapcsolatban.
- Azt hiszem, szerelmes vagyok a szerelem gondolatába és ez összekavarja a dolgokat. - Mondtam sóhajtva, ahogy előredőltem, könyökeimet az asztalra támasztottam. Államat lazán a tenyereimre fektettem és elhúztam a szám. - Majdnem hozzámentem a rossz emberhez, mert biztos rossz volt, és ez olyan... ijesztő. - Futott végig a borzongás a hátamon, még a gondolatra is. Na igen, már érzem, hogy ezt nagyon nem kellett volna felemlegetnem.
- Amúgy meg, te sem beszéled meg velem a gondjaidat, én miért beszéljem meg veled, ha? Hol van itt az egyenlőség? - Kérdem, de nem komoly a felháborodásom, hogy ezt bizonyítsam, még el is vigyorodom hozzá. Most már óvatosabban közelítem meg a forrócsokimat, de nem égettem meg annyira a nyelvem, hogy ne érezzem az ízét, hála istennek.