Ez nem egy vámpírregény első sora, ezt a naplómba írom, miközben megállok egy lépcsőfordulóban. Bárhol, bármikor képes vagyok előkapni a füzetem, hogy lejegyezzem amire gondolok. Olyankor megáll a pillanat. És aztán folytatódik, tovább indulok. Panorámás lakosztályom van a harminchatodikon, láttam már "otthon" lemenni a napot.  Most szeretném, ha az utcán érne. Leszaladok a lépcsőkön, dobogva veszem a fokokat, koppanó, éles hangot ad ki gumitalpam a köveken. Az utolsó fokokat ugrom és a portásnak is csak biccentek. Sajátos stílusom van, bármikor, ha nincs hőség fekete és hosszú a kabátom, most viszont nincs rajtam, még a naplemente sem hoz hideget. Fehér ingem kibontva lebben mögöttem ugrás közben, szeretném ezt megnézni kívülről, lassítva, pontosan hogyan lebben, esik az anyag, huppannak tincseim szerteszét, miképp akaszkodnak a szemembe. Éles kanyarral fordulok jobbra, nekifeszülök az önmagától nyíló ajtónak, ami nekem új és modern, így majdnem nekimegyek valakinek. Ezzel szórakozom, próbálgatom, vizsgálom, lehengerlő mennyire átlátszó és önálló, ahogy magától nyílik... Nevetek a szitkozódáson, mintha nem is nekem mondanák, lepereg rólam mint koranyári zápor után a szirmokról lefricskázó esőcseppek. A füzetem mindig fekete nadrágom hátsó zsebében tartom, az inget azért hordom kigombolva, hogy eltakarja. Alá kisinget vettem, mely szorosan rám feszül, még a mellbimbóm is látni. Zsebre dugott kézzel vonulok, elegáns, hosszú léptekkel, melyek ki vannak mérve. Hiányzik belőlük mindennemű kusza kaotizmus. Szeretek bősz határozottsággal vonulni. Az sokat elárul egy emberről. Olyan helyet kell keresnem, ahol megünnepelhetem a naplementét, merészet és magasat, de csak autók száguldanak el előttem mint egyhangú pacák. Vagy feketék, vagy fehérek, kékek, szürkék pirosak, mélyzöldek, esetleg citromsárgák. Nem jutok messzire, a nap már a szemembe világít, a hajam egyre vakítószőkébb lesz. Arra gondoltam felkapaszkodom egy tömegházra, de hirtelen egyetlen tűzlépcsőt sem szúrok ki. Becsukom a szemem, hagyom, hogy elárasszon a fény és nekem jöjjenek az emberek. Majd itt ér a naplemente. Így, magaslatok nélkül, pőrén. Még sok naplementém van. Hagyom, hogy jöjjön és majd elsodorjon egy ember áramlat ebben a megvilágításban

Hosszú, kemény napja volt. Egész nap az emberek rajongását kellett elviselnie, mert milyen jót tesz a karrierjének, ha jóban van az őket csodálókkal. Nem elég szépnek lennie, tennie kell a kedveset is, türelmesen állni, csinosan mosolyogni, ez nehezen megy neki, de egyre gyakorlottabb. Viszont úgy érezte, mindenki, direkt az idegein ugrál, csak, hogy felhúzzák. Általában távol állnak a tőle az ehhez hasonló összeesküvés-elméletek, de most nem tudott mást. Ez egyszerűen nem az ő napja, odafent sem akarják, hogy megjátssza magát. Így, amint végzett, szerzett magának egy kávét, mert éjszaka még hivatalos volt egy buliba. Nem is akarta visszautasítani, úgy döntött, ott jó lesz kiereszteni a gőzt, de reggel óta talpon van, kell neki egy kis koffein.
A maradék kedvességét abszolút bent hagyta a munkahelyén, a kávéjával, jeges hangulattal lépkedett hazafelé a lemenő nap fényében. Jól esett neki, nem is figyelt oda teljesen. A nem létező boldogságát abszolút tetézte, amikor egy szerencsétlen az emberek közé vágott, neki is nekiment, nem tudott időben kitérni. A kávéja bánta a találkozást, részben a saját, részben a fiú ruháján kötött ki. Vett egy mély levegőt, kifújta, nem ordított semmit. Megpróbálta egy zsepivel letakarítani magáról a kávé javát, de tudta, hogy semmi esélye a folttal szemben, szóval csaknem csalódottan dobta el a koszos zsepit. Egy igazán jéghideg pillantást vetett a fellökőjére és gúnyosan elmosolyodott.
- Paraszt. - Számára ez meglehetősen nagy sértés volt, lévén a déli farmokról jött, de még ezt is képes volt mosolyogva közölni, mielőtt átlépte volna a kávés poharát. - Jössz nekem egy kávéval. - Közölte egyszerűen, majd elindult tovább, miért is ne, úgysem fognak majd találkozni, nem fog egy kávén fennakadni. Remélhetőleg valami érzékeny jellem és széteszi majd a bűntudat. Először is, mert lelocsolta kávéval, másodszor, mert annyira várt már rá, erre az egy pohár kávéra hazafelé, ez lett volna a nap csúcspontja, amit talán egy kicsit élvez is. Most pedig megfosztotta tőle.

Milyen rendes ember, még el is ismeri. Ha nem lenne hölgy, valószínűleg nem ezt a szót használta volna rá, de hiába, van olyan illedelmes. Nem szereti a csúnya szájú nőket, de ő már nem dolgozik, már nem Allegra Jhonson, simán csak Allegra. Az, aki akar lenni, úgy viselkedik, ahogy akar. Nem érdekli a fiú, ahogy elmegy mellette, még hallja a megjegyzését, de egyáltalán nem hatja meg. Az ő bunkó, hideg világában csak egy újabb kis Bambi, semmi különleges nincs benne... egészen addig, amíg hozzá nem ér. Meglepődik, amikor érzi a kezét a csuklóján, a húzásnak pedig nem tud ellenállni, nem akar elesni, így, amikor odaütközik, ki is használja és meg is kapaszkodik Lucienben.
- Nem hiszem, hogy engem akarsz felkérni táncra, Bambi. - Mondja neki, hideg, kék tekintetét a fiúéba fúrja, halványan el is mosolyodik. Hiába, van benne spiritusz, Allegra pedig szereti a szenvtelen, magabiztos kis Bambikat. Ettől függetlenül nem távolodik el tőle, ha már közel csalogatta magához, ismét elmosolyodik. Egy lassú mozdulattal lenéz, végigméri a fiút, mielőtt újra a szemébe nézne.
- Hozzád hasonlókat szoktam enni reggelire, ha jó kedvemben vagyok. - Mondta könnyedén, mielőtt még ellépett volna Lucien mellől és úgy döntött, megkíméli őt a társaságától. De nem engedte, most viselnie kell a következményeit. Kissé felszegi állát, úgy pillant rá.
- Starbucks. - Ennyit mond, ha már kávét akar neki venni, legalább a kedvencét vegye, írassa rá a nevét a poharára és csináljon úgy, mint aki udvarol. Ennyi kijár neki, azok után, hogy ő is kávés lett, a fiú nem érdekli, az ő világában nem számít, de ő kávés lett. Szóval ha már Lucien ennyire akarja, kárpótolhatja. De van egy olyan érzése, hogy ezt még megbánja, ó, de még mennyire.

Ő természetesen képletesen értette a táncot, de úgy látszik, Lucien ugrik minden egyes szavára, alaposan meg kell már gondolnia, mit is mond neki. Felemeli egyik szemöldökét arra a kérdésre, hogy nem tud táncolni? Ha tudná, hogy tud táncolni, valószínűleg már valamelyik épület tövében feküdne szívbetegségben és nem ő lenne az egyetlen. Azonban a helyzet abszurditása egyszerűen vonzza, hagyja, hogy a fiú megfogja a kezét, hogy vezesse, ő pedig követi a táncban, bár az emberek között meglehetősen problémás és kényelmetlen, no sebaj.
- Nade Bambi, hogy vigyázol rám? - Kérdezte féloldalas mosollyal az arcán. - Az emberek mindjárt összetörnek, törékeny vagyok ám. - Tudja magáról, hogy úgy néz ki, mint egy szépen kidolgozott, különleges porcelánbaba. Hogy ne tudná magáról? Hiszen annyit dolgozott érte. Tényleg nem igazán kedveli a tömeget, mert minden ember megy, mint csőlátású birkák, de csordának semmiképp nem nevezhetők, abban túl sok szervezettség és összeszedettség van ehhez képest. Nem tervez hosszan táncikálni vele, de ismét bebizonyosodik, hogy meg kell gondolnia, Luciennek mit mond, bizony, kétszer is. Fel van vágva a kis Bambija nyelve és őszintén szólva, ez tetszik neki.
- Az íz nem érdekel, általában nyersek és rágósak, de ne aggódj, bírja a gyomrom. - Villant rá egy nem túl barátságos vigyort, majd megenyhül kicsit a kávét illetően. Na jó, tényleg kell neki az a kávé, meg hogy elszívjon mellette egy szál cigit, kikapcsolhasson és az egész világ megálljon forogni egy percre. Talán ez az egyetlen, ami hajtja előre, nap mint nap, hogy ezeket a békés perceket megkaphassa, amolyan jutalomként.
- Szóval, Bambi, honnan szeded a bátorságot, hogy olyan lányokkal kezdj, mint én? Tényleg érdekel. - Kérdezte hamiskás mosollyal az arcán, miközben a fiúba karolt és vele együtt sétált az utcán és jelenleg semmi nem érdekelte. Ki, mit fog gondolni róla, mi lenne helyes, mit kéne csinálnia. Fuck the rules!

- Elég durva képzelgéseid vannak. - Állapítja meg mosolyogva, amikor Lucien arról beszél, hogy számára eltűnt a többi ember. Nos, Allegra szerint nagyon is ott vannak, a srác talán egy drogos, vagy csak furcsa szerzet. A lényeg, hogy táncol vele, az utcán, az emberek között és ő ezt élvezi. Ez a Bambi nem adja magát egykönnyen, próbál erősebb személyiség lenni nála, ez pedig tetszik neki, ahogy az is, hogy egyáltalán nem törik meg attól, amit mond neki. Ha nő lenne, valószínűleg már rég utálná, amiért ilyen jó, de mivel férfi, így kevésbé nézi le őt.
- Szeretek kemény nő lenni. - Állapítja meg a földet nézve, amikor a fiú hátrahajtja őt, még némi mosoly is húzódik az arcára. Nem különösebben kapaszkodik, de ez nem a bizalom jele. Nem, Allegrában nincs félelem, ő anélkül éli az életét. Mindenki az okát kutatja, hogy miért, hogyan képes rá, pedig a válasz egyszerű. Nincs veszítenivalója. Meg kell állapítania, hogy Lucien mozdulatai meglepően finomak és könnyedek, pont ilyenekkel dolgozik ő is. A hasonlóságok, amiket kettejük között vél felfedezni, kissé furcsának találja, de amint visszakerül függőlegesbe, ismét a kis Bambija szemeibe néz és elmosolyodik.
- Azt nem te döntöd el, mennyit érek. - Pontosan, ő tudja magáról, hogy nagyon sokat ér. Az életében hihetetlen mennyiségű munka, fájdalom, szenvedés van, drágább, mint bárki gondolná. De ő megcsinálta, egyedül, vállvetve, de megcsinálta és még csak el sem dicsekedett vele senkinek. Nem szerény, csak kivívja magának a tiszteletet ő mással.
- Hátha egyszer jóllakom. - Magyarázta egyik szemöldökét megemelve, amikor Lucien már elengedte és megállapította, milyen lenne az ő íze. Bizony, olyan telhetetlennek érzi magát, most, hogy van lehetősége, van némi hatalma a saját világa felett.
- Én nem a külsőmre gondoltam. - Kacsint Bambira egyszerűen, hiszen az ő világában általában minden a külsőről szól, ez most mégsem arra irányult. Mert milyen lány is ő? Kegyetlen és szívtelen, de gyönyörű. Vannak a világon kedves lányok, de ők csak szépek és Allegra szerint amúgy sem viszik semmire, soha. Velük könnyebb kezdeni, őket meg lehet hatni, ők aranyosak és szeretetreméltók, nincs jeges kisugárzásuk. Lucien mégsem a kedves lányokat preferálja.
Amikor a kávézó előtt a fiú végigméri, ő csak elmosolyodik, majd hálásan biccent egyet, amikor előreengedi. Hiába, jót tesz az amúgy is egészséges egojának, szereti az elismerő pillantásokat. Ezek az ajándékai, a befektetett munka gyümölcse, a megerősítés, hogy igen, jól csinálsz valamit. Egy szóval, fontosak, márpedig Allegra világában nem sok fontos dolog van rajta kívül. Keres egy megfelelő asztalt, majd leül és körbenéz. Sehol nem látja, hogy tábla tiltaná, szóval elővesz egy doboz cigarettát, kivesz belőle egy szálat, majd mielőtt meggyújtaná, megkínálja vele Bambit. Némi etikát még ő is tanult, odalent, délen.

- Hm. - Csak ennyit válaszol, miközben még egy pillantást vet Lucienre. Valahogy meg tudja érteni, miért mondja ezt. De azt nem tudja megfejteni, hogy a másik miért érezhet így velük kapcsolatban, valószínűleg nem is érdekli őt. Neki megvan a saját oka, miért nem érdeklik úgy általánosságban az emberek és igazából miért nem kedveli őket.
Lucien megjegyzésein pedig csak csendesen elmosolyodik. Gondolatban csak annyit tesz hozzá, hogy valószínűleg ez a drága kis Bambi még nem igazán tudja, mivel van dolga. Sőt, szinte biztos, hogy nem tudja. Emiatt hiheti azt, hogy az ő szabályai szerint játszanak, pedig igazából nem így van, de nem bizony. Bár úgy érzi, méltó vetélytársra akadt a passzív agresszív, akaratos irányítók klubjában, ez pedig tetszik neki. Általában érdektelen, mert úgyis tudja, hogy ő lesz az erősebb személyiség, felesleges lenne harcba szállni, ő pedig megkíméli magát mindenféle felesleges dologtól. Luciennél viszont nincs ilyen érzése, de még mennyire nincs.
- Eddig reménytelennek tűnik... - Mondja féloldalas mosollyal, amikor arról van szó, hogy ő egyszer jól fog lakni. Talán elég furcsa ábrándok, de ő ezt nem találja elég kielégítőnek. Talán életmódot kéne váltania. Talán... és ez nem elég neki. Neki biztos nyeremény kell ahhoz, hogy valamiért dolgozni kezdjen. Bizony, nem hazárdírozik, nem bízza az életét a véletlenre, megtette már egyszer és hihetetlenül nehéz volt. Többé nem követi el a hibáit.
A kávézóban Lucien gond nélkül ül le mellé, csettint is egyet. Allegra csak megemeli egyik szemöldökét, keresztbe rakja lábait és úgy vár, türelmesen. Aztán meghallja a kérdést és kuncogás tör elő belőle. Valószínűleg ezt még sosem kérdezték meg tőle és őszintén szólva nem igazán tudja a választ. Ez azonban nem látszik rajta.
- Olyasmi. - Válaszolja végül hűvös, féloldalas mosolyával, ahogy azon gondolkozik, mennyire ismert. Egy-két plakátról vagy reklámból visszamosolyoghatott már a fiúra, de nem hiszi, hogy megjegyezte volna. Talán nem is látta, mert nincs ott Los Angeles minden kis szegletében. De nem is akar ilyen hamar, még csak négy éve van a szakmában. Szépen, lassan híresedik el, lépésről lépésre. Igyekszik nem fürödni a sikerben, mert attól hamar megrészegülne, neki pedig józanul kell megterveznie mindent.
Arra, hogy szeretne-e mást, csak a fejével int nemet, kér magának egy kávét, az bőven elég lesz most, és igazából elégedett is lesz, ha megkapja és csendben megihatja. Meggyújtja a cigarettáját, majd felajánlja a tüzet Luciennek is, ha már a cigarettából kiszolgálta magát. Egy kávé és egy cigi, valószínűleg ezekért a pillanatokért sikerült túlélnie, napról napra. Nem tűz ki maga elé sok célt, csak a következő napot túlélni.
- És Bambi, amúgy hány éves vagy te? Tizennyolc? - Nem gondolja komolyan, elmosolyodik mellé. Sejti, hogy a fiú fiatalabb nála, de hogy mennyivel, az jó kérdés. Ki tudja, talán már idősebb nála, csak jól tartja magát. De meg kell veregetni a vállát, amiért feltesz egy kérdést és ismerkedik... még ha egyedien és kissé gúnyosan is teszi.

Nem lepődik meg Lucien kérdésén, gond nélkül állja a tekintetét. Farkasszemet akar nézni? Ő bármikor vevő rá, bár nem verhetetlen benne. Már ami a pislogást illeti, de az átható pillantásokban ő is épp elég jó.
- Tulajdonképpen igen. - Válaszolja egyszerűen, mintha ez olyan egyszerű dolog lenne, amit csak úgy egy vállrándítással vet oda az ember. De nem olyan értelemben kielégítetlen, ahogy felháborodott nőtársai. Nem, ő egyszerűen csak túl kevésnek találja a férfi nemet, nem tudja miért. Arról van elképzelése, hogy hogyan kéne élnie a társadalmi normák szerint, de ez nem érdekli őt.
Érdeklődő tekintettel hallgatja Lucien kérdéseit a vágyaival kapcsolatban. Ezen el kell gondolkodnia kicsit, hümmögve forgatja mutató- és hüvelykujja között a cigarettát.
- Még magam sem tudom. Vagy szimplán nem kedvelem az embereket, vagy túl magasak az elvárásaim, vagy a kínálat szánalmas. Esetleg mindezek együttvéve. - Adja meg válaszát féloldalas mosollyal és nemsokára meg is kapja a kávéját, belekortyol és jólesőt sóhajt. Ezért dolgozza végig a napot, ezért tud jó pofát vágni az egészhez. Hogy a nap végén megkapja a jutalmát, a pihenést, a kikapcsolódást.
Lucien csak hümmög arra, hogy ismert személy, de nem bánja, hogy nem beszélnek róla. Ő nem szeret beszélni a dolgokról, bizonyítani szereti őket. Például nem szeret arról beszélni, hogy modell, de szereti elkápráztatni az embereket a kamera előtt. Szereti a csillogást a szemekben, amúgy sem a szavak embere általában.
A korral kapcsolatban pedig a fiú felnevet, ő pedig felvonja szemöldökét, úgy nézi. Nem tudja, mi olyan vicces, talán idősebb lenne? Aztán amikor meghallja, hogy csak szeptember elején lesz 18 éves, elmosolyodik. Ó, igen, de ez a mosoly különleges, ravasz, hívogató. Tetszik neki, a feltételezés, de nyugodtan hagyja Lucien hadd fejtse ki a véleményét.
- Ami engem illet, a szememben tapasztalatlan kisfiú vagy. De szeretem a tapasztalatlan kisfiúkat. - Mosolyodik el ismét, ahogy finoman lelöki a hamut cigarettája végéről. Hiába, Lucienben van valami különleges, ezt már megérezte ő is. És akármennyire fáj neki beismerni, érdekli mi az, de még mennyire, hogy érdekli. Aprócska sóhajjal nyugtázza a felismerést.
- Mesélj magadról valamit. Van 5 perced. - Mondta végül, majd megemelte a kezét, karójárára nézett, magában elindította a stoppert és tekintetét ismét Bambija arcára emelte. Öt perc. Se több, se kevesebb. Ennyi időt kapott Lucien meggyőzni, hogy tényleg érdekes és a kávéja után nem kell egyből, érdektelen arccal kisétálnia innen.

- Amikor még kis csikó voltam, adtam pár esélyt az emberiségnek, hátha bebizonyítja, hogy érdemes a figyelmemre. De nem élt vele. - Vonta meg a vállát, majd elmosolyodott. Igazából adhatott volna több esélyt is, küzdhetett volna jobban, de sosem volt kedves és barátságos cukorgolyó. Egyáltalán nem volt az, így nem is annyira érdekelte, hogy megkedveli-e embertársait. Na meg persze az önzőség is közrejátszott, nem a kapcsolataival szeret törődni, inkább saját magára fordítja ezt az időt. És aki ennél többre vágyik nála, aki arra megy, hogy megpróbáljon elérni valamit, már fel is adhatja.
A megállapítására és a mosolyára azonban rövid választ kap, amin el kell gondolkodnia. Kicsit hümmög is, amikor azon töpreng, mit is válaszolhatna. Sajnos küzd benne a szerep, amit szeret magára húzni és a tapasztalat, amit út közben szerzett. Nem tudja, mennyire legyen őszinte Luciennel, mennyire érti majd meg, vagy mennyire érdemli ezt meg. Bár van egy olyan érzése, hogy nem igazán. Kicsit oldalra dönti a fejét, miközben kékjeit ismét a kis Bambira emeli.
- Nos, szerintem nem ez az igazi élet, de talán nem is akarok igazán élő lenni. - Talán nem akarja visszafogni magát, talán csak véletlen, de erre ösztönösen apró mosoly gördült ajkaira. Hiába, a leginkább morbid dolgokon tudott a legjobban szórakozni. Most éppen azon, mennyien küzdenek, hogy jobbá tegyék az életüket, pedig szinte azonnal vége, na meg persze szerinte felesleges.
Aztán megadja az öt percet Luciennek, csendben figyelve és kávézgatva hallgatja meg, amit mondani akar neki magáról. Meg sem rezzen az arca, miközben hallgatja, teljesen nyugodt marad, amikor hallja a végén a csattanót. Nos, úgy látszik, a Don Dracula reinkarnációt már nem ismeri meg, pedig érdekes története volt. Aztán csak bólintott egyet az utolsó információkra, nézi, amint Lucien hátradől és azt mondja, ő jön. Allegra és a mesélés? Ezen el kell mosolyodnia, de rendben, legyen egy jó napja.
- Szeretnél megtudni valamit rólam? Nos, állítólag nincs szívem, sem lelkem, évekkel ezelőtt, amikor eljöttem otthonról egy szó nélkül, elhagytam. Nem hatnak meg a szomorú, tragikus történetek, sem a tragikus ömlengések, de még csak a féktelen dühkitörések sem érdekelnek. Nagyon kevés dolog van az életben, ami még fel tudja kelteni az érdeklődésem, és ezeket szeretem, mondjuk a motorozást, szeretek száguldani és néha kockáztatni az életemet. - Teszi hozzá, hogy azért valami lényegit is közöljön, de ő teljesen nyugodt és még mindig rendíthetetlennek tűnik. Bár a cigarettája végét már nem is igazán kívánja, szóval csak elnyomja a csikket. Nem, akármennyire szeretné, ez sem lelkesíti már, pedig eleinte mennyire "lelkesen" dohányzott. Mindig kell neki valami újabb önpusztítás, amitől élőnek érzi magát, mert ilyen paradoxon ő.

Nem tehet róla, el kell kuncognia magát, amikor Lucien csak annyit vág rá, hogy ez van. Valószínűleg nem kellett volna beleavatnia ezekbe a dolgokba. Hiszen pont ettől félt, vajon mennyire tudja majd megérteni őt, vagy mennyire fogja érdekelni. De aztán a következő mondat, amit hozzátesz a dolgokhoz, a tanácsra már felcsillan a feje. Elég abszurd dolog ilyesmit hallani a kis Bambi szájából, mint valami életbölcsesség.
- Ez az átok úgy hangzik, mint valami tündérmese. - Vonja fel egyik szemöldökét, hiszen meg van győződve róla, hogy az életének semmi köze az ilyesmikhez. Bár talán ebben a felfogásban javában szerepet játszik, hogy nem Disney meséken szocializálódott és nem szeretne ő lenni a hercegnő. Így nem is vár herceget, sem happy endet, sokkal reálisabban látja a világot, mint az ember elsőre hinné. Egyúttal földhözragadt? Talán. Megkapja az arcába a füstöt, de nem annyira hatja meg, inkább csak pillái remegnek meg a hatására.
- Csak kicsit. - Nem védekezésből mondja, csupán tényként közli. Lucien még nem látta munka közben, fotózáson. A munkáját szenvedélyesen szereti, a kamerák előtt él csak igazán. A hétköznapok forgataga, az egyéb feladatok pedig csak olyan időszakok, amit valahogy át kell vészelnie. Ha ez érdektelenség és tompaság, akkor azzal fogja. Így könnyedén hagyja azt is, hogy Lucien hozzáérjen és megérintse a bőrét. Legalább érezheti, hogy nagyon is valós és élő, már-már túlságosan emberi is.
- Nem tudom, talán mert csábít a vérivás gondolata. - Erre el kell vigyorodnia, mert a gondolat, hogy ő valakinek a nyakába mélyessze a fogát, elég csábító. Biztosan mámorító érzés lehet valakinek a vérét szívni, az életet is lassan kiszívni belőle. Szerinte olyasmi lehet, mint drogozni, egy rövid élmény, egy függőséget okozó szer, ami egy pillanatra feltölti az élettelen testet élettel. Habár az életet nem adja vissza semmi, a hiányát tompítja. Csábító. Erre meg kell nyalnia az ajkait egy nem túl feltűnő mozdulattal.
Aztán hallja Lucien válaszát, figyeli a mondanivalóját, majd elmosolyodik féloldalasan. Egy lassú, ráérős mozdulattal újra ajkához emeli a csészéjét, jólesően kikortyolja belőle a maradék kávét és sóhajt egy kellemeset.
- Rendben, Bambi. Ma éjjel, vagy soha, elviszlek magammal motorozni. Megmutatom neked Amerikát olyan szemszögből, ahogyan még sosem láttad, és talán többé nem is fogod. Aztán hajnalban számot vetünk és meggondoljuk megéri-e léteznünk. - Közli a tervet még mindig féloldalasan mosolyogva, majd most ő int a pincérnek, hogy fizetnének. Bizony, nincs felkészülés, most rögtön mennek a garázsához, hogy motorra üljenek, akár tetszik Bambinak, akár nem.

- Csábítóan hangzik. - Húzódnak mosolyra ajkai, amikor meghallja Lucien megállapításait a régi tündérmesékről. Na az ő élete egy ilyen mesébe talán beleillene, egy modern Disney-klasszikusba kevésbé. Bár tetszik neki, hogy hercegnőként gondolhat magára, jót tesz az önbizalmának. Hiába van belőle rengeteg, azért egy-két ilyen gondolattal néha megsimogatja, nehogy elhanyagolva érezze magát.
Nagyon jól látja, ahogy Bambi szemei szinte kiugranak a helyükről, szinte hallja, mekkorát nyel. Olyan szívesen húzná cinkos mosolyra ajkait, de inkább megállja. Átható, kék tekintetével nézi, ahogyan Lucien a nyakkendőjét igazgatja, mintha kicsit szorulna körülötte a hurok.
~ Egészen sokáig bírta. ~ Gondolta Allegra, és a legjobb az volt benne, hogy nem látszottak rajta a gondolatai. De egyszer mind megtörik, még a legkeményebb dió is, főleg, ha meg akarja törni őket. Ez szintén táplálja amúgy sem soványka egoját, de nem mosolyog, nem fölényeskedik. Büszkén tartja meg magának az apró győzelmet, ha a külvilág is elismerné, hamar veszítene az értékéből.
Lucien nem bírja tovább, amint a motorra esik a szó, fel is pattan. Lelkes, heves, látszik rajta, hogy felcsigázta a dolog. Allegra viszont csak megértően mosolyog, ő teljesen a fiú ellentéte. Nyugodt, elegáns, könnyed mozdulatokkal közlekedik, látszik rajta, hogy ráér, nem siet sehova. Sajnos az élet nem szalad el előle, ő nem is akar örökre igazán fiatal maradni, így ezért sem kell sietnie, nem kell minél többet élnie ennyi idősen. De azért megérti Lucient, miért hajszolja ennyire ezt a dolgot. Szeret a fiú csalódni, olyan dolog után fut, ami múlandó. Bár Allegra szerint mindenkinek saját joga a szenvedést választani. Az élet iróniája, hogy ő nem azt választotta, időnként mégis szenvedni kényszerül.
- A lakásomhoz tartozó garázsban, már nincs messze. - Ezért ment gyalog, mert már nincs olyan messze. Nem érti, Bambi arcán miért ül végig idióta vigyor, ő viszont némileg unatkozik, így út közben elszív még egy cigarettát. Előre gondolkodik, lévén este már nem lesz alkalma ilyesmire, motorozás közben nem olyan egyszerű mutatvány.
- Mit akarsz venni? - Kérdezi, mert tudja, hogy nemsokára elmennek majd egy bolt előtt, ha az megfelel, akkor kint megvárja a ma esti Bambiját. Utána tovább vezeti, nemsokára bekanyarodnak a kérdéses utcába. A tömbházaké helyett egy kisebb, garázsokból álló utcába indulnak el, Allegra vezetésével. Amikor a kérdéses ajtóhoz érnek, megáll, előveszi a kulcsait és a megfelelővel kinyílik az ajtó. Felkapcsol egy villanyt, a neonlámpák villogva térnek magukhoz és világítják be a garázst kékesfehér fénnyel. A helyiség kicsit sem zsúfolt, csupán egy asztal van bent, régi dobozokkal, amiket Allegra felejtés célzatával rejtett ide. Ezen felül egy fogas, bukósisakokkal és bőrkabátokkal. Na meg persze a lényeg, a fekete, csillogóra polírozott motorcsoda, ami Allegra vékony, törékeny alakja mellett még inkább robosztusnak és erősnek tűnik.
Félmosollyal lép oda a fogashoz, körbenéz a ruhák között. Levesz egy kabátot, Lucien felé nyújtja.
- Tessék, próbáld fel. - Szemmértékre valószínűleg nagy lesz a fiúra, de be tudja cipzárolni, az a lényeg. Bár nincs olyan hideg, Allegra ragaszkodik ehhez, a bogarak és a lehetséges esés közbeni védelem miatt. Na meg persze ő imádja az érintését a bőrén. Az ő felszereléséhez egy bőrnadrág is tartozik, gyorsan ledobja magassarkúit, ruhája alá felhúzza a nadrágot, majd szinte ugyanazzal a mozdulattal le is kapja. Sajnos Luciennek nincs olyan jó estéje, kivételesen egyszerű, fehér trikót viselt a ruhája alatt. Hamar fel is veszi a rá pontosan passzentos kabátját.
- Félned kéne. - Állapította meg végül, kissé ábrándos mosollyal ajkain, miközben tincseit kiszabadította a kabátból és visszalépett a cipőjébe. Ő bármire, azaz bármire képes magassarkúban, még részegen hazatámolyogni is, nemhogy motorozni.

A pimasz könnyedség, amivel rávágja, hogy helyes, megmosolyogtatja őt, de nem a kedves mosolyát csalja előtt. Nem válaszol semmit, de ezt a bánásmódot még meg fogja torolni, egyszer, valahogy. Még nem tudja hogyan, de biztos benne, hogy Lucien megtanulja, semmit nem adnak ingyen.
- Meglepetés? - Vonja csak fel szemöldökeit, mert ő nem hisz az ilyesmikben. Általában annyira érdektelen, hogy nem lehet meglepni, ha pedig mégis, az sem pozitív érzés. Mondjuk Lucien egy szóval sem mondta, hogy kellemes meglepetés lesz. De nem is jár ezen az agya, nyugodtan dohányzik, amíg vár a fiúra, nem egy türelmetlen fajta, ez látszik rajta.
Amint megjön, ő nem kérdez semmit, ha meglepetés, hát legyen meglepetés. Már nincsenek messze, pár saroknyira vezeti Bambiját, egészen a garázsába. Van pár doboz, amikben rég elrejtett dolgok vannak, amiknek sosem szabad előkerülnie, na meg persze a legfontosabb dolog, a motor. Látja Lucien arcán, hogy teljesen elvarázsolja és ő is hasonló volt, amikor először látta. Ő maga is átöltözik, és ad egy kabátot a fiúnak is, nagy rá, de megoldja, hogy ne vesszen el benne annyira.
Csendesen hallgajta végig Lucien válaszát, közben elmosolyodik.
- Nem terveztem. - Biztosítja arról, hogy nem fogja majd vissza magát, ennek ellenére mielőtt még a motor közelébe engedné Lucient, felnyitja a motor ülését, a pótbukósisakot a kezébe nyomja, a sajátját pedig egy mozdulattal finoman megtisztítja, nem szeretné, ha maszatos lenne, majd felveszi. Kitolja a motort a garázsból, majd bezárja, mert rengeteg titok van odabent, amit lakatok alatt kell tartani, főleg a média elől rejtegetni kell.
Csak ezután ül fel a motorra, megvárja amíg Lucien is felül mögé, elmosolyodik, ahogy beindítja a motort. Jóleső bizsergés fut végig a gerincén, a nyakán felállnak a szőrszálak, ahogy hallja a szerkezet mély dorombolását.
- Én a helyedben kapaszkodnék. - Közli még mielőtt elvenné a lábát és elindulnának. Nem sietnek sehova, még a városon belül nem, túl sok a rendőr és nem túl stílusos egy másik jármű által meghalni. Allegra meg akarja mutatni még Amerika végtelen utait, mielőtt még játszanak az életükkel.
Amint kiérnek, felgyorsít, nem érdeklik a sebességkorlátozások. Nem túl forgalmas utat választott, olyat, ahonnan a lemenő nap utolsó sugarainak pislogását még láthatják a távolban. Ahogy gyorsulnak, egyre inkább olyan érzése támad, mintha repülnének, mintha szabadok lennének. Vannak még dolgok, amik éltetik őt, ez az egyik... és olyan érzést mutat most Luciennek, ami szerinte megéri még a halált is, bármit.
És hogy hova mennek? Még Allegra sem tudja. Hajnalra majd hazaérnek, de addig megállnak majd pihenni valahol még az éjszaka, talán egy benzinkúton, vagy egy kilátónál, majd amerre a motor viszi őket.

- Azé, aki éppen viseli. - Válaszolja csak mosolyogva, nincs igazi gazdája, csupán a férfi utasoknak kell. Ez amolyan ringyó-kabát, mindenki viselheti egy-egy motorozás alkalmával, aztán sajnos elválnak útjaik. Egészen rövid love story-k, de a kabát egyelőre nem bánja, amíg a partnerei jól bánnak vele.
Látja, hogy Lucien a sisakot bámulja, egy pillanatra elmosolyodik, de nem lehet látni, mert már rajta is van a sisak, ami elrejti arcát. Hamar kitolja a motort, becsukja a garázs ajtaját és felül. A Bambija kicsit lemarad, de hamar felpattan mögé, nem hagyná itt. Érzi, hogy átkarolja, hátához simul és erre féloldalas mosoly ül ajkain. Talán Lucien nem tud betelni az érzéssel, szorosabbra fonja a karjait, csak utána biztosítja Allegrát, hogy kapaszkodik. Érzi ő, szóval el is indítja a motort, az ismerős érzés végigszánkázik az egész testén. Ezért érte meg ezt a mai napot túlélni. Ezért és semmi másért.
Ahogy elindulnak és egyre gyorsabban száguldanak, hallja Lucien hangját, ahogy húú-zik, majd nevet. Érzi, hogy egyik kezével elengedte és biztos benne, hogy a fiú legalább annyira élvezi, mint ő, ha nem jobban. Számára már nem friss, nem újdonság az élmény, de mégis olyan mámorító, hogy szinte alig tud odafigyelni, amikor Lucien arra kéri, álljanak meg valahol.
Nehezére esik a végeláthatatlan száguldásnak mégis határt szabni, de még nem fejezték be, ez csak a pillanatmegállító gomb, nem a stop. Egy szimpatikus, üres kilátónál állnak meg, Allegra pedig leteszi a lábát, majd letámasztja a motort. Bár Bambi hamarabb lepattan, leveszi a bukósisakot és várakozón pillant rá, és végül ő is leveszi a sisakot, engedelmeskedve az akaratának. Lazán a motorra rakja, már húzná vissza és indulna, ritka alkalom, de kissé türelmetlen.
Éppen a tájban gyönyörködik, amikor pedig visszapillant, csak azt látja, ahogy a bicska hegyével Lucien felséri a nyakán a bőrt, a friss, mámorítóan vörös vér pedig kiserken a penge nyomán. Allegra egy pillanatig néz csak értetlenül, aztán ahogy hallja a fiú szavait, minden tökéletesen egyértelművé válik. Hezitálás nélkül lép oda hozzá, egyik kezével magához öleli, másikat pedig finoman az arcra másik oldalára simítja, ahogy tőle teljesen idegen, gyengéd mozdulattal csókolja le a vért a fiú nyakáról. Tudja, hogy nem fog ennyitől elvérezni, az ő beteges vágyait viszont kielégíti. Jólesően sóhajt, ahogy érzi a szájában szétterjedni a fémes, sós ízt.
- Olyan íze van... mint az életnek. - Suttogja végül, még mindig Bambija nyakába, elmosolyodik, majd Lucienre néz és finoman lenyalja ajkairól a maradékot. A fiú tekintetébe fúrja kékjeit, megbabonázva érzi magát. Hiszen csak annyit mondott, vonzza a vérivás gondolata, Lucien pedig egyből vett egy bicskát, hogy megvágja magát és a vérét adja. Ez pedig több, mint hízelgő számára, imádja ezt.
- Szeretnéd megkóstolni, Bambi? - Kérdezte végül, hamiskásan elmosolyodva. És amennyiben Lucien igent mond, lejjebb simítja kezét, végig a nyaka teljesen ép felén, aztán megcsókolja, hogy egyedi módon kóstoltassa meg vele a saját vérét.

Szinte észre sem veszi, hogy Lucien is élvezi, ő túl önző ahhoz. Csak magára figyel, a saját élményében veszik el, ahogy tőle eltérő gyengédséggel csókolja bambija nyakáról a vérét. Amikor pedig elfogy, nem akar többet, még ha annak is tűnik, nem telhetetlen. Ez a kis darabka pezsgés is bőven elég volt neki, átjárta és feltöltötte őt.
Amikor Lucien azt mondja, most ő az élet, akkor már tud figyelni rá, csak mosolyog a megállapításán, ironikusan. Azért, mert még az ízlelés után sem tudja, mennyire akarja ő ezt, mennyire van szüksége rá. Hiszen most köztes állapotban van, de mégsem érzi úgy, hogy annyira vágyna az egyik szélsőség felé.
Annál jobban vágyik viszont a csókra, hogy megízleltethesse a fiúval is, milyen az élet és milyen ő maga. Lucien csókja meglepi őt, azt tudta róla, hogy heves és mohó, már amikor azt mondta, motorozni mennek. De azt sosem gondolta volna, hogy ilyen könnyedén taszítja őt megadó, alárendelt állapotba. Nem ijed meg tőle, könnyedén lépést tart vele, és a gyengédség sem zavarja. Az ellentét csábító, bizarr, mint a mézédes méreg.
Egyszerre enged ki egy nagyobb adag levegőt, amíg hallgatja Lucien mondatát, a következő "körben" már figyel a szívdobogása, és a sajátját is érzi felgyorsulni. A fiú elég vad és erőszakos ahhoz, hogy szinte beleszédüljön, csendben adja át magát neki. Alkalmazkodó és behódoló, karjait finoman a nyaka köré fonja és valahogy nem férnek most gondolatok a fejébe. Inkább csak átadja magát az érzésnek.
- Tudnod kell valamit. - Leheli halkan, a normális légzésre hagyott szünetben. - Én mindenkivel csak egyszer fekszem le, utána pedig megszűnsz létezni számomra. - A legtöbb ember kegyetlennek tartja miatta, de ezek az ő szabályai. Nem szereti a tartósabb kapcsolatokat, nála nincs második randi, nincs második esély. Nincs második, csak első. Allegránál csak első van. És jobbnak látja közölni Luciennel, ha már ennyire vágyik rá, mérlegelhet, megéri-e neki.