Napok óta nem láttam Reevent, és még a mobilját sem veszi fel, pedig kicsöng. Jó, hogy az első este készítettem róla néhány képet, így ráállítottam a barátnőimet és a munkatársaimat, hogy ha látják, értesítsenek. Van bennem egy baljós érzés, valami félelem, hogy baj érheti, mert időnként elég meggondolatlan tud lenni.
Csak ha azt veszem példának, hogy felmászott a harmadikra, Bella kisasszony szobájába... Honnan a fenéből tudta, melyik az ő ablaka?  Hogy nem félt oda felmászni, oda bemenni, tűzzel fenyegetni? Engem még most is kiráz a dologtól a hideg (és közben, titokban nagyon jót derülök rajtra. Kár, hogy nem láttam Bella kisasszony arcát!)
Eltelt már egy hét, és Reevenről semmi hír, pedig ott van az a felvétel is, amit meg akarok neki mutatni Jenny-ről. Közeledik apám partyjának napja, és még mindig nem tudom, vajon Reeve hajlandó lenne-e gitározni és kísérni Jennyt. Az lenne az igazi meglepi. Apámnak biztos leesne az álla. De ő nem ismeri még Reevent olyan jól, mint én (hiszem naivan).  
Szombat este van, és Judy megkért, vigyem el az egyik bárba, mert ott van randija egy pasival. Mondta, hogy tartsuk velük én is, de az ilyen dolog nem az én stílusom, így elvittem őt a megadott helyre, aztán sok sikert kívántam neki, és eljöttem. Nem volt kedvem egyenesen hazamenni, így csak róttam az utakat, meggondolatlanul és céltalanul, csak bele a világba.
Fogalmam sincs, hol vagyok, amikor dudaszó csapja meg a fülem. Valami van az út szélén, előttem mindenki azt kerülgeti, és amikor a lámpám fénye megvilágítja, látom, hogy egy ember. Kikerülöm én is, ahogy a többiek, de amikor elhajtok mellette, furcsa érzés szalad bennem végig. Túl sok minden van a fejemben, nem akarok most ápolónőt játszani (először azt gondolom, a hivatástudatom az, ami megállni kényszerít). Veszek egy mély lélegzetet, mert a dolog csak nem hagy nyugodni, és kiteszem az elakadást jelző villogómat, majd felhajtok a padkára, pedig azt nem szabad.
Most már nem csak az az ember készteti dudálásra az embereket, hanem én is, a kocsimmal. Pedig az picike. Egy kétszemélyes SMART. Bébiautó. De én nagyon szeretem.
Visszamegyek az út padkán ülő alakhoz, és közelebb érve látom/érzem, milyen rossz állapotban van. Nincs rajta cipő, a ruhája szakadt és piszkos,  az arcán vércsík.
-Megsérült... Segíthetek? A kocsimban van elsősegély-felszerelés...- Megérintem óvatosan a vállát, mert arra tanítottak, ha a szólingatásra nem reagál valaki, tegyem azt. Ekkor emeli rám a tekintetét, nekem meg elakad a lélegzetem.- Reeven!- És nem érdekel, milyen koszos, sírva borulok a nyakába. Fura, de AXE illata van.

Remeg a világ azért még, táncolnak a kocsik a fényben egy kis smart el akar ütni. Na mekkora poén halál lenne ez is, nyilván egy nő gázolna el. Az meg úgyis rám fér. Hát ez a nő nem akármilyen nő, hanem maga a rokonkislány, aki először talán nem ismer rám, de lehet, hogy direkt nem szeretne mert túl büdös az axeom, vagy valami más... Na igen, nem véletlen léptem le tőlük. Megfordulok, pedig felé akarok fordulni, de véletlenül eltévesztem az irányt, hoppá. Megfogj a vállam, kis ügyetlenkedéssel sikerül felé fordulnom. Asszem a lábam akasztom be rosszul, de csak botlok, el nem esem. Az elsősegélyt nem értem, jól vagyok, legfeljebb meg kell fordítani és tudom merre lesz a járda, most nem találom. Mintha az előbb éppen afelé fordultam volna. Az élet bonyolult...
- Lia
Kezdem, de a nyakamba borul és elkezd sírni, döbbenten ölelem át és először nem is értem miért a hirtelen reakció. Elég kizárt, hogy miattam. Remélem nem rúgták ki. Kicsit óvatosan kérdezem, magamhoz képest halkan.
- Valaki bántott? Mert én azt szétzúzom! A banyával együtt, visszamegyek és befejezem, amit elkezdtem! Nem akartam, hogy kirúgjanak!
Teszem hozzá ezt már elhaló hangon, ha most közli, hogy megint elcsesztem valaki életét azt hiszem én is sírva fakadok. Félni nem tudok, de nyugodt sem vagyok ebben a pillanatban. Furcsa állapot.

Nincs kedvem hazamenni, Reeven nélkül a ház is üresnek tűnik, az albérletben a csajok pasiznak, sehol nem találom most a helyem. Céltalanul vezetek, mert a vezetés jó, oldja a feszültségeim, rádiót hallgatok, de nem jutnak el hozzám a hírek, csak a zene...
Az út szélén ül valaki, azt kerülgeti mindenki bőszen, először én is kikerülöm, de aztán megállok, és visszamegyek hozzá, mert túlbuzog bennem a nővér ösztön. Kezdetben csak azt látom, hogy szegény, elvesztette a cipőjét (ha volt neki), a ruhája kissé szakadt, az arcán vércsík fut végig, és csak akkor ismerem fel, amikor rám emeli azt a szép szemét.
Sírva borulok a nyakába, egyrészt a megkönnyebbüléstől, hogy él és virul, másrészt az érzelmi feszültségeimtől, melynek egy része éppen miatta van, a másik része meg... Nos, most nem akarok búslakodni.
Nevemen szólít, de a könnyeimet félre érti, azt hiszi, elveszítettem a munkám.
- Nem rúgtak ki...- csóválom a fejem, miközben söpröm a haját a homlokából, hogy láthassam az arcát, a szemeit.
Igyekszem felmérni, honnan vérzik, de valahonnan a hajas fejbőrétől ered a vérfolt, és nem tudom jól betájolni. Amúgy is teljesen meg van már száradva, a sérülés nem friss.
- Mi történt veled? Baleseted volt? Megvert valaki?- Klassz, hogy értem aggódik, amikor ő van rosszabb állapotban. A pupillája arról árulkodik, hogy valami drogot fogyasztott.
- Gyere, hazaviszlek. Főzök vacsit, vagy rendelünk... Éhes vagy, ugye?- Arról nem beszélek, hogy legelőször bedugom egy kád vízbe, de majd megtudja, ha hazaérünk. Meg kell mosnom a haját, leápolni azt a sérülést, ha kell... És vigyázni rá...
- Hol voltál ezalatt az 5 nap alatt? Miért nem hívtál vissza, vagy írtál legalább sms-t? Tudod, hogy aggódtam?- Hisztis liba benyomását keltem, de nem érdekel. Épp eleget hallottam apámtól, hogy ő ugye megmondta, hogy ez a fiú nem normális.
Pedig az. Soha senki nem tett értem semmit, ő meg az első napon kiállt értem a "banyával" szemben. Bármekkora vizet zavart fel vele, azért ezt nem fogom neki soha elfelejteni...

Én elvagyok, főleg így belőve, így mindig, nem kell nekem a józan ész. Nem érzem a veszélyt, sem rosszul magam, ilyenkor minden eltűnik és különben is. Lia kicsit meglep, egyszer csak ott terem, az ég tudja honnan és a nyakamba veti magát. Sír. Érdekes érzés így meghökkenni, mintha megijednék, eszembe jut az esetleges kirúgatása, valami, amivel szinten nem akartam rosszat és pont úgy sült el. Elakadó lélegzettel ölelem, szinte várom a halálos ítéletet, bár az nem jönne, az nem jön soha, ez az egy mindig elmarad, a lelkiismeretemen pedig már rég túljutottam.
Megkönnyebbült sóhaj jut osztályrészül a Liának a jó hírre, tuti be kellett volna fejeznem a melót. Kicsit mosolygom, csak óvatosan, nagyon most nem tudok, lehet lebénult a fél arcom az anyagtól.
- Akkor jó
Bólogatok magam elé, eltűnik az előbbi fura félelemérzetszerű is. Mégis lenne lelkiismeretem?
- Ja...
Nézek rá dülöngélve, nehéz egyenesen állni. A jaa annak szól, hogy lassan leesik mit kérdezett.
- Mit tudom én, szerintem csak megvertek.
Vonok vállat, ez kérem teljesen hétköznapi dolog az életemben.
- Hogy hová?
Nézek rá hunyorogva, elég hihetetlenkedő fejjel. Haza? Hozzájuk haza? Csak a fejem billeg ettől az infótól jobbra-balra.
- Nem tudom, soha nem vagyok éhes, de asszem valaki a kajám is lenyúlta, tegnap, vagy tegnapelőtt. Volt egy mangóm! Szeretem a mangót.
Ez aggasztó kéne, hogy legyen, de hát majd lopok valamit, ez se okozott gondot soha, nem most vagyok először az utcán. Aztán a döbbenet úgy csap meg mint szélütés, megingok és majdnem hátraesem. Aggódott?
- Rokonkislány, de hát én direkt miattad léptem le. Dehát te is tudod, tudjuk mindketten, hogy nem maradhattam nálatok, neked meg az a legjobb, ha szépen elfelejtesz.
Meglóbálom előtte a tenyerem, mintha ki akarnám törölni magam a fejéből. Hát ez...meghökkentő, miért hiányoztam neki? Talán csak nem a jókedv miatt, pedig azt hittem megtanítottam egyedül is szórakozni.

Milyen esélye volt, hogy éppen én akadjak Reevenre? Minimális. Mégis megtörténik, mert valami nem engedi, hogy (én is) elhajtsak mellette, mint sokan mások. Sorsszerűség? Vagy minden csak annak köszönhető, hogy nővér vagyok, és segíteni akartam? Vagy megállok akkor is, ah laikus vagyok, és látom, hogy valaki bajban van? Nem tudom. Talán bárkinek megálltam volna.
Örülök, hogy én vagyok az, mert Reeven nem teljesen józan (és talán nem is tiszta), és ha a rendőrök vagy a mentők találnak rá előbb, akár le is csukhatták volna. A lehető leggyorsabban haza akarom vinni, de ő értem aggódik. Értem. Ő. Egymást öleljük, én bőgök is, tiszta hülye vagyok mostanában, de nem tehetek róla.
Kicsit zavaros a tekintete, zavaros ő is, kicsit le van lassulva, és nem vágom, ez mi miatt van: attól-e, hogy ivott/drogozott, vagy hogy beverte a fejét. Próbálom megtudni, de ő sem túl határozott.. Haza akarom vinni mielőbb.
Csak ingatja a fejét, de én már a hóna alá nyúlok, istenem, milyen jó az adrenalin, megnöveli a testi erőmet, nem okoz nehézséget az autóig támogatnom Reevent. Ígérek neki fűt-fát, ennivalót... Bármit megígérek, csak jöjjön velem. Otthon aztán majd ... kezelésbe veszem.
Az adrenalinnak árnyoldala is van, szövegelek folyamatosan, és amikor kérdőre vonom, furcsa választ ad. Igazából nem vártam válaszra. Azt gondoltam, majd megrántja a vállát. De hogy miattam?
-Miattam? Reeven, ezt nem értem. Miért lenne jobb nekem, ha te lelépsz? Nekem azóta jó, amióta itt vagy!
Közben, ha engedi, besegítem az autóba, de addig nem bírok elindulni, míg ezt nem tisztáztuk.
- Miért nem maradhatsz nálunk? Miért jobb nekem, ha elfelejtelek?
Lehetetlent kér. Sosem fogom tudni elfelejteni azt, amit tett értem. Tudom, hogy nem egészen úgy sült el, ahogy szerette volna, de csupa jó szándék vezette. Engem akart megvédeni, nekem akart jót. Hát hogyan is tudnám ezt kiverni a fejemből? Inkább hálás vagyok neki. Bár meggondolatlan, a szíve aranyból van. És most itt az idő, hogy törlesszek neki.
-Nem kell félned semmitől. Egyedül a miénk a ház. Apám kongresszusra utazott, Luvnya-kisasszony pedig ...- megforgatom a szemeim. Ki nem állom azt a nőt. Ezt Reeven is tudja. Tőlem akár a pokolba is utazhatott volna. Ott talán szívesen látják.
Eltökélt szándékom, hogy a lehető legtöbb időt töltöm Reevennel, de legalább annyit, míg helyre jön, kijózanodik, kitisztul... Észhez tér... Ha kell, beteget jelentek, és otthon maradok vele. De most neki van rám szüksége. Még ha be sem akarja ismerni. Elég, hogy én tudom.

Próbálom a haját simogatni, rossz azért, ha sír egy lány, tudom, hogy ők gyakran csinálják, nekik igazán nem probléma, ráadásul Lia még érzékeny is. A mozdulatot kicsit elvétem, gyakrabban simogatom a levegőt, mint az ő fejét, de néha elérek néhány hajszálat, remélem nem húzom neki nagyon erősen. Azt hiszem aggódik, pedig igazán felesleges, én például nem sírok. Be szeretném bizonyítani, hogy ez nálam olyan természetes mint másnál a fogmosás, de ő hurcolni akar, szerencsére nem vagyok túl nehéz, megint csak fogytam. Megyünk, igyekszem leszállni róla, megy ez nekem egyedül is, csak nem túl egyenesen. Megmutatom, ha elenged szépen nekitámaszkodom a kocsinak és úgy is maradok! Hiányzik a mangóm...
Kb olyan értetlenül nézek rá mint ő énrám.
- Például mert majdnem felgyújtottam a főnököd irodáját, vagy mert rátámadtam az egyik betegedre, de ha jól sejtem az volt az a köcsög, aki bejön neked.
Elégedett képet vágok, egyiket se bánom, ha a tag nem jön be rendesen kiélem magam az égő berendezésen.
- Hogy lenne már jó? Hisz elmondtam, nincs szükséged másra, csak néha egy kis lazításra.
Mondom szépen rímekben, de közben betuszkol a kocsijába. Azt hiszem ha hagyom magam megetetni elégedett lesz, úgyhogy nyugton maradok, egyébként is kevés most valahogy az üzemanyag bennem. Lehet tényleg el kellene kezdenem enni. Az, hogy nem kell félnem semmitől elég ironikusan hat, felnevetek a poénon, mert ez az volt, még ha nem is tudatos.
- Nem tudok félni soha semmitől, de akkor csak egy órát, jó nekem így, de tényleg, apád gondolom zabos lenne, ha megtudná, hogy megdugtam a luvnyát.
Szerintem most fog kidobni a kocsijából és félig meddig jó terv, direkt csinálom, bár nem is tudom mikor voltam utoljára ennyire önfeláldozó. Talán tényleg nagyon kedvelem a rokonkislányt.

Rátalálok Reevenre, aki mentálisan van leginkább leromlott állapotban, így mérem fel elsőre, bár vannak egyéb hiányosságai is. Pl. cipő. Az autóhoz támogatom, közben elmondva neki, hova akarom vinni. Ő meg olyan butaságokkal jön, hogy inkább el kéne felejtenem.
Nehezen tudom ezen túltenni magam. Miért van az, hogy akiket kedvelni kezdek, ellöknek maguktól? Talán valami nincs rendben velem. Antiszociális lennék, vagy mi a szösz? Mindegy, nem érek rá ezzel foglalkozni.
Csendes vagyok, amikor magyarázni kezdi, miért is kéne elfelejtenem őt. Bella kisasszony irodája és Lio... Nos, egyikben sem tett nagy kárt. Szóval, miattuk nem kéne.
-Lazítás...- Nos, meglehet. Túl feszült vagyok? - Tanítanod kell még, hogyan kell csinálni..- mosolyt csal az arcomra. Eszembe jut, hogyan ismerkedtünk meg a reptéren, és aztán milyen kalandokba vitt bele. - Látod, szükségem van még rád, mert egyedül nem megy...
Beteszem az autóba, és már indulnánk, amikor elköpi, hogy megdugta az apám barátnőjét. Nyelek egyet. Komolyan beszél? Ránézek. Miért hazudna?
- Remélem, kiderül, és kidobja a házból. Szerintem sosem szerette, csak sajnálta, és ezért nem küldte el. De legalább most jó oka van rá, hogy szakítson vele. A legjobbat tetted vele... - lehet, nem erre a válaszra számított, mert egy pillanatra mintha megakadt volna a lélegzete.
Engem ugyan nem zavar, ha kikerül az a csaj az otthonunkból. De vajon apám elhinné, ha megtudná a dolgot? Vagy csak megvonná a vállát és szemet hunyna felette? Nem tudom. Néha olyan, mintha nem is ismerném az apámat.
- Reev, hazamegyünk. Ne vitatkozz velem! - becsatolom, mert ő még erre sem figyel, aztán beindítom a motort. Megtörlöm a maszatos arcomat, aztán Reevenre vigyorgok.
-Tesóm helyett tesóm vagy. Szeretlek. Nem hagylak elkallódni, ne is álmodj róla!- Megpuszilom, aztán kiteszem az indexet, és ahogy biztonságos a forgalmi helyzet, ráhajtok az útra. Azon gondolkodom, honnan szerezzek mangót.

Oké, bent ülünk a kocsiban és ha Lián múlik el is indulunk. Lazítás, rokonkislány sokat aggódik, túl érzékeny, majd elszívunk egy füves cigit, az mindig segít. Miért érzem azt, hogy el fogom rontani? Olyan szépen eltűntem az éltéből, most mégis nem tudom micsoda vette épp erre. Sors? Vagy forgalom? Nem hiszek a sorsban, már régen nem hiszek semmiben.
- Menne, de segítek.
Csak egyszer, igazán kipróbálhatja és az apja most nincs itthon, a luvnyát meg mondjuk bezárom a szekrénybe, másnap úgyis eltűnök, szeretnék egy álom lenni Lia életében, egy kellemes álom, amire jó visszaemlékezni.
Próbálom kiábrándítani magamból, mintha azt kérdezném: biztos ezt akarod? Engem az életedbe? Még ha öt percre is Lia, veszélyes lehet. Nem szoktam másokat magamtól félteni,egész egyszerűen mert én olyat nem tudok, de Lia túl ártatlan, okkal szöktem meg előle, tudnia kell, hogy végig csak kihasználtam őt meg az apja vendégszeretetét, hisz soha nem volt egy vasam sem.
Meglep azzal, amit mond, hátradőlök az ülésen
- Értem
Nem engem kell kidobni, nyilván azt a libát. A következő, ami megfordul a fejemben elég szánalmas: Lia sajnál engem. Felé fordulok, ő gondolom az utat nézi, én félszegen mosolygok rá.
- Hidd el nem érdemelek szánalmat, sem testvéri szeretetet.
Kicsit égnem emelem a tekintetem.
- Nem is ismersz
Vetem fel ezt az egyszerű észérvet. Nem hiszem el, hogy szeretne, semmit sem tud rólam,  jó fej Reeven csak álca, akkor lehet valaki megint megkedvelt egy szerepet, nagyszerű, a világ így gazdagodhat egy jó alakítással. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de Lia érdekében meg kell próbálnom kicsit őszintének lenni.

Annyira mások vagyunk, Reeven és én. Már az első alkalommal kiderült, ahogy a reptéren találkoztunk, és akkori érzelmileg feldúlt állapotomban is ő volt az első, aki elfeledtetett velem kicsit mindent. A kórházat, Liot... Azt hittem, erre senki sem lenne képes.
Akkor úgy gondolta, ő biztosan jó hatással lesz rám. Felejteni, vidulni... Az, hogy mindjárt másnap bajba is sodort, semmin sem változtatott. Mert miattam tette. Alig ismert, mégis többszörösen megvédett. Liotól, akiről azt hitte, bántott. A főnővértől, aki... (tudjuk, milyen). A módszerei nem a legjobbak és nem a legszerencsésebbek, de a motor... A motor igazi Simon. Mint apámé. Le sem tagadhatná, hogy rokonok. Bár apámból mintha már kiveszett volna az a tűz. Én meg az anyám fajtája vagyok (sajnos, sok tekintetben).
Szóval, örültem, hogy megismertem, és örültem minden percnek, amit együtt töltöttünk, akkor is, ha merőben más elképzelése volt (van) a világ dolgairól, mint nekem. Éppen a lázadó természete tette vonzóvá. Csak jobban akartam ismerni. Hiszen vonzott egy kicsit az a könnyed élet, amit ő él.
Az ő indokait hozom fel, miért kellene még maradnia. Hogy engem tanítson. Tanítson arra, hogyan kell lazítani, hiszen szerinte nagyon feszes és merev vagyok. Biztos azért kerülök bajba időnként. Még akkor is, ha úgy érzem, éppen így kerülhetném el az ilyen szitukat.
Próbál kifogásokat hozni, miért nem jön velem vissza (haza), de most nem engedek a huszonegyből. Ha kell, erőszakkal cipelem haza. Nem csak azért, mert nélküle egyedül lennék otthon. Számomra ő valóban fontossá lett. És ezt nem tudom neki elmagyarázni. Amit mondok neki, nem hiszei el.
-Sokkal többet érdemelsz!- vetem közbe, amikor ellenkezik az érveimmel, indokaimmal. Abban viszont egyet kell értenem vele, hogy alig ismerem.
- Miért nem adsz nekem időt, hogy megismerhesselek? - valami belém nyilall. De ja vu, vagy mi a szösz, most mintha Lioval beszélnék... Ha ő kedvel, miért taszít el? Miért nem ad esélyt? Valami azt súgja, hogy talán Reeven megismerése az egyenes út ahhoz, hogy értsem Liot, (vagy fordítva?), de nem merek kockáztatni.
A szavai azonban sejtetnek valamit. Amit eddig mutatott, az nem az igazi énje. Fogalmam sincs, mit rejt az álarca mögött. Mi az, aminek hihetek, mi az, aminek nem? De igazán most nem ez érdekel elsősorban. Most az számít, hogy biztonságban hazavigyem, megtöltsem a hasát, megfürdessem és puha ágyba dugjam. Pihennie kell. Aludni. Holnap talán majd másképp látja a világot, és nem akar majd elmenni....

Túlságosan megkedveltem rokonkislányt, legutoljára, amikor így szerettem valakit az lett a vége, hogy rákentem egy gyilkosságot. Pedig nem akartam és azóta megvádoltak ezerszer, hogy meg sem bántam. Dehogynem, de egyik pszichiáter se tudott lemenni olyan mélyre, hogy bármit is megfejtsen az incidenssel kapcsolatban. Bénák voltak, bedőltek a megjátszott rosszfiús imadzsemnek, de közben nem is sejtették ki vagyok. Nem hibáztatok érte senkit, Liát sem, legalább valamit jól csináltam. Éhes vagyok, belőtt, lehet büdös is és már az jár a fejemben hogy húzzam le a bőrt az öregéről. Miét adhatnám el valami ütősebb agyagért. Megrázom a fejem, el kell tűnnöm innen! Legfeljebb eladom a gitárom! Mindegy micsodát, rokonkislány egyszerűen nem szívhatja meg megint. Lehet ő mindent elnéz, de nem látja bennem a valódit, sejtelme sincs mennyire nem érdemlem meg sem őt, se a családot és az életet...amit valójában már régen eldobtam. Csak vegetáltam ezzel az álszent nirvánámmal, a hülye ötleteimmel, ostoba kis helyzetekkel és bajokkal, Ciánnal. Szóval vége, ha megálltunk, közel hajolok Lia füléhez, az egyetlen lányéhoz, akinek meg tudtam a nevét jegyezni.
- Semmit nem érdemelek, gyermekkorom óta beteg vagyok Lia, nem érzem a veszélyt és nem tudom felfogni a  dolgok következményét. Ha utána jársz ennek, meg fogod találni a papírokat, veszélyes vagyok. Idegileg teljesen kikészítettem a családomat, azért küldtek el, mert nem bírták, feladták, tudod? Őrültek házában lenne a helyem, pár évvel ezelőtt felrobbantottam egy kocsit. Valaki meghalt. Nem tudtam, hogy vannak benne, de ez nem ment fel semmi alól.  A pszichiáterek nem jöttek rá arra, amit már régóta tudok, hogy miért keresem a bajt folyton, de neked elárulom. Azért mert tudat alatt próbálom kinyírni magam, mert valójában nem tudtam túltenni magam a gyilkosságon, soha
Kicsit megbicsaklik a hangom, ezért suttogóra fogom, közel a füléhez, lehetőleg.
- Nem bízhatsz bennem, mert én sem tudok magamban és ha valamit csinálnék veled... Nem szándékosan, a kocsit sem rosszindulatból gyújtottam fel, piromániás vagyok, több egyéb mellett. Kérlek Lia, felejts el, rajtam nem lehet segíteni.
Adok az arcára egy puszit, érezheti, hogy nedves. Maradt két utolsó könnycseppem neki. Hát rohadt nyálas vagyok, de nem baj, ezek az utolsó szavaim, ha valamikor, akkor most lehetek. Tervezek egy hosszú, nagyon hosszú utazást, olyat, ami nem fog fájni, ha szerencsém van néhány évig nem térek magamhoz, ha egy kicsit nagyobb szerencsém, akkor soha. És majd elfelejtenek és ez fáj egy kicsit, megpróbáltam nagyon szeretni az életet, ahogy Liának is mondtam egyszer, csak élvezni kell. Bagoly mondta... El kell menekülnöm, muszáj, a valóságot én már nem bírom ki, túl sok volt és összetört. Soha, nem látta senki, hogy így van, de már nagyon régen darabokban vagyok. Azt viszont nem lehet, hogy csak a drogok tartsák bennem a lelket, akkor inkább szálljon el a másvilágra. Amint megáll, kiszállok az autóból és elfutok, az ő érdekében. Mert közben potyognak a könnyeim, hát mégis maradt belőlük még. Aztán nem tudom, többre már nem emlékszem, se rosszra, se jóra. Kicsit megszűnök, mint ahogy sosem voltam igazán.

// Szeretlek Lia!  Köszi nagyon szépen, számítok rá, hogy kijátszod, hogy az unokaöcséd kómába került, mert túladagolta magát, néha majd emlékezz, azzal "életben" tartasz. Szép álmokat!  //

Megilletődve ülök Reeven mellett, próbálok a vezetésre koncentrálni, de nehezen megy, mert még mindig könnyes a szemem. Nem megyek túl gyorsan, ezért néhányan rám nyomják a dudát, de nem foglalkozom vele.
Nem igazán értem Reevent, miért ellenkezik velem, amikor én csak jót akarok neki (és valahol meg értem, mert én nem azt akarom, amit ő, csak ezt nehéz beismerni). Ami nekem jó, az nem feltétlenül jó neki is.
Nem tudom, a pia vagy a drog miatt, vagy egyszerűen csak ráunt arra a szerepre amibe valaki belekényszerítette (én? ő? a szülei?) de egyszer csak kitörnek belőle a szavak, és csak pörögnek belőle, és érzem, hogy elakad a lélegzetem a sok információtól, amit hirtelen a fejemre zúdít.
Nem tudom, mi rosszabb: a tény, hogy magát ennyire leírta, hogy gyilkosnak hiszi magát, vagy hogy ennyire nem bízik bennem... És tudom, a dolog nem rólam szól, de rosszul esik, hogy esélyt sem ad, hogy bebizonyíthassam, én olyannak is tudom szeretni, amilyen, mert én meg ilyen elfuserált vagyok, és nekem mindegy, mit csinált a múltban, és mennyi betegsége van, hogy ő gyógyíthatatlannak hiszi magát, mert én mellette tudnék maradni... ha akarná.
De nem akarja.
Újra feltörnek a könnyeim, hangtalanul sírok, és sír ő is, mert ahogy puszit ad, érzem a könnyeit az arcomon. Mégsem akarom elhinni, hogy ez volt a búcsúnk. Amikor megállok egy pirosnál, ő kiugrik az autóból, és eltűnik, csak úgy, mezítlábasan.
A szavai égnek az agyamban, és tudom, hiába kiáltanék utána. Amilyen béna vagyok, most csak nyöszörögni tudnék, aztán a kormányra dőlve zokogok, és ledudálnak az útról. A leállósávban térek magamhoz, nem tudom, mennyi idő múlva... Azt sem tudom, oda hogyan kerültem.
...
Napokkal később egy ismeretlen fiatal férfi kerül az intenzív osztályra. Semmilyen irat nincs nála, a ruházta hiányos. A karján tűszúrásnyomok. A drogteszt pozitív, de minden ellenszer hatástalan, a fiatalember nem tér magához. Bár keringése és légzése van, kontaktusba nem vonható, azaz eszméletlen. A szokásos eljárásnak megfelelően hirdetések jelennek meg az újságokban: KI ISMERI EZT A FÉRFIT?

//Remélem, nem végleges a búcsúd. Szeretlek én is! //