Szeretem a tavaszt, a kedvenc évszakom a nyíló virágok, az éledező természet miatt. Ilyenkor már annyira hideg sincs, egyszóval minden tökéletes ahhoz, hogy sok időt töltsünk a szabadban. Vagyis... Egy olyan dolog van, amiért ellen tudnék állni annak, hogy kimerészkedjek a lakásból, az pedig az emberek. Biztos sokan vannak most az utcákon, parkokban, amit persze nem is csodálok. Na de mindegy, ha nem nézek, nem figyelek rájuk, ők sem foglalkoznak velem. Legalábbis nagyon remélem.
Pandás táskámba bepakolom a rajzcuccom, vagyis néhány ceruzát, és színesceruzát, meg egy kisebb fajta vázlatfüzetet is, és útnak indulok. A Hollenbeck park az úticélom, ugyanis ott nem szoktak olyan nagyon sokan lenni, tökéletes lesz számomra, és még a hely is gyönyörű. Már fejből tudom az útvonalat, hisz már évek óta itt élünk, és ide is sokat jövök, a természet közelsége valahogy megnyugtat, és egy csöppet jobban el tudom viselni az emberek közelségét. Vagyis a korombeliek közelségét, mert a nálam jóval idősebb emberek, és a kisgyerekek nem zavarnak, csak a velem egykorúakkal nem tudok sehogy összhangba kerülni, és ez... Ez egy kicsit zavar. Bár nem annyira, mint anyát. Nem is értem, hogy lehetek pont én az ő lánya, teljesen mások vagyunk, mint ég és föld, és néha már elgondolkozom azon, hogy nem is érdemel meg engem.
Törökülésben helyezkedem el a padomon - igen, az én padom, még akkor is, ha ez igazából nem igaz, de mindig itt szoktam ülni -, táskámból pedig kiveszem a vázlatfüzetet és egy ceruzát, majd néhány percnyi a semmibe bámulás után elkezdem rajzolni rajzolni a parkot, már amennyit látok belőle. Szokásomhoz híven nem figyelek a körülöttem mászkáló emberekre, így azt sem veszem észre, hogy valaki közelít felém, csak amikor már késő. Összerezzenek, ennek következtében pedig egy csúnya csíkot hagyok a papíron, aminek nem kéne ott lennie.
- Nenenee..! - mérgelődöm magamban, de talán épp elég hangosan ahhoz, hogy a srác is meghallja, aki... Aki csak úgy fogta magát, és leült mellém. Sicc innen...!
- Izé... Én... - Igen, végre eljut a tudatomig, a srác mondata, és érzem, hogy kezd vörösödni a fejem. Miért mond nekem ilyeneket egyáltalán? És minek ül le ide? Van máshol is hely még... Amint leül, én kicsit arrébb csúszok a padon, hogy a kellő távolságot azért megtartsuk egymás között.

Miért, miért, miért...? Miért kellett ennek a srácnak pont erre a padra leülni, és pont velem társalgást kezdeményezni? Biztos van más lány is itt a parkban, az meg tuti biztos, hogy más pad is van. De nem, neki pont ide kellett jönnie, mert miért ne... A hab a tortán pedig az, hogy annyira belemerülök a rajzolásba, hogy észre sem veszem, csak amikor már késő, és elrontom a készülő rajzot.
- Nem... Semmi baj... - válaszolom hadarva, és kicsit talán halkan is, közben egy radír után kezdek kutatni a táskámban, amit csakhamar meg is találok. Elég csúnyán elrontottam, de egy jó minőségű radír ezt is helyre tudja olvasni. Én pedig nem használok ócska, rossz minőségű dolgokat.
Személyes tér. Ez az ember zavarja a személyes terem, ami engem egy picit idegesít. Arrébb is csúszom a padon, mire neki is leesik a tantusz, és ő is arrébb ül. Hál' Istennek...! Ha így folytatta volna, szerintem hamar a földön lyukadtam volna ki, bár ki tudja, lehet, hogy nemsokára ismét belép a személyes terembe. Következő mondata hallatán fülig elpirulok, hajam a fülem mögé tűröm, és még egy halvány mosoly is kiül az arcomra. Ilyet se sűrűn hall az ember, legalábbis én nem. Igazából nem is nagyon foglalkozom mostanában az ilyenekkel, meg amúgy semmi mással, se jóval se rosszal.
- Nem tudom... Nem, nem kell kárpótolnod... Ez csak e-egy kis se-semmiség. - Kárpótolni? És mégis mivel tudna kárpótolni? Szerintem semmivel, de nem is kell.
Ránézek a srácra, aki ismét túl közel került hozzám, így én is még egy picit arrébb csúszom, már teljesen a pad szélén vagyok. A végén még tényleg leesem.
- Meg... Megnézhetem a... a rajzot? - kérdezem, a füzetre pillantva, mert már kezd érdekelni, mégis miféle vers született az én ihletésemből.

Miért is kéne engem kiengesztelni? Csak elrontottam a rajzot, amit amúgy ki lehet javítani, el lehet tüntetni a hibát elég egyszerűen, nina semmi szükség a kiengesztelésre, tök felesleges. Azonban ő szemmel láthatóan ragaszkodik hozzá, és nem hiszem, hogy olyan egyszerűen meg lehet őt győzni, biztos ő is olyan makacs ember, aki eltervez, meg akar csinálni valamit, akkor meg is teszi, még ha az teljesen felesleges is. Nem is értem az ilyen embereket, hogy ez nekik miért jó, de ha boldoggá teszik, akkor csinálják csak, nekem semmi beleszólásom nincs.
A következő mondatára felkapom a fejem, döbbenten, és talán egy picit ijedten nézek a srácra, majd szememmel megkeresem azt a bizonyos csónakot, amibe vele együtt kéne beszállnom, mert biztos vagyok benne, hogy talál valamilyen módot arra, hogy elvigyen csónakázni..
- De... Miért..? - kérdem halkan, közben gyorsan körbekémlelek, hátha találok valami jó kis menekülési utat, azonban nem találok egyet sem... Kezdenek elég sokan lenni, legalábbis a hangzavar nagyobb kint volt. Bár ez lehet, hogy csak annak a tinicsapatnak köszönhető, akik most haladnak el mellettünk hangosan beszélgetve, és nevetgélve.
Aztán a téma végre más mederben folyik tovább, aminek szerencsére semmi közé hozzám. Vagyis hogy annyiban igen, hogy én voltam az alkotójának a múzsája, valamilyen hihetetlen oknál fogva. És ezért gondolom jogosan kérem, hogy hadd nézzem meg. Ő viszont láthatóan kicsit megdöbbent a kérésem hallatán, biztos épp annyira nem számított erre a kérdésre, mint ahogy én őrá. Reméltem, hogy ezzel elfelejti az előbbi ajánlatát, de sajnos tévedtem...
- De... Ah... Re-re-re-rendben... - Istenem, hogy ezt milyen nehéz volt kinyögni... Szörnyű. De nincs más választásom, ha el szeretném olvasni azt a dalszöveget, már pedig én akarom. Visszagyömöszölöm a cuccaim a táskámba, majd felállok, s a cipőm orrát bámulva indulok el a csónak felé, persze csak azután, hogy ő is elindult.

Egyik szemöldököm felszökik, mikor meghallom a válaszát a rövidke, de annál fontosabb kérdésemre. Egy csónakban nem tudok tőle nagyon eltávolodni, és még csak el sem tudok menekülni, ha úgy érezném, ebből elegem van, és el akarok tűnni. Max ha kiúsznék, csakhogy itt a másik bökkenő az, hogy nem igazán tudok úszni. Régen tanulgattam, meg próbáltam úszni, de az nem volt úszásnak nevezhető produkció, csak valami ahhoz hasonló, majdnem vízbe fulladós jelenet. Azóta nem is igazán mentem mély vízbe, max derékig érőbe, már amikor muszáj volt strandra menni a családdal. De akkor is inkább a parton, vagy a medence mellett ültem, és olvastam valami jó könyvet.
Na de most? Most még egy jó könyv sincs nálam, emellett ez a srác tuti szóval fog tartani, és akkor tényleg beszélgetnem kell. Bár lehet, hogy így látni fogunk olyat, amit innen, a partról nem igazán lehet észrevenni, és az nagyon jó lenne. Főképp ha valami szép, vagy cuki dolog lenne. Végül csak sikerül rábeszélnie, hogy menjek vele csónakázni, persze csak a dalszöveg miatt mentem bele. Úrrá lett rajtam a kíváncsiság, hogy vajon miféle dalszöveget írt, ami rólam jutott az eszébe, és csak akkor hajlandó megmutatni, ha vele tartok. Persze az is lehet, sőt tuti, hogy meg fogom bánni, hogy belementem, de ezen még kár gondolkozni, majd akkor, ha megtörténik a baj. Mondjuk akkor már késő lesz. Közben elindulunk a csónak felé, ő megy elől, én pedig követem. Addig nem is indultam volna el, míg ő sem, nem szeretek valaki előtt menni. Mármint úgy értem, hogy akkor nem, ha tudom, hogy az illetővel ugyanoda tartunk, mert akkor hajlamos vagyok mindenféle butaságra gondolni, amitől csak még idegesebb leszek, ezért mindig előre engedem őket, ahogy most is.
- Hinata. - Árulom el a nevem én is, majd csak megrázom a fejem, mikor megkérdi, segítsen-e beszállni. Egyedül próbálkozom meg a művelettel, végül azonban mégis csak belekapaszkodom a kezébe, nehogy beleessek a vízbe az utolsó pillanatban. Na ennyit arról, hogy nem kell segítség. Idegesen pillantok az egyre távolodó part felé, mintha soha nem érintené többet a lábam a talajt, majd figyelmem a füzetre terelődik, figyelmesen olvasom a sorokat, amiket én ihlettem. Hű hát ez... Nahát!
- Ez... Tetszik. Jó... Jó lett. Ügyes vagy. - még egy halovány félmosoly is megjelenik az arcomon, ami azért már haladás, de ne bízzuk el magunkat. Nem biztos, hogy ez a mosoly, ami a jelenlegi higgadtság jele, sokáig ott is marad.

Ha az érvei nem is, a kíváncsiság nagyon is hat rám. Ezért is egyezem bele, hogy elkösse azt a csónakot, és elvigyen egy "körre". Cserébe pedig elolvashatom a dalszöveget, amit az imént ír. Így mindenki jól jár, nem? Hát én mondjuk annyira nem, mert vele leszek összezárva, és mivel nem szeretnék a vízbe fulladni, így ezt a kis időt muszáj lesz kibírnom.
- Na-nap... A jel-jelentése napos terület. - ami azért vicces, mert egy apró napos területről az embernek valami cuki, és vidám dolog jut az eszébe, ami én általában nem vagyok. Na de mindegy is, a nevemet csak nem változtathatom meg. Vagyis de, ha mondjuk el akarok tűnni innen, és új életet kezdeni máshol, de azt én nem akarom. Még... A japán nevek meg... Hát azoknak pedig kivétel nélkül van jelentésük, és a szülők általában jelentés alapján választanak nevet. Csak hát van amikor a jelentés nem passzol a tulajdonoshoz, de mindegy is. Végül is nem tudhatják a szülők, hogy milyen lesz a gyerekük idősebb korukban. Ez van, ezt kell elfogadni.
Noha nem akartam, hogy segítsen, mert azt hittem egyedül is meg tudom oldani a beszállást, végül mégis csak megkapaszkodom a kezében, míg nem sikerül biztonságosan leülnöm a csónakban. Egy kósza pillantást vetek a távolodó part felé, amitől azért annyira nagyon nem távolodunk el, de épp eléggé ahhoz, hogy ne tudjak innen szabadulni. Akarom mondani ahhoz, hogy az elcsórt csónak tulajdonosa ne tudjon beugrani, ha észrevenne esetleg minket.
- Tényleg... És... már kapaszkodom. - az utolsó mondatot csak halkan jegyzem meg. Már akkor automatikusan elkezdtem kapaszkodni az egyik kezemmel a csónakba, mikor az először elkezdett himbálózni, és most már a másik kezemmel is szinte már görcsösen fogom, hogy még véletlenül se akarjak kiesni.
- Nem... Nem akarom. Evezz csak te... - Nekem még fel sem tűnik, de hangom egy árnyalattal nyugodtabb, és már nem is dadogok. Kicsit tényleg megnyugodtam már, de azért még mindig szinte percenként nézek a part felé.
- Nem nagyon szoktam rádiót hallgatni. De ha... ha híres lesz a dalod, akkor... akkor talán... - húzódik egy picit szélesebb mosolyra a szám. Lesz egy dalom. Hát ez olyan egy hogy fuuh... Szavakat sem találok rá, és komolyan el sem akarom hinni. Ez nem igaz. Mondjuk lehet, hogy nem lesz híres a dal, de akkor is. Egy dal, amit én ihlettem? Na ne!