Alig értem haza a munkából, a nővérem azzal fogadott, hogy rohannia kell a szerkesztőségbe valami megbeszélésre és már így is késésben van. Tudom, hogy sosem mondaná vagy panaszkodna, de azért rendre érezteti, hogy mindez miattam és a kicsi fiam miatt történik.
Pedig ha tudná, hogy lassan Daryl befut, hogy elvigye a parkba meglesni a korizókat... (Legalábbis, reményeim szerint csak nézik őket és nem azzal jön haza lelkemnek magzata, hogy korcsolya volt a lábán.)
Minden esetre Beth lelépett, a nagyfiú pedig épp lelkesen meséli a napját, hogy mi történt vele az oviban, szóval figyelmesen hallgatom, miközben lehámozom magamról a sálat, majd a kabát is fogasra kerül és jöhetnek a csizmák...
Persze, még a felénél se járok a műveletnek, mikor a gyerek közli, hogy éhes és elvágtázik a konyhába, amint kicsikarta belőlem, hogy van még a kedvenc müzlijéből. A következő pillanatban megadó szusszanással adja meg magát a csizma cipzárja, szóval semmi sem tart vissza, hogy utána eredjek, mielőtt még kárt tenne magában, de ekkor megszólal a csengő.
Vagy a tesóm hagyott itthon valamit, vagy Daryl máris megérkezett... mást nem várok, szóval kedvesnek szánt mosollyal nyitok ajtót. Nem hat túl őszintének, mikor realizálom, hogy az egykori barátom, gyermekem vér szerinti apja áll a küszöbön.
- Szia. M-mindjárt összekészítem a nagyfiút, csak most estem haza a munkából. - szusszanok megadóan, majd kijjebb tárom a bejárati ajtót.
- Gyere be addig nyugodtan... - ilyen se sűrűn fordult még elő, hogy lazán beljebb invitáljam, de szükség nagy úr.
- Kicsim! Itt van apa! - kiabálok a konyha felé, ahonnét egy lelkes "Apaaa!" (csata)kiáltás hangzik fel erre válaszul.

A szabadkozása hallatán kiszélesedik a mosolyom és fejcsóválok lemondóan.
- Nem, dehogy! Gyere csak be, tényleg! - invitálom, mert mindössze arról van szó, hogy a kissrác még nyakig a müzlis dobozban lehet, én meg szívem szerint a fürdőt céloznám be, olyan fáradtnak érzem magam.
Ez a pincérnősködés az állandó mosolygással és jópofizással nem épp egy egyszerű meló, akárki akármit is mond nekem róla!
Hangomra Dom ott hagy csapot-papot és rohan is kifelé, az apja karjaiba. Nagyon szereti Darylt és ezt nem is fél éreztetni vele, ahogy szórakozottan fogja közre kis kezeivel a férfi borostás arcát, miközben orraikat összedörgölik.
Valami zavart idegesség lesz úrrá rajtam, mintha én nem is tartoznék ide, bele a kettejük kalandokkal teli kis világába. Mert ez így van. Nem vagyok a része, akármennyire is szívesen mennék el velük ma korizni... a büszkeségem nem engedi, na meg Beth is ki lenne akadva, hogy mégis mi a frászt művelek. Ehh.
Felkacagok csengőn, halkan arra, ahogy a kisember rendre utasítja az apját az öltözködéssel kapcsolatban. Hihetetlen, hogy tegnap még csak vigyorogva lesett a pólyából, ma meg már iskolába jár és legalább olyan önérzetes, mintha nem is hat, hanem tizenkettő lenne.
- Hogy? - kapom tekintetem a férfi felé kissé értetlenül. Kell némi átfutási idő a kérdésnek, mire felfogom.
- Legkésőbb hétre. Holnap iskola van neki. - Erre persze a gyerek felháborodottan közli, hogy ő kérem nagyfiú és fent bír lenni sokáig is, az iskola pedig másodlagos. Jót mosolygok a dolgon, de tekintetem folyton vissza-visszajár Daryl felé.
Meglepő módon pillantásom nem nyársal, nem üzeni azt, hogy "Mikor húzol már el?!" Egyszerűen csak... érdeklődő, mintha azt lesné, miben változott a pasas az elmúlt időben. Talán a fáradtság teszi, hogy ilyen nosztalgikus hangulatban vagyok.
Dominic pörög helyettem is, épp eszébe jut az új matchbox, amit kapott - fel is rohan (nagy örömömre cipőstől) az emeletre, hogy megkeresse, hisz nem létezik, hogy nem mutatja meg apának a csodaverdát!
- Vigyázz rá, jó? - szusszanok zavartan, mikor kettesben maradunk Daryllel. Feszült csend, fantasztikus! Már csak ez kellett a mai napomhoz.

Amikor Dominic elkezdi ecsetelni, hogy ő már kérem bizony nagyfiú, fejcsóválok és az apjára sandítok. Pillantásomban valami olyasféle kifejezés ül: " A te fiad, le se tagadhatnánk!" - Hisz ő volt a lázadó, minden buliban benne levő srác anno, én meg apáék jó kislánya. Mint valami klasszikusan induló szerelmetes tiniregényben, komolyan mondom... aztán a vége nem épp boldogan, amíg meg nem-esre sikeredett.
Bánom? Nehéz azt mondani, hogy nem, főleg, mikor Daryl ilyen elérhető közelségben áll mellettem.
Gyerekek voltunk. Én be voltam rezelve és talán ő is, ahogy azt állította, mikor először felbukkant, hogy szeretné látni a fiát. Ennek ellenére nem tudom, tudnék e adni számára egy második esélyt.
Én változtam. Talán ő is... Talán már nem is lennénk képesek megmaradni hosszabb távon egymás mellett, annyira nem tudunk semmit egymásról és az életről, amit élünk.
Ez a férfi mellettem már nem az a srác, akit én ismertem. De azt hiszem... talán... képes lennék egy esélyt adni annak a srácnak az emlékeimben, hogy megismerjem, hogyan lett ezzé az emberré, aki.
Az ígéretre, ami elhagyja ajkait, szélesen elmosolyodom.
Aztán jön vissza a kölyök, a maga életteli elevenségével roncsolva bele a haldokló, kínos helyzetbe, ami valahogy fennáll mindig, mikor kettesben maradunk Daryllel. Ez most már örökké így marad vajon?
Kicsi kincsem viharozna is ki az ajtón, de az apja visszafordítja, én pedig szelíd, anyai mosollyal tárom szét kissé karjaimat, hogy a lábaimhoz, hasamhoz csapódó kis testet magamhoz öleljem.
Aprót szusszanok, majd elengedve leguggolok elé, hogy fejünk szintben legyen és szemeibe pillanthassak.
- Aztán vigyázni apára, oké? - szélesedik ki játékosan mosolyom. Hagy érezze, hogy micsoda fontos feladatot bízok rá, és nem fordítva van a helyzet. Talán kevésbé viselkedik majd hisztisen ennek fényében.
Felegyenesedem a kisfiam ígérete után, ő meg már újra az ajtónál.
- Akkor hétre. És Daryl... - talán mondanék még mást is, hisz annyi mindent tudnék, de végül csak akképp fejezem be a mondatot, mint szinte mindig:
- Érezzétek jól magatokat!

Ahogy elköszönök tőlük és az ajtó bezárul, mázsás súlyként zuhan rám, vállaimra a nap minden nyűgje és gondja.
Hiába a kedvezményes tanrend, a beadandók nekem is beadandók, miként a próbák alól sem húzhatom ki magam, s vizsgáznom is kell. Erre rájön a kávézóban eltöltött idő... a sok válogatós vendég mellett most vettek fel egy új pincérlányt is, aki szegényem eléggé hebrencs. Még bele kell szoknia a dolgokba, de Monique-kal igyekszünk segíteni neki mindenben, hisz mégse rúgassa már ki magát az első héten, ha nem muszáj!
Elmondása szerint tandíjra kell neki is a pénz... Éljen Amerika, a lehetőségek gyönyörben és kincsekben úszó földrésze! De komolyan.
Felteszek egy kávét főni, majd a fürdőt célzom meg az emeleten. Ruháimat ráérős lassúsággal vetem le és száműzöm a szennyestartóba, majd beállok a kellemezen zubogó vízsugarak alá.
Darylt még nem is említettem a mai nap kapcsán! Akármennyire tagadnám, azért ő is rendszeres fejtörést okoz nekem. Szerencsére a gyereknek kevésbé, de kicsi kincsem még vajmi keveset érzékel a világból szerencsére. Tudja, hogy ő az apja, elfogadja ezt és rajongásig imádja a pasast, ellenben az eddigi barátaimmal, akik felé bizalmatlanul fordult szinte mindig. És ez épp elég. Nem kell tudnia arról, hogy milyen csúnyán összevesztünk, nem is egyszer, s hogy lelécelt az apja, mikor közöltem, nem akarok ideje előtt véget vetni a fiam életének.
Ez csupán a kettőnk dolga.
Oké, valahol a szüleinkké is, de hogy Beth, a nővérem minek szól bele, azt már igazán nem értem... Ahogy azt sem, hogy én miért hagyom. Túl sokat köszönhetek neki, lehet, amint összejön a pénz, nézek egy külön kis lakást kettőnknek és nem leszünk a terhére, élhet végre ő is egy kicsit... A munka mellett nem sűrűn jár el pasizni, szórakozni úgysem, igazán rá férne már, hogy nagytestvér helyett dolgozó, szexis fiatal nő legyen.
Gondolataim közben kezeim, testem szinte automatikusan mozdul, még hajat is mosok, bár ezt sikerül csak akkor realizálnom, mikor a törölközőt magam köré csavarva csavarom ki hajamból is a vizet.
Melegítőnacit és pólót veszek fel, elvégre azok az idők jócskán elmúltak, hogy pizsiben, vagy épp egy szál pólóban és bugyiban flangáljak Daryl előtt. Na meg a gyereket sem kellene megállítani a fejlődésben.
...
Az érkezőket már a konyhában várom, kávét kortyolgatva és komplett kis vacsorával, már ami a fiamat illeti.
A csengő hangjára felpattanok és nővéremet beelőzve nyitok ajtót.
- Sziasztok! - kérdeznék, de Daryl beelőz, én pedig szelíd mosollyal biccentek. A kicsi fiam meg vonszolna befelé, ám én azért még vetek egy elköszönő, búcsúzó pillantást az expasimra. Valami olyasmit is leolvashat ajkaimról, hogy "Köszönöm." - Köszönöm, hogy érdekli a fia mégis, hogy kicsit elszabadulhattam ma a nyüzsgő feladatok elől, meg úgy egyáltalán... minden esetre az anyu vs. fia koris téma eredményét már csak a legközelebbi találkakor tudhatja meg.

// Köszi! *-* //