Idegesség. Ez az egy szó, tökéletesen leírja a napomat. Tegnap, miután jól összevesztünk, aztán kibékültünk, még jó ötletnek tűnt, hogy menjünk el, egy ilyen igazi randira, de amint kitettem a lábam az ajtaján már nagyon ijesztő volt, és ez nem múlt el.
Alig aludtam, nem bírtam enni, és azt sem tudtam eldönteni, hogy mit vegyek fel. Mivel nem aludtam, korán lezuhanyoztam, és a hajamat is megcsináltam, legalább azzal nem kell vesződni, aztán magamba erőltettem valami kaját, megpróbáltam mással foglalkozni, sikertelenül.... végül meg vagy tízszer kipakoltam a szekrényt, meg vissza. Nem tudom miért, de fontosnak tűnt, hogy jól nézzek ki. Aztán elegem lett, és véletlenszerűen kiválasztottam egy inget. Onnantól valamivel egyszerűbb volt, mert csak az ahhoz illő többi ruhaneműt kellett kiválasztani... Aztán még táskát bepakolni: korcsolyát, meg sálat és sapkát, ha tényleg nagyon hideg lenne. De rontaná az összképet szóval ameddig lehet hanyagolni fogom.
A furcsa az, hogy még így is késésben vagyok, pedig rengeteg időm volt! Sietve indulok el, és csak a pénztárcámat felejtem bent a lakásba, úgyhogy még visszarohanok és csak aztuán indulok el újra, hogy meggyőződöm róla, ezúttal semmi sem hiányzik. Kicsit kocognom kell, de végül időben érkezem meg, úgyhogy elégedett vagyok. Amíg leér, addig megigazítom a hajamat, és a kabátomat is kigombolom, mert kicsit melegem van, de csak addig, amíg elindulunk.
- Szia.
Mondom, ahogy puszit nyom az arcomra és elmosolyodom, mert a tegnapi után igazán azt sem érdemlem meg, hogy szóba álljon velem. Igen erre jutottam miközben idegeskedtem és nem aludtam, mert azt is újra gondoltam ám, hogy min vesztem vele már megint össze, és igazán nem kellett volna vádolnom, meg bizalmatlannak lennem, de az voltam. Szóval ma mindent jól kell csinálnom, és jóvá kell tennem az összes hülyeséget, amit tettem. Ettől persze nem leszek nyugodtabb, de nem is számít, mert ő valami macskáról magyaráz.
Egy kicsit értetlenül nézek rá, de aztán rájövök, hogy csak beszélgetni próbál, azt meséli, ami vele történt. Én inkább nem mondom el, hogy az egész délelőtött azzal csesztem el, hogy mit vegyek fel, mert tutira kiröhögne.
- Én nem hiszem, hogy a macskák csak úgy befogadnak extra kölyköket maguknak. De majd visszafele megnézhetjük, hogy talált-e már magának gazdit.
Amúgy nem szeretem a macskákat, ha már állat akkor kutya, de arra sem vágyom igazából. Viszont az biztos jó, hogy ilyesmiket felajánlok. Remélem nem lesz már meg a cica, mert képes és kitalálja, hogy fogadjam be én. Mindegy. Begombolom a kabátom, felhúzom a kesztyűmet, mert addig még el sem jutottam a nagysietségbe, aztán megfogom a kezét.
- Mehetünk?
Kérdezem meg, valószínűleg teljesen feleslegesen, de nem tudom mi mást mondhatnék. Aztán elindulunk, a korcsolyapálya felé. Remélem kevesen lesznek, és senki olyan, akit ismerünk. Nem akarok több pletykát.

//I'm ready//

Nagyon rá van indulva a cica témára, kár, hogy engem meg totál hidegen hagy. Tudom, hogy rossz vagyok, de tényleg nem érdekel a kismacska sorsa. Egy macska és kész. Van belőlük pont elég, nem fog feltűnni senkinek sem, hogy eggyel kevesebb van a világon.
- Ámen.
Nem akarom én ezt tovább részletezni, de legyen úgy, ahogy Izzie mondja, mert őt láthatóan nagyon érdekli a dolog, és nyilván szomorú is lenne, ha baja esne a kis dögnek, én meg nem akarom, hogy szomorú legyen. Szóval majd megnézzük, de ajánlom neki, hogy tünjön el addigra.
Nincs szerencsénk, mert elmegyünk valami ismers mellett. Én mondjuk nem tudom ki az, de Izzie ismeri, és köszön is neki, szóval én is biccentek, mert így illik, és azért nem vagyok olyan bunkó, mint az egyesek gondolják.
- Nem és nem tudok, viccből cipelek egy ekkora tás...
Oldalra pillantok, és meglátom a mutatóujját, amivel fenyeget, úgyhogy félbehagyom a mondatot, és inkább elmondom az igazságot.
- Anyám szeret korcsolyázni... Vagy csak szeretett, nem tudom.
Amíg apám élt, mindig mentünk, de azóta nem tudtam rá venni. De vettem magamnak új korcsolyát, és minden évben próbálkozom, hátha. A remény hal meg utoljára.
- Egyébként meg igen, hokiztam általánosban, de egyszer elestem és eltört a kezem. Anyám azt mondta, hogy ez egy veszélyes sport, és többet nem engedett el. Korcsolyázni is csak vele együtt mehettem.
Fura erre gondolni. Szerintem még soha nem is meséltem el senkinek. Nem is volt kinek. Meg nem is szeretek a múlton rágódni, de ez tulajdonképpen nem is olyan rossz. Annyira régen volt, olyan mintha nem is én lettem volna. Ezért könnyebb is beszélni róla.
- És te?
Kérdezek vissza, ha már egyszer beszélgetünk, meg nekem sem ártana megtudni róla ezt-azt. Tulajdonképpen alig tudunk egymásról valamit, de ez nyilván normális, hiszen még csak most kezdtünk el járni... Vagy nem tudom. Mindegy. Mi így csináljuk. Apránként. Közben meg az idegességem is múlik, úgyhogy ez jó. Mert ha ilyesmiről beszélünk azt biztos nem tudom elrontani.
- Ellentmondásos vagy.
Csóválom meg a fejem, ahogy elmondja, hogy milyen zenét szeret.
- A klasszikusban az szeretem, hogy lehet rá mondjuk keringőzni. Azt jó nézni... De csúszkálni tényleg jobb valami populárisabb zenére.
Igen, apáék mindig keringőztek, én meg néztem. Viszont erre már nem szívesen emlkszem, úgyhogy a modern zene sokkal jobbnak tűnik, és örülök is, hogy azt fognak játszani.
A forralt bor is jól hangzik, meg a kürtös kalács, úgyhogy bólintok, és megszorítom a kezét egy kicsit, jelezve, hogy részemről oké. Még mosolygok is hozzá. Mert addigra biztos fáradtak és éhesek, meg szomjasok leszünk, szóval ez tényleg jó ötlet.
- Szerintem a hóembert hagyd ki. Ha nagyon szeretnéd, építhetünk együtt, de én nem szeretnék azzá válni.

Az apukám? Olyan fura ez a szó. Szerintem így még soha nem is mondtam ki. Erről már nem olyan könnyű beszélni, de veszek egy nagy levegőt, és nem borulok ki, mert nem Izzie tehet róla, hogy meghalt, és teljesen természetes, hogy rákérdezzen. Gondolom.
- Hmm... Szerintem, neki köszönhető, hogy egyáltalán újra korcsolyát vehettem a lábamra, de nem igazán emlkszem. Egyébként szeretett korcsolyázni.
Végül nem is olyan nehéz ez, talán mert a karomat simogatja, vagy egyszerűen csak azért, mert Izzie az. Nem tudom.
Az ő koris élményei nem nyúlhatnak olyan régre vissza az alapján, amit mesél. De nem baj, ha nem tud olyan jól. Én sem szoktam már semmi extrát csinálni, persze én meg tudok állni, meg a hátrafele menés sem okoz gondot, de ezek egyszerű dolgok.
- Ha szeretnéd, majd megmutatom, hogy kell. Biztos menni fog.
Olyan ez mint a pálcikával evés, abba is egészen belejött már. De ha mégsem, akkor sem történik semmi, a lényeg, hogy jól érezzük magunkat. Közben sorban állunk, ami nekem annyira nem tetszik, de szerencsére gyorsan halad a sor, ezért nem is kezdek el panaszkodni.
- És, jégen keringőztél már?
Kérdezem meg vigyorogva, mert szerintem félreértette, amit mondtam. A szüleim mindig keringőztek a jégen. Amikor nagyobb lettem, és apa többet dolgozott, anyával kettesben jártunk korcsolyázni, és engem is megtanított. Persze nem ment olyan jól sosem mint nekik, meg folyamatosan azon aggódott, hogy nehogy megint elessek. Szóval ha úgy adódna, akkor azért meg tudnám Izziet is táncoltatni a jégen. Szerintem. Persze ahhoz előbb látni kell, mennyire tud biztosan megállni a lábán.
- Nincs vele bajom, és ne fenyegess! Nekem is van mutatóujjam és nem félek használni.
Felelem könnyedén, és hogy bizonyítsam a dolgot, még oldalba is bököm. Tulajdonképpen tetszik, hogy ilyen ellentmondásos. Annyira más mint én, és hogy is mondják? Ellentétek vonzzák egymást.
Megkapja a koriját, és le is ülünk, hogy átvegyük a cipőnket. Én elég hamar végzek, rutinosan csatolom be a korcsolyámat, és húzom meg a cipőfűzőket jó szorosra.
- Jó, én elképzelem mennyire élveznéd, te meg képzeld el én mennyire nem, és maradjunk ennyiben.
Ezt már kicsit morcosan mondom, de tényleg próbálom elképzelni, hogy mennyire vicces is lehetne a dolog, azonban most még egész biztos nem tudnám értékelni, ezért remélem, elhalaszthatjuk.
Amíg elteszem a cipőmet a táskámba, és ellenőrzöm, hogy a telefon meg a pénztárca a zsebemben van, Izzie és elkészül és elmegyünk leadni a táskákat. Édes, ahogy közben táncolni kezd, aztán sürgetni. Nekem nem kell kétszer mondani, könnyedén megindulok, inkább neki okoz gondot a sietés, úgyhogy a keze helyett a derekára csúsztatom a kezem, hogy tényleg gyorsan a jégre érjünk.
Én lépek először a jégre és segítek neki is, aztán már csak az egyik kezét fogom. Körbe nézek, aztán rá.
- Na mutasd, hogy száguldasz!

- Meghalt, amikor 14 voltam.
Bár nem tudom pontosan mire gondolt, de mivel Apámról beszéltünk ez tűnik logikusnak. Remélem ezzel a téma lezárható, a korcsolyázás sokkal érdekesebb, és ez a taníts mester is nagyon édes, kap is érte egy puszit, az orrára. Rajtam nem fog múlni, szívesen megmutatom, amit én tanultam, a keringőzés a jégen, meg végülis nem lesz olyan nehéz, csak hagynia kell magát. Na jó, nem árt tudni hozzá a hátrafelé menést, de szerintem menni fog neki. Persze csak ha lesz rá alkalom. De ha nem megy rögtön akkor sem kell kétségbe esnie, jöhetünk ide máskor is.
A bökdösésre viccesen reagál, ezen már én is tudok nevetni, és egész biztos, hogy ezek után nem fogja megúszni, hogy jól megcsikizzem. Nem most, majd egy másik alkalommal, de nem hagyom ki. Amint megszabadulunk a felesleges holmiktól és a jégre érünk, elengedem, nehogy az legyen, hogy miattam nem tud elindulni, vagy túl gyors vagyok és elesik. Hagyok neki pár méter előnyt, közben meg figyelem, hogy megy. Az elején elég szerencsétlen, de hamar belejön, és ahogy gyorsítnai kezd, én is ellököm magam a palánktól.
Könnyen utolérem, melléérve pedig megfogom a kezét.
- Most is szeretnél fogócskázni?
Ami engem illet, tudnám élvezni, ha csak kéz a kézben mennénk körbe körbe, de szerintem ő szeretne kicsit "szórakozni" és így felöltözve, korcsolyázva, nekem is elviselhetőbb a dolog, úgyhogy hajlandó vagyok kompromisszumokra. Egyébként meg szeretném megcsókolni, de csak úgy megállni csókolozni... az olyan snassz lenne. Meg kéne mondani neki, hogy jól halad az elrontásommal.

Tudtam, hogy tetszeni fog neki a dolog, én meg nem akarom elrontani a kedvét. Különben is, itt sokkal "mókásabb" a dolog. Szerintem.
Még mindig a kezét fogva megfordulok és elékerülök, így én hátrafelé megyek, de beletudok nézni a szemeibe. A szabad kezemmel megsimítom az arcát, aztán elmosolyodom.
- Ha elkapsz, kapsz egy csókot.
Aztán már fordulok is vissza menetirányba, és elengedem a kezét, hogy gyorsan eltűnjek, persze nem messzire, csak annyira, hogy ne legyen olyan könnyű dolga. Közben meg folyamatosan figyelem, nehogy baja essen, elvégre azért kell kerülgetni az embereket, és ha gyorsan megy, könnyen el is eshet. Mondjuk nekem eszem ágában sincs túl gyorsan menni. Valószníűleg a csókot is én szeretném jobban, ami vicces, mert rengeteg itt az ember, de most is egy csókolozó pár mellett mentem el, úgyhogy nem fog feltűnni senkinek. Ha meg mégis, most hogy a neten is fent van, hála annak az átok Miss Scandalousnak, nem lepünk meg senkit sem.
Épp elcsúsznék valaki mellett, amikor a valaki úgy dönt, hogy elveszti az egyensúlyát. Elkapom, de csak mert nem akarok én is elesni és megállok. A lány, merthogy az, -szerintem középiskolás - hálákodik egy sort, én meg odakísérem a palánkhoz, hogy ne csináljon több közveszélyes mutatványt.
- Szerintem előbb itt gyakorolj, aztán ha már megy, beljebb mehetsz.
Szívesen mondanék még neki pár dolgot, de hála neki, Izzie is utolér, úgyhogy kicsit hátrébb csúszok, és hagyom magam elkapni. Ez persze azzal jár, hogy belémkapaszkodik, és mivel ő nem tud megállni, még tovább csúszunk pár centit, de aztán megállítom őt is.
- Ugye tudod, hogy ez így nem ért?
Kérdezem meg vidáman, de aztán rögtön meg is csókolom, mert nekem tényleg hiányoztak már az ajkai. Fura, de a csókjai hiánya erősebb, mint az az érzés, hogy sokan vannak, vagy megbámulnak, és egyáltalán nem is érdekel. Most nem. A pálya szélén vagyunk, egész biztos nem zavarunk senkit sem, úgyhogy hosszúra nyújtom a csókot. Hiszen van időnk.
Közben a zene is vált, úgy látszik ma Guetta nap van.
Nehezen engedem el, de nem fogócskáztunk még eleget. Szóval mögé kerülök, és a derekára teszem a kezem, úgy kezdem el tolni.
- Szóval, én mit kapok, ha elkaplak?
Csak hogy meg legyen a kellő motivációm. Amint válaszol, már lököm is előre, persze csak gyengéden, mert nem akarom, hogy orrabukjon. Aztán kap még némi előnyt is, és egyáltalán nem sietve indulok utána, hogy sokáig élvezhesse a szerepét.

Csókot ígér, ami nekem tökéletesen megfelel, és bár jó lenne rögtön elkapni és behajtani, hagyom, hogy meneküljön. Cselezni próbál, és a tömegbe hajt, de így neki is többet kell kerülgetnie, és biztos vagyok benne, hogy ez neki még nehezebben megy, ezért nem is erőlködöm. Néha kicsit közelebb siklok, ilyenkor mintha rákapcsolna, de aztán megint hagyom, hogy nőjjön köztünk a távolság.
Legalább másfél kört megyünk így, amikor úgy döntök, ideje utolérni. Gyorsítok, és elékerülök, de nem fogom meg, csak vele szembe fordulok vidáman.
- El kell ismernem, hogy ez annyira nem is rossz...
Most biztos azt hiszi el fogom kapni, de helyette csak kanyarodva ismét mögé kerülök, hogy még egy kicsit meneküljön. Igen, azt hiszem egészen élvezem ezt a dolgot. Mellesleg így büntetlenül gyönyörködhetek a formás fenekében. Az egésznapos idegesség teljesen felesleges volt, legközelebb nem izgatom magam. Jól érzem magam, nem is tudom, mikor éreztem így utoljára. A korcsolyázást mindig is élveztem, de Pappal nem volt olyan buli. Mégis csak hülyén festettünk volna együtt.
Viszont most a barátnőmmel - eszméletlen jó ez a szó - vagyok, és valami olyasmit csinálok, amit nagyon-nagyon régóta szerettem volna.
Hátrapillant, és mosolyog, én meg belehúzok és már nem fogom hagyni, hogy megszökjön. Gyorsabb vagyok, pedig már nem is hajtom magam. Egyszerűen csak átölelem hátulról. Persze inkább neki megyek... De tartom szorosan, nem eshet el.
- Ne ijedj meg.
Suttogom a fülébe és meglököm magunkat, aztán felemelem és megpörgetem. Vagyis én forgok körbe a jégen, ő meg kalimpálhat a lábaival a levegőben vagy amit akar. Kis koromban ez volt a kedvenc játékom. Ha apa elkapott, így forogtunk, amíg el nem szédültem. Aztán képes volt lerakni, és nevetni azon, hogyan próbálok nem elesni. Régi szép idők...
Persze Izzievel én nem tudok olyan sokat forogni, hiszen ő sokkal nagyobb és nehezebb is. Két kör után le is teszem, de nem engedem el. Tartom erősen, közben azért még fordulok egyet, de aztán megállok, és megfordítom őt.
- Meg vagy!
Mondom még mindig szorosan tartva őt, és még közelebb húzom, hogy behajtsam a csókomat. Közben leveszem a kesztyűmet és zsebrevágom, mert zavar, aztán az egyik kezem a hátára a másikat a tarkójára csúsztatom. Szenvedélyesen csókolom meg, és csak akkor hagyom abba, amikor már tényleg levegőre van szükségem. A homlokomat az övének döntöm, talán kicsit lihegek is, de van valami, amit ki kell mondanom - az a dolog, ami miatt talán igazán ideges voltam tegnap óta.
- Ne haragudj a tegnapiért... hogy nem bíztam meg benned.
Az a blogbejegyzés teljesen meghülyített, és már-már elhittem, amit írtak, hogy csak azért van velem, mert pozíciót szeretne, meg a többi dolog.... De ez akkora baromság volt részemről, és emiatt még nem is kértem bocsánatot. Persze bocsánatot kértem én mindenért, de amíg ébren forgolódtam, újra és újra átfutott a fejemben, hogy jobban kéne bíznom benne.

Azt mondja, nem haragszik, de nekem ez kevés. Biztosan azért, mert magamból indulok ki, én pedig ugye nem arról vagyok híres, hogy rögtön megbocsátok mindent. Az, hogy nem értette, érthető én sem értem magamat, hiába agyaltam ezen fél éjszaka, de nem is tudom végiggondolni, mert felsorolja az érveit, és ezen már nekem is nevetnem kell.
- Ezek szerint csak rontom az esélyeidet... Hogy én erre nem jöttem rá...
Annyira szeretem ilyenkor. Minden kételyt, ami van bennem, olyan könnyedén el tud tüntetni, és még csak nem is tudja, mennyit segít ezzel. Sokkal jobban érzem magam, pedig eddig is elég jó volt, de valahogy megkönnyebülök, és tényleg elhiszem, hogy nem haragszik.
Ráadásul kivételesen majdnem teljesen igaza van. Az ugyanis bizonyos, hogy népszerűbb, és a szépségével sem vitatkoznék - bár lássuk be nehéz összehasonlítani ilyen szempontból kettőnket... - de azért, hogy okosabb-e? Azt nem tudom. Mindegy. Inkább nem teszek erről említést, csak élvezem az újabb csókot, amit kapok.
Gyönyörűen csillognak a szemei, de tudom, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy a fejébe vett valamit. Nem is kell csalódnom benne. Rögtön bele akar vágni a közepébe, és ezen megint nevetnem kell.
- Nem aprózod el.
Kap egy puszit az orrára. Imádom az orrát, (meg minden egyes porcikáját) nem tudom miért, aztán a derekára teszem mindkét kezem. Hiába szeretne rögtön keringőzni, azt azért nem lehet. Ezt biztos ő is belátja majd.
- De előtte muszáj hátrafelé menned egy kicsit.
Még be sem fejezem, már megyünk is. Vagyis tolom... Lehet ezt csak azért csinálom, mert én akarok még egy kicsit szórakozni, de tényleg azt hiszem ez első lépésben fontos.
Először csak egyenesen megyünk, de ahogy haladunk, egyre több ember kerül az utunkba, akiket bizony ki kell kerülni. Ez talán ijesztő lehet, mert ő nem látja, csak ha hátraforog, de az irányítás akkor is nálam van most, nem igazán tehet ellene semmit. Persze nem megyünk neki senkinek, és nem is megyünk gyorsan. Megteszünk így egy fél kört, aztán a kezeiért nyúlok, hogy azokat fogjam, és le is lassulok.
- Ha megforgatlak elesel?
Nem várok választ, és amúgy sem hagynám, hogy elessen. Egyszerűen csak elengedem a balkezét és már forgatom is. Aztán visszahúzom magamhoz, biztonságos közelségbe, és a palánkig csúszok, hogy újra megcsókoljam. Aztán tényleg fogunk táncolni is, győzködöm magamat, csak nem bírok meglenni az ajkai nélkül.

- Lebuktam.
Vallom be őszintén, nehéz lenne tagadni valamit, ami ennyire nyilvánvaló. Persze, jobb lenne, ha nem tudná, de már elkéstem a dologgal. Kicsit ijesztő a tudat, mert visszaélhet vele, de bízni akarok benne, és bízni is fogok, így elhessegetem az összes negatív gondolatomat.
Tetszik, ahogy elsimítja a hajamat - ami biztos jele annak, hogy megkattantam, mert mégis csak a hajamról van szó! -, és rá kell jönnöm, hogy ez már nem egyszerű függőség, hanem valami, ami még annál is több.
Fenséges műsort rendez, úgyhogy meg is fogom a felajánlott kezét, a másik kezét meg a vállamra teszem, aztán a sajátomat az ő derekára.
- Köszönöm az engedélyt, egész biztos élni fogok a lehetőséggel.
Válaszolok hozzá hasonlóan, aztán nevetek vele együtt, majd elindulunk. Persze nem igazi keringőt járunk. Nem azt, amit a műkorcsolyások csinálnak. Az távol áll tőlem. Egyszerűen csak megyünk a tömeggel együtt, de tánctartásban, negyedeket fordulva, és időnként őt is megforgatom.
Nem annyira bonyolult, de szerintem nagyon látványos, főleg amatőrök számára, mert ők azt gonolhatják, hogy ez valami nagyon nehéz dolog. Először persze tényleg nem egyszerű, de könnyen bele lehet jönni. Csak fel kell venni egy egyenletes ritmust, aztán ha forogni, meg hátrafelé menni tud valaki, akkor már nem jelenthet gondot.
Az egyetlen baj, hogy nagyon kell figyelnem a tömegre, hogy merre megyünk, nehogy neki menjünk valakinek, vagy esetleg nekünk jöjjenek, pedig én szeretnék csak is Isabellára koncentrálni, és erre most nincs lehetőségem. Elegem is lesz belőle, ezért középre vezetem, ahol szinte senki sincs. Fura, az emberek beállnak erre a körbe-körbe menésre és a széleken, meg középen soha senki sincs. De így legalább akad helyünk, és nyugodtabban foroghatunk még egy kicsit. Most már tudok Izziere is figyelni rendesen, el is mosolyodom, ahogy ránézek.
- Hogy tetszik?
Kérdezem, és megpörgetem őt, aztán megyünk egy kört, és megint megpörgetem, hogy aztán ledöntsem egy csókra. Elvégre engedélyt kaptam tőle. Nem hosszú a dolog, mert a jégen nem olyan egyszerű így megtartani, de felegyenesedve folytatom a csókot. Ne hogy már egy ilyen apróság miatt kevesebbet kapjak.
Egészen kipirult az arca, nagyon jól áll neki. Nem látom, de sejtem, hogy az enyém is hasonló színű, és szomjas is vagyok. Megsimogatom az arcát, egészen hideg a kezem, ami nem csoda, mert a kesztyűmet nem vettem vissza, de nem baj. Kesztyűben simogatni nem lenne az igazi. Egészen közel hajolok a füléhez, és úgy szólalok meg.
- Igyunk valamit!

//500. *.*//

Elmosolyodom. Tökéletes. Szerintem lehetne sokkal tökéletesebb is, de beérem ennyivel, mert itt van velem, és ebből az egy szóból úgy hiszem ő is jól érzi magát. Tulajdonképpen elégedett vagyok, mert eddig tényleg minden egészen zökkenőmentesen ment, és meg is bocsátott nekem, mellesleg még nem csináltam semmi olyat, amivel (újra) magamra haragíthatnám.
Beleegyezik, hogy kimenjünk, és el is indulunk kézen fogva. Persze most nem annyira egszerű átvágni a tömegen, de azért egész jól haladunk. Aztán hirtelen egy rántás érzek, és épp hogy csak nem esek el Izzievel együtt.
- Rohadj meg!
Kiáltok arra, amerre szerintem tovább ment az illető, mert milyen már, hogy még csk bocsánatot sem kér? Tudom, hogy én sem vagyok éppen kedves általában - de ha fellökök valakit, akkor azért odaszoktam nézni... Mondjuk lehet, inkább kiabálok az illetővel, hogy miért volt útban, de ez más kérdés. Rögtön Izziehez fordulok, és segítek neki felállni.
- Jól vagy?
A hangomban lévő aggodalom még engem is meglep, mert láthatóan nincs semmi baja, de azt hiszem egy pillanata megijedtem, hogy a lőttek a "tökéletes" randimnak. Miután feláll és megbizonyosodom róla, hogy tényleg nincs semmibaja - szépen leporolom, közben meg jól megnézem - sokkal óvatosabban indulok el újra, hogy kijussunk végre.
A hátralévő utat, már sikerül gond nélkül megtenni, én pedig rögtön kutatni kezdek van-e valahol üres asztal.
- Mit kérsz inni?
Kérdezem meg, és közben az egyik elfogadhatónak tűnő asztalhoz vezetem, és leültetem. A térdén támaszkodom meg, úgy várom, hogy még egyszer megnyugtasson, aztán ha ez meg van, akkor adok még neki egy csókot, aztán kiegyenesedem.
- Maradj itt, máris hozok inni!
Még jó, hogy ehhez nem kell átvenni a cipőt, el lehet menni korcsolyában is az italos bodéig. Sajnos azonban vannak egy páran előttem, és valahogy a kiszolgálás sem megy túl gyorsan, de csak magamban morgolódok, és remélem, hogy nem kell sokáig várakoztatnom Izziet.

Megnyugszom, mert olyan szépen mondja, és a csókja is igen meggyőző. A választásán csak elmosolyodom, és már megyek is, hogy megrendeljem a két forraltbort.
A sor lassan halad, a többség ügyetlen, és nem tud korcsolyában közlekedeni. Nincs tömeg, de nem bírom a tolakodást, és igazán nehéz nem hozzáérni senkihez sem.Végül sikerül gyorsan elhadarom mit kérek, fizetek, és alig fél perc múlva már két műanyag pohárral a kezemben lépegethetek vissza. Most nagyon melegnek érzem a poharat, hiába fogom csak a felső részét, szinte éget. Nem is csoda, hiszen szinte elfagytrak az ujjaim. Magamban szitkozódom, hogy nem vettem vissza a kesztyűmet, amíg sorban álltam lett volna rá időm.
Már majdnem elérünk az asztalunkhoz, látom is Izziet, amikor egy hang megállít, és reflexszerűen arra fordulok.
- Hyun Shin-oppa!
Ahogy megfordulok, már rám is cuppan egy feketehajú, vágott szemű (koreai) lány, vagyis átölel, pedig tudja, hogy utálom. Azt is, ha ölelgetnek, meg őt is. Pont azért, ahogy viselkedik. Elkényeztetett kis liba, aki azt hiszi, hogy pénzért mindent megkaphat. Négy évig korrepetáltam szinte mindenből, de tavaly végre leérettségizett, így megszabadultam tőle. A fene esne belé, hogy pont itt, pont most botlom újra bele.
- Eressz el, Nana...
Kezdek pánikolni, és ettől a hangom sem elég határozott. De égeti a kezemet a pohár, márpedig nem engedhetem el, mert ha leesik, kifröccsen, és nem tudnám elviselni, ha olyan lenne a ruhám. Aztán Izzie is itt van nem messze, csak ne értse félre! és legfőképp: hogy jön ez a kis pisis, ahhoz, hogy engem ölelgessen?

Most már egészen biztonyos, hogy nekem van a legcsodálatosabb barátnőm a világon. Máskülönben nem sietne rögtön a megmentésemre. Ez persze eléggé hülyén hangzik, de igazán hálás vagyok neki, hogy a maga Izzies módján oldja meg ezt az igencsak kellemetlenné váló helyzetet.
Először is, megszabadít az egyik pohártól, és ahogy megszólít, az eléri a kellő hatást Nanánál is. Szerintem csak azért enged el, mert ledöbben, hogy valaki így mer szólítani, aztán meg már kénytelen kezet rázni Izzievel és illedelmesen bemutatkozik. Én meg, a kérdő pillantását látva, csak egy szót fűzök hozzá mindenhez.
- A barátnőm.
Szerencsére közben sikerül eléggé összeszednem magam. Amíg ide-oda kapkodja a pillantását, még a boromba is belekortyolok, és a meleg italtól egészen észhez térek. De az is lehet, hogy attól, ahogy Izzie megfogja a kezem, mert az meg megnyugtató.
- Oppaaaa! Hogy teheted ezt velem?
Megforgatom a szemem, már megint ez a szöveg. Komolyan nem értem, mikor fogja fel végre, hogy egyáltalán nem érdekel.
- Nana, én nem csináltam semmit. Szerintem haza kéne menned, és elolvasni egy könyvet. Ha elég ügyes vagy holnap reggelre elérsz az első sor végére.
Nem tehetek róla, de az észbeli képességeivel a legegyszerűbb hergelni, és a legegyszerűbb módja annak, hogy lerázzam, az az, hogy megsértem. Ha durcás, mindig magamra hagy. Ez most is beválik. Felhúzza az orrát, keresztbe fonja a karjait, még mondana valamit, de valószínűleg rájön, hogy jobb ha nem teszi, így elfordul és láthatóan sértetten elvonul.
Megkönnyebülve fordulok Izzihez, és magamhoz húzom egy ölelésre. Az arcomat a hajába temetem, mert érezni akarom az illatát. Túl tökéletes volt eddig ez a nap, de Nanának hála már sosem lesz az. Még egy ok, ami miatt nem fogom hagyni magam.

Hülye NaNa még egy normális ölelést sem kaphatok Izzietől hála neki. Ezért még kapni fog, de most inkább Izzievel foglalkozom. Egy percig sem hittem, hogy megúszom magyarázat nélkül, de adhatott volna még egy percet.
- Apám egy régi barátjának a lánya. Az ölelés meg nekem is új...
Ez persze a rövid változat, de nem hiszem, hogy tovább kéne részletezni. Ma nem. Holnap már esetleg hajlandó vagyok többet is mondani róla, de igazán nem szeretném tovább ronatani a napot. Bár ki tudja, lehet már végleg elromlott. Még jó, hogy minden rossz gonolat ellenére, betolakszik a fejembe egy másik is, amitől mosolyogni támad kedvem.
- Iz! Te féltékeny vagy?
Persze lehet csak én képzelem. A hangja nem tűnt féltékenynek, inkább csak kíváncsinak, de akkor is azt akarom hinni, hogy féltékeny.
Kérdezés közben még az oldalába fúrom az ujjamat, pont úgy, mit amikor a cipőinkkel álltunk sorba. Aztán belekortyolok a boromba, a szabad kezemmel pedig megfogom az övét, és visszavezetem az egyik üres asztalhoz.
- Általában heti kétszer elmegyek hozzájuk és próbálok neki segíteni a tanulásban, hogy ne bukjon meg, de a vizsgákra hivatkozva, egy ideje nem voltam náluk...
Rossz hatással van rám a bor, le is teszem a félig üres poharat, és várok, hogy elég-e ennyi információ, vagy faggatósdit játszunk. Mert én magamtól elég ritkán beszélek, és ezt Izzie is tudja. Persze reménykedem, hogy ennyivel kielégítettem a kíváncsiságát, és ott folytathajtuk a napot, ahol NaNa miatt félbeszakadt.