Több mint egy hónapja, hogy elvette a szüzességemet. Azóta számtalanszor csináltuk, az összes szóba jöhető helyen. Nálam, nála, a HÖK-ben, de az egyetem más részein is. Elrontott. Ezzel vádolom azóta, hogy először megcsókoltam. Pedig ehhez két ember kell. Nem történt volna semmi, ha nemet mondok, de már nem tudok, nem akarok nemet mondani.
Álmomban még mindig fel-felbukkan, de már nem úgy, mint korábban. Akkor egy tüzes lány volt, akit meg akartam kapni. Mostanában mosolyog, magyaráz vagy veszekszik. Legtöbbször mosolyog. Rám. Ilyenkor visszamosolygok. Néha csókolózunk is, de úgy, ahogy csak ritkán szoktunk. Van ezekben a csókokban valami mélyebb, ami egyáltalán nem a szexről szól. Pontosabban nem csak arról.
Mindig úgy képzeltem, hogy akit először megcsókolok az egy nagyon különleges lány lesz. Olyasvalaki, aki fontos nekem. Napokig szenvedtem, hogy elcsesztem a lehetőséget. Aztán hetekig győzködtem magam, hogy nem olyan nagy baj ez. Azóta rájöttem, hogy tévedtem. Isabella igenis különleges lány és lassacskán nagyon, de nagyon fontossá válik számomra.
Erre a lányra várok most. Természetesen késik, de most örülök ennek, így több időm van összeszedni a gondolataimat. El kell mondanom neki, hogy mennyi mindent köszönhetek neki, és hogy mennyire fontossá vált az utóbbi időben.
Elhatároznom persze könnyű, de a megvalósítás valahogy nehéznek bizonyul, ugyanis félek. Félek, hogyha elmondom mindezt, akkor úgy dönt, fejezzük be, ami köztünk van – bármi is legyen ez. Érdekes, hogy az nem zavarna, ha ő nem érezne hasonlóan, de folytathatnánk… Viszont ha azt mondja, emiatt, nem lehetünk többet együtt, akkor lehet jobb ha megtartom magamnak a gondolataimat.
Még nem mondhatom el neki. Inkább csak megcsókolom majd úgy, ahogy ritkán. Úgy, ahogy álmomban (most már) mindig.

Egy forgós széken ülök, és körbe körbe forgok. Könnyebb így lépést tartani a fejemben kavargó gondolatokkal. Mondjak valamit? Vagy hallgassak? Ha mondjak, mit? Ha hallgatok, vajon az jó megoldás? Annyira nehéz ez az egész! A legrosszabb az egészben, hogy nem tudom őt okolni, mert erről nem ő tehet, még akkor sem ha ő váltja ki belőlem ezeket a fura érzéseket.
Csukott szemmel forgolódom akkor is, amikor meghallom a hangját. Túl hamar jött. Még nem döntöttem el mi legyen!
- Már megint elkéstél!
Kiáltok ki neki, és persze már megint sikerül úgy mondanom, hogy abban legyen némi szemrehányás. Igaz, most azért, mert ha késik, legalább eleget késsen. Csak akkor nyitom ki a szemem, amikor meghallom a tűsarkú kopogását. Nyilván közelebb jött. Megállok a forgolódásban és ránézek. Forog a világ, de ő biztosan áll a közepén, és gyönyörű. Kiszáradt a szám. Kizárt, hogy bármit is tudjak mondani.
Végigmérem, és az ajkain akad meg a tekintetem. Cseresznye. Már megint. Vajon tudja, hogy szeretem? Fel kéne állni, de szerintem elesnék. Nem volt jó ötlet a forgolódás, úgy érzem magam, mintha részegen ültem volna be a körhintába.
Nagyon nyelek, és csöndben hallgatom a mondanivalóját. Ránézésre van neki... nem is kevés. Mi a francot csináltam már megint?

Ránézek az órámra, és amennyire sikerül megállapítanom igazat mond. Egyéni rekord. Már megszoktam, hogy 10 perc fölött késik. Nem is csoda, hogy nem volt elég időm gondolkodni. 5 perccel korábban jött, mint amihez szokva vagyok. Vajon ezért leszídhatom? Nem, nem kéne, már azért is megharagudott, hogy szóvá tettem. Pedig már megszokhatta volna.
Visszahozta a ruháimat, igaz nem hiányoztak, de azért kedves tőle. Csak az nem kedves ahogy mondja. Igazából kezd gyanús lenni a viselkedése. Főleg azért, mert visszafele kezdi gombolni a kabátját, aminek nem látom értelmét, de hamar kiderül, hogy elfelejtette, hogy együtt töltjük a délutánt. Hogy tudta elfelejteni? Én egész héten erre vártam! Elhúzom a számat, és elfordulok.
- Hogy lehet ezt elfelejteni?
Kérdezem nem túl hangosan, de értetlenkedve, és természetesen nem az ügyelésre gondolok, hanem a találkozónkra. Felállok, és odamegyek hozzá, most már tényleg gyanus... Igazán nem tudom, hogy hozzáérhetek-e most. Inkább nem teszem, valahogy rossz a légkör, és nem érzem úgy, hogy az, amit elterveztem sokat javítana rajta.
- Csak nem más programot szerveztél mára?
Kérdezem meg, tőle egy lépésnyire megállva. Nehezemre esik megállni, de megteszem, mert tudom, hogy gáz van, csak nem értem mi az. Kivételesen tényleg érdekel, hogy mit akart csinálni, elvégre úgy volt, hogy velem lesz, és ha ezt elfelejtette, akkor biztos fontos dolga lenne.

Nate-tel. Találkozó. Ez azt jelenti, hogy... nem akarok arra gondolni, hogy mit jelent. Még jó, hogy nem mondtam semmit. Rezzenéstelen arccal hallgatom végig, pedig rengeteg minden kavarog bennem. Csalódottság, düh, szégyen, vágy, félelem... Ennyi mindent nem is lehetne egysszerre érezni. Szóval, hogy ennyi. Volt.
- Igazad van.
Válaszolom nyugodtan, és hátatfordítok neki. Vajon hány olyan dolog van az irodában, amit falhoz vághatok, anélkül, hogy hangot adna ki? Vagy inkább szívjak el egy szál cigit? Igazából futni lenne jó, ki a világból, és elfelejteni az egészet. Túlreagálom. Tudom, hogy túl reagálom. Nincs köztünk semmi, nem is volt, és nem is lesz. Akkor miért zavar ez ennyire?
Az ajtóból még visszafordulok.
- Vár még rám, egy kis papír munka, de ha kell valami szólj.
Pont mint régen. A hagnsúlyozás, a hangszín, a hanglejtés... Én vagyok az elnök, te meg csak egy referens, az van amit én mondok, úgy ahogy én mondom. Világos?
Behúzom az ajtót, és egy pillanatra neki dőlök. Egyszerű lenne, úgy tenni, mintha soha semmi nem történt volna. Visszatérni a hétköznapokhoz, és nem tudomást venni róla.
Az összes tervem a mai napról darabokra tört egyetlen egy mondatától. A vicc az egészben, hogy rosszul érzem magam. Igen tudtam már akkor is, amikor vártam, hogyha ezt mondja, akkor ez lesz. Csak akkor azt hittem, hogy megvárja, hogy elmondjam, amit érzek. De nem várta meg. Talán örülnöm kéne, de nem örülök. Viszont arra nincs erőm, hogy elmondjam.
Ellököm magam az ajtótól és az asztalomhoz sétálok. Egy pillantást vetek a papírkupacra, de nem nyúlok hozzá. Helyette a rajzmappáért nyúlok, ma ugyanis volt rajz szakkör. Kiveszek egy lapot, felteszem a szemüvegem, aztán a ceruzáim után kutatok. Be kell fejeznem ezt a rajzot, aztán mondjuk elégetem...

//a rajz, majd amikor elkészül: http://fc00.deviantart.net/fs29/f/2008/111/9/f/Amy_Adams_by_davidgozu.jpg //

A rajzolás megnyugtat. Még akkor is, ha éppen őt rajzolom. Mert a rajz legalább nem tud megbántani. Bár ha belegondolok, gyerekes, amit csinálok. Elvégre nem is nagyon volt köztünk semmi. Ha bárki rákérdezne, még csak meghatározni sem tudnám, hogy mi az, amit csináltunk. Az egyetlen dolog amit tudok, hogy legutóbb megbántottam valamivel, és hogy azt hittem, hogy azzal, amire azóta rájöttem, majd sikerül kiengesztelnem. Helyette pedig, teljesen más történt. De ebből is tanul az ember...
Már majdnem kész vagyok, az utolsó simításokat végzem a rajzon, amikor kopognak, aztán belép Izzie. Felpillantok rá, aztán gyorsan magamhoz húzom a rajztáblám, nehogy meglássa, mit is rajzoltam éppen. Figyelem, ahogy közelebb jön, és kíváncsian várom, hogy mit akar. Én is fordulok a székkel, vele szembe, és ahogy megszólal, vetek egy pillantást a rajzomra, mert most tudom ellenőrizni, hogy mennyire lett jó vagy sem.
Meglep és nem tudom mit akar. Mármint értem, amit mondd, csak most, tényleg csak ezért jött? A száját nézem, ami nem rég arra kért, hogy mondjak valamit. És nekem, megint ugyanaz jut eszembe: cseresznye.
Felkapok egy piros ceruzát, és inkább azt bámulom, mint hogy ránézzek.
- Szeretem a cseresznyét... Akkor éjjel is cseresznye színű volt a szád. Kíváncsi voltam, hogy vajon az íze is olyan-e.
A rajzomra pillantok, és már tudom, hogy mi az, ami miatt eddig nem tetszett. A ceruzával színezni kezdek rajta, és közben tovább beszélek.
- Nem olyan volt, hanem sokkal édesebb, és én többet akartam. Sajnálom.
Nem azt sajnálom, hogy többet akartam, hanem azt, ahogy kihasználtam a helyzetet, amibe kerültünk, önzőn, de ezt valahogy nem akaródzik hozzáfűzni.
- Sajnálom azt is, hogy legutóbb megbántottalak, mert egyáltalán nem szándékosan tettem.
Leteszem a ceruzát az asztalra, mert azt hiszem elkészültem. Végre felnézek megint a szemébe, hogy lássa tényleg sajnálom, és mert én is szeretném tudni, ő mit gondol. Mert egy ideje, az ő véleménye igenis számít.
Visszanézek a rajzra, nagyot sóhajtok, aztán megfordítom a rajztáblát, hogy ő is lássa.
- A szörnyű az egészben, hogy bármit is teszek vagy mondok, nem tudok, nem rád gondolni.

Szerintem ő élőben sokkal gyönyörűbb, de ez mellékes. Ha nem is pont azt, amit tervezte, a lényeget azt hiszem elmondtam. Most pedig meg kell hallgatnom a válaszát. Elmosolyodom, ahogy kuncogni kezd. Tényleg egész jól sült el, persze vitatkozhatnánk ezen is órákig.
Életemben először hallgatom végig, amit mond, anélkül, hogy közbevágnék. Még ha lenne is mit közbevetnem, megtartom magamnak, és figyelmesen végig hallgatom. Amikor befejezi bólintok, hogy megértettem. Még akkor is, ha nem kifejezetten tetszik, amit mondott, tiszteletben tartom a döntését. Az ilyesmit úgysem lehet erőltetni. Szerintem.
Leveszem a rajzot a rajztábláról, összetekerem és a felső fiókból kiveszek egy befőttesgumit, hogy így is maradjon.
- Tessék - nyújtom át neki az általa gyönyörűnek titulált rajzomat, közben meg felállok. - Kimegyek elszívok egy szál cigit.
Még mindig egészen nyugodt a hangom, de azért szeretnék egyedül lenni. Szeretnék Izziere haragudni, de nincs miért. Hiszen őszintén elmondta, amit gondol. Csak el kell fogadnom, és megbékélni vele. Ehhez pedig kelleni fog öt perc egy (esetleg kettő) cigi társaságában.
Mielőtt ellépnék mellőle, még végigsimítok az arcán, és egy utolsó lágy, édes csókot lehelek az ajkaira.