-Tudom, a körülmények is közrejátszanak, de lényegében igen.
Próbálok meggyőző lenni, hátha őt is meggyőzöm, sok minden fejben dől el. A nőknél az orgazmus is asszem, de erre most nem kérdezek rá. Próbál meggyőzni mennyire fontos a munkája és helyes, hogy ő most ezt dolozza, de nem kell, én csak…
Túlságosan óvni akarom, ez lehet a hiba. Lejjebb kell vennem, szóval mosolyogva bólogatok. Ez annyira igazi, hogy bárkit megtévesztene, még én is elhiszem, hogy örülök, minek is? Hogy megint azt hiszi, bántani akarom, hogy monitirozni kell minden arckifejezést, szólamot, gondolatot, ne legyen túl erőszakos? Francba már, ez így nem fog működni! Így is…mindig annyira visszafogom magam. De meddig feszíthetem? Ha ráadásul Felixsszel értek egyet, hogy ez nem egészséges! Végülis az már világos, hogy Lia nem engem kedvel, vagyis nem irántam érez mélyen, vagy nem engem félt.
De ez nem jelenti azt, hogy bennem bármi is megszűnt volna. Kár, hogy nem így működik, de ennyit még én is tudok. Hogy a szeretet nem kell kétoldalú legyen. Tenni se akarok ellene, erre kárhoztattam és kész.
Megijedek, hogy ez ilyen komoly volt, annak hangzik.
-Nem, dehogy, csak aggódtam volna, de abba még senki nem nyomorodott bele jobban
Rázom a fejem, féltőn nézek rá, fenébe! Mindent olyan elrontottnak érzek.
-Oké…
Már jól van, különben nem bírt volna annyit úszkálni a barlngban és ez már régen volt, valami halott dolgot féltek. Rossz ez az érzés, reszketős, összehúzza az embert. Ölelem, bánom, hogy kemény voltam vele, amikor cukorból van.
-Egy kicsit
Hisz csúnyán nézek rá és máris sírni kezd. Porceláncukorból.

Az ugrásnál magamnál biztosabb kezekre bízom, így tuti holtbiztos, bármi legyen, neki nem lesz baja. Én meg megoldom, még örülök is neki, sőt vágyom egyedül lenni, csak én és a mélység, sebesség, zuhanás, édeskettesben a halállal, gyere becsapódás!
Persze az elmarad, az első évezet elmúltával rádöbbenek, oda kéne araszolni a többiekhez, úgyhogy kipróbálom, amit álmaimban szoktam, úszni a levegőben! Addig fészkelem magam, amíg el nem érem a többieket, ott aztán belekulcsolom az ujjaim Liáéba, mosolygom, most őszintén, már amennyire ezt zuhanás közben érzékelni lehet. Kihaszálom még ezeket az utolsó felemelő perceket, ahogy rombolja testem a szél, dobál minket, az arcunkba süvít, ahogy a gravitáció átjárja minden porcikám és a gondolatokat végre magam mögött hagyom. Kiesnek, elszállnak, mi meg lassan elvállunk földet érni. Hogy ez milyen rövid volt! Elengedem Liát és zuhanok amíg lehet, csak akkor nyitom ki az ernyőm, mikor már tudom, veszélyes lehet. A landolás így is elég simán megy, puhán rak le a cucc, ha a lábam földet ért, már csak arra kell figyelnem, ne botoljak el. Egy kis koncentráció. És szaladás, botladozás, megállás. Nah passz, most nemtok mit kezdeni mgammal, annyit csinálok, hogy lecsatolom magamról az ernyőt, de hogy ezt összerakni soha sehogyse tudnám, az tuti biztos. El is vacakolom az időt, egyszer csak egy rohanó Liára leszek figyelmes, kacagva a karjaimba zárom, melegen, forrón ölelem, talán forgok is egy kicsit, vagy csak a világ forog velem?
-Jó volt
Nem jut eszembe jobb, bár tudom elég ergya szó erre. Mégiscsak én szerveztem, nem akarom az egekig magasztalni, ahonnan lezuhantunk épp, oh yeah! Ölelgetés után hagyok neki időt megnyugodni, aztán gondolom, lassan szedelőzködünk hazafelé. Út közben jó témát találok, a saját jövőbeli terveim, aminek némi köze van a lakásához… Elmesélem, hogy meg szeretném hagyni a konyhát és a hálót, a többi részen lennének a képek. Azt nem teszem hozzá, hogy sosem lehet tudni… mikor lesz az embernek szüksége egy lakásra…
A hazafelé út tehát kellemesen, felpörögve, élményszereteekben telik.

//köszi //

Kényelmetlenül érzem magam. Össze vagyok zavarodva. Egyrészről úgy érzem, Reeven egyengetni próbálja az utam, ami jól esik, hiszen burokkal próbál körbevenni, megvédeni mindentől (ami lássuk be, lehetetlen.) Másrészről, ezzel szoros összefüggésben arra világít rá, én magam dugom skatulyába, zárom be magam előtt a lehetőségeket. Gyáva vagyok, mindig is az voltam: vagy elmenekültem a gondjaim elől, vagy homokba dugtam a fejem. Mindig találok mentséget, magyarázatot, mit miért csinálok... Csak éppen ez senki más számára nem logikus. Csődtömeg vagyok. Miért baj az, ha olyan dolgokhoz ragaszkodom amiben már örömöm leltem, amiben sikerem volt?
- Erről nem tudsz meggyőzni- ingatom szomorkásan a fejem- Aggódni rossz dolog, fontos energiákat köt le... Neked nem volt felesleges energiád. Magadra kellett figyelned, talpra kellett állnod. Mintha elfelejtetted volna, hogy honnan jöttél vissza...- most is érzékeny vagyok miatta. Látni őt soványan, legyengülve. Minden vágyam az volt, hogy segítsek rajta; nem várhattam el, hogy magára vegye a problémáimat.
Így, utólag is jó döntésnek tűnik, még ha csalódott is miatta Reeven. Hiszen most is képes úgy aggódni, mintha jelen idejű lenne a helyzet. De legalább most erős, hogy elviselje. Az ölelésébe szívesen bújok bele. Szeretném, ha tudná, fontos nekem. Szeretném, ha tudná, érzem, hogy ez kölcsönös. De vannak helyzetek, amikor nem terhelhetjük egymást... és az egy olyan helyzet volt.
Igyekszem meggyőzni őt is (és magamat is), hogy képes vagyok önállóan megoldani a problémáimat. Ez a felnőtté válás része (de ha így van, eléggé későn nőtt be a fejem lágya), és szeretném is, ha nem kéne mindig másokra támaszkodnom. Miért rossz mégis, hogy a másik ezt az igyekezetemet úgy fogja fel, hogy őt ki akarom zárni az életemből? Miért bántó, ha másképp gondolok valamit valamiről, ha egy véleménnyel szemben megyek...? Valószínűleg makacs vagyok... És cukorból, bár ez kevésbé tetszik.

Az ugrás miatti izgalom elfeledteti mindazt, ami az autóban (és amellett) történt, igazából nem is emlékszem rá, hogy veszekedtünk, amikor kiugrunk a gépből. Csak arra gondolok, hogy ezt együtt akartuk átélni, érintenünk is kellene egymást közben, és addig meg sem nyugszom, amíg meg nem fogja a kezem (ha rövid időre is). Aztán együtt zuhanunk, majd ereszkedünk alá. Az adrenalin dobol a véremben, szóhoz is alig jutok, amikor földet érünk, csak dadogok, mint valami hülye.
Reeven pedig úgy kap fel, mint valami tollpihét, finoman forgat rajtam egyet, aztán szorosan magához húz. "Jó volt", mondja, de nem is kell többet mondania, elég ránéznem. Hasonló öröm árad róla, mint amikor ma megjelent az ajtómban, egyfajta ragyogás, ami csak akkor látszik, ha az ember valóban boldog. (Mint egy őszinte mosoly)
Begyűjtjük a többieket (vagy ők minket), az ejtőernyőket a profik hajtogatják össze. Van egy kis élménybeszámoló, de aztán mindenki megy a maga dolgára. Mi is beülünk az autóba. Hazafelé kerüljük azokat a témákat, amik odafelé feszültséget keltettek közöttünk. Reev elmondja, milyen tervei vannak, amit lelkesen támogatok. Igaz, vissza kell mennem majd abba a lakásba..., de majd ha műterem lesz, és nem emlékeztet a régi otthonomra, talán könnyebb lesz minden. Amikor elválunk, kétoldalról puszilom meg, százszor is megköszönöm, hogy ilyen izgalmas dolgot eszelt ki, és hogy elvitt magával.

//Én is köszönöm. //