Kérdések és válaszok kusza tömegébe burkolózva várok éberen Sebastianra, pedig hosszú volt a nap, kemény a meló, az a néhány pohár pia is tompítja az agyam, amit megittam, és... De ott van az a hülye csók! Nem értem Dr Black-et, erre miért volt szükség. Miből gondolta, hogy erre vevő vagyok? Én adtam félreérthető jeleket? Túl közel engedtem, amikor táncoltunk? (Mert korábban biztos nem!)
Sok-sok önvád, és lelkiismeretfurdalás között értem haza, és nem vígasztal a tudat, hogy semmi nem történt, még a nyelve sem volt a számban, mert igenis gondoltam rá, és ha már el tudtam képzelni... Tiszta hülye vagyok! Hallom a kulcsot a zárban, hallom Sebastian hangját, és én még mindig őrlődök. Én hibáztam?
Felpattanok. Frissen mostt hajam még nedvesen tapad a pizsamámra, amibe felöltöztem, mintha még most is védekeznem kéne valakitől. Tőle. Micsoda hülye fintora a sorsa, hogy most egy Feketével hozott össze a sors?
- Szia- bújok hátulról Sebastianhoz, arcomat a hátának vetve, hallgatva, hogy ver a szíve, hogy nyeli a vizet- Nehéz napod volt? Éhes, fáradt vagy? - indítom a kérdéseimet. Mert ha túl van terhelve, nem biztos, hogy nekem is elő kéne jönnöm ezzel a szarsággal (már bocsánat). Az egésznek nincs akkora jelentőseége. Csak azt akarom, tőlkem tudja, én akarom elmoindani, s nem a félelem miatt, mert mástól is megtudhatja. lelkiismeret is van a világon. Még akkor is, ha ez csak egy piszlicsáré ügy, és Seby ki fog nevetni. Akkor meg miért is vagyok berezelve?

Két órája vagyok az üres lakásban, és rágódok egyfolytában, kell-e, akarok-e beszélni Sebastiannak arról, ami az este történt. De mert rágódok rajta, az eszem tudja, hogy kell, hiába súgja a (csalfa) szívem, hogy hagyjam a francba az egészet.
Megfürödtem és hajat mostam, fogat is, kétszer, pedig nem undorodtam magamtól, sem attól a pasastól, akinek ajka az ajkamat érte. Azóta mégis feszült vagyok, mert nem hittem, hogy néhány pohár alkohol már elég, hogy megkívánjam valaki száját (vagy ő az enyém), de az a csók elcsattant, és utóbb hiába mosakodom, valami akkor elindult bennem...
Ébren vagyok, és a szívem nagyot dobban, amikor meghallom Sebastiant, és rögtön hozzá is simulok, megölelve őt, ismét tudatosítva, hogy nem álom, hogy itt van, hogy minden nap itt van, és mindaddig itt lesz (vagy itt lehetek én), amíg... el nem b*szom. (Az alkohol oldja a gátlásaimat, és emiatt a fogalmazásom is olykor hagy kivetnivalót maga után)
Nem érdekel, hogy iszik, hozzá simulok, érezni akarom, megfogni, tapintani, érezni... Beszívni az illatát, nem baj az se, ha fáradt testszagú, azt is szeretem, mert az övé, és hozzá tartozik... Megfordul és megölel, miközben gagyogok neki, a csókja a számon landol, szívnám még, elmerülnék benne, ez az, ami nekem kell, ez a melegség, ez az őszinteség, ez... Nem az az álnok, bugyinedvesítő, kalandkereső... izé!
- Ah, jó hogy ettél... Elfelejtettem, hogy ma van Lídia bulija, és nem vásároltam... Csak hideg kaja van itthon- húzom a szám, ráadásul még ez is! Bár elmehettem volna valamelyik éjjel nappaliba, de AZ után már semmi kedvem nem volt, csak hazajönni és elbújni.
Sebastian pedig figyelmesen néz rám, és úgy érzem, máris tudja, mi történt, olyan fürkésző a tekintete. Az ajkamba harapok, lesütöm a szemem, mint valami kislány, aztán visszanézek rá, és valóban nem tudom, nevetni fog-e vagy haragos lesz, ha előjövök a kis sztorimmal...
- Ne, ne csinálj semmit, csak... - keresem a szavakat, mit és hogyan mondjak, közben el nem engedném, nekem semmi sem kell most rajta kívül- Kaphatnék még egy puszit?
Ágaskodom egy kicsit, hogy ne kelljen akkorát hajolnia, és arra gondolok, igen, ez az, ő az én otthonom, ő ad nekem biztonságot, támaszt. Ő a barátom. A legjobb. És én őt szeretem, akarom szeretni, nem akarok mást, mert senki nem ér a nyomába...
- Vártalak- bújok hozzá.

A kaja (majdnem) lényegtelen, bár újabb bűntudat ébred bennem, hogy még ezt is képes voltam elhanyagolni, pedig jó barátnő (asszony) akarok lenni. Péntek van, ilyenkor mindig főzött valamelyikőnk, ha épp mentünk táncolni. Bár most is inkább úgy lett volna!
- Igen, tudom...- bólintok, de nem akarok erre szót vesztegetni, főleg, hogy már evett. Legközelebb majd előre megbeszéljük, ki vásárol, ki főz, az együtt élést amúgy is most tanuljuk. Még szerencse, hogy holnap nem kell korán kelni (vendégeink csak jövő szombaton lesznek: Josh és Reev, nagy kaland lesz!)
- Mondtam... nem mondtam?- bizonytalanodom el. Szívás, ha erről most hall először, súlyosbítja vétkemet. Mintha távol akartam volna tartani. Pedig ha nem mondtam, csak azét nem, mert tudtam, hogy ő úgysem jöhet, vagy én nem megyek, vagy... hazaérek, mire ő... Titok? Ennyire nem lehetek paranoiás, hogy már magamat is megvádolom, előre sejtettem valamit? Mert honnan is? Azt hittem, csak csajok leszünk, vagy munkahelyi csapat...
- Épp csak összefutottunk az este. Későn jött én meg már éppen eljövőben...- aztán gyorsan hozzáteszem- Nagyon boldognak látszik! Tudod, a pasija rendes tag, egyszer már találkoztunk, és úgy tűnt, valóban odavan érte...- könnyebb róluk tündérmesélni, mint magamról, valami borzalmasat.
Az ölelésébe és a csókjaiba menekülök, megerősítést keresve és kapva, hogy jó helyen vagyok, itt érzem otthon magam, még boldognak is, ha Sebastian ölel és simogat. Megnyugtat, erőt önt belém, akkor is, ha nincs is tudatában. (Nem vagyok energiavámpír? Hagyd már abba, Lia!)
- Kezdetnek tán elég...- kuncogok jobb kedvűen, Sebastian csókja árulkodik erről-arról, ha nem is akarta nyíltan közölni (én is hiányozhattam neki, na.)
- Jah, elaludni?- kicsit csalódott vagyok, de igazából semmi sincs veszve. Ha összebújunk, változhat a helyzet. Ha meg elalszunk, reggel is szeretgethetjük egymást, az együttélésben ez is tetszik. Nem számít az idő, a hely, ha épp nem megy valamelyikünk dolgozni. Vagy nem jön diák ide.
Kicsit lemaradok, és ő már ki is bújik a karjaim közül, vetkőzik, halad a fürdő felé. Nincs szívem megállítani. Fáradt lehet, haladna, csókolózni az ágyban is lehet.... Igaza van. Sanyargatom magam tovább, de nem megyek utána a fürdőbe, inkább kipróbálom, mit fogok mondani neki, és majd erre hogyan reagál. De egyik megoldás sem tetszik. Hol egy pohár víz vagyok, hol túldramatizálom a dolgot. Az idő rohan, legalábbis Sebastian a következő pillanatban már a szobában is terem (legalábbis úgy tűnik, nem sok idő telt el)
- Mondanom kell valamit... - nézek rá szikrázó szemekkel, és nem tudom sírni vagy rö9högni fogok, de a feszültség már pattan bennem, mint valami hisztiroham előtt. Épp csak nem akarok ütni, lökni, harapni, mint annak idején... Bújnék. Pedig lehet, meg sem érdemlem majd, hogy megtűrjenek.

-Öhm… lehet mondtad drágám, de hirtelen nem ugrik be, ne haragudj. – Mondom kínosabban, mert nem tudom, említette-e, elég szita az agyam mostanság. Igaza van Reevennek, többet kéne pihennem.. Aztán hallgatom Lídia barátnőjéről.
-Na ez jó hír, örülök. Jó hallani, hogy nem csak a megcsalás megy, meg a szétmenés, meg a hasonlók. Jó tudni hogy más is olyan szerencsés, mint én! – Mosolygok rá, megcsókolom, nem is sejtem hogy mit akar elmondani, komolyan gondoltam, hogy jó ilyeneket hallani. Mostanában csak a „nem érdemlem meg”, „Nem jött össze”, „megint összevesztünk” megy, utóbbi Gabriel barátom se veled-se nélküled kapcsolatából idézendő. Aztán csókolgatom össze, csókolom meg, igazán bájos, ahogy erre kér, de ezért is imádom.
-Ohm, lesz folytatás ne félj! – Nevetek, aztán elkezdek vetkőzni míg megindulok a fürdő felé.
-Heh, tudod, hogy szeretkezni mindig tudnék, ha rólad van szó! De félek azzal jössz, telhetetlen vagyok! – Vigyorgok, de tény, ha hagyná, minden este és reggel lenne szex, igényem és kedvem is van rá, mindegy milyen fáradt vagyok, maximum nem nyújtom el annyira az előjátékot.
Gyorsan le is fürdök, felkötöm a hajam és két perc sem kell, már törölközöm, derekamra kötve megyek át a hálóba, gondolva Amelia lefeküdt már az ágyba.
-Hmm? Mondjad csak, mi a baj? Lemaradtam valamiről? – Hirtelen nem értem megint mi van, olyan feszültnek tűnik, vagy csak szórakozik? Lehet eltört az egyik bögre vagy elromlott a mosogatógép. Uh, Brünhilda ha beadta a kulcsot az tényleg baj, de messze nem ilyen katasztrófa.

- Lehet, hogy csak akartam...- hebegem; nem hiszem, hogy Sebastian elfelejtette volna, ő nem ennyire szórakozott.
Elpirulok, amikor a megcsalásról beszél, pedig nem is tudja, valami ilyesmi jár a fejemben: hiszen - ugyan nem tettem semmi konkrétat- azért fantáziálgatok időnként. Még szerencsétlenebbnek érzem magam, hogy azt mondja, szerencsésnek érzi magát. Talán azt véli, velünk ilyesmi nem történhet, pedig... Ó, basszus, én ezt nem bírom, nem akarom!
Kell az a csók, nem csak nekem bizonyíték már, hanem neki is, odavagyok érte, nem akarok mást! Túl direkt vagyok? Mit gondolhat most rólam?
- És most nem hiszed ugyanezt rólam?- bújok a vállához dugva az arcom, hogy ne nagyon lássa, megint zavarba tudott hozni.
De aztán kiszökik, és elmegy tusolni, a mondandóm meg bennem ragad, és őrlődöm tovább, magamban eljátszogatva a lehetséges párbeszédeket.
Befekszem az ágyba, de nem alszok, nem is bírnék; és ő ott van, mielőtt a ... verziót forgattam volna le az agyamban. Belevágok a közepébe, máshogy nem lehet, ő meg...
- Gyere ide... - kérem, szánalmasan nyeklő hangon.
Ha közelebb jön, belekulcsolom az ujjaim az övébe, hogy érezzem a teste rezdüléseit, mert a szavakkal át lehet verni, de az érintéssel nem.
- Az este szájon csókolt valaki...- a francba, a francba... Úgy visszatekerném az időt! El se mennék!

-Lehet, de lehet elfelejtettem, lényegtelen, szóval jó volt? – A kérdés inkább ez, mert lényegtelen, hogy elfelejtettem én vagy ő.
Ecseteli aztán milyen jól megy most a sora a barátnőjének, mosolygok, mikor bújik hozzám és azt mondja burkoltan, ő is szerencsésnek érzi magát velem. Ez megnyugtató, akkor nem gondolja tartom a viszonyt úgy a régi partnereimmel, mint anno (mert találkozni találkozom azért velük, csak most már mint barátokkal, csak barátokkal.)
-Édes vagy, örülök, hogy bízol bennem, ez sokat jelent nekem! – Bújok oda hozzá szinte dorombolva, elvégre kettőnk közül én tűnök a simlisebbnek, nem ő, ez egyértelmű. Meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg megcsalna. Reményeim szerint nincs oka rá.
Lefürdök, majd furán kezd bele valami mondandóba. Kérésére kiterítem a szekrény ajtajára gyorsan a törölközőt és meztelen fekszem be mellé, nem zavartatom magam, nem szokásom. (Igen, igen, tervezek némi hancúrt mára, nyílt titok.)
Aztán közöl egy mondatot, először fel sem fogom, csak fogom a kezét, várok. De nem folytatja.
-Igen… és? Valaki nem tudta, hogy vagyok neked, mi a baj ezzel? Megesik. Vagy… nem szóltál neki? – Az inkább probléma, ha hagyta neki, esetleg több is volt és rólam könnyedén megfeledkezett. De csak nem. Csak nézek rá, nem értem mi van, félek az általam felvázolt dologgal kapcsolatban, csúnya szakítás lenne, közölné máris talált mást, aki jobb… kicsit le is sápadok a gondolatra, de akkor nem csókkal fogad, ugye?

- Igazából nem tudom. Eljöttem, mielőtt igazán elkezdődött volna- dünnyögöm.
Hál'Istennek, nem feszegeti a témát, egy nagy szekérnyi bátorságra van szükségem, hogy folytatni tudjam, és a csók után meg olyan témát pedzeget, ami most különösen érzékenyen érint. Pedig nem akartam mással lenni!
- Nem is vezet jóra, ha titkolózunk, igaz? - kérdem, és saját magam ártatlansága is éppen olyan hangsúlyt kap, mint az övé. Valóban bízok benne, elhiszem, hogy megteszi, amit kértem tőle, és éppen ezért fontos nekem is, hogy tartsam magam hozzá. Reevennek is ezért mondtam... Ó, bakker. Ha szigorúan vesszük, Reeven még az előtt volt, hogy összeköltöztünk volna. Különben is, az... testvéri puszi volt. Vagy olyasmi. Még a végén kiderül, valami baj van velem, komolyan!
Magamra hagy, aztán a hálóban kapcsolódik hozzám, meztelenül fekszik mellém, a szívem mégsem a látványától ver hevesebben. Mi lesz, ha megharagszik? A kezét nem veszi ki a kezemből, de mintha kicsit lesápadna a közlésem után. Először mégsem tűnik vészesnek a helyzet, mert közömbösnek tűnik, nem jelent neki jelentőséget (és meglehet, nincs is, csak én fújom fel).
- Hibáztam. Több szempontból is...- húzom össze a szemöldököm-- Nem szólatm, hogy kapcsolatban vagyok veled, de..., nem gondoltam, hogy kell...- Ah, azt hiheti, titkolom a munkatársaim előtt. Igaza is van, valahol, de a magánéletem Lio óta tabu, senkinek nem beszélek róla, még ... szóval senkinek sem! Zavartan túrom a hajam, pedig még mindig nedves.
- Szóval, csak lazulni akartam egy kicsit, és ittam néhány koktélt, ez a pasas meg odajött, és csapta a szelet, de először fel sem fogtam, hogy akar valamit, tudod, a szokásos hülye dumákkal jött, és úgy tűnt, megérti, hogy nem vagyok rá vevő, de aztán elmentünk táncolni... és az jó volt, és amikor a helyemre kísért... - megvonom a vállam. Ha csak kísért volna, de felkapott, számíthattam volna rá, kikerülhettem volna, olyan mamlasz vagyok!
- Azonnal eljöttem, és nem engedtem, hogy kísérgessen...- mintha ez mentség lehetne. Különben is, láthatóan megsértődött, de kit érdekel? Engem biztos nem. Egy okkal több ok viszont, hogy rosszul érezzem magam, amiért megtetszett a szép szája. Bizonyára azóta már másnak csapja a szelet.

-Kár, maradhattál volna, ritkán jársz el mostanában, meg én is sokat dolgozom, ne legyen bűntudatod, hogy nem vagyok ott, amúgy is kollégákkal vagy, máskor bulizz nyugodtan! Már ha van kedved, persze. – Mosolygok rá, megsimogatom a karját és az arcát.
-Igen, amúgy is meg tudjuk beszélni, nem? – Nekem ez a tapasztalatom, hogy meg.
Befekszem mellé az ágyba, aztán közli nagy nehezen valaki lekapta. Ezzel nem is lenne bajom, csak épp megakad és nem értem miért. Elég baljóslatú, sok gondolat cikázik a fejemben, esetleg szakítani akar-e, ettől ledermedek kissé.
-Hát… nincs a homlokodra írva hogy van valakid édesem, nem tudom hibáztatni az illetőt, én is udvarolnék neked a helyében. – Mondom, de valóban furcsállom, hogy nem is említette, hogy foglalt. Együtt élünk, nem csak randizgatunk futólag, hogy mellékes infó legyen.
Aztán ecseteli, hogy mikor jól érezte volna magát, ami gondolom látszott, tudom milyen ha ellazul és táncol, akkor megcsókolták.
-Édesem… ha nem szólsz hogy foglalt vagy, természetes hogy csapni fogja a szelet. Igaz, van akit ez sem zavar, de olyannal szerintem eleve nem táncolnál, mert túl nyomulós. Nem kellett volna rögtön eljönnöd, hát meg kell mondani, hogy bocs, nem. maradhattál volna attól még Amelia. Táncoltál volna mással. De miért nem mondtad, hogy van valakid? – Nem is a csók a bajom, hát az mit számít, inkább az, hogy még indokolt esetben sem tesz rólam említést. Nem is az jut eszembe hogy szégyell, hanem hogy mégsem tervez hosszútávra, mintha bizonytalan lenne az egészben.

- Először jó ötletnek tűnt...- de a hangom egyre gyengébb. Nem való nekem kísérő nélkül bulizni, inni...
Sebastian azonban nagyon kedves, és minden jelzése arról árulkodik, nem ellenzi, ha néha eljárok, ha nélküle is.
- Időnként lenne, hiányzik a tánc... veled- de most tényleg, akkoriban nagyon jól éreztem magam, és Sebastian sem panaszkodott soha. Láthatóan neki is jól esett, amikor kimozdultunk, mostanság meg nem járunk gyakorlatilag sehová.
-Ühüm! - bólogatok. A hangomat ellopta valaki.
Később, már az ágyban leszek elég bátor, hogy kimondjam, ami kínoz. A bókjától zavarba jövök, pedig már nem kéne. Lényegtelen, hogy közel sem vagyok biztos abban, a doktor valóban udvarolni akart vagy csak egy görbe estét magának, éppen velem.
- Szóval szerinted is közölnöm kellett volna...- bólogatok, igazat adok neki, közben pedig azon elmélkedem, hogy lehetséges, hogy egy nő csak akkor tudja megvédeni magát, ha közli, kapcsolatban él. Függetlenül miért nem értik a szót: "nem"? Amúgy ez a kapcsolatban vagyok szöveg sem biztos védelem... Különben honnan lenne ennyi csalárdság a világon?
Csak hallgatom, ahogy gyengéden mossa a fejem, hogyan kellett volna eljárnom (mit tehettem volna). Össze vannak kulcsolva az ujjaink, önkéntelen mozdulat, de a hüvelykujjammal simogatni kezdem a kézfejét, mert azáltal, hogy érint(het)em, jobban érzem magam. Önző lennék? Szörnyen kétségbeesettnek érzem magam. És Seby?
- Most láttam először és tudom, hogy nem mentség, de úgy éreztem, meg tudom védeni magam. Úgy is tűnt, hogy veszi az adást, nem akarok tőle semmit; és igazából... nem volt egyértelmű, hogy mit is akar. Beszélgettünk, döcögősen, aztán táncolni hívott, na az nem volt döcögős.... El kell ismerni, nagyon tud táncolni, pedig általában az orvosoknak nincs erre ideje, szóval néhányan tapsoltak, meg ilyesmi, de .... Meglepett, amikor ... tudod, és azonnal el akartam jönni.
Lehajtom a fejem. Miért futottam el? Előle? Magamtól?
- Én... Te....- megsimogatom, nem akarom megbántani, de azért ami igaz, az igaz- olyan új még ez az egész, és... nem a jó döntéseimről vagyok híres. Ne haragudj rám, boldoggá teszel, de alkalmas vagyok én ...kapcsolatra? Látod, a pasik nagy része csak meg akar dönteni, lehet, hogy igazuk van, és nem vagyok jó semmi másra....- elengedem a kezét, a tenyerembe rejtem az arcom.
Rosszul esett, amikor azt mondta, megpróbál szeretni, de én magam nem ugyanezt teszem? Tagadhatom, a férfiak az életemből nem tűnnek el maradéktalanul, Lio még mindig felkavarja a gondolataimat, annak a pasasnak a szája is őt juttatta eszembe. Nem az a bajom, hogy igazából még mindig ő jár a fejemben?

-Miért, mégsem volt jó? – Nézek rá, reméltem jók a céges bulik náluk.
-Édes vagy, igyekszem több időt felszabadítani és ha úgy érzed nem megterhelő már a szervezetednek, elmegyünk. – Mosolygok rá, nekem is lenne kedvem amúgy csak hulla vagyok mostanság.
-Hát… nekem az az első, ha megkörnyékez egy lány, hogy foglalt vagyok. Ez a legtisztább. – Legalábbis nekem ez az, nem is titkolom, hogy van valakim, nagyon furán venné ki magát.
Magyarázom, hogy szerintem nincs abban semmi, ha elutasít valakit, létezik nem, nekem is mondtak már, sőt, én is mondtam már. Ritkán, de megesett. Simogat, nem igen fogom fel, mert azon izgulok, miért nem mondja senkinek hogy amúgy már létezem…
-De szívem, ez csak egy csók, nincs benne semmi. Jó, ha előttem csókolsz meg valamit, lehet kicsit nézek, de mivel gondolom okkal csinálnád, ha mást nem a hecc kedvéért, nem is lennék bosszús miatta. – Próbálom a tudtára adni, hogy engem nem zavar a csók, engem más zavar…
A magyarázata nem túl meggyőző el is nyílik a szám és hitetlen nyögök egyet.
-Szerinted nekem is csak erre kellesz? Ezért mentem bele? Arra akarsz utalni, Lionel jobb döntés lett volna? Én tényleg próbálok mindenben a kedvedre tenni, de ha még annyit sem érek el vele, hogy felvállalj… – Ülök fel az ágyban, ez most nem esett valami jól. Ha ennyire nem bízik a saját döntésében, hogy én megfelelek neki, lehet nem is felelek meg. De inkább az bánt, hogy bennem sem lát mást, mint akinek csak a teste kell… azt hittem ő másmilyennek lát, de ezek szerint…

Ráharapok a számra, nem akarok a dolgok elé menni. Inkább kettőnkről beszélek, az fontosabb.
Elmosolyodok, bólogatok:
- Az jó lenne, szeretném!- jó lenne, ha nem hanyagolnánk a korábbi jó szokásainkat. Szeretek vele lenni, de táncolni is!
Megint a számra harapok, hogy ő ezt milyen egyszerűen látja. Minden tiszteletem az övé, hogy ezt képes volt így eldönteni, és nem ingatják meg semmiféle csábítások. Mert ezek szerint vannak...
- Nos, ha konkrét ajánlatot tett volna, biztosan én is megmondom, de nem akartam "kifogás" mögé bújni. Miért nem lehet a saját döntésem, tőled függetlenül, ha nem akarok ismerkedni?- Nem őt akartam eltitkolni. Vagy ...?
- De, ez... - Ó, a fenébe, mennyire másképp gondolkodunk!- Nem tudtam volna ott maradni, vele egy légtérben, egyszerűen nem ment! El akartam szabadulni onnan! Maradnom kellett volna? Mással táncolni? Nem lett volna oka azt feltételezni, őt szédítem? - ha valakit kikosarazok, másokkal se viselkedek engedékenyebben. Komolyabban nézek rá- Ne mondj ilyet! Sosem heccelnélek ilyesmivel. Mi okom lenne rá? - ez valami női praktika lehet; féltékennyé tevés, ilyesmi. Sosem élnék ilyen eszközzel, inkorrekt lenne, és nem vezetne sehova.
"Szörnyűséges" tapasztalatomra hagyatkozva előadom magam, mit érek én, nőként. Sajnos, félreérti, nem azt látja, mi lehetett az oka az esti incidensnek, hanem arra következtet, őt hogyan látom. De az is kibukik belőle, hogy rosszul esik neki, nem vállalom fel. Hirtelen levegőt sem kapok, hiszen a mondandója egy része igaz. Reeven tudja egyedül, hogy hogyan érzek Sebastian iránt, de még őt is megeskettem, hogy hallgasson, nehogy elrontsak valamit.
- Sebastian, nem rád gondoltam!- ez a kijelentés nem vonatkozik rá, legalábbis ebben a formában nem. Hol is az igazság? Hiszen ő is ajánlatot tett, vagy nem? Kissé én is felhúzom magam, olyan, mintha én lennék a világ rossza. Minek hozza fel Lionelt? És vajon tudja, mit mondott most? Ha a kedvemben jár..., nem azt teszi, ami neki jó, hanem amiről azt feltételezi, nekem jó. Miért látom most ezt borúsnak?
- Azt hittem, ezt már lezártuk- mondom hűvösebben. Lionel, meg a cserebere szeretet nem vezet sehova.
- Ha nem számítana, hogy összetartozunk, nem lennék itt...hon...- mondom, szándékosan kissé bántón, alakulhatott volna másképp is az este, ha nem lenne fontos nekem, ezt is észre kéne vennie, nem csak azt, hogy... mit rontottam el.
- Ha kísértés volt is, számít? Itt vagyok, nem akartam hibázni, és mert gyengének éreztem magam, hazajöttem!- mondom némiképp sírósabb hangon, és már a körmöm melletti bőrt rágcsálom, annyira feszült vagyok. Ha titkolózni akarnék, nem mondtam volna semmit.

- Az egész nem ér annyit, hogy róla beszéljek neked!- fakad ki belőlem, mert valahogy nem sikerül közös nevezőre jutni.
Én nem tudok férfi fejjel gondolkodni, fogalmam sincs, mi volt a szándéka, amikor odajött, az a mese a "láttalak és meg akartalak ismerni" eléggé sántított, de valóban meresztgette a szemét, és ez a nézés ismerős volt, de még akkor sem feltételeztem, hogy ... Mindegy. Különben sem voltam teljesen józan, becsaphattak az érzékeim. Lehet, hogy mindent csak beképzeltem, igaz sem volt, és én húztam magamra a kihívó viselkedésemmel. Magamat sosem láttam kívülről! (A tükörtől most tekintsünk el)
- Nem arról van szó, hogy nem tetszett, nem nézett ki rosszul, de ennek ellenére sem akartam vele lenni!- vagyok annyira őszinte, hogy megmondjam a véleményem, és ne mások mögé bújjak. Vagy csak hiszem, hogy ilyen eltökélt vagyok? Úgy látszik, Sebastian szerint nem voltam lojális vele szemben.
Hallom, amit mond, és meg is lep vele. Attól tartok, sok lehetőségtől esik el miattam, és nem tudom, hosszú távon ennek mi lesz a következménye. És közben meleg borzongás jár át, hogy szóba hoz, ha megkörnyékezik. Én féltem, nevetséges leszek, hogy Sebastianra hivatkozom, és kinevet a másik, minek jövök a pasimmal, amikor ő nem akart mást, csak... Ó, nem értem én ezt.
- Fogadás? Köszi!- azt hiszem, Liora céloz, meg is sértődök kicsit, hogy ezt most is feltételezi rólam. Ráadásul annak tükrében, hogy mi már nem vagyunk egymás számára idegenek. A fiúk között ez másképp van, ráadásul Henryvel tesók, biztosan jót röhögtek az egészen. Eszembe jut Reeven, de gyorsan kisöpröm a fejemből.
- Mindenre gondoltam, ami előtted volt. Hiszen épp te vagy az, aki tartod bennem a reményt, hogy nem vagyok haszontalan...- mondom kissé elkeseredetten. Miért beszélünk el egymás mellett? És, ami fontosabb... miért agyal még mindig Lion? Tényleg nem adom jelét, hogy gondolok rá. Ha eszembe is jut, igyekszem elzárni a gondolataimat, az érzéseimet, megfogalmazni újra és újra, hogy ő már a múlt része, és nem számít már. NEM SZÁMÍT. Én se neki.
- Igyekszem...- nyögöm, és haragszom, mert kezdettől fogva tudta, hogy ez nehéz menet lesz, ragaszkodó tipus vagyok, elengedni is nehéz. Ha nem lenne itt velem ő, Sebastian, és nem lenne Reeven, talán megint elmenekültem volna valahová. Szenvedni, önsajnálatot tartani, mert az nekem olyan jól megy!
- Nem akarok mást. Társadul szegődtem, annyit teszek mással, ami nekem se esne rosszul, ha te tennéd mással. Nekem nem fér bele a francia csók, és ilyesmi nem történt, de ráutaló magatartás igen, és ezért léptem le, nem érted? - nézek rá szomorúan- A legjobb akarok lenni az életedben, hogy sose bánd meg..., amit miattam feladtál- mondom halkan, mert most érzem csak a súlyát, mire kértem.
Bólintok. Értem, mi a baja. De vajon hiteles lennék, ha elmondanám, együtt élek valakivel, hű, de happy minden, miközben alig több, mint két hete még depresszióval kezeltek? Ráadásul egy pasas miatt, aki elhagyott. Rohadt szerelmes lehettem belé, ha máris találtam mást, és rohadt megalapozottak lehetnek az érzéseim, ha máris képes vagyok... És közben hallgatom őt, akiből olyan érzések szakadnak föl, hogy meglep velük. Úgy nézek rá, mintha először látnám. Épp csak egy dolgot nem mond ki, és adott helyzetben nem is csodálkozom. Csak én vagyok, aki szavakra vágyik, tiszta hülyeség, hogy nem érzem, amit ő, vagy nem veszem észre.
- Igazad van... és nincs igazad...- mondom, és lassan ingatom a fejem, aztán, ha engedi, az egyik kezem átvezetem a válla fölött, és a tenyerem a tarkójára vezetem, ujjaimmal ott cirógatom.
- Sebastian... Az egyik legjobb dolog vagy az életemben, és bármi lesz, örökké hálás leszek azért, amiért a nehéz időkben is támogattál. Igazán, úgy érzem, nagyon jó barátom lettél, és ez fontosabb minden másnál. Beszéltünk már erről, emlékszel? - nézek rá, és megint elérzékenyülök, mert eszembe jutnak a szavai a szeretetről. Én sem akarom kimondani, mert akármilyen erős a vonzalmam iránta, még nem múlt el a MÁSIK, és nem értem, a kettő hogy fér össze. Nem akarom bántani, sosem akartam.
- Igen, szeretek haza jönni, és szeretek veled lenni, és szeretnék többet lenni veled, de ha őszinte vagy magaddal, a legtöbb időt együtt az ágyban töltjük, és ez... - már megint ott tartunk. Szex. Mi. Nem akarom, hogy csak ez tartson minket össze, ez elfogadhatatlan! De ha objektív vagyok, most nem ez van? Szégyellem magam a gondolataimért, mert érzem, valahol igazságtalan vagyok.

Túlságosan elveszünk a részletekben. Mr Fekete elérte, amit nem is akart, viszályt csiholt közöttünk. Úgy utálom ezt! Legalább lenne ok, amiért veszekszünk, de nincs! Jaj, dehogy akarok okot, éppen Seby békés természetéért vagyok oda leginkább! A kiírthatatlan vidámságára apellálva azt  gondoltam, gyorsan megbeszéljük a dolgot, és aztán holnapra el is felejtjük, de minél többet beszélünk róla, annál inkább elmélyül a vitánk, és már nem is a dokiról van szó, és nem is arról a ... csókról.
- Reeven nekimenne, az biztos!- forgatom a szemem (és később beigazolódik, mennyire igazam van). Ez egy izmos, kigyúrt alak, ha Reeven nekimegy, nem kétséges, ki jár rosszul. Hát kinek a barátja vagyok én? Újra érzem azt a különös bizonytalanságot, ami Dr Black-et lengte körül. Valami nem stimmelt vele. Elengedem a gondolatot, nem kívánom újra felidézni a testét, az arcát, a száját.
- Reeven sokkal érzékenyebb, és nem rosszindulatú. Nem hinném, hogy ártani akarna nekem, ha tudja, megbánt ezzel- mondom komolyan, és mivel ki is tárgyaltuk vele a témát, esélytelennek látom, hogy ilyet tenne.
- Nem ez volt a lényege, nem az, ami közöttünk van...- szívom be mélyen a levegőt. 25 év kontra két hét. Azért nem mondható, hogy túlzottan magabiztos lehetnék az elmúlt időszak fényében. De a kérdés megül a fejemben, vajon miért fogalmaztam így (tudat alatt), és bizony, ha nagyon megkapargatom a felszínt, vannak hiányosságaink. (Amit majd később el is mondok)
- Nekem nem esne jól, ha mással csókolóznál, ezért én sem teszem...- hiába engedékenyebb ezzel kapcsolatban Sebastian, az én elveim is erősek. Nem teszek olyat, amit nem akarok visszakapni. - Ez most nem segít, Sebastian. Mit csináljak, hogy ha egyedül vagyok is, ne akarjanak velem "ismerkedni"? - tényleg nem megoldás, hogy mindig elszaladok, és gardedamra se számíthatok. Meg kell védenem magam, ráadásul hatékonyan!
Boldogság... Azt mondja, róla mindenki tudja, hogy boldog. Rólam mit gondolnak az emberek? Nem tudom, igazából zárkózottabb lettem a kórházi eset óta. Nem akarom, hogy a szájukra vegyenek, hogy pletykáljanak rólam, így inkább nem mondok semmit. A betegeket sem szabad annyira közel engedni, egyikük problémáját sem vehetem magamra, mindenkinek megvan a maga élete, nekem meg nincsenek megküzdési stratégiáim.
- Hidd el, én is- reagálom le, hogy mindig erre vágyott. Tudom, hogy miről beszél, ez visszautalás egy korábbi beszélgetésünkre, a komoly kapcsolatra, ami igazából működik, mi jól vagyunk..., ha éppen nincsenek környezeti hatások. Az mintha bezavarná a rezgéseinket- Én sem bántam meg, jól működünk együtt, sokat nevetünk és jókat beszélgetünk...- csak ritkán. Teszem hozzá magamban, de azt is tudom, nem ő tehet róla.
- Hé, kicsim, nem csak a barátom vagy... De hogy az vagy, még erősebbé teszi a kapcsolatunkat, nem igaz?- kérdem tőle lágyan, és érzem, ahogy ernyed, távozik belőle a feszültség egy része.
Beszélni kezd, kicsit panaszkodósan, és megértem őt. Mindennel elhalmozott, és sosem mondta, fáradt (vagy csak ritkán), és sokkal nagyobb terhet vett magára, mint amivel terhelni akartam. Nem is akartam terhelni, kezdjük ott, bár azt azért tapasztalatból tudom, nem könnyű egy magamfajtával, ha olyan problémával küzd, mint én.
- Úgy sajnálom...- harapok a számra- nem akartam ennyi terhet tenni rád. Igyekszem kivenni a részem, szeretnék én is segíteni itthon, ha már én is itt lakok, de épp te vagy az, aki kímélsz még a széltől is. Hidd el, bírom a terhelést, a munka is megy, nem is szabad elhagynom magam!- duruzsolok mostmár, közelebb bújva.
A francba, ott tartunk, hogy a velem való törődés közben Sebastian egyszerűen kimerült. És le. Energiavámpír vagyok, nem vitás. Épp itt az ideje, hogy visszaadjam, amit kaptam, pozitív értelemben.
- Zárjuk ezt le mára, jó? - simítom és csókolom meg az arcát- Feküdjünk le aludni, és ne is keljünk fel, amíg ki nem vet az ágy. Ugye, te sem mész sehova?
Remélem, hallgat rám, és lefekszik szépen, én meg odavackolom magam hozzá, a közös takaró alá, és ugyan van rajtam pizsoma, átölelem őt, a meztelen testét, és cirógatom egy kicsit (de nem azért, hogy felhúzzam).

- Téged hívlak...- egyezek bele, és mint opció, ő is eszembe jutott, csak az is, hogy dolgozik. A rádióból nem lehet csak úgy eljönni..., inkább hívtam egy taxit.
- Mert ismeri az álláspontomat. Ha te azt mondod, nem szereted a kenyeret, nem próbálkozom naponta megetetni veled, mert sértőnek vagy erőszakosnak titulálnál. Mintha figyelmen kívül hagynám, neked mi a kívánságod- szemléltetem.
- Nézd...- kihúzza belőlem a választ, noha ezek csak szavak, és nem feltétlenül tükrözik vissza az érzelmeimet. Nem is ismer engem annyi ideje, hogy mindent tudjon rólam, és ezt el sem várhatom- Igaz, hogy régóta ismerjük egymást, de csak két hete élünk együtt. És ez a két hét kevés ahhoz, hogy véglegesen kijelenthessük, ez menni fog... életünk végéig, ugye?- Őszinte vagyok, és nem bírálom, el sem várom, hogy komolyabb lépésre szánja el magát. Bele sem mennék- És ezzel szemben ott van az a huszonéves tapasztalat, amit megkaptam a fiúktól a suliban, vagy ... később, tudod...- Messze vagyok attól, hogy sajnáltassam magam, annak itt vagyok én. Hehe. Ezen is túl kéne már lépni.
- Ebben a ... pasiban is csak azt láttam, hogy nem érdeklem én... Helyes volt, meg remekül táncolt, de valahogy... inkoherens volt minden... Amit mondott, és ahogy viselkedett, mintha nem is egy személyt takart volna, és ez... ijesztő. Még annál is rosszabb, mintha nyíltan kimondja, egy dugást akar- az legalább egyenes beszéd.
- Igen, elhiszem- remeg meg a hangom. Lányok. Lehettek többen is, lehetnek többen is, akik ácsingóznak Sebastianra. Reeven is célzott ilyesmire.
- Régóta nem járok bulizni. Azaz, egyszer voltam, annak is az lett a vége, hogy a rendőrségen kötöttünk ki, mert megverték a srácot, akivel táncoltam- nem emlékszem, meséltem-e neki róla, akkoriban csak próbálkoztam a kikapcsolódással, hátha el tudom magam engedni. Eszembe jut Jason. Fogalmam sincs, mi lehet vele. És igazából már barátnőim sincsenek. Mindenkit elsodort az élet valahová, akik maradhattak volna, azok kevésbé élvezték a társaságomat. Merthogy maradi vagyok, és nem pasizok állandóan.
Szeretnék őszinte lenni vele, de bántani nem akarom. Sajnos, utóbbit máris elcsesztem, valamit magára vett, és tudni akarja, mit hiányolok, mit csinálhatna jobban, pedig én is belátom, mindent megpróbál.
Elmondom hát (amit korábban leírtam), hogy minőségben szeretnék javítani az együttléteinken, és nem feltétlenül az itthonra koncentrálni. Kitérek aztán a kapcsolatunk jellegére is, hogy mennyivel többnek érzem, hogy a barátom is, de ezzel sem a célom érem el, hanem mintha megbántanám, mintha "csak" ennyi lenne.
- Ne mondjam? Bántó?- visszakérdez a "kicsimre", pedig ritkán becézem, pláne így, ez eléggé bensőséges, legalábbis nem mondom fűnek-fának. Aztán a mosolya miatt megnyugszom kicsit, talán csak szokatlan számára...
És hiába oldódik, csak nem engedi a témát, olyannyira szeretne megoldásra jutni, hogy kimondom a kívánságaimat, kendőzetlenül, pőrén:
- Nem..., dehogy, én nem azt várom, minden nap szórakoztass, csak... hogy legyenek terveink, legyenek közös programjaink. Legyenek... Ne ma, ne holnap, de talán a jövő héten már kimozdulhatnánk együtt, vagy mit utdom én, olvashatnánk egymásnak verset, ha nem fáraszt... Csak legyünk együtt, élvezzük az életünket, a közös életünket, ne hagyjuk, hogy a munka letaglózzon minket! Ilyen szempontból hiányoznak a közös órák, a tánc... Neked nem?
Mindig izgalommal vártam azt a pénteket, amikor táncolni mentünk. egyfajta szertartása volt azoknak a napoknak, hiszen tanultunk, ettünk, táncoltunk, néha együtt aludtunk... Eszembe jut az első alkalom, amikor elmentünk, a jég és az áramszünet, a taxi és aztán ami itt történt...
Ráveszem, hogy lefeküdjön, egyértelmű, hogy fáradt. A másnapról kérdezem (hacsak nem léptük már át az éjfélt, taláán nem). Szerencsére ő sem kel korán. Szokásától eltérően nem fordul felém, én gömbölyödöm hozzá, ha hagyja, és cirógatom egy kicsit. Szeretnék a kedvében járni, de nem feltétlenül úgy, hogy magamhoz láncolom.
- Ha pihennél, inkább lelépek, tudom, hogy nem árt néha a magány. Megértem. Ismerős az érzés, szóval, ne szégyelld kimondani, ha ... egyedül akarnál lenni vagy... a barátoddal. Mostanában velem foglalkoztál, nem is volt időd rá- Joshra gondolok, akivel még nem találkoztam ugyan személyesen, de már tervben van a közös ebéd.

Felsóhajtok.
- Csak egy példa volt... - ne csináljunk abból problémát, amiből nem kellene!- És nem vagy buta, soha nem is gondoltam rólad ilyet! -Ebből következik, hogy soha nem is kezelném le.
Számomra furcsa, hogy éppen ő vált ennyire kapcsolatpártivá. Bár azóta nem beszéltünk erről, hogy még a kórház mögötti lakásban, a vendégszoba díványán megbeszéltük volna ezt az egészet, nem hittem volna, hogy ennek a szónak ekkora jelentősége lesz. Nem így, nem most...
- Ha így nézzük..., én azóta tekintem az interakcióinkat kapcsolatnak, hogy először lefeküdtünk egymással- mondom, kissé lehajtott fejjel, hiszen ez benne akkor fel sem merült, én meg... két férfi között bolyongtam, mint hollandi.  Fura, hogy Lioval nem sokkal azután találkoztam, hogy Sebastiannal közelebb kerültünk egymáshoz, és nem éreztem bűntudatot miatta, hiszen sosem voltam AZ az életében, csupán valaki. És amikor Sebastian megjelent a lakásom ajtajában, sokkal inkább éreztem rosszul magam (nem a fejemet ért ütés miatt), hanem a bűntudat miatt. Mintha őt csaltam volna meg, nem Liot.
Persze, bele lehetne kötni, ki mit ért kapcsolatnak, ahogy a randizást is kiveséztük egyszer, de ennek mi értelme volna? Pontosan értem, miért vagyok két hete a kapcsolata. Az együttélés formalitás az a plusz, ami a viszonyunkat kapcsolattá emelte. Mit tegyek, ha én másképp érzem? Persze, az igaz, a hullámvasutazás azóta szűnt meg, hogy egy lakásban lakunk. Állandóvá lett a kontakt közöttünk (és nem csak a nemi kapcsolatra értem), és valamiképp el is köteleztük magunkat, legalábbis hűségben.
Megrázom a fejem.
- Nem tudhatom. Lehet, hogy ma működik, és holnap történik valami, ami lehetetlenné teszi az egészet... Lehet, hogy csak 20 év múlva. Vagy jobb esetben soha...- emelem rá a tekintetem. Nem érzi, hogy arra vágyom, maradjon velem örökre? Inkább abban kételkedem, neki elég vagyok-e én. Hiszen, amikor -szerinte- még nem voltunk kapcsolatban, de már lefeküdtünk egymással, voltak más partnerei.
- Nem is szürcsölöm...- reagálok a példára, holott tudom, nem is mondja komolyan-  Most mégis veszekszünk!- szembesítem vele, hogy valami kicsúszott az irányításunk alól. Bizonyára nem ilyen életről álmodik.
Igen, most megfogalmaz valamit, amit én is korábban, hogy nekünk van már múltunk. Csak azt éppen nem hívja kapcsolatnak. Az csak.. "valami".
- Igen... Először voltál tanárom, aztán barátom, szeretőm... Így értsem? - hamarabb lettem az övé, mint Lioé, testileg. Ha a szexuális aktus számít megcsalásnak, megint oda lyukadok ki, hogy őt csaltam meg. Kell ez az egész nekem? Egyre mélyül a bűntudatom. Mindent elrontottam. Egyáltalán, hogy bízik bennem?
- Aha, feltételezte, hogy nővér vagyok, butuska, aki orvosok kegyeit keresi... - Meglehet, nem is orvos. De akkor kicsoda? És mi köze Bexhez?
Számra jönne a kérdés, ő vajon ügyeskedett-e valaha velem kapcsolatban, de erre magam is tudom a választ. Sosem mutatta magát másnak, mint amilyen. És ahogy láttam, másokkal is hasonlóan kedves, őbenne ez a tulajdonság úgy tombol, mint Bud Spencerben a szél egy vödörnyi sólet után. // Bocsi. //
- Éppen "lovagolni" próbálok, azért vagyok itt- amúgy maradt volna az apácasors. Több pofon nem kell pasitól, köszi! Haloványan mosolygok rá. Fáradt vagyok vitatkozni. Most próba, nem próba? Mi a garancia, hogy nem esek le a lóról, hogy az nem dob le? Ah, nem könnyű ez... Legalábbis ilyenkor. Mert amúgy meg...
Jó dolgokra szeretnék gondolni, azokról beszélni, de nem igazán hagyja, mintha örömét lelné benne, hogy hibát keressen magában, bennem... Pedig nem vagyunk hibásak. Nem jobban, mint bárki más. Idomulnunk kell egymáshoz, ez nem vitás, annak ellenére, hogy már ismerjük egymást egy ideje, a napi 24 óra mindkettőnket megterhel érzelmileg, lelkileg. Éppen azért, mert jól akarjuk csinálni, és nem sz*rjuk le magasról.
- Ah, azt én se szívesen hallanám: cicám, nyuszikám... A hideg ráz tőle!- nevetek fel halkan, idegesen, de egy kicsit megkönnyebbülve is. Nevetni jó! Első lépés: a mosoly!
Éppen simizem a tarkóját, amikor arról beszél, hogy vigyázni kell rám, hiszen nemrég épültem csak fel.
- Dolgozom, talpalok napi 12 órában, bírom, jól is esik; gondolod, hogy egy olyan szórakoztató tevékenység, amit veled űzhetek, kiütne?- kérdem tőle, és remélem, ezt ő sem gondolta komolyan. Mi vagyok én? Lepkefing? Ja, az  más volt... Mindegy. Később kiderül, nem csak az én gyengeségem az oka, hogy nem járunk el, ő is kimerültnek érzi magát. De amikor még a terveinkről beszél, megint elönt a jóleső bizonyosság, hogy jó helyen vagyok, ennek az embernek fontos vagyok.
Azt hiszem, túl vagyunk már a nehezén, de még mindig kattog az agya, nem lazul el teljesen. Az ötletemet ellenem fordítja, legalábbis kérdőre von. A testbeszéde már arról árulkodik, elege van, megint nem ért, pedig csak arra reagáltam, amit kimondott, amit megfogalmazott.
- Épp az előbb mondtad, hogy elfáradtál, sok a meló és miattam is plusz dolgokat vettél magadra- És akkor még nem is tudok Reeven akciójáról- Neked akarok jót, Sebastian. Nem akarok most lelépni, de ha holnap szeretnél pihenni, nem leszek útban, feltalálom magam. Ki kéne csinosítani a lakást Reeven stúdiója számára; legalábbis megcsinálni az előzetes terveket. Szekrényeket úgysem fogok tologatni, ne izgulj!- mondom kedvesen. Annyira szeretném, ha nem fordítaná a kezdeményezésem ellenem! Gyorsan elhadarja, hogy Josh miatt ne aggódjak, akaratlan elárulva, hogy a srácban benne van a félsz, hogy majd közéjük állok. Eszembe sincs kisajátítani Sebastiant. Miféle börtön jelentene számára örömet?
Engem viszont némi öröm tölt el, hogy a szex, az összebújás is pihentető számára. Ah, remélem, sosem akar lemondani a jó szokásairól, és hosszú ideig akarja ezt csinálni, mert a szex többet nyújt, mint testi örömet. Magabiztosságot és erőt ad, hogy fontosabbnak tartja adni, mint kapni... - ezen agyalok, amikor megkérdezi, haragszom-e. Feltámasztom a fejem, lábam átvetem a lábai közé, szabad kezemmel az arcát simítom magam felé, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Nem haragszom. Fáradt vagyok, te is fáradt vagy, meglehet, neked van okod haragra, mert nyugodt estére vágytál, én meg felcsesztem az agyad. Inkább arra kérlek, ne haragudj. Bocsáss meg. próbálj lazítani, olyan görcsösnek érezlek, mint ... talán még soha. Nem akarom, hogy így aludjunk el... Adhatok jó éjt puszit, átkarolsz, ahogy szoktál? - mint a puszinál, remélem, most sem utasít el. Annyira valóban ismerem (ismerni vélem), hogy gyorsabban megnyugszik, ha ölelhet és ölelve van. Kérlelőn nézek rá. És szeretettel. De utóbbiról nem szabad beszélni. Az egy másik nap keresztje.

- Nem mindegy...- dünnyögöm. Fontos számomra, hogy ő mit gondol, hogyan vélekedik dolgokról. Hogy lenne mindegy? Ha az volna, külön kéne élnünk, nem együtt.
A kérdése pengeként hatol belém. Reszketni kezd a gyomrom, mert tudom, hogy mire vágyom, és mi lenne a kulcs, de ... Ha kimondom, nem érezné, zsarolom?
Nem válaszolok azonnal.
Megindít, ahogy kijavít, hogy nem veszekszik, csupán vitatkozik velem. Ezzel megint letör egy lakatot a szívemről. És most vádoljon meg valaki, hogy szeretem ezt az embert! Lehet nem szeretni? Feltárom előtte a lelkem egy sötét oldalát.
- Nem akarom kitenni magamat annak, hogy a szájukra vegyenek...- Lio miatt annak idején a számba rágták, nem tarthatok vele kapcsolatot, amíg a kórházban van, amíg a betegem, mert az etikátlan. Nem maradt titok, a főnővér gondoskodott róla, hogy megnehezítse az életünket (ami addig sem volt nyugodalmas)- Értsd meg, mindenkiben az a tudat él, hogy Lio miatt voltam kórházban, és hogy őmiatta voltam... lehangolt- hajtom le megint a fejem. Ennél sokkal súlyosabb volt a helyzet, és persze, az sem maradt titokban, "hála" a számítógépes adatforgalomnak. Ha kódod van, ahhoz az adathoz férsz hozzá, amihez nem szégyellsz- Gondolod, nem tartanák meggondolatlan döntésnek, hogy most egy másik férfival élek? - és nem teszem hozzá, mert ezzel megbántanám: aki még sosem mondta, hogy szeret?
Mire hivatkozhatnék? Szerelemre biztos nem, az ember nem lesz szerelmes máról-holnapra. Én meg amúgy sem az a tipus vagyok, aki hetente más férfiért rajong. Évekig voltam egyedül, nem most fogok bedilizni. Van néhány ember (akik valóban fontosak nekem), akiknek beszéltem Sebastianról, de hogy összeköltöztünk, azt csak Reeven, apám és Usui tudja. Szóval, jobb, ha csönd van körülöttem.
-Azt reméltem, majd észreveszik, hogy valami jó történik velem... Meglátnak veled az utcán vagy bárhol, lényegtelen, és majd így kérdeznek rá: ki az a pasas, aki mellett úgy ragyogsz? - Miért kell beszélnem valamiről, amiben egyenlőre csak hinni tudok, de nem vagyok róla meggyőződve? És most konkrétan a szeretetre gondolok. Hát ezért nem tárom fel magam se a munkatársak, se Sebastian előtt. Jogos, hogy zsarolásnak érezné? Naná. Én is annak venném.
- Ez egyfajta előítélet: mindenki hallott már ilyet, ki kivel fekszik le műszak vagy ügyelet alatt, hány nővérrel volt dolga egy jóképű orvosnak, vagy fordítva. A nővérek léhák, könnyelműek, könnyen kaphatók...Valószínűleg Fekete dr is azt hitte, leolvad rólam a bugyi, mert hajlandó hozzám leereszkedni- hogy meg volt sértve, amikor leráztam!
- Ha tudsz valami mást, otthagyom az egészet, te fontosabb vagy, mint a munkám!- ha zavarja, csak titkolja, megtenném érte. Nekem akarom, hogy rossz érzései legyenek velem kapcsolatban (vagy a hivatásommal szemben, amikor gyakorlom).
- Ah, tartottam tőle, hogy te bolhának látod, és csak én elefántnak- sóhajtom megadóan. Jobb lett volna hallgatni. Talán- Nem akartam felfújni. Azt akartam, tudd, történt valami, amit megelőzhettem volna.
Csakhogy nem ez a legnagyobb baj, ami történt. Hanem felszínre kerültek olyan dolgok, amiket békén kellett volna hagyni. Valószínűleg idővel minden megoldódott volna, hisz szemernyi kétségem sincs felőle, hogy Sebastian vonzódik hozzám, és komolyan gondolja a kapcsolatunkat.
A mókuskámra most én forgatok szemet, de annyira már ismerem a stílusát, hogy tudjam, most csak szívja a vérem.
- Csak mert a rágcsálók buta állatok?- nézek rá, huncut fénnyel a szememben. De nem biztos, hogy okos ötlet most humorizálni, nem akarok elmenekülni a beszélgetés elől.
- Képzettebb vagy, mint ahogy általában mutatod magad!- mondhatnám, bagoly mondja verébnek, hogyan kell rehabilitálódni. De kell. Ha nem foglalnám le magam, kóros gondolatokon törném az agyam, megint befelé fordulnék, menekülnék magam elől. - Köszönöm, hogy aggódsz, jól esik, hogy figyelsz erre, de betartom a szabályokat, amiket előírtak nekem. Tudod, túlóra nuku, könnyített fizikai munka, stb... Itthon meg..., lényegében szinte mindig te ugrálsz körbe engem...- mosolygok rá. Mosni, mosogatni csak egy gombnyomás (többnyire), szóval nem vagyok leterhelve, képesnek érzem magam többre is. Naná!
- Reeven beteg. Nem tudtad? Valami ragályos kór, az anyja azt se engedi, hogy meglátogassam!- tiszta hülyeség, tudok védekezni.
- Ne, ne pakoljunk. Lustálkodjunk, ahogy javasoltad... - ránk fér. A szex is, mert egyesek azt mondják, gyógyító ereje van. Tekintettel mindkettőnk fizikai-lelki kimerülésére, nem erőltetném a témát most azonnal. Csak feküdni, csitulni vágyom, megnyugodni és megnyugtatni, elaludni vele, együtt, ahogy szoktunk.
Átveszi a szerepem, most ő dacoskodik, és mond ellent magának, hogy fáradt lenne (na jó, egy kicsit).Nem igazán tudom, mire kellett rávilágítanom neki, amit ne tudott volna magától is. Maximum soha nem mondtuk ki. Létezik, hogy mondtam újat? Az igazság az, hogy ezáltal én is élesebb képet kaptam őróla. Talán magamról is. Van még miért küzdeni, a személyiségemen még van csiszolni való, nem vitás.
Nem akarok haragos vagy zaklatott szívvel elválni tőle, így zárni a napot. Őszintén szeretem, és fontos nekem a jól-léte. Egyúttal nem akarok erőszakosnak tűnni, kérdésként állítom be a kívánságomat, és ő nem csak válaszol, belefordul az ölelésbe, a csókba, melynek fontos üzenete van, hisz nem csak "lepkefing". Meglepetésként ér a heve, de örülök neki, és némiképp megnyugodva csukom be a szemem, miután elhelyezkedtünk, összefonódtunk. Bár nehezen alszom el, nem mozdulok... Aztán az ágyú dörgésére se ébrednék fel, úgy bealszok.