Könnyeimmel küszködve rontok be a lakásba, majd kabátomat és táskámat pillanatok alatt ledobva lerogyok, hátamat a falnak döntöm, és felhúzott lábakkal sírni kezdek. Könnyeim megállíthatatlanul folynak a szememből, hangosan hüppögök, sminkem is másodpercek alatt elkenődik, szóval fantasztikus látvány lehetek. Fogalmam sincs, hogy Dan vajon itthon van-e, vagy nincs, rémlik, hogy mondta, hogy elmegy edzeni, de hogy mikor, azt nem tudom. Bár általában tudom, hogy mikor merre jár, most az orvosnál kapott hír miatt minden egyéb kiment a fejemből. Folyamatosan az a kép játszódik le lelki szemeim előtt, amikor Dr. Todrick közli velem: "Amy, sajnálattal kell közölnöm, hogy a vizsgálatok kimutatták, hogy nem lehet gyereked." Életem legborzasztóbb napja ez,az már biztos. Egy világ omlott össze bennem, hisz mindenképp akartam, hogy legyen gyerekem. Nem tudom még, hogy Dannek hogyan fogom ezt elmondani, hogy fog rá reagálni, azt majd ráérek kitalálni, ha itt lesz. Táskámban zsepi után kutatok, de mivel nem találok, ezért vajszínű fölsőmbe törlöm a könnyeimet, és szipogva sírok tovább a földön, lábaimat átkarolva.

Ma reggel korán keltem és a tűrhető idő miatt futottam is egyet a kora reggeli órákban némi zene mellett. Közben akarva-akaratlanul is Amy járt a fejemben. Mostanában olyan furcsa volt, képes volt a legkisebb apróság miatt is a plafonon lenni és egy sima bóktól elsírni magát. Egyik este mikor kicsit meg akartam lepni azzal az illatgyertyával, amit annyira szeret elég különös volt a reakciója. Csak tudnám mi van vele. Elég érdekes, hogy 2 éve vagyunk együtt, mégis fogalmam sincs mi lehet vele. Lehet, hogy ez csak ilyen női dolog? De akkor miért viselkedett így még sose? Lehet, nekem van kevés eszem, de én ezt egyszerűen értem. Idővel úgyis kiderül mi van vele, pusztán türelmesnek kell lennem. Futás után hazaugrom gyorsan a cuccomért és elmegyek a közeli konditerembe edzeni. Ott aztán kicsit futok, fekve nyomok, meg hasra gyúro, így legalább elterelem a figyelmem, meg növelem az izmaimat. Végül kora délután megindulok haza. Az úton már sokkal nyugodtabb vagyok, teljesen kikapcsolt az edzés. Amint belépek az ajtón a mosoly egy pillanat alatt lehervad az arcomról. Amy ott ül a földön és sír. Az én életemben ez a legrosszabb, őt ilyen állapotban látni, mivel ő számomra a legfontosabb. Azonnal letérdelek mellé és megfogom a kezét.
- Mi történt? M a baj? - kérdezem és a hangomból kiérezhető mennyire aggódom. A fontossági sorrendben ő dobogós helyen szerepel és én megakarom óvni mindentől. Azt szeretném, hogy őt senki és semmi ne bánthassa. Pont ezért idegesít annyira, hogy a szeméből is azt olvasom ki, hogy valami nagyon nincs rendben. Borzalmas érzés.

Nem tudom, mióta ülök már a földön zokogva, de pólóm már elázott a könnyek miatt, és lefogadom, hogy szemeim is vörösek, és megdagadtak a sírástól. Kulcszörgést hallok a zárban, és próbálom pár pillanat erejéig, hogy összeszedjem magam, hogy Dan azért mégse lásson így, hisz vélhetően nem nyújtok túl szép látványt, de hamar feladom, és könnyeimtől elködösült szemmel nézek fel Danielre. Megfogja a kezem, és kérdezi, mi baj, de én egyelőre képtelen vagyok válaszolni, csak még inkább kirobban belőlem a sírás. Átkarolom, és magamhoz húzom, szükségem van most az ölelésére, hiszen ő az egyik legfőbb támogatóm az életben. Könnyeim kicsit az ő felsőjére is rápotyognak, és egy kis ideig még mindig nem tudok megszólalni, de aztán belenézek a szemeibe. Tekintetében aggódást látok, ami nem lep meg, hiszen nagyon erős kötelék van köztünk.
- Én... én elmentem az orvoshoz a napokban, mert késett a havim, és sose szokott, fájt a hasam, fáradékony voltam, ma pedig elmentem az eredményért, és... - kezdek bele hüppögve, de befejezni nem tudom, mert újabb sírás tör rám. Kb. fél perc múlva összeszedem magam annyira, hogy vegyek egy mély levegőt, és közöljem a hírt.
- Az orvos azt mondta, hogy soha nem lehet gyerekem... - hadarom el egy szuszra, hogy aztán zokogva boruljak ismét barátom nyakába. Borzasztóan érzem magam, semmi máshoz nem tudnám ezt az érzést hasonlítani. Kíváncsi vagyok, hogy fog erre reagálni, hiszen bár még nem nagyon beszéltünk gyerek témáról, de én mindenképp terveztem, hogy szülök neki babát, illetve babákat, de úgy látszik, ezek csak szép tervek maradnak.

Kicsit megnyugszom, amikor nem lök el magától, hanem inkább közelebb húz magától. Jó tudni, hogy bármennyire is pánikolhat most éppen. Át is ölelem, hogy minél hamarabb megnyugodhasson. Nem zavar, hogy összekönnyezi a felsőm, elvégre van mosógép is a világon és ő fontosabb, mint egy nyavalyás póló. Még így is olyan szép, aranyos, hogy szinte meghasad a szívem. Ritkán látom ennyire maga alatt, nem véletlen vagyok megijedve. Persze ezt igyekszek leplezni, hiszen neki most támaszra van szüksége, arra, hogy lássa történjen bármi, én itt vagyok mellette, rám számíthat. Szoros köztünk az érzelmi kötelék és szeretném, hogy tisztában legyen vele, hogy ebbe a kötelékbe bátran kapaszkodhat. Tudom, hogy pillanatnyilag túlságosan elszorítja a torkát a sírás, ezért nem siettetem a beszéddel. Helyette csak ölelem és simogatom. Mikor észreveszem, hogy szólni szeretne elengedem. Figyelmesen hallgatom és mikor egy újabb sírásroham tör rá csak megerősödik bennem a tudat, hogy valami nagyon nincs rendben. Ekkor újra kicsit közelebb hajolok hozzá, ha szüksége lenne egy vállra, ahol kisírhatja magát. Mikor végül közli a tényt én magam is ledöbbenek. Szóval nagy valószínűséggel nekünk kettőnknek sosem lehet saját, közös gyermeke? Kissé elszomorít a tény, viszont úgy érzem ez még nem a világ vége. Úgy értem tudom miért van ennyire kiakadva, mégis manapság az orvostudomány csodákra képes, hátha az egyik eljárás beválna nálunk. Vagy legfeljebb örökbe fogadunk egyet, egy családot úgy se a DNS köt össze, hanem a szeretet és a kölcsönös gondoskodás. Párperc múlva picit eltolom magamtól, megfogom a kezét, és a szemébe nézek.
- Figyelj én tudom, hogy ez nem kis dolog, de ettől mi még lehetünk egy család, és nem foglak kevésbé szeretni, ha nem lesz gyerekünk. Ettől te még ugyanannyit érsz a szememben. - nyugatom meg és hallhatja, hogy tényleg komolyan is gondolom. Az ilyesmivel nem szoktam viccelni, meg szerintem semelyik másik normális ember sem. - Mit szólnál, ha most szépen felkelnénk és én csinálnék neked fürdővizet? Attól biztos kicsit megnyugodnál, meg nem fáznál át ebben a nedves plucsiban. - ajánlom fel miközben megpróbálom felsegíteni a földről, ha hagyja. Elég hideg eleve ez a padló, meg a pólóját is jól átáztatta a sírással, még a végén ha sokáig maradna így itt megbetegedne. Még szerencse, hogy abból a spéci fürdősóból is van itthon, amit múltkor vett. Az úgy is ilyen nyugtató hatású, vagy mi.

Dan látott már sírni, de ennyire még nem, de aranyos módon húz közelebb magához, ölelése és simogatása nyugtató hatással van rám, és nagyon hálás is vagyok neki emiatt. Nagy nehezen gyűjtök magamban annyi erőt, hogy elmondjam bánatom okát, bár csak többszöri nekifutásra sikerül, de egy levegővétellel csak kibököm a szomorú tényt, hogy aztán ismét sírásba kezdhessek. Látom rajta a ledöbbenést, amit nem csodálok, de meglepően jól viseli, és nyugtatóan szólal meg kis idő után.
- Annyira szeretlek! - nézek bele a szemeibe, és megölelem. Hálás vagyok neki, amiért támaszom, és még nyugtatni is próbál. Tudom, hogy ott van például az örökbefogadás, ha gyereket szeretnénk, de az nem ugyanaz, én meg szerettem volna tapasztalni a terhesség és a szülés élményét, de ha arra kerül a sor, az örökbefogadott babát is nagyon fogom szeretni.
- Az jól esne, köszönöm. - tekintek rá hálásan, és hagyom, hogy felsegítsen a földről. Még mindig szipogok, de így, hogy Dan itt van velem, kezdek talán megnyugodni kicsit, de a fürdő is jót fog tenni szerintem. Amíg ő a vízzel ügyködik, én keresek zsepit, és kifújom az orrom, könnyeimet letörlöm, majd Dan után megyek a fürdőszobába. Belenézek a tükörbe, és elborzadok a látványtól.
- Te jó ég, szörnyen nézek ki! - fakadok ki szóban is, és hideg vízzel nekiállok megmosni az arcomat. Szemeim környéke fel van dagadva, és teljesen piros, amit nem csodálok, mert jó ideje itattam az egereket már. Igazán hálás lehetek, hogy Dan ennek ellenére is mellettem van, hihetetlen szerencsés vagyok, hogy ő a párom.

Amióta összejöttünk már mindketten láttuk a másikat gyengének, maga alatt. Ő az egyetlen ember, aki előtt én is hamarabb mutatom ki az érzéseimet és ő is igazán nekem nyílik meg. Bizony sokat kellett küzdenem a bizalmáért, de végül csak beengedett az életébe, és sok dolgot átéltünk már együtt. Történt velünk jó és rossz is egyaránt és ez sokat segített a kapcsolatunk megerősödésében. Nem hiába mondják azt, hogy ami nem öl meg az megerősít és ez bizony a párkapcsolatokra is igaz. A mi kötelékünk pedig már van olyan erős, hogy talán elbírjon egy olyan rideg tényt, mint a meddőség.
- Én is szeretlek. - szorítom magamhoz. Elkezdhetnék most dühöngeni, meg vádaskodni, de úgysincs semmi értelme. Nem ő tehet róla, hogy nem tud teherbe esni. Az úgy se segítene, csak rontana a helyzeten. Akkor már inkább itt vagyok mellette és támogatom őt. Nem fog összedőlni a világ, ha nem lesz vér szerinti gyerekünk, hanem helyette örökbe fogadunk egyet. Az a kislány/kisfiú attól még ugyanúgy a miénk, ugyanúgy szerethetjük. Persze tudom, valaki szeret terhes lenni, és varázslatos érzésnek írja le, azonban néhányaknak ez nem igazán élmény. Sokaknak fáj a hátuk és vannak rosszul reggelente végig, meg állandóan ingadozik a hangulatuk és érzékenyek a megszokott ételekre.
- Akkor máris nekilátok. - felelem és miután felsegítettem kap egy puszit a homlokára, majd megyek és elkezdek engedni a vizet. Rakok bele neki habfürdőt, fürdősót ha ez nem nyugtatja meg legalább picit, akkor semmi se. Amikor a cicám bejön és panaszkodik a külseje miatt mögé lépek, és átkarolom.
- Szerintem cukin festesz. A smink simán lemosható, és a szemed se lesz sokáig püffedt. - dörgölődzöm hozzá és egy röpke csók után mosolyogva elengedem. - Kellemes fürdést! - kacsintok rá és becsukom magam után az ajtót. Amíg ő fürdik kimegyek a konyhába, feltörök pár tojást, szeletelek zöldséget és összekeverve az egészét egy tepsibe öntöm és mehet is a sütőbe. Egy kis vacsorának tuti örülni fog, az omlettet meg mindig is szerette. Amíg az készül a vízforralót segítségül hívva csinálok egy kis stresszoldó orbáncfűteát. Mindig vesz ilyen biocuccokat, ilyenkor azért hasznukat veszem. Egyszer csak azt hallom, hogy valami csörög. Hamar meg is van a hang forrása, a telefonja, amit kirakott a zsebéből, nehogy véletlenül beázzon a fürdőszobában. Ránézek, és azt látom, hogy a hívó nincs elmentve. Fel is veszem gyorsan, ki tudja, lehet, hogy fontos. Meg ő is mindig fel szokta venni az én telefonomat, ha éppen nincs nálam és hívnak. Nincsenek egymás előtt titkaink, így ezt nálunk teljesen természetes. Mivel a mindkét kezemre szükségem van a telefont a vállammal nyomom fülemhez.
- Halló! Ki az? - szólok bele a vonalba, mialatt tányérokat szedek elő, és kikapcsolom, majd kinyitom a sütőt.
- Jó napot, a nevem Dr.Todrick. Amy Campbellt keresem. Kivel beszélek? - kérdezi egy idegen, férfi hang, aki úgy nagyjából a harmincas éveiben járhat. A nevéből adódóan vagy ügyvéd, vagy doki lehet, de mit akarna pont most egy jogász és miért pont Amyt keresné? Neki nincsenek jogi ügyei apám meg úgy se fárasztaná valamelyik kollégájával. Ő még engem is csak ritkán keres, meg egyébként is a tárgyalásai miatt jóformán állandóan úton van. Egyből levágom, hogy orvos lehet és valószínűleg kimaradt valami apróság a barátnőm diagnózisából.
- Itt Amy barátja beszél. Mondja csak nyugodtan, átadom neki. - mondom miközben egy kesztyűvel kiszedem a kész ételt és a pultra rakva elkezdtem egy késsel egyenletes részekre vágni, és tányérra tenni a szeleteket.
- Nos, rendben. Az a helyzet, hogy történt egy kis kavarodás, és sajnálatos módon véletlenül egy másik, egyező nevű betegünk eredményét közöltem a párjával. Most néztem meg az igazi kartonját, és mint kiderült nagyon is jól működik a méhe, sőt... - szinte hallom ahogy a vonal túlsó végén mosolyog. Csak tudnám miért kell a fontos bejelentések előtt egy-egy kisebb szünetet hagyni. Ez elég idegesítő tud lenni. - Gratulálok, Amy terhes. - és itt volt az a pillanat, amikor kis híján kiejtettem a kezemből a kést, amit le is teszek még mielőtt sérülést okoznék vele valakinek. Olyan szinten ledöbbentem, hogy a lélegzetem is elállt. Másodpercekig csak egy szót hallok hangosan visszhangzani a fejemben: terhes, terhes, terhes! Oké, hogy ez jó hír, de erre azért mégse számítottam. Akartam én mindig is közös gyereket, viszont még nem most és nem ilyen váratlanul. Én ehhez még fiatal vagyok, nem tudom fel-e tudnék nevelni egy gyereket. Egy kölyök hatalmas felelősség és sok gond. Mi van, ha én erre még nem állok készen? Ha elszúrok mindent és rossz apa leszek? És ha végül ettől a babától megy tönkre az életünk?
- Hahó! Van ott valaki? - zökkent vissza a gondolataimból a fülem mellett lévő készülék, amit szerintem csak a szerencse tartott fenn. Hiába, ha az emberrel ilyen hírt közölnék nem feltétlen az a legfontosabb, ami eszébe jut, hogy kiejtheti az ügyesen tartott telefont.
- Elnézést, lehet, hogy valamit rosszul hallottam, elismételné? - hitetlenkedek reménykedve immár a kezembe véve a telefont. Milyen jó lenne, ha kiderülne, hogy csak én értettem félre valamit.
- Maga apa lesz. - Bumm! Ez volt a végső lökés, ájultan dőltem ki háttal tompítva a padlót. Idegességemben annyira szorítottam a telefont, hogy az a kezemben maradt, így elkerülte a csempével való ütközést, velem ellentétben.

Amíg nincs Dan itthon, teljesen egyedül vagyok, mert kutyusom sincs most itt, anyáéknál van picit nyaralni, ma mentem volna érte, de ilyen állapotban nem akartam elmenni oda. Na de Daniel most már itt van, és aranyos, ahogy támogat és vigasztal. Nagyon elkeserít, hogy nem lehet gyerekem, de jó érzés tudni, hogy ilyen nehéz helyzetben is mellettem áll. Megnyugszom kicsit a karjaiban, és a fürdő is jól fog jönni, ami felajánl. Bevánszorgok a fürdőbe, és kis híján szívinfarktust kapok, mikor belenézek a tükörbe, és hangosan is kifakadok, milyen borzasztóan festek.
- Aranyos vagy, hogy ezt mondod, de elfogult vagy! - pislogok fel rá egy halvány mosoly kíséretében, és belesimulok ölelésébe. Na de közben a víz elkészül, és köszönetképp rámosolygok Danre, aki kimegy a fürdőszobából, én pedig levetkőzöm, felkötöm a hajam, hogy ne legyen vizes, és beszállok a kellemesen meleg, habos vízbe. Hanyatt dőlök, szemeimet lehunyom, és így relaxálok. Hallom, ahogy Daniel kint tesz-vesz, nem tudom, mit csinálhat, de most inkább csak magammal foglalkozok. Csörög a telefonom, de nem pattanok ki a fürdőből, ha fontos, úgyis újrahívnak, vagy majd én visszahívom, esetleg Dan felveszi. Utóbbi történik, de hogy mit beszél, azt nem hallom, csak mély hangját. Kis idő múlva hangos puffanást és csattanást hallok, minek hatására lehunyt szemeim kipattannak.
- Dan? - kiáltok ki páromnak, majd pár másodpercet várok, de nem érkezik válasz, így újra kiszólok. - Dan, minden rendben? - kérdezem, de továbbra is csönd, így aggódni kezdek. Kiszállok a kádból, megtörölközök, majd fürdőköntösömet felvéve kimegyek a fürdőből, és megkeresem Dant. Felsikkantok, mikor látom, hogy párom a földön fekszik ájultan.
- Te jó ég! Dan! - futok oda hozzá, és letérdelek mellé, majd arcát kezdem pofozgatni, hogy magához térjen. Közben a kezében levő telefonból hallózást hallok, de az nem érdekel, csak próbálok életet lehelni Danielbe, ami ha sikerül, aggódó szemekkel nézek rá.
- Mi történt? - kérdezem enyhe pánikkal a hangomban, és szívem hevesen ver az előbb kapott kisebb sokk miatt.

A váratlan tény megerősítése után annyira izgultam és bepánikoltam, hogy elájultam. Tudom, hogy az apukák egy része természetesen erre a hírre máshogy reagálna, de nem mindenütt terveznek egy kisgyerekkel. Ahol sok próbálkozás után végül összejön a gyerek, ott meg is értem az öröm okát, viszont egy tervezetlen baba sok mindent felboríthat. Nem tudom képes lennék-e jó apaként is helyt állni. Mi van ha rossz példával járok elő és véletlen félrenevelem? Hiszen jóformán még én is gyerek vagyok. Tudom, ha a rosszakaróim látnának jót nevetnének rajtam, hogy én, a nagy kemény srác megijedek a terhesség tényétől. Igen, ez valóban viccesen hathat, viszont ez egy komoly dolog, egy gyerek életre szól. Azt nem dobhatod ki pár hét vagy év után, mikor már meguntad. Ő törékeny, gondoskodásra, szeretetre, odafigyelésre és rengeteg türelmet igényel. Anyagi vonzata is van, de az a legkisebb gond. Most jut eszembe, hogy apámnak feltűnne, ha egy idő után elkezdenék kétszer annyit költeni, és tuti kicsinálna. Nagyon nem lenne jó, ha még ő is összeszidna, és kioktatna, holott szinte az egyetlen rokonom, akivel tartom a kapcsolatot. Viszont teljesen igaza lenne, hiszen ha két ember is kell egy babához én voltam az a hülye, akinek az úszója célt ért. Bár tudnám hogyan sikerült neki, hiszen Amy gyógyszert szed, ezt tudom jól. Én voltam az, aki elkísérte nőgyógyászhoz, hogy ne forduljon vissza az ajtóból. Annak a vacaknak védelmet kellett volna nyújtania és nem egyszer csak beengedni az egyik kis gazfickót.
Amíg eszméletlenül fekszem a földön folyton ezek a gondolatok kavarognak a fejemben és nagyon ideges vagyok. Ha tudnám hogyan csinálhatnám vissza ezt az egészet, biztosan megtenném. Egyetlen dolog jut csak eszembe, az abortusz, viszont lehet, hogy olyan előrehaladottan várandós, hogy el se lehet vetetni, meg hát mégis az én kölykömről beszélünk. Most mi lesz? Az ráz vissza a valóságba, hogy Amy elkezd pofozgatni és szólongat. Még mindig annyira sokkol, hogy benne növekszik egy apró élet, aki bár még annyira pici, hogy nem is látszik, de mégis él.
- Terhes vagy. - mondom még mindig ledöbbenten magam is. Megemelem a kezemben lévő telefont, ahonnan még mindig hallózás hallatszik. Kitartó ez a doki már fix. Kezébe nyomom  a telefont és felkelek. Még kicsit mindig olyan vagyok, mint egy két lábon járó zombi. Töltök magamnak egy pohár vizet, de nem iszom meg egyből. Csak meredek bele, mintha az a víz bármilyen csodát, változást hozhatna Csak kellett egy pótcselekvés, hogy lefoglalva a testem és kissé elterelve a figyelmem ne akarjak újra elájulni. Hogy ne tűnjek olyannak, akinél teljes "rendszerlefagyás" van egy szuszra felhajtom az egészet. Teljességgel magamat érzem hibásnak az egész miatt, annyira dühös vagyok, hogy szívem szerint földhöz vágnám a poharat és a falba verném a fejemet. Helyette csak kontrollálom magam, leteszem és belebokszolok a levegőbe.
- Nem tarthatjuk meg ezt a gyereket, felelőtlenség lenne. - fordulok végül felé, ha nem telefonál, vagy letette már. Csak azt remélem, hogy még nem késünk el. Tudom, hogy ez gyilkosság, azonban egyszerűen nem jut eszembe ésszerűbb döntés.

A kellemes, habos fürdő, amit Dan készített nekem, nagyon jól ellazít, bár szemeim kicsit fájnak, hiszen az elmúlt legalább fél órát biztosan végigsírtam, de most egy kicsit kezdek megnyugodni. Biztos vagyok benne, hogy időnként pityergés lesz a tényből, hogy nem lehet gyerekem, de most talán sikerült megtalálni a lelki egyensúlyt. Azonban ezt nem élvezhetem olyan sokáig, mert puffanást hallok kintről, és mivel Dan nem reagál a szólításomra, ezért pillanatok alatt felkapok egy köntöst, és úgy ahogy vagyok, mezítláb kicsattogok a konyhába, hogy aztán kisebb szívrohamot kapjak, ahogy páromat a padlón találom ájultan. Rögtön pofozgatni is kezdem, és kis idő múlva magához is tér, ami óriási követ gördít le a szívemről.
- Dan, ez nagyon rossz vicc, tudod, hogy nem lehet gyerekem... - mondom, és könnyek kezdik megint marni a szemeimet, és rosszul esik, hogy Daniel ilyeneket mond, holott tudhatja, hogy min megyek most keresztül érzelmileg. A telefont nyújtja, én pedig kétkedve bár, de átveszem tőle.
- Halló? Amy vagyok. - szólok bele, aztán egy ismerős hangot hallok meg a másik oldalon.
- Szia Amy! Dr. Todrick vagyok. A pároddal minden rendben? Puffanást hallottam, és aztán nem reagált a szólításomra. - hangzik az érdeklődés orvosom irányából, hangjában pedig felfedezek némi aggodalmat.
- Igen, kicsit elájult, de jól van most már. Megkérdezhetem, hogy mit mondott neki, amire így reagált? - kérdezem, és nagyon kíváncsi vagyok a válaszra, de némiképp tartok is tőle. Valószínűleg komoly dologról van szó, ha Dan ájulással reagált rá.
- Ja, igen igen. Szóval Amy, az a helyzet, hogy nagyon sajnálom a helyzetet, ilyen még sosem fordult elő, mióta praktizálok, pedig aztán 25 éve a pályán vagyok... - kezdi el, én pedig udvariasan várom, hogy végre kibökje, bár majd' kilyukad az oldalam.
- Szóval... véletlenül összekeveredtek a papírok itt a rendelőben, és egy másik Amy Campbell nevű páciensem kartonját néztem nálad. Szerencsére rájöttem a hibámra, és azt kell mondjam, hogy gratulálok, terhes vagy! A másik Amy az, akinek sajnálatos módon nem lehet gyereke. - mondja, aztán vár egy kicsit, gondolom hagy időt feldolgozni a hallottakat.
- Mi? Ez most... ez most komoly? Kisbabám lesz? Ez nem valami rossz átverés? - szinte dadogok a telefonba, teljes sokkban vagyok most, és le kell ülnöm, így helyet is foglalok az egyik konyhaszéken.
- Igen, komoly, kb. másfél hetes terhes vagy. Viszont szeretném kérni, hogy a héten gyere be egy vizsgálatra, és megbeszéljük a továbbiakat. Rendben? Ugye te nem fogsz elájulni? - kérdezi enyhe aggódással, de én csak a fejemet rázom, aztán rájövök, ezt ő nem látja, így megszólalok.
- Nem, jól vagyok, csak nem hiszem el ezt az egészet! Köszönöm szépen hogy hívott, holnap el is megyek a rendelőbe! Viszonthallásra! - köszönök el, majd lenyomom a telefont, és ránézek Danre, aki még mindig sokkos állapotban van. Hirtelen nem is tudom mit mondjak, csak széles mosoly kúszik az arcomra, el se hiszem ezt az egészet, de aztán a mosoly rám fagy.
- Hogy mi?? Egész életemben arra vágytam, hogy gyerekem legyen, és kettő perccel ezelőttig azt hittem, hogy nem lehetek terhes. Nem fogom elvetetni a gyereket, meg fogom szülni, akár támogatsz, akár nem! - mondom kicsit emelt hangnemben, és indulatosan, beszéd közben pedig kezemet automatikusan a hasamra teszem, ahol már növekszik az aprócska élet. Nem is maradok itt többet, el se hiszem, hogy Dan azt mondta, amit mondott, inkább betrappolok a hálószobába, és becsukom az ajtót magam után. Leülök az ágyra, és ott próbálom feldolgozni a hallottakat.

Mindenkinek megvan egy elképzelt jövőkép a fejében. Egyeseknek egy kis ház, pár gyerek, meg egy szerető feleség, néhányaknak a karrier, megint másoknak a meggazdagodás. Én mindig úgy terveztem, hogy lesz valami jól fizető állásom, ahol ér egy kis hírnév, aztán majd lassan jöhet a házasság, a családalapítás, meg a gyereknevelés. Hát a mai nap nagyszerűen alátámaszthatja, hogy az élet szépen keresztül tudja húzni a számításainkat. Alig egy órája még nyoma sem volt rajtam stressznek, most meg annyira nyugtalan vagyok, hogy fel tudnék robbanni. Izgulok, félek, görcsölök és  haragszom magamra. Elvégre én is csináltam azt a babát. Jobban oda kellett volna figyelnem, hogy szedi-e a piruláit, dorgálnom miatta, akkor ez az egész nem történt volna így. Akkor ez a mai nap is csak egy lenne a sok közül, ugyanolyan, mint az összes szombat délután. Bár úgy lenne! Persze van akik azt mondják, hogy gyereket nevelni egy nagy kaland, viszont az ilyen pároknál általában nem csak úgy becsúszik a baba, hanem szépen eltervezik. Az azért úgy mindjárt más. Sok dolgot meg tud változtatni, ha valamivel eleve számolunk, mert akkor akár tudatosan, akár tudat alatt, de fel tud rá készülni. Olyankor már biztosabban tudja az ember, hogy tényleg elég érett-e a dologra. Így meg, hogy úgy ért az egész, mint derült égből villámcsapás nagyon nem vagyok biztos magamban. Azért akármennyire is próbálok lazának tűnni nekem is van felelősségérzetem, és egy gyerek nem játék. Ezt ésszel kell kezelni, nem szabad fél vállról venni. Itt ha elszúrod nem tudod elölről kezdeni. Minden hiba nagy jelentőséggel bírhat, akár a legkisebb is. Ahogy mondani szokták a játék nem babra megy. Ez meg főleg nem, hiszen egy csöppség nem játékszer.
- Én örülnék leginkább, ha vicc lenne. - motyogom félhalkan, szinte magamnak miközben átnyújtom neki a készüléket. Rosszul esik, hogy alig két perce kapart fel a padlóról, és láthatja mennyire sokkos állapotban vagyok még mindig, erre azt feltételezi, hogy ilyesmiben poénkodnék. Ennyire nem bízna bennem? Hazudtam én neki valaha komoly témáknál? Legfeljebb egy-egy kegyes hazugságot ejtettem el, a feszültség oldásaként. Még hogy vicc... Jó is lenne, ha ez az egész csak egy tréfa lenne. Tudom nem szép dolog ilyet mondani, azonban ez a kölyök könnyen felforgathatja, rossz irányba is viheti az életünk. Főleg az első pár hónapban, mikor a gyerek szinte csak eszik, alszik, telepakolja a pelenkát és sír. Mi van, ha nem bírjuk a kialvatlanságot és a nyomást, és végül ez választ szét minket? Fogalmam sincs mihez kezdenék, ha elveszíteném, pláne nem a saját hibámból. Azt nem élném túl. Egy új élet pedig nem egy olyan dolog, amit csak úgy vissza lehet csinálni. Ráadásul szegény kölyök az, aki nem tehet semmiről, mégis lehet, hogy az ő élete is vacak lesz, ha a miénk kisiklik. Azért szenvedhet, ami nem is az ő hibája. Elég erre gondolni, máris rossz embernek érzem magam. Az örökbe adással meg az a baj, hogy furdalna a lelkiismeret, hogy meg megbírtam csinálni, de felnevelni már nem vagyok képes. Nem jó, ha rossz nevelőszülőkhöz kerül, vagy árvaházban nő fel szerencsétlen. Akkor már inkább meg se szülessen szegényke, érjen véget az egész, még mielőtt bárkinek is baja esne. És igen, tisztában vagyok vele, hogy ezt egyesek mennyire ellenzik, mennyire etikátlannak, erkölcstelennek tartják. Jó, rendben valahol tényleg az is, viszont nem a szülők tudják mégiscsak, hogy milyen körülmények közé kerülne a gyerek? Vegyük például a szegényebb párokat, akik maguk alig tudnak megélni a keresetükből, és véletlenül teherbe esik a nő. Most akkor szülje meg a gyereket, hogy véletlenül se mutogasson rá ujjal senki, még akkor is, ha az életük végül kisebb nyomor lesz? Oké, tudom, hogy nálunk nincsenek az anyagiakkal bajok, viszont mindketten szinte még gyerekek vagyunk és abszolút semmi tapasztalatunk az egészben. Egyikünknek sincs kistestvérére, sőt én személy szerint még kisgyerekre se vigyáztam soha, egyedül Trixiere néha, de hát ő egy Westie. Amy azt hiszem már bébiszitterkedett, viszont önkénteskedni tuti jár, azonban csak egy menhelyre. Ezeket se lehet rendes gyakorlatnak nevezni, hiszen a kutyák, meg a kölykök közt nem kis különbség van. Egy kutya legrosszabb esetben bepiszkít, összerág pár dolgot, meg esetleg megbetegszik, amíg egy poronttyal simán lehet ötször több gond.
Amíg nekem mindezek a gondolatok pörögnek a fejemben Amy már le is tette a kagylót. Őszintén szólva nem nagyon figyeltem mit mond, talán annyiban vagyok biztos, hogy holnap megy vissza a dokijához. Aztán amint megiszom a vizem kimondom a számomra leglogikusabb döntést. Meglep, hogy máris képes vitát szülni a dolog, éket verni közénk, de valahol számíthattam volna rá. Az azét kicsit durva, hogy ennyire kiakadt rajta és szinte kiabál velem.
- De hát, Amy! Még nagyon korai lenne. Úgy értem az egyetemet se fejeztük be és mindketten teljesen tapasztalatlanok vagyunk ilyen téren. - követem végig, amíg végül az orrom előtt be nem csapja az ajtót. - Én megértelek, elhiszem, hogy szeretnéd, de bármikor lehet még ezután gyerekünk. Még van egy csomó időnk családot alapítani, nem kell elkapkodni. Beszéljük meg kérlek, elvégre az én babám is! - kérlelem még az ajtó túloldaláról is. Mindig is tudtam, hogy nagyon makacs lány, talán túlságosan is az Amennyire nagy a szíve annyira önfejű. Azért nem adom fel, hátha meg tudom még győzni. Valami nagyon azt súgja, hogy ha sikerül is nem lesz könnyű menet és lehet pár este a kanapén kell aludnom. Ilyenkor érzem az összeköltözés hátrányait. Ha vita van az egész ház tele van feszültséggel, még este is. Aludni ilyenkor a legrosszabb, mert ha egymás mellett alszunk szinte olyan, mintha üvegszilánkok lennének az ágyra szórva. Legjobb esetben marad a kanapé, ami lássuk be akármennyire is márkás nem alvásra van kitalálva és a minimum, hogy az embernek fáj tőle a háta. Főleg ha lefordul róla álmában véletlenül... Múltkor is megtörtént és hála a csempének egész nap hasogatott a gerincem, mehettem masszőrhöz, hogy elmúljon.