Tesókák

Megérkeztem! Most hiszem el igazán, hogy felvettek - és a drága testvéreim is most fognak ezzel szembesülni. Biztos vagyok benne, hogy anya elkotyogta nekik, hiszen folyton hívogatja őket (már amennyire én tudom), de én nem mondtam nekik semmit. Én akartam dönteni.
Megtörtént, most már hiányoznak a testvéreim.
Szerettem volna rájuk törni - igen, igen, mindkettőjükre, ezért is nehéz a helyzetem. Miért nem tudnak egy szobában lakni? Persze, egy kis faggatózás után megtudtam, hogy nagyrabecsült Louis egy másik nőneművel él egy háztartásban - azt hittem azonnal megbotránkozok! Na jó, tudtam. Hogy van barátnője. Azt nem, hogy ennyire komoly. Ki is mesélne el mindent az öccsének? Hát Lulu! De ki próbálta kerülni a túl sok beszélgetést, nehogy az egyetemre terelődjön a szó? Hát én! Tessék megmondani, kész botrány. Nem mintha számítana, mi volt. Most már itt vagyok és el fogom kapni mindkét testvérkémet.
De térjünk vissza a problémára: nem egy szobában laknak. Pedig mekkora buli lett volna egyszerre törni rájuk! Nagy az én bánatom, mert egyikük szobatársait sem ismerem, és nem szeretnék már az első napon botrányt kelteni magam körül... Vagyis, nem ez az, ami visszatart. Sokkal jobban zavar, hogy nem tudok egyszerre találkozni velük - így biztosan sértődés lenne, ha valamelyikükhöz később mennék. Pontosabban, Nora megsértődne. Igazából nem hiszem, hogy Lulu a szívére venné. Hát miért nem megyek akkor először Norához? Mert csak! Mert ezek csak üres kifogások és mellézagyválás. Egyszerre akarom a két tesómat, egyszerre akarom lerohanni őket, nem külön-külön. Azért vagyunk hárman, hogy hárman legyünk most is, mint ötéves koromban. Szükségem van a nagytesóimra vagy elveszek egyedüüül!
Röviden: mindkettőjüknek írtam sms-t. Megmondtam Louis őméltóságának, hogy találjon egy megfelelő helyet az érkezésem tiszteletére. Most pedig itt várok. Ahol mondta.
Az étterem/kajálda/pizzázó/bármi előtt ácsorgok, amit Louis leírt és nagyon remélem, hogy nem tévedtem el. Voltam én már erre, mikor anyástul apástul meglátogattuk a többieket - vagy kétszer. Nem panaszkodni akarok a memóriámra, de túlterheltség alatt az olyan alantas dolog, mint az utcanevek felejtődnek el legelőször.
Ahhoz képest, hogy nyár van, kivételesen nem ömlik rólam a víz. Ingben és farmerben egészen tűrhető a késő délutáni meleg, és mivel beülünk valahová, talán nem vagyok túl szakadt. Remélem, látják majd, hogy megadom a módját ennek a beköltözésnek. Bár még nem pakoltam ki. Majd holnap.
Mikor érnek már ide? Mintha másodpercenként az órámra pillantanék...

Tesókák

Meg sem lepődök, hogy Louis érkezik hamarabb - ez ilyen női dolog, mindig késnek. nem mintha bánnám, az időnk végtelen, révén nyár van és a beiratkozás papírmunkáin kívül semmi dolgom. Nem tudom, nekik van-e, de hát az meg az ő bajuk, mondtam, hogy mondjanak le mindent mára. Bár azt nem említettem, hogy egyedül jöjjenek, kicsit kétségbe esek, hátha Nora hoz valakit... De ez még a jövő zenéje.
Lulu rámveti magát, én meg vigyorogva ölelem meg. Igen, hiányzott. Igen, örülök, hogy látom, ahogy annak is, hogy semmit nem változott. Nem nőtt, egyik irányba sem, és nem gondolom, hogy én annyival magasabb lennék ahhoz képest, mikor legutóbb találkoztunk - de valahogy mindenkivel minden beszélgetésem így kezdődik. Nem veszem magamra. Ha mégis nőttem, az csak jó lehet, nem? Az nem jó, hogy a kobakolást is ugyanúgy folytatni akarja, mint régen, de csak a helyére rázom a tincseim és egy csúnya pillantást vetek rá.
- Szerintem te mész össze. Sok stressz ér mostanában? Figyelj, egy szavadba kerül, és segítek elintézni bármit - komolyan nézek rá, mintha csak én lennék a nagytestvér. Mókából.
- Ez nem tartozik az új szokásai közé - vigyorogva pillantok fel (na ugye, hogy még nem vagyok olyan magas!) Lulura. - Anya folyton Norán sápítozik, amióta átiratkozott. Azt hittem, én vagyok a kedvenc feketebáránya! - Újra elvigyorodok. Adam hangos, Adam zavar, Adam nem higgad le... Aha. - Esküszöm, lassan már menekülnöm kellett előle, hogy ne nekem mondja. Nem hiszem el, hogy ekkora lenne a gubanc. - Megvonom a vállam. - Még nem is késett sokat.
Attól függetlenül, hogy a hangom olykor elég nagy, igyekszem kerülni a konfliktusokat. Amíg a kedves nővérkém nekem nem okoz fejfájást, nem is akarok beleszólni. Még én lennék a hibás! Persze, biztosan örülne, ha anya nem vele kiabálna végre... De ekkora szívességet nem teszek csak úgy.
- Szerintem menjünk be, nehogy mire ideér, ne legyen helyünk - az ajtó felé biccentek. Közeledik az este, habár még van egy pár óra addig, a levegő egyre kellemesebb lesz a hőség után, és mindenki jön majd vacsizni. Azt gondolják, hogy a tesótalálkozó és közém állhatnak? Nem!
Betessékelem magunkat, pontosabban előreengedem Louist, de inkább a frissességem, mint az udvariasságom miatt. Bent persze megejtem a kötelező bámészkodást: A kajálda nagyon tágas, nagyon világos, tetszenek a színei, tehát a mosolyom az arcomra ragad. Luluval az egyik ablak melletti bokszba ülünk be, én foglalok helyet középen, hogy jól tudjak bámészkodni. Azt hiszem, jártam már itt... De nem árt most igazán felmérni a helyet, hátha szükségem lenne rá a jövőben.
Alig kell várnunk pár percet és az én egyetlen, drága nővérkém is berobban. A magasságom helyett (mivel ülök és ezt nem láthatja) a hajammal heccel. Istenem, ha tudom, hogy mindennel bajuk lesz, inkább nem hívom őket sehová!
Persze, ez nem igaz. Máris tudom, mivel vágjak neki vissza. Haj, haj.
- Ahogy hallottam, legközelebb mehetünk együtt fodrászhoz - kacsintok Norára. Anyánk elég depressziós, hogy a kislánya nélkül nem tud kivel csajos dolgokról beszélgetni, úgyhogy az elmúlt évben mindennel az én fülemet rágta. Következtetésképpen nincs több titok előttem. Semmi titok.

Tesókák

- Nagyon sok mindent történt, amióta nem jársz haza... - mondom neki komolyan. Akár tanulhatnék is pszichológiát, bár az biztos, hogy nem fogok. Sokkal jobban szeretem a kézzelfogható dolgokat, amikor csinálni is kell valamit, nem csak megtanulni, aztán meg... lelkizni. Nem, nem, az nem az én pályám. Zenélni szeretek meg rajzolni, és akkor ezzel ki is lőttük minden tehetségem. - Nem, természetesen nem. - Nem hiszem, hogy ebben a suliban akadna ilyen elmélkedős szak. Egyébként... azt sem tudom, tudja e, mire jelentkezett egyetlen öcsikéje. Nem én vagyok most a figyelem középpontjában. Végre.
Noráról beszél mostanában mindenki. Anya aggódik, apának hiányzik, én hallgatom, és tessék, Lulu is hozzá tud még tenni.
- Hát az tuti, hogy azon beszélgetés alatt nem szívesen lennék otthon - elhúzom a szám, majd elvigyorodok. Anyánknak mániája a haj-kérdés. A lányoknak hosszú, a fiúknak rövid, de ápolt, sosem kócos, mindig tiszta... Szerencsére a két nagytesóm magára vonja a figyelmet ezzel kapcsolatban: Nora azért húzza a száját, mert túl hosszú, Lulu pedig csak a fejét rázza, mikor anyu fodrászhoz küldené; és így mire elér hozzám és a "loboncomhoz", már nem is kell sokáig győzködnöm, hogy így vagyok tökéletes. Bár azért néha próbálkozik. Én pedig mindig találok valami kibúvót. Nem értem, miért kell ebből ekkora ügyet csinálni. Azt sem tudom még, mi lenne a tanácsom, de ezzel a fülessel talán lesz időm gondolkozni rajta egy kicsit. "Anya elől úgysincs menekvés."
Mivel az emberek egyre többen lesznek, a helyért való küzdelem megelőzése érdekében bevonulunk, hogy ott várjuk meg a tesókánkat. Louis megjegyzésére csak a szemem forgatom. Sosem fogom megérteni a lányokat. Még Norát sem. Mintha nem lenne elég vékony. Mintha számítana az a pár kiló. Mintha ez egy pizzán dőlne el. Hülyeség. A pizza mindig jöhet. Sok-sok sajttal, természetesen.
- Egész nap erre gyúrtam, ne is mondd! - felelem. Ez nálam annyit tesz, hogy alig ettem, hogy férjen belém repeta. Márpedig ha valamelyikőjük feladná a harcot, nekem kell majd tennem azért, hogy semmit se küldjünk vissza. Kell a hely, na.
Szerencsére nem az illatok alapján kell választanunk (bár kétségtelenül képes lennék rá), hamar kapunk étlapot is, és ahogy belemerülnék, feltűnik az elveszett báránykánk. És be is szól. Hihetetlen, le sem tagadhatnák egymást!
- Tudod, ezek a verebek... - bosszúsan fújok egyet, és még mindig az étlapba bámulva a levegőbe mutatok, mintha csak felettünk is repkedne egy. Ártatlan mosollyal pislogok fel a nővérkémre, hiszen tudom, úgysem fog haragudni érte. Főleg, hogy nem is érdekli igazán, honnan tudom, csak a véleményem érdekli, ahogy Lulu megjósolta.
Az jut először eszembe, hogyha anyánk a fejét veszi, már úgyis mindegy lesz, milyen a haja.
De ezt persze nem mondhatom ki. Főleg nem ebéd előtt. Talán tényleg megsértődne.
- Meleged nem lenne többet - megvonom a vállam. - Szerintem neked minden jól áll. - Igazából fogalmam sincs. Talán azért nem sikerül elképzelnem, mert kételkedem az ügy sikerében, de nem sikerül. Az viszont biztos, amit mondok, hiszen mind a hárman remek génekkel vagyunk megáldva.
Újra az étlapomba bújok, bár nem kétséges, mit fogok kérni. Lulu és Nora közben a pizzán kívüli életről beszélgetnek, és csak a "vega" szóra pillantok fel... Halkan kuncogok még a "normális ember" kifejezésen... Majd inkább nem szólok bele a társalgásba. A gyengék úgyis elhullanak, én pedig nagyon jól fogok lakni. Persze, ettől még szeretem őket. Csak ne próbáljanak engem is salátán nevelni.
- Mutattok nekem pár király helyet - kacsintok rájuk. Tök jó, hogy így egymás mellett ülnek, egy kacsintással el lehet őket intézni. Egyébként sem kérdezem, hanem mondom, mert ez volt a tervem. - Elsőnek kigondolnál te valamit, Nora? - igyekszem minél ellenállhatatlanabbul nézni rá. - Lulu választotta a vacsihelyet - magyarázom meg, ha értetlenkedne, miért ő. Aztán úgyis Louis jön majd. Amíg el nem fáradok. Jaj, de örülök, hogy újra itt vannak!