Ed majdnem belefullad abba, hogy ne döntse romba amúgy is rogyadozó gyereknevelési próbálkozásaimat. Inkább nem is mondok semmit erre, csak bólintok a javaslatra, hogy szedjem rendbe magam. A két húgom már szerintem ott toporog a szobámban az elsősegély dobozzal. Kíméletlenül le leszek ápolva.  
- Megyek.
Úgy negyed óra múlva kerülök elő, immáron tiszta ruhában, és arra, hogy valami történt már alig pár jelből lehet csak következtetni. A szemöldököm van egy tapasz, ami alatt vékony ragasztócsíkok húzzák össze a szétnyílt bőrt. A számmal nem nagyon lehet kezdeni semmit, de a szájsebek amúgy is gyorsan gyógyulnak. Pár ujjamon is be van ragasztva az ujjperc. Ezen kívül csak a szokásosnál kimértebb mozgásom mutatja, hogy talán nem minden tagom ép teljesen. Igaz néha csillagokat látok, ha egy-egy érzékenyebb felülethez hozzáér a ruha, de ezt már szinte megszoktam az évek alatt.
A család és a vendég asztalhoz ülhetnek. Anyám megfőzte apám kedvencét, és gyorsan hozzátett még két másik fogást, ha már egyszer vendég is van, meg ünnepelünk is. Igen, ünnepelünk, de ezt még csak neki mondtam el. Apa meg is lepődik a felhozatalon, de még nem szól semmit.
Gyorsan bemutatok mindenkit egymásnak, ami még elmaradt. Ed megismerheti a két idősebb testvéremet is, akikkel eddig még nem találkozott, még egy fiú és még egy lány.  
- Most pedig örömmel bejelenthetem, hogy nincs több bandázás. - szólalok meg a végén. - Feng ugyanis kirúgott.
Most a seb ellenére fülig ér a szám. Az a zsivány ezért kajtatott már hetek óta, hogy ezt lerendezze, csak ugye ha megüzeni valamelyik sráccal, akkor oda a színjáték. Mondjuk ezt nem értem, hogy mért nem tudott mondjuk egy e-mailt írni ... na, jó, az meg a rendőrség szempontjából nem jó ötlet. VAgy úgy gondolta, hogy akkor is bujkálnék, ha tudnám a szándékát? Most már mindegy.
De most minden kerek lett, nem én léptem ki, hanem ő tett ki a bandából, előtte még megmutatta, hogy ő az erősebb, és ezzel a tekintélye helyreállt. A srácok nagy része nem lát át ezen az egészen, aki meg igen, az bölcs döntésnek tartja valószínűleg.
A család is jól fogadja a hírt. Apám bólint, anyám mosolyog.
- Jelentősen csökkenni fog a kötszerszámlánk? - csíp oda nekem Huang, az idősebb bátyám.
- Ne reménykedj, ha apa munkába áll, Lao kaszkadőrködni fog. - veti oda Lanying.
- Kész anyagi csőd ...
- Jaj, ne szeressetek már ennyire! - nevetek fel, aztán végre enni kezdünk.
Én csak igen kis darabokban merem a számba venni az ételt, így aztán lassan eszem.

Igyekszem észrevétlen maradni már amennyire az öltönyös alakom, ahogy egy kisfiúval játék-autózom észrevétlen lehet. De igazán nem kívánok belefolyni a családi ügyeikbe. Amikor szólnak eltesszük az autót, a távirányítójával együtt, kezet mosunk majd helyet foglalok az asztalnál, ott ahol mondják. Aztán meg nem tudom eldönteni, hogy felálljak meghajolni, kezet nyújtsak vagy mit is csináljak, amikor megjelenik még egy pár családtag - tényleg kínaiak, jóval többen vannak, mint kellene. Mármint félre értés ne essék, nem kívánom egyiknek sem, hogy ne legyen. Csak én személy szerint nem ismerek egy családot sem, ami ekkora. Legfeljebb a könyvekből-filmekből ismerős a helyzet. Nem kellemetlen, de attól még fura.
- Edgar Seung Winters - mutatkozom be, mert nem emlékszem, hogy Laoval bemutatkoztunk volna, de mivel barátnak mondtam magam hülyén venné ki magát, hogy nem tudja a nevem, így a megfelelő pillanatban a megfelelő helyen közbevetem. Aztán csak várok, hogy mi lesz, mert hát érezhető, hogy várunk még valamire. Hamar kiderül az "nagy" hír. Én meg ülök csendben és inkább nem teszem szóvá, hogy Fengnek nyilván nem ártana pár nyelvlecke, hogy megtanulja, a kirúgás-t nem kell szó szerint értelmezni. Pedig amúgy jó poén is lehetne, csak abban nem vagyok biztos, hogy a hely és az idő megfelelő most erre.
Maradok hát csendben, mosolyra húzom a számat, és hallgatom a kommenteket és megjegyzem magamnak, hogy itt bizony mindenki tud mindent. Aztán csak felkapom a fejem, hogy kaszkadőrt említenek. Egy darabig figyelem Laot, de nem mondok semmit. Viszont ez a téma érdekel. Erről majd később - már ha lesz ilyen alkalom megkérdezem.
Miután mindent megbeszéltek kezdődhet az evés. Egy darabig csak figyelek, aztán kezembe veszem a pálcikákat. Próbálgatom, reményeim szerint nem túl feltűnően. Hihetetlen mennyire nem áll kézre, pedig csak egy picit rövidebb. Na jó az anyaga is más, mint amihez szoktam, de valahogy úgy érzem magam, mintha hirtelen balkezessé váltam volna. Azért két-három nyitás csukás után, úgy hiszem képes leszek a tányéromra pakolni mindent, amit eszem, onnan meg a számba, így bár a legtöbb dologról csak megtippelni tudom micsoda - elvégre a hozzávalók egy részét én vettem - óvatosan veszek ebből-abból. Leginkább abból, amiből a többiek is tették.
Csendben eszem, kissé talán esetlenül. Újra meg újra érzem, hogy ez a pálcika nem lesz a kedvencem. Közben meg olyan őrült gondolataim támadnak, hogyha kínai étterembe találnék menni, viszem majd a saját pálcikáimat. Meg hogy ezek az ételek egész jók, de lehetnének kicsit csípősebbek...

Az evés alatt keveset beszélünk, ezt apám vezette be, és mi tartjuk magunkat hozzá. Ő láthatóan el is fárad, mire vége az étkezésnek, anyám és az egyik húgom betámogatják a szobájába. A másik nekiáll leszedni az asztalt, a két fiú meg lelép, így kettesben maradunk Eddel.
- Gond nélkül kijutottál? Nem piszkáltak? - kérdem, miközben kiterelem a hátsó kertbe, mivel még egészen jó idő van. - Elnézést, amiért egy ilyen szituáció közepébe cseppentél!
Persze én mondtam, hogy lépjen le többször is, ő erősködött, hogy marad, de végül kitartott, és ez tetszik nekem. Kicsit nagy a szája, de legalább nem szájhős.
Van kinn egy asztal, oda ülhetünk. Most, hogy a család már nem figyel, valamivel még lassabban mozgok, és még óvatosabban ülök le. Pár napig mozgáskorlátozottnak fogom érezni magam, de aztán remélhetőleg egy életre nyugi lesz.

Azt nem mondom, hogy jól lakok, de nem akarok udvariatlan lenni és túl sokat enni, vagy még szedni. Egyébként is Ebony megöl, ha hazaállítok és közlöm, hogy már ettem ő meg feleslegesen fárad a vacsorával. Az is megkönnyebbülés, a fura, rövid pálcikákat letehetem.
Illedelmesen megköszönöm a finom ételt, aztán várok, mert fogalmam sincs, mit illik meg mit nem. Szerencsére hamar kiderül minden. Magunkra hagynak minket Laoval és ő rögtön meg is szólal, ahogy mindenki hallótávolságon kívülre kerül.
- Elbeszélgettünk az egyikkel a gyávaságról, de nem egyeztek a nézeteink - felelem könnyedén és megvonom a vállam. Valahogy feltételezem, hogy Lao véleménye inkább a kínai fickóéra hasonlítana, én pedig nem akarok elrontani, az amúgy egész jó kapcsolatunkat. Bár nem tudom, rövid ismeretségünk minek nevezhető.
- Semmi probléma. Úgy vélem ez még a könnyedebb esetek közé tartozik. Nem kéne elmennie egy orvoshoz? - érdeklődöm, mert bár játssza a macsót én láttam, hogy amint kettesben maradtunk még nehezebben mozdult és ki tudja, talán néhány bordája is eltört... vagy valami rosszabb. Szívesen segítenék még neki. Tudja fene, jó szívem van, meg aztán érdekes embernek is tűnik.
- Mostantól tényleg békén hagyják? - kérdezek még, mert tényleg nem tudom mi a szokás a kínaiaknál. A filmekben ez sosem ilyen egyszerű, apám ügyei meg jóval magasabb szinteken mozognak. De az biztos, hogy ott kevesen szállnak ki egy bandából élve. Megértem, hogy az öreg nem mesél(t) róluk soha. Hiszen óvni akart minket. Én meg azt hiszem, pont emiatt érdeklődöm sokkal jobban, mint kellene. Nem, nem tervezek bűnözővé válni, de egyet-kettőt igazán szívesen megismernék közelebbről is.

Felnevetek az első mondaton.
- Legyáváztad őket? Hát neked sincsenek gátlásaid! Kérlek, ne magázz, már szinte bajtársak vagyunk!
Egy ideig még vidulok a helyzeten, de aztán megpróbálom kicsi komolyabbra fordítani a szót.
- Alapvetően akit kirúgnak a bandából, az szabad préda, meg ellenség. De a srácok eddig is csak parancsra kötöttek belém, ez ezután sem fog változni. És alapvetően a lényeg az, hogy a közösség prosperáljon, tehát nem fognak egy jól menő üzleti vállalkozást piszkálni csak szórakozásból. Nálunk az ilyen bandák a rendfenntartás részei, mivel a kínaiak még mindig jobban bíznak a saját igazságszolgáltatásban, mint a rendőrségben. Persze van köröttük balhé is.
Lanying megjelenik, és hoz nekünk teát, meg csészéket, aztán el is tűnik.
- Nem kell orvos. A harcművészetben többféle ütéstechnika létezik. Aki magas szinten van, az el tudja dönteni, hogy csontot akar-e törni, vagy szövetet roncsolni, esetleg csak elzsibbasztani a másik karját, lábát. Feng nagyon látványosan elvert, és most több csillagot látok, mint talán egész eddigi életemben, de ezek a sérülések pár napon belül mind elmúlnak, csak ki kell várni.
Na, de eleget beszéltem már magamról, róla meg még szinte semmit sem tudok.
- Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozol, és honnan jött az az őrült ötleted, hogy belemászol ebbe az egészbe?

Mosolyra húzom a számat, aztán bólintok. Tulajdonképpen legyáváztam őket, igen. Aztán átnyúlok az asztalon, hogy kezet rázzak vele.
- Ed és szia - ha már mindenáron tegezni akar, jussunk el valóban oda, hogy bemutatkoztunk egymásnak. Nálam ilyen furán működnek a dolgok. Egyébként meg úgy vélem ő az idősebb, tehát mindenképp meg kellett várnom, hogy felajánlja a tegezést. Ha meg túl vagyunk a formaságokon figyelek, hogyan működik az "alvilág". Nekem ez már az. Az is biztos, hogy taxival megyek haza, lassan ugyanis sötétedik és nincs az az isten, hogy én ezen a környéken sötétben, egyedül mászkáljak. Amúgy sem tudom, hogy hol vagyok pontosan.
Szóval hallgatok, a logikusnak tűnő dolgokra bólintok a többinél is csöndben maradok. Mindig tanul valami újat az ember. Én például most a harcművészetekről, mert én eddig csak azt tudtam, hogy a legtöbb nem arra van, hogy kicsináljuk a másikat, hanem az elme, a lélek és a test egyensúlyának megtartására, önvédelemre, meg a többi ilyen hasonló maszlag.
- Bámulatos - jegyzem meg, csak úgy mellékesen magamnak, és az a hülye ötletem támad, hogy meg fogom kérni Lao-t tanítson meg, csak néhány alap dolgot. Akkor legalább lesz némi esélyem a hasonló fickókkal szemben. De egyelőre ezt a gondolatot elteszem későbbre, mert kérdez.
- Tanulok - felelem, aztán hozzáfűzöm - riporter leszek - ebből már sejthetné, hogy nem vagyok százas, és hogy keresem a bajt, ha az magától nem talál meg és azt sem kifejezetten érdekel, ha nem úszom meg szárazon. Elvégre egy jó riporter bármit megtesz, hogy megszerezze a szükséges információkat, hogy elkészítse a legjobb riportot. Gondolom én aztán lehet csak túl sokat képzelek a dologról.

Ed szűszavú lett hirtelen, ahogy itt ülünk, bezzeg az utcán be nem állt a szája.
- Riporter?! - kérdezek vissza kicsit meglepetten, aztán elvigyorodom. - Na, neked se mondok többet semmit! Még jó, hogy nem zsaru... Ó, te jó ég!
Nyilván a bandából való élve távozásnak az egyik alapfeltétele, hogy az ember hallgat, mint a sír. Eddig persze nem mondtam semmi titkosat, ezt mindenki tudja nálunk, és a környékkel foglalkozó zsaruk is. Amelyiknek van esze, az ha valami bűntény ügyében kell nyomoznia, akkor együttműködik velünk, és együtt teszünk rendet. Vannak nézeteltérések, kicsit másképp értelmezzük a bűn fogalmát, de azért alapvetően lehet békésen egymás mellett élni.
- Mikor fogsz végezni? Jó a suli? - kérdezek aztán tovább, hátha két fél szónál többet is ki tudok húzni belőle.
Közben már galád módon azon jár az eszem, hogy mire lehetne használni ezt az új ismeretséget a cég érdekében. Egy kis cikk a vállalkozásról? Végül is érdekes téma, biztos neki is jól jönne valami ilyesmi majd.

Töltök egy csésze teát új ismerősömnek és magamnak is. Ha már voltak ilyen kedvesek, én meg a nagy figyelésben voltam olyan udvariatlan, hogy elfelejtettem megköszönni, ez a minimum. Közelebb tolom a csészét Laohoz, aztán magamhoz veszem a sajátomat. Óvatosan beleszagolok, próbálom kitalálni milyen fajta. Aztán ha nem tűnik ihatatlannak, akkor bele is kortyolok.
- Ühm - bólintok, aztán lenyelem a teát és nevetni kezdek. - Annyira nem vagy érdekes, ne aggódj! - felelem, s remélem nem veszi sértésnek. - A terveimben nagyobb halak szerepelnek. Amúgy szerintem rosszabbak vagyunk, mint a rendőrök, mert a rendőrök titokban tartják, amit kiderítenek, a riporterek viszont mindent nyilvánosságra hoznak...
Fejtem ki a véleményem, és nem köntörfalazok, én őszinte ember vagyok, amíg a helyzet nem kívánja máshogy. De alapjáraton fontos nekem az igazság, nem szeretek füllenteni sem és másoktól is azt várom általában, hogy őszinték legyenek velem.
- Frances Egyetem, itt L.A.-ben a legjobb, biztos hallottál már róla... Nekem amúgy nem tűnik olyan extrának - megvonom a vállam, nem igazán van viszonyítási alapom az igaz. De a gimiben mindenki azzal ijesztgetett minket, hogy majd az egyetem milyen nehéz lesz, nekem meg még nem tűnt fel.
- Még legalább két év - húzom el a számat végül, mert azért ez zavar. Én mennék már most is. Bár nyilván tök zöldfülű vagyok. De azért kipróbálnám, milyen ha bedobnak a mély vízbe és tényleg a mély vízbe, mert amit most végzünk gyakorlat címszó alatt az egyszerűen nevetséges.
- A kaszkadőrködés, hogy jött? - kérdezek végül én is. Ez amúgy is érdekelt már egy ideje.

- Köszönöm! - Veszem át a teát. Az én kezem remegne, amikor fogom akacsót, szóval ezért is nem próbálkoztam vele.
- Nem?! - kérdezem, és még kicsit meg is emelkedek ültömben, mint aki zokon veszi ezt, de persze csak játék az egész.
Igen, Ed legalább őszinte. Nem tudom, mi lenne, ha a mai történéseket Feng valami helyi diáklapban látná viszont. Szerintem vehetnék egy ásót, és elkezdhetném ásni a saját síromat. Meg persze Ed-ét is.
- Igen, ismerem a Fracest. Jártam ott, meg dolgoztam is néha onnan diákokkal. Nem sokára lesz egy reklámfilm forgatás, azon is azt hiszem onnan fog szerepelni valaki. Ahogy elkezdtem besegíteni apámnak a munkába, akkor találkoztunk pár kaszkadőrrel, és elkezdett érdekelni, mit hogyan csinálnak. Azóta szeretnék az lenni. Ja, igen, te még azt hiszem, nem tudod, mivel is foglalkozunk. Apám meg én, illetve most jelenleg csak én állatokat szerepeltetünk filmekben és egyéb rendezvényeken. Az állatok nem a miénkek, a stáb kikölcsönzi, és mi gondozzuk őket, amíg a forgatás tart, illetve megpróbáljuk rávenni őket a szereplésre.
Két kézzel biztosítom, hogy a tea a csészéből tényleg eljusson a számig, és ott is lehetőleg a jobb szélére, mert ha a balhoz ér a forró ital, az kellemetlen lenne. De kel a folyadék, mert az segít a regenerációban.

Biccentek, aztán válaszolok. Jót derülve a reakcióján is.
- Bocs, de egyelőre nem tűnsz annak. És ahogy hallottam, nem is tervezel bekerülni abba a rétegbe... - megvonom ismét a vállam. Ez már valahogy a részemmé vált. Bár nem jó szokás. Azt hiszem akkor alakult ki bennem, amikor kamaszodni kezdtem és apám egy-egy alkalommal valami műérdeklődést mutatott az irányomba. Azóta persze megbántam, hogy akkor ilyen flegma voltam, de utólag könnyű okosnak lenni. - Mellesleg, szerintem jó döntés volt - fűzöm még hozzá, hogy ne értse félre a vállvonogatásomat. Elvégre a kölyköket, meg a családját elnézve, jobb ha tisztességesen él. Már amennyire lehetséges ez még az ő esetében.
- Értem - bólogatok és figyelek. Közben elfogy a teám és érzem, hogy ideje menni. Késő is van, neki meg nyilván pihennie kell. Leteszem a csészét az asztalra, majd előveszem a telefonomat.
- Szívesen beszélgetnék még veled, de azt hiszem jobb ha megyek. Neked is jót tenne egy kis pihenés - állapítom meg nagy bölcsen. - Hívok egy taxit és már itt sem vagyok - mutatom fel a telefont. Persze ennyire nem megy gyorsan a dolog, de ha nincs ellenvetés tárcsázom a taxitársaságomat és leadom a rendelést, meg hogy siessenek. Ahogy szoktam. Ha ideérnek, majd hívnak. Leteszem a telefont, aztán ismét Laohoz fordulok.
- Köszönöm a vendéglátást. Majd mond meg - kérem, aztán egy pillanatnyi habozás után megkérdezem:
- Ha jobban leszel, nem tanítanál pár egyszerűbb mozdulatot? - Fel vagyok készülve a nemleges válaszra. De ugye, néma gyereknek anyja se, ha nem kérdezem meg, akkor sosem derül ki. Az is lehet, hogy soha többet nem akar látni. Tulajdonképpen az is teljesen rendben van. Mindenesetre megvárom a választ, bármi is legyen az. Aztán felállok, meghajolok és kimegyek. Belebújok a cipőimbe, s a ház előtt várom meg a taxit, hogy ne legyek tovább terhére senkinek sem.

- Látod ez a baj a társadalommal,meg a hírekkel! Csak a bűnözők érdekesek! - bökök feléje, és egy féloldalas kaján vigyorral megtoldom, amiért most csőbe húztam. - Te magad mondtad ki, mi a legnagyobb baj a médiával.
Ha nem a szörnyűségeket "hájpolnák", akkor szerintem jobbak lennének a TV műsorok is, nem mintha mostanában lenne időm nézni Tv-t.
- Persze, hogy jó döntés volt. De azt a rossz döntést, hogy csatlakozom, azt kb. nyolc évesen hoztam. Akkor jöttem át Kínából Amerikába, és az volt az egyetlen hely, ahol elfogadtak. Most magyarázd meg egy nyolc évesnek, hogy akik nem köpik arcon, azok a rossz emberek! Egyébként nem is azok annyira, hidd el, ők sem. Jobbak, mint egy díler.
Én is szívesen beszélgetnék még Eddel, de ágba vágyom, még ha aludni nem is fogok tudni most rögtön, vagy akár órákig sem.
- Hasonlóan gondolom, de nem tartóztatlak, tényleg pihennem kell.
Amíg Ed taxit hív, én kerítek egy névjegyet, és aztán átadom neki. Arra, hogy tanulni akar, és pont tőlem, csak egy ragadozó pillantást kap válaszul.
- Akkor írj nekem egy e-mailt, és arra válaszolva majd megírom, mikor érek rá kiszorítani belőled  a szuszt. - nézek rá aztán, és gonoszul vigyorgok hozzá, bégül az ajtóig kísérem.

//Kösz a játékot!//