Be kellett mennem a városba, elintézni ezt-azt. Na meg, ültem pár órát a bírósággal szemben levő kávézóban, hátha... De nem láttam Apát. Így hát, most, hogy látszólag kiolvastam a tegnapi újságot, és elfogyott a kávém is, meg a szendvicsem is, nincs más dolgom, mint hazamenni. Kedve szegetten bóklászom az utcákon, nem igazán figyelve rá, hogy merre megyek, mert elmerülök a gondolataimban. Legutóbb felvettem ha már nem lakunk otthon, és csak heti egyszer megyünk haza ő is elintézhetné, hogy olyankor otthon legyen. Mégis csak hétvége... De hát nem. Nem lehet.
Ahogy így lépkedek hirtelen furcsa zörejre leszek figyelmes. Talán egy kuka borult fel nem messze egy mellékutcában. Kíváncsian fordulok arra, s lassan óvatosan megyek közelebb. Egyre több lesz a zaj, s nem nehéz kitalálni, hogy három vagy talán négy férfi veszekszik, verekszik. Bár még nem hallom, hogy pontosan mi okozza a problémát. Hiába sejtem, hogy jobb lenne távol maradni ettől, nem figyelek a belső hangra, és tovább megyek. Hangos csattanás, majd puffanás. Valakit fellöktek - gondolom. Bepillantok a kis zsákutcába, aminek a sarkán állok, aztán rögtön vissza is kapom a fejem. Jó helyen vagyok, itt verekednek ez már biztos. Visszapillantok, vigyázva rá, hogy ne vegyenek észre.
A helyzet nem túl fényes. Hárman egy ellen. Kicsit sem tűnik fairnek. Ugyanakkor az is biztos, hogy velem nem sokra megy szerencsétlen. Legfeljebb elfutni tudok és bízni benne, hogy nem érnek utol. Szétnézek, az esélyeket latolgatva. Van itt egy lakás, bár látszólag nincs otthon a tulaj. Előveszem hát a telefonomat és tárcsázom a rendőrséget. Közben előveszem a kulcsaimat, amik egyáltalán nem nyitják ez az ajtót, de ezt a jelenlevőknek nem kell tudni. Befordulok, teszek pár lépést, így már biztos észrevesznek.
- Halló, szeretnék egy bejelentést tenni. A házam előtt verekedés van, nagyon hangosak.... Igen... - szünetet tartok, amíg az adataim iránt érdeklődik a hölgy a vonal túlsó végén. Fogalmam sincs, hogy hívnak. Mármint, hogy hívják, aki itt lakik. Csak a címet diktálom be. Azt ugyanis, már sikeresen leolvastam... Közben persze folyamatosan figyelem, hogy reagálnak. Ha úgy döntenek meglincselnek engem is, akkor bizony fel kell vennem a nyúlcipőt és nem fogok tovább cseverészni a hölggyel.

Forgatásra kell mennem este, éjszakai jelenetet veszünk fel, de anyám megkért, hogy előbb még vásároljak be. Mivel szoros az idő, árkon, bokron és sikátoron keresztül szaladok ela  boltba, és aztán arrafelé is tartok vissza a holmikkal egy hátizsákban.
Az egyik sikátorban egyszer csak valaki elém áll, és ketten már rám is vetik magukat hátulról. Az elsőt felismerem, ő Shen, a bandából, feltételezem a többiek is onnan vannak. Hiába, no, nehezen emésztik meg, hogy otthagytam őket. Mindig jönnek ezzel a  a "nem lehet kiszállni" szöveggel.
Egyenlőre kitérek előlük, közben felrúgok egy kukát, de kicsire nem adunk.
- Lao, Feng látni szeretne.
Feng a főnök a bandában. Nyilván meg akarna dorgálni. Most akkor ha velük megyek, akkor nagy verést kapok, ha megpróbálok szembeszállni, akkor valószínűleg kisebbet.
- Már a múltkor is mondtam, hogy felejtsetek el! Na, gyertek!
Kettő még menne. Hárman.... necces. Biztos nagyon fogok fájni a végén, de elvinni nem tudnak. Nincs az az isten!
Hárman jönnek egyszerre, három szögből. Az első elől kitérek, a másodiknak behúzok, a harmadiktól meg én kapok egyet. Eddig ez egész jó, egy-egy, ha úgy vesszük, csak nekem három egyre kéne állnom a sikerhez. A következő menetben megpróbálok a harmadik fickó elől is kitérni, de nem jön össze, és ennek eredményeképpen az elsőtől is kapok egyet.
A srácok úgy egy éve még a barátaim voltak. Na, jó, inkább "cimbik". Most meg egymásnak esünk.
Halványan érzékelem, hogy valaki befordult a sarkon. Hát, öregem, te rosszkor vagy rossz helyen. Négy ököl áll meg egyszerre a levegőben, amikor meghalljuk, hogy éppen "bejelentést tesz". Itt rendőrök lesznek perceken belül. Egymásra nézünk, aztán ők hárman az egyik irányba iramodnak el, én a másikba. Ezt máskor fogjuk lemeccselni.

A dolog sokkal jobban működik, mint várom. Egyszerre állnak meg az öklök, s el is szelel a túlerő, szerencsére nem felém. A másik férfi is menekülőre fogja. A telefonban közben tovább kérdezgetnek.
- Elnézést. Közben megoldódott a probléma... Nem, nem kell, hogy kifáradjanak - mondom a hölgynek. S zsebre vágom a kulcsaimat, amiknek itt úgysem veszem hasznát. Sarkon fordulok és elindulok kifelé a sikátorból. - Igen, sajnálom. Persze természetesen. Köszönöm a segítségét. Visszhall.
Rázom le végül a telefonban a nőt. Tudom, hogy kellemetlenséget okoztam nekik, de hány téves riasztást kapnak naponta? Igazán nem ezen fog múlni. Elteszem a telefont is a zsebembe, aztán nyújtózom egyet, s tovább indulok. Nem kell sokat sétálnom, meglátom az előbbi férfit. Talán ő még hallotta, ahogy elutasítom a rendőri segítséget, amikor elsietett mellettem. Fogalmam sincs, de kapott néhány ütést, ami miatt talán nem ártana felkeresnie egy orvost, de legalább egy gyógyszertárat.
Igaz, az is meglehet, hogy pont ő a rossz fiú a másik három azért verte, de valahogy nem ezt a benyomást kelti, a hátizsákjával. Nem, nem is látszik ártatlannak. Apám ügyeit figyelve megtanultam ezt azt a rossz fiúkról. Fogjuk rá, hogy megérzés, de ez szerintem a kevésbé rossz kategória.
Kicsit gyorsabbra veszem a tempót, hogy utolérjem. Aztán, amikor mellé lépek, előre hajolok, hogy felmérjem az esetleges külső sérüléseket.
- Jól van? - érdeklődöm, felkészülve rá, hogy elküld melegebb éghajlatra.

Hát ez rizikós volt. Mikor kiérek az utcára, és már elérek a következő sarokig, akkor megtorpanok. Éppen azt akarnám megnézni, hogy a táskában megsérült-e valami bevásárolni való, amikor mellém ér a telefonáló. Igen, azt halottam, hogy visszamondta a hívást, de ettől még a zsaruk erre járhatnak. Nem akarok most a rendőrségen tölteni kihallgatással három-négy órát.
- Persze, köszönöm. - felelem, és nem akarok vele különösebben szóba elegyedni, és igazából ennyit még fel se veszek, amennyit kaptam. Az arcomon ugyan látszik az egyikük öklének a nyoma, de ez lényegtelen.
Leveszem a hátizsákot, és belepillantok, aztán egy cifrát káromkodok kínaiul. Az egyik flakon megrepedt, és a benne lévő szójaszósz épp most áztatja el az összes többi cuccot, amit vettem. Vissza kell mennem a boltba. A hátizsák tartalmát a közeli kukába borítom, a zsák belsejét kitörlöm az egyik áru papírcsomagolásával, és már fordulok is vissza a sikátor felé.
- Szerintem tűnj el a környékről, ha nem akarsz bajt magadnak!
Persze bagoly mondja verébnek, hiszen éppen arra tartok, amerre az a három elszaladt. De anyám apámnak akar főzni valamit, amit megkívánt, nincs az az isten, hogy én ne vigyem haza ami kell hozzá.

Azt mondja jól van, de ahogy kinéz az nem ezt mutatja. Látszik az arcán, hogy kapott pár ütést oda is. Mégis az érdekli, hogy a táskája tartalma ép-e. Bár kínaiul nem beszélek, tökéletesen értem a reakcióból, hogy nincs elragadtatva. Kis híján fel is dönt olyan slunggal indul meg a szemetes felé, hogy kihajítsa, a sérült flakont. A szemétbe pillantok, hogy mi mindent dobott ki. Szerintem egy részét nyugodtan megtarthatta volna, de kukázni azt nem fogok. Inkább utána sietek és előveszek a zakóm zsebéből egy csomag papír-zsebkendőt.
- Parancsoljon - nyújtom oda, hogy tovább tisztogathassa magát. - Szerintem az arcának sem ártana egy kis vizes borogatás...
Jegyzem meg csak úgy mellékesen. Miközben mintha mi sem lenne természetesebb lépegetek mellette. Igazából nem tudom miért. Valahol talán vágyom a veszélyre. Még jól is venné ki magát... Igaz apám akkor sem engem védene, hanem legfeljebb a rossz fiúkat. De ez ahhoz túl piti ügy.
- Ha bajt akarok, maradhatok? - kérdezek vissza, csak úgy mellékesen. Értékelem a figyelmességét, de nem kérek belőle. Hiszem, hogy tudok magamra vigyázni. Persze egy verekedésben csúnyán alul maradnék, ezt belátom én is. De nem valószínű, hogy azok a fazonok egyhamar visszajönnek és újra próbálkoznak. Teljesen logikátlan lenne. Az elképzelhető, hogy figyelnek. De ahhoz nem látszottak elég okosnak, így ezt a lehetőséget is elvetem.
- Gyakran akarják megverni? - érdeklődöm, bár nem kívánok túl személyes lenni. Épp ezért nem is az okra kérdeztem rá, és ha nem akar, úgysem válaszol. De azért egy darabig még vele tartok. Attól, hogy kívülről nem látszik kaphatott néhány nagyobb ütést is, mielőtt odaértem. Ha pedig úgy alakul, akkor nem árt, ha van valaki, aki kihívja a mentőket.

Arra, hogy az arcomnak vizes borogatás kell csak ciccenek egyet, mint nyilvánvaló hülyeségre. De a fickó nem tágít, jön mellettem. Nem csak jön, de dumál is. A következő megjegyzésre megtorpanok, és végigmérem.
- Te... bajt ... Ahha ... - látszik rajtam, hogy jót szórakozom a felvetésen. Ez a kölök még életében nem volt bajban.
Beérünk a sikátorba, és azért itt már jobban figyelek. AZ rendben, hogy azok hárman elfutottak innen, de az első dolguk volt, hogy telón jelentettek Fengnek, és Feng meg minden, csak nem hülye. Ha tényleg kellek neki, akkor visszaküldi őket, vagy valaki mást a környékre. Nem szeretném, ha még egyszer meglepnének.
A következő kérdésen már röviden fel is nevetek.
- Nem, csak ha meglátnak. De eddig még nem igazán sikerült elpáholniuk.
Nyilván ez nem lesz így örökké, én is tudom. Feng dühös, és előbb-utóbb példát statuál velem, minél tovább húzom, annál fájdalmasabb lesz, csak nem akarok addig kiesni a munkából, amíg apa fel nem épül. Már sokkal jobban van, az étvágya is visszatérőben, szóval van rá remény, hogy nemsokára talpra áll. Akkor majd ráérek a saját gondjaimmal törődni. Addig meg csak elfogócskázunk még ...
Mondjuk ez a helyzet most eléggé rizikós. Ez a dinka meg nem fogja fel, hogy mivel is játszik. De én szóltam, innentől az ő baja, ha belekeveredik.

Végig néz rajtam, én is magamon. Teljesen rendben vagyok. Bár az is egyértelmű, hogy az ő fejében nem ez jár.
- Szórakoztató vagyok? - nézek rá felhúzott szemöldökkel, közben zsebre vágom a kezeimet - Van az a mondás, hogy a baj nem jár egyedül. Vegyük úgy, hogy maga a baj, én meg biztosítom, hogy igaz legyen az előbbi állítás.
Persze eszemben sincs komolyan bajba keveredni. Elméletben még érdekes eljátszani a gondolattal, gyakorlatilag nem sok hasznom lenne belőle. Tapasztalaton kívül, tulajdonképpen semmi. Azt pedig azért lehet, hogy kihagynám.
- Áh értem. Általában nincsenek túlerőben, de mostanra rájöttek, hogy egymagukban kevesek... - állapítom meg a tényeket, mert mi másról lenne szó. Közben azért figyelek a környezetre is, ha esetleg visszajönnének. De a kezem a zsebemben, a telefonomon. Ha bármi van, rögtön tudom hívni újra a rendőrséget. Még az sem kell, hogy beszéljek, a gps miatt úgyis be tudnak mérni. Nem aggódom különösebben.
- Egyébként, miért is erre megyünk? A fő úton gyorsabb lenne... Kihagyhatna néhány verekedést, egész biztos időt nyerne vele - persze sejtem, hogy alapvetően, ha nincsen az előbbihez hasonló közjáték, akkor erre talán rövidebb, de biztos ő is belátja, hogy a veszély faktor rontja az idejét. Most például másodszorra is bevásárolhat. Nem csak idő de pénz pocsékolás is. Ő pedig pont nem úgy néz ki, mint akit felvet a pénz. Nem mintha közöm lenne hozzá. Épp ezért ezt nem is hozom fel neki. Valahol már az is jó pont, hogy eddig elviselt, persze. Ha úgy vesszük, saját felelősségemre követem, így beleszólni valója sincs. De elküldhetne, ha akarna. Én viszont makacs vagyok, s mivel eddig nem tette, úgy veszem, nincs ellenére a társaságom.

Az a baj, hogy igaza van. Lehet, másodszorra nem erre kellett volna jönni. De felhúzta az agyam ez a repeta bevásárlás, és nem gondolkodtam. Mintha a tetőn az előbb felbukkant volna egy fej, csak aztán vissza is húzta a tulajdonosa. Még a végén tényleg bajba kerülök ma, és ez a pupák is itt velem.
- Figyelj, kérnék tőled egy szívességet! Ha esetleg mégis előkerülnének, vedd meg ezeket! - a kezébe nyomom a bevásárlólistát - és vidd el erre a címre! - adok egy névjegyet. Apám céges vállalkozása, de a lakásunkba van bejelentve az iroda.
- Különben azt, hogy egymagukban kevesek már tudják egy ideje. Azt nem értik, hogy már nincs időm velük játszadozni, mert dolgozom.
Hogy ne tudnák, amikor az elmúlt években majd mindent elvertem egyszer-kétszer csak úgy barátilag még a bandán belül? Persze őket meg nem érdekli a családi vállalkozásunk sikere vagy csődje. Fenget csak az érdekli, hogy valaki ellentmondott neki. Ő az egyetlen már a bandában, akit egy-egyben nem tudok megverni. De szerintem ez is csak idő kérdése lenne, és ezt ő is tudja, ezért nem értem, mért bánja, hogy önként kiszállok és meghagyom neki a szemétdombját. Aztán persze lehet, csak ezt az utolsó verést akarja nyélbe ütni, hogy ne csorbuljon a  tekintélye, utána meg kirúg, és békén hagy.
- Ha többen is megjelennek, ne avatkozz bele! A saját érdekedben mondom, nem szeretnél a figyelem középpontjába kerülni náluk. De ne is fuss el, mert akkor elkapnak. Ha nem állsz ellen, akkor el fognak engedni, mert csak én kellek.
Én tőlem telhetően vázolom a szituációt, de ha nem hallgat rám, akkor nem tudok mit tenni.

Meglep. De tényleg. De legalább belátja, hogy igazam van. Nem mondja ki, de látszik rajta. Aztán meg megint meglep, mert szívességet kér. A kezembe nyom egy bevásárló listát, meg egy névjegyet.
- Nem probléma. Jó szakma - állapítom meg, ahogy elolvasom a kártyát, aztán betolom a zakóm zsebébe. A pénztárcámba is tehetném, de onnan előbb elveszik, főleg, ha visszajönnek a haverjai. Akik nyilván már nem a haverjai, de a szavaiból elég egyszerű leszűrni, hogy valamikor egy bandát alkottak. Tipikusan a megtért bűnöző kategória. Én meg gondolatban hátba veregetem magam, amiért jó volt a megérzésem, hogy nem ő a rossz fiú. A bevásárló listából az is biztos, hogy családja van, valószínűleg a vacsora múlik a listán.
- És a családjának mit mondjak, ha kérdezik miért én viszem a vacsorának valót? - mert ugye egyértelmű, hogy ez lesz az első kérdés, amint beállít egy idegen a Hsien-yung rezidenciára. Aztán nem tudom mennyire örülne, ha az igazat mondanám. Én meg tudok alkalmazkodni, ha azt mondja mondjam, hogy randija lett, nekem az is jó. Tudok hazudni, bár ritkán élek vele.
- Áh, akkor túl sokat verte őket, és már nem emlékeznek? - kérdezem vigyorogva, egyre érdekesebb a fazon, közben felpillantok én is, mert az az érzésem, hogy figyelnek minket. Nem szeretem ezt az érzést. Ahogy azt sem, amikor olyan tanácsokat osztogatnak, amiből érződik, hogy igazából mindegy mit csinálok, mindenhogy rossz vége lesz.
- És előtte azét még bevernek nekem is párat? - csak hogy tisztázzuk, hogy mi jön. Tudok én rendesen viselkedni, csak hát, nehéz nemet mondani a futási kényszernek, ha éppen az tűnik a legjobb megoldásnak - Nem lenne egyszerűbb, ha lefizetném őket?
Sejtem, hogy ez itt nem a pénzről szól, de csak van olyan összeg, amiért lemondanának egy kis balhéról, vagy nem? Apám köreiben pénzzel minden megoldható. De pitiánerek közt, fogalmam sincs, hogyan működik ez.

Basszus, igen, mit mondjon? Vágok egy grimaszt, hogy mi is legyen. Nem könnyű. Egyrészt nem akarom anyámat megrémíteni, másrészt meg, ha hazajutok úgyis látni fogja, hogy miért nem én vittem haza a cuccot.
- Az igazat! Feng és a bandája elkapott. A többit már tudni fogja.
És ha hazaérek, tőle fogom kapni a következő pofont, az az után következőt meg apámtól. Csak már ott tartanánk...
A feltételezésem, hogy amnéziásra vertem a bandát megint jót nevetek.
- Ahhoz nekik túl kemény fejük van. - intek aztán nemet a feltételezésre.
A tetőn valaki követ minket. Szerintem most telefonál. De akkor eljutunk a boltig nagy eséllyel. Azt meg nem merik bántani, mert a tulaj Feng főnökének fizet védelmi pénzt. Ha a srác bejut, akkor ő biztonságban lesz. Ő persze másra készül, és tetszik nekem, hogy kitart mellettem, noha úgy nézem teljesen zöldfülű a terepen.
- Hát remélem, hogy nem!
A következő mondatra már nem tudom, hogy most nevessek, vagy megsértődjek.
- Ennyire azért nem kell lenézni minket, ok? - morranok rá végül inkább, minthogy megint nevessek. - Látom, hogy jól el vagy eresztve, de ez nem erről szól. Feng tekintélye nem megvásárolható.
Az, hogy a többiek esetleg hajlandóak lennének némi zséért elárulni a főnököt, az meg fel sem merül bennem. Lassan vége a sikátornak, ami gyanús. Már látom a bolt hátsó bejáratát, most tűnt fel a kukák mögött.
- Látod azt a pirosra festett ajtót, rajta sárga felirattal? Oda kell bemenned, az a bolt.
Kicsit lelassítom a lépteimet, mert mintha valami neszt hallanék hátulról. Igen, most másznak le mögöttünk a tűzlépcsőkön. Ekkor állja el öt bandatag a sikátor kijáratát.
- Menj be! Gyerünk! - még kicsit meg is lököm, hogy megadjam a kezdő indíttatást a lelépéshez, aztán vigyorogva odaintegetek a srácoknak elöl.
- Ilyen kedves invitálásnak már én sem tudok ellenállni!
A többiek hátulról beérnek, és lefognak, de már nem állok ellen.

Bár halvány lila gőzöm nincs, ki az a Feng próbálom megjegyzeni a nevet, bólintok. Ennyit még el tudok mondani. Azt hiszem. Attól függ nekem hány ütést adnak, mielőtt elengednek. Fura, de ez a gondolat szórakoztat amúgy. Őt meg úgy látszik az szórakoztatja hogy kellően erősnek vélem ahhoz, hogy amnéziát okozzon. De ha nem, nem. Nem kell próbaütést adnia, hogy elhiggyem nem így van. Az már kevésbé megnyugtató, hogy csak reméli, engem nem vernek el előbb, de ennek ellenére sem kezdek idegeskedni. Még akkor se, amikor érzékelem, hogy ténylegesen követve vagyunk.
- Gondoltam, de a remény hal meg utoljára... Meg kellett kérdeznem - felelem könnyedén, játszva, hogy semmit nem érzékelek a körülöttünk zajló eseményekből. Pedig nem áll jól nekem a hülye szerep, de azt belátom, hogy a mellettem lépkedőnek több tapasztalata lehet, hogy mi a teendő, így én hallgatok rá. Nem is kezdek el futni.
- Aha, látom - hogy ne látnám? Nem vagyok vak... De úgy igazán ebbe belegondolni nincs időm, mert szinte rögtön meg is tol. Kis híján el is taknyolok, de azért szerencsére nem. Épphogy hátra pillantok, aztán nagy levegőt véve besietek az említett üzletbe. Magam sem tudom miért, rögtön lekapok egy baseball sapkát és a fejemre teszem. Aztán intek csak eladónak, aki persze furcsán néz rám. Nyilván nem öltönyös egyetemistákból áll a vevőköre. Előhúzom a zsebre vágott listát, meg a mobilomat is. A taxi társaságot tárcsázom, akikkel mindig furikáztatom magam és rendelek ide egy autót. Szerencsére VIP tag vagyok, nem is kérdeznek semmit, csak a helyszínt és már kapom is a választ, hogy legfeljebb 15 percen belül itt az autó.
- Az sok. Legyen 10... - kinézek az ablakon, hogy hogy áll a bunyó - vagy inkább 5! - kérem a telefonos lánykát, aki megígéri, hogy mindent megtesz, de persze nem rajta múlik. Összeszedem, ami listán van, közben agyalok, hogy mit kéne tennem, mégsem hagyhatom, hogy laposra verjék újdonsült ismerősömet. Eljátszom a gondolattal, hogy egy pár dezodor, meg egy öngyújtó segítségével rendet teremtek, de ez annyira kegyetlen lenne, ráadásul tök esélytelen, hogy működne. Aztán megakad a szemem az üzlet sarkában egy pár játékon, köztük egy rendőrautón. Közelebb megyek, szemügyre veszem, és elégedett mosolyra húzom a szám. Ez a legnagyobb baromság, amit valaha kitaláltam. De momentán nincs jobb ötletem.
- Ezek lesznek. Meg a sapi, és pár elem, az autóba - pakolom fel a pultra az élelmiszereket, meg a játékot. - Meg ha adna hozzá pár szatyrot... - Még be is pakoljam nekem szépen az árukat, aztán meghallom az összeget, és... Ciki, nincs nálam olyan kis címlet, de igazából mindegy. - Tartsa meg az aprót.
Mondom könnyedén, és nem is foglalkozom vele tovább. Kimegyek, és elindulok a másik irányba, remélve, hogy senkinek sem jut eszébe engem követni. Bár úgy hiszem hiú ábránd. Kikapom a szatyorból az autót, széttépem a csomagolást, belenyomom az elemeket, elsőre fordítva, aztán bekapcsolom. A csomagolás szerint ugyanis a sziréna hangja, megegyezik egy valódi rendőrautóéval. Igaz, ez most nem fog megszólalni.

Arra számítok, hogy fognak, és betuszkolnak egy autóba, aztán megyünk is a főhadiszállásra, ahol majd diadalmasan Feng elé vetnek. De érdekes módon nem megyünk sehová, csak fognak, és állunk ott egy helyben. Akik nem engem markolásznak, azok körbeállnak egy bizonyos területet, páran a tetőkön biztosítanak, őrszemek mindenhol. Mi van itt? Aztán a rejtály azonnal megoldódik, amikor a sikátor végében feltűnik Feng maga. Most tényleg képes volt kijönni az akcióra? Személyesen eljött értem? Azt hiszem, most megtisztelve kéne éreznem magam.
Hárman is erősen fognak hátulról, pedig nem mutatok semmiféle ellenállást.  Feng egészen az orrom elé sétál lassan.
- Hello, Lao!
- Hello, főnök!
Noha kiváltam a bandából, még mindig megadom neki ezt a megszólítást. Ő még nem engedett el, az ő szemükben én a banda tagja vagyok, aki állandóan parancsokat tagad meg. Ezért pedig fenyítés jár, nem is kicsi. Felkészültem rá, essünk túl rajta! Ellazítom az izmaimat, bár így jobban be fognak találni az ütések, de ha megfeszítem, akkor Feng érezni fogja, hogy még mindig ellenállok, csak többet kapnék. Azért a gyomrom összerándul, amikor hirtelen egy kés terem a kezében. Ez így már nem annyira vicces!
A kést az arcomhoz nyomja, és kivár. Noha belül most már eléggé be vagyok tojva, kifelé ez még nem látszik, a szemébe nézek és várok. Most már késő bánat, hogy futni kellett volna...
A penge lassan elindul lefelé az arcomon, de nem sérti fel a bőrömet. Feng végül a nyakamra csúsztatja a kést, és ott állapodik meg. Jó, értem én, hogy te vagy a főnök, és ezt most demonstrálnod kell, de akkor is ... akkor is ... nekem meg ki kell mutatnom, hogy alávetem magam. Erre vár. Lehunyom a szeme, és lassan hátrahajtom a fejem. Vágjad, tessék! A penge erre eltűnik a nyakamról. Szóval ez volt az első próba.
Ekkor rendőrautó szirénája hangzik fel valahol az utcában. Nem lehet igaz. Ha az a szerencsétlen megint kihívta a rendőröket, akkor én fogom szétrúgni a seggét. Még jó, hogy a meglepetés azonnal kiül az arcomra, mert így legalább Feng nem hiszi azonnal azt, hogy nekem ehhez bármi közöm lenne.
A bandatagok idegesen forgolódnak körülöttem, de senki nem hagyja még el a helyét.

Amikor Edgar bekapcsolja a szirénát, hamarosan egy kínai srác odalép melléje.
- Ha ezzel most átvered őket, és elhiszik, hogy kihívtad a zsarukat, akkor Lao nem csak lázadó lesz, hanem gyáva áruló is a szemükben. Ezt akarod?

A bevásárlás az nem az erősségem, ennek ellenére a listán levő dolgokat meg még egy-két apróságot viszonylag könnyedén összeszedem. Kérek hozzá szatyrot, majd fizetek nem is figyelve rá, hogy mennyivel többet. Nem különösebben érdekel. Kifelé menet kibontom a kisautómat meg az elemeket, aztán megint elfog az a fura érzés, hogy figyelnek. Nem jó ez így. Fordítva teszem bele az elemet az autóba és ennek hála nem szólal meg. Örülök-e neki? Fogjuk rá. Nem szeretem a hozzám túl közel álló embereket, főleg nem azokat, akik kínaiak és beleszólnak a dolgaimba. Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy nagy lendülettel fordulok meg és orrba vágom a kisautóval. Csak éppen fogalmam sincs, hogy hol az illető orra, és hogy mennyire hatná meg a kis akcióm.
- Tessék? - fordulok meg végül, teljesen ártatlanul. - Lao? - kérdezek újra, mert hát eddig nem tudtam, hogy így hívják. Aztán a további szavai kapcsán, enyhén elborul az agyam.
- Nekem sokkal gyávábbnak tűnik, hogy öten mennek egy ellen. Nem tudom, mondjuk, hogy Kínában, hogy szokás az ilyesmi, de egész biztos nem fair - felhúzom a szemöldököm. Igen az áruló részt, direkt elengedtem a fülem mögött. Érzem, hogy nem kéne ezzel az alakkal beszélgetnem, de a taxim még nincs itt. Húznom kell az időt.
- Amúgy... Ez a szar nem működik! - mutatom fel az autót és lebiggyesztem a számat. Meg is rázom picit, mintha ezen múlna. - Kis srác koromban mindig akartam egyet... De apám azt mondta, hogy ez ilyen bóvli kínai, felesleges pénzkidobás... Azt hiszem igaza volt...
Megcsörren a telefonom a zsebemben. Végre! A mellkasához nyomom az autómat, ami ugye teljesen hasznavehetetlen jelenleg.
- Bocsi, telefon! - mondom a nyilvánvalót és előkapom a telefont - Igen! Igen... Itt! - intek egyet a taxim felé, ami már tényleg itt van, hála a jó égnek. Ez a csávó meg csak nem olyan gyökér, hogy a sofőr előtt üt le. Az autó leparkol, én elteszem a telefont és visszaveszem az autómat - Ezt azért megtartom. Tudod... a gyerekkorom miatt...
Aztán egy elegáns mozdulattal kinyitom a taxi ajtaját és beszállok az autóba. Bediktálom a címet, ami a névjegy kártyán van. Az autó lassan elindul, én pedig a sötétített ablakon keresztül még megpróbálom felérni új ismerősöm helyzetét. Utána pedig azt figyelem, nem követ-e bennünket valami elvetemült kínai?

A kínai fickó, aki megszólított már középkorú, és nem tesz semmilyen fenyegető mozdulatot, csak figyel Rád. Azon, hogy az autó nem működik jót vigyorog.
- Pech. Vagy nem is annyira?
Amikor a gyávaságot tárgyalod, akkor kicsit komolyabb lesz az arca, de aztán újra mosolyog.
- Izgága az a kölyök, nehéz egy helyben marasztani. De nem hülye, pontosan tudja, hogy mivel játszik, és mik a következmények. Az ő dolga.
Nem akadályozza meg, hogy beszállj az autóba, még valami tessékelő mozdulatot is tesz, menjél csak!
A taxis indít, és elhalad a sikátor bejárata előtt, még lassú tempóban, hiszen ez az utca sem túl széles, és vannak járókelők is.

Feng a késes manőver után elhátrál tőlem, pedig arra számítottam, hogy most majd jól elver. Aztán egy intésére a többiek elengednek, ő pedig hívogató mozdulatokat tesz, és beáll alapállásba. Párbajozni akar? De hát én nem hívtam ki! Ó, basszus, páran biztos arról sutyorogtak a távollétemben, hogy át akarom venni a helyét, vagy hogy már jobb vagyok nála. Szóval erre ez a nagy felhajtás! Ő meg úgy véli, az a legjobb módja a pletykák elhallgattatásának, ha nyilvánosan jól elver. Ebben mondjuk teljesen igaza van ... Akkor lássunk neki! Csak arra kell figyelnem, nehogy véletlenül mégis én nyerjek, mert nem akarok egy egész bandát a nyakamba!

Kínaiak. És csodálkoznak, hogy nem szeretik őket. Ott kezdődik a dolog, hogy alapból mindig eggyel többen vannak mint kéne. Most is. A másik meg. Ez az idegesítő vigyor az arcukon. Mondjuk engem nem hoz zavarba. Talán örököltem apámtól, hogy mindig minden helyzetből ki tudom magam dumálni. Az már más kérdés, hogy kevésbé szeretem ezt alkalmazni és hogy frusztrál az, hogy szinte semmilyen értelmes reakciót nem kapok tőle, amit meg mégis az olyan, mintha mindent tudna. Én ennek ellenére nyugodt maradok, és nem foglalkozom azzal, amit mond. Hülyeség az egész. Az alapján, ahogy megismertem Lao-t mint megtudtam. Teljesen olyannak tűnt, aki nyugton maradna, ha úgy alakulna. De erről már nem világosítom fel. Egyébként is a lényeg betalált. Tudja, hogy ők a gyávák. Nekem ez elég.
Beszállok az autóba, aztán már gurulunk is. Figyelem a környéket, ahol elhaladunk és megállapítom, hogy nem fogok errefelé élni, soha, semmilyen körülmények között. A taxi sofőröm is furcsán pislog rám a visszapillantó tükörben én viszont nem foglalkozom vele. Csak azt lesem, követnek-e. Bár biztos tudják, hogy hol lakik a srác, de ez van. A cím előtt aztán megáll az autó. Én fizetek, majd kiszállok. A névjegy kártyán ellenőrzöm újra, hogy pontosan melyik épület is kell nekem.
Sóhajtok egyet aztán odamegyek a megfelelő ajtóhoz, becsöngetek-kopogok és várok, hogy valaki ajtót nyisson. Közben meg azon gondolkozom, mit is kéne mondanom. Azt hiszem, a rendőrös kísérleteimet jobb ha nem említem. Csak azt a Feng akárkit, meg hogy bevásároltam Lao helyett.

Az ajtót egy tizenöt év körüli lány nyitja ki, és kíváncsian néz Rád. Már a kapu is arra utalt, hogy mögötte valami hagyományosan kínai ház lapulhat, de most, hogy belátsz, egy kis belső kertet látsz, apró előudvart, és a ház bejáratát, melyhez pár lapos lépcső vezet. Két szép kőlámpás a lépcső két oldalán.
- Jó napot! Kit keres?
A lány hangja kellemes, és akcentus nélkül beszéli az angolt, ami Laoról még nem volt elmondható. Rajta érződött egy kis kínai beütés.
A lány háta mögül egy tíz év körüli kiskölyök les Rád, és mintha a bejárati ajtóban is feltűnt volna egy fekete fej, de mire jobban megnéznéd, eltűnik, és az ajtó halk kattanással bezárul. A kiskölyök sarkon fordul, és visszaszalad a házba.
- Nem Lao az. - hallod, ahogy már az ajtóból kiabálja befelé a többieknek. - Valami idegen.

Ez a környék, ahol az autó megáll sokkal szimpatikusabb, mint a korábbi, ahol összefutottam Laoval. Ennek ellenére nem vagyok biztos benne, hogy jó itt élni. Mégis csak közel vagyunk a sikátorhoz, másképp nem ezt a boltot választotta volna. Vagy igen? Nem tudom. Nem figyeltem mennyi idő alatt értünk ide. Mindenesetre csöngetek s hamarosan nyílik az ajtó. Meglepetésemre egy fiatal lány nyitja ki, és ahogy észreveszem, nem ő az egyetlen gyerek a környéken. Nem gondoltam, hogy már gyereke is van... Akkor viszont testvérek lehetnek. Vagy unokatesók? Kínaiak... annyian vannak, lehetetlen megállapítani ki kinek a kije. Nem is agyalok rajta. Inkább válaszolok a lánynak.
- Nos, azt én sem tudom pontosan... - előveszem a névjegykártyát, amit kaptam és előre nyújtom a lánynak, hátha ő tudja, hogyan kell kiejteni a rajta szereplő nevet - Lao kérte, hogy jöjjek ide. Hoztam vacsorának valót is.
Mutatom fel a szatyrot, aztán az jut eszembe a kis srácot látva a kertben, hogy jó lesz még a rendőr autó valamire.
- Azt üzente kicsit késik. Bejöhetek? Beszélhetek... - egy pillanatra megállok, kivel is? - ... egy felnőttel? - nem mintha ő nem tűnne elég értelmesnek. Csak magamból indulok ki. A szüleimet sem szeretném, hogy tudjanak a piszkos ügyeimről, de ha valaki tud róluk az inkább apám vagy anyám legyen, mint Ebony. Aztán legfeljebb ha mindenki tudja, hogy milyen balhéba keveredett ez a Lao, majd elmondják ők a gyerekeknek.

A lány arca felderül, amikor meglátja a névjegyet, és meghallja a szavaidat.
- Ó, a bevásárlás! Anyám már nagyon várja! Jöjjön beljebb!
Hamarosan bejutsz az ajtón, majd az előtér után egy amolyan fogadóhelységbe. Van itt pár szép, kínai váza, és egy oltárszerű két sárkányokkal díszített oszlop vörös között. A szoba egyik oldalán asztal székekkel, az asztalon füstölőtartó, de most üres.
- Egy pillanat! Máris hívom anyámat.
Magadra maradsz, de a kisfiú egy pillanatra bekandikál az egyik ajtón, majd egy szó nélkül eltűnik újra.
Nemsokára visszatér a lány egy idős hölggyel, aki szerinted lehet már vagy ötven, de igen jól tartja magát, a mozgása ruganyos.
- Jó napot, kérem, foglaljon helyet! Ön a fiam barátja?
A hölgy szépen, lassan, érthetően beszél angolul, de a kiejtése nem jó. A lányka elkéri a holmikat, és elsiet, előtte mond pár szót az anyjának kínaiul, mire az bólint egyet.
- Elnézést, kérek, hogyha kellemetlenséget okoztunk, köszönjük, hogy idefáradt, és elhozta a hozzávalókat. Megmondaná hol is van a fiam?

Na szuper, ez működik. Bár szerintem lehetne elővigyázatosabb is. Én még szétnézek kint, mielőtt belépek, de komolyan... Tudnám, hogy melyik kínai a rossz fiú itt? Ugye, hogy nem. Belépek és követem. Közben meg gyönyörködöm, a nekem túl kínai berendezésbe. Mármint, szép szép... csak... Maradok a saját modern lakásomnál. Vagyis. Apa vette. De mindegy. A lányka viszont szalad, és szerencsére hamar vissza is ér, egy idősebb nővel. Kezdem érteni a dolgokat.
- Jó napot! - köszönök én is és meghajlok, ahogy anyám tanította, ha Koreába mennék, mit kéne tenni. Bár nem tudom Kínában hogy kell, de annyira azért nem áll távol egymástól a kettő. Időnként még szavakat is felismerni vélek, ha kínaiakat hallok, egyszerűen csak nem szoktam velük foglalkozni. Átadom a lánynak a szatyrot, amiben az alapanyagok vannak, aztán az idősebb hölgy felé fordulok ismét.
Barát? Hmm... Nem igazán tudom mit mondhatnék, bár abban is biztos vagyok, hogy a Lao nevű férfi nem mondaná, hogy a barátja vagyok.
- Igen, valami olyasmi. Edgar vagyok. Edgar Winters - mutatkozom be végül, mert hát így illik. - De hívhat Seung-nak is - jut eszembe, elvégre a neveknek van kínai megfelelője is nálunk, mi is a hanjája? Ciki vagy nem előkapom a telefont, megkeresem benne a nevem: 勝, hát igen. Ez így megy a modern világban. Még jó, hogy a koreainak van kínai átírása. Megmutatom a néninek, ha érdekli. Mert ugye az egy dolog, hogy én kimondtam koreaiul. Kínaiul meg van vagy 5 jelentése. De az írás alapján tudni fogja, hogy az én nevem a 'Győzelmi' Seung és nem valamelyik másik. Ha nem... nos akkor elteszem.
- Oh nem! Semmi ilyesmi nem történt. Ne aggódjon - szabadkozom, mert igazából én ütöttem az orromat olyasmibe, amibe nem kellett volna - Épp ráértem, egyáltalán nem probléma.
Körbe pillantok aztán leülök végre, a kis srác az előbb is bekukkantott, azon morfondírozom most nincs-e a közelben. De talán a nagyobbik lány magával vitte.
- Feng és a bandája elkapta, de majd jön - hajolok közelebb a nőhöz úgy válaszolok, az utolsó szavakat már nem olyan biztosan mondom, mint szeretném. Mert tényleg nem tudom, hogy fog-e jönni. Előtte is verték már, hiába tartotta magát, amíg beszélgettünk, azért nem biztos, hogy minden rendben volt. Nem értek a kínai alvilághoz. De lehet ezek után beleásom magam. Apámnak talán van róla valamije

Az írásjelet megszemléli a kedves mama, és bólint rá egyet.
- Jó név. Erős.
Aztán azért vet rád egy pillantást, amiben mintha érzékelnéd, hogy lehetnél első látásra közelebb is a neved jelentéséhez, d enem tesz ilyen irányú megjegyzést.
Mikor kibököd a lényeget, a hölgy udvarias de némileg semleges arckifejezése elkomorodik.
- Sejtettem, hogy valami ilyesmi miatt késik. - jegyzi meg. - Sajnos kiskorában nem tanult kellő fegyelmet és rossz társaságba keveredett. Az apja próbálja kiemelni, de nem könnyű.
Egy kis hallgatás után aztán feláll az asztaltól.
- Nekem most a konyhában van a helyem. Elkészítem a vacsorát, ha már megérkeztek a hozzávalók. Megtisztelne minket azzal, hogy marad vacsorára?
Közben újra megjelenik a kissrác feje az ajtóban, de egy nagyobb méretű kéz szelíden visszahúzza, és távolodó lépéseket hallasz, meg halk, korholó hangú kínai beszédet.

Pislogok kettőt. Igen. A név jó. Én meg nem erőben vagyok győzelem, na bumm. Nem sértődöm meg. Szegény anyám nem tudhatta, amikor nevet választott, hogy milyen leszek. Nekem amúgy tetszik, meg mindig azt mondja, hogy nekik az, hogy megszülettem és egészséges vagyok már egyfajta győzelem volt. Én hiszek neki. Apámnak kevésbé hinném el. Ahhoz túl keveset foglalkozott velem.
- Értem. Jól teszik. Lao igazán remek férfi - már amennyire én megismertem. Amúgy meg mit kéne erre mondanom. Mondhatnám, hogyha még sem jön nekik össze akkor szóljanak, tudok egy jó ügyvédet... De inkább nem teszem. Nem valószínű, hogy meg tudnák fizetni apámat. Ő meg nem valószínű, hogy a két szép szememért vállalna ilyesmit. Kár. Nekem tetszene a dolog.
- Oh, én igazán nem szeretnék zavarni, de nem is tudom... - körbe pillantok. Kínában mi a szokás? Megsértődnek ha visszautasítom? Megköszörülöm a torkomat. - Köszönöm a meghívást. Örömmel.
Mondom végül, abban bízva, hogy helyesen cselekszem. Aztán várok egy picit, hogy mi is a teendő ilyenkor.
- Esetleg tudok valamiben segíteni? - kérdezem, és eszembe jut a szatyor, amibe az autót tettem. Talán azért is, mert a kisfiút épp elrángatják. - Hoztam ajándékot!
Veszem elő, most hogy a kiskölyök nem látja, talán nem baj. De ha nem haragszanak meg érte, akkor esetleg eljátszhatok vele. Addig legalább nem lesz láb alatt nekik a konyhában. Vagy tudom is én. Nem értek ezekhez a dolgokhoz.

Arra, hogy Laot dicséred egy apró bólintás érkezik. A meghívás elfogadását is egy újabb bólintás nyugtázza. Aztán a játék előkerültére megjelenik egy mosoly az arcán.
- Igazán figyelmes, Junjie biztos örülni fog neki. Most ha megbocsát...
A hölgy felkel, és magára hagy, de hamarosan megjelenik a lányka kézen fogva a kisfiút. A kiskölyök egészen meg van szeppenve most, de lány elengedi a kezét, és feléd tolja kicsit. Junjie tekintete az autóra téved, és látszik a szemében a vágy, de még mindig kicsit bizalmatlan.
Közben a lányka, akinek még mindig nem tudod a nevét az oltárhoz lép, és szertartásosan meggyújt egy füstölőt, majd imádkozik egy rövidet, és csak utána csatlakozik hozzátok az asztalnál.
A család eléggé kimértnek, kicsit túlfegyelmezettnek tűnik, és sok minden úgy működik itt talán, mint amit a történelmi kínai filmekben látsz. De a ruhák nem hagyományos kínai ruhák a gyerekeken, és a kissrác nyakában egy apró füles lóg, feltehetően mobilhoz csatlakozik a ruhája alatt.
- A vacsora hamar készen lesz, de apám ragaszkodik hozzá, hogy Laot is várjuk meg. Amióta a bátyám átvette a családi vállalkozást apám betegsége miatt, apám ezzel mutatja ki a tiszteletét. Gyújtottam egy füstölőt azért, hogy Lao nagyobb baj nélkül megússza a mai napot. Most már csak várnunk kell.

- Természetesen - felelem és meg is hajlok picit, aztán figyelem ahogy a hölgy távozik. Nem tudom mit csinálhatnék, így kiveszem az autóból az elemeket, majd visszahelyezem őket, immáron jól, bekapcsolom de nem a sziréna felé, hanem arra, amerre a távirányítóval működik majd. A távirányítót is kiveszem, beüzemelem. Ekkor jelenik meg a lány és a kisfiú. Rájuk mosolygok.
- Helló! - köszönöm vidáman, még integetek is. Hátha így kicsit felbátorodik. Aztán látom, hogy a szeme az autóra siklik és még szélesebb lesz a mosolyom. - Neked hoztam. Kipróbáljuk?
Érdeklődöm, aztán ha belemegy és közelebb jön, akkor elmagyarázom neki, mi micsoda. Azt is elmondom, hogy a szirénát ne kapcsolja be. Elvégre a nővére imádkozik. Épp ezért suttogok is, hogy ne zavarjak semmit. Bár nem tudom, lehet így is zavarok.
- Rendben lesz - mondom sokkal magabiztosabban, mint ahogy gondolom, a lánynak, amikor elmagyarázza, hogy mi a helyzet. - Igazán figyelmes édesapátoktól - remélem nem bánja, hogy tegezem. Laot magáztam, mert az tűnt helyesnek, gyerekekkel szemben viszont furcsának érezném.
- Oh, jut eszembe, nagyon illetlen vagyok! A nevem Edgar Seung Winters - nyújtom előre a kezem és ha elfogadják meg is rázom sorba az ő kezeiket, bízva benne, hogy én is meg tudom őket, hogy hívják. Persze a kis srác nevét már hallottam. De az mégis más ha ő magam mutatkozik be. Ha kell, akkor persze megkérdezem, őket hogy hívják. Aztán nincs más hátra, mint kipróbálni az udvaron az autót. Fel is állok, s ha Junjie is úgy gondolja, akkor kipróbáljuk az autót - sziréna nélkül.

Megejtitek a bemutatkozást, és megtudod, hogy  a lánykát, Lanying-nek hívják, aztán Junjie-vel elvonultok felfedezni a rendőrautó rejtelmeit, és a kissrác pillanatok alatt épít egy pályát, amin végig kell szlalomozni. AZ előkert kőútján a kaputól a bejárat előtti lépcsőig tart a pálya. Eltelik így vagy egy negyed óra talán, amikor hallod, hogy autó áll meg a ház előtt, meglehetősen nagy csikorgással, ajtó nyílik, csapódik, és a járgány már el is hajt. Jungjie felkapja a fejét, mozdulatlanná merevedik, aztán ahogy látja, hogy nyílik a kapu felkapja az autót, és feszülten várakozik.

Tök rendes a srácoktól, hogy hazahoztak, mert különben egy elég gyászos vánszorgás lett volna az út hazáig. Minden csontom fáj, és akkor a többi részemet még fel sem soroltam. A szám és a szemöldököm is fel van repedve, de fejre egész keveset kaptam, szóval azért feltételezem felismerhető vagyok még.
Amint belépek a kisöcsémet pillantom meg és az új srácot az előkertben, és Lanying lép ki az ajtón.
- Semmi baj, megvagyok! - intek nekik, de csak egy nagyon óvatos mosolyra futja, mert félek, hogy a szám tovább repedne.
Lanying bekiált kínaiul, hogy megjöttem, Junjie pedig odarohan hozzám.
- Megverted őket? Ugye megverted őket!
- Nem egészen ... és amúgy is csúnya dolog verekedni.
Na, ez most az én számból nem hangzik valami hitelesen, de tényleg nem szeretném, ha a kölyök példaképnek tekintene, vagy ha igen, akkor inkább valami más miatt.
Aztán Edhez lépek, és  a kezemet nyújtom.
- Köszönöm a segítséget.

Megdicsérem, hogy szép a neve. Megfordul a fejemben, hogy hozzáteszem, mint a viselője, de végül elhagyom. Mégiscsak gyerek még. A kisfiúval viszont remekül szórakozunk. A pályán, amit épít, tökéletes bénasággal vezetem végig az autót. Meg kell állapítsam, akármilyen bóvli kínai, apám rosszul tette, hogy nem vett nekem anno ilyet. Junjie egész biztos ügyesebb nálam. Vagy ha nálam nem is. A korához képest az, velem ellentétben nagyon az.
Nem sok idő telik el, hallom én is a csikorgást, meg az ajtó nyílást, halk puffanást majd ajtó csapódást. Felhúzom a szemöldököm, úgy nézek a kapu felé. Érdekes emberek a kínaiak. Előbb elvernek, aztán hazahoznak. Megjegyzem magamnak. Bár én személy szerint, nem szeretném, ha tudnák, hol lakom.
Lao szerény véleményem szerint, teljes roncsként lép be, de határozottan úgy tesz, mint aki jól van. Bizonyára a gyerekek miatt. Valahol megértem, de nem teljesen.
A háttérben maradok. Az autó távirányítóját biztos helyre teszem, amíg Junjie kifaggatja a férfit. A szavaira majdnem elröhögöm magam. Annyira abszurdul hangzik, a "verekedni csúnya dolog" szöveg a szájából. Azért tartom magam és csak köhintés lesz a feltörni készülő nevetésből.
- Nem tesz semmit - felelem könnyedén miközben közelebb lépek és elfogadom a felém nyújtott kezet. Nem szorítom meg, most nem. Máskor meg úgyis az én kezem menne szét. Lényegtelen.
- Tegye rendbe magát, mi addig megyünk még egy kört. Ugye? - javaslom, bár valószínűleg feleslegesen. Az utolsó szót azonban már a kisfiúnak címzem, felé fordulva, mosolyogva, a fejemmel az általa épített pálya felé intve.