Úgy néz ki, a hazafele tartó utamba kerül egy kis kitérő, de nem bánom. A lakásban amúgy is csak a kutyám várna, és hát el kell ismernem, hogy a szembenálló idegen sokkal jobb társaságnak tűnik, mint az a „dög”. Elfogadja a meghívást, mondjuk amúgy sem hagytam volna neki más választási lehetőséget, akár miattam borult ki a kávéja, akár nem, de végül is, ha nagyon bele akarom magyarázni, akkor közvetett módon úgy is én voltam érte a felelős. – Javaslat elfogadva. – Majd elindulok én is az ajtó felé.
Rendelés leadva, most már csak türelmesen ki kell várni, míg megérkezik a forró koffeinlöket. Talán végre sikerül nyugodtan, vagy legalább nyugodtabb körülmények közt hozzájutni a vágyott energiabombához. Nincsenek nagy igényeim. Csak a kávémat akarom! – Némelyikkel?! Akkor engem elátkoztak, hogy csak a hisztisebb fajta jusson nekem. – Erősen sarkított kijelentés, de tényleg túl sok az elmúlt pár napban az egy napra jutó hisztis gyökerek száma benn. Mindenki bedilizik a premier előtti időszakban, alig várom már az első előadást, hogy lenyugodjanak a kedélyek, akkor legalább már nem minket fognak b*szogatni, mert a kritikusokkal lesznek elfoglalva… egészen addig míg nem a ruháik miatt cikizik őket. Remélem nem lesz ilyen pillanat.
A bemutatkozásánál esik le, hogy igazából még fogalmunk sincs arról, hogy hogy hívják a másikat. Egy kicsit most bunkónak érzem magam, hogy eszembe sem jutott megkérdezni a nevét vagy valami. – Noel Kent. – Mutatkozok be. Közben végre kihozzák a rendelésünket – már ideje volt. Miközben a cukrot bírom olvadásra, visszatérek az előbb elkezdett témához.
– Azért azt ne mond, hogy soha nem jutott eszedbe visszaélni azzal, hogy szinte bármit megtehetsz? – Kérdezek vissza mosolyogva. Az ilyen lehetőségeket az ember akarva akaratlanul kihasználja, és ha elég ügyes, a másiknak fel sem tűnik, hogy ugráltatva van esetleg. – És amúgy a zenész mit takar? Valamilyen hangszeren játszol, vagy a mikrofonállványon kívül mást nem kell soha cipelned a koncertekre? – Ne csak az én melómról vagy a mai kis problémámról legyen már szó…

A csaj egy fokkal bőbeszédűbb, mint én, de egyelőre ezt ráfognám a meló okozta fáradság és a kevés bevitt koffeinmennyiségre. Szimpatikus a hozzáállásod. – Nem igazán tudok, akarok mást hozzáfűzni. Kötözködhetnék vele, hogy vajon ez mennyire a rajongóáltató szövege, de nem teszem. Hiszek neki, hiszen semmi okom azt feltételezni, hogy hazudna. Miért tenné? Más szemszögből nézve meg miért ne? Nagyjából negyedórája, maximum húsz perce ismerjük egymást, nem vagyunk még akkora spanok, hogy mindenben az igazat mondja. Bár itt most előjöhetne a nagy filozofálgatós kérdés, hogy a barátaink vajon mennyire mondanak igazat nekünk. De ezt most, hagyjuk, nem ide tartozik, amúgy is ehhez megfelelő véralkoholszint kell, nem pedig literszámnyi kávé.
Énekel. Király. Gitározik. Pluszpont. Duplán. – Egy ideig én is gitároztam, de szerintem mióta a városba jöttem nem volt a kezemben. – Lehet, hogy le kellene már porolni szerencsétleneket, de néha örülök, ha 5-6 óránál többet tudok aludni, ha meg szabadidőm akad egy kicsi, akkor inkább a társasági életet választottam. Amúgy is jobban szerettem otthon a srácokkal valamelyikünk garázsában random zenélni, mint fenn a szobámban egyedül. – Feltétlen szólj majd, ha lesz legközelebb koncertetek a környéken. – Kíváncsi vagyok, hogyan tolja a színpadon.
Figyelmesen hallgatom a történetét, miközben néha belekortyolok a kávémba. A kis mázlista… rendőr apuci… néha mekkora hasznát vettem volna én is egynek. – Az őrült rajongók nem lehetnek kellemesek. Bár ezt a fanatizmust sosem tudtam megérteni. Mire jó, ha szabályosan lerohanom azt akit „imádok”, és igazából csak annyit érek el, hogy lesz egy kellemetlen birkózásom a biztonságis kigyúrt vagy épp dagadt állatokkal? – Felelevenedik bennem pár kellemetlen emlék, néhány bunyó a szekusokkal, többségük kopasz, kigyúrt, nulla darab agysejttel rendelkező egyedekkel. Mondjuk sosem a túlzott rajongásunk miatt, a banda nem ilyen volt. Mi csupán csak a kelleténél jobban felöntöttünk a garatra és páran közülünk kötekedő részegek… a maradéknak meg nem kellett kétszer mondani, hogy csatlakozzanak a bulihoz… - Megértem. Iszonyat jó érzés lehet a világot jelentő deszkákon zúzni és látni, hogy egy rakat ember imádja, elismeri azt, amit csinálsz. – Anno a haverokkal mi is sokat álmodtunk arról, hogy igazi kitetovált rocksztárok leszünk, akiknek krvasok pénze, csaja, kocsija, hatalmas háza és rengeteg tetoválása lesz. Legalább az utóbbi összejött. – Visszatérve apádra… Baromira irigyellek érte, hogy ilyennel tudsz visszaélni. Pár éve mindent megadtam volna azért, hogy a faterom zsaru legyen. Volt szerencsém eltölteni pár éjszakát a fogdában. Mit ne mondjak nem épp életem legjobb élményé, mikor atom másnaposan felébredt a cellában és azt se tudtam, hogy kerültem oda. Mondjuk szerencsés fazon voltam egy-egy éjszakánál többet sosem kellett benntöltenem. – Igaz, nem is toltuk annyira durván a dolgokat. Inkább kisebb balhékban utaztunk, abban is csak akkor, ha már tényleg gatyakészek voltunk. Fiatalok voltunk és bohók…

Házhoz jön a kávé, én pedig beleiszok még annak ellenére is, hogy leforrázom a nyelvem. Kicsit elfintorodok, s ha nem lenne velem szemben egy olyan személy, akit negyed órája ismerek, valószínű, hogy a nyelvem is kidugnám. Szerencsére a legjobb minőségű kávézókban a kávé mellé már egy pohár vizet is adnak, amennyiben a kedves vendég képes leégetni a nyelvét, tehát a kis kortyom után rögtön belenyaltam a vizembe is. A legtöbben szőröstorkúnak mondanának, mert alig kapom meg a kávém, máris megiszom. Nem tehetek róla, valamiről ébren kell maradnom. Pláne ha reggeli próbára igyekszem, és aztán még van erőm eljutni a kondiba.
- Gitároztál? - elkerekedik a szemem, amolyan bocinézéssel, megsékelve egy kis meglepettséggel, bár első ránézésre sem mondtam volna meg róla, hogy színházban dolgozik mint az elkényeztetett kis fruskák csicskása, inkább van egy olyan beütése, aki egy szalonból jött, vagy pont az, hogy zenél. Ez nem kis megilletődöttséget okozott. - Ha nagyon szeretnél még, taníthatlak. Tanár se kell, az pénzes - mondom ezt úgy, hogy még alig ismerem. És az nekem mivel lenne jobb, ha egy most még idegennek felajánlom, hogy tanítom gitározni, mindezt teljesen ingyen? Persze neki jobb, meg amúgy sem nézek ki úgy, mint aki kirabolná és hátba vágná.
Felhozza a rendőrtémát és a kellemetlen összetűzéseket a rajongókkal, ami elgondolkodtató még számomra is. Ha felidézem, gyerekkoromban én is ilyen fanatikus rajongó voltam, megvolt az idolom, és ha találkoztam vele élőben egy koncert keretében, addig nem adtam fel, míg nem beszélhettem vele, nem csinálhattam vele egy fotót, és persze ennek eredményeképpen mindig elsírtam magam, hogy olyan szerencsés lehetek, hogy találkoztam azzal, aki megindított a pályámon. Én is egy lettem azok közül, akikért valaha rajongtam. Mai napig vannak még zenekarok, azon belül tagok, akikért megszállottan rajongok, de már kevésbé, hiszen ugyanúgy megvan a saját életem, mint nekik. Nem mindig könnyű megbirkózni a tudattal, hogy híres az ember. Egyrészt megvédik, másrészt megtámadják, aztán rajta a felelősség.
- Erre sajnos én sem tudom a választ. Még ha a rajongók helyébe is képzelem magam, akkor is csak annyi jut az eszembe, hogy futni utánuk, de nem annyira, hogy az életükre törni. Sosem fogom megérteni - már egyáltalán azt is, hogy melyik rajongó képes annyira rajongani, hogy megöli a szeretett színészt, színésznőt vagy énekest, aztán meg saját magát nyírja ki. Pszichopata.
- Ha már itt tartunk, én pedig szívesen látlak egy koncertemen - mosolygok rá biztatóan. Elképzeltem, ahogy meséli az egyéjszakás kalandjait a cellában. Nevetek.
- El sem tudom képzelni, hogy mit tehettél, amiért a cellába kerültél. Ha persze történne még egyszer valami ilyen, és összefutsz a faterommal, látod vagy csak hallod a nevét, hogy Grenville, Silas Grenville, említsd meg neki, hogy ismered a lányát. El fog engedni - most már vigyorgok. Persze ez nem zárja ki azt, hogy ha ez történne, a fater majd elkezd kérdezősködni, hogy honnan a fenéből ismer, együtt vandálkodunk e, aztán még képes felhívni, hogy tényleg így van e, és ismerek e egy bizonyos Noel Kent-et, akit bent tartanak egy ideje.
- Oh! - kiáltok fel hirtelen, de halkan, hogy azért ne szegeződjön rám minden szem, majd kutakodni kezdek a táskámban. Szerencsére elég zsebe van ahhoz belül, hogy mindent máshova rejtsek, így például van nálam egy fél literes víz, sportruha a kondiba, meg az irataim... és persze pénz. Előveszek egy kártyát, majd átnyújtom Noel-nek, aki olvashatja rajta a következő feliratot: Beverly Kills V.I.P.
- Tudom, hogy még csak nem rég ismertelek meg, de jól fog jönni, ha lesz egy kis szabadidőd. Már ha éppen nem a színészek fognak hívogatni - remélem, hogy elveszi, így még a koncertekre sem kell fizetnie.
- Ha gondolod és van időd most is, beugorhatsz egy próbára.

Olyan meglepett arcot vág, mintha azt közöltem volna vele, hogy Nobel-díjas fizikus, emberrabló, sorozatgyilkos, kisgyerekeket szórakoztató – inkább ijesztgető, de ez most mellékes- bohóc vagy akármi más lennék. Úgy tűnik a meglepetések embere vagyok. – Ühüm. – Dünnyögöm két korty kávé közt megerősítésképp, hogy nem hallotta rosszul, gitározok/gitároztam. – Kösz, megfontolom. Bár már azzal is megelégedek, ha csak összeülünk egy kis örömzenére. – Nem hiszem, nem tudom, hogy szükségem lenne tanárra. Igaz, olyan rég volt már a kezemben a hangszer, hogy lehet, egy egyszerű, két-három akkordos dallam eljátszása problémát okozna. A franc se tudja mennyit felejtettem, de az első dolgom az lesz, hogy leporolom a drágát és szórakozok vele egy kicsit. Viszont egy kis örömzenére bármikor vevő vagyok. Amúgy is jobb szerettem magam megtanulni, játszani a gitáron, tanárral valahogy sosem ment olyan jól. Na jó, hozzá kell tenni, hogy szófogadatlan, lusta kölyök voltam tizenkét-három évesen, és nem szerettem, ha valaki megmondja, hogy mit kellene csinálnom.
Hülye, vagy inkább őrült rajongók, kellemesnek kevésbé mondható éjszakák az őrsön, fogdában… Egészen üdítő témák első találkozásához. Bár sokkal jobb, mint mondjuk az időjárásról beszélni, ezt azért el kell ismerni. Egy mosollyal nyugtázom, hogy szívesen látna a koncertjén. – Ott leszek az első sorban. – Koncerteken mindig az első sor! Ez alapszabály. A harmadik, negyedik sorig belefér a dolog, de az első sor az igazi. Ritka kivételt képeznek azok a bulik, ahol olyan ritka szar a hangosítás, hogy a teljes zenei gyönyör átéléséhez, szükséges a hátsó részen tartózkodni.
- Ennyire ártatlannak nézek ki? – Nevetek. – Egyébként semmi durvát. Szimplán csak nem egyezett a véleményem a biztosurakkal. Egy kis bunyó, randalírozás, vandálkodás, apróságok. Apud nevét megjegyzem biztos, ami biztos alapon, de remélem nem lesz rá szükségem. Kb. két éve annak, hogy utoljára lecsuktak, és remélem, még egy jó darabig nem kell benn éjszakáznom. Jó volt, jó volt, de bőven elég. – Régi szép idők, szép volt, jó volt, de ha nem muszáj, inkább nem nosztalgiáznék. Felnőttem vagy mi a csoda és már nem vonz annyira a balhé, mint egykoron.
Egy kártyát nyújt felém, valami rövid szöveggel. Elfogadom és elkezdem tanulmányozni. – Túl jófej vagy, ahhoz képest, hogy nincs szerintem egy órája, hogy majdnem nyakon öntöttelek kávéval. De azért köszi. Ez amúgy a bandátok neve? – mutatok a Beverly Kills szavakra. – Elég laza. – Teszem még hozzá. – Ha pedig véletlen olyan emberre van szükséged, aki ért a minták, legyen az borító, póló, bármi, tervezéséhez, akkor remélem, tudod, hogy kit kell keresned. – Valamivel illik viszonozni mindezt.
Ránézek az órámra, bár teljesen feleslegesen úgy sincs semmi betervezett programom a mai napra. Szóval, miért is ne. Igazából úgy sem tudok semmi értelmes indokot felhozni az mellett, hogy miért ne menjek esetleg. – Szívesen megnézlek titeket. De csak ha nem zavarok meg semmi. – Nem akarok láb alatt lenni, ha nem muszáj. A kíváncsiságom meg csak kibírja a legközelebbi koncertjükig, meg hát modern világban élünk, a gúgli pedig nagyon jó haverunk.

Úgy tűnik ez a délután a minden mindegy, tudod, mit leszrom, csak csináljuk nap lesz. Csupa móka és kacagás. Vagy valami ehhez hasonló. Igazából mindegy is, hogy végül mi lesz majd ebből az egészből. A lényeg úgy is az, hogy… mi is a lényeg? Áh, tök mindegy!
- Az a baj – már amennyiben ez baj – hogy időm nincs olyan társaságba keveredni itt, hogy újra egy cellában éjszakázzak. Mondjuk, igazából nem feltétlen kellene társaság ahhoz, hogy hülyeséget csináljon az ember, de egyedül orbitális nagy baromságot csinálni unalmas. – Társaságban minden sokkal bulisabb. Meg amúgy is, legalább lesz mit sztorizgatni a következő iszogatós vagy épp meccsnézős vagy bármi mást csinálós estén, délutánon, vagy épp hajnalon. Ja és akkor az unokákról, - akik még nem is léteznek, valószínűleg gondolatban se- ne is beszéljünk. Valamilyen sztorit nekik is mesélni kellene majd, nem igaz? Andersen, Disney és a társai nem annyira szórakoztatóak, mint nagyapa berúgós történetei. Csak aztán nehogy a kölök rólam vegyen példát.
- Feltámasztottál egy döglött legyet? WAT? – Nézek rá hülye fejeket vágva. Hát ok. Ő se teljesen normális úgy látom. Bár egy kis őrültség sosem árt. Normálisan az élet dögunalom.
- Én ilyet egy szóval nem mondtam. De ha be akarsz kerülni a 27-esek klubjába, akkor hajrá. – Öhm azt hiszem nem ez a legértelmesebb mondatom a mai nap folyamán, legalábbis mióta egymást fárasztjuk Trinnel, de ez legyen a legkisebb baj. Ha nem érti, akkor max ejtjük a témát és probléma megoldva. Nem kell itt túlbonyolítani a dolgokat.
Áttérünk a bandája nevének kitárgyalására. Szerintem elég laza, ötletes cucc. – Egy logó. Okés, rendelés felvéve. – Végre nem csak azokat a vacak díszleteket meg jelmezeket kell tervezni. Na jó, valójában nem vacakok, sőt egészen király, ahogy kinéz némelyik – mondjuk reméltem is, kidolgoztam miattuk a belem is kb.- de néha kell egy kis változatosság az ember életébe. Mert még a végén rám tör itt mindenféle nyavalya alkotó válság álnéven, azt meg nagyon nem szeretném. – Nem, tetoválni nem tudok. Még. Ismerek itt pár arcot, akik jófejek, meg megtudom tervezni a mintát, de egyelőre jobban jársz azt hiszem, ha nem velem varratod ki magad elsőnek. – Még magamon se mertem kipróbálni, hogy menne-e egyáltalán, egyelőre meghagytam ezt a profiknak. Igaz, azon már agyaltam, hogy menő lenne tetoválónak állni aztán meg nyitni egy saját szalont, de egyelőre ez megmarad álomnak. – Nem hangzik rosszul. Az időnek legalább van valami jelentése, vagy csak szimplán tetszik?
Elfogadom az invitálását a próbára, azt meg erősen remélem, hogy nem derül ki közben, hogy valójában ő egy elmebeteg sorozatgyilkos, aki ilyen módszerekkel csábítja el áldozatait. Nagy vagyok és elvileg erős, talán futni is tudok, de a nőknél sosem lehet tudni, hogy milyen praktikákat vetnek be a cél érdekében. De egyelőre bízom benne, hogy ez az agyament eszmefuttatás csak a fáradt elmém berkein belül marad. – Miattam nem kell magatokat megerőltetni, és atomkomolyra venni a figurát. – Lehúzom a maradék nagyjából egy kortynyi, már kihűlt kávémat és előkaparom a tárcám, hogy a piszkos anyagiakat is elintézzem. Bár amennyire nem figyelnek a pincérek, szerintem lazán kisétálhatnánk fizetés nélkül is. – Persze, mehetünk.
Elindulok a kijárat felé, közben előtúrom a cigim és a gyújtom is, hisz a kávés balfaszkodás előtt én még rákocskákat akartam etetni. Ha kiértünk megkínálom egy szállal, ha elfogadja, majd kiszolgálja magát, ha meg nem akkor az se nagy tragédia. –Bocs, de már kicsit nikotinhiányom volt. És most merre? – Kérdezem. Innentől kezdve átadom neki az irányítást, elvégre neki van fogalma arról, hogy merre is kell egyáltalán menni.

- Jepp-jepp. Te elmondod, mit szeretnél, mik az elképzelések, mi az amit esetleg nem szeretnél, vagy mi az aminek feltétlen rajta kell lennie. Aztán én elmondom, hogy mi az, ami ebből megvalósítható, mi az ami nem éppen a legjobb ötlet és utána igyekszem a kapott infókból a lehető legütősebbet kihozni. Nem egy bonyolult eljárási forma. – Pofonegyszerű a szituáció. Az ügyfél elmondja, hogy mit szeretne, én meg megcsinálom és akkor mindenki boldog. Najó, vannak kivételes esetek, amikor a kliens egy makacs kis pöcs, s semmi értelmeset nem lehet vele kezdeni és természetesen soha nem jó neki semmi. Az ilyet baromira tudom utálni. Bár fel lehet fogni egyfajta kihívásnak is pont, mint amikor szabadkezet adnak. Azt hinné az ember, hogy az a legkönnyebb, mikor azt vetheted papírra, ami csak eszedbe jut, de én ezt most itt és most megcáfolnám. Néha iszonyat nehéz kitalálni olyat, ami egyedi és leesik tőle az állad is és még passzol is a megrendelőhöz.
Közben rátérünk a zenekaros, próbás témára is. Elfogadtam a meghívást, mert miért is ne alapon meg aztán néha kellenek a spontán programok is. Azok szoktak mindig a legjobban elsülni. Nem kell mindig mindent agyontervezni, néha csak sodródni kell az árral. Vagy csak majdnem pofára esni és majdnem nyakon borítani valakit éltető koffeinlökettel. – Királyság. – Negyedóra séta nem a világvége plusz pont belefér egy cigi. – Igazából nem volt konkrét célom mára, semmi olyan, amit esetleg nem lehetne máskor is elintézni. Plusz inkább csatlakozom hozzátok, mint hogy otthon unjam szét a fejem egyedül. – Lehet lassan bekellene szerezni valami háziállatot. Vagy pár új xbox játékot. – A srácok miatt meg ne aggódj, engem se kell félteni, én is tudok elég hülye lenni.

A cigit nem fogadja el, ha nem zavarja, akkor rágyújtok mellette. Szerencsére útközben sem áll be a néma csend és nem is árasztunk magunkból hullaszagot. Elképzelhető, hogy nem most váltjuk meg a világot a filózgatásainkal, de ahhoz képest, hogy alig ismerjük a másikat, egész szép teljesítmény, hogy a kínos csendek kimaradnak. A hely ahova megérkezünk nem valami bizalomgerjesztő kinézetű, de nem vagyok beszari alkat és még mindig vagyok olyan kis naiv, hogy elhiszem, hogy nem egy kínzókamrába vezet majd be. Eddig szerencsére nem így néz ki a szitu.
Benn négy sráccal találom szembe magam, lefutjuk az ilyenkor szokásos köröket, bemutatkozás, kézfogás. Úgy tűnik Triné itt a vezető és meghatározó szerep, mint valami minidiktátor úgy rakja helyre a srácot, akinek hirtelen el kell gondolkoznom a nevén, de pár perc agyalás után beugrik. Azt hiszem. Pedig esküszöm, hogy odafigyeltem mindenki nevére! Elég jót mosolygok azért a lefolytatott kis jeleneten, de legalább megtudtam, hogy Trin titokban még nagyhatalmi pozíciókat is betölt. – Per pill színház, tervezés, háttérmunkák ilyenek. Néha becsúszik valami grafikusi meló is. Ha esetleg a zenei izékre vagytok kíváncsiak… Nem ijedek meg ha kezembe nyomnak egy gitárt, bár már csak hobbiszinten tolom, a magam és a szomszédok örömére. De nem kell aggódni, nem most szabadultam a konziból, nem vagyok kötözködő „zeneértő”. – Hogy én hogy utálom az olyan kis emberkéket, akik okoskodnak, meg olyanokon pattognak, hogy vajon az a hang jó helyen volt-e, meg hogy „csak ez a banda/előadó/lemez a jó a többi mind szemét” és társaik. Bár ha valami szar, akkor az az, nem kell parázniuk a srácoknak, azt azért közölni fogom velük, ha olyan van… de ne legyen és akkor minden csodás és szép lesz. Talán még túl is élem az egészet…

- Nyugalom. Ha sz*r lesz, azt minden probléma nélkül fogom közölni. Ha meg ne adj isten olyat alkottok, amitől leszakad a pofám, meg besza-behu akkor azt is közölni fogom. Nem feltétlen vagyok híve a jópofizásnak. – Kivéve, ha mondjuk melóról van szó vagy bármi olyanról aminél sajnos elengedhetetlen az, hogy valakinek csak a szépet meg a jót mondjam. Sajnos ez egy ilyen bicikli.
Kíváncsian várom a próba kezdetét, főleg, hogy bár van némi elképzelésem vagy sejtésem, hogy mire kell számítanom, de valamiért még sincs fogalmam arról, hogy milyen is lesz az elkövetkezendő pár perc. Azért remélem, nem hozom őket annyira zavarba, hogy mondjuk totál beégjenek előttem. Bár Trin elmondása alapján már túl vannak néhány koncerten, szóval elvileg semmiféle problémát nem jelenthet az, hogy előttem kell magukat produkálni. Vagy a franc se tudja, én csak a garázsbandaságig jutottam, elhülyültünk egymást közt, mindenféle komoly elképzelés, cél nélkül. Csak saját magunk örömére és a szomszédok nagy bánatára zenéltünk, közönség előtt sosem, így azt, hogy milyen érzés lehet mások előtt fellépni azt nem igazán tapasztaltam meg. Max álmaimban, de azt meg mind tudjuk, hogy nem az igazi.
A dobos srác megadja az ütemet, kezdődhet a banzáj. Egy másodpercre meglepődök mikor Trin is belép az énekkel, de elég gyorsan leküzdöm a hirtelen jött meglepettséget és inkább a zenére koncentrálok. Miközben hallgatom a bandát akarva akaratlanul is elkezd azon pörögni az agyam, hogy milyen igazán ütős színpadi látványképet, díszletet, fényeket, meg egyebeket tudnék elképzelni, mondjuk egy fesztivál nagyszínpadán. Valami igazán beteg, őrült cuccos kellene, olyan, amitől a közönség arca leszakad és akár még napokkal később is a látottakról beszélnek. Szakmai ártalom. Na, majd egyszer lehet felvetem nekik az ötletet, például a z esetleges logótervezés után. Talán velük kevesebb problémám lenne, mint néhány, a hisztisebbnél is sokkal hisztisebb kezdő színészpalántákkal, akik nemcsak elhiszik, hogy ők sz*rták a spanyolviaszt, de még hangosan a tudtodra adják. Csupa móka és kacagás néha az élet a színházban. Ja, bocs mégsem. Ettől független bírom azt a helyet, de mindez most mellékes.
Vége a számnak, szóval azt hiszem, most én jövök. –Nos… - és akkor jöhet az agyonhasznált hatásszünet. Ami biztosan marhára idegesítő tud lenni, de hát, na. Meg kell adni a módját a véleményem kinyilvánításának. Lehet, hogy kérek mellé egy kis dobpergést is. Inkább lemondok erről az elképzelésről, nem kockáztatom a testi épségem, így is örülök annak, hogy egyelőre nem csinált ki senki, és egyikből sem tört elő a kegyetlen gyilkos ösztön. S ezt én nagyon is értékelem. – Nem rossz. – Ezek mindjárt hozzám vágnak valamit. – Nem feltétlen az én stílusom ez a fajta zene, de azt el kell ismernem, hogy egész jól összepakoltátok ezt a dalt. A gitárok könnyen megjegyezhetőek, ami tök jó. Mondjuk nekem a közepén a szóló előtti kis lassabb rész annyira nem jött át, hiányzott belőle valami kis plusz. Tudjátok, amikor belassul egy szám, már elhiszed, hogy vége aztán még olyat odapakol neked, hogy csak na. Itt nekem valami hiányzott. De aztán meg lehet, hogy másnak meg pont ez az, ami kell. Nem tudom mennyire sikerült érthetően fogalmazni. – Remélem azért tudtak követni, meg értették, hogy miket hordok itt össze, meg hogy nem beszéltem akkora hülyeségeket. Ha meg mégis, akkor így jártam. Várom az ő reakciójukat, bízom benne, hogy nem az agresszív reakciók hívei. De én miért is parázom ennyire, hogy ők megvernek, megkínoznak, megölnek? Tisztára nem vagyok normális.
Szőkék alá rakni a bilit. Ez a kifejezés tetszik. Na még a végén jóban leszünk. Persze, ha nem sértődtek meg az előbbi kis véleménynyilvánításomon, mint valami kis tizenkét éves kislányok. – Délután van egy kis melóm, de szívesen beugrok, ha végeztem vele. – Egy kis szórakozás sosem árt. Meg végül is miért ne. Egész jóarcoknak tűnnek, pár új haver szerzése meg sosem hátrány. – Sör, medence, király! – Gondolom milyen őrültek háza lehet ott, ha elszabadul a pokol. A vulkános Hawaii témán jót nevetek, próbálom elképzelni, hogy vajon miből hozhattak össze egy vulkánt. Bár a megfelelő véralkoholszint, mint tudjuk csodákra képes. – A holnapi téma is megvan már, vagy az még nagyon a jövő zenéje? – Kérdezem. – Meséljetek még, milyen őrültségeket találtatok ki? – Csak, hogy felkészülhessek valamennyire lélekben a holnap estére. Nem mintha olyan puhány lennék, akinek szüksége van ilyenekre, de sajnos már én sem vagyok fiatal.

Igyekeztem viszonylag korrekten megfogalmazni a kritikát, bár iszonyatosan nehéz úgy megfogalmazni néha a véleményünket, hogy azzal ne gázoljunk bele mások lelkivilágába, tiporjuk össze a minimális önbizalmukat, a negatív részek tűnjenek építő jellegűnek és persze a pozitívumok se tűnjenek seggnyalásnak. Szóval baromi nehéz a szitu, ráadásul mindenkivel ma ismerkedtem meg, és Trinnel is csupán alig pár órája maximum, hogy ismerjük egymást és fogalmam sincs arról kinek mekkora a tűrőképessége. Persze ha valami szar, akkor azt kerek-perec ki kell mondani, ugyanígy van a jó dolgokkal is, csak a tálalás nem mindegy. Tűnhetnek ők is akármennyire faszagyereknek meg keménycsávónak, ha ez csak egy külvilág számára felvett álca.
Miután kifejtettem a véleményem kíváncsian várom a zenekar reakcióját. Szinte biztos vagyok abban, hogy lesz köztük olyan, akinek nem fogja elnyeri a tetszését mindaz, amit mondtam. Csak abban tudok reménykedni, hogy ha vitára vagy véleményütköztetésre kerül a sor, akkor el lehet intézni azt értelmes, kulturált keretek közt. Én igyekezni fogok.
- Úúú tényleg? Ha nem mondod, hülyén halok meg. – Na, ennyit arról, hogy normálisan beszéljük meg ezt az egészet? Emlékeim szerint én is hasonlóan fogalmaztam meg, amit a kis bölcsünk megfogalmazott. De mindegy is. Mire reagálhatnák ezen kívül bármit is, addigra egy burleszkbe illő jelenetet művelnek le a többiek. Először próbálom visszatartani a nevetést vagy a mosolyt, de a dobos magyarázkodása után alig bírom visszatartani. – Szép mentegetőzés. – Ennél azért hihetőbbet is kitalálhatott volna, legalábbis én most kételkedem abban, hogy valóban egy pók miatt indította az útjára az ütőjét. – Na de visszatérve az előbbire. – Fordulok vissza a nagy bölcs irányába. – Értem, hogy az a lényege, hogy a közönség elhiggye, hogy itt vége az egésznek. Ez eddig oké. De ahogy az előbb is mondtam, nekem valami hiányzott. Jobb szeretem, ha a lassabb rész után még olyat kapok az arcomba, hogy besza-behu. Itt számomra ez nem volt meg. De azt is hozzátettem, hogy lehet, hogy valakinek ez kell. Én csak elmondtam a véleményem, aztán, hogy mit kezdtek vele az már a ti dolgotok. – Részemről mostantól kezdve lezártnak tekintem ezt a témát. Ha akar még rá reagálni, akkor tegye, de nem akarok most belemenni egy állóháborúba. A bulijaik élménybeszámolója sokkal jobban érdekel és szerintem klasszisokkal szórakoztatóbb, mint leállni vitatkozni az ízlésekről és pofonokról. Ő valószínűleg nem fog tudni meggyőzni engem és fordítva.
- Egyiptom? Hmm… jól hangzik. – Pár dolog gyorsan át is szalad az agyamon, hogy hogyan is csinálnám meg én az egészet. Van pár egész jó ötletem, de egyelőre magamban tartom, elvégre én csak vendég vagyok, nem akarok mindenbe beledumálni mindenáron. Amúgy is néha kell a kikapcs az embernek, nem kell az, hogy mindig a melón járjon az eszem. Még úgy is, hogyha ez szorosan nem kapcsolódik a mostani munkáimhoz. Max sztorijánál akaratlanul is kiül a vigyor az arcomra. Az eddig is világos volt, hogy Trin nem az a tipikus jókislány, így annyira nem meglepő a szitu. Mire bármi frappánsat mondhatnék a többiek megteszik helyettem. Úgy tűnik az egyik beszólás nem feltétlen nyerte el a lány tetszését, de elég szórakoztató, amit most ketten leművelnek. Istenem, hova kerültem? Egyáltalán miért vagyok meglepve, hogy ez egy idióta társaság, akik élvezettel szívják egymás vérét? – Azt hiszem nem fogok unatkozni veletek. Sőt remélem a bulin se fogjátok majd magatokat vissza, egész szórakoztatni figyelni, hogy mennyi marhaságot tudtok ti csinálni egymás szívatásáról meg már ne is beszéljünk… - Valamiért bírom az őrültek társaságát. Lehet, hogy azért mert mélyen legbelül tudom, hogy én is közéjük tartozom? Most még lehet, hogy egy viszonylag normális emberi példánynak tűnök, de higgyétek el, van az a véralkoholszint, amikor már engem se kell félteni. Lehet, hogy az elmúlt időszakban, legalább is amióta az angyalok városában vagyok, kicsit megkomolyodtam, de azt hiszem ez csupán látszat. Ami törékeny. Valószínűleg a megfelelő társaságban én is visszafejlődöm egy kicsit, már ami az agyi szintemet érinti. – Az idiótákkal, legalábbis egy fajtájukkal, nincs baj. Bírom őket. Viccessé teszik a világot…

Értelmetlen belemenni a vitába a sráccal arról, hogy a lassabb rész után milyen intenzitás kell, hogy úgy istenigazából lehidalj a dal zsenialitásáról. Mégis belemegyek, mert bosszant egy kicsit, hogy szerencsétlen nem akarja felfogni, hogy nem támadásból és szekálásból mondom el a véleményemet. Hiába hangozhatott az egész negatív kritikaként egyesek szemében azért igyekeztem építő jellegű tartalom megtölteni a mondanivalómat. Aztán ha az agysejtjei is megfelelő szinten állnak, akkor felfogja, ha meg nem akkor így járt. A végén már inkább rájuk hagyom az egészet, lépjünk tovább, különben a következő évtizedeket is azzal töltjük, hogy megpróbáljuk a másikat meggyőzni, hogy igenis nekünk van igazunk.
- Nem vagyok egy aggódó típus. De ígérd meg, hogy nem azért fogod leüvölteni a fejem, mert megpróbálsz velem összeveszni. – Mióta is ismerjük egymást? Néhány órája talán? Azért egyelőre még elképzelhetetlen, hogy bármin is összevesszünk, igaz sosem lehet tudni. Azért valljuk be őszintén, egyikőnk sem igazán ismeri még a másikat, ehhez pár óra édeskevés. – Kíváncsian várom a következő alkalmat, de akkor már tényleg ne fogjátok vissza magatokat, nem vagyok ijedős fajta, szóval hajrá. – Bár eddig se tűntek szívbajosnak, és nem úgy látszik, mint akik visszafogták volna bármennyire is magukat, de szeretném látni milyen az, ha már valójában feloldódtak és egy cseppet sem fogják vissza magukat a társaságomban. Vajon, akkor is ennyire idióták, vagy csak most tettetik magukat annak?
- Ja valami olyasmi. – Színházas… elég tág egy megfogalmazás, de nagyjából lefedi mindazt, amit odabenn csinálni kell. Mivel kis társaság, kevés emberrel mindenki csinál mindent. Kivéve azok a hisztis picsák, akik minimum Oscar-díjas színésznőnek képzelik magukat vagy olyannak, akinek legalább száz Broadway előadás áll már a neve mellett. Pedig valójában épp hogy kikerültek mindenféle színészi sulikból vagy honnan, agysejtjeik száma megközelítőleg a 0 és a 0,1 közt tengődik valahol. Najó lehet, hogy ennyire nem tragikus a helyzet, vannak ott amúgy egész értelmes és jóarc emberek is köztük, de egy-két emberi lénynek nevezett organizmus eléggé el tudja rontani az összképet sajnos. – Hééé álljunk csak meg egy kicsit! Azért valamennyi beleszólásom nekem is lehet a holnapi napom programjaiba, nem igaz? – Nem nagyon rajongok az olyanért, ha valaki más akarja megmondani, vagy megtervezni azt, hogy én mit is csinálok. Persze, szívesen segítek meg minden, de azért a formalitás legyen már meg, kérem szépen. – Mint már mondtam délután van egy kis dolgom, szóval egy-két órára nélkülöznötök kell majd mindenféleképpen, de előtte segítek kitalálni és megvalósítani a díszleteket. Arra a kis időre meg majdcsak egyedül hagyhatlak titeket, elég nagyok vagytok már ahhoz, hogy nélkülem is boldoguljatok esetleg. Ígérem, nem Kheopsz fáraó piramisát fogom veletek megépíttetni. – Pedig az mekkora buli lenne már. Lenne két órájuk felhúzni egy valódi piramist. Bár gyanítom, mire visszaérnék inkább egy új Pisai ferdetorony lenne belőle. Vagy beközölnék, hogy azért nem készült el a piramis, mert hirtelen jött egy homokvihar és stílusosan mindent elvitt magával. Lazán kinézem belőlük. – Születésnap? Akkor tényleg ki kell tennünk magunkért, lehet, hogy mégiscsak kell az a hülye piramis. - Szólok közbe mosolyogva. Időközben szóba kerül a sörözés is, ezek szerint nem fogok hazaesni az elkövetkezendő néhány órában, de valamiért nem bánom. Kezdem elhinni, hogy valóban nem egy pszichopata sorozatgyilkos banda, szóval már nem tartok attól, hogy esetleg egy rituális gyilkosság áldozata leszek. – Benne vagyok! – Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ma nem fogok éjfél előtt az ágyamba kerülni. Túl könnyen hagyom magam meggyőzni. De tehetek én arról, hogy a spontán bulik, mindig a felejthetetlen kategóriába tartoznak? – Nyolc? Legalább kiderül, hogy mennyire öregedtem meg, bírom-e még a pörgést. – Amióta a városban vagyok, nem sok ereszd el a hajam buliban volt részem, és s spontán partikat is meg tudom számolni a két kezemen. Öregszem na. - Javaslatok arra, hogy hol igyunk? Vagy csak egyszerűen irány a legközelebbi kocsma?