Callidora még a találkozásunk napján felhívott később. Szerencsére épp egy cigiszünetet választott, mintha csak tudta volna. Korai időpontot adott meg, annyira, hogy talán kicsit még késni is fogok, ha elég sok lesz a vendég, és későn tudunk csak zárni.
Már akkor késésben vagyok, amikor bevágom magam a hátsó sikátorban parkoló Corvette kormánya mögé. Felhördül a motor, előbújnak a bukólámpák, éles alagutat vágnak a sötétbe és én kivágódok a főútra, hogy a hollywoodi dombok felé vegyem az irányt. Hosszú nap volt, legszívesebben hazamennék egy jó zuhanyra, de nincs rá idő. Az egyetlen, ami még ilyen késésnél is belefér az időmbe az egy kávé. Nem sok hely van nyitva ilyenkor, a kedvencem sincs, de megvan a hajnali kávézóm is, ezért beugrok egy hatalmas adagért, hogy utána tövig nyomjam a gázt, hogy lefaragjak valamennyit a késésemből.
Nehéz terepet választott a leányzó, ezért az utolsó métereket már csak gyalog tudom megtenni. Ahogy közeledek, látom, hogy már ott van, kávéspohár a kezében.
- Jó reggelt! – köszönök rá, amikor már elég közel vagyok – Bocs a késésért. – utálok késni, de hát ez a nap már csak ilyen. Remélem, nem azért választott ilyen korai időpontot, mert amúgy rohan, mert akkor költöttem egy keveset a pénzéből, amit úgy hívnak: idő. Nagyot kortyolok a kávémból, és a tekintetem a horizont felé siklik. Lassan felkel a Nap, és minden vöröses-narancsos-rózsaszínes fényben fog úszni. Enyhén giccses, de biztosan remek fényeket ad a fotózáshoz. Nem értek hozzá, de szerencsére elég az is, ha Ő igen. Főleg, hogy kettőnk közül csak Ő tudja, mit is akar velem művelni egy ilyen csípős-fagyos hajnalon.

A Nap még épp csak ébredezik, halvány fényekben fürdeti a tájat. A hűvös hajnal és a meleg fények Irakra emlékeztetnek, csak a táj más, sok a zöld, sehol a homok, ami beleeszi magát a bőrödbe, a hajadba, a ruhádba, amitől napokig viszketsz még akkor is, amikor végre hazakerülsz a harctérről. Fel-alá járkál, tudom, hogy késtem, és ezért bocsánatkéréssel tartozom. Kiengesztelném a kávém maradékával, de nála két pohár is van.
Mosolya szokatlan, őszinte, és az én szemem már ráállt a benti lányok nyúlós-ragadós bájmosolyára. Korán van, egész éjszaka a kurva monitorokat bámultam, amikor nem járkáltam körbe, most nincs kedvem mosolyogni, mégis ragadós a jókedve, és már nem is utálom annyira ezt az egészet, hiába ég a szemem. Majd veszek neki egy doboz bonbont, úgyis tudom, hol lakik. Ha nem tudnám, akkor is kideríteném.
- Akkor elég komolyan bebiztosítottad magad az időponttal… - nézek az órámra, mert egy erős húsz perces késéssel értem ide. Mit csinálunk, ha időben jövök? Mondjuk, húsz percbe sok minden belefér…
- Pont a vállamra? – elvigyorodom, most először a hajnal folyamán, és kiiszom az utolsó kortyot a pohárból. Jó lesz hamusnak – Órákig tudok egy helyben állni, ha közben cigizhetek. – biccentek, hogy oké, nem lesz könnyű, mert leginkább feküdni vágyom, de szarabb helyzetben is túléltem már, nem hagyom magam elpuhulni, ez ahhoz képest laza nyaralás, amit a seregben kaptam kiképzés címén, vagy amit a HH előtt töltöttem az utcán „vendégforgalmi menedzser” koromban – értsd: kidobó.
- Kinek mi tetszik. – vonom meg a vállam, azokat az imádottakat – Pedig még nem is láttál úgy igazán! – rákacsintok egy fogkrémreklámos mosoly kíséretében. Nem vagyok egy nagy flörtölős pasi, de tisztában vagyok az adottságaimmal. Figyelmesen hallgatom, ahogy elmondja, mire is gondolt, közben lepattintom a kávéspohár tetejét, és előhúzok egy szál cigit.
- Király. – nem egy túl bonyolult feladat, maximum két beállás között edzek egy kicsit, elvégre fekvőzni meg árnyékolni itt is lehet – És milyen időközönként kattintanál? – meggyújtom a cigimet és lustán kifújom a füstöt. Azt is jó lenne tudni, hogy mennyi textil kell, hogy legyen rajtam, mert ha felkel a Nap, itt fogok megrohadni a bőrkabátomban. Annyira meg nem sírom vissza a sereget, hogy önként vállaljak egy testre szabott szaunát…

Iszonyatos pozitív energiák áradnak ebből a törékeny nőből. Csak úgy sugárzik belőle az energia, egy ilyen korai órán ez nagyon meglepő számomra.
- Szépen vagyunk, ha ilyeneket nézel ki belőlem… - eszméletlen, mennyire pozitívan áll a dolgokhoz. Még azon sem akadt volna ki, ha nem jövök el.
Sosem gondoltam úgy a vállaimra, mint vonzó részére a testemnek. Nem vagyok vele elégedetlen, szerintem nincs is olyan része a testemnek, amiért nem teszek meg mindent, de hogy egy csajnak pont a vállam tetszik meg…
- Nyugodtan fogok most már akkor rágyújtani. – biccentek, mert próbált volna meg mást mondani. Szabadtéren vagyunk, és bár tudom, hogy nem dohányzik, délután sem akadt ki, amikor rágyújtottam előtte.
- Tehát magamra vessek… - elnyomok egy halk nevetést, mert meg kell mondjam, jól csinálja. – Azért el kell mondanom, hogy nem úgy nézel ki, mint aki olyan baromira bánja a szitut.
Letörölhetetlen a mosolya, kezd átragadni rám is a boldogsága, érzem, ahogy a fagyos-morcos hangulatom kezd tovaszállni, ahogy a fények egyre melegebbek lesznek körülöttem, és az árnyékok felszívódnak.
- Rajtam ne múljék. Most te vagy a főnök, én meg csinálom, amit mondasz… - nem kifejezetten vagyok az az alkat, akit könnyű irányítani. Már nem. Most mégis tisztában vagyok vele, hogy az én szeszélyeim miatt vagyunk itt, hát végképp nincs most helye kötekedésnek. Széles mosolyom talán még engem is meglep, de nem tudok parancsolni az izmaimnak. Rosszallóan nézek rá, amikor hallom az exponáló gép hangját, de valahogy elhiszem neki, hogy nem fogja a hátam mögött kiadni a kezéből. Ha meg ez kell a boldogságához, hogy én virítsak a laptopján háttérként, tőlem annyi képet csinál, amennyit nem szégyell. Inkább rágyújtok, szinte már csak megszokásból, mint szükségletből.
Elnevetem magam a roppant informatív, de annál őszintébb válaszán. Hát jó, akkor ugrott az edzés két kép között, de majd megpróbálom magam elfoglalni álló helyzetben.
- Oké, de gondolom szólsz előtte azért, hogy mikor merevedjek stand bye pózba. – nem volna egy hátrány, de biztos rám fog szólni, ha nem kéne mocorognom. Figyelem, ahogy kipakol, előkészül. Iránytű is van nála, hát beszarás! Nagyon komoly dologra készül, ez most már egész biztos.
- Mondd csak, mi az elképzelés? – érdekel, hogy mire kellenek a vállaim, na meg persze az is, hogy mi fog kisülni ebből az egészből. Halkan sercen a pohárba vert hamu, ahogy a még parázsló dohány a maradék kávéba hullik. Igazi egészséges reggeli, de egy dohányos reggelei már csak ilyenek.

- Bölcs döntés. – hagyom helyben, hogy mindig van B terve. Ha profi lenne, akkor lenne C, D, és akár még Z terve is. Bár nem, az én vagyok, én meg enyhén paranoiás vagyok, szóval ez már nem profizmus. Aki profi, annak mindig bejön az A terv. De hogy lehet, hogy egy ilyen fiatal csaj ennyire reálisan látja a világot? Kezd érdekelni, hogy mitől lett ilyen talpraesett, és ennek nem örülök. Elvégre, ha túlesünk ezen a rohadványos fotózáson, akkor kész, ennyi volt a mi kis gyors „kapcsolatunk”. Miért érdekel, hogy honnan jön, mit csinál, miért csinálja, és mi történ vele? Még élénken élnek bennem a fájdalmas emlékek, amiket a nők okoztak nekem. Őszintén mondhatom, hogy nem vágyom újabb karmolásokra. Illetve… Lehet róla szó, amíg csak fizikálisan kapom és mondjuk nem egy verekedésben.
- Zsarolni próbálsz? – próbálok a veséjébe látni, és közben eszembe jut egy kép, ami arról szól, hogy az összetört szívet a csoki remekül összeragasztja. Biztosan azért jut eszembe, mert azt már a legelején letisztáztuk, hogy egy kis csokival bármire rávehetem.
- Csak ne szokj hozzá nagyon… - rákacsintok, mert azért rendben van, hogy a fotókhoz Ő ért jobban, és azt mond nekem, amit akar, megcsinálom, de hát ennek a helyzetnek előbb-utóbb vége lesz. Akkor pedig már nem lesz a főnököm, mosolyogjon bármilyen szélesen.
- Oké, máris sokkal nyugodtabb vagyok. – mintha olyan marhára rettegtem volna. Eszembe jut, amikor a kis yakuzát felzavartam a felirat tetejére. Ha megkérne, másszak fel, még azt is megtenném, bár egy röpke túra elé néznék előtte. Békésen cigarettázgatok, miközben magyarázni kezdi, hova is kéne állnom. Jót mulatok rajta, mert én csak álok, és tűröm, hogy a megfelelő helyre irányítson, mindig csak annyit lépve, hogy ne borítson fel. Mondjuk, ahhoz egy kicsit nagyobb erőt kéne kifejtenie. Hosszú és vékony ujjai jól mutatnak a karomon, még kabátban is, de valahogy el tudom képzelni más körülmények között is ezt a szituációt. Aztán hallgatom, mi lesz ebből az egészből. Nem értek hozzá, soha nem voltak művészi beállítottságaim, és elképzelni sem tudom, mi lehet olyan marha érdekes egy ilyen fotósorozatban, de remélem, majd megmutatja az elkészült remekművet, és akkor majd nekem is leesik, hogy mitől is volt ez olyan jó ötlet. Lelkesen hadonászik közben a kezével, és sejtem, hogy nem az államokban született, de ennél mélyebb következtetéseket nem vonnék le ennyiből. A neve már inkább árulkodó, de azt is megérteném, ha nem akarna velem megosztani ilyen intim infókat. Valahogy hajlamos vagyok azt gondolni, hogy mindenki olyan zárkózott, mint én.
Háttal állok a gépnek, és nekem ennél megnyugtatóbbat nem is mondhattak volna. Így tuti nem lesz bene az arcom, a tetkóm nem látszik, hiszen a kabát még rajtam van. Engedelmesen jobbra fordítom a fejem, és egy fél lépést teszek hátra, a kamera felé. Amikor hallom kattanni a gépet, számhoz emelem a cigit, az utolsó slukkra, hüvelyk és mutatóujjammal fogom a szűrőnél, majd beledobom a pohárba. Kicsit összerázom, hogy biztosan elaludjon, és amikor ismét megszólal, megfordulok. Nem szeretem, ha a hátam mögött állnak. Paranoia. Még mindig.
- Bocs, hogy mocorogtam. Remélem nem csesztem el mindent. – valamiért azt gondoltam, hogy csinál egy képet és kész, de hallottam, hogy többet is kattintott.
- Ha elég ügyes vagy, megtudhatsz mindent, amire csak kíváncsi vagy. – mondom vigyorogva. Na, jó, ha olyanokat kérdez, amihez semmi köze, akkor meg kell kínoznia a válaszért, de olyan sötét dolgokra csak nem kíváncsi.
- Titokzatos rosszfiú lennék? – jobb kezem ujjai hajamba szántanak, elölről hátra, mert ezt is rég hallottam már. Legutóbb Bonnie szólongatott mindenfélének, de ott minden voltam, csak titokzatos nem…

Édes, hogy próbálkozik. Talán a lelkemre akar hatni, vagy a szívemre, de nekem már egyik sincs. Maximum nagyon mélyen eltemetve, valahol nagyon távol tőlem. Mosolya elárulja, mennyire gondolja komolyan, akár a zsarolást, akár annak tagadását. Tulajdonképpen hidegen hagy, tőlem akár a pulykaméreg is elöntheti, nem fog vele meghatni.
- Ne ígérj olyat, amit nem tudsz megtartani… - szalad ki a számon, magam sem értem miért, de kicsit keserűbb a hangom, mint máskor. Ismerem az ilyen ígéreteket, amik szart sem érnek, mert soha senki nem gondolja őket komolyan. Tulajdonképpen csak dobálóznak az emberek a szavakkal, ahogy most mi is. Mert ugyan miért zavarna, ha beleélné magát, hogy dirigál nekem? Ugye, hogy semmiben!
Beállít a megfelelő helyre, a megfelelő pózba, én pedig természetesen képtelen vagyok mozdulatlanul végigállni azt a pár képet, amit csinál. Elnézést is kérek, de látszólag még örül is, hogy ficeregtem. Még a végén kiderül, hogy még jobb is volt, hogy bemozdultam…
- Szóval firkász vagy. – biccentek felé, aztán leteszem magam mellé a hamussá vált papírpoharat – Bulvár, vagy valami komoly téma? – nagyon nem mindegy, hogy ócska celeb hírekből él, vagy valami értelmesebb dologgal foglalkozik.
- Tehát, ha valakinek túl átlagos a neve és éjszaka dolgozik, akkor az már rosszfiú? Fel sem merül benned, hogy éjszakai portás vagyok valahol? Ez igazán… hízelgő! – nevetem el magam, mert nem jut más az eszembe. Nem hülye, szerintem már rájött, hogy nem feltétlenül mondok neki igazat. De nem is fogom megkönnyíteni a dolgát. Ha abból él, hogy kiszedje másokból azokat az infókat, amik neki kellenek, akkor nosza, dolgozzon.
Zsebre dugott kézzel áll előttem, összehúzza magát, mint aki fázik. Pedig már kezd melegedni az idő, ahogy a Nap egyre feljebb kúszik, no meg itt Hollywoodban nem szokott azért olyan marha hideg lenni. Leveszem a bőrkabátom, alatta egyszerű fehér izompóló van, V nyakú, mert így akkor sem látszik ki az ing alól, amit a melóban hordok, ha kigombolok pár gombot rajta.
- Tessék, vedd csak fel! – nyújtom felé, nem szeretném, ha itt megfagyna nekem. Én meg nem vagyok az a királykisasszony típus, elviselek egy kicsit frissebb levegőt.
- Jó, majd megteszek minden tőlem telhetőt. Halljuk az első kérdést! – kicsit húzom a számat, de belemegyek. Valamiről csak kell beszélgetni, nem ácsoroghatunk itt egymással szemben néma csöndben. Mondjuk, nekem az is menne… Maximum behúzom a féket, ha már nagyon nem tetszenek a kérdései.

Kiszalad a számon egy meggondolatlan megjegyzés, bár tulajdonképpen akár ide is szánhattam volna pont úgy, mint ahogy nem tettem. Mindegy, már kimondtam, értelmezze kedve szerint. Az sem hatna meg, ha le akarna dominázni, bármikor elsétálhatok, a kocsi az út szélén vár, pillanatok alatt berepít a városba, aztán maximum nem veszem fel neki a telefont. Mondjuk, ennyire bunkó nem vagyok.
- Izgalmas meló lehet. – az írás sosem izgatott, a felderítéshez meg eléggé értek, igaz, kicsit másképp. Jut eszembe, a lőtérre is ki kéne már menni, a lövész vizsgát is meg kell majd újítanom, hogy benyújthassam a fegyverviselésit. Persze, nem azt a stukkert fogom használni, amit a lőtéren, nehogy már bármit is a nyakamba varrjanak, ugyebár. A Sig most is ott pihen a kesztyűtartóban.
- Kinek nincs? – nézek rá a lehető legártatlanabb képpel, mert nem szándékozom megosztani vele, hogy mennyi vér tapad a kezemhez. Jó részét még akkor gyűjtöttem be, amikor egyenruhában rohangáltam a sivatagban, de persze Nate is rám bíz időnként keményebb melókat. Semmilyen körülmények között nem fogja ezt megtudni.
Látom, hogy fázik, pedig nincs olyan vészesen hideg, olyan 17 fok lehet, és tudom, hogy ez nem sok, de hát így jár az, aki hajnalok hajnalán akar a szabad levegőn fotózni. Majd lesz még itt melegebb is, én nem aggódnék. Átnyújtom neki a kabátom, ha nem keresgél benne, nem lesz baj; a belső zsebben ott vannak a papírjaim, simán megszerezheti a valódi nevem. Na persze a dögcédula is itt lóg a nyakamban, ha gyanakszik, és figyel, vagy csak otthon ránagyít egy két képre, láthatja majd, hogy nem Johnson vagyok, hanem Powell. Kit izgat már? Mit tud tenni? Felhív és elküld a picsába, hogy hazudtam? Rám keres a neten? És mit találna? Valószínűleg semmit, a sereg eléggé levédi az embereit, még akkor is, ha már nem szolgálnak. Megmosolygom a látványt, mert mintha egy gyerekre adtam volna a nehéz bőrdzsekit, szinte eltűnik benne.
- Ó, itt is meleg lesz mindjárt. – pislogok kelet felé, a Nap már ébredezik, nemsokára olyan szauna lesz, hogy öröm lesz nézni. Simán felkúszik 26 fokig a hőmérő egy pár órán belül…
Nagy nehezen belemegyek, hogy faggassuk egymást, bár halvány gondolatom sincs arról, hogy mégis mi a szart kérdezzek tőle. De tényleg! Abban sem vagyok biztos, hogy fogom még látni, hát hova faggassam? Persze, értem én, hogy neki fontos, hogy kérdezzen, elvégre ez a munkája, hát majd csöpögtetek neki valamit…
- Igen. – igen, mindig megtartom az ígéreteimet, mindig. És eljöttem, mert nem akartam szarban hagyni. Nem olyan békés ez a hely, mint hiszik, sok itt a drogos, meg a csöves. Rám szól, hogy dermedjek meg, úgyhogy zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel várom, amíg elcsattannak a képek, és újra mozoghassak.
- Mi hozott az Államokba? – klisé, de nem akarom tudni a titkait. Titkai mindenkinek vannak, még ha azt is mondja, hogy őszinte. Tuti van olyan, amit nem mondana el. Amíg a következő beállításra várok, kicsit megmozgatom a tagjaimat. A bokszhoz nem tudok eléggé bemelegíteni, így a fekvőtámasz mellett döntök, majd sikítozik, ha nem tetszik neki a mocorgásom.

Hogy lehet izgalmas az újságírás? Jó, biztos vannak, akiket ez izgat, de nekem az izgalom egész máshol kezdődik. Tűzharc, csikorgó homok, bevetés… Na, az izgalmas! Az is igaz, hogy Callidora kisasszony nem bírná a harctéri tudósítást, legalábbis így első blikkre. Tény, hogy csokit annyit kapunk, hogy csoda, hogy nem hullik ki a srácok foga, de azért elég stresszes meló katonának lenni. Bármilyen szinten.
- Pontosan. Senki sem szent. – bólintok, mert mindenkinek van a számláján valami. Legalább egy gyerekkori bolti lopás, de valami biztos van. Az, hogy nekem sötétebb az előéletem… Hát baszki, van ilyen. Én rossz fiú voltam, az is maradok.
Újra kelet felé fordulok, aztán az órámra nézek.
- Pár perc és jobb lesz. – bíztatom, és összefonom a karjaimat a mellkasom előtt. Mosolya szinte földöntúli, még mindig nem tudom felfogni, hogy lehet valaki ennyire energiától duzzadó egy ilyen korai órán. Jó, mondjuk gyanítom, Ő most kelt, és nem dolgozta át az éjszakát, mint én. Tisztára olyan vagyok, mint Drakula, aki kissé megpörkölődött a Napon. Aztakurva, de humoros vagyok ma! Mit tesz a fáradság, ugye?
Összehúzott szemmel figyelem, ahogy keresi a szavakat, várom, hogy megossza velem, milyennek is tűnök. Aztán elnevetem magam.
- Na, igen, a múlt nem tűnik el nyomtalanul… - megdörzsölöm az arcom, mert kezdem érezni az alváshiányt, de most nem engedhetem meg magamnak, hogy bekómáljak. A legjobb megoldás a mozgás, de nem tudom, mennyire mocoroghatok, így azt a végső megoldásként tartom számon.
- És milyen álmod van, ami csak itt valósulhat meg? – kérdezek egyből rá, mert én kevés olyan dolgot tudok felsorolni, ami csak csodás országunkban lehetséges.
Elcsattintja a képeket, türelemmel végigállom, most nem mozgok bele. De ahogy végez, érzem, hogy most már muszáj valami izommunkát végeznem, különben itt esem össze. Nagyban nyomom a fekvőket, amikor újabb kérdést tesz föl, ezúttal a munkám érdekli. Na, hát ezért van nekem hangzatos állásom, hogy legyen mit válaszolni az ilyen kérdésekre. Lenyomok még gyorsan tíz fekvőt, aztán feltápászkodok és leporolom a tenyeremet.
- Biztonsági szakember vagyok. – tény, csak nem fedi a teljes valóságot. És ugye, nem azt kérdezte, hogy hol, vagy hogy milyen beosztásban, én meg nem szeretem szórni az értékes infókat. Mindennek ára van, és én nem vagyok pazarlós fajta.

Még a végén megfejtjük az Élet nagy kérdéseit. Ja, naná, hogy mindenkinek van titkolni meg szégyellni valója, de hát könyörgöm, ez egy mocskos világ, tele mocskos emberekkel. Mindenkinek van legalább egy barátja, akiért tűzbe menne és hülyeségeket csinál érte, nekem meg ez a munkám. Na, ennyit a szentekről!
Elvigyorodom, mert hát eléggé átlátszó volt a kis biztatásom, de elméletben már tényleg csak pár perc, és előbukkan a Nap véres korongja. Aztán persze kell még egy kis idő, mire ereje lesz, és felmelegíti a levegőt, de legalább már az illúziónk meglesz, hogy süt.
- Valami olyasmi… - biccentek végül egy mosollyal kísérve. Talán nem gyilkol meg érte, hogy füllentettem egy keveset.
Elnevetem magam, hogy katonás vagyok. Hát, anyukám, ez egy életre szól, egyszer kiképzik az embert, aztán úgy marad. Nem egy tipikus nyári kempingezés egy alapkiképzés, a zöldsapkás meg főleg nem, de hát miért is kéne tudnia, nem igaz?
- Tényleg. – most erre mi mást lehetne még mondani? Biztos vannak fecsegősebb fickók, én nem a szavak embere vagyok. Már egy ideje. Figyelek inkább, hogy miért is jött el Európából, mi az, amit csak itt lehet. Gondolom valami pasi után jött, legalábbis úgy jön le, de aztán még tévedhetek is.
- Így szokott ez lenni. Amíg kergeted, menekül, ha elengeded, egyszer csak utolér. – megvonom a vállam, mert hát volt idő, amikor még el is hittem ezeket a dolgokat, ma már csak mondogatom – Akkor most gondolom sülve-főve együtt vagytok.
Mivan? Mit érdekel? Ó, baszki, meg sem kellett volna kérdezni! Jobban járok, ha nem szólalok meg.
Felhúzom a szemöldököm, mert ha gondolja, megismétlem, de többet nem mondok róla. Ennyi, kész, pont. Biztonsági szakember. És tényleg az vagyok, hiába cincálna darabjaimra, akkor sem találna mást.
- A mai még hagyján! – mélyet sóhajok, mert még mindig élénken élnek bennem az emlékek a Vincent kis ribancával töltött éjszakáról. Önkéntelenül a fülemhez nyúlok, ahol az a kis picsa megharapott, pedig már nem is látszik. Egy ingemnek lőttek, és aztán magyarázkodhattam Nate-nek, hogy hogy a picsába jutott be az a vak tyúk az irodába. Hajszálon múlt a melóm, de ha emiatt a kis liba miatt rúgnak ki, akkor esküszöm, hogy megcsapkodom. Ahogy viselkedik, még azt is rá tudnám fogni, hogy nem tekintem nőnek. Akkor meg már nincs semmi, ami visszatartson attól, hogy meglegyintsem.