Lassan már vége is a szorgalmi időnek, talán még három hét van belőle, de legalább nem késtem le annyival az órákat meg az előadásokat. Bár tény, hogy van mit most behoznom, de ha valaki hosszabb időre eltűnik, annak nyomós oknak kell lennie. Ma már végig mutogattam a hozott anyagot kedves tanáraimnak, most már csak a fotós szakkör van hátra. Utolsó kötelező a mai napon. Vaskos mappát hoztam magammal, annyian nézték ma már meg, hogy kifolyik az oldalán csukott állapotban is. Van benne vagy ezer fotó, meg egy DVD a hátuljában, ami inkább videókat tartalmaz a nyomtatott képek mellett.
Fújtatok, fáradt vagyok, ehhez az utolsó két órás elfoglaltsághoz most nem sok kedvem van. A mai nap tartjuk általában a képelemzést. Ezután jön majd az eheti mókával az előrukkolás, kíváncsian várom a heti témát. Hallottam arról, hogy valami új szakkörvezető van, kíváncsi is vagyok a véleményére. Több kritika jobb célhoz vezet, legalábbis Apuka mindig erről mesél. Már csak pár perc van kezdésig, addig kényelmesen felpakolom a lábam az asztalra, a hajamat felkötöm a fejem tetejébe, kezd nagyon melegem lenni tőle amúgy is. Lehet le kéne vágni rövidre...
-Mi a... -Megtelik az előadó terem a többiekkel is abban a pár percben, aztán betoppan a szakkörvezető. Káprázik a szemem? Nem látok jól... Mit keres itt? Ez nonszensz, nem nagyon értem, lehet nem is akarom megérteni. Ez valami szívatás? Mark keze van a dologban biztos. De nem lehet ennyire kis görény, bár tény, hogy szoktuk egymás húzni és szívatni, de ennyire nem durván, ez még tőle is sok lenne. Tény, hogy dicséretes, de nagyon durva. Nyelek egy nagyobb nyálgombócot, félre is megy, és bármennyire próbálom elnyomni a köhögést, lassan már olyan vörös az arcom, hogy Heimlich-műfogást kellene végrehajtani. Pedig az csak egy kis folyékony nyál, semmi olyan, ami megakadhatna a torkomon. Persze már mindenki rám pislog, hogy hagyjam már abba, de nagyon nehezen tudom csak befejezni. Feltartom a kezem, hogy bocsánatot kérjek, meg azt, hogy nem direkt csináltam. A többiek láthatóan már hozzá vannak szokva Seb jelenlétéhez, csak én vagyok elmaradva ezzel a ténnyel, mert eddig Indiában nyaraltam. Na jó, dolgoztam. Kínos. Egy kicsit. Pont azután mentem ki, hogy rendeztük a dolgokat... nagyjából. Aztán, hogy majd hívom. Nem volt jó kint a térerő és nem is nagyon volt rá időm. Hm.
Elkezdődik az "óra", mindenki kérdez, mutogat, beszélgetnek, én meg nem merek megmukkanni sem, pedig volna miről. De biztos eljutunk az én nevemig is, hogy akkor mutassam be az elmúlt heti anyagot, amit mostanra kellett készíteni, csak én nem voltam jelen. Mással tudok szolgálni. De nyilván... ha szólítanak, akkor megyek és mutatom a hozott anyagot. Jó kör lesz.
Persze, félóra múlva már jöhetek is... A betű, és névsor van. Mesés dolog az elején lenni, időm sincs arra, hogy valami frappáns szöveggel indítsam a beszélgetést. Beszélgetést, igen, sanszos, hogy annyira kellemetlenül fogom érezni magam, amennyire csak lehet. Lelibbenek az előadó közepéről, annyira nem sietek, mint általában a többiek és viszem a mappát. Lepakolom, leülök. Levegőt se akarok venni, a szívem felpörög, basszus...

//ne kérdezd miért lett E/3... a köv E/1. lesz xD//

//Most látom Inaktív kari vagy, kérd meg Zincit tegyen vissza aktívvá Legalább egy időre xD //

Ha már az egyetemen tanít és mondták vannak szakkörök ahova elkéne egy tanár aki felügyel, tanácsokat ad, hát a fotószakkör mellett döntött. Noha a festészet jobban szívügye, de így kölcsönösen tanul a diákokkal együtt. Ha technikai részeket nagyon nem is tud magyarázni, lévén ő nem szokott fényképezni, de a képek elemzésében, csoportosításban, mindenféle elméleti dologban, folyóiratokban és hasonló "mellékes" dolgokban már tud. Ezért is alakult úgy, hogy most szólt mindenkinek, akinek kell valami segítség a fogadóórájában jöjjenek és megbeszélik, a tanáriba is kiírta melyik előadóban "lebzsel" ma.
Nincsenek olyan sokan, de mégis zsúfolt lesz a terem, aki már itt van egy ideje ismerheti.
Kicsit szórakozott, számára ebben semmi újdonság nincs mert a magánélete kissé felkavarodott, de talán pozitív végkicsengése lesz. Akkor szúrja ki a számára kedves és ismerős alakot, mikor amaz épp megfulladni készül, el is kerekedik a szeme, noha eszébe ötlik, hogy Aubrey is fotós, miért hagyná ki a szakkört?
Az "óra" maga elég kötetlen, elvégre ez egy szakkör, nem pedig egyetemi előadás. De amíg a java emberke duruzsol és diskurál, egyen-ketten kijönnek, általában névsorban. Persze nem kell sok, és máris régi ismerőse tipeg előre és csüccsen le mellé.
-Nos, Miss McNally, így a félév vége fele mit óhajt prezentálni, miben lehetek a segítségére? Tudom hogy elfoglalt, nem óhajtom rabolni a drága idejét, szóval tömör leszek, ígérem. - Mosolyog, bár van benne némi értetlenség, némi tartózkodás, hogy ezt a helyzetet a kényszer szülte és a lány nem is kér belőle, nem akarja kínosabbá tenni, mint amilyen. Ő próbálkozott, éreztették, hogy elcseszte... nem fog nyafogni, annál érettebb. Különben is mint tanárt kereste fel a másik, nem mint férfit, szóval...

// ühmpürümp. köfönöm, én észre sem vettem *-* de írtam neki :3 //

A helyzet az, hogy egy kicsit kellemetlenül érzem magam és nem azért, mert nem érdekelt volna, de tény, hogy el lett cseszerintve, meg az is, hogy nem kellene ennyire rosszul éreznem magam. Nem is azért érzem magam kellemetlenül, mert ami volt megtörtént, és igazán úgy érzem, hogy nekem ettől nem lett jobb vagy éppen könnyebb. Erre meg itt van. Gondoltam majd India segít túllendülni ezen az egészen, de nem... nem volt valami sikeres, úgyhogy most ott tartok, hogy zakatol a fejemben elég sok minden és nem tudok összpontosítani arra, ami miatt ide járok a szakkörre. Lehet mostantól nem kéne többet jönni, átkéretem magam teniszre, vagy nem tudom.
-Nem is tudtam, hogy... tanár lett... Magából!? -Te jó ég mennyire furcsa magázódni vele! Látszik, hogy mennyire furán hangzik számomra, mert közben azon gondolkodom, hogy miként szóljak hozzá újra.
-Pár hónapja felkérést kaptam az egyik magazintól, hogy készítsek Indiáról dokumentarista jellegű fotókat egy külön kiadásukhoz, ami könyv formájában jelenik majd meg. -Rámutatok a pakkra, hogy erről van szó. Több, mint három havi munkám van benne, félév nincs teljesen, de nem igazán tudtam követni az időt odakint.
-Egy kicsit több lett, mint sima dokumentálás... -Mit mondjak még róla? Hát meg kell nézni és elmondani a véleményt. Művészi lett, tényleg látszik, hogy benne van a szív és a lélek is. Mind a sajátom és mind a kinti embereké. Vannak sokkoló képek és vannak könnyfakasztóan kedves, szívbemarkoló és rengeteg jelzővel megáldható fotókat.
Egy kislány szorongat egy félszemű, karok nélküli játékbabát. Csupa kosz, nem csak a kislány, de a játéka is. Nagy szemekkel bámul bele a kamerába, látszik rajta, hogy fél, szinte kiolvasható a szemeiből. Közben pedig próbál mosolyogni, a szájához emeli koszos kis kezét, a haja kócos. Azok a boci szemek, az a tekintet annyira megkapó. Már önmagában is díjnyertes fotó, nem is kellene hozzá a többi körítésnek.
-Elvileg ez lesz a borítókép. A címet még nem találtam meg a könyvhöz, kértek pár ötletet hozzá, hogy mi lehetne. -Megvonom a vállam, majd talán megálmodom.
-Mi a véleménye a sorozatról? -Igazán érdekel, mindig is érdekelt, szerettem hallgatni a kifejtéseit. Okos meglátások, néha talán kritikusabb is lehetne, de ha valamit tényleg jónak talál, annak oka van. Hozzáértőnek tartom, még akkor is, ha a fotózáshoz, mint technikai lényegéhez nem is ért. Bár már lehet sokat fejlődött.

//Én is csak a felénél de mondom... mááá mindegy xD//

Nicsak, nicsak, egy Aubrey. Jó pár hónapja eltűnt az életemből, sajnálatos módon. Azt sem tudtam mi van vele, ami szomorú, erre itt futunk össze, éppen most.
Látom rajta hogy nem épp erre számított, hogy majd nekem kell itt előadnia, de már egy ideje az én nevem virít a tanári résznél a szakkör kapcsán, szóval...
Mikor magázódom, éreztetve felfogtam hogy mint tanárához jött még jobban zavarba hozom és muszáj kicsit nevetnem, hogy így visszakérdez.
-Ja, durva mi? De tudja drága hölgyeményem eddig is az voltam, csak magán tanár, ettől a félévtől lettem itt is előadó. Tudod, francia szaknyelv és hasonlók. Ez csak bónusz. - Vigyorodom el, lehet erre a nőre haragudni? Mondjuk eddig sem tettem, csak fájt, hogy ennyire nem érdekeltem.
-Ó. Hát látom, de hát ha egy könyvhöz van... - Vonok vállat, India, nem semmi. Ott nem voltam még.
Közben közelebb húzom és fellapozom, óvatosan nyúlva a képekhez. Nézegetem őket, páron megakad a szemem, mennyire jól elkapta őket.
-Ez a National Geography egyik leghíresebb képére emlékeztet, az afgán lányra. Ott is elementáris erővel hat a kép. De jó hogy sok a kemény fény, illik a képhez, ez a másik meg kivételesen lágy lett, főleg itt ahogy a fák levelein átsüt szórtan a fény és csillog a víz halványan... szépek lettek. Szerintem válogasd ki őket, amiket bele akarsz tenni és valami szó köré csoportosítsd őket. Ezeket írd össze és a szavak összbenyomásából adj az egésznek címet. Ez majdnem olyan mintha egy verseskötetet raknál össze, ott is csoportosítasz, röviden jellemzed a különböző csoportba tartozóakat, majd az egésznek adsz egy címet. Próbáld meg így. - Mosolygok rá, mert kivételesen jó munka lesz belőle.
-Apukád büszke lesz. - A másik is, de most a fényképészre gondolok nem a modellre. Remélem jól emlékszem, mintha így mesélte volna, nem most volt.
-Szóval amondó vagyok szortírozz. Sok a jó, de egy csoportosítás nem árt. De többfajtát is csinálhatsz, például technika szerintiket, mint a világítás technika vagy a nézet, vagy maga a témája a képnek, esetleg a hangulatuk szerint. Igen érdekes lesz ezekkel eljátszani szerintem, már ha eddig nem tetted még meg, kedves Aubrey. - Mosolygok rá, nem muszáj magáznia, nem harapok, csak ki tudja hogyan jobb neki?
-Egyébben segíthetek, vagy szeretnél mást is? - Nem kötelező, lehet rohadtul nem akar velem beszélgetni és már rohanna ki a teremből hogy szabaduljon tőlem... ki tudja, elvégre nem hívott vissza, hiába éreztem úgy meg fog békélni.

//Ha valami hülyeséget írtam szólj, elvégre te értesz is hozzá xDD//

-Igen, valahogy így értettem. -Hebegek-habogok, nem is nagyon ismerek magamra. Bizonyára az zavart meg, hogy nem a megszokott környezetben találkozunk. Tudtam én eddig is, hogy tanított magánba, meg rádiózott de nem gondoltam, hogy majd pont a fotószakkörön találkozunk mint előadó-diák.
Bólogatok csak a szavaira, egyrészt azért nem szólok közbe, mert jó hallani a hangját, másért pedig azért, mert amiket mond valóban jók. Szortírozva még nincs teljesen, mert először leválogattam csak az anyagot annyi darabszámra, amivel már eléjük járulhatok és kedvükre tudnak majd válogatni, hogy mi kell belőle.
-Igen, csak nem akartam összekutyulni, egyelőre időrendi sorrendben vannak, és több faluban jártam, leginkább így vannak a csoportok. Még nem volt időm többet foglalkozni vele, nagyjából másfél hete érkeztem haza. -Magyarázkodom, egy kicsit talán azért is, hogy a sorok között átjöjjön, hogy igazából hirtelen jött, és menni kellett. Nem én lettem volna az elsődleges választásuk, de visszamondta a fotós. A jegy már megvolt a repülőre, és gyorsan kellett dönteni. Mark pont ott volt velem, amikor a telefont kaptam, még jó, hogy ő tudott róla, de időm se volt a pakolásra se, nem hogy még felhívjam Sebet is, hogy "figyi, el kell utaznom egy kis időre, de ne haragudj, tudod, hogy nem akarok ezzel semmire sem célozni, csak..." már így is rossz belegondolni.
-Nos, nem nehéz ahhoz a képhez hasonlót készíteni. A nagyobb városokon kívül nem ismerik a fényképezőgép fogalmát sem. Nem tudják mi az a kezemben, kíváncsiak, de mégis tartózkodnak. -Megvonom a vállam, a Natgeós formának is ezért volt egyszerű dolga. Végül elmosolyodom, hát emlékszik a családfára. Beharapom az alsó ajkam, hát ha még látná Apuka az elkészült anyagot! Na akkor igazán büszke lenne.
-Még nem látta, csak két tanárom és Te. Mármint... -Még mindig nagyon zavar a magázódás minden után, amin ketten már átmentünk. Pedig nem olyan hosszú időre nyúlik vissza. Nagy levegő!
-Áhh, tényleg csak aludni volt időm és akklimatizálódni, mert India után azért visszatérni ide, fú, elég meredek! -Nevetni kezdek, az emberek többsége el se tudja képzelni, hogy milyen az a "másik világ" esetünkben India. Ég és föld a két hely. De ebbe most nem kezdek bele, valószínűleg nem is érdekli és lehet mások is várják még a sorukat. Talán ha más közegbe találkoztunk volna és nem kíván a világ háta mögé, akkor lehetne erről beszélni, de így...
Hogy szeretnék-e mást is?! Beszédre nyitom a szám, aztán csak becsukom. Nem mondok semmit, újabb nagy levegőt veszek.
-Ahm, nem... nem hiszem, nem tudom, talán. -Megvakarom a homlokom, most mit is akartam ezzel mondani?Szakmailag talán nincs más, bár hallgatnám még órákig a szavait.
-Nem lenne rossz egy kis segítség a válogatáshoz... -Említem meg félszegen, de már rendezgetem is vissza a fotókat a mappába. Egy személyes konzultáció nem lenne rossz. De nem merek ilyesmikben gondolkodni.

-Aham, aham... - Vigyorgok sandán, hogy szerintem nem egészen, de nem zavar. Elvégre nekem is félig hirtelen ötlet volt hogy beadom az önéletrajzom és pályázok a posztra.
-Értem. De az időrendi sorrend nem mindig a legcélravezetőbb, ha nem a kronológián a hangsúly. Bár ha a könyv falunként mutatja be a helyet, akkor jó így. - Nem tudom a könyv is milyen tematikán alapul.
-Igen, olvastam hogy nem hitte volna hogy ilyen jó lesz. De akkor is, nem hiába vált híressé, ha jól el van kapva a kép, a pillanat, bármi lehet felkapott. - Vonok vállat, mert nem kisebbítem az afgán lányos képet, de nem is magasztalom ezt, csupán azt mondtam, egyszerű de nagyszerű lett.
-Mármint? - Én a "te" szón nem akadok fenn, elvégre előbb tegeztem le. - Igazából volt előttem még egy rakat ember, értem értem! - Nevetek kicsit, mert hirtelen erre gondolok.
-A luxusnak számító cikkek miatt vagy a betondzsungel újbóli kellemetlen megszokása? - A meredek lehet pozitív és negatív Los Angelesre nézve.
-Talán? - De kis összeszedetlen, mosolygok rajta, nem tehetek róla, bájos.
-Értem. Nagyon szívesen, de csak holnap érek rá, mondjuk dél körül? Van órád? Ha nincs bejöhetnél a tanári szobába vagy ahova gondolod, a parkba is kiülhetünk. Tudod a számom, nem változott, már ha nem törölted ki, ez esetben mondj valami fix helyet. - Mosolygok rá, nekem még megvan az övé, de már érdekel pontosan hogy gondolta, mit és hogyan szeretné. Nehéz kiigazodnom rajta haragszik-e, csak mint tanár kellek-e, vagy mi a szösz van.  

//Bocs, Seby kissé túlvállalta magát munkaügyileg, betábláztam ingame szerencsétlent, de ha gondolod ugorhatunk majd időben és simán itt folytassuk. Felesleges lenne zárni, csak akkor "kényelmesen" folytathatnák a dumcsit //

// csodás-mesés lesz itt is folytatva amúgy. :3 ha akarod a következőnél már lehet a holnapi mutogatósból is írni, de ha nem, akkor majd én. :3 //

-Jó, persze... tényleg nem kell időrendben lennie, mert igazából nincs lényegi értelme. -Próbálok megint magyarázni valamit, de mellette olyan nehéz, főleg ennyi idő után. Zavartan a fülem mögé tűrök pár kósza tincset, pedig felfogtam a hajam, amikor bejöttem... most mégis zabolátlanul az arcomba hullik egyik-másik tincs. Ilyen nincs! Miért is ne jutna eszembe az a pillanat a régmúltból, mikor még eltűrte nekem egy-egy este után? Füllesztő melegem lesz, hirtelen kipirul az arcom is, felesleges takargatni, látszik rajtam, hogy valamitől nagyon bezizzentem. Megköszörülöm a torkom, mielőtt beszélni kezdenék, nem lenne túl jó, ha közben krahácsolnék. Aztán megmagyarázza, hogy igazából értette, én meg heherészni kezdek. Hát persze, hogy értette, jesszusom, nagyon-nagyon durván furcsa most minden... kétes érzéseim vannak azzal kapcsolatban, hogy itt szeretnék-e lenni vagy sem.
-Nem lehetne megmondani. Tény, hogy hiányzott az angol wc és egy hét után nem éreztem illatokat olyan szintű a levegő szennyezettsége egy-egy nagyobb városban. De a falvak, a teaültetvények, a templomok, minden... megérte ezt az egészet. -Még akkor is, ha abban a pillanatban úgy éreztem épp elszúrják az életem. De hát, ember tervez, Isten rendez... vagy hogy is tartja a mondás.
-Persze erről lehetne nagyon sokat mesélni. -Ezt is csak úgy megjegyzem. Nagyon szívesen mesélnék számára, mert bizony megértené, és el tudná képzelni, már csak az a kérdés, hogy érdekelné e.
-Talán. -Adom meg a választ, mert ennyire határozott vagyok mellette.
-Jó persze, hát... nem is gondoltam, hogy most azonnal, persze nem lett volna rossz, mármint, gondoltam, hogy nincs időd, elfoglalt vagy meg minden. -Aztán elér a tudatomig, hogy felajánlott egy holnapi lehetőséget. Kapva kapok rajta és nagyban bólogatok mellé, hogy az tökéletes lesz.
-Persze, megvan. -Emelem a telefont és megrázom, mintha egy shaker lenne a kezemben. Jobbra-balra. Jaj, de kínos. Pedig csak annyit akartam ezzel mutatni, hogy megvan a száma a telefonomban, hogyne lenne.
-Ahm, délig van órám, utána már nem, de felhívlak, ha végeztem, hogy te merre vagy, és akkor odajövök... megyek. -Csak határozottan. Tény, hogy most mint tanárod van jelen, vagy valami olyasmi, holnap is úgy lesz. De nem ajánlotta fel, hogy esetleg iskolán kívüli programban szívesen megnézi és segít. Egyből intézményesen jött elő a találkozóval. Persze, tökre megértem. Most már itt dolgozik, nem lenne épp szerencsés helyzet.

-Sokszor nem is az a megfelelő sorrend képek esetén, vagy csak sokkal nagyobb időszakot felkarolva, életmű szinten. - Úgy viszont érdekes látni hogyan fejlődött, mi változott, hogyan változott.
Látom hogy zavarban van, fura. Ő hajtott el, ő veszekedett velem. Vagy pont ezért? Nem haragszom, eddig semharagudtam, csak csalódtam magamban, hogy nem bírtam kellően megbékíteni.
Nevetgél, én is vele, abszurd a helyzet belátom, de ő jelentkezett, nem én vettettem fel vele ezt vagy írtam bele a naptárjába. Ellenben én nem bánom, szerettem vele beszélgetni, most sincs ez másképp.
-Nagyon jól hangzik... főleg a teaföldek meg a falvak! Gondolom ittál ottani teát... ahh! - Sóhajtok irigykedve kicsit, mert biztos jó volt. Érdekelne amúgy de nem most van itt az ideje hogy kifaggassam, már ha engedné egyáltalán.
-Gondolom, egyszer, ha van kedved, örömmel meghallgatnám, milyen volt. - Nem titkolom, tényleg kíváncsi vagyok.
-Ó ez az örök talán, minden nő esetén más! - Nevetek kicsit, mert okosabb nem lettem, az tény, de ráhagyom.
-Kicsit sok a munka, valóban... túlvállaltam magam. De a holnapi napot megoldom, ne félj! - Jelzem felé, nem fogom lemondani, ha felhív. E kapcsán meg is kérdezem, megvan-e még a számom, de lobogtatja nekem a telefonját, hogy meg bizony. Mosolyognom kell rajta, aranyos.
-Jól van, várni fogom. - Mosolygok rá, mert hát van bennem egy kétkedő él, múltkor is mondta hív, nem tette. Persze most a képei miatt találkozunk, nem miattam, így másabb, de na.
Azzal ha nincs más, akkor szólok a következő emberkének, hogy jöjjön csak, majd a szakkör végén el is búcsúzom, mert órám lesz. Hamarabb kezdünk hogy odaérjek a rádióba... na meg hogy korábban végezzenek a diákok is.

Másnap délben én az tanári irodában vagyok, hol máshol, elvégre fordítok. Muszáj... El vagyok maradva és haladnom kell, így amikor van időm idebenn fordítom az egyik projektet, otthon a többit. Ahh ez most húzós.
De nem is baj ha Aubrey hív, legalább kicsit kikapcsolódom. Persze ha felhív kellemes csalódás lesz, amit érezni is a hangomban, mikor felveszem.
-Héj, hát szia! Mit szólnál ha kimennénk a parkba? Vannak padok, de nekem a fű is jó, kiszabadulnék a négy fal közül nem tudom te hogy vagy vele... összefuthatnánk a szobornál, mit szólsz? - Utalok az egyetem melletti szoborra, amitől már nincs messze a park a fűvel meg a padokkal. Persze ha mást javasol odamegyek, nekem mindegy igazából.

-Hogyne, persze! -Motyogom mosolyogva. Azok az ízek, az itthoni teához képest kávénak mondhatnánk az erősségét. Nagyon ízletes, finom volt, hoztam magamnak belőle haza, egyszer ha lesz még rá mód... talán megkínálom. Talán.
Arról, hogy mi lesz a holnappal csak remélem, hogy tényleg sikerül megoldania, mert jó lenne egy kis időt eltölteni, úgy, hogy nem néz a többi idióta, hogy mikor kerülhet ő is sorra. Bár odakint valószínűleg még több fog nézni, csak úgy, mert léteznek. Nem baj, ez úgy is csak... szakmai.
Bólintok, örülök azért, és elpályázom.

Várok még egy percet, de minek is? A telefon a kezemben, csak lazán, nem kell semmitől sem félni, ez csak egy "helló, merre vagy?" lesz. Nem, semmi gáz. Ezzel nyugtatom magam fél órája, mert annyival előbb lett vége az előadásnak. Gyorsan ledarálta a nőci a dolgokat, nem nagyon foglalkozott azzal, hogy utána mihez kezd a csoport. De jobb is.
-Hé, halló, szia... izé, merre vagy? -Teszem fel a fejemben amúgy jobban hangzó kérdést, aztán megint bólogatok, rágom a szám szélét és rájövök, hogy nem látja, amit csinálok és válaszolnom is kellene neki a kérdésre.
-Ahh, persze, mesés! Két perc és ott vagyok a szobornál! -Na, ez már kevésbé volt gyík megnyilvánulás. Hurrá! Nagy táska, amiben a felszerelésem van, meg a fotók, természetesen úgy, ahogy tegnap is voltak. Nem csináltam velük semmit miután hazamentem, mert volt... jobb dolgom is, vagy mi.
Tényleg hamar átérek, és úgy ácsorgok, mint a kisiskolások. Nézek jobbra, balra, magam elé... csak épp magam mögé nem. Miért jönne onnan? Pff. Felesleges köröket futunk ezzel, hogy nézzem, hiszen most mondta, hogy máris itt van. Szóval, ide fog érni, nem kell idegeskedni miatta, hogy mégsem. Eltévedni sem tud, valószínűleg már nagyon ismeri a suli minden zegét-zugát.
Annyira furcsa, hogy nem köszöntöm egy félöleléssel vagy épp egy puszival. Mégis csak a tanárom és iskolai közegben vagyunk, a túl közvetlen kapcsolat eléggé... felelőtlen lenne itt. Bár kitudja hány női szív törött már össze Mr. Drayton után... csúnya gondolatok, össze is zavarnak és nem számítok arra, hogy már itt is van! Méláztam épp, úgyhogy biztos értelmes arcot vágok, ahogy rápillantok.
-Bocs, elbambultam. Jelen! -Nevetgélek és viccelődöm azzal, hogy ő most tényleg a tanárom.
-Van még szabad rész a fa alatt, ott talán nem fogja annyira visszaverni a fényt a képen... bár necces. -Igazából mindenhol rossz, de a legrosszabb a nyílt terepen. Ez még egy fokkal egyszerűbb is. Masírozom, megyek, törjük az utat, bár nincsenek még túl sokan. A legtöbbnek még órája lesz, úgyhogy nem idekint fog lebzselni.
-Köszi, hogy segítesz, tényleg. Ciki lenne úgy leadni milliónyi képet, hogy nincs még egy rostán átszanálva. Így talán összeszedettebbnek tűnök majd. -Lepakolok, letelepszem, minden zökkenőmentesen ment eddig. Hurray!

Nem is fontos merre vagyok, mert azt számít merre szeretnék lenni, emiatt is mondom a telefonba, hogy menjünk ki a parkos részbe, mert szép az idő, jobb a levegő, minden egyéb, unom a négy falat.
Azt mondja két perc, annyi nekem is kell, szóval felkapom a cuccaim amik kellhetnek és már megyek is ki. A zakóm otthagytam, egy mélykék rövid ujjú ingben és sötétkék farmerben megyek ki, az övemen a telefonommal, zsebeimben a pénztárcával, szemüvegemmel és pár kulccsal. Nagyon úgy sem tudok elmászkálni.
Már látom is mikor kiérek, háttal van nekem, finoman érintem a lapockáinál míg mellé sétálok és úgy szólítom meg, nem akarom megijeszteni.
-Helyes, helyes! Bambulni meg jó, csak nekem mostanában luxus cikk! - Nevetek én is, mutatok a parkosabb rész felé hogy menjünk.
-Majd megoldjuk, jól hangzik az árnyékos rész, menjünk! - Mosolygok és a kipécézett fa alá heveredem, remélhetőleg velem tart, alkarjaimmal a térdeimre támaszkodom, kicsit hunyorgok a nap miatt így is.
-Enélkül is összeszedett lennél, de persze hogy segítek. Amúgy is meg akartam nézni mind, de tegnap akkor más nem került volna sorra! - Nevetek kicsit, tuti azzal ment volna el a maradék idő hogy én képeket nézegetek. Bár remélem ötvennél nincs több, mert el fogok fáradni, tiszta szégyen, de ez van.
-Közben mesélhetsz milyen volt, ha gondolod! - Mosolygok rá, ha adja a mappát, akkor előszedem a képeket közben.

Nem, nem ijedek meg, szerencsére. Meg lett volna rá a sansz, de nem úgy lett. Mosolygok, heherészek, nem vagyok normális. Jobb is, hogy megindulunk a fa alá, mert már lassan belekezdek egy episztola elszavalásába, amiért szánt rám időt. Húha!
Az ötven kép elég gyermeki hitet takar, még szerencse, hogy nem mondta ki hangosan, mert akkor még kellemetlenebb lenne. Konkrétan kétszáz van már csak a mappában. Abból a felét kell legalább leválogatni. Nem lesz sétagalopp. Kinyitom, kipakolom közben, elmosolyodom, persze, hogy mesélek!
-Igazából nem tudom, hogy hol lehet kezdeni. -Megvonom mellé a vállam, előszedem az első blokkot, amiben húsz kép van nagyjából.
-Arra gondoltam, hogy lehetne egy olyan riportot összeállítanom, ahol India modern és régi énjét mutatom be. -Kezdek magyarázni, meg egy kicsit mesélni is. -Mumbai-ban szállt le a repülőm, felhőkarcolók, felszínen közlekedő szuper vonatok, látványosság minden sarkon. Közben a felhőkarcolók tövében ott a nyomornegyed, a vonatokon száz helyett ezren utaznak, a látványosságoknál pedig kéregető félkezű-lábú gyerekek árulják az agyag szobrokat. -Valószínűleg ez egy olyan téma, amit nem sokan boncolgatnak egyszerre. Vannak, akik egyikkel-másikkal foglalkoznak, de éles ellentétbe még senki sem állította a két mégis azonos helyet.
-Megaztán, van ugyan úgy a modernizáció és a kis falvak úgymond látványossága. Az, hogy a Gangesz mellett égetik a holttesteket, és az, hogy a szennyvizet oda eresztik, mégis mindenki abban fürdik a megtisztulás reményében. -Sokat tudok beszélni és sokat tudok mesélni, a kérdés csak az, hogy merre terelődik majd a témba.

Mindig elfelejtem hogy egy fotós egy jó géppel több ezer képet is csinál. De kattintgatni "könnyű" végignézni a nehéz. Legalábbis nekem ebbe törik bele a bicskám mindig, elfáradok egy ötven kép után. Ha jó passzban vagyok megy a száz is. Persze mikor meglátom a mennyiséget a mappában szót se szólok, férfi leszek és majd ügyesen trükközöm, hogy nehogy azt higgye nem érdekel, mert dehogynem.
-Mondjuk az elején életem? - Nevetek, hol kezd egy történetet az ember az esetek javában?
-Hm, nem is tudtam hogy ekkora a kontraszt ott. - Lepődöm meg, látszik is hogy én is vagy egyik, vagy másik verziót hallottam, de a kettőt együtt így nem igazán.
-Ezek mind érdekes témák de arra kell figyelned a portfólióban, hogy mégis egyre koncentrálj rá. Vagy akkor általánosabban kezeld az ellentéteket. Vagy több anyagot készíts, és amelyik jobban tetszik azt add le. Nekem személy szerint mindkettő tetszik. Mindkettő erősen megragadja az embert. Eszerint kéne majd válogatnunk a képeid. Olyan kompozícióban, hogy meséljen mint egy regény. Lehet pár mellékszál, de kell a fő vonal. - Mosolygok, nem semmi milyen helyeken járt. Fészkelődöm is ültömben, hogy jobban felé forduljak, közben végigfuttatom a szemem a sok képen.
-És amúgy egyedül mentél? Vagy kollégával? Apukáddal? - Kérdezősködöm kicsit mellé.