A lampionfesztiválon

Azután, hogy bevittem a plakátokat a suliba, Usuival még kicsit beszélgettünk, és ennek kapcsán jut eszébe a lampion fesztivál (sok más téma mellett). A kíváncsiságomat azonban rendesen felcsigázta, és amikor már nem kételkedtem benne, hogy nem csak udvarias gesztus volt részéről engem elhívnia oda, rábólintottam, hogy menjünk el oda együtt (én még úgysem láttam olyat).
Néhány nappal az esemény előtt még megcsörgetem, hogy nem jött-e valami közbe; az ember ezt nem tudhatja előre, és még most is benne van a pakliban, hogy megtörténhet, de tudatni akartam, én nem felejtettem el, és készülök rá. Végül úgy állapodtunk meg, hogy háromra megyek érte, és majd ő navigál el a keleti negyedbe (vagy hová, pontosan meg sem jegyzem), és majd eszünk ott...
Pontosan megnézem, hova is kell mennem Usuiért, és leparkolok a ház előtt, amit címként megadott. Farmer, fekete spagettipántos top, kék kardigán, naturalista smink van rajtam, a hajam kiengedve, lágy hullámokban omlik a hátamra.
Talán korábban érkezem, de Usui nincs a megbeszélt helyen, de ezen nem izgulok túlságosan. Leállítom a motort, és csak a rádió szól, az időjárás után (felhőtlen, enyhe este lesz, újhold, ezernyi csillag, no meg a lampionok ünnepe- mondja a bemondó, és aztán kellemes popzenével szórakoztatom magam. Naná, néha elmerengek, és nem csak a kezem kezd dobolni a kormányon, de ismerős szám hallatán a hangom is kieresztem. Épp csak azt felejtem el, hogy lehúztam az ablakot...

Szereti ezt a fesztivált, mert mindig is szeretett gyönyörködni a lampionok fényében. Mintha lelkek lennének, amik ragyognak az éjjel sötétjében és éreztetik óvó jelenlétüket. Az hogy most nem egyedül megy, hirtelen ötlet volt, de nem bánja. Kedveli Ameliát, valahogy furcsa mód könnyen talál vele közös hangot. Lehet a hivatása, a hivatásuk teszi, vagy csak az hogy hasonlítanak, ki tudja. Minden esetre megerősíti a nőnek a szándékát, hogy a hétvégi napot vele kívánja eltölteni majd.
Nem megy le hamarabb, mivel úgy sejti, a nő bizonyára késik kicsit, addig olvas. Nincs túlöltözve, egy farmer, egy fekete izompóló és sportcipő van rajta, mondhatni sportos. A haját ő is kiengedi, majd mikor az órájára pillant, felveszi az oldaltáskáját, amiben nincs sok minden, majd lemegy az utcára. Nem is az autó, mindinkább a hang az amire felkapja a fejét. Oda is sétál a kocsihoz, könnyedén kinyitja az anyós ülés ajtaját, majd beül.
-Üdv. Nem is tudtam hogy szeretsz énekelni. - Néz a nőre, de a hangjában bujkál valami öröm vagy csak szórakoztatja a dolog.

Dallamos pop-rock szól a rádióban, míg Usuira várok. Kifejezetten jó kedvem van, fáradt sem vagyok, csodálatosan jól aludtam és szépet álmodtam, későn reggeliztem... Mondhatni, csak annyi időm volt, hogy hazamenjek rendbe szedni magam, mert a tegnap este hosszúra nyúlt. Maradjunk annyiban, táncos este volt... Smile

Minden örömszerzésnek megvan a maga helye. A világ nem lett sötét hely, mert egy buli az őrsön ért véget. Ahogy korábban sem, most sem kívánok több bizalmat engedni a férfiaknak, épp elég dilemma, amit legutóbb Lio mondott, és amit Sebastian iránt érzek (talán újfent helytelenül). De Lio mintha felszívódott volna, Sebastian meg minden héten mosolyra fakaszt, talán nem is véletlen, hogy ha közeleg a péntek, mindig jobb a kedvem.
Az, hogy most Usuival készülök erre a fesztiválra, csak annyit jelent, hogy kellemes benyomást tett rám a fiatalember, és mert igazából mindketten magányosak lennénk ma este, ha nem lett volna az az ötlete, hogy jöjjünk együtt, ha már mindkettőnket érdekel a fesztivál. Usui komoly és zárkózott, mindamellett nagyon érdekes személyiség, de nem kell attól tartanom, hogy esetleg udvarlásba fogna. Egy jó ügy miatt kerültünk kapcsolatba és találkoztunk ismét... csupán e két alkalom volt, hogy találkoztunk, és ennyi... Pont jó ez így.
Ahogy leállítom a motort, a zene automatikusan tűnik erősebbnek, hangosabbnak (már nem nyomja el a motorzaj), a kezem automatikusan, folyamatosan veri az ütemet, ha eddig csak dúdolgattam, most ringok a zene ritmusára (bár nem tangó és nem keringő), aztán énekelni is kezdek, mert ismerem a dalt és a szövegét... Mostanában gyakran adja a rádió:
https://www.youtube.com/watch?v=XC3ahd6Di3M&list=PLEsW0I4D4LQYuSRxRzcqEK94rbE9-OFHq&index=3
// Legyen mondjuk, ez. Csak találomra. //
Majdnem felsikoltok, amikor Usui behuppan mellém az autóba, aztán vad nevetésbe kezdek. A kormányra hajolok, a kezeimre, próbálom megfékezni meglódult pulzusomat.
- Nem csak te tudsz meglepetéseket okozni!- vigyorgok rá, és lejjebb veszem a hangerőt, kicsit elpirulva, hogy lebuktam. - Helló- és túlteszem magam a dolgon, beindítom a motort, hogy induljunk. Ha beült, csak nem volt olyan szörnyű... - Merre?
És ha irányba álltunk, már kezdhetünk beszélgetni, egy csomó dolognak utána néztem a legutóbbi találkozásunk óta, és kérdéseim is vannak... A legelső(k):
- Hogy vagy? Hogy szerepelnek a plakátok? Sikerült őket kirakni? Van érdeklődő?

Mikor beül a kocsiba hangosan nevet a másik némi zaklatott lélegzetvétel után.
-Elnézést, gondoltam nem csak a zene köt le hanem látod hogy közeledem. Tévedtem... - Közli de elég kaján a hangja, mert tisztában volt vele meglepi a másikat, de nem bírta kihagyni.
-Egyenesen a főútra, majd szólok mikor kanyarodj. - Éljen az élő GPS szerep. És még hihető is: monoton hang, a szokásos mondandók: "túl gyorsan mész". Talán az újratervezés elmarad.
//Ez egy jó szám amúgy xD//
Pár sűrű pislogással jelzi, hogy too much information, azaz lassabban, mert kicsit sok a kérdés. Bizonyára zavarba hozta a másikat és azért kérdez ennyit, bár nem zavarja.
-Jól vagyok, köszönöm kérdésed. Rajtad látom hogy egészségnek és jókedvnek örvendesz, örömmel tölt el. Jól szerepeltek, időközben a választások is lementek pénteken. Nem én lettem megválasztva, hanem Bridget, ellenben megkeresett és megkérdezte, nem lennék-e a tanács tagja, mint a gazdasági ügyekért felelős beosztott. Elfogadtam. Amúgy vannak érdeklődők, ha lesz időd, örömmel venném a segítségedet. - Néz a nőre, közben bekötötte magát ahogy kell és nyugodtan ül a másik oldalán, figyelve az utat.

//így írtam ha nem baj, egyszerűbb//

// A beillesztés nem túl elegáns, de ez van. Öreg csont vagyok. Hehe...//

Usui váratlan megjelenése azért hoz zavarba, mert rajta kap, hogy énekeltem. Nem szokásom szélnek ereszteni a hangom, főleg akkor nem, ha nyílt terepen vagyok, elvégre sosem tanultam kifejezetten énekelni. Általános iskolába kórusba jártam, de ennyi. Belőlem aztán nem lesz megasztár!
- Jaja, én is... Azt hittem, a zene hangosabb, mint én- nézek rá vörösen, mert oké, hogy énekeltem, de tényleg túlénekeltem a rádiót? De igyekszem nem ügyet csinálni. Elvégre, mi történt? Maximum elkönyveli, hogy hamis vagyok, vagy repedt fazék hangú. Elvégre semmi baja a hallásának...
Valahogy azonban öröm is ér. Usui sokkal fesztelenebbnek tűnik, mint az első két alkalommal, még azt is mondanám, mosolyt láttam az arcán. Hehe. Na jól van, megbocsájtom, hogy kiröhögött (a maga visszafogott módján). Más ismerősöm nem érte volna be ennyivel...
Elindulunk, és kérdésekkel halmozom el, hogy mindenről másról beszéljünk, ne az előbbi mutatványomról. Most én nevetem el magam, mert Usui tökéletesen visszaadja a GPS-ek monotonizmusát.
- Hé, ha kérhetem, nagyobb lelkesedéssel!- mosolygok rá. Ha ilyen haláli hangon adja elő magát, befordulok az első temetőkapun.
Bármennyire szeretem a U2-t, lejjebb veszem a hangerőt, hogy rendesen halljuk egymást, és mire elindulunk, már egy csomó kérdés kicsúszik a számon.
- Ah, bocsánat- bólintok előzékenyen, és beharapom a szám, előzékenyen, hogy tessék csak tessék, beszéljen csak az ő megszokott ritmusa szerint, én pedig visszább fogom magam. Lehet, Sebastian pörgetett be tegnap olyan nagyon? Volt néhány vad forgásunk. Még most is szédülök... Smile

De aztán szépen előadja magát, és megint olyan nyugodt és kimért, mint korábban. Szinte rám se néz, az utat kémleli. Hát hol a jókedve, elszállt az énekkel együtt? Csodálom ezt a pasast. Eszményi pókerjátékos lehet.
- Hát öhm, igen- bólintok, nem fojtva vissza a mosolygásom. Szépen elmondta, ÉN hogyan érzem magam. De örülök, ha ilyennek lát. Nem mindig jók a napjaim.
- Valóban? Azt hittem, erre sokkal több időtök van! - Ha rólam van szó, egyes dolgokban évekig sem jutok döntésre, máskor valóban képes vagyok gyorsan dönteni, de ez az egyetemi dolog... Biztos, hogy olyan jó gyorsan dönteni? Bár lehet, hogy valami rendkívüli ügy miatt kellett ezt meglépni. - Ah, ember, micsoda hidegvér! És ezt csak így mondod? Ez jó hír! Gratulálok!
Bár ez nagyon bizalmaskodónak hangzik, azok után, hogy lebuktam előtte, hogyan énekelek, majdnem olyan, mintha ismerősből baráttá avanzsálódott volna. Ha rájövök, hogy zavarja, biztos visszafogom magam. Azt sem tudom, meddig tart a pörgésem, elvégre vele eddig még sosem "hülyéskedtem".

-Nem. A hangerő küzdelmet abszolút te nyerted! - Mondja tovább vidámabb hangon, de nem érezni hogy ki óhajtana ugorni a kocsiból. Addig örüljön mindenki amíg ő nem kezd el énekelni...
-Micsodát? Juj de jó, végre jobbra is kanyarodhatunk, nem csak balra. - Adja elő mindezt a szokásos stílusában, maximum kicsit élénkebb hangon. De érezni, hogy amúgy jó kedve lehet.
//Rejtett tehetsége a pókerben rejlik, úgy ám!//
-Hát a szavazás gyorsan lement. Elismerem, nem a legelején kerestelek meg, csak kicsit sok dolgom volt. De nem bánom a dolgokat, Bridget remek elnök lesz szerintem. - Bólint is mellé, hogy igen, abszolút így gondolja.
-De elvileg mindenki úgy jött, hogy tudja kire szavaz, elvégre már jó ideje kampányoltunk. Szóval lényegében sok idő volt. - Ő volt némileg elcsúszva, de a véradás nem a fő profiljába tartozott, az az igazság.
-Miért? Milyennek kéne lennem? - Néz a másikra, kissé emelt szemöldökkel, mert hát azon lepődött volna meg ha nyer. - Egyébiránt hálás vagyok, neked is köszönhető. Itt balra. - Mutatja is, hogy le ne maradjon a dolog.
-Na és veled történt valami újdonság? - Kérdez rá, mert érdekli a másik, a mindennapjai is. Amúgy úgy fest ez a hangvétel sem zavarja, alkalmazkodik a maga módján, noha ugyebár ő nem tartja viccesnek magát. De mások vicceit, míg ízlésesek, szívesen fogadja.

- Lám, legalább füllenthettél volna!- mutatok egy borsónyi rést két ujjam között. Bár egyértelmű, hogy lebuktam, legalább hihettem volna, hogy csak kicsit...
Amikor gépies hangon kezd beszélni, hogy merre kell menni, először azt hiszem, hülyül. De nem vagyok benne teljesen bizonyos, és megeresztek magamnak egy kis élcelődést, melyre sajátos módon reagál. Istenem, ez az ember vagy nagyon vicces, vagy nagyon nem az! Nagyobb baj, hogy fogalmam sincs, melyik. Szeretném azt hinni, hogy valóban jó a kedve, és elnevetem magam. Hú, ha mérges lesz, rossz lóra tettem!
Én pörgök tovább, ő kissé visszafogottabb és a szokásos stílusában reagál (szokásos; tudhatom, mi nála a szokásos? Csak kétszer találkoztunk!)
Ami nekem úgy tűnt, hosszú hónapok vitája és versenye lesz, már le is zajlott (lényegében), és Usui olyan érzelemmentesen osztja meg velem sikerélményeit, mintha nem is örülne. Pedig tudom, hogy igen; mert amikor az iskolában beszélgettünk, elmondta, hogy szívesen vállalna a HÖK-ben akkor is valami szerepet, ha nem lehetne ő az elnök.- Tudod, lelkesebb!- nevetek egy picit, hiszen az előbb is ezzel húztam. Csak nehogy fapofával azt mondja: "Madarat lehetne velem fogatni, úgy örülök!"
- Ó, a rádiós lány, ugye? - mosolygok. Örülök, hogy ő nyert, mert Usui is őt tartotta esélyesebbnek, ráadásul érezhető volt, hogy nem féltékeny rá.
És megint a kettőssége: ahogy nekem köszönetet mond, és aztán rögtön mondja, milyen irányba forduljak. Cseppnyi hangszínbeli eltérés nélkül. Őrült a fickó! Őrült tehetséges! Nehéz lehet kiismerni...
Fordulok balra, ahogy mondta, és csak akkor kezdek beszélni, amikor végrehajtottam a "feladatot". Nem mintha nem lennék képes egyszerre beszélni és vezetni, de már régen tettem. Lássa csak, fontos nekem a testi épsége. Hisz olyan kis figyelmesen bekötötte magát!
- Hmmmm, lényegében semmi új- mondom röviden- Fűztem neked néhány kulcstartót, de elhoztam a madzagokat, hátha arra is lesz időnk... És megnéztem a neten azt a játékot..., azt a memóriásat, és bár nehezebben találtam meg, mert nem emlékeztem a nevére, megtaláltam, bár a videóból egy szót sem értettem - Csacsogom, és aztán elnevetem magam- Na jó. Néhány szabály világosabb lett. Elolvastam mindent, amit írtak róla. Nem is tudtam, hogy ezzel mekkora versenyeket szoktak szervezni! Nagyon komoly!- bólogatok lelkesen, hogy tetszik a dolog.
Engem nem zavar a komolysága, ha nem oldódik jobban. Tisztában vagyok vele, mi miatt vagyok felpörögve (vagy inkább ki miatt- látod, Seby? *.*), de nem tudom, vagy csak nehezen tudom fékezni jelenleg magam. Így lettem teremtve, mondta mindig apám.

-Nem szokásom, különben is... én csak tényeket közlök... - Mondja kajánabb hangon és még csak nem is hazudik.
Na igen, Usui és a humor. Nála tényleg nehéz eldönteni mikor mit gondol, mivel viccelődik, mert az arca nem ad támpontot, maximum a hangja, de az sem mindig.
Minden esetre nem úgy tűnik bármiért is megorrolt volna, valamint mikor újfent a lelkesedése miatt húzzák ahelyett hogy válaszolna, csak felmutatja a hüvelykujját hogy OK, majd a mutatóujját a hüvelyknek feszíti, szintén jelezve: príma. Ezután csak érdeklődve néz, na vajon ez lelkesebbé tette-e?
-Igen. Eddig alelnök volt mellette, most ő az elnök. Jó ez így. A rádióban is jó vele együtt dolgozni, kreatív lány. - Kedveli Bridgetet is, noha most sem hallani ki bármi egyebet a hangjából, mint a tisztelet. Amelia jól sejti mikor arra gondol: Usui nem egy csajozós fajta.
A monoton hangszíne jó ideje nem direkt van, így észre sem veszi, hogy a köszönetet és az iránymutatást semmi sem különbözteti meg, egy külföldi ember az is hihetné, az időjárásról beszélt végig.
-Én is vettem alapanyagot, nekem is eszembe jutott. De nem tudtam mennyi kell... - Kissé ki van tömve a táskája, elvégre alig van nála valami, főleg a madzagokból van nála sok.
-A Karutára gondolsz? És hogy tetszett? - Dönti félre a fejét, nem hitte volna, hogy megnézne róla csak úgy egy videót a másik.
-De, a... - majdnem azt mondta hazámban, de sosem járt Japánban, nevezheti hazájának? - Nos Japánban nagy hagyománya van. Terjed külföldre is, emiatt is lehet, hogy itt Los Angelesben is van Karuta klub. - Magyarázza a másiknak.
Usuit nem zavarja a másik lelkesedése, főleg mert Amelia nem ismeri Demetriát, aki olyan mint egy ötéves akit telenyomtak csokival. Lelőhetetlen. De Usui szereti ezt, önmagát is élőbbnek érzi valahogy ettől, nem egy mászkáló hullának.
-Ha bekanyarodsz itt jobbra, akkor pár száz méter és megérkezünk. Mondhatni... érkezés a célhoz a jobb oldalon... - Idézi fel mit is mondana egy jó kis GPS, ő sem tudta kihagyni.

- Előnyös tulajdonság..., mármint nem füllenteni...- nevetek- de a tények... gyakran bántóak és információhiányosak önmagukban!- gondolkodom el, hogyan is fogalmazzam meg, hogy most éppen én ne essek abba a hibába. Nem bírálni akarom. Szimpatikus számomra a hozzáállása. Legalább meglepetések nem érnek soha.
Nem, a lelkesedés nem az ő asztala, döntöm el magamban, amikor kétszeri próbálkozásom eredményeképpen sem hány cigánykereket a Smart-ban (nevetek).
- Oké, oh, figyeljek jobban, oké!- Nos, lehet, hogy az ő eszköztára meglehetősen csekély, szóval én nem vagyok elég képzett, hogy észrevegyem az árnyalatait- gondolom át jókedvűen. Hiszem, hogy ugrat, de olyan visszafogott, hogy éppen az ellenkezőse is igaz lehetne.
A közös munka eredményeiről beszélünk, már útban a keleti negyed felé, és látom, hogy őszinte a dologgal kapcsolatban. Bridget jó választás, és ennek Usui őszintén örül. Ráadásul ő sem marad feladat nélkül, és azt hiszem, ez a legfontosabb eredmény Usuinak. Hogy nem haszontalan.
- Mármint madzagot? - az alapanyagról beszél, miután én a térfonásról. Meglepődöm, azt hittem, ez is csak egy udvarias formula volt részéről, főleg, hogy legutóbb el is felejtette... Ezek szerint csak ... napolta!- Nem kellett volna, nálam is van kismillió... - De ha olyat vett, ami neki tetszik, akkor lehet, mégis azokat kellene felhasználni.
Én is mesélek neki egy kicsit, főleg arról, hogy mi mindennek néztem utána a legutóbbi találkozásunk óta. Gondoltam, könnyebb velem úgy beszélgetni, ha legalább elképzelésem van a dologról, így ma, jelentem, készültem.
- Igen. A karutára...- mosolyodom el. Szép ez a szó, dallama van. Tetszik. - Nos, az elv nagyon érdekes, és szívesen kipróbálnám magam benne, ha alkalmas lenne a játék más nyelvre átforgatva. Így nem tudtam élvezni, egy szót sem beszélek japánul...- remélem, jól mondom. Japán, nem kínai, ugye? Közben vezetek, megyek, amerre mondja, a sajátos, gépies hangján (valószínű, ez már így marad, játékból is), és amikor a célállomáshoz érünk, megkérdezem:
- Itt biztonságban lesz? Rosszul esne, ha kárt tennének benne, vagy elvinné valaki...- amúgy bízom a döntéseiben, főleg, hogy rendőr. Biztos nem először jár ezen a környéken, és tudja, hogy egy ilyen járgányt ill lehet-e hagyni vagy se.

-Hm. - Mondhatni kevesen mondják ezt neki, hogy előnyös lenne, inkább hátrányos. - A tény az tény, minthogy a nap felkel és lenyugszik, noha tudod el sem mozdul az univerzumban. - Minden csak szemlélet kérdése, viszonyítás alapja és mivel mindenki rendelkezik ezzel, sosem lesz csupaszon álló valami az éterben. Már szerinte.
-Hát a minimum, főleg az útra, elvégre te vezetsz, én meg nem tudok! - Jó a kedve, érezni a hangján, élvezi hogy alig vannak együtt már nevet a nő. Tudja hogy nem miatta nevet, de neki ez nem számít, örömét leli a dologban így is.
-Igen, azt. - Bólint az anyagot illetően, nem is drogra gondolt. - Nem tudhattam, ezért elhoztam. - Vallja be, mert tény hogy elfelejtette említeni a dolgot a telefonban a múltkor.
-Ezen segíthetek. - Elvégre Demetriát is tanítja japánul, nem tart semeddig Ameliát is. - Amúgy... angol verseket is választhatunk, bizonyára találnánk száz megfelelőt. ha nem rémiszt téged a gondolat hogy ennyit tanulj egy játék kedvéért. - Teszi hozzá, mert Usuit magát nem zavarná, bár a felolvasással lehetnek majd gondjaik.
-Nem kell aggódj, itt szabályos a parkolás és nem olyan hosszú séta a fesztivál. De azért ne hagyd nyitva, ennyire nem garantálhatom az épségét. - Teszi hozzá, mert nem tökéletesen bűnözésmentes a környék itt sem, természetesen.
-Nos, mehetünk? - kérdezi, majd ha igent kap, ki is száll és körülnéz, valóban nincsenek messze, elhallatszik ide a tömeg zaja.
-Éhes vagy? vagy inkább sétáljunk előbb körbe? - Neki mindegy, ahogy a másiknak jobban esne, ő délben evett, szóval még bírj, de ha úgy adódik, enni is tud.

- Ó, ez igaz! - és rávágom- És épp ezért!- szóval, minden csak nézőpont és ismeret kérdése. Azaz mindent befolyásol. Nehéz ezt megfogalmazni, de örülök, hogy éppen olyan példát említ, amivel akár érvelni is tudnék, ha tovább kérdezősködik, hogyan értem ezt.
Nem bánom már, hogy rajtakapott az éneklésen, úgy látszik, a dolog hozzá segített bennünket, hogy némiképp lazábban beszélgessünk egymással, mint eddig. Bár Usui nekem még mindig talány, hisz legtöbbször olyan, mintha nem akarná (vagy nem lenne képes) az érzelmeit kifejezni, most megcsillantja a humorát. Legalábbis számomra humoros, amit mond.
- Az útra neked is, elvégre csak te tudod, merre kell menni!- a hangom olyan huhogós, mintha valami sejtelmes dologról lenne szó. Kuncogok.
Kiderül, ő ugyanúgy felkészült a térfonásra, ahogy én. Mivel megígértem neki, hogy fonok neki (legalább egy) kulcstartót vagy egyéb mütyürt, én felkészültem és hoztam magammal madzagokat, hátha lesz olyan szabad félóra, amikor tudunk ezzel foglalkozni. Jól esik, hogy nem csak a levegőbe beszélt.
Aztán beszélek neki a karutáról, hogy elolvastam a szabályokat, és hogy megnéztem egy videót is ezzel kapcsolatban, és hogy az összes bajom csak annyi volt(van) a játékkal kapcsolatban, hogy nem értzem a nyelvet, amelyen játsszák.
- Nem rémísztő gondolat tanulni... és szeretem a verseket...- ábrándozom el egy kicsit. Nem vagyok jó az angol irodalomban (legalábbis anyanyelvi szinten nem), de ha elkezdem tanulni, bizonyára nem lesz hátrányomra. Bólintok- Hát, ha neked nem teher...- Csábít az új nyelv, de egyenlőre megelégszem a franciával.
Nem tudom, milyen gondolatok járnak a fejében, de a megoldásra lennének ötleteim. Felvehetjük magnóra a versek eljét, kissé tagoltabban, mint amilyen a normál emberi beszéd, vagy elhívhatnánk valakit, aki ugyanúgy a versek bolondja... Esetleg a karutát is ismeri? Hm?
Közben célirányba vezet, útba igazít, nevetgélek, ahogy azt a fura géphangot utánozza. Leparkolunk, az autót gondosan bezárom, még a kormányzárat is bekapocsolom. Hátha ér valamit. Kiszállunk és elindulunk arrafelé, ahonnan a zsibongás hallatszik. A járdán Usui mellé lépek.
- Ellenedre volna, ha beléd karolnék? Kissé... félős vagyok a tömegben... - nézek rá, kicsit félénken, merthát ez már testi érintés, és a kézfogáson kívül nem történt más közöttünk. Nem akarom most mindjárt, csak ha veszélyesebb lesz a terep. Ha egyáltalán veszélyesebb lesz...
- Menjünk előbb körbe- javaslom vidáman. Talán, ha felmérem a terepet, nem is lesz olyan ijesztő az egész- Legalább felmérjük azt is, hol és mit érdemes enni- Mivel nem voltam még ilyen fesztiválon, nem tudhatom, lesznek-e hagyományos ételek, vagy ilyenkor minden az ünnepről szól, s mint ilyen, követi a hagyományokat minden tekintetben. - Későn reggeliztem, még bírom egy darabig- Hogy mennyire egészségtelenül szoktam étkezni, inkább nem ecsetelem Usuinak, saját nővéri hitelemet rontanám, ha beismerném.

-Szóval úgy gondolod sosem lehet elég információd hogy helyesen ítélj? Hogy biztosan tudd, nem bántó és elég? - Dönti félre a fejét, érdekes felvetés.
-Ez igaz. - Azzal előre is néz, csak hogy még véletlen se tévedjenek el. - Nélkülem csak kóvályogsz, hm. Végtelen hatalom. - Sandít azért a másikra mert ez a huhogós hang számára is mulatságos, csak rajta nemigen észrevehető. De talán a szavaiból kivehető, érti a poént.
-Akkor nem érzem akadályát. Csak meg kell válogatnunk a kezdősorokat. - Elvégre a szótagok nem olyan dominánsan fontosak az angolban, mint a japánban, de biztos benne meg tudják oldani, ha valóban meg akarják.
-Nekem nem. Anyanyelvem. Bár egyre ritkábban beszélek japánul. - Vallja meg, mert ugyan japánul néz tévét és olvas, de az nem ugyanaz.
Megvárja míg kellően bebiztosítja a másik a kocsit, aztán elindul vele a fesztivál irányába.
-Nem, csak nyugodtan. - Az hogy ő nem nagyon ér másokhoz nem jelenti hogy baja van azzal ha hozzáérnek. Csupán nem szoktak, de adja a karját hezitálás nélkül.
-Ha előbb mondod, olyan programot keresek, ahol nincs tömeg. - Vallja meg, mert hát neki nem zavaró a sok ember maga körül.
-Rendben, jó ötlet. De ha látsz valami érdekeset, szólj. Vannak árusok is, nem csak kifőzdék, lampiont is szerezhetünk. - Elvégre úgy jó ha ők is eregetnek majd egyet-egyet.
-Rendben. - Bólint a kései reggelire és hamarosan oda is érnek. Tömeg az van, az utcák sem olyan nagyon szélesek, sok az ázsiai is de elég vegyes a társaság. Kajából van hagyományos is, amerikai is, vannak árusok, pihenők.
-Ha szerencsénk van lesz valami népies jellegű tánc is, szoktak fellépések lenni, de hogy mennyire kínai hagyomány szerint vannak, azt nem tudom megítélni. Nekem tetszenek. - Meséli, hátha kedvet kap a másik, no meg kissé eltereli a figyelmét a tömegről.
-Na meg este lesz szép az egész, ha lement a nap. Akkor minden lampion kigyúl. Érdekel a tradíció története? - Kérdezi, mert nem mindenkit köt le mi miért van, de Usui pont ilyen, így el tudja mesélni.

- Vannak esetek, amikor nem elég... - Velem is előfordul, hogy hirtelen döntök, mondok ki valamit, amiről akkor azt hiszem, helyes; utóbb kiderül, nem vettem mindent számításba, elsiklottam részletek felett, vagy olyan dolgoknak tulajdonítok jelentőséget, aminek igazából nem is kellett volna- Azt gondolom, a bölcsesség önmagában mégsem tenne boldoggá. Ha mindig tudnám, mi a helyes, még akkor sem úszom meg, hogy ne bántsak meg másokat. Ahhoz mindannyiunknak ugyanolyan bölcselettel kellene rendelkeznünk, hogy mindannyian ugyanúgy lássuk, és ugyanúgy ítéljünk meg dolgokat...- próbálom részletesebben elmagyarázni, hogyan is gondolom, mert érdeklődést vélek felfedezni Usui reakciójában.
Kicsit hülyéskedünk az autóban, elvégre szándékosan félreért, és nem is titkolja, hogy tudja. Jó kedvem van, adom alá a lovat, teszem, mintha megijednék attól, hogy rá bíztam magam (azaz inkább a hatalomtól, amit a kezébe adtam).
- Upsz, remélem, nem most adtam ötletet, hogyan rabolj el...- nevetek.
Beszélgetünk a játékról, amiről legutóbb mesélt nekem (inkább sport, nem is játék, jut eszembe) és egyezkedünk, hogyan is tudnánk közösen játszani. Biztos vagyok benne, hogy megtalálnánk rá a megfelelő lehetőségeket.
- Mit szólnál, te is hozol 50 verset, meg én is..., vagy válasszunk inkább közösen? - vetem fel, mert szeretném az egészet felgyorsítani. Nem számít, ha már holnap tanulni kell, éjszakában lenne időm verseket tanulni. Angolul biztos menni fog, a japánnal egyenlőre nem próbálkoznék... (bár ez elől sem zárkózom el. Mi lesz, ha fanatikus leszek?)
Lerakjuk az autót, gondosan bezárom, és mielőtt belevetnénk magunkat a tömegbe, néhány dolgot megbeszélünk. Többek között azt is, hogy biztonságban érezném magam, ha nem tartanék attól, elsodortatok tőle. Nem a tömegtől félek kifejezetten, henem a magamra maradástól. Hogy eltévedhetek. Hogy baj ér. Usui azonban lovagiasan a karját nyújtja, s bár nem kívántam azonnal élni a lehetőséggel, most mégis belé karolok, lazán, könnyedén.
- Csak nem akarok... elszakadni...- mondom zavartan, mert hogy nem a tömeggel van problémám. Ennek is van feelingje, és annak is, amikor egyedül ülök a sötétben, és nincs más társam, csak a harsogó zene. Megszorítom bátorítólag Usui karját- Nagyon tetszetős volt az ötlet; nem lehetett rá nemet mondani!- és mosolygok, lássa, nem félek, sőt, nagyon izgatott vagyok, milyen élményekben lesz részem.
- Oké, abban biztos lehetsz! De nem lesz baj, ha minden percben megállunk? Nekem minden új, ismerkednem kell...- kérlelve nézek rá, meg ne haragudjon, ha tényleg percenként megállítom. Tetszik az ötlet, hogy saját lampionokat fogunk elereszteni. Reméltem, hogy lesz ilyen lehetőségem...
Ahogy közeledünk a forgataghoz, egyre több az ember, furcsa illatok keverednek a levegőben: étel, és más, ismeretlen illatok furcsa és izgalmas elegye. Sokfélék az emberek is, van, aki népies ruházatban, van, aki farmerben jön velem szemben. Sok a fehér, még több a kínai, és majdnem mindenki mosolyog... Ez nagyon szimpatikus.
A kezem át van vetve Usui karján, és most rá kulcsolom a másik kezem is. Egyetlen rossz lépés, valaki nekünk jöhet, és szétszakít, jobb biztosra menni. Nem félek, mert érzem a karját, hallom a hangját, ahogy beszél (nem gépiesen).
- Mesélj el mindent!- bólogatok, és közelebb húzódom, hogy jobban halljam, miközben úgy tekingetek, mintha egy pillantással akarnék minden információt magamba szívni. Van is mit... El vagyok bűvölve, olyan színes és illatos minden...
- Szívesen megnézem a táncot...- kapom fel a fejem erre is. Naná, tánc, az egyik kedvenc elfoglaltságom, hát (nem) emlékszik? De, szerintem igen. Nem véletlenül ajánlotta ezt az ezernyi program közül...

-De nem minden eset. - Persze, elismeri és evidens hogy nem mindig vagyunk minden információ birtokában. De az amúgy is egy túl idealisztikus állapot lenne.
-A bölcsességgel együtt járna, hogy nem csak azt tudnád, mi a helyes, hanem hogy kinek mit kell mondani. - Neki ez a véleménye, egyébiránt ritkán érdekli kit mivel bánt meg, mivel ő csak tényeket mond és akinek fáj az igazság, azzal nincs miről akkor beszélnie, hacsak fel nem nőnek a feladathoz.
-Késő. Mint rendőr, senki sem gyanakodna rám, te leszel a szakácsom és a mosónőm. Még bilincsem is van. - Préseli a száját és bólogat, de egy pfff hang is elhagyja a száját ahogy szemet forgat, mert hát abszurd az ötlet, még neki is. De a hangja vidám, érezni csak viccelt.
-Jó ha felezünk de rövid verseket válassz és ügyelj arra, hogy az első szótagok ne legyen sűrűn egyformák, mert megölheti a játékot. - Bólint rá, megbízik a másik ítélő képességében.
-Nem fogsz, szemmel tartalak. - Kétli hogy el tudna mellőle a másik, minden csel nélkül, ő mindig figyel a környezetére, jobban is mint kéne. Sosem pihen, mindig készen áll arra, hogy megkeresik és esetleg bevégzik ami félbemaradt. Ha van vele valaki, még óvatosabb.
Biccent, bár furcsállja hogy rászorít a másik a karjára, nem aggódott, csak konstatálta a dolgot. Gondolja hogy Amelia tisztában van a saját határaival és ennek tudatában mondott igent.
-Nem. - A tömör és velős válasz, de elég egyértelművé teszi, felőle minden bódénál leállhatnak egy percre. Őt az ilyesmi nem zavarja.
Érzi hogy jobban belé karolnak, hát gondol egyet és ő karolja át a nőt, magához húzva, védelmezőn, egészen biztos nem tud így elsodródni a másik. Bár a mozdulat inkább párok között szokás, Usui mégsem mutat semmi hátsószándékot, egyszerűen szerinte így jobban éreztethető az oltalom amit kínál. No meg habár nem túl magas, sőt, mivel ázsiai alacsony is, de izmosnak elég izmos a sok edzés által.
-Több változat is van, szerintem ez a legszellemesebb. - Fordul a nő felé jobban míg mesél, hogy jobban hallja, de tekintete a tömeget pásztázza. Hangja egészen élettel teli, mivel mesét mesél. - Volt egyszer egy gyönyörű szép daru, mely olyan szép volt, mintha a mennyekből szállt volna alá. Mindenki aki látta, fenségesnek írta le. Ám a közeli falu lakói levadászták a szépségéért. A Jáde Császár mikor ezt megtudta, kegyetlen megtorlást rendelt el. Elhatározta, hogy a holdhónap 15. napján szörnyűséges vihart küld a falura, amely lerombolja mindazokat, akik nem tisztelik az életet és a szépséget. Azonban a Császár lánya könyörületes volt, nem óhajtotta a sok ártatlan halálát, így figyelmeztette a falusiakat a közelgő veszélyre. Egy bölcs ember kitalálta, hogy védekezvén a császár bosszúja elől tegyenek úgy, mintha a falu elpusztult volna. Minden házat és épületet körülaggattak pirosan fénylő lampionokkal, az utcákon nagyobb máglyákat raktak, három napon és éjjelen át petárdáztak, hogy a császárt megtévesszék: oda lett a falu, már régen ég, felesleges a császár mennyei seregének is elpusztítania azt. A falu megmenekült, azóta pedig ezt a hagyományt éljük át újra és újra, tisztelegve az ősök bölcsessége előtt.
Ezzel a mese végére is ér, újfent olyan hangszíne lesz mint szokott, bár annál élénkebb azért.
-Jó. Ha kedveled a petárdát arra is van lehetőség, bár én magam bőven beérem egy csillagszóróval is. - Nincs oda a petárdákért, elég neki a lőfegyverek zaja, ha olyan a helyzet, vagy épp gyakorlaton van.
Közben vezeti a másikat, ha nézelődne, a kezéért nyúl, azt fogja meg, érezteti vigyáz rá, nem fogja elhagyni.

- Ez igazi dilemma... Egyáltalán van-e olyan döntési helyzet, amikor minden mindenkinek jó? - Érezheti, nem egyszerű eldöntendő kérdésekre gondolok, hanem amikor az ember nehéz helyzetben van: valami olyasmit kell megtennie, amit nem szívesen tesz. Vagy olyan dolgot kell közölnie, ami nem feltétlenül kellemes a másiknak.
Óvatosan viccelődünk egymással. Könnyebb dolgom lenne, ha jobban ismerném, de tetszik, hogy ő is kapható a hülyeségre.
- Ejnye, és utóbbival mi az elképzelésed? - tudom, hogy viccel, de ha már háziasszonyt csinál belőlem, esetleg az is megfordul a fejében, hogy másként is kihasznál, ha már nő vagyok. Vagy csak a szökésem akarná meggátolni? Elfordulok, ne lássa zavaromat, mi jutott eszembe.
Könnyedebb témára térek, amikor ecsetelem neki, mi mindent olvastam a karutáról, és felmérem, tudnám-e ezt én is játszani. Nem zárkózik el, sőt, nem csak a nyelv oktatását vállalná fel, hanem arra is hajlandó, hogy angolul játsszunk.
- Négysorosokra gondoltam, vagy rövidebb szonettekre, de átválogathatjuk a verseket közösen, hogy minden feltételnek megfeleljenek...- bólogatok. Nekem tetszene, ha játszanánk.
Nem mondanám, hogy tömegiszonyom van, ez nem igaz, viszont az frusztrál, ha idegen környezetben vagyok egyedül. Usuinak nincs ellenére, hogy belé karoljak, bár elég meggyőzően beszél arról, hogy nem hagyna elveszni. Lehetséges, hogy ok nélkül parázok, az elővigyázatosság azonban nem árt.
Mivel ez az első lampionünnep, amin részt veszek, nagy esélye van, hogy mindenre rá fogok csoidálkozni. Igaz, hogy időnként ismétlődnek majd a dolgok, ez nem kétséges, hiszen az egész rendezvény hasonlít a kirakodóvásárokra, de a portéka csupa szín, csupa íz, csupa illat. És nem feltétlenül amerikai (pláne nem európai).
Ahogy a tömeg felé sodródunk, egyre hangosabban kell beszélnünk egymáshoz, mert nagy a háttérzaj, egyre nagyobb a forgatag is, pedig még korán van, a Nap is árasztja ránk oltalmazó melegét. Az egyik bódénál Usui átöleli a vállam, miközben bámészkodom, és először meglep ez a fajta közelsége, de mivel más jelét nem adja, hogy közeledni akrna, hagyom. Elvégre lehet, neki így a kényelmesebb, vagy azt gondolja, nekem, mert szabadon tudom használni a kezeim, amikor megfogok, megszagolok ezt-azt. És közben mesél...
Furcsa, most változik meg először a hangszíne, ahogy beszél. Mintha gyerek lennék, és még inkább tetszővé akarná tenni a történetet, ami önmagában is szép. Választékosan beszél, és sok jelzőt használ, ami egyébként eddig nem volt rá túlságosan jellemző.
- Ez szép történet...- egy bibliai jut eszembe, ahol a fáraó haragja elől menekíti meg egy angyal a zsidók első szülötteit.
Aztán, ahogy sodródunk, a kezem fogja meg. A kézfogás határozott, mégsem kemény. Azt üzeni, nem fog elengedni, így is tud rám vigyázni. Megbeszéljük, hogy megnézzük majd a táncosokat, hogy veszünk lampionokat, és szóba hozza a petárdákat.
- Szerintem lesznek elegen, akik durrogtatnak majd...- érezheti, ehhez nem sok kedvem van, de csillagszórót magam is kedvelem. Amikor azt említi, elmosolyodom- Nem is tudom, mikor gyújtottam utoljára...
Szélharangok széles választéka, színes ruhák, kendők, szappanok és virágok és rengeteg féle étel, ital, édesség várja, hogy valaki megvegye, és én is hajlok a vásárlásra, olyan csábító némelyik portéka. De egyenlőre beérem azzal, hogy nézelődök.
- Van valami, amit ajánlanál, hogy meg kéne kóstolni, ki kéne probálni?- bízom a véleményében.

-Szerintem nincs. - Nehezen képzel el ilyet, túl ideálisnak gondolja.
-Természetesen hogy ne szökj el. És ne lopd az ezüst étkészletet! - Kaján a hangja, Usui fejében meg sem fordul semmi pajzán, de még erotikus sem. Na igen... (Bezzeg ha Sebyről beszélnénk XD)
-Jól van. Gyűjtünk ötven-ötvenet és közösen megnézzük. Amúgy is lehet lesz átfedés, akkor közösen keresünk a helyére. - Bólint, neki tetszik, bár fura lesz angolul játszania, de legalább csak kevés előnnyel indul majd.
A fesztiválon kószálva már ő is nézelődik, bár ő nem csak a portékákat lesi, de ez nála már olyan alap, mint a levegővétel... Évek óta űzött vadnak érzi magát.
Minden esetre átkarolja a másikat, mert szerinte praktikusabb és jobban tudja éreztetni a figyelmét. Na meg mesélnie is kényelmesebb. Valóban mesélősre fogja, mintha gyermeknek vagy gyermeki léleknek adna elő, de így talán nem is lesz vontatott és monoton a dolog, mint nála általában a beszéd maga. (Alapból nem törekedik érdekesen beszélni, ugye).
-Én is szeretem. Szeretem a kreatív megoldásokat. - Bólint párat.
Bólint ismét párat, konstatálva, ketten vannak akik nem nagy durrogtatósak.
-Én tavaly ilyenkor. Ha gondolod, majd veszünk, de várjuk meg míg lemegy a nap. - Javasolja, szerinte akkor szebb.
-Hm. - Nézelődik a kérdésre, majd kicsit pipiskedve ki is szúrja az odébb lévő rajzos standot. - Erre. - Húzza finoman a kezénél a másikat, majd megáll a stand előtt, ahol főleg gyerekek vannak, de idősebbek is. Több kínai fiatal pakolt ki egy nagyobb asztalra papírokat, tust és ecsetet. Lehetőség van nevet leírni kínai jelekkel, szavakat, vagy cuki pandákat is lehet festeni pár ecsetvonással. Mindenben segítenek, oda is lép az egyik fiatalabb kínai lány hozzájuk.
-Mibe' segíthete'? - Van némi akcentusa, de bájos lány.
-Mit szeretnél festeni? - Fogja még a másik kezét el ne sodródjon a bámészkodók miatt, félredöntött fejjel várja a választ.

- Jaj, én is ettől féltem...- húzom egy kicsit a szám. Bár nem libanevelőn nevelkedtem, én azért szeretném, ha jól mennének körülöttem a dolgok. Ha senkit nem kéne magamra haragítanom vagy megbántanom. Tudod, hogy ez sem jó tulajdonság, de néha azért nem mondok nemet dolgokra, mert nem akarom, hogy csalódjon bennem a másik. Főleg, ha igazából nem is esik nehezemre a dolog. Értsd, bárki helyett elviszek egy műszakot, vagy bevállalom a nehezebb esetet, ha több beteg jön egyszerre, ha a kollegám úgy akarja.
- Hehe, nem is mondtad, hogy van ezüstöd! Értékes?- mintha érdekelne. Nevetgélek, hogy nem vette észre, mi másra gondoltam az előbb. Vajon tényleg izgalmas, ha az embert kikötik, és nem érhet a másikhoz?
A versekről már sokkal könnyebb beszélni, főleg, hogy olyan segítőkész Usui, hogy akár megtanítana japánul is. Biztos bajba lenne velem, mire megtanulnám a verseket is... Az angollal bezzeg könnyebb dolgom van (és nekem is megfordul a fejemben, kevésbé lennék talán hátrányban).
- Oké, szuper! - bólogatok lelkesen. Ahogy időm engedi, rávetem magam a témára. Jövő hétre már biztos megleszek vele! (Inkább nem alszom, ha izgatja valami a fantáziám).
...
Talán nem kényelmes neki, hogy belé karolok, bár nem mondja, vagy csak kényelmesebb elmesélnie a lámpások eredetét, átkarol, így egészen jól hallom, ahogy beszél hozzám. Mégis ámulva nézek rá, mert egészen más a hangja, a kefejezésmódja, mint általában.
- Ki ne ábrándíts, hogy csak a praktikussága miatt tetszik!- kérem tőle, kissé nevetve.
Említi, hogy vehetnek lampiont, petárdát, csillagszórót... A petárdára mondok nemet, a többire izgatottabban csillan a szemem. Előre örülök, hogy részese lehetek valami szépnek. Egyébként tetszik a hangulat, tetszik, hogy az emberek java mosolyog; manapság ritkán látni boldog embereket, de most mindenki annak tűnik (vagy többnyire). Tetszik a színek és az illatok kavalkádja, a távolból átszűrődő zene foszlányai. Megkérdem, mit javasol, mit csináljunk most, elvégre ő az idegenvezetőm, és nem is okoz csalódást, van ötlete. Követem, ahogy húz egy asztal felé, és megcsodálom a gyerekeket, akik elmerülten bújnak a papírok felé. Az egyik kislánynak kint lóg a nyalve, annyira koncentrál, ahogy rajzol a papírra. Hozzánk is egy fiatal lány fordul.
- Hogy én? - zavarba hoz Usui kérdése. Én nem tudok rajzolni. Ezek a gyerekek nagyon ügyesek, de én nem tudok szépen rajzolni. Sok mindent meg tudok csinálni, nem vagyok béna, de rajzolni... - Őööö- tanácstalan vagyok. - Mit lehet? - határozom el magam. Ha ezeknek a kicsiknek megy, talán én sem sülök fel. Majd választok valami egyszerűt...

-Az ezüst mikor nem értékes? Több értékem van mint hinnéd! - Értheti a másik ahogy akarja, de csak viccel, noha nem hazudik. Persze sok dologról csak avatott szem mondja meg hogy nem egy sima festmény vagy váza...
Bólogat a karuta kapcsán, ő is lelkes, csak rajta nem látszik, ahogy általában ez lenni szokott. De fejben már tud is pár költőt, akitől nézhet majd. Sőt, pár angol haikut is tud.

-Nem, szeretem a meséket és a történeteket. Érdekesek. De nem szeretek a logikátlan dolgokat, szeretem ha egy mese tanít. - Ő erre utalt, nem másra, de egyáltalán nem lepi meg hogy félreértették, maximum az hogy érdeklődve kérdez vissza a másik, de utóbbi kellemesen.
Magához mérten jókedvűen sétálgat, bár maximum a hangja és a látszólagos közvetlensége árulkodik erről. De szereti ő is a fesztiválok hangulatát, valahogy egy hagyományos japán ünnepséget is így képzel el, örül hogy itt lehet, valamint most annak is, hogy nem egyedül teszi mindezt.
Mikor valami ötletet vár a nő, Usui nem haboz elvezetni az egyik standhoz ahol írni és rajzolni lehet hagyományos módon, azaz inkább mondhatni mára tradicionális módon.
-Ki más. Neked szervezem a programokat most tudtommal. - A hangja kedves, inkább noszogató.
-Mutatom. Hogy kell leírni azt, Amelia? - Kérdezi a lányt, aki mutatja hogyan kell pár ecsetvonással szépen és kalligrafikusan felírni kínai jelekkel a nő nevét. Usui nem haboz, Amelia kezébe nyom egy ecsetet, ő is ragad egyet és elkezdi utánozni. A keze határozott, elvégre másol, ír, tőle nem olyan idegen az egész, csak a vonalak vastagsága és dőlése tér el kicsit. Mondjuk az ő fején semmi nem látszik hogy koncentrálna, de hát ő mindig koncentrál ha úgy vesszük, semmi meglepő.
-Rajzolj olyan pandát is. Kirakom otthon a falra ha nekem adod. - Ezt veheti ígéretnek is a másik, közben az ecsettel mutatott az egyik kész rajzra, olyat szeretne. Pár vonal az is, csak oda kell figyelni hogyan húzza az ember. Ebben rejlik a titka.

//Az autós részt lezárom. Tudom, hogy igazából már alig vártad! Razz

:DD //

- Sosem válogattam a mesék között. Főleg gyerekkoromban. Faltam a könyveket- mondom kicsit hevesebben. Sosem olvastam ennyire tudatosan, még később sem, bár sosem voltam válogatós. Nos, talán a görög költészet nem kötött le, de a mondák már igen. Azok érdekesek voltak. Usui tudatossága zavarba ejt. Mintha azt sugallná, haszontalan dolgokra pocsékoltam az időm. Ő mindig tökéletes volt? Aztán rögtön el is szégyellem magam, hogy felkaptam a vizet. - Biztosan mindennek van értelme...- mondom sokkal halkabban, mintha arra kérném, bocsássa meg, hogy én nem így nevelkedtem.
Örülök, hogy ilyen környezet vesz körül, hogy ezt ő tette nekem lehetővé, hogy elkísért, hogy navigál és magyaráz, bármit is kérdezek. Még abban is tanácsot ad, mit próbáljunk ki. A rajzolásra sosem adtam volna önállóan a fejem, de amikor azt mondja, nekem szerevezett programokat, úgy érzem, hiba lenne, ha visszautasítanám. Hiszen olyan kedves! És ami megerősít az elhatározásomban, az az, hogy ő maga is ecsetet vesz a kezébe. A nevem rajzolja le fura vonalakkal egy fehér lapra, éppen úgy, ahogy a fiatal lány mutatja neki.
S közben kapok én is egy ecsetet. Olyan lazán mutat a pandára, hogy azt rajzoljam le, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne. És azt mondja, ki fogja tenni a falára, ha neki adom. Ezzel alaposan feladja a leckét, hiszen össze kell szednem magam. Megfigyelem azt a pandát, és valóban... Ha jobban megnézem, tényleg nem olyan bonyolult, csak néhány jól elhelyezett vonal... Ah... De a kislány, akinek a nyelve kilógott a nagy igyekezetében, éppen most lett kész a saját rajzával, és boldogan mutatja nekem.
- Nézd! Nem is nehéz!- és ugrándozva szalad az anyukájához, aki nem messze az asztaltól beszélget egy férfivel.
A helyére ülök le, és magam elé veszek egy fehér lapot. Segítséget kérően nézek az egyik lányra, aki hozzám lép, és mellettem, egy másik fehér lapon mutatja, mit és hogyan kell csinálnom. És utánzom... Nem is merek Usuira nézni, nehogy lemaradjak valahol... Ó, nagyon béna vagyok! Ami Usuinak könnyedén megy, nekem nem olyan egyszerű, de azért látszik, hogy nagyon igyekszem.
- Nos?- kérdem, ahogy elkészülök, és a kissé bénácska, de felismerhető pandámat megmutatom neki.

-Nekem Édesanyám mondta őket. Hallgatni jobban szeretem. - Vallja be, bár nem titok, csak nem egy olyan információt, amit amúgy fontosnak tartani közölni. A másik hevességét nem tudja hova tenni igazából, fogalma sincs mi rosszat mondhatott. Valószínű félreértés, az esetek javában ez áll nála. Elvégre elég sajátosan közli a dolgait, támpontokat nem adva a partnernek, mint mimika, gesztikuláció, sokszor még a hangsúly és hangszín sem segít. - Persze, nem ezt mondtam, csak azt, zavart, ha kiszámíthatatlan volt valami. Nem szeretem a kaotikus és váratlan vagy véletlen dolgokat. - Ő már csak ilyen, mondhatni így nőtt fel.
Amikor rajzolni viszi nem állt szándékában érzelmileg befolyásolni a másikat, csak tényt közölt, mint mindig, elvégre tényleg Ameliának szervezi most a programokat elsősorban, nem önmagának.
Az írásjel könnyű, elvégre a japán és a kínai írás egy tőről fakad, azzal ő maga könnyedén boldogul, de pont ezért kér pandát, mert azt ő nem tud. Minden esetre Amelia nevét odaadja a lánynak, ha kell neki megtarthatja, emléknek.
A kislányt ő is nézi, tetszetős pandát alkotott. Amelia le is ül, festeni kezd, ő maga mögé áll, onnan nézi mi kerekedik végül a papírra. Csak akkor hajol közelebb, mikor elkészült a másik.
-Bekeretezem otthon. Ha nekem adod persze. - Az ő fordításában ez annyit tesz neki nagyon tetszik, persze ez totál nem egyértelmű, de talán sejthető komolyan gondolja, ahogy minden mást is.
-Rajzolj még. Vihetnél be a kórházba. Ha gondolod. - Hogy a kollégáknak vagy a gyerekeknek, neki mindegy, vagy akár saját magának hogy kitegye valahova. - Mondjuk az egészség jelét? Az a szeretet, például. Vagy szerelem, ha úgy jobban tetszik. - Mutat ez egyik, majd másik jelre, nagyon hasonlóak a japánhoz szinte ugyan azok, nem volt nehéz dolga velük.

Tetszik, ahogy mesél. Nem is tudom, miért esik rosszul, ahogy azt mondja, csak a tanulságos meséket szereti. Én nem csak olyanokat olvastam, legalábbis nem tudom, volt-e tanulsága a Micimackónak, vagy a Hófehérkének... Már gondolkodni sem tudok. Csak elszomorodom egy kicsit. Mintha lennének haszontalan mesék. Minden mesét szeret valaki!
- Amikor kicsi voltam, nekem is mesélt az anyukám. És néha apu is... - válaszolom sokkal lágyabb hangszínnel, mert az anyukája emléke megint felidézi bennem a veszteség emlékét.
- Talán kiszámítható volt, hogy az uralkodó lánya megmenti a falu lakosságát?- kérdem tőle szelíden. Lehet, hogy ő számított rá, engem meghatott ez a fajta érzékenység, elvégre semmit sem tudtam a császár családjáról. Azt sem sejtettem, hogy van egy lánya.
Később rajzolni visz, és nem tartanám tisztességesnek, ha nem tennék eleget egy kedves kérésének, főleg, hogy azonnal példát mutat, talán, hogy tovább bátorítson, nem lesz nehéz dolgom. És a kicsi lány, aki felpattan az asztaltól, mintha újabb jel volna... Beadom a derekam, és ecsetet veszek a kezembe, bár nagyon izgulok (Mintha a figyelem középpontjába kerültem volna, noha nem figyel rám senki, hacsak nem Usui.)
Usui közben el is készül, a nevem írta egy papírra, kínai jelekkel.
- Köszönöm. - óvatosan teszem el a papírt.
Rajzolni kezdek, belemerülve a másolásba, nem veszem észre a férfit a hátam mögött, csak amikor közelebb hajol. Kédezem tőle, jó-e.
- Neked adom, persze...- mondom, és hogy zavaromat rejtsem, elviccelem- De sosem fog annyit érni, mint az ezüst...- kicsit lahajtom a fejem, hogy a hajam rejtekében ne lássa a mosolyom.
Az ötlete azonban olyan jó, hogy azonnal papír után nyúlok.
- Ez remek ötlet!- és rágcsálni kezdem az ecset végét, mit is rajzolhatnék a munkatársaknak..., a gyerekeknek... Az a kislány... (alig hallom Usui szavait közben)
- Usui...- nézek csillogó szemmel rá- meg lehetne oldani, hogy valaki bejöjjön a kórházba, hogy rajzoljon a gyerekekkel? - Ha az a kislány olyan könnyedén tudta utánozni a mozdulatokat (és nekem sem volt nagyon nehéz, csak görcsös voltam), akkor a kis betegeinknek sem lehet nehéz! Fel tudnánk dobni az egyik napjukat a fehér (és unalmas) falak között...

Nem tud rájönni mi rosszat mondott, valószínű nem is fog. Azért próbálkozik, ezért is mondja el, jobban szereti hallgatni valaki előadásában, mint mondjuk olvasni.
-Az én Édesapám mindig Édesanyámra hagyta, azt mondta, sokkal ügyesebb, nem ér a nyomába. Ő inkább szabadtéri programokra vitt minket. - De ezt nem bánta, élvezte ezt a felosztást.
-Nem, de az nem fura. Én ezeket negatívumként értem, mint a hófehérkében, mert egy csóktól nem öklendezi fel senki eszméletlenül a mérgezett almát. - Orvos szülők gyermeke, fogjuk erre, na meg mert Usui az Usui.
A rajzolás neki nem erőssége, de úgy sejti Amelia örömét lelheti benne, így arra buzdítja, alkosson valamit. Ha mást nem Usuinak, ajándékba.
Közelebb is hajol, hogy megnézze az alkotást jobban, tüzetesebben, magában örül hogy megtarthatja.
-Igazad van, sosem fog. Ez aranyat ér. - Közli kedves hangon, míg a másik felé fordul, hiába van közelebb, de ő nem viccből mondja. Neki legalábbis legalább olyan értékben lesz, mert neki készült, számára emlék. Szereti ezt a fesztivált és a testvére halála óta először jött társasággal.
Meglepi a heves reakció miszerint nem hülyeség amit mond, magában mosolyog az ecset rágcsálásán, nem épp illő, de hát a reflexek...
-Hm? - Kérdez vissza, ha már a nevén szólították. - Nem tudom, meg kell kérdezned. De miért nem kérsz a mintákból, amiket ők rajzolnak és tanulod meg őket? Akkor te is rajzolhatsz velük. - Szerinte az sokkal kézenfekvőbb és jó is. Szerinte meg tudná tanulni a másik. - Az írásjelekben tudok segíteni, elvégre sok kanjit ismerek, ha nem is kínaiul, de japánul. De ilyen állatkákat te könnyen begyakorolhatnál, nem? - Ajánlja a segítségét, ha nem is egészében, de részben. Közben kissé visszább hajolt, csak annyira maradt közel, hogy jól hallja a zsibongásban a másikat.

- Nálunk sosem volt ilyen felosztás... Ha voltunk is kirándulni, csak egészen kicsi koromban, utána túl elfoglaltak voltak... - a kórház, a klinika, a betegek mindig fontosabbak voltak. Így utólag elég fájdalmas ezt felfogni, értelmezni. Akkoriban könnyedén túltettem magam rajta, mert szerettem olvasni. Sosem voltam elégedetlen, ha egy könyvet nyomtak a kezembe.
- Ó, az nem is úgy volt- pirulok el, mert pont Hófehérkét említi, és én is éppen rá gondoltam az előbb- Bár orvosilag kifogásolható, sok szempontból is. Hiszen, ha úgy történt, hogy az egyik törpe elesett, és emiatt megbillent a koporsó, aminek következtében kimozdult az alma Hófehérke torkából, ami feltételezhetően elzárta a légcsövét, mi értelme lett volna a méregnek? Ha méreg hatott, sosem tér magához, elvégre nem a fizikai légútelzáródásba halt bele... Ha viszont meghalt, és percekig nem kapott levegőt, milyen oxigénhiányos lehetett az agya? - rájövök, bárhonnan is közelítem meg, Usuinak van igaza, ez a mese... csak mese. Amikor egy csók elég volt, az a Csipkerózsika..., de ott meg a száz év telt el..., hasonló szövődményekkel... AH! Legyintek, inkább hagyjuk. Elnevetem magam.
Aztán rajzolunk...
Ő a nevem írja le, én pandát rajzolok. Zavarba hoz, és megmosolyogtat, aztán újra zavarba hoz. Közel hajol, indokolatlanul túl közel, a fejünk majdnem összeér, ahogy ránézek, az arca egészen lágynak tűnik, ráadásul bókol... Aztán arra kér rajzoljak még és újabb ötletet ad... Milyen jót!
- Én... én nem vagyok ilyen ügyes! Ráadásul, ha ismernéd azokat a gyerekeket! Tuti, nem fogják beérni pandával... Az egyik cicát akar majd, a másik kutyát, egeret, elefántot, gorillát...- hadarom. Én egy év alatt sem tudnék ennyi rajzot úgy begyakorolni, hogy mutassanak is valahogy, hát miért ne hívhatnám el az egyik kis rajzmestert a gyerekekhez a kórházba?
Agyalok, hogyan is közelítsem meg a témát. Hogy kérhetném meg ezt a fiatal lányt, hogy eljöjjön a kórházba? Egyáltalán... Az ötlet biztosan jó, csak rá kell nézni arra a kislányra, aki az imént pattant fel innen, olyan boldog volt!
- Kérlek...- fordulok a lány felé, aki a pandát mutatta nekem- Kérdezhetek? - Túl izgatott vagyok, hogy megálljak. -Volna arra lehetőség, hogy valaki megtanítsa rajzolni a beteg kisgyerekeket a kórházban... valamikor?

-Nálunk szerintem szinte minden fel volt osztva. Könnyebb volt. Az én szüleim erre nagyon figyeltek, mert sokat tanultunk, kellett mindenkinek a kikapcsolódás és az, hogy legyenek közös emlékeink. - Mondja, de érezni sajnálja, hogy nem mindenki volt olyan szerencsés mint ő. Bár ő már nem tud a szüleivel elmenni sehova, de pont ezért olyan értékesek neki ezek az emlékek.
-Pontosan. Sehogy sem jó. Amúgy amit én láttam, abban a csóktól köpte ki. Bár a legtöbb mesében a csók a megoldás, ami szintén fura nekem, de ez még a kisebbik fura tényező. - Szerinte nem mindig az kéne hogy a megoldás legyen, de hát...

Usui nem is sejti hogy túl közvetlen lenne, mert neki ez a közelség alapból nem zavaró, ebben nőtt fel, bár senki ki nem nézné belőle, tekintve mennyire kimért. De a bókot is baráti gesztusnak tekinti, nem udvarlásnak, neki meg sem fordul a fejében, hogy félreérthető lenne, így zavarba sem jön.
Inkább felveti rajzoljon még a másik, ajándékba, emlékbe.
-Hát ha itt nem találsz eleget, keress az interneten. Vannak könnyű sablonok, gondolom. És fejből is rajzolhatnak, a gyerekek megoldják. Na meg nem az ügyesség a lényeg, hanem a szándék. - Dönti félre a fejét, ő nem látja a problémát.
Amelia lelkesedése tetszik neki, örömmel tölti el, aztán csak figyeli, hogy kérleli a kínai lányt, aki először bólint, majd néz a másikra.
Kicsit közelebb hajol Usui maga is, hogy jobban lehessen hallani.
-Egy alkalom, hasonló állatos képek. Mindent biztosítunk, csak kéne valaki aki segít és tanít. - Kéri ő is a lányt, ha már Amelia így fellelkesült az ötletre.
A kínai lány bólogat némi gondolkodás után, arrébb megy megbeszélni a másik kínai lánnyal is a dolgot, Usui meg visszahajol és Amelia mellé sétál.
-Majd én veszek alapanyagot. Hány gyerekre gondoltál? - Érdeklődi meg, mert aszerint vásárol majd be.

Figyelmesen hallgatom Usuit. Már nem csodálkozom, hogy ő maga ennyire tudatos, értem már, hogy ebben nőtt fel, a szülei is éppen ilyenek lehettek. Szerencsésnek hiszem, hiszen sokkal több közös élménye lehet a szüleivel, mint nekem, pedig az enyéim még élnek.
- Mi fura még?- kérdezem, mert kitárgyaljuk Hófehérke megmentését, de akárhonnan nézzük, sántít a sztori. És közben szégyenkezem én is egy kicsit, mert sokat feltételeztem egy csókról... (Ha jobban belegondolok, nem is csak egyszer! Bár az egyiket kaptam, a másikat kezdeményeztem... A végeredmény olyan, mint a mesékben? Buta mesék!)
...
Usui közvetlensége szokatlan számomra. A maga módján természetesnek veszem, mint ahogy én karoltam bele, vagy ahogy megfogta a kezem. Közvetít egyfajta elfogadást, hiszen, ha nem kedvelné a társaságom, el sem hívott volna, de nem számítottam rá, hogy így tesz eleget az ígéretének, és nem téveszt szem elől.
Az ötlet, hogy rajzoljak a gyerekeknek, jó, de mégsem.. sosem tudnék eleget rajzolni, és az alkotás maga is öröm, ezért jut eszembe, hogy a gyerekeket is be lehetne ebbe vonni.
- Mégiscsak szívesebben rajzolnak le egy pandához hasonlító vonalhalmazt, mint valami maszatot...- én nem vagyok oda a rajzaimtól (nem ettől, amit most csináltam, mert ez majdnem másolás, majdnem jól is sikerült), de önállóan nem rajzolok valami ügyesen. Állatokat? Ah, ne nevettessen, senki sem utánozná, ahogy én rajzolom az állatokat! Max. békát, Sebastian után, szabadon... Smile

Megkérem a lányt, aki nekem segített, hogy jöjjön el a kórházba, és látom, gondolkodóba esik. Usui pedig beveti magát, és megint közelebb hajol. Valószínűsítem, hogy azért, hogy jól hallja a lány, amit mond. Többes számban beszél. Egyre nagyobb a zsivajgás körülöttünk.
Izgatottan felállok, amíg a két lány diskurál, mintha megbeszélnék a dolgot, és készen állok, hogy a másiknál is bevessem magam, ha érvelni kell... Közben Usui mellém lép, és meglep a kérdésével.
- Várj, még nem is mondtak igent...- harapok rá a számra, de örülök, mert azt gondolom, Usui már biztos a dologban, nem fognak nemet mondani- A gyerekosztály nagyobb falat, ott akár 25-30 gyerek is lehet egyszerre, de az onkológiára gondoltam...- azoknak a gyerekeknek minden élményre, minden szeretetre szükségük van. És a rajzolás jó móka...- általában 6-8 gyerek fekszik bent tartósan, értsd, akár hetekig... , a többiek cserélődnek, kivizsgálásra jönnek, vérvételre, punctiora, vérátömlesztésre, infúzióra...

karakterinformáció