Túl vagyok már azon, hogy Max halála miatt keseregjek. Igazából sosem volt az enyém, bár hosszú (és boldog) éveket köszönhetek neki. Kétlaki életet élt, és én voltam a "második". Nyílt titok volt, -mégis- "csak" a a szeretője voltam... Max volt, aki elindított a szakmai úton, és végeredményben ő beszélt rá, hogy vállaljam el az oktatást is, bár tele voltam kétségekkel, hogyan is fogom ezt csinálni...
Kaptam egy vázlatot az iskolától, mik az elvárások a diákok felé, milyen követelményeknek kell megfelelni, és milyen témakörökben kell jártasnak lenniük, mikor a végső számonkérésre sor kerül, és ennek alapján kidolgoztam egy tervet. Bár az oktatáshoz nem sok közöm van, eddig csak diákként koptattam a padot magam is, és az sem most volt, némi szorongással néztem elébe az első órámnak.
Arra építve, hogy a munkában is sikerrel alkalmazom nyíltságomat és közvetlenségemet, ezt a módszert kívánom alkalmazni a diákokkal is. Felállítottam a szabályokat, és úgy gondoltam, az első óra erről (is) kell szóljon. Hogyan is várhatnám el, hogy teljesítsenek, ha nem tudják, mik az elvárásaim? És persze kíváncsi vagyok rájuk is. Ha gyöngyszemekre akadok, jövendőbeli munkatársakat fogok képezni...

Elegáns kosztümben, kis mappával a hónom alatt, határozott léptekkel haladok a terem felé, ahová az órámat kiírták, nem is sejtve, mennyi meglepetés vár még rám. Az ajtó csukva, beszélgetés halk moraja szűrődik ki a teremből, ahogy megállok előtte egy utolsó, nagy légvételre, aztán benyitok. Na, gyerünk, leendő reklámok kitalálói, hadd szembesüljek veletek!

//A tantárgyam a reklámokkal foglalkozik, bárki látogathatja, akinek valaha köze lesz reklámíráshoz, azok forgalmazásához, vagy abban való szerepléshez... Szóval jöhet bárki... Örülnék. Esetleg dobjatok egy pm-t, ha jönnétek játszani, de bármikor csatlakozhattok! //

Annyi közöm van a reklámokhoz, hogy részt veszek és fogok is és vettem is forgatáson, jelen, múlt, jövő ma is jó leszek, de az órát érdekesnek harangozták be. Így reménykedve benne, hogy érni is fog valamicskét Elee oldalán siklok be a terembe. Első előadás, amiről idén nem kések, már megérte, ez is csak azért lehet, mert Nick időnek előtte kidobott a szerkesztőségből.
Éppen ezerrel szapuljuk a pasikat, hogy mind milyen féreg, kivéve a mieink, nah jó én Nickért tűzet hajlítok vassal, vagy fordítva.
- Amúgy meg, szerintem minden pasi jó, ha jól tudsz hatni a lelkükre, hány olyan pasi van, aki leigáz? Naügye….- hogy egy sem, mert én nem ismerek olyat, aki miatt feladnám önmagam, de nekem mázlim van, mert kifogtam az aranycápát. Hah.
Körbe pillantok az előadóba lépve és azonnal beugrik pár kellemes emlék. Köhöm. Ma is nagyon fogok tudni figyelni.
- Úh bakker, ezt a termet anno felavattuk. – arcom átforrósodik. Azonnal a teremben tengődő J. felé veszem az irányt, ha már egyszer itt dekkol. Tudnám ő is minek, mit is tanul? Már azt sem tudom én mit tanulok. Nemhogy mások, de minket a kíváncsiság hajtott, ezt persze nem mondjuk majd el, vagy ha igen csak nem zavarunk, most még és nem nagyon.
Ma is tomboló hőség van, vagy 25 fok, de én még nem hiszem el, hogy vége a nyárnak, miniben, kis blúzban, magas sarkúban búcsúzok a 40 foktól, igaz már legalább a hasam takarja a blúz, mert lefagy a vesém, beteg meg nem szeretek lenni. Hajam laza fonásban oldalt lóg. Még tuti nincs vége a nyárnak, jönnie kell majd mindenki meglátja. Kezemben mappa, lehuppanok Jodie mellé az egyik padba, eszembe sem jut, hogy nem ismeri Eleet így nem celebrálok bemutatást.
Köszönés nélkül fordulok Jodie felé.
- Mi van a pasiddal? – direkt csesztetem, mert tudom, hogy nem az, de a fél kezét adná, ha az lenne múltkor is felhívott a konyhájából, miközben beszámolót tartott mit talál a fiókokban. Jó lesz ez, már látom eléggé fel vagyok pörögve, majd elalszom…. Azt már meg sem kérdezem, ki mit tud a tanárnőről, aki órát tart, majd kiderül róla minden...[/color]

//Továbbra is lehet csatlakozni, így még most sincs megszabva sorrend... Köszi a bizalmat!//


Mint amikor az első állásinterjúra készültem (no nem a szobalányira, amit éveken át csináltam), úgy izgulok most is. Ez is egyfajta megmérettetés. hiába van mögöttem annyi év. Tanár még sosem voltam, de Max emléke és a maximalizmusom most is erőt ad. Mindennel szembe tudok nézni, mindennel meg tudok küzdeni, ha ötven vérfarkasnak látszó szörnyeteg ül bent, azzal is.
Az ötven túlzás volt, jó, ha tucatnyian vannak a teremben, és még egyszer az órámra nézek. Igaz, van még öt perc, de... Azért ennél nagyobb érdeklődésre számítottam. Nem mutatok csalódottságot, akik itt vannak, talán rosszul éreznék magukat miattuk, pedig ők az első tanítványaim. Meg kell őket becsülni!
- Jó napot kívánok!- köszönök, nem túl hangosan, de azért úgy, hogy mindenki hallja. Ha csend állna be érkezésemre, legyintve teszem hozzá:- Folytassák csak, még van öt perc kezdésig...- Nem mutatom magam másnak, mint aki vagyok. Nem akarok náluk bevágódni, a haverjuk lenni, de éreztetni akarom, miattam nem kell visszafogniuk magukat. Én jöttem hamarabb, beszélgethetnek még..., de aztán enyém a pálya.
A terem multimédiás táblával van felszerelve, modern, nagy, tágas, világos. A nap éppen a katedrára süt, az ablakon bevetülő  fénynyalábokban csillognak a porszemek. Az asztalhoz sétálok, és leteszem a mappám, majd kihúzom a széket, és leülök, majd előszedem a jegyzetem, mintha nem fújnám az egészet kívülről, oda-vissza.
A fiatalokra nézek. Többségében lányok, kisebb csoportokban. A fiúk magányosan ülnek. Annyi idősek lehetnek, mint Lucien. A gondolat váratlan, és engem is meglep, hogy eszembe jutott a fiam, akit nem sokkal a születése után hagytam el. Bár dolgozom fiatalemberekkel a szerkesztőségben is, nem szoktam arra gondolni, vajon ő mit csinál, hol lehet most. Soha nem próbáltam felvenni vele a kapcsolatot.
Megszólal a csengő, felriasztva engem a merengésből. Felállok, és az asztal elé megyek, megállva, egyenesen, mint a szilfa.
- Üdvözlöm Önöket, Lucy Coupeau vagyok- lélegzetnyi szünetet tartok, hogy az is befejezhesse a beszélgetést, aki eddig nem tette. Film, buli, nő- és pasiügyek kibeszélését el kell halasztaniuk kicsöngetésig.  Úgy tűnik, ez nem mindenki számára ennyire egyértelmű, néhányan még viháncolnak a padban, mint az éretlen tinik. És benyit az első késő... Szinte beesik az ajtón, olyan nagy hévvel nyit be.
- Fiatalember, üljön le nyugodtan. Csak a bemutatkozásomról késett le...- Olyan természetes báj ragyog belőle, hogy nem kapom le a tíz körméről kapásból. Bal karja gipszben és felkötve, mégis elegancia sugárzik belőle. Egy rég elfeledett személy jut eszembe róla.
A lányok csak cseverésznek tovább, és a későn érkezett fiú is beleszól a beszélgetésükbe. Csendben maradok. Érdekel, vajon észreveszik-e a csendet maguk körül. Mennyivel más lenne a helyzet, ha harmincas, kigyúrt férfi lennék? A lányoknak kocsányon lógna a szemük, ebben biztos vagyok. Hiába, be kell érniük velem.

Hangosan felnyígok Elee szavain még jó, hogy senki sem hallja, illetve, hogy ő pont, de az elég. Nah igen, a pasik és a lelkük... Az a baj, hogy nem csak az agyukat, de néha a lelküket is 15 centibe sűrítik, már aki, engedjünk utat a kivételek, mind a 15 centiben, mind a lelki dologban. Az enyémnek pölö van, nem is elvetendő. De Nick maga a tökély számomra és ez nem is lehetne jobban kitalálva, persze neki is vannak hibái, de azokkal együtt imádom. Én már menthetetlenül elvesztem, ha csak rá gondolok is magamhoz kéne ölelnem a világot, hogy adjak mindenkinek a boldogságomból. Bah.
. Szólhattam volna előbb is, mi? - elnevetem magam és még bólogatok is mellé.
- Tudod az nem a mütyürkéjük, hanem ami akkor távozik, amikor meghalnak, na várj, azt hiszem az a mütyürkéjükbe vetett hitük. - mondom ezt mindannak ellenére, hogy az én pasim kivétel az egész világon.
- Ahha, kissé rászoktunk a terem felavatásokra, Szóval, jah, bár itt csak félig jutottunk el az asztalig. - leragadtunk valamerre, de ki emlékszik már? Azóta nem itt rosszalkodunk, hanem más célokat tűztünk ki.
Levetődöm Jodie mellé és egyből megszúrom egy kis bejátszással, de ha egyszer ő is annak akarja látni? Tök romi.
Nick említésére olyan mosollyal felelek, mint egy őrült, a lehető legjobban van és iiigen, a szerelmesem, pontosan. Mivel bemutatkozik, ezt is letudtuk, zavartalanul fecsegek Elee előtt, semmi titkosat nem köptem még el.
- Az ingéről? - fotót, mégis azon kacagok fel, ahogy Elee lefesti a hátizsákos szitut, sajnos nekem is megjelenik a lelki szemeim előtt, de az is, ahogy J. összepakolja a holmiját és Vincent kegyetlenül elseggeli érte. Meghagyom Jodienak, hogy válaszoljon milyen pasi.
- Bahzd! - fejtem ki még nevetgélve, mekkora bünti lenne egy spontán pakolásból, ahogy ismerem a pasit, abból, amit J. mesélt róla.
Közben érkezik a tanár, aki így elsőre pont olyan, mint a többi. Válaszul vissza köszönök és mivel engedélyt kaptunk, folytatjuk a diskurzust, bár azt hiszem azt anélkül is fogjuk.
- Hogy lehet azt nem tudni? - olyan értetlenül pislogok Elee felé, mint egy meglepett hal. Most akkor vagy együtt vannak, vagy csak dugnak, de valami van, nem?
A csengő után érkezik a srác, így én is lemaradok a tanár nevéről, de valahova fel van írva, nem lesz nagy kunszt.
A srác szavain elnevet magam, jó tanács,tőle, nekünk!
- Pasiból? Beférnél a gyűjteményembe. - rácsillantok egy ezer wattos mosolyt, mert kis cuki, de attól még lehet elmebeteg, vagy lelketlen, esetleg 13 centi aggyal megáldva, hah, de azért cukipofa.
Lehet valami igaza, kivéve ha valaki olyan süket és vak másokra, mint én.
Nem fogom a csendet, mert éppen beszélgetésben vagyok, pasikról, így nekem a csend most nem létezik, meg amúgy is majd szól, ha szomjazza a figyelmünket, már a tanár, remélem.

//Akkor csatlakozom - és neki kezdek másodszor, mert megint önálló életet él a gépem //

Bezárom az HÖK ajtaját és az órámra pillantok. Elkéstem - állapítom meg nyugodtan, és kényelmes léptekkel indulok el az előadó felé, ahol lennem kéne. Elsőben talán még futottam volna, de azóta rengeteg minden változott. Meg egyébként sem kötelező nekem ez a tárgy, ahogy tulajdonképpen már semmi sem. Még csak fel sem vettem, de érdekel, mert tudni szeretném, hol is helyezkedem én el a Nike gépezetében. Nem szeretnék beégni, hogy fogalmam sincs semmiről, csak arról, ami az én dolgom. Na meg, Isabella dolgait is jobban szeretném érteni, mert sejtem, hogy amit ő csinál az "fontosabb", nagyobb része az egésznek. Valahol ez persze megijeszt, elvégre nem véletlen álltam évekkel ezelőtt a HÖK élére, és nem véletlenül küzdöttem ki magamnak rengeteg mindent az évek folyamán. Mégis egészen könnyedén vettem tudomásul, hogy ő szerzett nekem munkát, hogy egy apró porszem vagyok csupán a vállalatnál.
Szóval nyugodtan sétálok el az előadig, megigazítom az ingem, kisimítok egy ráncot a nadrágomon, és miután megállapítom, hogy nem késtem csak 5 percet, nyugodtan nyitok be a hátsó ajtón, és sétálok be, mintha mi sem lenne természetesebb. Nem nézek szét, legfeljebb a tanárnőnek biccentek, aztán leülök leghátul. Lehet illene elnézést kérni, amiért késtem, de nekem az ilyesmi nem szokásom, és egyébként sem vagyok rajta a listáján. Ettől függetlenül tudhatja ki vagyok, a fogadásakor ott voltam. Kapott is egy csokor virágot a HÖK nevében, amiért elvállalta az oktatást. Akkor majdnem elbűvölően viselkedtem, de lényegében már csak néhány napig vagyok a HÖK élén, így ha most "lejáratom" magam, az sem érdekel különösebben.
A táskát, ami eddig a vállamon lógott, lazán dobom le az asztalra, és veszem ki belőle a szemüvegem. Az újat. Nem mintha nem látnék nélküle, de kétszer nem követem el ugyanazt a hibát. Ez csak azért kell, hogy jegyzetelni tudjak, messzire tökéletesen látok nélküle is. Egyelőre nem is veszem fel, csak kikészítem, ahogy a tollat és a jegyzetfüzetemet is. Közben pedig, rájövök, hogy itt egyáltalán nincs még óra, így újra az órámra pillantok, és felhúzom a szemöldököm. Mikor lettek ezek ennyire lazák? Vagy az új tanárnak nem világos az órakezdés ideje? Esetleg máris valami feladaton dolgozik a sok lány? Áh, nem. Ez röhejes lenne. Inkább még észre sem vették, hogy előadáson vannak. Megcsóválom a fejem. Hátradőlök a széken és keresztbe fonom a mellkasomon a kezem. Én ráérek. De azért remélem nem feleslegesen jöttem.

A pocsolyába! Hogy a viharba csinálják, hogy minden órám ütközik?!
Szerencsémre volt annyi eszem a reggeli kapkodás közepette, hogy kényelmes ruhát kapjak magamra, így most kedvenc, kopottas farmerom, valamint conversem biztosítja, hogy az eddigi szapora lépteimet rohanássá tudjam fokozni. Annyira sietek, hogy még az előző szeminárium alatt fölvett fekete keretes gyűlölt tárgyat - ismertebb nevén: szemüveg - is elfelejtem levenni, ami nálam igencsak nagy szó.
Már öt perce elkezdődött az óra, és én még mindig csak messziről szemlélem az épületet, amiben tartják, mert hát miért is tennék legalább egy épületbe az ütköző tárgyakat...?
Azonban maratoni futókat megszégyenítő sebességemnek köszönhetően pár perc múlva már a néma folyosók labirintusában bolyongok. Természetesen tempómból itt sem veszek vissza, így - amellett, hogy párszor rossz felé fordulok, ezzel biztosítva még pár perc késést - amint végre valahára megérkezem a színhelyre, az eredetileg laza kontyba összefogott hajam szétzilálódott, a levegőt pedig nagy kortyokban jutatott a tüdőmbe.
- El... néz... hést. Zihálom immáron az ajtón innen, bár hangomat még nem találtam meg teljesen, ezért vinnyogás és a mormolás érdekes keveréke hagyja el a számat. A teremben körül sem nézek, céltudatosan bevetem magam az ajtóhoz és a tanárnőhöz legközelebbi szabad ülőhelyre. Táskámat tompa puffanással a padlóra ejtem, miután előhalásztam belőle a papír-toll bűvös kombinációját. Ha kapkodó légzésem, illtve a mellkasomban dübörgő szívem visszaáll a normális kerékvágásba, a csoporttársaimmal mit sem törődve, a figyelmemet teljes egészében az oktatóra fordítom. Elvégre Lucy Coupeau egy olyan személy a szakmában, akitől rengeteg módszert tanulhatok, leshetek vagy éppen lophatok. Én pedig egy olyan személy vagyok, aki az álmai valóra váltásáért bármit megtenne. Sőt. Bármit meg is tesz.

Én is voltam fiatal, bármilyen hihetetlennek tűnik ennyi idő távlatából. És én is voltam diák. Hogy az oktatónak semmilyen tisztelete nincs, fel voltam rá készítve. Nap mint nap találkozom fiatalokkal, akik azt gondolják, ők találták fel a spanyol viaszt, és hogy mi, "öregek", már semmit sem tudunk a világról.
Becsöngettek, de a lányok nyüzsgése nem akar abba maradni azután sem, hogy elmondom a nevem. Abban sem vagyok biztos, hogy a csengőt hallották. És én közel sem beszélek olyan hangosan. Beesik még egy fiú, aztán még egy... és még egy lány. Az első 5 perc úgyis a bemutatkozásra ment volna el; hát, ha nem is abban a formában, ahogy terveztem, ez most meg is történt.
Baromi fontos az első benyomás; ezzel lehet megfogni vagy elveszíteni mindent. A reklámnak is ez a lényege:  úgy hasson, hogy ne lehessen elfelejteni... Ezek a fiatalok a viselkedésükkel "reklámozzák" magukat. Az odavetett köszönés, biccentés, a hányaveti módon előszedett jegyzetfüzetek és tollak sokat elárulnak arról, érdekli-e őket az óra, vagy sem. Hiú lennék azt hinni, hogy miattam jöttek ide. Talán csak az a lány, -aki utolsónak esett be,- ő gondolja komolyan, hogy ezzel akar foglalkozni. Látszik, hogy sietett, igyekezett ideérni.
- Maguk döntöttek arról, hogy eljönnek az órámra, és maguk döntenek arról is, ezt az időt mivel töltik ki. Nem szokásom kétszer ugyanazt elmondani, ahogy a hangomat sem emelem fel soha, így ha hallani akarják, amit mondok, kénytelenek lesznek elmés eszmefuttatásaikat más időpontra halasztani. Vagy kimehetnek a teremből...- Mondom határozottan és normál hangerővel.
Hagyok rá időt, hogy átgondolják, akarnak-e maradni, és ha megszűnt a mozgolódás, folytatom.
- Ebben a tanévben 24 alkalommal fogunk találkozni. Négy jegyet kell prezentálni, ami azt jelenti, minden ötödik alkalommal számonkérés lesz- ha gyorsan számolnak, amit a lányoktól nem várok el-, könnyen rájöhetnek, hogy szabadon marad négy órájuk, de erről jelenleg még nem beszélek.
- A számonkérés mindig helyben, írott formában történik majd, a vázlat alapján, amit tőlem kapnak. Annak viszont, aki csak a vázlatot írja le, és/vagy nem vesz részt az óráimon, elégségesnél jobb jegyet fel sem tudok ajánlani.
Talán meglepi majd őket, hogy el szeretném érni, vegyenek részt az óráimon. De ha már engem kértek fel, megszabhatom azt is, milyen feltételekkel tanítom a diákjaimat. Tetszik vagy sem, az óráimra be kell járniuk. Az idő pénz, és engem azért fizetnek, hogy belőlük a lehető legtöbbet hozzak ki, amire képesek. Hogyan tudnám ezt megoldani, ha nincs alkalmam megismerni őket?
Szétnézek, kíváncsi vagyok, hogy az a maroknyi csapat, aki bent maradt az órán (mert biztos voltak, lesznek, akik először és utoljára voltak itt), hogyan is viszonyul a feltételeimhez. Még nem is hallottak mindent... De csak szépen, mindent sorjában.
- Hogy tisztában legyek a képességeikkel, máris egy feladatot adnék önöknek.... A hölgyeknek egy férfiről, az uraknak egy nőről kell írniuk. Lehet házassági-, vagy álláskereső hírdetés, egyéb reklám, önökre bízom, ahogy a stílust is. Maximum szószám 24. Kezdjenek neki, öt percet kapnak...
Míg írnak, szemügyre veszem őket újra, ezúttal jobban. Egyetlen ismerős arc csupán, akire konkrétan emlékszem: Hyun Zin Woo. Váltottunk pár szót és virágcsokrot adott át nekem a HÖK nevében, aminek az elnöke, ha jól emlékszem. A csapzott lányról azt gondolom, egy másik óráról jöhetett (nem elalvósan csapzott, de ezt csak egy nő értheti). A szőke fiú egyre csak vonzza a tekintetem. Miért tűnik ismerősnek?

Eleevel le fogunk ülni beszélgetni a pasik létező vagy vélt lelkéről, de nem most, mert Judith nekilát, hogy elfolyjon ültében, pedig csak szóba került a kerge szerelmi élete. Én nekik szurkolok mondjuk, mégis elnevetem magam, ahogy áradozik. Aztabasszus, de ismerős.
- Jézusom J. ez mind kirakat. A pasid egy görény, a jó piájával, a méregdrága öltönyével és a kockáival együtt. -én bírom Vincentet, apám jóban van vele, vagy csak úgy csinálnak, már találkoztam vele pár összejövetelen egyszer pókereztünk is, és szarrá vert, ha jól emlékszem elnyerte a tiarámat, de gőzöm nincs mit csinált vele. A róla szóló legendák meg nem túl megnyerően, azt mesélik rohadék és felettébb énközpontú, ebben erősen hajaz az öccsére, vagy az rá. Családi vonás.
Az Elee faggatásra csak bólogatok. Jaaa, így akkor járnak vagy sem, nem sok infóm van a jellemezendő pasiról, egyszer találkoztam vele, amikor elcsaptak bicajjal és felsegített, de nem kötöttünk barátságot, nekem kicsit irányítás kényszeres volt és felületes, meg mellé makacs, de mivel én is az vagyok, nem passzoltunk. J.-nél ezek milyen egyszerű dolgok.
- Akkor ti, hogy vagytok? - Vincenttel persze, Eleere meg rápislogok. Mi van?
- Barátosném, akkor ti nem jártok, és együtt sem vagytok, ha a kapcsolat bonyolult, az még fészen sem páros igazából. - csak szekálom, tudom, hogy hajtja a vére, a helyében én sem kötnék ki, ha nem lennék olyan szerelmes, mint az nagyágyú.
A beérkező szöszke srác egyből belénk folyik, jól is teszi, mi leszünk az élet a teremben.
- Gondold? Vagy te olyan tehetséges? - talányosan felé mosolygok, sosem lehet tudni. Azt hiszem ahhoz, hogy bárkit fényesíthessek,akkorát kell dobbantani.....ami nem létezhet, ahhoz nagy tökély kell.
Elnevetem magam azon, hogy együtt gyűjtsük be, lehet a keze is úgy tört el...
Aztán bezuhan a kedvenc pasim, felé pillantok, mivel ma is mogorva még intek is neki, lévén én ismerem, bizalmi kapcsolatban vagyunk, együtt vettünk bébi ruhát, kell ennél bensőségesebb?
- Dehogy, diák, mint mi, csak kaktusz, nagyon. És szereti a narancslevet. - talán meséltem nekik a sztorit már nem emlékszem, de mégis elvigyorodok, hogy értsék, van ebben gúny. Mondjuk jobban megismerve nem is olyan tetű, azt hiszem. Egész jó fej tud lenni, csak rettentően tartózkodó. Valamiért mégis vonz, talán szeretném tudni mije fáj, mert a megszelídítése már megtörtént.
Zuhan az új lány, mélységesen megértem, én is minden óráról kések, lehet neki is van pasija....
Közben az öreglány csacsogni kezd. Így kénytelenek vagyunk felé is figyelni. Sajnos a mai fiatalság már csak ilyen gyarló, fekélyes. Nem tisztelnek senkit, aki nem tesz le valamit az asztalra. A tiszteletet nem lehet ingyen kapni. Bár már gyanút kellett volna fognom akkor, amikor a tanárnő kedvéért csengőt szereltek az egyetemre, hogy a nő valakinél jó helyen térdelt. Mert a múltszázadi kiskosztümös megjelenése maradi egyéniségről árulkodik.
Fellengzős, szar dumájára felszalad a szemöldököm. Úúúristen mekkora a közhely ez a nő, személyisége annyi lehet, mint mókusnak makkgyűjtés közben, csak az szebb.
Mázli, hogy számomra ez az óra nem kötelező és így nem is nagyon izgat, azt reméltem, hogy izgalmas lesz, de egyenlőre darálja a sablon, de szigorú vagyok, betanult szöveget. Kissé csalódott mosolyra húzódik az ajkam. És lőn 12 egy egészen szépen kivitelezhető tucat. Talán ez az oka annak, hogy ma senki sem jár szívesen órákra, olyan unalmasak a tanárok, ha jól tudnának olvasni, mind tarthatná ugyanaz a személy. Nem mondom van egy két jó fej fazon, az előadásai látogatottak, sikeresen veszi az akadályokat, fiatalok tudtak maradni, emberek, lüktetők, de lehet többet kefélnek, mint ez a karót nyelt spiné.
Elcsacsogja a nevét, amit ugyan nem hallok teljesen jól, de átpillantok Jodie asztalára és szép kerek betűiből kiolvashatom. Ahha, már hallottam róla, de az én fejemben az van, hogy valaki döngette, és a hátszőrén felkapaszkodott valameddig, majd magába préselt némi tudást, de inkább spermával nyelte be. Óra után elcsacsogom a csajoknak, éljen, hogy fatus jó ember és mindenkit rühell, olyan infókat tud, amit nem is túl indiszkrétek, de értékesek.
Ha engem kérdez arról, hogy kell jó szakembernek lenni, úgy, mint Ő, megfelelő helyen térdelni.
Hallgatom a kiselőadást máris elnyomok egy ásítást, pedig csak megszólalt, halk, tanításra alkalmatlan, monológ hangján.
Ahha négy üres óra, király lesz. Azzal fog vagizni, hogy berángat minket valami céghez, tévéhez újsághoz, ahol majd megnézhetjük, hogy készül a reklám... tááádám, csak két fotózásom volt a nyáron, olyan újdonság lesz, összepisilem a bokám. Teljesen felcsigázott, egyből éhes is leszek egy kis szabad levegőre, de maradok, legyen min röhögni óra után.
Imádom, hogy bejön, közli, hogy ő itt az isten lába, akit jól meg kell fogni, ha akarunk valamit tanul, mondjuk amit ő adhatna azt tudjuk jól, köhöm, és egyből feladattal nyit, amikor egy szót nem mondott arról mi a reklám. Felcsapom a mappám, előhalászok egy spirál füzetet, bepattintom a tollam és azon agyalok, hogy lehet valaki ilyen mérhetetlenül sekélyes. Nőknek férfiakról, férfiaknak nőkről, ez ám a skatulya, mert más nem is nagyon érdekelhet minket. Körbe pillantok, tekintetem megállapodik Zinen, rámosolygok. Alanynak jó lesz. Mit is írhatnék? Pokróc az ura? Használjon Silánt, menten megpuhul.....
- Vincentről írsz? Mert nem ódát kell.- piszkálom meg egyből Jodiet, nem, nem ordító hangerővel, mellettem ül, így elég ha csak hangosabban suttogok annál, hogy azt érezném dedóban vagyok és kussolnom kell. Átlesek Elee füzetébe is, tuti a szatyros csákóról ír, hátán a bazinagy kereszttel. kár, hogy rohadt helyes, illetve az nem kár.... akkor meg semmi sem kár.
Újra Zin felé pillantok, hogy érezze a témám lesz és éppen anyagot gyűjtök, hah, ma is kicsinálom.

Én nem gondolom, hogy pofátlan lenne, hogy nem akasztom meg a már megkezdődött órát azzal, hogy bocsánatért esedezem, vagy a késésem okát magyarázom. Engem kifejezetten zavar, ha bárki megakaszt hasonló aprósággal egy HÖK gyűlés közben. Épp ezért igyekszem hangtalanul és csendben leülni. Majd az előadás után elmondom - már ha úgy érzem, szükséges - a magyarázatomat, addig pedig haladjunk.
Részemről teljesen készen állok rá, hogy írni kezdjek de még épp kiszúrom Narancslét, ahogy integet, én meg bár nem vagyok integetős fajta, tartva tőle, hogyha nem reagálok akkor nagyobb kalimpálásba kezd visszaintek neki, aztán beesik még egy lány. Természetesen magyarázkodik, és mikor az órámra pillantok megállapítom, hogy már 10 perces csúszásban vagyunk. Megcsóválom a fejem, bár én is késtem, azért ez mégis csak túlzás.
Aztán beszélni kezd a prof, én meg szépen felírom a lényeget. Időnként szétnézek, és nem tudom nem észrevenni, az unott fejeket Narancslé környékén. Szörnyűek ez a lányok... Végre egy normális tanár, aki nem kertel elmondja mit akar, és kész. Világosak a szabályai, nincsen fülsiketítő hangja, és két lábbal áll a földön. Csinos, a korához illően öltözködik, nem próbál meg fiatalabbnak látszani. Elsőre is szimpatikus volt, és most is annak látom. Egészen addig, amíg ki nem adja a feladatot, mert az viszont elsőre sokkol. Mit csináljak? Én? találjak ki szöveget? Én megcsinálom, amit mások kitalálnak. Nem szoktam ötletelni. Nagyon távol áll tőlem a dolog. Ráadásul téma sincs, mit írjak én egy nőről? Melyikről?
Persze Izzie jut eszembe rögtön, de nem igazán tudom, mit írhatnék róla, főleg, hogy egyáltalán nem szeretném, hirdetésben vagy bármi hasonlóban látni. Önző vagyok na.
Közben az egyik lány kérdez, én meg oda kapom a fejem, és észreveszem, hogy Narancslé engem néz. Kérdőn felhúzom a szemöldököm, ő meg mosolyra húzza a száját. Valamiért nem tetszik a mosolya, mégis tovább nézem, és nem hallom meg a választ a leszbi témában.
Nem tudom mit akar a buta szőke, de van valami a tekintetében, és ad egy ötletet. Kitépek egy lapot a jegyzetemből, és 4 szót firkantok fel - bőven a 24 alatt vagyok, aztán pedig rajzolni kezdek. 5 perc nem éppen sok, és valószíűleg el is ment már belőle egy-másfél, de elég ha csak nagyvonalakban emlékeztet majd a lányra. Sűrűn pislogok rá, és bízom benne, hogy legalább annyira zavarni kezdi, hogy mit csinálhatok, mint amennyire engem zavar a pillantása.

Maroknyi csapat egy nagy teremben. Mégsem vagyok híve annak, hogy kiabáljak. Megszoknak, vagy megszöknek, nekem egykutya. Fizetést ugyanannyit kapok, ha öt ember van itt, vagy ha kétszáz. Viszont osztogatni nem fogom magam, meg kell tanulniuk, hogy az elismerésért meg kell dolgozni. Talán ezt eddig senki sem mondta el nekik. Max gyakran mondta, határozottabbnak kellene lennem, én mégis úgy érzem, tekintélyt mégsem csak azzal lehet "kiharcolni", ha az ember diktátort játszik. Bizonyos szempontból maximalista vagyok, és ha magamtól elvárom a pontosságot, mástól is. Megfordítva: semmi olyat nem követelek másoktól, amit én ne tudnék megadni.
Új hely, új környezet, új emberek. Nem ismerjük egymást. Nem az a lényeg, hogy tudják rólam, ki vagyok, mivel foglalkozom, önmagam reklámozása azt a benyomást keltené, beképzelt vagyok, hiú, fellengzős... Bár a szívemet megkeményítették életem bizonyos eseményei, nincs kőből, lehet velem beszélni, beszélgetni, empatikus vagyok és segítőkész. A bizalmat viszont ki kell érdemelni, és csak egyszer lehet eljátszani.
A teremben ülő fiatalok egészségesnek tűnnek, nem térnek el az átlagtól. Egyik sem kelti fel elsőre a figyelmem, de én biztos vagyok benne, hogy van, lesz közöttük olyan, akire érdemes lesz odafigyelni. Akik eljöttek erre az órára, tudják, mit akarnak az élettől, ha haloványan is, de elképzelésük van a jövőről, vagy arról, mivel szeretnének foglalkozni. A tanmenetet nem én szabom meg, a tantárgy leírása magában foglalja, milyen témákat fogunk érinteni. Rám csak az van bízva, mikor melyiket adom le, és a mód, hogyan. Úgy gondoltam, nem kezdem az alapokkal, mi is a reklám, mi a célja... Túl egyszerű, túl unalmas, egyrészt, mert naponta ezer (ha nem több) reklámot látnak, hallanak, másrészről éppen azért járnak ide, hogy többet kapjanak, mint az átlag. Elvégre ők akarnak reklámmal foglalkozó szakemberek lenni! Ki más járna marketing kommunikációra?
Hamarabb érek be, hogy legyen időm alkalmazkodni a teremhez, a "gyerekekhez", és nem zavar, hogy beszélgetnek. Még a téma sem, ami megüti a fülem. Én sem voltam angyal, ezek is csak fiatalok; az életet élni kell, ennyi. Különben sem erénytant jöttem tanítani. Számítottam arra is, lesz néhány késő. Bár szeretem a pontosságot, erre majd a későbbiekben elég felhívnom a figyelmüket. Azonban tartom magam az időponthoz, amihez az órám kötve volt (ha jelzi csengő az óra kezdetét, ha nem. Bocsánat.) Az idő pénz. Ők is meg fogják tanulni, hogy minden percüket be kell majd osztani. Nem rabolom én sem övéket, de azt sem engedem, hogy ők rabolják az enyémet.
Kidolgoztam a munkamódszeremet, és vagyok olyan következetes, hogy kitartsak mellette, bár az első mondataim hatására sűrű szemforgatásokat kapok. Nos, igen. Az óráimra be kell járni. Nekem nincs tankönyvem, megírni nem is lenne érdemes, mert mire kiadnák, már érvényét veszítené. A világ felgyorsult, a kereslek-kínálat piaca állandóan változik, mozgásban van, a sablonosság csak ellaposít; és nem sikertelen embereket akarok képezni. Egyébként a reakciójuk részben meg is lep. Én soha semmit nem utáltam jobban, mintha bizonytalanságban tartottak. Volt egy oktató, mindent az utolsó pillanatban döntött el és akkor közölt, mikor már tövig rágtuk a körmünket. Az elvárásaim egyébként nem nehezek, és azoknak is adok kiskaput, akik sajnálják az időt velem tölteni. A jegyzeteim nem titkosak, hozzáférhetőek, de ha valaki nem akar a dolog lényegi részével foglalkozni, együtt dolgozni..., nem is akarja igazán ezt a szakmát. Annak elég az elégséges is. Hol itt a probléma? Én nem tartok haragot senkivel. Nem haragszom arra a diákra sem, aki nem jár be.
...
Nem szokásom senkit beskatulyázni első látásra, de az rögtön kiderül, ki az, akinek egyáltalán nincs kedve itt lenni. A három lány, aki a teremben volt, amikor beléptem, zavartalanul beszélget, és ez akkor sem nagyon változik, amikor elkezdem az órát. Bár nem kiabálok, túlzás lenne azt állítani, hogy sutyorgok. A munkatársaimmal hetente többször gyűlünk össze, soha nem panaszkodtak, hogy halkan beszélnék, pedig gyakran több tucatnyian is összeülünk, ha gyorsan kell megoldani egy problémát. Nem vártam, hogy a nevem hallatán mindegyik elnyíló ajkakkal bámuljon rám, nem is várom el; inkább a közömbösségük bántó, illetve a feltételezés, miszerint rólam pletykálnak, hiszen a sutyorgást követő összenézés, és mimika erről árulkodik. Megszoktam már, hogy pillantásokból és arcokról olvassak: gúny, megvetés, lenézés, unalom... Nem ők az elsők, akik így viszonyulnak hozzám.
A gipszelt karú fiatalember meglehetősen bohémnak tűnik, mintha nem lenne tisztában tettei súlyával, vagy éppen nem foglalkozna vele. Szemtelenül csibészes, nem csak a lányokkal elegyedik azonnal szóba, hanem felém is félreérthető jelzéseket küld, mintha együtt őriztünk volna libát egykoron.
A fiatalember, aki ott volt a fogadásomon, mintha elkülönülne a többiektől. Egy szót sem szól, csak elhelyezkedik, egyetlen mozdulattal árulva el nemtetszését, ahogy az órájára néz. Neki fontos az idő. Biztos szoros napirendje van.  
A harmadik késő azt a benyomást kelti, hogy valahonnan nagyon sietett, és mert az első padba ült le, nem gondolnám, hogy sumákolni akar. Talán őt valóban érdekli az óra, de elfoglaltsága volt előtte. Hát, majd meglátjuk.
Bár nem így akartam indítani, lehetőséget adok rá, hogy azonnal elmenjen, aki valójában nem akar itt lenni, remélve, hogy aki marad, az tudja tartani a rendet. A diáknak nem csak jogai vannak, hanem kötelességei is. Ha vállalja az órámon való részvételt, igazodnia kell hozzám. Olyan ez, mint egy szerződés. Tiszta és világos. És be is kell tartani.
...
Emlékszem, én azokat az órákat szerettem legjobban, amelyek gyakorlatias voltak. Ha az ember önmagának kaparja ki a gesztenyét, sokkal jobban megbecsüli, mintha a szájába adnák. A feladatomnak is részben ez a célja. Igaz, kevesen vagyunk, de ha mindenki rendesen dolgozik, gyorsan össze tudjuk szedni a reklám ismérveit, ki tudjuk elemezni, mire fogékony a vásárló, és mik az elvárások, amiknek meg kell felelni. Hirdetést, reklámot mindenki látott, halott vagy olvasott már, meg sem fordul a fejemben, hogy ez bárkinek is gondot okozhat.
Az alapzaj (lásd beszélgetés, sutyorgások) nem szűnnek meg, miután kiosztom a feladatot. Lényegében nem zavar, hogy beszélgetnek, a feladat ki van adva, és az már az ő dolguk, hogyan élnek a lehetőséggel, az idővel. Nem az oviban vagyunk, hogy sarokba állítsam a rendbontókat. Talán majd egyszer szembesülnek vele, hogy akkor, amikor ők vágynak figyelemre, a partnerük valami mással lesz elfoglalva. Nem, nem vagyok bosszúálló. A látszat néha csal.
Az egyik lány úgy elmerül a gondolataiba, fogát is kocogtatja egy tollal, mintha ezzel segítené felszínre a gondolatait. Aztán kislányosan hajol a füzete felé, amikor a másik ugratja. Gyermeki lélekre vall, hogy máris konspirál, a mögötte lévő fiúhoz intézett kérdése nem elég halk, hogy ne halljam én is. Lám, lám, jövő héten majd arról pletykálnak majd, a fiatal fiúkat (is) szeretem...
Egy másik lány felteszi a kezét. Kérdőn nézek rá, segítőkészen. Úgy tűnik, neki szándékában áll együttműködni. A kérdése azonban akár bosszantó is lehetne. Biztosan nem leszbikus, ezt nehezen adná be nekem. De a kérdését komolyan szeretném venni. Remélem, cserébe ő is helyesen fog reagálni.
- A cégeket, akik a reklámokat íratják majd magukkal, nem érdekli, maguk hogyan viszonyulnak az adott termékhez. Nekik egyetlen céljuk van: Önök által a terméket eladhatóvá tenni. Ha rosszul dolgoznak, ha nem nyeri el a tetszésüket az, amit csinálnak, nem jöhetnek kifogásokkal: "de én ezt nem is szeretem"! Az eladó közömbös a maguk érzelmei iránt. Mind önző és egoista, és pénzt akar a termékből, amit reklámra bocsájt. A maguk dolga az, hogy akár egy görényt is a vágy tárgyává tegyenek...
Nem teszem hozzá, megítélésem szerint milyen könnyű feladatot adtam nekik, hiszen arról írhatnak, amiről szeretnek beszélni. Elsősorban arra a hármasra gondoltam, akik a leginkább rendbontók lehetnek. Valakinek nem okoz gondot a feladat, máris ír. De ha már ennyi is meghaladja a képességeiket, jobban vissza kell nyúlnom az alapokhoz. Lehet, hogy kevés is lesz az a négy óra, amit ilyen esetekre tartalékoltam?
De aztán kellemes meglepetés is ér. A gipszelt karú fiatalember - ugyan megbontja a terem rendjét-, de nemhogy szöveget ír néhány percnyi gondolkodás után, hanem azt is elmondja, mindezt hogyan képzeli el.
- Fiatalember, gondolnia kell a médiatörvényre, a fiatalkorúak védelmére. Gyanítom, hirdetését csak éjszakai műsorok reklámszünetében adhatnák le, de mivel erre vonatkozó feltételeket nem szabtam, az ötlete akár megvalósítható is lehetne. Most viszont le kell süllyedni a magaslatokból, az alapokhoz, egyenlőre csak a nyelvi eszközöket használhatja. Vagy beiratkozhat a haladó kurzusra... Megtenné, hogy leírja, amit az imént mondott? Szüksége lesz rá a későbbiekben...- Nézek rá komolyan, csak a szemem csillanása árulhatja el szimpátiám. Lám, vannak itt olyan emberek, akikkel szárnyalni lehetne.
Elgondolkodva nézek szét. Még egy feladat, (zúgolódás lesz, máris érzem) és aztán rátérhetünk az óra anyagára. Saját anyagaik (a feladatok segítségével) szeretném nekik megtanítani, mi a kommunikáció lényege. Miért fontos, hogyan használják a nyelvet... Ha nem lesznek olyan aktívak, mint ahogy reméltem, életbe lép a B-terv. De ilyen könnyen azért nem adom fel.
- Felolvasná kérem, amit írt?- kérdem, amikor eltelt a feladatra szánt idő, és közben egy tollat veszek a kezembe, hogy jegyzetelni tudjak. - Kezdje, mondjuk ...Ön... - A hosszú hajú szőke lányra nézek (Hale). Mindenki sorra kerül...

// Továbbra sem ragaszkodom a sorrendhez. Örülnék, ha mindenki "mondana valamit" a feladatával kapcsolatban is, hogy ebből az irányból is haladjon a történet. Ha valamit kihagytam, kérdésetek vagy problémátok van (useresen) kérem, pm-ben jelezze. Köszi //

Jodie szavain kulturáltan felröhögök, hogy Lucien bejönne a tanárnőnek, bár, aminnyit erre pislog... lehet egyedül ő érdekli a csapatból, akkor írta volna ki, hogy magánóra a szöszke csibésznek, akinek lehetetlen hosszú szempillái úgy rezegnek, mintha máris az asztalon látná a nőt.... remélem kiterítve, almával a szájában, amilyen vén, már pörkölni sem kéne. Bár az egoja lehet nem hagyná megpurcanni. Hallom a szavait, de mondjuk szólhatott volna, minden valamire való halláskárosultnak, hogy üljön az első padok egyikébe, vagy tanuljon meg szájról olvasni. Ki nem állhatom, amikor valaki azzal vonja magára a figyelmet, hogy hallgat vagy makog. Echte apám, csak neki jól áll, meg nem egy három százfős előadótermében teszi. Mi ez gimi? Ahol elfér húsz ember és mindenki lábszaga érződik? Gyorsan számolva, mert az megy azt ujjaimon, nem kell szoroznom, de még a lábujjaim sem bevetnem, is vagyunk hatan, a tanárral együtt heten, mit is várt? Pont mint a sátán lábujjai. Mi hárman máris csak egy másfelet teszünk ki, lévén besüllyedtünk a hülye dobozkába, mert volt merszünk beszélgetni. Galád férgek, a föld alá velünk.
A legnagyobb probléma ebben annyi, hogy a mi időnk is pénz, kurva sokat fizetek, hogy bejárhatok, lévén Amerika egyik egyetem sem ingyenes, vagy ösztöndíjjal az állam fizet, vagy perkálnak a szülök, mint jó esetünkben. Igen. Gazdag nagylányok vagyunk, akik már tudjuk, hogy a becsület pénzért vehető, a tisztelet úgyszintén, vagy galád sok munkával, vagy kitartó térdeléssel, háton fetrengéssel. Nincs ebben semmi titok, mindenki azt veti be, amit lehet és a lelke elvisel. Nekünk, hogy csacsogunk,másnak meg mást. Én speciel nem várom el, hogy ez a nő tiszteljen. Ki is ő nekem? Egy arc a tömegből, aki kis srácokat szemlélget, mások hátán kúszik felfelé és olyan magasan hordja az orrát, hogy belecsúszik a spanyolviasz, amit az előbb kifingott. Rugalmasságot várunk, mint mindenkitől, aki fiatalokkal foglalkozik, különben felfalják a cápák. Mi már nem félünk körmösöktől, kiabálástól, meg az irgum-burgumtól.
Közben megütik a fülem Elee szavai és felmorgok
- Dehogy vagy, csak nem a megfelelővel nyomulsz, akkor tudnád... a lelked elárulja. Akárki az csak egy szamár, még nem a ló. - piti vagyok ebben. Nekem Nick a kapcsolat, ami olyan egyértelmű, mint hogy kétszer kettő az öt.
Lucy testbeszéd, azonnal sugallja, hogy lenéz minket, ahogy felénk pillant, és az ember akaratlanul veszi észre, mert rá vannak állva a szemek, agyak, melyeknek csupán 10%át használva is roppant értelmes fajta az ember. Ellenszenvre ellenszenv.... módi. Nekünk nem kötelező bejárni, ő meg akkor is megkapja a pénzét, ha pasziánszozik egész órán. Ez egyfajta szimbiózis, ha ő leszarja, mi is lefogjuk, mert nem különb tőlünk, azt amit elért, annyi pénzzel, amennyi nekem van, még anélkül is elérem, hogy bárki alá befeküdnék.
Biccentek Jodie szavaira, én is így tudom, hogy valakinek a kolbászát szopogatva jutott idáig, hiába áll úgy, mint egy most faragott szentszobor. Aztán lehet tévedünk és tényleg nagyon intelligens, de akkor meg nem skatulyázunk.... a kettő nem passzentos.
Közben Elee és Jodie megtervezik, hogy betörnek Vincenthez, ami jó buli lesz, jelzem, hogy én is megyek, ha más nem, nagyon röhögni. A pasi agyoncsapja őket az egyszer biztos, igaz engem is, de majd valahogy meglépünk, remélem nem a fél háztartásával.
- Elee, ne lődd le minden titkod. - azt tudtam róla mindig is, hogy nem vetne meg egy csajos kalandot, nem tűnik kicsit sem visszafogottnak, a kérdése szerintem csupán érdeklődő jellegű, mert ha már akkor az is befolyásolás, hogy nem szabad a téma. Pasikról nőkről, annyira... közönséges.
Ki, mint veti ágyát, úgy nem alszik éjszaka. Sajnos mi nem tudjuk, hogy magával szemben a tanerő milyen következetlen, egyik pillanatban kék a másikban zöld... Majd meg tudjuk, ha kialakult a jellemfejlődés eme innovációja.
Lucien akcióján elnevetem magam. A szemléltetés fontos eszköz ez tény, a reklám attól jó, hogy valami megfog benne. A nő szavaira összevonom a szemöldököm, magamban újra lepörgetem a srác jelenét, majd újra és megint és nem és nem találom a választ. Így, mivel műveletlen vagyok és mellé még szőke is, osztok, szorzok és közbeszólók. A jelentkezés nálam rég nem módi, nem vagyok ötödikes, de talán okosabb sem.
- Bocsánat tanárnő, de laikus vagyok, és messze nem hiszem, hogy a srác reklámja karikás lenne, főleg nem 18-as. Ha két xfaktor között lemehet egy reklám, amiben a nők mellét mutogatják, vagy a férfiak hátsóját premier plánban, akkor nem értem mi baj van azzal, hogy az orra hozzá ért a nyakához vagy fülcimpájához? A szöveg nem vulgáris, még a kalandor szó is az istennővel összevonva szerepel. Bár nőre nem használjuk, hogy kalandor, de lehet ez meg csak az én kicsinyességem.- fűzöm hozzá, de szerintem tényleg nem. A CKM magazin is megmondta céltudatos kalandorok a férfiak, a nők nem kalandorok, az olyan Xénásan hangzik, azt a kort meg kinőttük. De lehet én vagyok ómódi.
- Számomra ez egy teljesen hátköznapi reklám szöveg volt, egy kissé ugyan szexista, de semmiképen nem karikás jelleggel. - sem a szöveg sem mozdulatsor nem volt szexuális jellegű, mert hiányzott belőle a kéjsóvár arckifejezés vagy olyan vulgáris kijelentsék, amik azzá teszi. Teljesen átlagos volt, csak szemléltetve. Szeretném tudni mi az a határ amivel ez a megmozdulás, avagy szövegezés, karikát tesz a képernyő aljába és esti műsorba zárja. Mielőtt megszólalna még hozzá teszem, mert én ilyen neveletlen vagyok.
- Ha csak azt nem nézzük ügye, hogy egy nőt árul, de ez sem jött le, én inkább hinném azt, hogy a Dolce & Gabbana egy új parfümje. És mit tudjuk a reklám lényeg a megtévesztés. Persze utalhat szexre, de a legtöbb reklám lényege pont ez. Mit tudjuk a legkeresettebb termék általa eladható minden. -. a szexel természetesen. Nem célom kötekedni, csakcsupán érteni szeretném. Semmi ízléstelen és palettát nem tűrő nem volt a srác megmozdulásában. Közönséges volt, ez tény, de ha a valóságshow-kat megeszik, ezt is nyeljék be.
Kicsivel később elmélyülten körmölni kezdek, közben viszonozom Zin magasra vont szemöldök rándulását egy mosollyal, hogy jelezzem, figyellek apukám. Hah, de szellemes vagyok.
Jodie füzetébe pillantva elvigyorodom, átnyúlok az asztalon és nagy szívet rajzolok Vincent neve köré, ha már lúd legyen Sparks, és felírom, hogy görény, ha már a teinárnő szerint azt is el kell tudni adni, úgy, hogy megkívánjuk.
- Hale vagyok. - nem mellesleg, de sejtem, hogy azon emberek közé tartozik, akik nem jegyeznek meg neveket, minek is tennék. A családnevem hozzá sem teszem, nem szeretem ha azonosítanak maffiózó körökben méltán elhíresült fatussal, pedig ez lemoshatatlan marad. Cserébe ilyen Ricsik pisztolyt nyomkodnak a fejemhez.
Legszívesebben Nickről írnék, mint afrodiziákum, kéjes parfüm, ambrózia, melytől minden idegszálam megfeszül, már ha csak rá gondolok is. Hiánya gyomron vág, szép, hogy 20 percet nem bírok nélküle..... remek.
Most mégis Zinről faragok reklám sorokat, nem hiszem, hogy rejtély marad bárki előtt kiről van szó. Ritmikus hangon felolvasom a hirdetésem:
- Szembeszállni a világgal, de egyedül nem mer? Bírja a fanyar humort, az életunt társat? Válassza Őt, a legrutinosabb harcosunkat! Egzotikus külső, savanyú pofi, igazi főnyeremény! - az mondjuk... hogy igazi főnyeremény? Kinek, aki kaktuszt nevel, annak tutira. Tisztázandó a helyzet, hogy ő az eladni való személyem, felé mosolygok, de nem fordulok teljesen hátra, csak, hogy lássa a mosolyom.

Nem ilyet vártam volna tőle. Suhan át agyamon, a tanárnő első megnyilvánulása után. Teljesen szenvtelen hangon beszél, minden szenvedély nélkül, pedig ebben a szakmában ez egy olyan érzelem, aminek a kihagyása akár végzetes is lehet. Tovább beszél, mire kezdeti lelkesedésem tovább csappan, elvégre olyan tényeket közöl (pl. 24 óra), amit mindenki tud, akit ténylegesen érdekel az óra. Ráadásul, aki tanulás végett van itt, pont lesz*rja, hogy milyen formában, és hogyan lesz a számonkérés, hiszen nem melegedni jár be, a maradéknak pedig ismételten a mindegy kategóriába kerül ez a kérdéskör. Kis híján teljesen elvesztem az érdeklődésem az óra iránt, de a feladat említésére fölcsillan a szemem. Ez azonban csak múló állapot, ugyanis amikor meghallom a részleteket, rögtön visszasüllyedek a csalódottságom mocsarába. Se stílus, se célközönség, de még a reklám célja sincs megadva? Ez lenne a felmérő? Ez most komoly?
Már éppen nyitnám a számat, hogy ez azért mégiscsak túlzás, ellenben megelőz egy mögöttem ülő lány. Szerencsére, mert ezt a kérdést meghallva, már nem csodálkozom, hogy ennyivel nyitottunk. Egy mély sóhaj kíséretében megdörgölöm a halántékom, nyugtató mantrámat – nemleszekideges, nemleszekideges – ismételgetve magamban. Ezzel a hozzáállással, két dologban máris biztos vagyok vele kapcsolatban: egy, ő bizony ténylegesen csak melegedni jár be az egyetemre, kettő, apuci fizeti a költségeket. Ja, határozottan nem szimpatikus a csaj.
Merengésemből egy suttogó hang rángat ki. A lágy érintéstől akaratlanul is libabőr fut végig a gerincem mentén.
- És ez meg is fog maradni a képzeleted síkján. Már a hangjáról megismerem. Hogy is NE ismerném fel? Ejnyehát, de sajnálom. Fordulok hátra Lucienhez egy pillanatra, egy pajkos mosollyal egybekötve. Kreativitásodból nem vesztettél sokat. Jó fiú, de ezért még nem jár jutalom. Kacsintok rá összeesküvők módjára.
A tanár szavaira viszont ismételten összevont szemöldökeim a homlokom közepére csúsznak fel. A lány felszólalására kissé lejjebb jönnek, azonban megütközésem mértéke nem csökken számottevő mértékben. Nem értek mindennel egyet, amit Hale mond, ám ennek nem adok hangot.
- Tanárnő úgy kritizálja a reklám szövegét, hogy nem mondta meg a közeget sem, hogy hova tervezzünk. Természetesen ez nem mehetne főműsor-időben, két gyerekműsor között, ellenben manapság már nemcsak a televízió felületén gondolkodhatunk. Szólalok föl épp ugyanolyan hangerősséggel, mint az oktató. Ha mondjuk ezt egy internetes, szexuális tartalommal rendelkező oldal reklámjaként fogjuk fel, akkor teljesen megfelel a célnak. A hirdetésből egyértelműen kiderül a szándék, mégsem vulgáris, tehát lényegében bármilyen felületen meghirdethető, még olyano is, amit gyerekek és/vagy fiatalkorúak látogatnak.
Nem kívánok többet hozzátenni a témához, mindent elmondtam ezzel kapcsolatban. Hallgatásba burkolózom, így hallgatom a többiek beszámolóját. Kivétel nélkül mindegyik (szex)partner-kereső hirdetést ad fel. Nem hittem volna, hogy a gondolkodás ennyire kihalófélben van. Lazán dőlök hátra székemben, nem is írok semmit a papírra. Ugyan már, egy ilyet bármikor össze tudok hozni. Még ha álmomból riasztanak is föl. Éppen ezért halálosan nyugodt vagyok, mikor rám kerül a sor. A másodperc törtrészéig elgondolkodok. Agyamban csak úgy cikáznak a gondolatok, a stílusok. Végül egy apró, alig észrevehető kuncogást követően előre hajolok. Merész, amit kigondoltam, elismerem. Ellenben… Szigorú értelemben véve, minden kritériumnak megfelel. És a feltételek között nem volt benne, hogy reális reklámszöveget kell alkotnunk. Mint ahogyan az sem, hogy mit értünk férfi alatt.
- Kiöregedett, gyermekmese TV-sztár keres megélhetést valahol a Yellowstone Nemzeti Park környékén, lehetőleg vadőr mentes környéken. Piknik kosárral rendelkezők előnyben. Jelige: Medve László. Mondom egyenesen a tanár szemébe nézve. Hát igen, ez vagyok én. Kihívó, rebellis, maximalista és nem utolsó sorban őrült.

Kezdem utálni az órát és nem a tanár miatt, hanem a bent levők miatt. Lepillantok az eddigi jegyzeteimre, és mosolyra húzom a szám. Tesztel. Hát persze. A sok "kötekedés" is nyilván a teszt része. Nem azért adta a feladatot, hogy és nélkül írni kezdjünk, hanem hogy felmérje, mennyi fogalmunk van egy reklám-hirdetés írásának menetéről. Talán csak arra nem számított, hogy nem csendes kérdéseket kap, hanem kötekedő megjegyzéseket. Én mindenesetre csak figyelek, és felírok mindent, meg rajzolgatom tovább Narancslét, egészen addig, amíg ki nem áll, és fel nem olvassa, amit írt.
Felhúzott szemöldökkel figyelem, s bár szerintem egyetlen szava sem illik rám, tudom, hogy rólam beszél. De mit tudhat ő? Látott kétszer? Két teljesen különböző szituációban. Viszont ezek után, nem érdemli meg, hogy olyan szépeket írtam róla... Félre teszem az eddigi művemet pedig elég jó lett, de majd csak jó lesz valamire később. Rövid gondolkozás után előveszek négy üres lapot és örülök, hogy van nálam háromféle szövegkiemelő. Mázli, hogy az egyik narancssárga, a másik kék, a harmadik meg zöld. Viszonylag nagy betűket írok, minden lapra egy szót, a három színt használva.
A többi lány hirdetése nem fog meg, az egyetlen, amiben látok fantáziát, az az utánam beeső lányé, de az sem hoz különösebben lázba. Szépítgetem a betűimet, árnyékolok - a narancsot kékkel, a kéket zölddel, a zöldet naranccsal. Aztán sorba rakom a lapjaimat, és várok. Nem vagyok túl kreatív, de a célnak szerintem meg fog felelni. Amikor már mindenki végzett, lazán felállok és Narancslé felé indulok.
- Gyere, főszerepet kapsz a reklámomban! - Jelentem ki, mintha mi sem lenne természetesebb, talán kicsit ellentmondást nem tűrő is a hangom, és bár már lépnék tovább, eszembe jut, hogy mit írtam a lapokra, meg hogy talán nem így kéne vele beszélnem - Kérlek.
Fűzöm még hozzá, nem éppen kedvesen, de határozottan próbálkozva, hogy megfeleljen az igényeinek, úgyhogy remélem beéri ennyivel és velem tart a tanárnő mellé. Ha ez meg van, akkor szépen a kezébe adom a sorban összerakott lapokat, úgy hogy ő ne lássa, csak a többiek.
- Fogd meg kérlek - aztán ha ez meg van, a többiek már olvashatják is az első szót: NARANCSLÉVEL. A szöszinek, odasúgom, hogy mosolyogjon, aztán elveszem az első lapot, úgy, hogy látszódjon továbbra is a NARANCSLÉVEL így nála olvasható lesz az újabb szó: ÖNTÖZÖM. Várok picit, majd elveszem ezt a lapot is. Ezt viszont megfordítom, így egy másik szó jelenik meg: ÖNTÖZI --> (a nyíl természetesen a szőkére mutat). A következő szó az ő kezében:A. Elveszem ezt a lapot is, és nálam már ezt elolvashatják: SZEGÉNY. Nála pedig már az utolsó szó: KAKTUSZOKAT.. Végül elveszem ezt a lapot is a kezéből, és persze nálam is ott van: KAKTUSZOKAT.
- Köszöntem! - mondom neki, meg mindenkinek, amúgy meg nagyon nem érdekel, ki értette, ki nem, és hogy egyáltalán "maradhatok-e" a csodás produkció után.
Mindenesetre én elégedett vagyok, és ha más nem a szőke értékelheti, hogy reagáltam a kis szösszenetére. A lapjaimat fogva visszamegyek a helyemre és elteszem őket.

//Ha valaki esetleg nehezen venné ki a fenti szövegből a két felirat:
  NARANCSLÉVELÖNTÖZÖM A KAKTUSZOKAT. vagy NARANCSLÉVELÖNTÖZi --> SZEGÉNY KAKTUSZOKAT.//