Órák után nekiindultam, hogy elrendezzem ezt a cikk ügyet. Lesz valami konferencia négy hónap múlva, és a dékán a múltkor kedvesen megemlítette nekem, hogy milyen rangos ez a rendezvény, és érdeklődve megkérdezte, hogy ugye szeretnék részt venni rajta egy előadással az egyetemet képviselve.
Eddig ez meg sem fordult  fejemben, sőt, úgy általában nem vagyok egy konferenciára járók, előadásokat tartó típus, de hát új munkahelyen legyen tettre kész az ember, szóval serényen bólogattam, hogy persze, persze, minden vágyam, hogy eljussak oda, és hát nincs nagyobb megtiszteltetés, mint az egyetemet képviselni.
Na, a nagy bizalom persze csak odáig tartott, amíg igent mondtam, utána közölte, hogy mielőtt leadom a cikket, szeretné ő is elolvasni. Szóval annyira már nem bízott meg bennem, hogy olvasatlanul elküldhessem. Mára kérte az anyagot, ami el is készült, csak reggel lekávéztam, aztán begyűrtem a táskámba a nagy rohanásban, és most úgy néz ki, mintha valami lomtalanításból megmentett régi újság lenne a kezemben.
Nyilván nem akartam így leadni, hát nekilódultam a tanári felé, hogy újra kinyomtassam. Szerencsétlenségemre, összefutottunk a folyosón, és meglátta a papírt a kezemben.
- Látom, Christian, dolgozott rajta! - jegyezte meg eléggé szarkasztikusan, és a kezét nyújtotta érte, én meg kényszeredetten mosolyogtam.
- Ez csak a piszkozat, mindjárt kinyomtatom a véglegeset, uram.
- Rendben, hozza az irodámba!
- Máris viszem.
Na, ezek után nyargaltam be a tanáriba, mint egy megbokrosodott paripa, újra. A reggeli rohanás után már mit nekem még egy vágta. Valami komolyabb robajra értem be, úgy tűnt éppen átrendezik a  termet.
-Egy lépést se! Könyörgöm!
Ez nem volt könnyű. Mármint megállni az iratkupac előtt. Éppen nem léptem rá, és lábujjhegyen, előredőlve egyensúlyozok, kezemmel körözve. A saját papírjaim is elszállanak, és lágy ívű lebegés után csatlakoznak földön heverő testvéreikhez. Nem baj, nekem nem kellenek, mert úgyis újra akarom nyomtatni az egészet.
Sikerül állva maradnom, és azonmód irányt váltok, lecsapva egy másik asztal szabad computeréhez. Ha elérem az e-mailjeimet, minden rendben lesz. Az összes cuccot el szoktam küldeni saját magamnak, hogy elérhető legyen bárhol, ahol géphez jutok. Így aztán én vagyok saját magam legjelentősebb levelezőpartnere is.
Most nem érdekel, hogy ki bontja a termet, tanár vagy diák, legyen az ő dolga. Az sem érdekel, hogy a "Az antropomorphé válsága - A rút esztétikája és a kiművelt emberalak a „poszthegeli” művészetfilozófiában" című szösszenetem hogyan illik a többi lap közé témában és megjelenésben. Én most csak nyomtatni akarok, ha lehetséges.

- Nem kell kiválogatni, mert újranyomtatom. - vetem oda gyorsan, mielőtt feleslegesen fáradna vele a kolléga(?).
A gép halk morranással felpörög, és nekikezd a bebootolásnak. Most nekem csak várnom kell, így ráérek megnézni, mit is művel a másik. Olvas. Mivel a papíron, amit a kezében tart, van pár kávéfolt, feltételezem, hogy az én cikkembe pillant bele.
A reakció kábé az, amit vártam. Ezen mindig muszáj mosolyognom.
- Ó, hidd el, Te is érted, csak másképp kell mondani. Hallottad már azt, hogy "ez olyan ronda, hogy már szép"? Na, röviden erről van szó.
Közben megjelenik a bejelentkező képernyő, és nekem a gép felé fordul a figyelmem. Beütöm a logint és a jelszót,
másodsorra sikerült is rendesen, és megnyitom a böngészőt.
- Elnézést! - vetem oda, amiért máris félbehagyom a megkezdett társalgást. - A dékánnak kell leadnom ezt a cikket, és már várja.
Közben ellenőrzöm, hogy a nyomtatóban van-e papír. Ugyan mért is lenne? Űzött vadként tekintek szét a szobában, hogy honnan lehetne zsákmányolni konkrétan nyolc oldalnyi makulátlan gyönyörűséget. Persze ennél sokkal egyszerűbb lenne e-mailben elküldeni a cuccot, de a főnök régimódi, és nyomtatásban kérte. Vagy csak spórol a papírral?

Első dolgom, hogy a szekrényből előásom a papírokat, és újratöltöm a nyomtatót. Közben megpróbálom a dékánt begyömöszölni a "rendes fazon" skatulyámba. Végül is kaptam tőle munkát, szóval egy szavam nem lehet rá. A tanári kart elnézve, szerintem a legnyomosabb érv a személyem mellett az volt, hogy még nem vagyok harminc. Ez egy fiatalos suli. Vajon ha rájönnek, hogy lélekben néha ezer évesnek érzem magam lapátra tesznek?
- Kösz!
A nyomtatás elindul, és nekem van megint egy kis időm, hogy a másik új srác (ő is új?!) lelkivilágával is törődjek.
- Nem vagy kevés. Ez a tudományos maszlag arra való, hogy elriassza a laikusokat, akiknek néha éppen olyan értelmes és értékes gondolataik vannak, mint a diplomával rendelkezőknek. Én általában a diákjaimtól tanulok legtöbbet a mai kor filozófiai-felfogásáról. Ők is értelmezik a világot, csak másképpen. És tekintve, hogy a világ iszonyatos mértékben átalakult, az ő látásmódjuk sokkal időszerűbb, mint mondjuk ... - belenézek a papírba, kiről is írtam én ebben az esszében - Hegelé. Viszont a régieknek is igazuk van, mert a világ ugyan átalakult, de a benne élő emberek totál ugyanolyanok.
Na, megint tartottam egy kiselőadást. De vége a nyomtatásnak, és ez figyelmeztet, hogy álljak le én is.
- Különben igen, új vagyok. Christian Archer, az új filozófia tanár. - mutatkozom be, és kezet nyújtok.

- A Chris rövidebb, nem kell fáradni a hosszabbal. De hallgatok mindkettőre. - kezdem mindjárt a végén a  válaszadást.
A felvetésen elgondolkodom, gyorsan megnézem a határidőnaplómat, hogy van-e felírva mára még valami, mert fejből sose tudom. Van: ISMERKEDÉS A KOLLÉGÁKKAL! Nem vagyok hülye, hogy ilyesmit is fel kelljen írni, illetve nem azért írom fel, mert magamtól ez nem jutna eszembe, illetve ... de, azrét. Na, szóval izé... ide is magamtól írtam fel, mert eszembe jutott, de csak otthon. Itt, egy új közegben, ahol amúgy is kissé még meg vagyok zavarodva ez már nem lenne annyira evidens. Na, lényeg a lényeg, elteszem a noteszt, és Sebastianra mosolygok.
- Egy tea jól esne, köszönöm! Mindjárt jövök, csak bemerészkedem az oroszlán barlangjába.
Szerencsére csak a barlang bejáratáig jutok, mert a dékánnak megbeszélése van, így a titkárnőjénél hagyom a cikket, és már mehetek is vissza. Nem habozok, úgy húzok el onnan, mintha tényleg veszélyben lennék. Pedig Seb szerint az öreg jó fej. De ezt majd máskor akarom megtapasztalni. Azt hiszem, még némi diákos betyárkedv munkál bennem. A többi tanárt már képes vagyok kollégának tekinteni, de a dékán megmaradt a "diri" kategóriában.
Újra belépve a tanáriba már rend van, a papírok visszakerültek az asztalra. Na jó. A rend azért túlzás. A szobán látszik, hogy itt dolgozni szoktak, nem múzeum, vagy kirakat. De ez így van jól. Szépek a sterilen berendezett helyek fényképei a lakberendezés magazinokban, csak mindig az az érzetem, hogy nem embernek való. Soha úgy nem fog kinézni egyetlen lakás sem, amiben laknak is.
- Szerintem a tanárnak nem kell okosabbnak lennie a diáknál. Akkor a 200-as IQ-val rendelkező tanulók nehezen járnának iskolába. Tájékozottnak kell lennie, és megfontoltnak, hogy tudja terelgetni a diákot a megismerés rögös útján. Ennyi. - folytatom a beszélgetés ott, ahol abbahagytuk.

Zöld teát kérek, és lehuppanok egy székre.
- Tudod, ott már eleve baj van, ha a diákok az egyetemre még nem tartanak ott, hogy maguktól meglátnak egyes összefüggéseket. A felhozatal eléggé vegyes. Ráadásul itt a filozófia csak melléktantárgy, a legtöbbeknek egyáltalán nem kötelező, szóval felveszik a kreditért, és megpróbálják eléggé megúszósan megoldani a jegy megszerzését. Ha túl erőszakosan próbálom a fejükbe verni az ismeretet, akkor nem jönnek, ha túl lágyszívű vagyok, nem tanulnak semmit. Nem egyszerű.
Ezekre az apró nüanszokra, amitől a munkám amolyan borotvaélen táncolás színezetet is kap, csak nemrég jöttem rá. De igyekszem úgy megoldani az órákat, hogy észre se vegyék, hogy filozofálunk. Néha sikerül is őket "átvernem", néha nem.
- Ó, én nagyon vonalas voltam. - mosolyodom el a kérdésre. - A szüleim szerintem kicsit ebbe őszültek bele, hogy nem tanulok semmi olyasmit, ami védőhálóként szolgálhatna, ha esetleg az eredeti terv nem jön be. Azt hiszem, a filozófia egyszerre volt mentőöv és lázadás az otthoni pénzközpontú, és fogyasztói társadalmat istenítő életvitel ellen. Még a gimiben belekapaszkodtam, és nem is engedtem el.
A tea jó lesz, nem kérek most bele semmit, csak hasson, kicsit rázzon fel, rakjon helyre.
- Na és te hogy keveredtél ide az egyetemre? Te se vagy egy matuzsálem, ahogy elnézem.

- Bankár? Te?
Ez az első, ami megragadja a figyelmemet. Nem tudom elképzelni öltönyben, bankárosra nyírt rövid hajjal a srácot.
- Nekem a könyvelői pályát szánták. - közlöm aztán, de úgy, mintha a halálos ítéletemről lett volna szó.
Igen, a szülők végtelen jóakaratukban szeretnék a saját képükre formálni gyerekeiket még akkor is, ha ők maguk is boldogtalanok jelen állapotukban, mert ha nem így tennének, akkor be kellene vallaniuk, hogy az életük egy kudarchalmaz. Persze, lehet, hogy én is ilyen leszek húsz év múlva.
- Azért ebbe az egyetemistaságba ne éld bele magadat nagyon, mert átkerültünk a palánk túloldalára. Nem fogunk már közéjük tartozni, sőt, számonkérési időszakban inkább számítunk majd ellenségnek. - fenyegetem meg tréfásan.
Nekem nincsenek illúzióim. Látom rajtuk az ellendrukkerságot, amikor küzdök valamivel. És az is gyanús, hogy olyanok is felismernek, és fülig érik a szájuk a vigyortól, akiket nem tanítok. Szerintem elég sok minden terjed rólam diákkörökben, és nem az, hogy én vagyok Superman.
- Igen, néztem ezeket a délutáni elfoglaltságokat, de még csak tisztes távolból. Majd ha már tudom, hogy nem temet maga alá a saját munkám, akkor esetleg közelebb merészkedem. Egyébként sem hiszem, hogy lenne filozófia szakkör. De ha lenne és valaki jelentkezne rá, kikergetném a levegőre helyette.
Filozofáljon egy parkban, a tóparton, este a csillagok nézése közben, ehhez nem kell összegyűlni, sőt a kis kupacokban való filozofálás szerintem kifejezetten káros. Még esetleg kettesben elfogadható.

A teázás egy kellemes időtöltés, főleg, ha jó beszélgetés is járul hozzá. Ez a beszélgetés pedig tényleg jó. Rokon lelkek vagyunk, sok hasonló problémával,így frissen becsöppenve a tanári hivatás útvesztőjébe.
- Ó, több ilyen szó is van, ami hasonló hatást vált ki: vizsga, beadandó, számonkérés, esszé, teszt... - sorolom vigyorogva. - De nem lettem amnéziás, én emlékszem arra, hogy két éve még én is pont ilyen fejet vágtam, amikor a katedrán valami kegyetlen ufó kiejtette a száján ezeket a hangsorokat.
Nem szabad erről a korról megfeledkezni, őrizni kell az emlékeit, és akkor legalább mi nem érezzük teljesen idegennek magunkat a diákoktól, még ha a nagy részük ellenséget is lát bennünk.
- A hobbik az én esetemben szigorúan olyan területre korlátozódtak eddig, amihez nem kellett sokat látni. Így az olvasáson kívül, amit nem voltam hajlandó feladni, maradt a zenehallgatás. Van egy csomó olyan zenemű, aminek szerintem minden egyes rezdülését ismerem, az összes hangot, ami elhangzik benne. De soha nem tanultam zenét, nem játszom hangszeren, az énekhang, mint olyan pedig szintén nem velem összeegyeztethető fogalom.
Amíg kicsi voltam, nyeszlet és ügyetlen, és pluszban még szemüveges is, nem sok játékba vettek be a srácok. Csak akkor kezdtem némi izmot magamra szedni, amikor végre felfedeztem az egyedül végezhető erősítő gyakorlatokat, és elég eszes és kitartó is voltam hozzá, hogy otthon végezzem őket. Fekvőtámaszt bárhol lehet nyomni, lépcső is volt a lakásban, és így tovább. Ennek köszönhető, hogy mire egyetemre kerültem már nem egy madárijesztő ballagott végig a kollégium folyosóin. De a közösségi sportok ettől még kimaradtak. Szóval a sport se az én asztalom, hacsak nem mondjuk biciklitúráról van szó.
- De a fotózás nem rossz dolog, csak éppen azon kívül, hogy a mobilomon mit kell megnyomni, hogy a képet eltárolja semmilyen ismeretem nincsen róla. - folytatom az elmélkedést. - Egyszer kaptam kölcsön egy fényképezőgépet az egyik haveromtól, még 10 éves koromban. Le akartam fotózni egy fészket, amit a közeli erdőben fedeztem fel. Valami olyan elképzelésem volt, hogy meglesem, ahogy kikelnek a fiókát. Felmásztam a szomszédos fára, és készítettem is pár fotót, de aztán megcsúsztam, és a gépet is, meg magamat is megfürdettem a patakban. Nem volt sikerem az akcióval. Azon a nyáron egy hónapig én csináltam minden házimunkát a haverom helyett otthon: fűnyírás, medencetisztítás, kutyasétáltatás, és így tovább. Még jó, hogy a WC-pucolás nem az ő feladata volt.

Szóval ő is megtanult főzni. Egyre több a közös bennünk. De szerintem ő azért kevésbé gátlásos, mint én. Persze most, hogy ideköltöztem, és a kutya sem ismer, esetleg megpróbálhatnék túllépni ezen a koloncomon.
- Ó, az elgondolásaim általában jók, és a kivitelezéssel van a gond. Valami becsúszik. Itt van például ez a cikk. Elkészültem vele időre, szerintem jó is lett. Aztán ma reggel kinyomtattam, és nekiálltam átolvasni, ami szintén rendben van, de belefeledkeztem, és amikor az órára nézve megláttam, hogy már az előadóteremben kéne lennem, akkor ijedtemben leöntöttem kávéval. Szóval ilyen apró, előre nem látható, de szinte száz százalékig megjósolható balesetek szoktak beütni.
A tea elkészül, és én végre kezembe veszem a csészét, hogy belekortyoljak. Nyilván még jó forró, így aztán amint a számhoz emelem, azonnal bepárásodik a szemüvegem. Már megint elfelejtettem, hogy ez hogy is szokott menni. A korty kicsit megégeti a nyelvemet, amitől aztán még valamivel ingerültebb leszek. Mozdulok, hogy visszarakjam a teáscsészét az asztal szélére, csak éppen a bepárásodott szemüvegen keresztül nem látom teljesen pontosan, hogy hová is rakom. Amint érzem, hogy a csésze alja koppant egy szilárd felületen elengedem, hogy megtörölhessem a szemüvegemet, de vesztemre a csészét egy asztalon lévő könyv szélre raktam, és csak félig feküdt fel a felületre, így azonmód felborul, amint elengedem a fülét, és a forró tea végigfolyik az asztalon, és egy része lecsorog a lábamra.
- Aj, bassz ... - ugrok fel a hirtelen jött fájdalomra, és persze jól beverem a térdem az asztalba, a szék meg felborul mögöttem. Még jó, hogy legalább a káromkodás nem csúszott ki. Ott állok leforrázva, sejtem, hogy kisebb katasztrófát okoztam, csak éppen még nem látom. Na, éppen pont erről beszéltem.

Az első sokk attól ér, hogy már megint bajt csináltam. A második viszont már a fájdalomtól.
- Sssssssz! - egyenlőre nem jön ki más a számon, csak az, ahogy szívom be a levegőt, kissé szaggatottan, és hangosan.
Sebastian tök rendes, ahogy nyugtat, de amikor a zsebkendőt a lábamra teszi, összerázkódom, aztán inkább átveszem az irányítást a saját sebem kezelése felett. Elveszem a zsebit, és a nadrágot is megcsippentem, hogy eltávolítsam a bőrömtől. Aztán kicsit rázogatom a lábamat, egyrészt mert fáj, másrészt, mert szeretném, ha az anyag gyorsan kihűlne. Kapok közben pár jó tanácsot, amik egy részével én is tisztában vagyok, de a tejszínes poénon még így is elvigyorodom, hogy közben rág a méreg és csillagokat látok.
- Őszintén mondom, nem akartam rögtön bemutatót is tartani.
A következő lépés, amikor már vissza merem engedni a combomra a nadrágot, hogy a szemüvegemet törlöm meg, és már látok is végre. Végignézhetem, hogy Seb a könyvet próbálja megmenteni. A próbálkozás hősies, de az eredmény maximum kielégítő lehet, már látom.
A vizes borogatást nem tartom ésszerűnek, így is eléggé nagy folt van a nadrágomon, ami igencsak gáz, nem kell még rátenni egy lapáttal. Hogy holnap fájni fog? Már most is fáj. Az az igazság, hogy az ilyen fájdalmakhoz már hozzászoktam.
- Van otthon spray égési sérülésekre, majd azzal lekezelem. - intéztem el a dolgot egy legyintéssel, de a kérdésre már jóval rémültebb választ adok. - Isten ments, nehogy csinálj! Ennyi elég volt mára. Egyébként meg - enyhülök meg -  Köszönöm a segítséget!

- Forgatókönyv írás? Azt is lehet itt tanulni?
Sebinek tényleg sikerült elterelnie a gondolataimat a combomról. Ez tulajdonképpen tényleg érdekelne. Nem mintha tehetségem lenne hozzá, de olyan érdekes, amikor egy szituáció párbeszédekben tud kibontakozni például!
Nyilván eléggé nevetséges, hogy most már a teától is félek, de az legyen magabiztosabb, akinek annyi rossz tapasztata van, mint nekem! De mindig azzal biztatom magam, hogy ha kis részletekben letudom a szerencsétlenség-adagomat, akkor a nagyok majd elkerülnek, azaz nem zuhan le a repülő, amire felszállok, meg ilyesmi.
A könyv kapcsán megcsóválom a fejem. Először is nem szoktam kamuzni, hazudni, meg ilyenek. De ennél nagyobb gond is van.
- Nem én kölcsönöztem. Gondolod, hogy aki itt hagyta elhiszi, hogy eddig is ilyen ronda volt, csak nem vette észre?
Nem, ez nem megoldás.
Mivel a gép még mindig be van kapcsolva, odaülök mellé, és felmegyek valami aukciós portálra, és hamar megtalálom a könyv egy használt, de jó állapotban lévő példányát. Megadom az azonosítómat, és megrendelem. Aztán írok egy cetlit, amiben elnézést kérek, és megígérem, hogy amint az új példány megjön, behozom. A cetlit majd berakom a könyvbe, ha Sebi feladta a mentőakciót.
Ekkor megnézem újra a nadrágomat. ennek még kell némi idő, hogy megszáradjon, és így kimenni az utcára ... elég nekem a reggeli paparazzi-művelet, amikor lóhalálában az órára rohanva kaptak le a srácok. Már látom is lelki szemeim előtt, hogy Archer tanár úr nagyon rohant .. képváltás ... de nem ért oda. Ezt nem. Ezt a magas labdát nem adom fel nekik.
- Szóval akkor fotószakkör, forgatókönyv írás ... egész jó. Majd gondolkodom rajta. - váltok témát, és megpróbálok nem figyelni arra, hogy nagyon fáj a combom.

- Szerintem nem kéne több olyan dolgot csinálni, ami után cetliznünk kell! - rázom meg a fejem. - Mi vagyunk az új fiúk, nem kéne lebontania  helységet teljesen!
A rend nagyrészt helyreáll, már nem kell pakolásznunk. A beszélgetés is visszatér a korábbi témára. Visszaülök a székre, és megpróbálok elfeledkezni az egészről, bár a fájó comb, és a ráfeszülő vizes nadrág ezt elég nehézzé teszi.
- Eddig sem siettem haza, illetve igen, de csak a cikk miatt. A többi kollégát még nem ismerem, párakkal találkoztam futólag, de még senkivel nem beszélgettem így. De ami késik, nem múlik. Biztos lesz rá alkalom.
Ez a cikk fontos volt, sok energiát fektettem bele, végül is az első tudományos munkám itt, amolyan bemutatkozás, nem lehet félvállról venni. De mostantól több szabadidőm lesz, főleg, hogy hamarosan kitör a vizsgaidőszak, ami már csak a diákoknak kínszenvedés. Aztán az is lezajlik, és itt a nyár, a szabadság, és közel a tengerpart. Szó se róla vannak terveim, amiben szerepel pokróc, fürdőnadrág, és egy jó adag könyv is természetesen. A múltkor az "ezt el akarom olvasni" kupac szelíd egyszerűséggel ledőlt, amikor újabb könyvet tettem rá. Most két kupac van egymás mellett.
- Te jóban vagy már valakivel?

//Azt hiszem, a nyilvántartásod még mindig nem tökéletes. //

- Én meg csak pár hete. - felelem nevetve. - Az állás miatt költöztem ide. Nem csak a kollégák újak, de a város is. Plusz ez az első munkahelyem, szóval összességében igencsak van mibe belerázódni.
Ez egy ilyen magányos "impossible mission". Se helyismeret, se rutin, se családi támogatás. Ugrás a nagyon, nagyon, nagyon mély vízbe. De persze az állásajánlatok nem záporoztak, hogy csak úgy könnyedén elvethessek egyet, csak mert még nem jártam arrafelé soha életemben.
Viszont ha úgy veszem, hogy van egy pár évfolyamtársam, ami jelenleg hot-dogot árul, vagy egyéb szakmához nem passzoló munkából tartja fenn magát, akkor mégiscsak jól csináltam valamit. Belegondolok, hogy mondjuk a szülővárosomban lennék tanár, és ismerném a tanítványaimat, mert mondjuk alattam jártak gimibe két évvel. Érdekes lenne. Nem, azt hiszem, jobb, itt idegenben, mert ők is emlékeznének rám, és abban nem lenne sok köszönet.
- Tudsz valamit az előző filozófiatanárról? Mért kellett egy új helyette?
A filozófiatanárok után általában nem kapkodnak, és akinek van egy állása, az meg nem ugrál, szóval lehet, a fickó vén volt, és már nincs is életben. Vagy fiatal volt és baleset érte. Vagy lefeküdt az egyik diákjával, és kirúgták. Számtalan variáció megfordult már a fejemben.