Most tuti nagy bajban vagyok. Én... Én ilyet nem szoktam csinálni, de ez... Ez egy kivételes eset. Én mondtam a tanárnak, hogy nekem ez nem fog menni, Ő ragaszkodott hozzá, mert ez a feladat, és nem tehet kivételt senkivel. És hát most itt állok, a terem ajtaja előtt, ahol minden bizonnyal már ott vár a filozófia tanár, én viszont nem merek bemenni, félek attól, mi vár rám odabenn.
Amúgy mentségemre legyen mondva, elindultam a konferencia helyszínére, csak aztán odáig már nem jutottam el, hogy be is menjek a konferenciára, jó - illetve rossz - szokásomhoz híven megint berezeltem az utolsó pillanatban. Én... Én nem tehetek róla, egyszerűen ilyen vagyok és kész. És ha emiatt fogok megbukni, hát akkor ez van. A filozófia úgysem kötődik szervesen a szakomhoz, csak érdekel. Régen is sokszor elfilozófálgattam magamban az ilyen dolgokon, és könyveket is olvastam róla, és azt gondoltam jó, és érdekes lesz, nyugodtam felvehetem a tantárgyat. Azonban azt nem gondoltam, hogy kapunk egy ilyen beadandó feladatot. A konferenciákon általában rengeteg ember szokott lenni, és hát tudni illik, és és a tömeg nem vagyunk valami jóban, sőt... Igazából csak én félek nagyon tőlük, de ez épp elég ahhoz, hogy ha lehet, ne nagyon menjek olyan helyre, ahol sokan vannak.
És épp ezért, az én gyávaságom miatt vagyok most nagy valószínűséggel bajban, és hát eléggé félek. De előbb vagy utóbb be kell mennem, beszélnem kell a tanárral, minél előbb túl akarok esni rajta. Veszek egy mély levegőt, résnyire kinyitom az ajtót, s azon a kis résen beslisszanok. Nekitámaszkodom az ajtónak, aztán csak leszegett fejjel, a pulcsim alját piszkálva várom, hogy a tanár megszólaljon.

A filozófiai konferenciáról írt beadandókat olvasom éppen. Van, aki egészen jó, mások viszont csak kivonatolták az előadásokat és nincs az esszéjükben egy fia önálló gondolat sem. Lesz némi szórás a jegyekben, de ez végül is nem főtantárgy, senkinek az élete nem múlik rajta. Azonban egy beadandó hiányzik. Legalábbis darabszámra nem passzol, de még nem tudom, ki sumákolta el a dolgot.
Az ajtóm halkan kinyílik. Először azt gondolom, hogy nem csuktam be rendesen, és a huzat... de aztán be is jön rakta valaki. Olyan szűkre nyitja az ajtót, hogy ha ennél kisebb a rés, akkor már akár faxolhatta is volna saját magát. Várok valami szólamot a megjelenéshez, de az se jön.
Viszont már emlékszem erre a lányra. Ő mondta, hogy nem akar elmenni a konferenciára. A neve.... a neve japán hangzású, vagy legalábbis ázsiai, de ennél több nem jut eszembe róla. Egy pár pillanatig nézem, a tekintetem kissé szemrehányó. Még nem a be nem adott esszé miatt, hanem azért, ahogyan megjelent. Aki eljutott egy egyetemig, arra azért kellett volna ragadnia némi kultúrának.
Aztán úgy döntök, hogy inkább olvasok tovább. Ha akar valamit a kisasszony, akkor kénytelen lesz megszólalni.

Miért nem szólal meg? Naaa... Légyszi mondjon már valamit. Tuti olvasta már a beadandókat, és tuti feltűnt neki, hogy egy darab hiányzik belőle. És az a hiányzó darab ki másé lehetne, mint az enyém? Én mondtam, hogy nem tudom megcsinálni, hogy nem fogok elmenni a konferenciára, gondolom senki más nem olyan betoji mint én, nekik tuti kész van. Csak hát az enyém nincs. Végül is majdnem elmentem, de mégsem. Mégsem volt rá elég erőm, és ezért átkozom is magam. És most szép kis (vagy nagy) bajban lehetek. De eddig még jelét sem adta, hogy észrevett volna, pedig eléggé nyikorog az ajtó ahhoz, hogy feltűnjön neki, hogy nyílik. Vagy tán félig süket szegény? Áá nem, az sem lehet. Szemrehányó tekintetét nem veszem észre, hisz egész végig csak a cipőm orrát bámulom. Még jó is, hogy nem látom, mert akkor tuti sírva fakadnék, és azzal a lendülettel rohannék is ki. Egyszerűen csak nem akar tudomást venni rólam, és azt várja, hogy én szólaljak meg. Igen, ez lesz a jó válasz, és szóra is nyitom már a szám, de szavak nem jönnek ki rajta, az valahol félúton elakadt. Gyerünk már Hina... Csak néhány szó, aztán a tanár beírja a karót és már szabad is vagy. Nem nagy ügy. Vagyis de, az. Nem akarom emiatt lerontani az egész évem, de ha végig ilyen hülye beadandókat kapunk, akkor elég nagy a valószínűsége, hogy ebből, csak ebből a tantárgyból nem megyek át. Amit amúgy kedvelek. Mármint régen kedveltem, de most már egyre kevésbé. Nem lehet igaz, hogy megint egy tanár miatt utálok meg valamit...! Illetve az én gyengeségem is közrejátszik, de az más téma.
- Ta-ta-tanár úr... - szólalok meg végül eléggé dadogva, és remegve. - Én... Én a-a-azért jöttem mert... Szóval me-me-mert a beadandó... A-a-a-az... - nem készült el. De a mondat végét már nem tudom elmondani, elakad a szavam. Oooolyan egy hű de nagyon béna vagyok, hogy arra már szó sincs. Ez szörnyű... Ezek után ismét a némaságba burkolózom, és ismételten csak a cipőm orrát nézem.

Hát megszólalt. Pedig már kezdtem a berendezés részeként tekinteni a hölgyet. Nem is tudom... talán lámpaburát, ha raktam volna rá... Na,de mondandó! Köszönés továbbra se sehol. Felpillantok rá, de ez is felesleges, mert úgysem látja.
- Jó napot, Ms. Kogara, kérem jöjjön közelebb, és foglaljon helyet! - felelem, mert ha már megszólalt, akkor talán mehetünk egymással valamire. - A továbbiakra nézve, szerintem sokkal előnyösebb, hogy ha legközelebb bejön, akkor  köszön is.
Megvárom, amíg leül, addig nem szólalok meg újra. Ha tíz percig tart, akkor tíz percig, de megpróbálok valahogy normális tanár-diák diskurzust folytatni, ha lehetséges.
- A beadandója nem jutott el hozzám. Feltételezem azért, mert nem volt minek eljutnia. Elment a konferenciára?
Nyilván nem, de szeretném, ha legalább a tényeket tőle hallanám.
- Válaszoljon nyugodtan, nem nyelem le sem egészben, sem darabokban. Biztosan meg tudunk egyezni, ha hajlandó velem szóba állni. De nálam még az egyesért is meg kell szenvedni, hát még ha jobb jegyet akar. Az munka és erőfeszítés nélkül nem megy.
Igen, küzdjön! Látom, hogy nehéz, de mindig ilyen nehéz lesz, ha nem is próbálkozik.
Én is gátlásos voltam, nehezen teremtettem kapcsolatokat, sokat nyúztak az osztálytársaim annak idején, de valahogy csak kinőttem ebből. Nem lehetetlen.

Nagy nehezen sikerül rávennem magam, hogy megszólaljak, ám azt olyannyira dadogva teszem, hogy a mondandóm nem is tudom befejezni, mert elcsuklik a hangom, és a továbbiakban egy árva szó sem tud kijutni a számon. Csak állok ott, az ajtó előtt és a padlót bámulom, miközben a kezeim tördelem. És igen... A köszönés is elmarad, amit én észre sem veszek, csak akkor, mikor a tanár megemlíti, hogy esetleg köszönni is kéne. Hogy én mekkora egy bunkó vagyok...! Legalábbis apu tuti ezt mondaná, mert mindig azt tanította, hogy elég nagy türelmetlenség nem köszönni, és efféle bunkóságokat csinálni.
- E-elnézést... Jó... Jó napot...! - Ebben a kicsit megkésett köszönésben enyhén megbújik egy kis kérdő él is, ami nem szándékos, csak az idegességem műve. És nem is nagyon, de azért ha figyel az ember, érzékelhető az a kérdő hangsúly.
Veszek egy mély levegőt, és lassan, de végül csak elindulok a tanár felé, és le is ülök elé a székre, de továbbra sem akaródzik ránézni a tanerőre. Egyszerűen nem megy, pedig tudom, hogy előbb vagy utóbb, de muszáj lesz a szemébe néznem.
- Nem... Nem tu-tudtam me-me-megcsinálni... Nem tudtam el-elmenni a ko-konferenciára. - nyögöm ki nagy nehezen a szavakat, majd egy pillanatra felnézek Mr Archerre. De tényleg csak egy pillanatra, tovább nem bírom, és ismét lesütöm a szemem.
Még hogy nem fog lenyelni...? Na persze... Biztos csak a megfelelő alkalomra vár, hogy miután minden lényeges információt kiszedett belőlem az el nem készített beadandóval kapcsolatban, keresztben lenyel, és nekem végem. Persze nem szó szerint értem ezt én sem, mert azért a tanár sem egy kannibál (Ugye?), csak épp lelkiekben fog összetörni engem, ahogy azt már sokan mások tették.
- Én... Sa-sajnálom...
Kezdek egyre jobban remegni, mert érzem, hogy még csak most jön a neheze, valamit tuti ki fog találni, hogy ne bukjak meg, a kérdés már csak az, hogy mit.

Amikor Hin remegni kezd előttem a széken, akkor én meg aggódni kezdek érte. Ezzel a lánnyal tényleg valami komoly gond van. Felkelek, kerítek egy tiszt poharat, és töltök neki egy kis ásványvizet, aztán odaadom neki, és kijőve az asztal mögül, melléje ülök le a másik székre.
- Ms. Kogara, kérem, nyugodjon meg! Igyon egy pár kortyot! Nem sejtettem, hogy ez ekkora kihívás Önnek!
Először megvárom, amíg elfogadja vagy elutasítja a poharat, illetve, hogy igyon, ha kér. Addig csendben várok, és csak aztán szólalok meg.
- Nézze, Ms. Kogara, amikor Ön elmegy egy konferenciára, egy lesz a többi résztvevő közül, akik a konferencia miatt mentek el oda, nem azért, hogy Önnel foglalkozzanak. Az előadók érdeklik őket, nem a többi vendég. Én számtalanszor hallgattam végig úgy konferenciákat, hogy a kutya hozzám nem szólt, sőt rám se nézett.
Nem mondom, hogy különösebben élveztem, hogy mindenki átnéz rajtam, de ki lehetett bírni.
- De ha már nem ment el, akkor mégis kellene valami feladat, amit megírhat. Szeretném, ha átnézné, hogy azon filozófusok, akikkel a félév során foglalkoztunk, miképpen vélekedtek a magányról, és erről írna akkor nekem egy esszét. És noha esszéket elfogadok e-mailben is, szeretném, ha Ön személyesen hozná el nekem, és még elbeszélgetnénk akkor a témáról.
A hangom most már nem olyan kimért, sokkal kedvesebben szólok hozzá, amolyan nyugtató szándékkal. Ha már van egy problémája, akkor emelje azt filozófiai magasságokba, és járja körül. Aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle.

Igen, velem nagy gond van itt bent, a fejemben, amit szerintem is kezelni kéne. De hát a szociofóbia ilyen, és ettől egykönnyen nem tud megszabadulni az ember, sőt, talán soha, ami az én esetemben valószínűbb. Emellé pedig még egy megfelelési kényszer is társul, és mivel most nem sikerült megfelelnem, ott tartunk, hogy a hangom is elcsuklik. Rosszabb már nem is lehetne. Vagy de? Soha nem szabad mondani, hogy nem lehet rosszabb, mert mindig jöhet valami szörnyűbb dolog. Mindig. A pohár vizet természetesen elveszem, és iszom is egy-két kortyot, majd a poharat az asztalra, és kijjebb csúszom a székemen, mikor a tanár mellém ül.
- Én... Én ezt tu-tudom, de... De nekem akkor sem megy... - és nem is fog soha. Igen, én vagyok maga a megtestesült pesszimizmus. Legalábbis anya mondogatja mindig ezt, és be kell vallani, hogy igaza van. Nagyon is igaza van.
- Egy... Egy esszé? Re-rendben. És... Milyen hosszú legyen. Legalább... - Na ez már sokkal jobban tetszik, nem kell nagyon emberek között lenni, megoldható a feladat úgy is, hogy ki sem teszem a lábam a szobámból. Tökéletes... És ötletes is, hogy a saját problémámról kell írnom. Ami amúgy nem is annyira probléma, mert a magány nagyon sokszor jó dolog.
Ismét az ajtóra pillantok, remélve, hogy hamarosan végre szabadulhatok, majd mintha csak másik menekülési útvonalat keresnék, tekintetem az ablak felé téved. Egy fa van pont az ablak előtt, és nem is értem hogy tudtam ezt észrevenni, de meglátok két mókust az egyik ágon, ahogy épp birkóznak, és ezt látva olyan hangos nevetés tör fel belőlem, amilyet tőlem soha máskor nem lehet hallani. Nem tudom mi van velem, nem szokásom ennyire röhögni, de most mégis. Kezem a szám elé kapom, és próbálom visszafolytani a nevetést, de egyszerűen nem megy, amint sikerül elhallgatnom, újból elkezdek nevetni. Úristen, mi van velem, most komolyan? Ez szörnyű... A tanárra most nem is nagyon figyelek, csak a fejem az asztalra döntöm, és szorosan becsukom a szemem, miközben próbálom visszafolytani az ismét feltörő röhögést. De nem megy, egyszerűen nem tudom abbahagyni.

Ez a lány teljesen zárlatos. Vajon hogyan alakulnak ki az ilyen fóbiák? Kapcsolható hozzájuk valami rossz élmény? Ha valakinek, akkor nekem aztán volt okom rá, hogy ne akarjak társaságba menni egy jó ideig. Mégis mentem. Persze nem sok örömmel járt, de mindig optimistán úgy véltem, hogy majd legközelebb jobb lesz, mellém áll a szerencse, mégis rájönnek, hogy nem vagyok teljesen hasznavehetetlen, és így tovább.
Néha volt, aki ideig óráig barátkozott velem, vagy inkább tettette? Nem tudom persze, vagy egyszerűen csak felszínes fogalmai voltak a barátságról, és úgy gondolta, a barátokat el lehet tenni a fiókos szekrénybe, és ott elvannak, majd előhúzni őket, amikor éppen neki szüksége van rájuk. De én nem ilyen voltam. Nem ültem el a fiókos szekrényben. Ha azt láttam, hogy egymillió dolog van, ami mind fontosabb nálam, akkor bármennyire is vágytam társaságra ejtettem az illetőt. Soha nem akartam első lenni, de úgy a huszadik helynél hátrébb már nincs értelme az egésznek. De ettől még ki mertem menni az utcára.
Szóval Hin nehéz eset. Ráadásul felteszi azt a kérdést, amit nagyon nem szeretek. Mennyi a minimum. Dekára kimérjük, és kész, annyit fektetünk bele, éppen meglegyen, semmi komolyabb erőfeszítés. Összeráncolom a szemöldökömet, és éppen válaszolnék, amikor a lányka tekintete elréved, és látom rajta, hogy immáron csak fizikailag van jelen a szobában. A következő pillanatban pedig nevetni kezd. Viccet mesélt magának? És akkor most el kellett mondania az egészet, vagy elég már a sorszám is?
De lehet, hogy rohamot kapott. Most hirtelen nem emlékszem, hogy van-e valami orvosi-nővéri ügyelet a suliban. Visszaülök az asztalomhoz, és nekiállok a neten keresgélni ez ügyben, hátha tényleg szükség lesz rá. Amyg ilyan állapotban van, úgysem tudok vele mit kezdeni.