Magas sarkúim a tömeg ellenére is jól hallhatóan koppannak az utca betonján, ami csak tovább emeli az utánam nézők számát. Hiába, falatnyi fekete - ruhának csak jó indulattal mondható - öltözetem kombinálva ezzel a cipővel mérföldhosszú, és persze tökéletes lábakkal ajándékoz meg. Lehet már nem is lett volna szükségem a hosszanti csíkos harisnyára. Áh, nem, kellett ez. Máskülönben csak a felét kapnám meg az irigylő női tekinteteknek. Természetesen elbűvölő mosolyomnak csupán fülem szabhat határokat. Mármint az első tíz percben.
A második tíz percben, már kezdem érezni, hogy beköszöntött az ősz, hála a feltámadó szélnek. Kabátot meg ugye nem hoztam, mert szentül hittem, hogy csak útban lenne. De egy kis szellő, még nem árthat meg, igaz?
A harmadik tíz percben lassan átjárja testemet a hideg, bőrömön kiütköznek az első libabőrök. Néhány füttyszó ugyan elfeledteti velem a hideget, mégis érzem, hogy ideje visszaindulni, hiszen ez már csak egyre rosszabb lesz.
A negyedik tíz percben, viszont már nem bírom tovább. Kis híján vacogok, és már azon sem lepődnék meg, hogy vérvörös rúzsom alól kiütne, hogy ajkaim lilás színekben játszanak. Józan eszemet - illetve annak teljes hiányát - sziporkázó cirádákkal támadom meg, miközben lépteimet felgyorsítva igyekszem minél hamarabb célba érni. Elmémben csak úgy cikáznak a gondolatok leggyorsabb módszerről. Tömegközlekedést és a taxit rögtön kizárhatom, tekintve, hogy egy fillér nincs nálam. Hiába, hacsak nem tűnik föl Superman, vagy Sipderman, gyalog kell megtennem a távot. Ami közel egy órát jelent. Éljen.
Lépteimet a magas sarkúim által engedélyezett legszaporább üzemmódra kapcsolom, és ahol csak lehet, rövidítek. Csak az a baj, hogy nagyon úgy tűnik, hogy nálam a rövidítés szinonima az eltévedésre. Végül egy parkolóban kötök ki, lényegében a semmi közepén. Ezt nem is szemlélteti jobban más, mint az, hogy sehol egy lélek. Még a környéken sem. Ha nem fáznék ennyire, még élvezném is a helyzetet. Ebben a városban ugyanis nem sok lehetősége van az ember lányának az egyedüllétre. Most azonban fázom, tehát igazán szívesen venném, ha tömeg venne körül. Sőt, lejjebb adom az igényeimet. Elég lenne egy személy is. Lehetőleg valaki olyan, aki tudja hol vagyunk, ha kérhetném. Vagy olyan, akinél van némi folyékony fűti anyag. Mondjuk vodka.
Úgy tűnik, a vodka volt a hívógondolat, mert ebben a pillanatban mozgásra leszek figyelmes. Hunyorítanom kell, ahhoz, hogy bármit is lássak, de örömmel nyugtázom, határozottan van ott valaki. A kiábrándító része a dolognak, hogy ő viszont nem lát engem, mert pont egy sötétebb foltot találtam magamnak siránkozásra.
- Oh. Szalad ki akaratlanul a számon, amint kezdem kapizsgálni óvatosságának miértjét. Úgy tűnik lesz fuvarom. Fűzöm hozzá gondolatban egy gonosz mosollyal egybekötve, és lábujjhegyein - nehogy sarkaim kopogása eláruljon -, közelebb osonok az éppen kocsi alatt matatóhoz. Félelmet egyáltalán nem érzek, hiszen nekem is volt két vad évem, mikor heccből törtük fel az autókat. Meg az ajtókat.
- Ne ezt, a másikat. Úgy könnyebb, és gyorsabb. Adok tanácsot a háta mögül, mikor azt látom, hogy a pár másodpercre elbizonytalanodik a következő lépésben. Cukorfalat, ne nézz rám ilyen bambán-ijedten, inkább haladj, mert idefagyok. Szólok rá, ha esetleg erre lenne szükség, azután ha sikerül neki kinyitnia az ajtót, azonnal be is csusszanok az anyósülésre.
Az az eshetőség fel sem merül bennem, hogy tiltakozni fog, elvégre nincs abban a helyzetben, hogy ezt megengedhesse magának. Az erőszakkal kapcsolatban pedig továbbra is csak nevelőapám egyik tanácsa kering az elmémben. Miszerint mondd mindenkinek azt, hogy "Értékem nincs, b*szni meg szeretek".

Bosszantó. Ez az első szó, ami eszembe jut látván a pasi bénázását. Igazából, minden esetben rettentően idegesít ha valaki szerencsétlen, ám ha az illető még az erősebbik nemhez is tartozik... Az egyszerűen elfogadhatatlan számomra. Főleg akkor, ha fázom. Szerencsémre mégsem olyan pancser, mint amilyennek a fejbeütős magánszáma után tűnt, ugyanis rövid időn belül már nyitva is az ajtó. Úgy látszik a csinos pofihoz, egy csöpp ügyesség is párosult. Határozottan piros pontot érdemel.
Szélsebesen becsusszanok a ülésre, és azzal a lendülettel már nyúlok is át, hogy a kérésnek megfelelően kinyissam az ajtót. Mákunkra mechanikusan nyitható ajtókkal van felszerelve, ami az jelenti, hogy csupán egy pöcköt kell fölhúznom.
Hogy helyet adjak rosszfiú uraságnak, visszadőlök ülésemre. Csupasz karomon érzem a bőrnek hideg érintését, mi párosul a nyitott ajtón beáramló dermesztő széllel. Ezek együttes hatására enyhe remegés fut végig rajtam, felmelegedés céljából megdörzsölöm hát kezeimet, azután is én munkához látok. Elkezdem módszeresen átvizsgálni a kocsi tartalmát. A kesztyűtartótól, a napellenzőn át, egészen a hátsó ülésig igyekszem mindent szemügyre venni, hátha találok valami hasznosat.
- Ohó. Mosolyodom el elégedetten, közvetlen a kesztyűtartó kinyitása után. Rögvest ki is kapom örömöm tárgyát, mit jobb híján a kezembe szorongatok. Szólj, ha segítsek. Pillantok le ügyködő utastársamra, ki első ránézésre a szükségesnél durvábban bánik magával, illetve az autóval. Ha győz férfiúi büszkesége, és azt mondja nincs szüksége rám, valahogyan megfordulok a viszonylag szűk helyen. Felsőtestemet átpréselem a két ülés közötti fejtámla közt, lehetőleg úgy, hogy azok kitámasszanak, hogy a hátsó részt is nyugodtan megvizsgálhassam. Ha pedig úgy dönt, szüksége van rám, meg persze szakértő kezeimre, áthajolok hozzá – vagy éppen rajta - és megpróbálom visszahívni elmémbe emlékeimet.
- Ki kell ábrándítsalak, annyira még én se vagyok tehetséges, hogy elsőre eltaláljam. De megnyugtató a tudat, hogy gyakorlat nélküli, született mestertolvajnak nézek ki. Válaszolok vagy az ülések közül, fenékkel a szélvédőnek, vagy a lábai közül – ez természetesen csak azon múlik, hogy melyik lehetőséget választotta.
Ahogy azonban betölti a kocsit a fűtés halk zaja, akaratlanul is felnyögök, s visszahanyatlok az anyósülésre. Ölembe ejtem szerzeményemet, az így felszabadult kezemet a kiáramló meleg levegőhöz viszem, az ülés alatti nyíláshoz pedig lábamat irányítom, hogy minél előbb átjárhassa testemet hő, mi szinte égeti hűvös bőrömet. Megigézve figyelem lilába forduló ujjaim feltámadását. Pár pillant erejéig csupán élvezem a lágy szellőt, azonban hirtelen támadt mennyországomból hamar kirángat a mellettem ülő hangja. Szemeimet rá emelem, majd lassan átveszi arcvonásaim feletti uralmat az ajkaimon megjelenő ördögi mosoly.
- Egy lopott kocsi, benne Veled. Megannyi lehetőség... Hangom leplezetlen kihívásokkal van teli, míg szemeim csillogása pajkosságról árulkodik. Lehet erre nemet mondani? Hiába, egy kis nosztalgia nekem is jár. Túl sokáig voltam jókislány. Indíts, Cukorfalat. Kacsintok rá, amennyiben már olyan állapotban van a jármű. Ha ez megtörténik, felteszem lábaimat a kesztyűtartóra.
- És tudod, mi a legjobb mai estében? Kérdezem költőien. Már azon túl, hogy megismerheted elbűvölő személyiségemet. Teszem hozzá, miközben jobb lábszáramat átvetem a balon, és enyhén lejjebb csúszok az ülésben. Az éjszakát Reed Sparrow állja. Mutatom föl a megtalált pénztárcát, benne az iratokkal, meg egy halom százassal.

A hallgatást néma elutasításként kezelem, így egy vállrándítás után behelyezkedem a hátsó ülések átkutatásához. Sokra viszont nem jutok, mert egy, semmi használható nincs – hacsak a padlón heverő vizes palackot annak nem vesszük -, illetve kettő, újdonsült társam lenyelte büszkeségét, és segítséget kért. Kissé megemelkedett szemöldökkel, valamint egy halk nyögéssel húzódom vissza. Az anyósülés helyett azonban azonnal a vezető felé fordulok, minek következtében egy pillanatra arcaink enyhén szólva közel kerülnek egymáshoz. Mozdulatlanná merevedem pár röpke másodpercig. Ez idő alatt szinte magamon érzem leheletét, mi valahogyan most sokkal kevésbé egyenletes a megszokottnál. Jóformán érzem a körülüttünk cikázó szikrákat. Ejnyehát, ennyire tetszik a látvány, szivenyőm? Szemét rabul ejtve, nyelvemmel megnedvesítem a hidegtől kiszáradt ajkaim. A hideg tényleg elvette az eszemet, még arra az őrült vágyra sem figyeltem fel, ami a lényedből árad. Játsszuk akkor egy kicsit. Enyhén közelebb hajolok hozzá, már csak pár centi választ el minket. Mozdulatomat a legutolsó pillanatban megmásítom, és a füléhez érintem számat.
- A jó dolgokra mindig várni kell. Suttogom érzékinek szánt hangon, majd ugyanazzal a lendülettel már be is hajolok az ölébe, hogy közelebb kerüljek a szabadulásunkat jelentő zsinegekhez. Munkám közben néha elkerülhetetlenül, olyakor pedig minden ok nélkül hozzádörgölőzöm. Élvezem a helyzetet, a reakcióit. Vagy a préda könnyű, vagy a vadász zseniális.
- Fogalmazzunk úgy, hogy ma este az ellenállhatatlannál kevesebbel nem érem be. Válaszolok a Mi-akarsz-lenni-? című kvízműsor sorsdöntő kérdésére, egy újabb fölösleges mozgolódás kíséretében. Hamarosan sikerül befejeznem a munkát, mire mint egy végszóként megszólal a fűtés jellegzetes hangja. Azután már nem törődöm semmivel, csak átadom magam a csodás érzésnek...

- Űrállomásra? Ütközöm meg egy pillanatra, mit sűrű pislogásom és döbbent tekintetem megfelelően tükröz. Szám sarka azonban a másodperc tört része alatt elkezd fölfelé görbülni, ami csakhamar átcsap egy féktelen, zengő kacajjá. Hosszú ideje most először nevetek igazán szívemből. Hangom betölti a szűk helyet, akárhogyan próbálkozom, hosszú percekig nem is tudom abba hagyni. Hihetetlen. Ez a srác őrültebb, mint én.
- Az ötlet nem rossz, de arra, ha föld fölött szeretném magam érezni, van egy remek módszerem. Ha jókisfiú leszel, akár még neked is segítek lebegni. Viszonzom kacsintását egy vigyorral megtoldva. Jókedvem azonban hamar átcsap meglepetettségbe, mikor csupán a az utolsó utáni pillanatban kapja el a kormányt, így éppen elkerülve a csókot a szemeteskonténerrel. Az már csak hab a tortán, hogy az egyik élesen bevett kanyart követően lábaim a nyakamban kötnek ki.
- Cukorfalat, jobb szeretném, ha kórház nem szerepelne azon a listán, amin a mai éjszaka lehetséges állomásait tartjuk számon. Hangszínem bosszúsnak tűnik, valahogyan mégsem érzem úgy, hogy ez az érzés szívből jönne. Sőt, megkockáztatom, hogy az őrült énem kimondhatatlanul élvezi a helyzetet. Ennek ellenére, ezúttal talpaimat a padlóra helyezem.
- Aperitif? Emelem rá tekintetem, miközben tekintetemben újfent kigyúlnak a játékosság fényei. Lenyúlok a kesztyűtartóhoz, kinyitom, majd kiveszem belőle az előző kutatásom során felfedezett, viszonylag széles nyakkendőt. Vetek a mellettem ülőre egy kihívó pillantást. Szemem köré tekerem az anyagot, úgy, hogy semmit se lássak.
- Lepj meg. Elbűvölő mosoly varázsolja káprázatossá arcomat, miközben egy gombnyomással fölhúzom a törött ablakot, hogy még a hangok alapján se tudjak tájékozódni. Most már a kezében vagyok. Mi lesz vajon a következő lépése?

- Én, mint briliáns? Kacagnom kell, Cukorfalat. Alig hallhatóan motyogok magam elé, elvégre ezeket a szavakat inkább nevezném gondolatoknak, mintsem neki szánt mondatoknak.
Szerencsére a nyakkendős trükköm után szinte azonnal megváltozik a hangulatom, csakúgy, mint újdonsült társamnak. Látásom elvesztésétől, aminek köszönhetően minden kanyar meglepetésként ér – néhányszor kis híján teljes testtel rázuhanok a vezetőre, hiába kapaszkodom-, valamint a kihívástól, ami elé Mr. Rosszfiút állítottam, az izgalommal keveredett vágy felpezsdíti a véremet. A francia beszéd hallatán valahogy sikerül visszaereszkednek a valóságba az érzékek világából. Bár a beszéd egészét nem értem, néhány szó értelmét még sikerül elkapnom, hála annak a néhány hétnek, amint a csigaevők országában töltöttem. Csupa jelentéktelen, alapszó. Néhány számnév, nő, éjszaka, ital, születésnap… Álljunk csak meg. SZÜLETÉSNAP?
Elképedt arckifejezésem nem annyira szembetűnő így, hogy le van takarva a szemem, bár azért azt sem mondanám, hogy észrevehetetlen. Kedvenc autó-feltörőm ennek ellenére nagy valószínűséggel nem fogja észrevenni, ugyanis épp ebben a pillanatban fékez egy akkorát, hogy a homlokom majdnem csókot vált a műszerfallal.
- Hé. Arra ugyan nincs időm, hogy megkérdezzem: „Megérkeztünk?”, de mégis megkapom a választ. Tovább hajtunk. Méghozzá nem is akárhogyan.
- Én valahogyan másképpen képzeltem el azt a jelenetet, ahogyan neked esem. Jegyzem meg, mikor a második őrült kanyarnál nem tudok eléggé kapaszkodni, és ténylegesen nekicsapódom.
Mázlimra, hamarosan megérzem, ahogy az autó dorombolása alábbhagy, majd egyenesen megáll. Tehát itt vagyunk. Ezúttal igazam lesz, merthogy nyílik az ajtó.
- Ne engedd, hogy csalódjak benned. Játékos mosoly jelenik meg ajkaimon, amit – meglátva úti célunkat - csakhamar döbbent arckifejezés vált fel. Szemeimmel igyekszem befogadni az elém táruló látványt, ám kell pár perc mire visszaszáll belém a beszéd képessége. Némaságom átka alatt engedelmesen megfogom a táskát, amiben – a hangjából ítélve – üvegek kaptak helyet.
- Nem vagy normális. Nyújtom át az italos szatyrot, majd lehajolok, és gondolkodás nélkül, pár mozdulattal kicsatolom a cipőmet. De tetszik. Nem is kicsit. Számra fokozatosan egy őrült mosoly telepszik. Odaadom neki a lábbelimet is, azután mászni kezdek. Hamarosan én is megérkezem a kerítésen belülre. A pillanatnyi közelséget kihasználva, az eddig nyakamban időzött nyakkendőt lehúzom, átvetem a srác nyakán, ezzel még közelebb húzva őt. Ezért megérdemelsz egy észveszejtő szülinapi ajándékot tőlem. Suttogom olyan közel, hogy akár már a lélegzetemet is megérezheti az arcán. Szóval mutasd csak azt a medencét.

Szerencsénkre az unalmas jelző mindkettőnkből hiányzik. Suttogom rekedtebb hangon, mint a megszokott. Ajkam csupán centikre mozog az övétől, minek hatására a pulzusom felemelkedik, a testemet pedig átjárja az izgalommal átitatott vágy. Elmémre valósággal köd száll le, amint megcsap az illata. Mázli, hogy a kocsiban a lehúzott ablak, illetve az előszörre beindított fűtés jellegzetes szaga elmosta. Tekintetemet pedig bárhogyan is próbálom, nem vagyok képes elszakítani a szájáról. Magamban felváltva szidom, illetve kérlelem a Napot, hogy ma később keljen fel. Tudat alatt valahol ugyanis tudom, hogy az első hajnalsugarak véget vetnek a csodálatos álomnak, amiben két őrült játssza a főszerepet.
Figyelmemet annyira leköti fülemben dübörgő vérem sebes áramlata, meg persze a közelségemtől szakadozó lélegzetvételre nyílt ajkak, hogy döbbenetét is inkább hanghordozásának változásából, semmint arckifejezéséből állapítom meg.
Oh, ha te azt tudnád, hogy mi mindent tudok még. Eszemben sincs neki bevallani, hogy csupán néhány szót értettem. Arra pedig, hogy kimerítő kiselőadást tartsak, ha esetleg feltenne néhány "miért" kérdést a múltamból ennek kapcsán most végképp nincs hangulatom. Inkább ráveszem magam arra, hogy a szemébe nézzek, ami után nyelvemmel kénytelen vagyok megnedvesíteni ajkaimat.
Meg mernék esküdni, hogy ujjai nyomán melegség jár, így mikor azok elidőznek a derekamon, az eddigi heves vérmérsékletem még pár fokot emelkedik. Mielőtt azonban a tettlegességre vihetne felpezsdített vérem sürgető suttogása, elindulunk a medence felfedező körútra. Utunk során elkalandozunk az impozáns épület mélyébe, ahol szobrok, valamint különleges növények szegélyezik ösvényünket. Érdekes módon hiába kap bele hajamba a csípős szél, hiába van rajtam még mindig csak az a falatnyi ruha, most mégsem fázom. Ezért mikor elérkezünk célunkhoz, agyam sem húzza be a vészféket a hidegre való tekintettel. Minim egy laza mozdulat keretében máris a földön landol, ezzel felfedve fehérneműmet, ami valljuk be őszintén nem sokat takar.
Nagyon remélem, hogy ez még egy jó ideig így is marad.
A kétrészes fekete csoda, pántok szövevényeként írható le, két vérvörös masnival megspékelve. Egy rejti az elöl kapcsos melltartóm illeszkedését, míg a másik a bugyim hátulján tereli el formás hátsómról a figyelmet. Akár milyen gyors a ruhámtól való megszabadulásom, ahhoz nem vagyok elég fürge, hogy én gombolhassam ki az ingét. Ez komoly csalódást okoz, legfőképpen azért, mert így megmarad köztünk a távolság, ám hamar feltalálom magam.
Ha nem tudnék, kimentenél? Kérdezem, miközben a víz pereméhez lépdelek. Lehajolok, figyelve arra, hogy megfelelő rálátást biztosítsak masnijaimra, majd két kezemet összeillesztve magamhoz veszek némi vizet. Ha ezzel megvagyok, csábítóan széles mosollyal elindulok vissza a srác felé.  Odaérve kezeimből a vizet a felsőtestére eresztem, ujjaim gyengéd érintéseivel pedig mindenhova eljuttatom azt. Végigvezetem a tenyerem a hasizmán, onnan átvezetem az oldalára. Azután a háta érintésével a karjait veszem célba, hogy megszabaduljak az amúgy is felesleges ingétől. Amint ezzel végeztem, ujjaim átsiklanak a félig kigombolt nadrágra, csúsztattom kezeimet. Kissé talán több ideig játszadoznak ott ujjaim, mint feltétlenül szükésges lenne, de a játékszerként szolgáló test reakciói egyértelműen jelzik, hogy mindez a kedvükre van.
Ejnyehát. Fél munkát sose végezz, Cukorfalat. Dolgom végeztével fölemelem tekintetem, most először, mióta a medencénél vagyunk. Eddig ugyanis elbűvölten figyeltem a halovány fényben ügyködő kezeim vándorútját.