Csörög a telefonom, és ahogy a kijelzőt meglátom, elmosolyodom. Sebastian. Mi juthatott eszébe? Vidáman hellozok bele, de a mosoly szinte azonnal lefagy az arcomról. Nem amiatt, hogy lemondja a közös órát (a héten), és a jövő hetet is kérdésessé teszi (akkor mennénk táncolni), hanem a hangja miatt. Kimértnek, hivatalosnak, távolságtartónak tűnik. Kérdésre nem is ad lehetőséget, illetve ... a "baj van?" után csak hallgat, és csak úgy bontja a vonalat. Ha mondott is valamit, nem értettem. ("Majd hívlak"?)
Kattog az agyam, mit ronthattam el. Okokat keresek, mi lehet, ami közbe jöhetett. Nem lenne baj, ha a hangja nem lett volna olyan... idegen. Rám haragszik? Tettem vagy mondtam valamit, amivel megbánthattam? Magamban keresem a hibát. A hangja miatt. Ha nem lett volna olyan... , elfogadnám, hogy programja van. Talán valóban egy munka miatt (amire hivatkozott), de ettől miért lenne ilyen furcsa?
Rágódom... Beülök a Smart-ba, és elrobogok hozzá, de a ház előtt megállva már nem szállok ki az autóból. Anélkül, hogy becsengetnék hozzá, haza hajtok. Gondolkodok. Firkálok. Rágom a körmöm, pedig nem szokásom. (Nem is csinálom sokáig). Gondolkodom, van-e közös ismerősünk, és rájövök, milyen keveset tudok róla. Lányokról tudok, meg egy Josh nevű srácról, de még a vezetéknevüket sem tudom.
Megnyugtatom magam. Minden igaz, amit mondott, nem velem van a baj. (De a hangja!) Fáradt. Túlterhelt. Sokat vállalt, felszaporodott a munkája... (De..) Dolgozik....
Alig várom a hétfőt, hogy legalább a hangját halljam a rádióban. Múlt héten pont egyformán voltunk műszakban, és nem hallottam; időm se lett volna rádiózni. Bekapcsolom a meló után, éppen zenei blok megy, de ez ilyenkor bevett szokás. Várom a hangját, de csak nem akar beszélni senki. Aztán egy nő szólal meg. Na ne!!! Nem vészcsengő, hanem vészharang szól bennem, és azonnal autóba pattanok.
Közel a lakásához parkolok. A szokásos módon csengetek. Rágom a szám. "Engedj be!"-könyörgöm némán.

Nem, valami nincs rendben... Sebastian szeret rádiózni, ha oda nem ment be, komolyabb gond lehet, és nem foghatja melóra, mert az órát is lemondta (és TUDOM, hogy nem csak nekem). Nyugtalanított a hangja már akkor is, amikor felhívott, de most az nyugtalanít, hogy nem hallom... Már nem lenne elég felhívni, látni szeretném, és most meg sem ijedek a csukott ajtótól (sem a szomszédasszonytól)...
Reménykedve csöngetek be, és várom, hogy nyíljon az ajtó, és amikor a lépteit meghallom, szinte toporgok már türelmetlenségemben. Szokatlan tőle az a lazaság, amikor ajtót nyit; bár sosem jöttem azon kívül, ahogy megbeszéltük. És valljuk be, otthon én sem vagyok makulátlanul öltözve.
- Szia- sóhajtok, ahogy meglátom. Nem láttam sokszor ruha nélkül, de feltűnő, ahogy lógnak róla a cuccok.
Beljebb lépek, de csak hogy be tudja csukni az ajtót. Nem akarom zavarni, csak meg akartam bizonyosodni róla, jól van. Láthatóan nincs jól. Kifejezetten nyúzottnak tűnik.
- Mennyire jellemző ez rád, kedves Sebastian!- simítom meg az arcát, és adok neki egy puszit. Kezem az arcán marad, lágyan fúrom ujjaim a hajába, hüvelykujjam a füle előtti puha bőrt simítják.
Nekem aztán a világon semmi bajom, ha eltekintünk tőle, hogy nem elégített ki a neten küldött francia lecke. És most nem kell semmi erotikus dologra gondolni, a szexuális életem, köszönöm, rendben van... De Sebastian hosszú hetek (sőt hónapok óta) az életem része, és ha az ember hozzászokik valamihez (pláne, ha az a valami jó), megviseli a hiánya. Nekem is hiányzik Sebastian.
- Nem zavarlak?- kérdezem, és azon agyalok, mi lelhette az én örök jókedvéről híres barátomat. Barátom? Igen, azt hiszem, barátom. Ennyi idő után már mondhatom, hogy a kapcsolatunk túlnőtte a tanár-diák viszonyt. (Nem beszélve az extrákról)

Valami nem hagy nyugodni, és már nem érzem magam hibásnak, ezért elmegyek, nehogy le tudjon rázni. Vagy ne olyan könnyen. Fejembe veszek, hogy ennek a dolognak utánajárok, és megmakacsolom magam. És közeben majd megöl az aggodalom, mert Sebastian a képzeletemben nem hogy dolgozna, de az ágyat nyomja, betegen, lázasan, fene tudja, milyen kórságtól gyötörten (és mivel utálja kórházat, tuti, hogy nem jönne be oda, és nem kérne tőlem segítséget, mert azt feltételezi, becipelném...)
Nincs a legjobb bőrben, azonnal látom, ő mégis miattam aggódik. Megsimítom, puszit adok neki, aztán kapok egy puha csókot is (és nem térek ki előle, tudat alatt kellett a megerősítés, hogy nem rám haragszik, és ez elég bizonyíték. Sokkal nagyobb, mint hiszi)
- Á, szóval javítasz... - könnyebbülök meg. Ha dolgozik, azért nem lehet olyan rossz a helyzet. Tényleg dolgozik. Csak ... Olyan furcsa... A bókja el sem jut a tudatomig.
- Ha már kaja... Mi lenne, ha eljönnél velem és beülnénk egy csendes helyre? - nem árt egy kis pihenő. Fogalmam sincs, mióta javítja a leckéket, de kissé meggyötörtnek tűnik, kissé haloványnak (és nagyon soványnak), rá fog férni egy kis kaja... (Igaz, a nap nem süt már)
Megkérdezi, hogy mit keresek nála, és egy pillanatra elgondolkodom, mit is mondjak. Egyszer azt mondta, ha szükségem van rá, bármikor jöhetek, akár bejelentkezés nélkül is (bár akkor éppen szex után beszélgettünk). Vajon azt hiszi...?
- Félek, haragudni fogsz...- mondom, és beharapom az ajkam- Aggódtam... Vártam a hangod a rádióban, ki voltam rá éhezve, arra a finom akcentusra, ami csak rád jellemző, a bársonyos, és megnyugtató hangodra, mert már nem hallottam ... 10 napja...
Fájdalmas arccal tekintek rá. Elhanyagoltam a reggeliket is, mert gyakran voltam délelőttös, és amikor ehettem volna, akkor is csak hülyeségeket tömtem (?) magamba. Szóval...
- Ma nappalos voltam...- teszem hozzá, és tudom, hogy tudja, ilyenkor már nem szokásom elmenni sehová. Hosszú a 12 óra. Nagyon ritkán szegem meg a szabályt, amit magamnak állítottam. Pihenni kell!

Nem is tudom, mire számítottam igazán. Fizikai betegségre? Mindenképpen valami olyasmire, ami ágyhoz köti, ami miatt nem tud órát tartani, ami miatt lemondja a programjait (és a rádióba sem megy be). De dolgozik, ez igaz (hiszen erre hivatkozott), és gondolhattam volna arra is, hogy valami nagyobb volumenű fordításba fogott bele, de a rádió...
- Oh, igen, azt sejtem- mosolygok rá.
Édes, hogy rögtön miattam aggódik a szükségleteim után érdeklődik, de amikor azt javaslom, menjünk el valahova (nem titkolt szándékkal, hogy kicsit kimozdítsam itthonról, elutasít. Azt mondja, nem éhes, bár mintha fogyott volna. Lehetséges lenne, hogy átesett valamilyen betegségen? Vagy tényleg csak le van terhelve? Vagy... Kattog az agyam, műszak után is nővér vagyok. Lio haragudna.
Megkérdi, miért jöttem, és nem akarok rögtön azzal jönni, hogy aggódtam érte, de... nem tudom tartani a szám. El is magyarázom, hogyan jutottam arra az elhatározásra, hogy eljöttem hozzá. Látszik, hogy nem tud napirendre térni felette, vissza-visszakérdez, már-már én vagyok zavarban.
- Néha elfelejtem, hogy eltelt a nap fele- fogalmazok diplomatikusan, hogy ne érezze, hogy fáradt lehetek. Aztán elnevetem magam, ahogy ismét visszakérdez, szinte ámulva, hogy aggódtam érte. - Igen, azért...- erősítem meg, és a szívem sikolt, hogy valami gáz van. Sebastian nem szokott ilyen lenni.
És amikor hozzám bújik, megölelem, és ebben nem a nő ölel férfit. Ez az ölelés vigasztalás, támasz. A hajába simítom a kezem, belebújok én is az ölelésébe, a szemem is becsukom, annyira szeretném érezni és éreztetni...
- Nem vagy egyedül- mondom ki hangosan az első gondolatom, magam sem értem miért, meg is lepődöm. És aztán újra megsimítom a fáradtnak tűnő arcát, és megkérdezem:
- Kedvelsz engem? - ajaj, nem ússza meg ennyivel. El akarom csábítani. Csak nem feltétlenül úgy, ahogy a kedves olvasónak esetleg eszébe jut...

Úgy látszik, elfelejtette már, hogy lelkes hódolója vagyok a hangjának. És ha tehetem, reggel vele kelek (akkor mindig eszembe jut a reggeli, még ha be sem mondja, ahogy ígérte), vagy éppen vele fekszem... Szeretem a hangját. Olyan kellemes zöngése van, és amióta ismerem, szívesen hallgatom.
- Vannak fontosabb dolgok annál, mi van már mögötted...- mosolygok megint. Lio bölcsességei jutnak eszembe, azaz a vele való bölcselkedés. Ha tudja, ha nem, ha szándékos, ha nem, sokat segített rajtam.
Sajnálom, hogy félreért; nem azért nevetem ki, mert érte aggódni kell, hanem mert úgy meg van lepődve, ahogy még sosem láttam. Nagyon kedves arcot vág, és a hitetlenkedése, hogy én is szemmel tartom, viccesnek tűnik. Elvégre jóban vagyunk...
Hozzám bújik, és ez leginkább vigasz keresésre hasonlít. Talán ezért csúszik ki a számon az, ami.
- Akkor jó- hagyom rá. Remélem, értjük egymást. Én csak annyit közöltem, hogy számíthat rám, legyen bármilyen kedve. És remélem, bízik is bennem...
Kérdésemre megint értetlenül néz rám, látom, nem érti, hova akarok kilyukadni. talán azt hiszi, megint önbizalomhiányos vagyok, mert ismét magához húz, és puha csókkal pecsételi ajkamat (talán, hogy ne beszéljek butaságokat).
Nagyon kedves, ahogy marasztalni próbál. Feltűnik ugyan, hogy arra hivatkozik, nem ivott, de ebben nem látok semmi rosszat. Én is legurítok néha egy-egy sört. Beljebb hívna, de megfogom a kezét. És míg beszél, azon gondolkodom, képes leszek-e megvalósítani a tervemet.
- Nem, nem vagyok és nem leszek boszorka...- nevetek, és megint közelebb lépek hozzá. - Nem a hangodat akarom...- búgom sejtelmesen, és rákulcsolom az ujjaim az ujjaira.
- Sebastian, ma éjjel bízd rám magad! Gyere velem!- kérlelőn nézek rá.

Nem akartam ilyen mélységekbe vinni Sebastiant, de talán nem véletlen, hogy ő nem csak a mai napra gondol, hanem régebbi dolgokra. Valami foglalkoztatta az elmúlt napokban, hogy éppen erre gondolt, vagy ez jutott eszébe.
- Igazad van..., de én csak a mai napra gondoltam az előbb...- nézek rá, félig kérdőn, vajon akar-e a dologról beszélni.
Aztán inkább bújik, én meg ölelem, és tervek kezdenek kovácsolódni az agyamban. Nem is tudom, hogy vezessem fel, valahogy attól tartok, elutasítana, ha rögtön megmondanám, miről van szó. Pedig..., amire készülök, az jó dolog, és nekem is gyakran segített. És ha már segítség: nem győzök hálás lenni azért, amit ő tett értem.
Szeretne beljebb hívni, de megállítom. Aztán azt mondja, nekem adná a hangját (azt hiszi, csak az érdekel?), és majdnem nevetek ezen, de aztán mégsem. Igen, a hangja is fontos; jobban érzem magam, ha hallom, mert olyan, mintha kapcsolatot tartana velem (vagy én vele), pedig nem is találkozunk. Önbizalmat ad, hogy ismerem, és mamaévá teszem minden üzenetét, mintha nekem olvasná fel, ahogy a szavakat, amiket nem tudok még helyesen kimondani.
Belekulcsolja az ujjait az enyémbe, és úgy érzem, csatát nyertem, jó uton haladok afelé, hogy megvalósítsam a tervemet. Tehát bízik bennem, és hajlandó rám bízni magát. Megszorítom a kezét, mintegy köszönetképpen, aztán elengedem, amikor öltözni kezd.
- Szexi vagy, de ha nem lennél, akkor is szívesen mutatkoznék veled- mosolygok rá. Én pontosan tudom, milyen nagy szíve van, és ha hatalmas bibircsók lenne az orrán, vagy púpos lenne a háta, akkor is elhívnám, vagy mennék vele, ha hívna. És hogy még jobban megnyugodjon, hozzáteszem:
- Nem kell tartanod semmitől és senkitől. Elintézhetem, hogy kettesben legyünk...
Örülök, hogy öltözik, néma igen a kérdésemre; velem jön, pedig azt sem tudja, hova akarom vinni. Jó érzés, és boldoggá tesz a bizalma. És nagyon remélem, én sem okozok majd csalódást.

Homlokráncolva néz rám, mintha elveszítette volna a fonalat, de mert éppen felszínes dologra gondoltam (és a jelek szerint ő nem), úgy teszek, mintha nem is lenne érdekes, mit mondtam az előbb. És valóban, nem az.
Más dolog lesz fontos, nyer értelmet, és azt hiszem, minden azzal az öleléssel indul el, amiről azt feltételezem, magányból ered.
Nem elégszem meg azzal, hogy együtt töltsük az időt, bár meglehet, Sebastian beérné azzal is, ha mellette szuszogok a kanapén. De ha most filmet kezdenénk nézni, akkor bealudnék, az biztos. Valamit csinálni kell, kimozdulni, és mégis... pihenni. Nagyon jó ötletem támad (legalábbis azt gondolom, marha jó ötlet), és megpróbálom Sebastiant óvatosan terelni, meg nem ijeszteni... És hajlik a dologra.
Fogalmam sincs, mi jár a fejében, de örömmel tölt el, amit csinál: öltözik, készülődik. Velem tart. Attól tart, hogy nem elég szexi, és erre megint mosolyognom kell.
- Nem igazán érdekelnek a külsőségek. Persze, szeretem és megnézem a szépet, de ha belül rohadt..., elveszik bennem a vágya, hogy megszerezzem. És nem kell mindennek tökéletesnek lennie ahhoz, hogy bennem teljessé váljon a kép: akár testi fogyatékosságról van szó, akár lelki sérülésről, vagy bármely "hibáról". Ha mindez nem kelt bennem negatív rezgéseket, észre sem veszem...
A számra csapok, amikor visszakérdez...
- Ó, sokat mondtam volna?- nevetek zavartan, de nem válaszolok a kérdésére, mert elveszne a meglepetés ereje. Bár kellemes lenne neki a meglepetésem! Annak szánom. Igazán... kellemesnek.
Elsuhan egy pillanatra, és magára vesz egy mellényt, zoknit, lecseréli a szemüvegét (elgondolkodom, ez jó ötlet-e, és bevallom, fogalmam sincs, de rá hagyom). Odalépek hozzá, megigazítom a gallérját, és megsimítom a vállait, amiket az előbb oly' hanagul megvont.
- Csak egy kicsit több lelkesedést, kérlek...- mondom kínosan nevetve. Talán még sem volt jó ötlet? Már nem fordulok hátat. Nem futamodok meg.
- Nem kell semmi, kocsival vagyok- mondom, és amikor bezárja az ajtót, úgy nyúlok a keze után, ahogy ő tette, amikor először mentünk táncolni. - Csak gyere...- És szelíden levezetem a lépcsőn, mintha csak gyerek volna, és én az anyja.
Központi záras autóm messziről kinyitom, halkan csippan, ahogy felszabadul a zár. Elengedem a kezét az autó mögött, és most én vonok vállat.
- Nekem tökéletesen megfelel- mondom mosolyogva. Biztos nem ilyen autókhoz van szokva, de ez van.

Sebastianból is kibújik egy férfiúi tulajdonság. Hiú. Sosem gondoltam róla, mégis számít neki a külseje, legalábbis most úgy tűnik, emiatt aggódik a legjobban. Nem számít. Nem számít, hogy néz ki, mi van rajta, hamarosan úgysem lesz semmi. De ezt nem árulom el.
A szépségről (jobban mondva a külsőségekről) beszélünk, és megosztom vele nézeteimet. Páran szembe nevettek már ezért, de én pontosan tudom, miről beszélek. A szépség önmagában nem sokat ér, ha a lélek rohadt a testben... És ha nemes egy szív, felül tud írni olyan hiányosságokat, ami a szemnek kedvez. Néha többet is. Ha Sebastian arra gondolt, amire én, igenis bárkit megszépíthet a lélek vagy az ismeret.
Valami baja van most a külsejével, de én sosem tagadnám le őt, nem szégyen vele mutatkozni (akkor sem, ha most kicsit le van amortizálódva), de hogy megnyugodjon, meggyőzöm, lehetünk kettesben is (nem kívánom tömegbe csábítani). És hogy elintézhetem, kettesben legyünk, felkelti az érdeklődését. Titkaimat megtartom magamnak.
- Aha!- mondom és kuncogok. Szegény, fogalmam sincs, mennyire viseli jól a meglepetéseket. Lehet, ha meglátja, mi a tervem, hörögve rázza majd a fejét, hogy: "ne, ne, csak ezt ne"! Upsz, fogalmam sincs, mit teszek ebben az esetben. Kitalálok vaami mást. Valószínűleg. Szerencsére, észreveszi, hogy meglepetésre készülök (bár valóban nem tudok a szülinapjáról, ez valahogy kimaradt), és nem tesz kifogást, így az előbbi félelmeim is elpárolognak...
Elindulunk, lefelé a lépcsőn, a kicsi kocsim megmosolyogtatja, és én meg kuncogok.
- Vezethetnél, ha tudnád, hova kell menni..., de rám bíztad magad...- emlékeztetem, kedvesen, megállva; még mindig esélyt adva, hogy azt mondja, nem akarja. Csak reménykedem, hogy nem teszi. Úton vagyunk. Már annak is örülök, hogy kimozdult. Nagyon sápadt, nem úgy néz ki, mintha találkozott volna a nappal mostanában.
- Egy új élmény.... - vigyorgok, ez talán az Aladdin egyik betétdalának a címe, de sejtésem szerint Sebastian szereti a rajzfilmeket. Honnan tudott volna Arielről? ) Oké, olvashatta a mesét is, de pszt. Had legyek álmodozó!)
- Jaj, ne feszengj már ennyire, jól vezetek!- csapok egy kicsit a térdére, amikor látom, hogy maga alá húzza; remélem, nem fél mellettem? Hát hol akkor a bizalom?
- Á, dehogy. - Dánia? Nem vágom, de poénkodok- Félúton megállunk. Tankolni.
Bekötöm magam én is, aztán kinavigálom magunk a parkolóból, és aztán suhanunk a nagyváros forgatagában... Egy magas épület alá gördülök, nem egészen 20 perc múlva, szándékkosan a hátsó bejáratnál, hogy Sebastian ne jöhessen rá azonnal, hol vagyunk. Hacsak nem ismeri a környéket... talán szerencsém lesz, és nem... Alagsori parkoló, leteszem a kocsit, behúzom a kéziféket, kikapcsolom a világítást.
- Gyerünk- mondom, és mosoly bújkál bennem. Szokás szerint Sebastian keze után nyúlok.

Az, hogy behívott volna, és filmeztünk volna a kanapén..., árulkodó. Sebastian inkább mozgalmaséletű a szememben, mindig menne, mindig mozogna, akkor sem nyugodt, ha fekszik. De most le van lassulva, be van gubózva, és megérzéseim miatt majdnem el is árulom magam. Azaz... A levegőben maradt kérdés is segít, és tudom, nem vágyik igazán emberek közé, de a kedvemért kimozdul (bár nem tudom, mennyire súlyos a helyzet).
Az autóban már humorizálunk egy kicsit, autómat varázsszőnyegnek nevezi, és bennem a vágy, hogy módosítsak minden tervemen, és azt kérdezzem, hova menne szívesen. Félek a negatív válaszától, a vállvonástól, és inkább döntöök helyette. Azaz már döntöttem, bár időnként visszaigazolást keresek, nem mentem-e túl messzire, nem akarok-e túl sokat...
- Nem probléma, vágunk belőle legközelebb, csak panaszkodj!- kacsintok, ciccentek, juj, de morbid. Én is magas vagyok, ráadásul a pedálok is szűkítik a teret, mégis elvagyok... Bár tény, kezdetben nekem is szokatlan volt. (Opelen tanultam vezetni)
- Ügyes vagy, de nem nyersz tőlem információt- vigyorgok, amikor szóba kerül az út, Dánia, a tankolás, meg miegyéb.
És aztán elcsendesedik... Nézi a forgalmat, vagy csak az esti utca fényeit... Szinte álmából keltem, ahogy leparkolunk. És fogalma sincs, hol vagyunk. (Szuper!)
- Sebastian... egy sötét sikátorban is tudnék olyat mutatni, amitől jobb kedvre derülnél- mondom magabiztosan, de bele pirulok. Hű, ha ezt Lio hallaná, elverné a fenekem!
Kuncogva nyúlok a keze után, és amikor megfogja, a lift felé vezetem. Sokadik emelet, jól ismert út... (Maradjon egyenlőre titok). Megáll a lift, és mi kilépünk. Hosszú folyosón, célirányosan megyek egy ajtóhoz, kopogok hármat, és amikor nyílik az ajtó, mosolygós arcba ütközöm.
- Hello- köszöntöm Attilát, egy magyar fiút, akinek apa mutatott be- Két főre, párosan... szabad? - kérdezem titokzatosan, aprót kacsintva, hogy ő se szólja el magát. Aprót bólint, csillan a szeme. Rá mosolygok. Aztán Sebastian felé fordulok.
- Egy jó ismerősöm, Kovács Attila- és aztán a sráchoz fordulva őt is bemutatom.

- Tetszenél, nem vitás, de jobban teszed, ha nem panaszkodsz, még véletlenül megsértődök, hajlamos vagyok rá- Dehogy vágnám le a lábát! S bár vevő a humorra, érződik, hogy nem az ő stílusa, magamra is kenem az egészet.
- Mikor hogy...- vonok vállat. Időnként kiborul belőlem a szőke nő, a buta Lia, és van, amikor a hallgatásommal tudok sírba kergetni másokat. És Sebastian is hol fecseg, hol nem... Bár szórakoztatóbb, amikor beszél, ez tény, de nem minden az "üres" duma.
A sötét sikátorról több dolog is eszembe jut, elsősorban az, milyen klasszul el lehet ott bújni; bár egyedül be nem mennék egybe sem. Ha viszont arról van szó, hogy más lehetőségem nincs, Sebastiant bárhol el tudnám szórakoztatni. (Valószínűleg nem énekelgetnék neki)
- Hej, de jó ilyenkor az élénk fantázia!- nem kétséges, mi jut eszébe, nekem is eszembe jut, csak titkolom. A macska ellenben, nekem eszembe sem jut. Hűha, ez jelent valamit?
Továbbra is titkolózom, és egyre jobban izgulok, bár úgy látom, Sebastian sem olyan rongybaba már, mint amikor rá találtam. Mintha a kiváncsiság halovány szikrája is éledezne benne... és nem ez az egyik bizonyítéka, hogy él? Ó, halleluja, máris elértem valamit. Gyorsan suhan a lift, s mi szótlanul bámuljuk egymást (én legalábbis őt bámulom, ő meg aztán nézheti akár a liftgombokat is) XD
Konktét ajtóhoz vezetem, jelöletlen, csak én tudom, hogy VIP részleg, és azt kívánom, legyen számunkra hely. Van. Hála a jó Istennek! Attila nyit ajtót, már jónéhányszor találkoztunk, bár többnyire egyedül, vagy a csajokkal jöttem ide. Bemutatom őket egymásnak.
Sebastiant most látom először igazán zavarban, és amikor a kezem után nyúl, és enyéim közé fűzi ujjait, gyengéden megszorítom. Míg egy ajtó felé vezetem, közelebb hajolok hozzá, és a fülébe súgom:
- Csak még egy perc....
Jaj, nagyon szemét vagyok? Kicsit élvezem, hogy parázik. Mégis, mi járhat a fejében? Elraboltam? A szerveivel akarok kereskedni? Erotikus műsort szerveztem neki?
A szoba, ahova belépünk, illatgyertyákkal van tele, csak az ad némi (sejtelmes) fényt, és meditációs zene szól halkan a falakból. Két ágy áll a szoba közepén, egymástól kb fél méterre. Speciális ágyak...
- Szép estét...- némi akcentussal köszönt két vietnámi lány, és Sebastianra tekintek, vajon mit szól a dologhoz. Vajon kitalálta már, hova hoztam? (És ó, még közel sem látott mindent!)

- Aham, persze ám! Mázli, hogy eddig nem láttad!- bólogatok, és bár nem jellemző, néha tényleg elgurul a gyógyszerem... De attól bizonyára megijednék, ha haragot látnék rajta (vagy közönyt). Nincs annál rosszabb!
Időnként már felnevet egy kicsit, bár még mindig nem a szokásos Sebastian féle feeling leng körül minket... Ma még csak egyszer bókolt, és csak kétszer puszilt meg... Hát..., van ilyen.
//Hát izé... Kikaptam volna, ha irányítalak. Bámészkodj csak nyugodtan. Úgyis tudom, hogy fél szemed mindig rajtam legelteted, ha velem vagy... //
Suhan a lift, ajtó, Attila, bemutatás, némi türelmetlenkedés.
- Az idő relatív- nézek rá komolyan. Ha arról van szó, egy perc végtelen hosszú és meglehetősen kevés idő is lehet...
Bevezetem egy belső szobába, és kiváncsian lesem, Sebastian hogyan reagál. Nem lehet már titok, hogy tesztmasszázsra hoztam (nem csak, hanem is, de ez az első lépcső, és a többi még titok). Nem igazán lelkes, és azt mondja, velem is beérné. Kissé lehiggadok.
- Sokkal jobban csinálják, mint én... Nem is csak simogatnak... - húzom fel a vállaim, és most nem egészen értem, mit is kéne mondanom. Talán, hogy mit választhat (ha akar egyáltalán)?
- Különféle masszázstechnikák közül választhatsz... Van lazító , nyugtató, regeneráló és kifejezetten fájdalomcsillapító hatású, különféle olajokkal, krémekkel, csokoládéval...- sorolom neki, és remélem, valamelyik elnyeri a tetszését.
A hangulatért nem én vagyok felelős, az itt mindig ilyen, főleg, ha páros masszászt kér valaki (mintha számítana a romantika, amikor az ember lazulni akar). Közelebb lépek hozzá (megint), és a derekára fűzöm az egyik kezem.
- Nem erőltetem, ha nem akarod. De segítene, azt hiszem. Feszes vagy és merev, el tudnál lazulni, és aztán pihenni is van lehetőségünk, helyünk... - nógatom egy kicsit, hátha...

Bármennyire szeretném elhitetni Sebastiannal, hogy én sem vagyok tökéletes, és nekem is vannak hibáim, mintha nem akarná elhinni, hogy bizony... (és az egyik ilyen a sértődékenység. Beszélnie kellene erről Lioval! Neki erről tuti más véleménye van)
- Én vagyok szerencsés, nem te!- mondom neki, és vigyorgok én is. Lehet, hogy ez is bók volt? Aranyos. Főleg, ha tudnám, milyen békítő módszerek futnak át a fején... (azt meg én javasolnám Lionak).
Bár ma nem ide készültem, mindig jól esik, ha végigmasszírozzák a testemet. Utána mindig úgy érzem, mintha kissé újjá születtem volna, és úgy érzem, ez most Sebastianra is ráfér. Mint egy lemerült Duracell-nyuszi.
Nem értem pontosan, mi baja az idővel. Eddig nem beszéltünk róla, mennyi ideig volt saját lakása rabja (önnön elhatározásából), én pedig nem sejthetem, hogy ezt tette magával. Csak annyit látok, hogy rossz színben és rossz formában van, hogy fogyott, és ráférne némi revitalizálás. Így jutott eszembe a masszázs.
Ha azt hiszi, hogy holmi simogatásra hoztam, vagy hogy erotikus élményekben akarom részesíteni, most rossz nyomon jár. De mint sokszor, most sem a saját érdekeimet tartom a szemem előtt. Elnevetem magam, hogy elkomolytalankodja a csokis masszázst. (Nem sértődöm meg, remélem, a hölgyek sem, akik türelmesen várakoznak, tőlünk kissé távolabb álldogállva.)
- Nézd, szeretném, ha kipróbálnád. Adj egy lehetőséget. Mondjuk 5 percet. Ne, ne annyit... 10-et...- kérem tőle. Az első 5 perc szörnyű lehet, főleg, ha eddig még sosem masszírozták meg rendesen. De aztán tetszeni fog neki, ebben szinte biztos vagyok. És utána..., meg holnap... Mintha új embert gyúrtak volna belőle! Szépen nézek rá, megölelem a derekát, és jó jelnek veszem, hogy ő is megölel, és finoman megpuszilgat az orra hegyével.
Megint viccel egy kicsit, de értékelem, mert legalább próbálkozik, aztán sóhajtva mondja, rossz hete volt. Elszomorodom. Észre kellett volna vennem. Hamarabb beavatkoznom (?) Nem lehetek mindenki megmentője, és nem ismerem a magánya okát, de mégiscsak a barátom, az lenne tőlem elvárható, hogy támogassam, amikor szüksége van rá. Jaja, szüksége. De vajon tudja, hogy szüksége van rá, vagy csak én gondolom így? Néha bizonytalan vagyok azzal kapcsolatban, mikor válok terhessé. (Sosem akarok az lenni)
- Nagyon remélem, hogy úgy fogod gondolni, jól jártál velem... miattam...- kacsintok rá, és megnyitom az ajkaim az ajkai előtt, kicsit hosszabb puszira összeforrva, mint az imént.
- Naná. Vetkőzni kell. Nem vagy szégyenlős, tudtommal, úgyhogy levehetsz mindent. Kapsz egy törölközőt a derekadra. Énrajtam sem lesz más...- mosolyodom el, és beterelem az öltöző fülkécskébe; én például nem szeretek mások előtt vetkőzni. Sebastian ugyan nem zavarna, és majd 10 perc múlva már a két lány sem, de most még... igen.
- Csináljam én? - súgom a fülébe, és kuncogok. Bár az idő nem alkalmas, hogy elcsábítsam, és jelenleg nem is célom ez, az arcát szeretném látni. Remélem, megnyúlt egy kicsit. Szívesen levetkőztetem, ebben én is gyakorlott vagyok.
Elsőként hason fekszünk az asztalon, és én Sebastianra nézek. Kíváncsi vagyok az első reakcióira. A lány, aki mellé állt, arról érdeklődik, fáj-e neki valamije, és közben a kezébe masszázsolajat dörzsöl, melenget. Aztán feltérképezi Sebastian hátát. Ezzel párhuzamosan velem ugyanaz történik. A vállam és a nyakam fáj most legjobban, az elmúlt napkban több teher volt rajtam, valószínűleg a nyakam el is feküdtem... Jaj, de finom...

Sebastian rábólint a tervezett programra (nem tervezett, légből kapott, de éppen jól jött ki), és hagyja magát akaratomnak alávetni, azaz magát masszíroztatni. Mielőtt odáig eljutnánk, kapok néhány puszit (csókot is), nincs ellenemre, jól is esik; szóljon meg, aki másképp döntene a helyemben. (Kiverem a fogát. Höhö. Agresszív vagyok. A gépem helyett.) Eljutunk az öltözőig, de maga vetkőzik, attól tartva, hogy merevebb lenne, mint szükséges, ha kezembe venném a dolgokat (pedig azt fel sem ajánlottam).
//Ez csak visszavágó a "terhesség"-re //
- Á, szóval otthon...- kérdem sejtelmesen. Nem megyek a dolgok elé, nem tudom, mire fog vágyni legjobban, ha innen elmegyünk... Ha azt hiszi, a masszírozás az egyetlen élmény, amiben ma részesül, hatalmasat téved. És van némi reményem arra, hogy ilyesmit korábban nem csinált még soha. Ha még soha nem is masszírozták?!
Egyedül vetkőzik, vetkőzöm én is; nem zavar a közelsége, a meztelensége, a meztelenségem. Ez még csak az este eleje, hosszú időt tervezek kettesben tölteni vele, és ha igaz, úgy fogja magát érezni, mintha újjá született volna. Legkevesebb, amit tehetek érte, hiszen ő is új embert faragott belőlem.
Gyanútlanul (vagy bizalommal) fekszik le az ágyra, és a hölgy kezelésbe veszi (az ő nevüket nem tudom megjegyezni; sokan is vannak, hasonlítanak is egymásra..., oh, én sem vagyok tökéletes. Mindig aktuálisan szoktam megkérdezni). Szakértő kezekbe került, ezek a lányok tudják, mitől döglik a légy, és ha pillanatnyilag fáj is, amit csinálnak, meglesz a hatás.
Látom az apró fintorokat, hallom a roppanásokat és az apró nyögéseket, de mivel belőlem is hasonló hangok szoktak kitörni, nem foglalkozom velük. Ahogy a lányok sem. Volt már itt olyan beteg is, aki kiáltozott..., hát, Istenem, nem vagyunk egyformák.
- Csak lazíts... Ha megfeszíted az izmaidat, kétszer olyan erősen fogja nyomni...- kuncogok Sebastianon, de a javaslatom komoly. Megfeszített izmot nem lehet kezelni, muszáj, hogy segítsen...- Első alkalommal fél óra elég lesz, legközelebb majd nyújtjuk az időt...- kacsintok rá, elvégre ebben neki is lehet tapasztalata: bármilyen testi dologról van szó, nem mehetünk azonnal fejjel a falnak. Többet ártanánk...
Szóval... eltelik a fél óra, Sebastian (gondolom) hősiesen tűri, hogy széttrancsírozzák a hátizmaiban felgyülemlett csomócskákat. Lelazítják a hátát, a derekát (ahogy az enyémet is), aztán mellé lépek, ahogy az ágyon ül, és kap egy puszit a bátorságáért. (Olyat, amilyet kér.)
- Szereted a meleget? - s már húzom is magammal a finn szaunába, ami közel 90 fokosra van felfűtve. Ketten vagyunk, kényelmesen el lehet nyúlni.