Azt hiszem, ezt nem gondoltam át megfelelően. Mármint, csak úgy rámondtam, hogy igen, persze, megtaníthat úszni és tényleg örülök neki, de... ez iszonyat kínos lesz! Főleg, hogy egy uszodába jövünk, mi több a suli uszodájába, ahol mások is láthatnak, méghozzá leendőbeli sulitársak. Csodálatos lesz, komolyan, néha a fejemet verném a falba az ilyen ötleteimtől. Én úgy félek a víztől, tudom, előre tudom, hogy hisztis leszek. Még ha egy élményfürdőbe mennénk, akkor nem is tudom, megmondhatnánk, hogy én kicsiben kezdem és nagy bőszen belecsücsülhetnék a gyerekeknek szánt, bokáig érő vízbe. De nekem már az is abszolút haladás lenne! Persze, biztosan nem fog mély vízbe vinni, de én egy kanál vízbe is bele tudok fulladni, eskü, képes vagyok rá. Emlékeztek még? Lépten-nyomon katasztrófa, na igen, ez vagyok én. Ami körülöttem elromolhat, az el is romlik, ó, de még mennyire!
Viszont már nem visszakozhatok, nincs megállás. Az öltözőben felvettem a csini, rózsaszín bikinimet, ami pont olyan csíkos és bohókás, mint én, a személyiségemet tükrözi alapvetően. Meg persze bolyhos törölközőt is hoztam, mert a simák olyan durvák lesznek, ez viszont olyasmi, mint egy plüss és olyan jó érzés, ha az ember magához öleli! Szóval már az öltözőben bekaksiztam majdnem a víz gondolatától. Kellett a lelki támogatás, így a törcsimet ölelgetve léptem ki és vettem egy nagy levegőt. Ahogy körbenéztem, nem voltak sokan, hála istennek, nem kell nagy közönség a szenvedéseimhez. Egyedül is épp elég jó lesz megélni őket. De ahogy mondtam, nincs visszaszívás, Usui is eljött... ja igen, hol is van?
Ahogy körbenéztem, megpillantottam, nem is olyan messze tőlem, ahogy olvasott és ettől megfeszültek a karján az izmok, lévén egy elég vaskos könyvet tartott a kezében. Jaj ne, régóta vár rám? Késtem? Azt sem tudom hány óra van! Pánik, pánik, pánik!
Na jó, nyugi, semmi baj, nincs semmi baj. Nem kések sokat. Viszont, ahogy végigpillantok rajta, nem tehetek róla, de megremegnek a térdecskéim. Azt hiszem, kicsit el is pirulok, kicsit feljebb emelem a karjaimat, amik még mindig a bojhos törcsimet ölelik és lehajtom a fejem, hogy a puha anyagba fúrjam kicsit. Nagy levegő, nyugi van. De be kell mennem a vízbe! Hogy lehetnék mégis nyugis?! Én egy betoji nyuszi vagyok!
Ennek ellenére ahogy kifújom a levegőt, a lábaim megindulnak Usui felé, az arcomra felül az ezer wattos vigyorom, már a törölközőt is csak szolidan ölelem, nem úgy, mintha azon múlna az életem.
- Megjötteeeem! - Jelentettem be lelkesen, amikor a férfi mellé értem. Oldalra hajoltam, majdnem fejjel lefelé néztem rá, pedig csak a haja alól szerettem volna megpillantani az arcát. - Mit olvasol? - Kérdeztem, miközben felegyenesedtem, majd a könyvre siklott a tekintetem, aztán vissza Usuira. De nem az arcára... a fenébe!
Szemkontaktus, szemkontaktus! Nincs felsőtest! Szemkontaktus. Gyerünk, menni fog az, csak a szemét! De kockák... és váll... de a szeme! A szeme. Azt kell nézni. Vagy az arcát. Igen, az arcát.
Legszívesebben sírva rohannék haza.

- Váó... - Motyogom már felegyenesedve, kétségbeesetten keresve a szemkontaktust, mert ugye, az kell ide, az kell a népnek! Nem illik mást megbámulni. - Könnyed délutáni olvasmány, hm? - Kuncogom el magam, igen, egy kis nevetés, az kell nekem. Kapok az ötleten, ez mindig felszabadít, csak egy kis kacagás kell, hogy ne legyen zavarban és normálisan tudjam kezelni a helyzetet. Veszek utána egy nagy levegőt, úgy mosolygok rá, ahogy összecsukja a könyvet, majd feláll és nyújtózkodik... Usui nyújtózkodik... nyújtózkodik... nyújtózkodik...
Hoppá! Föld hívja Demetriát! Megvagyok, én nem bámulok, nem én. Amikor pedig megkérdi, mi az, kissé megszeppenten pillogok rá. Nekem egyértelmű volt, már nem vagyok igazán zavarban, szóval nincs semmi baj. Ha nem gondolok a vízre, nem lesz semmi baj.
- Semmi, csak jól nézel ki. - Nevezem nevén a gyereket, révén eddigi tapasztalataim azt sugallják, hogy Usui jobban ért az egyszerű és egyenes dolgokból. De én... én nem vagyok egy határozott, egyszerű, egyenes ember. Nagyon nem. Most már kimondtam, nincs visszaút. Viszont ő... még csak egy rossz pillantást sem vet rám. Véletlen sem. Ennyire rosszul néznék ki? Biztosan rosszul nézek ki, nem vagyok valami nagy szám, ezt eddig is tudtam! Jaj, neeee, a sportosokra bukik, mi? Az izmos csajokat bírja, rám meg rám sem néz, nem szereti a gebéket, óóó, vagy a husis lányok jönnek be neki! ... Miért gondolkozon én ezen ennyit? ÉS MÁR MEGINT KIT KÉRDEZGETEK? ÉS KI FOG VÁLASZOLNI?!
És ilyen lelki állapotban nekem szögezi a kérdést, hogy felkészültem-e.
- Nem! - Vágom rá, kétségbeesetten, mint elsőre szerettem volna, rémülten pillantva rá, kissé gyorsabban szedve a levegőt. Kezeimmel szorosan fogom a törcsimet, gyűrögetem, húzogatom. Csak akkor sóhajtok egyet és teszem le, amikor azt mondja, zuhanyozzunk le. Én pedig csak lerakom egy kissé darabos mozdulattal, a szívem zakatol, olyannyira, hogy a mellem mindjárt kiugrik a bikiniből, legalábbis ezt érzem. Na az lenne még a király!
De zuhanyozni jó, zuhanyozni okés. Minden nap csinálom, ez csak nem lehet olyan rossz. Lassan összefogom a hajam egy kontyba, hogy ne legyen majd útban, amikor úszok, mert vizesen aztán az amúgy is rengeteg hajam még többnek tűnhet. De azt hiszem, ebbe a zuhanyzásba nem fogok belehalni. Na, majd az elkövetkezendő dolgokba... abba fogok. Igen, belehalok!

Nem, egyáltalán nem hatotta meg, hogy kimondtam, hogy megmondtam neki, hogy jól néz ki. Pedig azt hittem... valami... áh, hülyeségekben reménykedek. Ez biztos ilyen mazochista jellemző, szeretem a csalódást. De amúgy is, miért nem mond rólam semmit? Nem merem megkérdezni, mit gondol, neeeem, ahhoz túlságosan félek a választól. Mindenkinek jobb lesz, ha nem kérdezek semmit, mondhatnánk úgy is, hogy ez a világegyetem érdeke. Egyszerűen lenyelem a tantuszt, és inkább azon pánikolok, hogy be kell mennem a vízbe, mert ugye a nyugalom nem játszik, most nagyon nem. Ez a huszonkettes csapdája!
Viszont amikor bevallom, hogy nagyon nem vagyok felkészülve, de még mennyire nem, na akkor látom a szemein (igen, sikerült, a szemei!), hogy lassan felfogja a helyzet komolyságát. Ez nem hiszti, nem vonakodás, ez tömör kétségbeesés-pánik-félelem koktél. Bár azt hiszem ő is megrészegedett valamitől, vagy most én feltételezhetném, hogy be van szívva, mert hozzámért. De nem tudok erre koncentrálni, túlságosan figyelek arra, amit mond. Nem tehetek róla, amikor ilyeneket ígérget nekem, akkor nem tudok nem megnyugodni kicsit, valahol a lelkecském mélyén. Picit el is nyílnak az ajkaim, de végül összekapom magam és csak bólintok egyet, jelezve, hogy megértettem. Na, ilyen is ritkán van, amikor nem érzek beszédkényszert. Usui jó hatással van rám, azt hiszem... vagy csak a tudat teszi, hogy mindjárt, mindjárt bele kell mennem. De már nem pánikolok úgy, látványosan, csak éppen a gyomromban van némi rossz érzés, de az is elviselhető. Megígérte, de meg bizony, hogy nem lesz semmi baj és vigyáz rám és fogja a kezem is, nyújtja felém, ha bemennék. De... be akarok én menni?
Végül odamegyek a létra mellé, éppencsak a nagylábujjam hegyét beleérintem a vízbe. Hűvös és nedves, két dolog, amit nem igazán szeretek. Brr. Inkább visszahúzom, leguggolok a parton, bizonságos távolban, hogy bele ne essek és átölelem a térdecskéimet.
- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? Jobb kérdés, biztos vagy magadban? Mert, azt hiszem, kettőnk közül valakinek annak kéne lennie, és nem én vagyok az a fél. - Vigyorodok el végül, miközben szemezek a vízzel. Azt hiszem még sosem voltam ilyen mély vízben, legalábbis innen nagyon-nagyon mélynek tűnik, olyan érzésem van, mintha elmerülnék benne és ez nem túl jó. Van kapaszkodóm, egy élő is, meg a part is, de ezt még át kéne gondolnom párszor...
Nem lehet! Itt és most, bele kell mennem és szembenézni a félelmemmel, mert ez nem állapot, de még mennyire, hogy nem! Talán így már le tudok menni a partra, mint a normális emberek, és nem csak bokáig merek majd belemenni a vízbe. Mondjuk, ott azért a hullámok félelmetesek, ó, de még mennyire. Nem ilyen sima, nyugodt, tiszta, átlátható vizecske, mint ez. Ott akár le is eheti egy cápuli a lábaimat, lábak nélkül meg nagyon rosszul néznék ki. Már megint terelem a témát.
- Na jó... - Sóhajtottam, miközben kissé remegő térdekkel, bent tartott levegővel másztam lefelé a létrán, közben próbáltam kiüríteni a fejemből a pánikoló gondolatok hadát. Lüktetett a fejem tőlük és ahogy egyre lejjebb jutottam, egyre hűvösebb volt a víz (és nedvesebb), a libabőr kellemetlen érzése végigszaladt a gerincemen, egészen a nyakamig. A létra borzalmas volt, de amikor leértek a lábaim, akkor tudtam, hogy nem a végtelenségig kell lemennem. Egyben engedtem ki a levegőt a tüdőmből, miközben éhes keselyűként kaptam el Usui kezét. Semmi baj, fog engem, nem enged el, nem fulladok meg. Csak ne legyen vizes az arcom, csak ne legyen vizes... semmi másom.
- És most? - Kérdeztem, de még engem is meglepett, milyen megszeppent, vékonyka a hangom, ahogy felpillantottam rá és pillogtam kissé. Oké, megvolt az első lépés, itt vagyok. Állni nem olyan rossz, csak félelmetes, de állni kint is tudok, úszni viszont a levegőben még nem, nem mintha most rögtön le kéne úsznom egy maratont, de fogalmam sincs, mi lesz a következő lépés... és remélem, nem szorítom el a kezében a vérkeringést.

Csendben, egy apró gombóccal a tokromban hallgatom, hogyan tovább. Aprókat bólogatok, miközben beszél, de egyre inkább úgy érzem, hogy legszívesebben szaladnék ki a partra, az öltözőig, hogy megszárítkozzak. Aztán egy sarokba kucorogva, őrült módjára dúdolgatnék egy dalt és soha többé nem jönnék ki onnan, legalábbis jelenleg ehhez van kedvem. Mindenhez több kedvem van, mint itt ácsorogni a vízben, de valószínűleg mindketten tisztában vagyunk vele.
- F-felfeküdni...? Mármint... nem lesz lent a lábam? - Kérdeztem kissé bátortalanul, de aztán megköszörülöm a torkom. Mitől ilyen vékony a hangom? Azon kívül, hogy átmentem betoji nyuszi üzemmódba, mert az oké, azt aláírom, de legalább beszélhetnék normálisan. Gyerünk, Deminyúl, szedd össze magad, még ha be is vallod, hogy gyáva vagy, legalább próbálj meg úgy tenni, mintha nem akarnál az lenni és nem fogadnád el teljes mértékben!
Az önlelkesítés után kicsit elgondolkozok a dolgokon, amit mondok és ez a végkimenetel, nos, meglehetősen csábító. Megszokni a vizet furának hangzik, de nekem nem is muszáj annyira szeretni. Valószínűleg épp elég, ha elviselem. Pont annyira, hogy ne csináljak a bugyikámba a látványától is, ennyire pont elég lesz. Nagy sóhajjal próbálom elnyomni az akkut gyomorgörcsöt, ami a vízbe mászás óta rámtört. Hajaj, nem akarom én ezt, nem akarom... nem...
- És öhm... lebegek magamtól is? Csak úgy fent maradok a vízen? Húúhaaaa... - Ez volt a lehető legtapintatosabb kifejezésen arra, hogy ez félelmetes. Húha. Mától csak ezt fogom használni, hogyha nem akarok félős nyuszinak tűnni. Pedig az vagyok, esküszöm, hogy az vagyok!
- Gyerünk, vágjunk bele! - Beszélek a saját érzéseim ellen, mint valami gyogyós és ettől sírni lenne kedvem, de helyette a semmiből jött lelkesedéssel és elhivatottsággal indulok meg egy pár lépést, szabad kezem is belerakom a vízbe, mert miért is ne. Viszont még mindig szorítom Usui kezét, és távol sem megyek tőle, ha nem jön velem, az biztos, mert elméletileg van itt úszómester, de mire az ideér én már háromszor megfullasztottam magam. Meg amúgy is, az úszómester bácsi nem ígért nekem semmit, Usui meg igen, mindenféle szépet, én pedig elhittem neki, szóval nagyon remélem, hogy nem fogok csalódni és tényleg nem lesz semmi baj. Bizony, nem lesz semmi baj. Kicsit csapongó a hangulatom, nem?

- Ajaj... - Nyökögöm, amikor bizonyosságot nyer, hogy bizony nem lesz lent a lábam. Várjunk csak, akkor tulajdonképpen repülni fogok? Brr, még repülni sem repültem soha, talán azzal kezdhetnénk. Elég beteges, hogy egy repülőből kiugrani jelenleg kevésbé tűnik ijesztőnek, mint egy kis víz, mint egy ilyen medence. Na, pont ezért vagyunk itt, hogy ezeket a beteges félelmeket elnyomjuk bennem, hogy szembenézzek vele. De senki nem mondta, hogy ilyen nehéz lesz!
A séta nem olyan rossz, főleg úgy, hogy van aki fogja a kezem, mert hát az sokat jelent, egy biztos kapaszkodó. Amúgy a parttól sem megyek túl messze, ott is meg tudok kapaszkodni, csak az éppen nem húz ki és nem éleszt újra, ha esetleg meg találnék fulladni, csak úgy, véletlenül. Usui rendőr, biztos kapott ilyen képesítést, bár most már késő ezen aggódni, már itt vagyunk.
- Bízok. - Bólintottam, miközben nyeltem egy nagyot. Persze, hogy bízok benne, ha nem bíznék benne, az uszoda közelébe sem jöttem volna vele. Aztán itt az ideje, hogy ne csak attól féljek, hogy meg fog történni, hanem attól, hogy éppen történik. Hevesen ver a szívem, a fülemben is dübörög a vér, figyelnem kell Usui szavaira, hogy meghalljam őket. Nyelek egyet és próbálom elképzelni, de most nekem sem annyira megy, így, hogy egyre inkább az uszoda tetejét nézem. Jaj, ne, ahogy fordul velem a világ, borzalmas, inkább szorosan behunyom a szemeimet, és akkor már könnyebb elképzelni. Érzem, ahogy a füleim megtelnek vízzel, tompa zúgás és éteri hangok töltik meg a világomat. Vajon mit érezhet egy falevél? Ilyen lehet neki is a vízen? Semmi más, csak tompa hangok, a sötétség, némi ringás. Egy levél biztosan nagyonn biztonságban érzi magát, mint én, de mitől is félek jelenleg? Nem tudom, ahogy lehunytam a szemem, elfelejtettem. Ez a jó a gyakori álmodozásban... de a rossz része most következik. Ki kell nyitnom a szemeimet, pilláim alól, félve pillantok Usuira és egy mély hümmögéssel konstatálom, hogy megcsináltam és lassan talán sikerül elengednem magam. Bár nem igazán tudom, mit beszél, mert nem értem rendesen, csak azt látom, hogy a szája mozog. Na jó, ha ő magabiztos, nekem is annak kell lennem... legalább kicsit.

Ha lehunyom a szemem és elképzelem, hogy máshol vagyok, bármit túlélek, azt hiszem. Mert akkor tulajdonképpen nem vagyok ott, a testem ott van, de a lelkem, az elmém nincs, messze jár, másfelé kalandozik. És amikor kinyitom a szemem, az érzések bennem maradnak, nekem ez olyan könnyen megy. Sajnálom, hogy Usui nem tudja ilyen könnyen befolyásolni magát, még csukott szemmel sem tudja elengedni magát annyira, hogy máshova repüljön. De egyszer megtanítom neki, hogyan kell, még kitalálom, hogy fogom csinálni, de biztos sikerülni fog!
- Már nem. - Válaszolom neki őszintén, mert most elég közel hajolt, hogy értsem, amit mond. Nagyon érdekes, ahogy a vízen keresztül tompán jut csak el hozzám a hangja. Mintha valami távoli világból szólna hozzám. Pillogok rá kicsit, amikor lenyomja a lábaimat, de lassan leesik, mi is a feladatom. Azt észre sem vettem, hogy elengedte a hátam, nem arra koncentráltam. Várjunk... elengedte a hátam? És magamtól lebegtem? Most meg magamtól állok fel, de az nem akkora teljesítmény.
Viszont az, hogy ezt megcsináltam, számomra annál nagyobb dolog. Mármint oké, külső szemmel nem lehet olyan különleges, de én 19 év alatt egyser sem voltam térdnél mélyebb vízben, nemhogy elengedjem az alját! Szóval a lendülettel, amivel felálltam, úgy borultam szélesen vigyorogva Usui nyakába, mert hát ő volt ott. Mellesleg neki köszönhetem. Szóval megérdemelte a nagy mackóölelést, ahogy nyaka köré fontam a karjaimat. Tudom, hogy nem szereti, de nem érdekel, kivételesen nem érdekel.
- Megcsináltam! - Lelkendeztem neki nevetgélve, miközben elengedtem, mielőtt még a felszabított erőtartalékaimmal megtalálom fojtani... tök véletlen persze. Direkt sosem csinálnék ilyesmit. - Illetve, megcsináltuk, mert hát, a ha te nem vagy, a lábujjam lesz csak vizes, szóval megcsináltuk! - Helyesbítettem lelkendezve, nem lettem bátor tőle, nem engedtem el teljesen és ezentúl sem fogok ugrálva és jókedvvel víz közelébe menni.
- Az az igazság, hogy én nagyon szívesen feladnám itt... de ne hagyd! - Kértem nevetgélve, mert én nagyon elégedett vagyok ezzel az eredménnyel, de tudom, hogy ez nem is igazi eredmény. Valahol, mélyen az agyam egy hátsó, elhanyagolható pontjában én is tudom, igen. De ügyet sem vetek rá, most igenis én találtam fel a spanyol viaszt, legalábbis úgy érzem magam. És fülig ér a szám, de nem tudom, továbbra is így lesz-e, mert nem tudom, Usui mit talál még ki nekem, de... úgy látszik, tudja, hogy kell bánni velem. Ami fura, mert nem ismerem olyan régóta, de úgy látszik, könnyen megtanulta a Demetria-nyelvet.
Ehh... ilyen átlátszó vagyok? A pasik a titokzatos csajokra buknak, nem? Gondolom ő is. Már megint ezen gondolkozom...

Meglepő, hogy Usui csak úgy hagyja, hogy megölelgessem és lelkendezzek, na meg az enyhült vonások és a dicsérő szavak is kicsit furcsák. De olyan jól esnek, simogatják felkavarodott kis lelki világom és nagyon örülök nekik. Ez olyan, mint kiéhezett, szeretetéhes kiskutyának egy kis simogatás és jutalomfalatka.
- Nem igaz, nem csak az én érdemem! - Erősködök kivételesen, szélesen vigyorogva, mintha nem is tudom, éppen most váltottam volna meg a világot vagy találtam volna fel a rák ellenszerét. Pedig egyáltalán nem segítettem semmit a társadalomnak, a világbékéért sem tettem fontos lépéseket. Viszont saját magamon segítettem kicsit, a saját lelki békémért is tettem, persze Usuival karöltve. Emiatt kicsit önző örömnek érzem... nagyon önzőnek, talán helytelennek is, de most nem tudom nem kiélvezni.
- Jó-jó, csináljuk. - Adom be a derekam sóhajtva, mert oké, egyszer ment, probléma sem volt vele egy szál sem, de menni fog megint? Jó kérdés.
Szinte fel sem tűnik, hogy Usui egyre kevesebbet segít, csak akkor koncentrálok rá, amikor kezd eluralkodni rajtam a pánik. Minden egyes felfekvéskor összeszorul a gyomrom, de ugyanúgy minden talpraálláskor endorfin pezseg a véremben. Egészen kiegyenlített kis mérleg, de egyre kevésbé heves a reakció, amit kivált belőlem. Egyre kevésbé félelmetes, de mindazonáltal egyre kevésbé érzem, hogy nagy dolog lenne, amit éppen csinálok. A próbálkozások számával már nem csak lebegek a víz tetején, mint egy befeszült fadarab, kicsit elengedem magam és próbálom feloldani a gyomorideget is. Nincs baj, nincs baj - mantrázom magamban, mintha az segítene valamit. Nem tudom, segít? Talán. Annyira jól azért nem ismerem magam, azt hiszem, tudom, elég gáz, de így van.
Az egyik alkalommal még kicsit meg is lengetem a karjaimat, így nem csak egy helyben lebegek, hanem kicsit ellököm magam, ekkor tűnik fel, hogy nincs ami megakasszon az elkalandozásban. Usui pedig már kikerült a látóteremből, így gyorsan felállok, azt sem tudom szinte, hogy vagyok. Zaklatottam pillantok rá, azt sem értem igazából mi történt, összevonom szemöldökeimet.
- Héj, te... nem is fogtál? - Kérdem értetlenül, majd ez hirtelen, utólagos, késleltetett pánikkal tölt el, hirtelen tör rám. - Miért nem fogtál? - Kérdem tőle kissé kétségbeesetten, mert ugye nem volt semmi baj, de ha baj lett volna? Bár valószínűleg túlreagálom, szóval csak sóhajtok kisimítok pár vizes, odatapadt tincset az arcom oldaláról. A frufrum még tök száraz, addig nincs baj.
- Jó, inkább ne válaszolj. - Kuncogom el magam, mert igazából én is tudom a választ, főleg, amikor az utólagos pánik elmúlik. Nem akarom bántani, nagyon nem érdemli meg, hogy feleslegesen bántsam. Csak hálás akarok lenni és most is legszívesebben megölelgetném, mint egy nagy plüssmackót, hogy bocsánatot kérjek, de nem hiszem, hogy annyira örülne neki. Inkább visszafogom magam és rávigyorgok.
- Azt hiszem, ez már egész jól megy. - Állapítom meg, hátha kapok valami új feladatot, amivel megszenvedhetek. Ez kicsit mazochistán hangzott, de nem baj, tudom, hogy ha most feladom, soha, de soha nem fogok megpróbálkozni ilyesmivel újra.

- Köszönöm. - Csak ennyit tudok így elsőre kibökni és idiótán szélesen mosolyogni, összefonom magam előtt az ujjaimat és azt hiszem, ha most vége lenne a napnak, az lenne a legjobb. Mert akkor így emlékeznék rá, ez az örömteli boldogság lenne a meghatározó, talán úgy ragadna meg fura agyacskámban, mint a hét, a hónap, az év, vagy talán életem legjobb napja. Amikor megtanultam úszni. Húúúhaaa, még belegondolni is furcsa. Nagyon furcsa.
Aztán egyre könnyebben megy a dolog, egyre inkább hasonlít magához az úszáshoz. Mert ez csak lebegés meg evickélés, a valóságban ezzel nem megyek sokra... sőt, igazából semmire. De nem hagyom, hogy ez az aprócska tény kedvem szegje, tovább gyakorolok Usuival, amíg már az agyam betanulja a mozdulatsort, kikapcsolja a pánikot és félelmet. Úgy megy, mint a fogmosás, reflexből, valószínűleg ezért nem tűnt fel, hogy nem fogott.
Én meg egyből, meggondolatlanul kiakadok, úgy sajnálom Usuit, egyáltalán nem érdemelte meg. Már éppen azon gondolkozom, hogyan kérhetnék bocsánatot tőle, de ő nem haragszik. Inkább csak csendesen, a szokásos stílusában válaszol és birka türelemmel magyarázza el a nyilvánvaló dolgokat még egyszer, mert tudja, hogy erre van szükségem. Én pedig csillogó szemekkel nézek rá, mint a kislány, aki most kapta meg az első doboz zsírkrétáját, ábrándosan sóhajtok egyet.
- Úgy irigyellek! Bárcsak én is ilyen nyugodt és összeszedett lehetnék. Legalább annyira, mint a kisujjad. Tényleg, már az is előrelépés lenne, de amúgy vitatkoznék veled, mert igenis kellesz hozzá. - Mosolygok rá szélesen, és tudom, hogy nem lenne szabad, mert ez rossz dolog, de tényleg kicsit irigy vagyok rá. Pedig nem így kéne, hanem csak csodálni, de van bennem bőven csodálat is, amiért így tud viselkedni egy olyan két lábon járó katasztrófával is, mint én. Azt hiszem, ezt szeretem benne a legjobban.
Aztán azt mondja, hogy akkor ér hozzám, amikor akar, én pedig természetesen egyből rosszra gondolok. Tudom, hogy ő nem úgy gondolta, de ó, jaj, bárcsak úgy gondolta volna, mint én! Inkább csak idióta, bárgyú vigyort varázsolok az arcomra válaszként, de biztosan nem fogja érteni, miért csinálom ezt. Mégis annyira viszketnek a kezeim, hogy ismét magamhoz ölelhessem. Rossz vagyok, tudom, telhetetlen, mert egyszer megengedte, hogy megölelgessem, nem akarhatom mindig. Tipikusan a kisujját nyújtotta, én pedig a karját venném, ilyet meg nem szabad csinálni, szóval maradok szépen a helyecskémen, úgy lesz a legjobb mindenkinek.
De mielőtt még túlságosan elmerülhetnék a gondolataimban, egy újabb ötlettel áll elő, belém meg belémfagy a gondolat is egy pillanatra. Aztán csak nyelek egyet, kissé megköszörülöm a torkomat. Húhaa, elúszni a másik végébe? Kicsit félve húzom magam elé a kezeimet, ahogy arra fordulok és elnézek a másik végébe. Talán meg is szédülök picikét, mert olyan végtelennek tűnik hirtelen, hogy ijesztő, nagyon ijesztő. De aztán Usuira pillantok ismét.
- Ott úszol mellettem? - Kérdezem, mert tudom ám, hogy ezt mondta, hallottam ám elsőre is, de nekem kell a megerősítés, főleg mert nem csak bizonytalan vagyok, de gyáva nyuszi is, egy semmirekellő nyuszi, aki nem is érdemli meg, hogy Usui vele foglalkozzon. De még mennyire, hogy nem.
- Akkor legyen. - Mosolyodok el végül, ha megkaptam a pozitív, megerősítő válaszomat. Nem szabad koncentrálnom, elő kell vennem az előbb megalkotott, laza reflexet és csak úgy ösztönből csinálni, mindenféle túlaggódás nélkül, mert akkor biztos elrontom. Csak felfekszem, falevél vagyok, elengedem magam. A gyengéd, simogató, lágy őszi szellőre gondolkozok, hogy minél finomabb mozdulattal lökjem magam a megfelelő irányba. Nem koncentrálok arra, hogy Usui ott van-e mellettem. Sajnos nem lesz ott velem mindig, hogy segítsen, hogy megvédjen, hogy lelket öntsön belém... pedig annyira szükségem van rá.
Ezen elgondolkodva pedig csak pislogok, amikor meglátom a plafonon a medence végét jelző zászlót, ez pedig azt jelenti, hogy meg kell állnom, különben beütöm a buksimat. Felállok és körbepislogok, tekintetemmel Usuit keresem.
- Ilyen gyorsan ideértem? Onnan végtelennek tűnt. - Állapítom meg elmosolyodva, bár ez nem akkora győzelem, mint az előző volt, azért örülök, hogy nem adtam fel az elején. Nem érte volna meg.

- Te se akarj olyan lenni, mint én! - Természetesen egyből, meggondolatlanul vágom rá, aztán észreveszem magam, hogy kicsit hevesebb voltam a szokásosnál és zavartan mosolygok végül. Ne, ne akarjon olyan lenni, mint én. Ő jó úgy, ahogy van, még akkor is, ha modortalannak tűnhet, Usui olyan, mint egy műalkotás. Értékes, de nem mindenki látja, mennyire is és én örülök, hogy látom. Kár, hogy ő nem így látja magát, ha egy percre is az én szemeimmel tekinthetne magára... biztos vagyok benne, hogy egyből megváltozna a szemlélete.
Aztán felemeli a kisujját, a legnagyobb abszurd az egészben, hogy nevettetni próbál, mégis fapofája van és semmit nem lehet leolvasni róla. Már ettől halk nevetés bugyog fel a torkomból, de a szám elé rakom a kezem, itt minden visszhangzik és nem akarok másokat zavarni, inkább csak vigyorgok rá. Ettől függetlenül szívesen lennék olyan türelmes, mint a kisujja, talán még egy kicsit türelmesebb is, de inkább nem mondom el még egyszer, mert úgyis meg akarna győzni, hogy ez nem jó.
- Rendben. - Válaszolom kissé megnyugodva, elmosolyodva, amikor azt mondja, szorosan mellettem lesz, a mondat további felére már nem is tudok odafigyelni, inkább a feladatra koncentrálok. Arra, hogy eljussak a medence másik végébe, ott pedig megkapaszkodjak és nem is tudom, ott válik az egész furcsává. Amikor már nincs cél, amikor a "közvetlen veszély" elmúlt, elfogy a motiváció. Megcsináltam, és most? Most úszunk vissza, ahogy Usui mondja.
- Oké. - Mosolygok rá végül, mielőtt még bekapcsolom a reflexet az agyamban. Nehéz dolog, főleg ilyen mély víznél, csak úgy kiengedni az irányítást és hagyni, hogy az izmaim ugyanazt csinálják, mint az elmúlt... kábé egy órában. Átvettem Sebastian mániáját, mindent kontroll alatt tartanék, hogy biztonságban érezzem magam. De ha elengedem magam és nem koncentrálok, sokkal biztonságosabb, szóval egy ördögi körbe kerültem. Ajj, inkább nem is filózok ilyesmin, inkább csak hamar visszaérek a másik végébe, ahol már abszolút leér a lábam. Usui pihenőt javasol, én pedig kapva kapok az alkalmon, kicsit kezdtem fáradni, pedig nem is kellett még semmit csinálni. Amikor kiül a partra, odaülök én is mellé, közel hozzá, a vállam majdnem hozzáér az övéhez. Csendesen figyelek rá és hallgatom, amit mond, a parton sokkal jobban tudok koncentrálni, mint a vízben.
- Megtetszeni? Nem hiszem, hogy az most lesz. - Nevetem el magam halkan, nehogy másokat zavarjak. - Lemerülni a víz alá meg... inkább nem. Attól csak nagyon bepánikolok. - Biztosítom őt arról, hogy ez nem jó ötlet. Ahogy az sem volt, amikor a bátyám roppant vicces haverjai úgy gondolták, semmi bajom nem lesz, ha a visítás ellenére megfürdetnek kicsit és nem engednek el. Nem volt olyan vicces, de úgy tűnik, ez a lányok dolga, hogy akaratuk ellenére vizesek legyenek. Bár Seb nagyon pipa volt, nem kellett volna, ők csak viccelni akartak, én nem tudtam elmagyarázni, hogy nem jó ötlet. Most legalább van rá alkalmam.
De azért annyira jól esik, hogy ezeket mondja, és hogy beszél, csak úgy, magától, mesél nekem pedig jól esik hallgatni a csendes, megnyugató hangját. Elmosolyodom, kicsit oldalra döntöm a fejem és előredőlök kicsit, csak annyira, hogy karjaimat le tudjam támasztani kinyújtva.
- Olyan hálás vagyok, hogy most itt vagy velem. - Mondom, mert nem tudom, hányszor lenne elég, ha még megköszönném, vagy kifejezném valahogy a hálámat, ami lassan túlnövi a szívecskémet. Valószínűleg Usui nélkül még csak víz közelébe sem mentem volna az elkövetkező 20 évben és amikor a férjem rávesz, hogy a nászutunk egy világkörüli hajóút legyen, akkor biztosan beestem volna a vízbe és azonnal megfulladtam volna. Biztosan így lett volna, szóval tulajdonképpen megmentette az életem.
- És örülök, hogy nyáron beléd futottam. - Mosolygok rá szélesen, mert ha már egyszer elkezdem, hogy kimondom az érzéseimet, akkor nem tudok mit tenni, csak úgy kibuknak belőlem. Hiába próbálom visszafogni őket, csak úgy jönnek, megállíthatatlanok és itt kéne befognom a számat, de nagyon gyorsan.

- Így is az vagy. - Állítom teljes bizonyossággal, mert Usui valamiért azt hiszi magáról, hogy ő nem az. Ez olyan idegesítő, hogy nem látja meg magában a jót. Pedig én olyan jó embernek látom és őszintén szólva nagyon ritkán találkozok ilyenekkel. Manapság ritka, ha valaki betartja az ígéreteit, nem szokása hazudni, a szemünkbe mondja az igazat, Usui talán a legigazabb ember, akit valaha ismertem.
Pár perccel később, pedig felvilágosít engem, hogy ez az úszás része, de még mennyire. Mármint, hogy vizes lesz az arcom.
- De... tudod, itt az orrom, meg a szám, meg a füleim - mutogatom közben végig magamon ezeket - és ezeken be tud menni a víz. Az meg nem tesz jót. - Fel tudom idézni milyen érzés, amikor a klóros víz a légutakba téved, és a maró, csípő érzés égeti a szájpadlásomat, az orromat, igazából az egész arcomat. Nem valami kellemes és ha lehet, nagyon messziről ekerülném.
Aztán jönnek belőlem az őszinte gondolatok, csak úgy, figyelmeztetés nélkül mondom ki őket. Tudom, hogy nem kéne, meg nem is igazán ide tartozik, de Usui nem lepődik meg. Hálás vagyok neki, ő pedig annyit mond, hogy megígérte. Szóval ő csak kötelességtudatból van most itt? Ez azt jelenti, hogy gondot okozok neki ezzel? Jó, elveszem az idejét a tanulástól, de butus voltam, hogy nem vettem észre. Várjunk... ez sántít. Van összefüggés ezek között egyáltalán?
Viszont a következőre már olyan aranyosan válaszol, hogy nem tudok nem elmosolyodni rajta, kissé oldalradöntöm a fejem, úgy nézek rá. Örül neki, hogy találkozott velem? Olyan jó érzés ezt hallani. Most olyan szívesen a nyakába borulnék és körbeölelgetném párszor... mondjuk amíg feszítővassal nem próbálná meg lefejteni a kezeimet róla. Egészen addig. De tudom, hogy nem viszonozná és nem szereti és biztosan megint befeszülne tőle. A legutóbbi biztos véletlen volt, és nem akarom elijeszteni magamtól. Úgy félek, hogy egyszer elege lesz belőlem és csak úgy hátat fordít és elmegy.
De aztán meglep, mert elkezd mesélni magáról, én pedig érdeklődve, csillogó szemekkel figyelem őt, hallgatnom amit mond. Még sosem csinált ilyet, de ez most jobban esik a lelkemnek, mint egy ölelés. Na jó, az azért túlzás, azt még mindig akarom, most már még, még jobban.
- Ez nagyon jó! - Mondom végül, lelkesen mosolyogva. - Ha nem bántad meg, hogy így döntöttél, az nagyon jó. És tudod, a Mulán második részében van egy olyan aranyos rész, az a lényege, hogy még a legbátrabbaknak is kell néha félni. Semmi baj, ha félsz valamitől. - Mondom neki mosolyogva, kissé nekidőlve a vállammal, mert csak nem bírom ki, hogy ne érjek hozzá, egyszerűen nem megy. Már megint mesékkel példálózok, de most mit csináljak, ha annyi igazság van benne? De a Mulán második részében tényleg van az a betétdal... mintha csak rólunk szólna. Róla a kemény, rendíthetetlen rész, rólam meg a gyengédebb, mindkettő együtt jár. Úgy néz ki, mi is jól kiegészítjük egymást. Talán erre kéne koncentrálni, ahelyett, hogy azon osztozunk, hogy a másiknak nem kéne olyannak lennie, amilyenek vagyunk.
- Olyan jó, hogy az egyetem mellett dolgozol is, én csak ilyen egyszeri humimunkákat szoktam vállalni, amivel a hétre megkeresem a zsebpénzt. Persze, én otthon lakok, nekem egyszerű, de hogy tudod beosztani az idődet? - Kérdezem, ha már az egyetemre terelődött a szó, meg persze fecsegek kicsit, mert az valahogy hozzám tartozik. Nem tudok tömören, lényegretörően fogalmazni, kivéve persze, ha írok, akkor nincs határa a személyiségemnek.

//https://www.youtube.com/watch?v=CIbERBuqDuE - említett muzsika : D//

- A számat be tudom csukni, de az orrom...? - Magyarázom neki, mert nem tudom, hogy nem megy bele a víz, illetve de, ha kifújom a levegőt, de akkor meg nem lesz levegőm. Az meg még rosszabb, vagy megfulladok, vagy lent sem tudok maradni fél percig. De iszonyatosan hülyének érzem magam, hogy nem tudom, milyen mágikus módon lehet megakadályozni, hogy a víz elárassza a légutaimat.
- Ami azt illeti, ha te nem lennél, még most is nyugodtan élném tovább a félős nyuszi életem. - Vigyorgok rá végül, mert így van. Csak úgy rávágtam, hogy persze, megtaníthat úszni, jó lenne. Felajánlotta és nem lett volna kedves visszautasítani, főleg, mert Usuitól minden ilyen ajánlat kincsnek számít. Legalább megtanulom mellette értékelni az apró dolgokat, nem mintha eddig nem tettem volna, de mostantól majd még-még-még jobban fogom!
- Mondjuk én a másik véglet vagyok. - Kuncogom el magam, mert ugye ő a kemény, aki néha fél, én meg a gyenge, aki néha összeszedi magát de marad ugyanolyan szánalmas, mint amilyen eddig is volt. Valószínűleg minden alkalommal hisztizni fogok, amikor víz közelébe kell mennem és mindig félni fogok, amikor alkalmaznom kell a tanultakat. Nem hangzik olyan bátornak és hősiesnek, na ugye?
- Vááááóó... - Állapítom meg, amikor elmeséli, hogyan alakítja az időbeosztását. Először is... előre tanult, másodszor pedig éjszaka dolgozik?! Ó, atyám, hogy én mennyire, de mennyire kiábrándítóan lusta, mihaszna, szerencsétlen semmirekellő vagyok én mellette! Legszívesebben elsírnám magam, de most leköt, hogy csodáljam, amiért ennyi mindent kézben tud tartani egyszerre.
- Hát, én az egyetem helyében már most odaadnám neked a diplomád. - Állapítom meg elmosolyodva végül. Minél többet tudok meg Usuiról, annál jobban szeretnék hasonlítani rá, egy kicsikét. A fenébe is, annyira lennék a kisujja. De tényleg, csak a kisujja, már akkor tehetségesebb és királyabb lennék, mint most, egész Demetriaként.
- Hát, például kutyasétáltatás, gyerekekre vigyázás, szórólap osztogatás, adománygyűjtés, újsághordás... semmi, ami valójában munkának nevezhető, vagy sok időt venne el az életemből. - Nem vagyok rá olyan büszke, hogy csak ennyit csinálok, féloldalasan mosolygok, de ez most bejön nekem. Nem veszi el a szabadidőm, sem az alkotóidőm és amúgy sincs szükségem pénzre és nem érzem úgy, hogy nem csinálok semmit... illetve eddig nem éreztem úgy. Most már tudom, mennyire hihetetlenül kevés dolgot teszek. Még mindig gondolkodom, hogy elmegyek az egyik sarokba sírni kicsit.
- Te hogy tanultál meg úszni? - Kérdezem végül, mert ő is biztos tanulta valahol, valakitől, talán neki is egy barátja, esetleg oktató, vagy a szülei tanították meg? Kicsit sajnálom, hogy az én szüleimnek sosem volt ideje és/vagy türelme ahhoz, hogy kiskoromban beparancsoljanak a vízbe és megtanítsanak erre, vagy egyszerűen elküldjenek egy úszótanfolyamra, Sebastian pedig nem elég határozott ehhez, ha rólam van szó. Usui az én megmentőm!

- Jó, elhiszem. - Mosolyogtam rá végül, mert nem akarok tovább erőlködni. Ha ő mondja, hogy nem megy bele, akkor biztos nem fog. Nincs okom nem hinni neki, eddig sosem hazudott nekem és szerintem sosem fog. Valahogy nem tudom róla elképzelni.
- De jó! - Kuncogok halkan, amikor azt mondja, bátor nyuszi lehetek. Micsoda oximoron, csak nevetni tudok rajta, főleg, mert én nem tudom magam elképzelni akként... már ha létezik ilyesmi. Bátor nyuszi... olyan büszke lennék, ha sikerülne azt faragnia belőlem.
- Hát, aki folyton fél. - Magyarázom neki zavartan mosolyogva, mert igen, én tényleg mindig félek. Félek attól, hogy az egyetemről kirúgnak, mert tehetségtelen vagyok és nem vagyok elég szorgalmas. Félek, hogy ha el is végzem, nem kapok majd munkát, mert kutyának sem kell, amit írok. Félek, hogy a könyvem, amit már rég tervezek, sosem készül el. És nagyon félek, hogy egyszer tényleg egyedül maradok és nem lesz senkim, akire támaszkodhatnék. Biztos vagyok benne, hogy Usuinak nincsenek ilyen félelmei és talán nekem sem kéne ilyeneken aggódnom.
- Hát, csak... úgy csodállak. - Mosolyodom el, amikor kibököm, miért is váózok. Mert tényleg úgy csodálom, de egy kicsit irigy is vagyok rá ezért olyan keserédes érzés. Nem érzem magam nagyon-nagyon jól tőle. Nem lenne szabad irigynek lennem, az olyan rossz tulajdonság, pedig én csak szeretnék kicsit olyan lenni, mint ő, de nagyon.
- Én elhiszem neked! - Állapítom meg vigyorogva, mert igazából bármit elhinnék neki, azt is, ha azt mondja, van már két diplomája és elhagyta a feleségét és a gyerekeit két éve, akik még Japánban élnek és a mai napig nem vált el. Jó, elég meredek feltételezés, de ha ő mondaná... biztos úgy lenne. Mert amit Usui mond, az úgy van, ez a messzemenő következtetés, amit elég hamar levontam a társaságában.
- És szeretem is őket. - Teszem hozzá mosolyogva, mert mindegyiket szeretem csinálni, élvezem. Az utcazenélést hozzá sem adtam, mert az nem is munka, csak szórakozás. - De egyikből sem építek karriert, az biztos. - Jegyzem meg, csak úgy mellesleg és kissé megvonom a vállam. Ezért mondom, hogy nem komoly munkák, a kis gimnazisták is ilyeneket csinálnak, akik még nem vállalhatnak semmi rendeset. Na már most, én csinálhatnék értelmes dolgot is az egyetem mellett, ha nem lennék ilyen béna, meg nem tölteném az időm javát azzal, hogy a laptopom előtt ülve gépelem le az ötleteimet, amik villámcsapásszerűen jönnek nap közben.
- Ez nagyon szép emlék lehet! - Válaszolom neki mosolyogva, mert törődtek vele a szülei, hogy biztosan megtanuljanak úszni, még ha nem is ők tanították, segítették. Aztán elmentek állatkertbe és mosolyognom kell a képre, ami hirtelen elém ugrik, a gyerek Usui a húgával kézenfogva, állatkertben a felnőttek között bandukolva... olyan aranyos, hogy nem állok messze az orrvérzéstől, de inkább csak elfordítom a fejem kicsit, mert érzem, hogy vörösödik az arcom. Jézusom! Vissza kell fognom a fantáziámat, mielőtt még elájulok itt a cuki gondolatoktól. Na az lenne csak a katasztrófa-pályafutásom csúcsa!
- Öhm, persze! - Csapok le egyből az ajánlatra, az majdcsak kiveri a fejemből a hülye gondolatokat, koncentráljunk az úszásra, a félelemre. A nagy lelkesedés ellenére megvárom a vízbe való visszacsúszással Usuit és érzem, hogy már elmúlt a pír és nyugodtan kifújom a levegőt. Semmi baj, nem lesz semmi baj.
- Mondd, mit csináljak. - Kérem tőle kedvesen, mosolyogva.