Aggódó tekintettel fixírozom a monitor hajnali sötétséget félbehasító fényes képernyőjét, azt latolgatva, vajon az alváshiány miatt hallucinálom-e, hogy nincs új rész a kedvenc sorozatomból, vagy valóban ilyen kegyetlen játékot űz velem a karma és ezzel büntet, amiért alvás helyett várakozással mulatom az időmet... nem teheted ezt velem... csak azért az egy nyomorult részért vagyok ébren hajnali 3-kor, ahelyett hogy fagyiban úszó macskákkal álmodnék....
Érzem, ahogy a valóság beigazolódása arcul vág legalább olyan erővel, ahogy a préri farkast szokta valamelyik felettébb kreatív találmánya, ami véletlenül ismét inkább az ő seggét rúgja szét, mint a gyalogkakukkét. Hangos, lelki fájdalommal kevert depresszív sóhajjal hanyatlok laptopom billentyűzetére, különbözően megfogalmazott káromkodásokat motyogva az arcom és gépezet között bezárt fullasztóan apró kis térben, ami ettől inkább halálhörgésnek hallatszik, mint sem igazi beszédszerű megnyilvánulásnak. Látványos szenvedésem közepette, melyben legalább ötpercenként reménykedve pillantok vissza a képernyőre sikertelen változással, azon kezdek el filozofálni, vajon ez egyfajta kreatív megtorlás-e, amiért néha szőrszálhasogató létforma vagyok a föld szerény kerekén. Ha viszont figyelembe veszem, hogy zseniális vagyok és én leszek a következő nagy durranás az embereknek lelki traumát okozó horrorok alkotásában, akkor kétlem, hogy büntetésként csapna le rám a sors. Nyilván egy próbáról van szó... valamely felsőbb erő azt teszteli meddig bírom ép ésszel új rész nélkül. Viszont, ha ez a bizonyos felsőbb hatalom velem akar újat húzni rosszul teszi, mert sorozat utánpótlás nélkül veszélyesebb vagyok, mint egy átlagos menstruáció előtti nő...
Több pillanatnyi sikertelen plafonszuggerálás után, amit az isteni közben lépés meggyőzésére teszek az új epizód küldése érdekében, s amit továbbra is sikertelenség koronáz, megadóan vetődöm gerinctörő pozícióba a székem háttámlájának, immár Szamarát imitálva diszkréten. Ilyen látványos kínlódást nálam művészibben senki nem tud előadni... esetleg az egyik filmemben fel is használom.
Unatkozom, de nem vagyok álmos... vagy inkább álmos vagyok, ezért unatkozom. Mindenesetre az újabb dilemma fontossága nem hagy az ágy felé orientálódni, így csendben nyögdécselve várok valami isteni jelre hátha ötletet ad, mit is kéne tennem, amitől nyugodtan dobhatom majd végre habtestemet szunyába az ágyon.
S mikor a bejárati ajtónál szöszmötölő kulcsok halk zörejét észleli fülem, úgy kapom fel fejemet, mint egy vadászkutya, s a pillanat törtrésze alatt fogalmazódik meg agyamban egy csodás altatónak is beillő ötlet, amitől sátáni vigyor kanyarodik ajkaimra. Úgy döntök sokáig kimaradt szobatársamnak hagyok is meglepetést, hátha alkoholtól még mámoros állapotban is értékeli majd a zsenialitásomat a meglepetések terén...
Így hát míg ő az ajtó nyitással küszködik, majd a hangokból ítélve négykézláb történő cipőlevétellel kísérel meg új jógapózokat alkotni az előszoba szőnyegén, én addig hangtalanul osonok át az ő birodalmába, hogy ruhásszekrényének egyik meglepően kényelmes polcára behúzódva lapuljak meg.  Akár egy guminő, úgy tömködöm be magam a sok színes felső közé hajamat a hely szűkében is tökéletes hatással arcom elé fésülve, azt latolgatva mennyire is legyen drámai, mikor akcióra kerül a sor.
Léptek tompa morajai töltik meg a lakás csendjét, s ahogy egyre közelednek úgy leszek én is egyre izgatottabb. S mikor végre a küszöbre érnek az árulkodó kis hangocskák, s csörömpölő zörgéssel vágódik ki szobaajtó, én is életbe léptetem a „hogyan okozzunk magunknak alternatív módon örömöt” tervet. Lassan simítom tenyeremet a szekrény ajtajára, s ahogy kínzóan lassú nyikorgással tárja fel a tároló eszköz mélyét, élvezettel hallom, ahogy szobatársam megtorpan. Halálán lévő fókára hajazó hangon kezdek el kommunikálni a külvilággal, ahogy vékony kezeimet kidugom a ruhák sűrűjéből, hogy áldozatom kapkodó lélegzetvételének háttérzenéjében kerülhessen elő lassanként kócos tincsekkel borított fejem is a flitteres, csöcskidobós felsők kavalkádjából. Kínzóan lassú, tagolt mozdulatokkal rángatom magam elő a bútorból, jobb lábamat már-már cirkuszi előadókat is megszégyenítő mozdulattal magam mellé dobbantva, további morgással köszöntve most már a sötétben lassan hiperventilláló szobatársamat. S mikor egész kis alakom kibontakozik rejtekhelyemből, mély, férfias hörgéssel egyenesedek fel... s ekkor törhet el a prédámnál a mécses ugyan is kislányos sikollyal iramodik meg a kijárat felé, csak azért, hogy részeg koordinálatlanságában a küszöbben elesve nyaljon el a padló meleg ölelésébe esve. Csoszogva közelítem meg a most már nem csak ijedt, de feltehetően holnapra absztrakt lila foltokkal rendelkező leányt, akiben mikor tudatosul, hogy a szörnyeteg –azaz szerény briliánsságom – még mindig szántszándékkal közelít felé, olyan frekvencián kezd el vinnyogni, ami gyanúim szerint bármelyik másik galaxisban lévő idegen létformát is idehívna.  
A szomszédokra való tekintettel úgy döntök, ezen a ponton könyörülök meg rajta, s a hörgést elhagyva vihogva nyúlok a lámpa kapcsolója felé, hogy mikor a neon fénye megvilágítja a helyzetet, hisztérikusan visítva, térdemet és egyéb testrészeimet ritmikusan csapkodva röhöghessek a történéseket lassan összerakó, egyre pipább áldozatom lábai előtt még mindig kusza barna tincseimmel küszködve.  
- Ez... ez állati jó volt! Briliáns vagyok! Fogadok rajzolt a maci a bugyiban! – kommentálom teljesítményem sikerességét, amit még a két lábra emelkedő, álló lápmát szorongató szobatársam ténye sem tud lelombozni. Holott úgy tűnik, szándékai szerint minimum a véremmel szeretne szép búcsúlevelet írni a szüleimnek.
- Igen... briliáns volt... fogadok valódi hullának is ilyen jó leszel! – hagyja el ajkait egy igazi barbár amazon csatakiáltás, ahogy adrenalintól és dühtől vezérelve felém iramodik, én pedig ügyesen kisasszézva támadása elől, továbbra is megrögzötten vihogva iszkolok saját kis menedékembe, az orrára csapva az ajtót, válogatott sértéseit hallgatva a falap túlsó oldaláról.
Tudom, hogy holnap reggel ezért keserves bosszút próbál majd állni, de nem aggódok. Mert előbb hajtom perecbe a gerincem, mint hogy ő babráljon ki velem, és mert most már szépeket fogok álmodni, hisz tudom, hogy ő már biztosan nem fog...

Show a little less